Tuesday, December 11, 2018

Trump és a demokraták

 
 
 
Nehezen szánnom magam (erre) az írásra, mert tudom, hogy Trump nem népszerű Magyarországon, különösen az ellenzék körében. Ugyanakkor úgy látom, nem érzik a magyar megmondó emberek, hogy mekkora szakadék van Amerikában a két nagy párt között (demokrata (D) vs. republikánus (R) )
Egyre jobban kirajzolódik az az iszonyatos ellenszenv, düh, amit a demokraták (nevezzük Clinton clan-nak) művelnek, és amit készpénznek vesz a magyar "baloldal".  A demokrata szócső CNN nézhetetlen, ahogy szinte óráról órára figyeli és adja a fikázó, cikiző Trump ellenes híreket, témákat. Teljesen egyértelmű: nem tudnak belenyugodni, hogy Hillary veszített Donald ellen !!!  Lassan az a gyanúm, hogy ezt az egész Putyin-féle mesterkedést is a demokraták fújták fel, hogy legyen valaki, akire rá lehet fogni a vereséget. Az, hogy Trump populista, és kilóg az eddigi amerikai elnökök sorából, az egyértelmű. Elődei (mindkét oldalon) nagyon jól ismerték az amerikai közigazgatást. Legtöbbjük valamelyik szövetségi tagállam, köztársaság első embere (kormányzó = governor) volt, tehát kisujjában volt a kormányzás. Lásd Clinton (D) = Arkansas, Reagan ( R ) = California, Carter (D) = Georgia, stb. Ilyen szempontból Trump nem egy tapasztalt, sokat átélt politikus. Egy tipikus populista, aki azt mondja, amit a nép hallani akar. Ezért választották meg. Egy (jómódú) üzletember, aki, mint tv műsorvezető lett népszerű. Nem pedig egy rafinált, minden hájjal megkent politikus, aki diplomatikusan próbálja kifejezni magát és hallgatóságát meggyőzni, ami az eddigi elnökökre jellemző volt. Szókimondó, sokszor meggondolatlan, aztán – ahogy az üzleti életben – megpróbálja kimagyarázni magát és a saját oldalára állítani a tárgyalás menetét.
Választási ígéreteit megpróbálja betartani, még akkor is, ha az lehetetlen, hiszen ebből áll populizmusa. A demokraták meg keresik rajta a fogásokat. Nem nehéz! A magyar "baloldal" pedig csak Trump kritikáját harsogja, amikben a CNN és a New York Times jár az élen. Az a New York Times, mely lemondásra kényszerítette a republikánus Nixon elnököt. Érdekes, a magyar médiában mintha a többi amerikai újság nem is létezne. Európában pedig mintha csak a brit Guardian, és a német Spiegel hírei (kommentárai) lennének a mérvadók. Ezek pedig csámcsognak Trump mindenegyes botlásán. Rossz nézni, ahogy az amerikai média "baloldali" pártosságát a magyar „baloldal” felnagyítva közvetíti.
Nyílt titok, hogy az amerikai demokrata párt (D) és hívei szociálisan sokkal érzékenyebbek és liberálisabbak, mint a republikánusok (R). Elnökségük alatt inkább a megbékülésre törekedtek a hidegháború idején is, mintsem a konfrontációra.  Így került a Szent Korona Jimmy Carter (D) elnöksége alatt 1978-ban Magyarországra, annak ellenére, hogy a republikánusok és az amerikai magyarok is tiltakoztak az átadás ellen, mint ahogy 14 évvel korábban (1964) a budapesti amerikai nagykövetségen önkéntes száműzetésben élő Mindszenty bíboros is arra kérte Kennedy, majd Johnson elnököt, hogy „sem a szovjet, sem a magyar bolsevikok kezei közé nem kerülhet, mert az példátlan botrány lenne.…”
A közel múltban elhunyt George H. W. Bush egykori elnök sajtótitkára (Press Secretary Fitzwater) 1992 augusztusában közölte, hogy az elnök kívánsága a külföldre sugárzó amerikai (állami) rádiók és televíziók működésének biztosítása, mert az igazság közvetítése nagyon fontos, hiszen a diktatúrák és az elnyomás Kelet-Európában nem fognak egyik napról a másikra eltűnni, azok továbbra is fenn fognak maradni.

