Az EU-választás margójára

Münchenben ért az EU parlamenti választás. Már a kampány is más volt, más volt a hangulata, mint Budapesten. Ellentétben a magyarországi belpolitikai harcokkal teli plakátháborúval, mint például a Fidesz „Elég!” kampányával, vagy a Gyurcsány Ferenc képéből Bajnai Gordonná alakulás képsorával, a németországi plakátháborúban valóban Európa, ill. az EU állt a középpontban. „Csak a CSU képviseli igazán Bajorországot Európában” vagy „A szociális Európát az SPD biztosítja” feliratok jelezték, sejtették, hogy valójában miről is szól ez a választás. A tv-ben, pedig pártoktól függetlenül, „pártsemlegesen” hirdették az EU előnyeit és eddigi eredményeit, mint például az egységes és olcsó(bb) mobilozást, sms-ezést. Igaz, ezzel Magyarországon nem igazán lehetett volna kampányolni, hiszen az árfolyamváltozás miatt ez (most még) nem egy igazi nagy vívmány.

Az eredmény legalább annyira meglepte a németeket, mint a magyarokat, már ami a részvétel és a pártokra adott szavazatok arányát illeti. A parlamentáris jobboldal térnyerése vagy inkább a baloldaltól való elfordulás szinte borítékolható volt, hiszen a gazdasági (válság?) nehézség elsősorban a munkahelyeket veszélyeztette és veszélyezteti, amiknek védelmét a munkavállalók parlamenti érdekképviselete, a szociáldemokraták, nem tudták biztosítani, sőt a munkahelyek megtartása érdekében a munkaadókat kellett állami pénzből, azaz az adófizetők pénzéből megtámogatni.

A német szocdemek azzal vigasztalódtak, hogy lesújtó eredményükkel nem voltak egyedül az Unióban, sőt náluk rosszabb eredmény is született, a legrosszabbat a magyar szocialistapárt (MSZP) érte el. Viszont azt sem felejtették el megjegyezni, hogy Máltán a szavazók 55 %-a voksolt a szocialistákra. A német jobboldal a válságból való kiút-keresésben vélte felfedezni eredményességét, ami gyakorlatilag a szocdemektől való elfordulásból, a munkavállalók, a munkásság csalódottságából ered. A két nagy pártból, és így a nagykoalícióból, egyformán kiábrándultak a szabaddemokratákat (FDP) jutalmazták, akik a II. világháború óta a legjobb választási eredményt érték el, és ezzel megelőzték a nagy riválist, az eddigi „harmadik erőt”, a Zöldeket. Megjegyzem, a szabaddemokraták (FDP) Bajorországban a keresztény-szociálisok (CSU) koalíciós partnere, a Zöldek, pedig Európa-szerte jelentős előretörést mutattak.

Közben az elemzők a váratlanul megerősödött szélsőségek, elsősorban a neonácik térnyerését vették górcső alá. Általános megállapítás: ilyen válságos időkben felerősödnek az antikapitalista irányzatok, érzelmek, amik könnyen Amerika- és Izrael-ellenes elemekkel vegyül(het)nek. A németnyelvterületek (német, svájci, osztrák) közös tévéje (sat3) több NPD összejövetelről mutatott képsorokat, ahol az előadó (fő náci) arról beszélt, hogy elég (lenne) csak EGY bank, egyetlen állami bank, amely a népnek ad pénzt, hitelt. Nem kell ez a sok „zsidó kézen” levő bank........ EGY, központi, állami bank KELL! – ordította a mikrofonba.

Itt álljunk meg egy kis időre, és ismerjük meg ennek a pártnak a programját, amely a wikipedia-ban is követhető.