Rá egy évre, 1993 nyarán a demokrata Bill Clinton a hidegháború végeként, mint a szabadság elérkezésének szimbólumaként, elrendelte a SZER (Szabad Európa Rádió = Radio Free Europe) adásainak beszűntetését.
A 20. század legnagyobb és legjobb elnökének tartott F.D. Roosevelt (D) elnök, pont úgy az izoláció híve volt, mint napjainkban Trump (R). Az 1929-es gazdasági világválság után "saját erőből" akarta újjá szervezni Amerikát gazdaságilag éppúgy, mint társadalmilag. A mélyen konzervatív katonaember, McArthur tábornok „kommunistának” tartotta az 1932-ben megválasztott új elnököt (FDR) és inkább leszerelt, mintsem szolgálatában maradjon. Csak 1941-ben, a pearl harbor-i japán támadás után tért vissza az US hadseregbe Roosevelt elnök személyes kérésére.
A New Deal sikerének kulcsa a befelé fordulás volt. Pont akkor, amikor (1933) Európában Hitler jutott hatalomra. FDR Európa problémájának tartotta a feltörekvő jobboldali diktatúrákat, amivel az európainak kell megbirkózniuk. Roosevelt kijelentette, hogy külföldre nem küld amerikai katonát. 1938-ban, habár kezdeményezte az evian-i konferenciát, az üldözött zsidókat nagyszámban nem fogadta be. Hiába ajánlotta fel Hitler luxushajóit, hogy elszállítsák „ezeket a bűnözőket”. Nem egy történet van ezeknek a kivándorlókat szállító hajók visszafordításáról. A demokraták csak anyagi támogatást (kölcsönbérleti szerződés = lend lease) voltak hajlandók adni a konzervatív Churchill-nek. A demokrata Roosevelt csak az (állítólag kikényszerített) japán támadás után volt képes közölni az amerikai néppel, hogy belép a II. világháborúba, hogy Churchill-t, valamint Európát megsegítse.
A demokraták - Hillary Clinton külügyminisztersége idején - álltak az „arab tavasz” mögé, de csak a volt szovjet befolyás alatt álló Földközi-tenger menti országokban tudtak fegyveres felkelést kirobbantani. A kapitalista monarchiákban (Szaúd-Arábia, Jordánia, Marokkó, stb.) nem. Egyes vélemények szerint Kadhafi meggyilkolása indította el a fekete-afrikai emberáradatot Olaszország felé. Közben Ukrajnában is megerősödött az amerikai demokrata párt befolyása. Joe Biden alelnök fia, Hunter, a legnagyobb ukrán gáztermelő magáncég, a Burisma Holding, igazgatótanácsának tagja.
Szóval, a demokraták sem olyan ártatlan bárányok, mint azt Magyarországon képzelik.  Trump, igazi populista, aki azt mondja, ami az eszébe jut, és úgy gondolja hallgatóságának tetszeni fog. Aztán a demokrata párti újságírók pillanatok alatt kiderítik, hogy az „nem egészen úgy van”. Lásd, amikor a médiát a „nép ellenségének” ("the enemy of the people") nevezte.
Vajon hányan emlékeznek arra, hogy a Time Magazine 2016 decemberében az „Év emberének” nevezte a frissen megválasztott Trump-ot. A Forbes pedig ugyanekkor a világ második legbefolyásosabb emberének nevezte Trump-ot, - Putyin után. Nem egy olyan „ügyet” akarnak a nyakában varrni, amihez elnökségének vajmi kevés köze van. Előszeretettel hozzák fel „nő ügyeit”. Csak arról nem szólnak, hogy azok elnökké választása előtti történetek, és azért fizetett, hogy a hölgyek „ne zavarják meg” választási kampányát. A hangoskodó demokraták, mintha elfelejtenék, hogy elnöküknek, Bill Clinton-nak, elnöksége alatt volt nőügye. Ugyancsak a demokraták szedték elő Trump főbíró jelöltjének, Brett Kavanaugh-nak a múltját. Jelentkezett egy hölgy, aki állította, hogy a 17 éves Kavanaugh egy házibulin fogdosta, ezért főbírónak nem való.  A CNN fehér házi tudósítójától Trump meg akarta vonni a sajtóigazolványát, mert (szerinte) tiszteletlenül beszélt sajtófőnökével. Az eset nagy felháborodást váltott ki, a CNN perrel fenyegetett. Az igazolványt visszaadták, mire mindkét oldal (demokrata, republikánus) a sajtószabadság nevében örömmel üdvözölte a Fehér Ház döntését.
Különben, már Trump elnöksége első rendelete is balul sült el. Hat muszlim ország állampolgárait nem engedte be az USA-ba. Az aláírt rendeletet büszkén mutatta a tv kamerák előtt, csak a határőrséggel elfelejtette közölni a hírt. Így az ellenőrző hatóság nem tudta, hogy kit szabad, ill. lehet beengedni. Akinek már rég megvolt a vízuma, és úgy szállt ki a repülőgépből, esetleg „green card”-dal rendelkezett, vagy aki megérkezésekor kért belépő vízumot.
Egy biztos, Trump nagyon gyorsan tud alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Talán még nem volt olyan elnöke az Egyesült Államoknak, aki ennyi „kormányátalakítást” végzett volna. Ilyen rövid idő alatt (két esztendő) ennyi kirúgás, új arc ritkán tapasztalható a tengerentúlon.  Viszont id. Bush elnök temetésén jól látszott az a tipikus női haragtartás, ami a választást elvesztett Hillary arcán kiült két évvel a vesztés után.
Trump megmozgatta a világot. Sikerült a két Korea vezetőit rávenni egy közös (téli) olimpia megrendezésére. Elindított egy folyamatot, mely Tel-Avivból az izraeli fővárosba, Jeruzsálembe, tette át jó néhány ország külképviseletét. Olyan emberről van szó, akinek lánya hozzáment egy vallásos zsidó fiatalemberhez, sőt férje iránti tiszteletből felvette az izraelita vallást. Kevés szó esik, hogy felesége Melania, az első kelet-európai (szlovén) származású First Lady, aki (enyhe) akcentussal beszéli az (amerikai) angolt, és szülei nemrég kapták meg az amerikai állampolgárságot! Kivárták sorukat, mint minden bevándorló, aki gyermeke után igényli az állampolgárságot.

Sokan szidják, hogy felmondta a párizsi éghajlatvédelmi (klíma) szerződést. Csak arról nem beszélnek, hogy a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb környezetvédelme az USA-ban van!  (lásd mekkora botrányt kerekedett a német autógyáraknak a kipufogó gázok manipulált computeres csalásából). Igen, Amerikában minden sokkal jobban ellenőrzött, mint bárhol a világban. „Nálunk a levegő és a víz tiszta” – dicsekedett nemrégiben Trump, és nagyot nem tévedett a populista elnök. Amíg az USA rengeteg pénzt költ a szigorú előírások betartására, addig a többi szerződő fél az aláíráson kívül nem sokat tett és tesz hazája környezete érdekében, lásd pl. India vagy Kína. Miközben légkondicionáló berendezéseikkel elárasztják a világot.
A demokrata pártot hatalmas adományokkal támogató George Soros Györgynek igaza van: a „fékek és egyensúlyok” (hál’ Istennek!) működnek az Egyesült Államokban. A jövőre nézve pedig egy aktuális kérdésfelvetés: vajon a következő (2020) elnökválasztást a nép vagy a média fogja eldönteni?
 
 

Monday, November 26, 2018

A magyar diplomácia lejáratása. A világ szégyene. Példa nélküli embercsempészet állami támogatással.