A német neonáci-párt (NPD) a Német Szövetségi Köztársaság „egyetlen valódi ellenzéké”-nek tartja magát, melynek politikai munkája „forradalmi”. Elsőszámú feladata a külföldi káros befolyásoktól mentes Németország megteremtése. Az élet minden területét, legyen az gazdaság, politika vagy kultúra, kizárólag a német nemzeti érdek vezérelje. Az „elidegenedést” meg kell akadályozni. A nem-német lakosságot (népességet) ki kell utasítani az országból. Meg kell szüntetni a menedékjogot. Ismét be kell vezetni a német márkát, és ki kell lépni az olyan nemzetközi szövetségekből, mint a NATO vagy az EU. Addig is le kell állítani Németország EU-s nettó befizetéseit, valamint meg kell akadályozni Törökország EU csatlakozását.

Egy olyan tekintélyelvű (autoritär) állam létrehozása a cél, ahol érvényesül a „népközösség” akarata. („Willen der Volksgemeinschaft“). A párt programja elsősorban nacionalista és antikapitalista irányelveken alapszik, és nyelvezete az 1920-as és kezdeti 30-as évek nemzetiszocialista nézeteit idézi. Ilyen például az olyan szlogenek újraéledése, mint a „német család” modellje, a nő házasszonyi és anya szerepe, vagy a „gazdaságnak a német népet kell szolgálnia”, ill. „a föld, a földterület és a természeti kincsek a nép tulajdonában kell lennie”. Ezek a „nép“ kezdetű megfogalmazások nagyon emlékezetik az átlag németet a nemzetiszocialista (náci) időkre. (Gondolom, a magyar olvasót, pedig az 1945-1989 közötti idő szóhasználataira.). Ezenkívül a halálbüntetés visszaállítását követelik ismételt, visszaeső szexuális-, gyermek-, kiskorú-, rabló- ill. tömeggyilkosság, valamint nagymennyiségű kábítószer kereskedelem esetén. Ugyancsak követelik az egykori német-lengyel határ, pontosabban az 1937-es államhatárok visszaállítását, valamint a történelem „újraírását”, amiben az emberiség elleni bűnöket elkövetők is a II. világháború áldozatai.

_ . _

Mindezek fényében és ismeretében kezdtem olvasni a hazai sajtót az EU-választásokról, annak magyarországi eredményéről és értékeléséről. A jobboldal elsöprő győzelemről, a baloldal, pedig nem várt kudarcról és „náciveszély”-ről beszél, tudósít. A „két tábor” ezzel le is tudta az EU választásokat, az elemzők és a média, pedig már az egyes pártok esélyeit latolgatják a jövő évi parlamentáris választások fényében (és reményében). A valódi problémáról, a rohamosan hanyatló, romló közbiztonságról viszont egy szó sem esik, pedig a gazdasági bajok mellett a lakosság, főleg a vidéki lakosság igazi elégedetlenségét, a fennálló közállapotok elleni lázadásában kell(ene) keresni. Meggyőződésem, hogy amíg Magyarországon nem javul jelentősen a közbiztonság, mely nagyban befolyásolja a közérzetet és a közhangulatot, addig a szélsőjobb csak erősödni fog! Erre kellene koncentrálni, és tenni érte, ill. ellene – végre!