Macedóniáról, az ott zajló eseményekről, az elmúlt években nem túl sokat közölt a hazai média. Mintha az Orbán Viktorral kapcsolatos eseményekre annyira odafigyelő ellenzéki média és közösségi oldalak elfelejtették időnként tájékoztatni olvasóikat a macedóniai korrupcióról, mely állítólag egy húron pendül az orbánival. A legmeglepőbb számomra a napokban kirobbant szöktetési botrány hazai tálalása volt. Hiteles magyarázatok még mindig akadozva, nagyon lassan érik el az érdeklődőt. Az első hazai jelentések (magyar ellenzéki körök) arról tájékoztattak, hogy „a volt macedón kormányfő egy köztörvényes bűnöző, aki törvénytelenül jutott egy több százezer eurós páncélozott Mercedes-hez, és ezért két év börtönre ítélték, de annak letöltése elől Magyarországra szökött.” Valójában ez a „köztörvényes bűnöző” megbélyegzés gondolkoztatott el. Vajon mekkora lehet Macedóniában a korrupció, ha egy miniszterelnök tíz évi kormányzás alatt („csak”) egy páncélozott Mercit tudott eltulajdonítani? Egyáltalán miért egyenlő az „eltulajdonítás” (a lopás) a korrupcióval? A (magyar) wikipédia szerint:
„… A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, amely során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, orvosi, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról.
A politikai, gazdasági stb. korrupciónak egyöntetűen elfogadott definíciója nincsen, mint ahogy a korruptnak tekintett tevékenység határai is kultúráról kultúrára és korszakról korszakra változnak. Egyes definíciós kísérletek a közérdek vagy a társadalmi feladat fogalmán alapulnak, mások a piaci folyamatok elnyomásán.
Ezzel szemben az egyes államok büntetőjoga ismeri, pontosan meghatározza és büntetni rendeli a korrupciós bűncselekményeket. Igen gyakori eset, hogy a sajtóban politikai korrupciónak nevezett cselekmény jogilag nem minősül korrupciós bűncselekménynek….”
Nem tudom miért, de Magyarországon összemossák a korrupciót a populizmussal. Pontosabban, minden, ami rossz azért Orbán a felelős. A világban szinte ismeretlen ez a magyarországi (nevezhetjük „baloldali”?) felfogás. Egy populista politikus, politikai program azon alapszik, hogy megnyerje a többséget (a népet).  Ezért olyan programot hirdet meg, ami sokaknak tetszik, azaz „népszerű” (populáris), miközben megvalósíthatatlan. A magyar wikipédia szerint:
„……A populizmus a politikai ideológia egyik ága, latin eredetű szó, jelentése: népszerű. A nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítések - esetlegesen a választók bizalmának megszerzéséért, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat. A populizmus bizonyos nézetek szerint a népet egy, kizárólag a saját érdekeit szemei előtt tartó (szűk) hatalmi elit elnyomásban tartja, megfosztja a hatalomba való beleszólástól, ennélfogva a populisták elsőszámú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények „visszahódítása” az „elittől” a „népnek”. A populizmus politikai fogalom, lényegét tekintve: mesebeszéd. A populizmus megtévesztés, megvalósíthatatlan ígérethalmaz hangoztatása, olyan szöveg, amit szívesen hallanak a választók, de a - többnyire hataloméhes - politikusok nem veszik komolyan, választási kampányfogásnak tekintik. A populizmus árát a félrevezetett választók fizetik meg…..”
Orbán sajátos rendszere is (részben) ezen alapul. Borzasztóan ismeri a magyar néplelket. Minden megnyilvánulása erre utal. Tettei már nem. Azt mondja, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem arról híres, hogy (megválasztott) vezetője szavában kételkedjék. Közben elhatározta, hogy a hatalmat nem csak megszerzi, de meg is tartja. Visszagondolva, ez vezeti Orbánt a (Fidesz) pártalapítás óta. A politikában való feltűnése első percétől látható volt, hogy (Gyurcsányhoz hasonlóan) szélhámos. Orbán az önjelölt „jobboldali”, Gyurcsány pedig az önjelölt „szociáldemokrata”. A valóságban egyiknek sincs kapitalista múltja, élettapasztalata, honnan is lenne? Mindketten a Kádár-korszak szülöttei. Úgy, ahogy az ország lakosságának többsége sem élt soha kapitalizmusban, pláne nem demokráciában. Ez az egész hazai helyzet rákfenéje, amitől 30 éve nem sikerült megszabadulni.
Közben Orbán rájött, hogy hatalmát (erőszakmentesen!) csak úgy tudja fenntartani, ha gazdasági függőséget teremt. Ez különben nem új, hiszen ez mozgatta a proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszert is. Ott az ideológiához való (párt)„hűség” volt a létalap. A párttagság és a velejáró privilégiumok (kiváltságok) adták a nyomorból való kitörés lehetőségét. Ezt váltotta fel a vezetőhöz való hűség, aminek jutalma a „közbeszerzés”. Az állami beruházásokat, azaz az állam (pontosabban az adófizetők) pénzét csak kormány- és párthű személyek, cégek kaphatják.  Valóban, milyen találó (és mosoly fakasztó) ez a „köz-beszerzés” fogalom, jelző.
Vissza Macedóniához! Vajon hányan ismerik Magyarországon ennek a balkáni országnak az újkori történetét, különös tekintettel a hazai „baloldalra”?
A balkáni háborúk (1912-13) valamint az első világháború idején három királyság (görög, bolgár és szerb) osztozott ezen a területen, ami addig az Oszmán Birodalom része volt, és a többségében szláv nyelvű macedónok bolgároknak vallották magukat. Területének északi része 1912-15 között Vardar Macedónia néven a szerb királyság része volt, ahonnan elüldözték a bolgár szerzeteseket és tanítókat, valamint megkezdődött a „szerbesítés” (ahogy ezt a hazai „magyarosítás” korszakából ismerjük)
Közben kialakult egy pro-bolgár jobboldali „forradalmi” mozgalom (IMRO), mely Németország és Olaszország védelme alatt képzelte az ország további sorsát. Ezzel egy idővel létrejött egy baloldali IMRO is, melyben a bolgár kommunista párt is aktív volt, olyannyira, hogy még az első világháború kitörése előtt egy „szovjet Macedónia” megteremtésén gondolkoztak a szerb királyság területén.
Az újabb fordulat 1941-ben következett be, amikor Magyarország, mint náci szövetséges, megszállta az egykori Délvidéket. Bulgária pedig megszállta Macedóniát, Kelet-Szerbiát és Koszovót. Macedónia északnyugati része a fasiszta olasz királyság fennhatósága alá került. A bolgár hadsereget örömmel fogadta a helyi lakosság, miközben megállapodás született, hogy a német, olasz és magyar hatóságok szabadon engedik a mintegy 12.000 macedóniai jugoszláv hadifoglyot.
A második világháború éveinek krónikája igen bonyolult, talán a legjellemzőbb a macedóniai zsidók sorsa. Amíg a történelembe úgy vonult be Bulgária, hogy ellenállt a náciknak, és a megszállt Bolgár Királyság 48.000 zsidó állampolgára közül egyetlenegyet sem engedett deportálni, addig a Bulgária által megszállt Macedóniában szinte valamennyit (7.000) legyilkolták, illetve haláltáborba hurcolták. Ennek oka: a macedón zsidókat nem tekintették bolgár állampolgárnak. (lásd magyar pandanját: Kamjanec-Pogyilszkij (cirill betűkkel Кам’янець-Подільський, lengyelül Kamieniec Podolski, oroszul: Kamenyec-podolszkij)
Macedónia 1945 után a Jugoszláv Köztársaság szövetségi állama lett. 1991-ben Jugoszlávia szétesése idején vált önálló állammá, vette fel a Macedón Köztársaság nevet, melyet elsőnek Bulgária ismert el. 1993-ban elnyerte ENSZ tagságát. Közben az EGK (Európai Gazdasági Közösség) országai is elismerték a macedón államot. Egyedül Görögország nem volt hajlandó erre. Névváltoztatást követelt, és beígérte, hogy ameddig ez nem következik be, addig blokkolni fogja Macedónia felvételét az EU-ba és a NATO-ba egyaránt.
1999-ben (koszovói háború) Macedónia a koszovói albánok ezreit vette fel, mint menekülteket és látta el. 2005-ben az EU-tagság hivatalos jelöltje lett. A 2006-os parlamenti választáson győztek a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták ellenzékbe kényszerültek. A törvényesen megválasztott miniszterelnök Nikola Gruevszki 2016-ig volt kormányon.
Tehát, a 2015-ös menekültválság idején is Nikola Gruevszki irányította az országot, aki (Orbánhoz hasonlóan) nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A probléma oka Görögország volt, ahol gazdasági nehézségekre (államcsőd) hivatkozva nem voltak hajlandók regisztrálni a Törökország felől, a tengeren, érkező - elsősorban szíriai - menekülteket. Megjegyzendő, hogy néhány kilométer választja el a görög szigeteket a török szárazföldtől. Lásd Lesbos = Ayvalik 36.00 km. 