Ezért az áldatlan állapotért kapta ezt a hatalmas pofont, mondhatni népítéletet a kormányzópárt és koalíciós partnere. A „náciveszély” szembeni összefogásra felszólító Tamás Gáspár Miklós cikk (kattints rá!) a Magyar Nemzetben erre nem (lehet) orvosság. Hiszen ebben, - sajnos - nem partner az Orbán Viktor féle "liberális" jobb(közép), mivel nekik csak egy lebeg a szemük előtt: "Gyurcsány mondjon le", pardon aktualizálva: kerüljünk már hatalomra. Ehhez, pedig tök jól jön ez a szar hangulat, hiszen ez egybecseng az "azelőtt jobb volt" gondolatvilággal. Mernék rá fogadni, ha Orbán megnyeri a választást, első dolga lesz (ha van esze) a "rend helyreállítása", és ezzel jó időre biztosítja maga és pártja részére a hatalmat. Talán még a csendőrséget is visszaállítja. Ezzel a szélsőjobbnak is befogja a száját, miközben az "értelmiségi baloldal" tiltakozása a (vidéki) lakosság körében nem fog számottevő támogatást kapni. Attól nem kell tartani, hogy a Fidesz koalícióra lép a Jobbikkal. Egy európai (uniós) néppárt ilyet nem tesz, nem tehet! Viszont a jelenlegi kormányzópárt és az ellenzékben lévő liberálisok viszonyához hasonló szerepet fog betölteni a Fidesz és a Jobbik a következő parlamenti ciklusban. Ezen kellene nemcsak a baloldalnak elgondolkoznia a jövőt illetően. A baloldal mostani helyzetén csakis egy jobb közhangulat tud segíteni, aminek alapvető előfeltétele a közbiztonság jelentős és hatásos javítása, javulása. Gondoljunk csak arra az idős emberre, „bácsira”, aki a kerítésébe áramot vezetett az uborkája védelmében. Ő szélsőjobbos? Netán antiszemita? Egyáltalán olvas újságot? Ismeri azokat a szavakat, gondolatokat, téziseket, amit pl. TGM ír, mond egy országos napilapban?

Megjegyzem, számomra TGM legutóbbi megnyilvánulásait épp olyan veszélyesnek tartom, mint a szélsőjobb gondolatvilágát, mivel egy tőről fakadnak: mindkettő antikapitalista. A szélsőjobb primitív, brutális, de mindenki számára érthető módon megnevezi a bűnbakokat („zsidók”, cigányok, „komcsik”), azt sugallva, ha „ezek” nincsenek, akkor itt lesz a Kánaán, pardon az ezer éves birodalom, esetünkben az ezer éves Nagy-Magyarország. Ezzel szemben, az ugyancsak antikapitalizmust képviselő és valló TGM nem nevezi meg az „ellenséget”, pontosabban mindent és mindenkit ellenségnek, a „kapitalizmus kollaborátorainak” tart. Gyógyírt nem ad, a kiutat nem jelöli meg vagy ki. Számomra: egy megkeseredett ember képét mutatja, aki épp úgy "célvesztett", mint az egész EU, és európai helyzet, gondolkodás. Mindenkit "cikiz", de szavaiból nem derül ki, hogy mit is akar? Mi lenne a megoldás? Még javaslata sincs. Persze, lehet, hogy jobb is, mert kiderülne: a szovjetrendszer híve (lett).

TGM nyíltleveléből ugyanis én ezt olvasom ki. Már az elején kijelenti, hogy ő ahhoz a táborhoz tartozik, amiből a nyugati elemzők szerint a szélsőségek származnak, ill. táplálkoznak: az antikapitalizmus eszmevilágából.

„….A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel,…..” – vallja Tamás Gáspár Miklós.

Majd, talán észre sem veszi, hogy gyakorlatilag a szovjetrendszer jellemzőivel ecseteli, magyarázza a nemzetiszocialista (náci) ideológiát. TGM szerint:

".......Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek): az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus - a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert - tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitás alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: "államnemzet" minden tagja "barát", csak külföldi állam polgára lehet "ellenség". A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló "alkotmányos jogállam" számára nélkülözhetetlen.) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend....."

Erről a leírásról, definícióról nekem a Szovjetunió és a béketábor jut(ott) azonnal az eszembe, amiről TGM mélyen hallgat, - tudatosan, vagy tudat alatt. Arra sincs utalás, hogy vajon miért épp Carl (Karl) Schmitt-re hivatkozik a szerző? Hányan ismerik e (vitatott) filozófus nevét és munkásságát Magyarországon? Eleve mi értelme van egy ilyen "tudós nyelvezetű" eszmefuttatást, mint TGM-é, megjelentetni egy napilapban? Az átlagolvasó - szerintem - ebből egy kukkot sem ért, ha egyáltalán veszi a fáradságot és megerőszakolja magát az elolvasással. Ez a röpiratszerű írás abszolút nélkülözi a realitást, a valós "magyar" helyzetet. Nem törekszik az egész országot és társadalmat izgató és feszítő problémák megnevezésére, és azokra valamiféle össztársadalmi gyógyírt keresni. Hacsak ki nem mondottan a szovjet-tanácsrendszert nem tekinti megoldásnak.

A szélsőjobb magyarországi előretörésében jelentős szerepe van a kormánypártnak és koalíciós partnerének. Ehhez csak hozzájárult (és hathatósan asszisztált) a parlamenti választások óta kormányváltásra készülő és törekvő ellenzék a „minél jobb, ha minél rosszabb” elv alapján. Ez akadályozta és akadályozza meg a szélsőségek elleni közös fellépést. A magára maradt, vagy hagyott „baloldal” pedig hibát hibára halmozott, mindenekelőtt a közbiztonság megszilárdítása terén. Ebbe persze közrejátszott a liberálisok kicsiny, de lelkes tábora. Néhány kiragadott példa.

- Egyenruhás (magán?)szervezet(ek) működésének engedélyezése. Mint mára kiderült, megjelenésük a lakosság sokkal kisebb csoportjában vált ki rossz emlékeket, mint ahányban – elsősorban vidéken – szimpátiát, a bűnözés elleni „elrettentés erejeként".

- A pártállami időkre emlékeztető módszerek a provokáló, heccelő szélsőségek ellen. Nevetséges állami(!) kísérlet egy elektronikus propaganda újság betiltására. Ha a kormány, ill. a magyar (bel)politika alakítói alternatívát tudnának felmutatni a szélsőségekre fogékony rétegeknek, akkor nem kellene egy „fényújság”-tól félni. Arról nem is beszélve, hogy az egész eljárás kissé a pornótiltáshoz hasonlít, hiszen azokat a szexis oldalakat is épp úgy nézegetik „tisztességes”, „becsületes” családos emberek,, felnőttek, mint ezeket az „egyéni megfogalmazású” web-oldalakat stikában nézegető „antifasiszták”.

- A szovjettípusú diktatúrában született és abban, azon nevelkedett nemzedék, élén annak vezető ereje, a mai „baloldal”, képtelen megbirkózni a nacionalizmussal, elsősorban Trianon mumusával, és a határon túli kisebbségekkel való kapcsolattartással. Nem tisztázott, hogy hol a határ: mit nevezünk irredentának, nacionalistának és mit patriótának, nemzetinek, nemzetiséginek. Szinte előrelátható volt, hogy a magyar „baloldaliság” előbb-utóbb ebbe bele fog bukni. Amihez csak hozzájön az antiszemitizmus és a cigányellenesség, homofóbia stb. kordában tartása, ill. olyan helyzet, állapot kialakítása, biztosítása, hogy ezek az ellenségeskedések háttérbe szoruljanak, „marginalizálódjanak”.

- a dunaszerdahelyi szlovák „rendőrterror” előre programozott volt, hiszen nem véletlen, hogy a „Felvidék visszacsatolásának 70. évfordulójának napján" történt. Az ott összevert magyar „drukkerek” se előtte, se utána nem mentek át Szlovákiába annak a helyi csapatnak szurkolni. A magyar fél (kormány) semmit sem tett ennek a sajnálatos események a bekövetkezése ellen! Pedig tudtak róla! Elég csak a naptárra nézni, - és minimális történelmi ismerettel rendelkezni. A megelőzés helyett inkább a szlovák kormány és állam ellen „agitált” a magyar miniszterelnök a parlamentben, külügyminisztere, pedig a diplomácia vonalán. Gyurcsány ugyanis nehezen tudott belenyugodni abba, hogy egy „testvéri szocialistapárt” lepaktált, koalícióra lépett egy nacionalista párttal. Inkább kerülte a Ficoval való találkozásokat, és így ideológiából fakadó személyes ellentétből egy, ill. két nemzetet büntetett. Az igazi arculcsapás akkor érte a baloldali magyar kormányt, amikor ennek a „félfasiszta” szlovák vezetésnek a gazdaságpolitikája lehetővé tette – a Magyarországon még mindig csak álomnak számító – euró bevezetését.