 

Igazából ez volt az akkor kezdődött menekültválság kirobbantója. Törökország (Erdogán) felismerte, hogy a nála felgyülemlett mintegy 3-4 millió menekültet Görögországon keresztül rá lehet szabadítani az EU-ra, amiért az Unió évtizedek óta nem hajlandó tagjai sorában felvenni Törökországot. Ankara már 1963-ban az EKG tagja akart lenni. 1961 óta csak a németek voltak hajlandók vendégmunkásként befogadni a törököket (a muszlimokat). Mindig találtak valami kifogást, elsősorban az emberi jogok terén, hogy elhalasszák a felvételt. Egyes (német) politikusok meg is jegyezték, hogy 80 millió muszlimra nincs szüksége az Európai Közösségnek. A 2015-ös menekültáradat megfékezésére végül Merkel találta meg a megoldást, EU-török szerződést kötött, melynek értelmében néhány milliárd euró fejében Erdogán leállította a tömeges „elvándorlást”. Orbán belföldre szánt propagandája azonban továbbra is azt harsogja, hogy a határzár tartja távol a tömegeket, elvégre a muszlimokkal való riogatás remekül illeszkedik a külső (liberális) erőkre mutogató gyűlöletkeltésre.
A német sajtó már 2015 őszén jelezte, hogy meg kell szűntetni a „Balkán útvonalat” (Balkanroute), azaz vissza kell küldeni a dél-szláv háború idején elmenekülteket. Hiszen, miközben a szíriai menekültek tömege közeledett Németország felé, a volt Jugoszlávia területe már nem volt háborús övezet. Az elmenekültek visszatérhettek otthonukba. A valódi probléma ekkor kezdődött: hogyan lehet a relatív jóléthez szokott menekültet visszaküldeni a gazdaságilag sokkal gyengébb hazájába? Különben a mai napig nincs megoldva Koszovó helyzete, ahol pl. az euró a hivatalos pénz, és a volt jugoszláv tagköztársaságokból bárki vízum nélkül érkezhet max. 3 hónapi tartózkodásra az EU-ban. Egy müncheni szálloda macedón portása mesélte, hogy mennyire rossz a gazdasági helyzet, hogy 350 euró egy havi bér, a munkanélküli segély 250 euró, ezekből nem lehet megélni. Déli szomszédjuk, a görögök, megzsarolták őket: az egykori jugoszláv tagköztársaságnak a Macedón Köztársaság nevéhez sohasem járulnak hozzá, és megakadályozzák az EU-ba és a NATO-ba való felvételüket. Nagyon szomorú volt, látszott az arcán, hogy az Észak-Macedónia elnevezés nem tetszik neki, de legyen, ha ez a feltétele a gazdasági fellendülésnek, amit Merkel nemrég tett látogatásakor is megerősített. Igaz, a névváltoztatási népszavazás kudarcba fulladt, de nagyon bíznak a németekben, hogy hozzá segítik őket az EU-tagsághoz.
Idén (2018) május 23-án (tehát, ellentétben a magyar médiával, nem most, novemberben!) jelentette a BBC,  hogy egy skopje-i bíróság két év börtönre ítélte a korábbi macedón miniszterelnököt. A BBC jelentése szerint 2012-ben történt a hatalommal való visszaélés, amikor Gruevski egy „közbeszerzési pályázat”-ról (tender) döntő bizottság egyik tagját befolyásolta azzal, hogy egy bizonyos autókereskedőt nevezzenek meg győztesnek, aki a miniszterelnök kívánságának megfelelő gépkocsit (páncélozott Mercedes) szállít majd, és aminek fejében Gruevski pénzt fogadott el a kereskedőtől. A vádhoz az ügyészség egy titokban felvett hanganyagot használt fel, amit a bíróság hitelesnek fogadott le.