- miközben tiltott szó lett a „cigánybűnözés”, a miskolci rendőrkapitány ki merte jelenteni, hogy az elmúlt két hónapban az utcai rablások elkövetői cigányok voltak. Erre leváltották, majd másnap visszahelyezték állásába. Ez a „pipogyaság” intő példának kellett volna lennie a budapesti vezetésnek, hogy a vidéki bűnözést meg kell állítani. Ehelyett – a liberális emberi jogvédőkkel egyetemben – szavakon lovagolva semmit sem tettek a közbiztonság észlelhető javítása érdekében.

- a bűnözést, mint olyat, nem puszta bűnnek, bűnténynek tekintették, hanem a koalíciós partner nyomására politikai indíttatásúnak, és a hathatós fellépés helyett aláírásgyűjtéseket, utcai gyűléseket, szimpátiatüntetéseket szerveztek. Olyanokat, amik a „civilek”, és a helyi lakosság spontán feladata lenne. Ami – szerintem – a legsúlyosabb hiba, hogy az antiszemita megnyilatkozások elleni fellépéseket, megmozdulásokat mindig az „érintettek” kezdeményezik.

Meggyőződésem, hogy az átlagembert, a "magyart", nem érdekli TGM vagy hasonló elemzők, elmélkedők magasröptű eszmefuttatásai, ő neki a mindennapi élete, a közbiztonsága, a közérzete, a közhangulata, a nyugalma a lényeg, és a legfontosabb. Ezt kellene már végre észrevenni és tenni érte! Még valami. A 40 év diktatúra legalább akkora és mély sebet hagyott az emberekben, mint az 1919-es 133 nap, - és ahogy azt fel tudták játszani (és használni) 25 éven át, úgy ezt a 40 évet is rendesen fel lehet használni "riogatás"-ra még az elkövetkező évtizedekben. Ezt mikor veszi észre okulásként a mindenkori "baloldal"?

Ha már Münchennel kezdtem, Münchennel is fejezném be. A bajor fővárosban sohasem érzem azt a „kormányellenes” hangulatot, mint Budapesten. Pedig évtizedes hagyomány, hogy München „vörös” (szociáldemokrata), Bajorország (a vidék) viszont „fekete” (keresztény-szociális). Ha Münchenben késik a villamos, vagy kimarad egy járat, a megállókban sohasem hallottam, hogy a várakozók Christian Ude főpolgármestert szidták volna. Ha épp valaminek felment az ára, sehol sem hallottam, hogy valaki is emiatt az utcán hangosan szidta volna Angela Merkel-t vagy a bajor miniszterelnök Seehofer-t. Az emberek tudomásul veszik a változásokat, pláne, ha azt már megszavazta a parlament. Előtte vitatják, beszédtéma a kocsmákban, boltokban, baráti társaságok, vagy az utcán, de ha már döntöttek róla, tudomásul veszik, elfogadják. Apropos, ÁFA-emelés. Amikor Németországban 16 %-ról 19 %-ra emelték a Mehrwertsteuert, a szitkozódás helyett, szinte az élet minden terén valóságos vásárlási láz tört ki. A szórólapok másról sem szóltak, mint „Most vegyen, mert január 01-től drágább lesz!” Sőt, a szolgáltatások területén is úgy szóltak a reklámok: „Ha még január elseje előtt megrendeli, leköti, leszerződik, akkor a régi ÁFA-t számítjuk fel!” Érdekes, Magyarországon nem látok ilyen jellegű hirdetéseket az utóbbi hónapokban. Erre mondják, hogy „más kultúra”?

.

Kapcsolódó anyagok, előzmény, fejlemény

Látlelet (Tuesday, June 09, 2009)

Náciveszély (Friday, June 26, 2009)

.

.