Gruevski lemondását 2016-ban egy óriási lehallgatási botrány előzte meg.  Nyilvánosságra került, hogy mintegy 20.000 személyt hallgattak le titokban a miniszterelnök emberei. A botrány utcára vitte az embereket, és állandó tüntetések (összecsapások) voltak Gruevski hívei és ellenfelei között. Kb. egy évvel később a miniszterelnök lemondott, és az előrehozott választáson a jelenlegi miniszterelnök a szociáldemokrata Zoran Zaev győzött.
Az ugyanaznapi (május 23.) Reuters jelentés szerint ez volt az első ítélet Gruevski hat vádpontos korrupciós ügyében. A vádpontokat egy 2015-ös EU megállapodás alapján kinevezett különleges ügyész állította össze. Gruevski lemondása, távozása és új választások kiírása ugyancsak ennek az EU-s megállapodásnak volt a része. Az EU akkor lépett közbe, amikor elszaporodtak a politikai zavargások és az ellenzéki pártok azzal vádolták Gruevskit és a belsőelhárítás főnökét, hogy több mint 20.000 embert hallgattak le.
 
A SZER (RFE/RL) május 23-i, tehát ugyanaznapi, jelentésében azt is megemlíti, hogy Gruevski nem volt jelen a tárgyaláson, ill. az ítélethirdetésen, és (esetleges fellebbezéséig) továbbra is szabadlábon maradhat. A SZER tudósítása megjegyzi, hogy a bíróság hiteles bizonyítéknak fogadta el a megvesztegetésről készült titkos hangfelvételeket, azzal, hogy azok nyilvánosságra hozatala közérdek.
Az új választásokhoz vezető nagyméretű (20 ezer embert érintő) lehallgatási botrányt a Gruevski kormány tagadta, és külföldi ügynökökre fogta.
Vajon ezek az információk (2018. május 23.) mikor jutottak el hazai (ellenzéki) médiához, mikor olvashattunk róluk először?
Úgy látom, a hazai ellenzék sem érti a menekült jog „finomságait”, amit Orbán nagyon ügyesen alkalmazott. A menedékjogot a genfi konvenció, illetve annak aláírása teszi kötelezővé az aláíró országok számára. Tessék csak visszaemlékezni 1989-re! Magyarország csak akkor írta alá, amikor hirtelen megjelentek a falurombolás áldozatai, a Ceaușescu rendszere elől menekülő román állampolgárok, elsősorban magyarok, akiknek befogadását az akkori szovjetrendszer nem engedte meg. Elvégre a szocialista országokban nincs üldözés, pláne politikai üldözés. A keményvaluta éhes magyar vezetés viszont úgy ítélte meg, ha aláírjuk ezt az egyezményt, akkor nemcsak a menekültek befogadásának adunk nemzetközi hátteret, hanem az ENSZ-en keresztül „fejpénzt” (dollármilliókat) is kapunk a menekültek megsegítésére hivatott nemzetközi szervezettől (Az ENSZ mindenegyes menekült után fizet a napi ellátásra.) A genfi konvenció aláírása mindezt biztosította. Nem kellett sok, hogy erről az NDK-s „szamizdatosok” is értesüljenek, hogy a magyar hatóságok nem küldhetik vissza a Balaton mellett campingező keletnémeteket, amennyiben azok hazájukban politikai menekültnek, üldözöttnek tekintik magukat. Ennek megfelelően tárgyaltak a magyarok (Horn külügyminiszter) a nyugatnémetekkel és a keletnémetekkel.
A politikai menedékkérők után az ENSZ nem fizet „fejpénzt”, és annak megadása minden ország és kormány saját hatáskörébe tartozik. Azt fogad be, akit akar, akit szerinte üldöznek, vagy politikai nézetével egyetért, azonosul.  Ezért Orbánt tettéért nem lehet felelősségre vonni. Emlékeztetőül néhány közismert eset, ill. név pl. Bettino Craxi vagy Carles Puigdemont, akinek példája rácáfol a kormánypárti hülyeségre, miszerint Gruevski szabadon közlekedhet a világban, különösen az EU-ban. A magyar igazságügyi miniszter nagyot téved! Aki ellen nemzetközi elfogató parancs van, azt bárhol elkaphatják és kiadhatják. Ez ellen csak a menekültet befogadó ország adhat védelmet.
Viszont, sokkal komolyabb és nagyobb probléma, és nemzetközileg is elítélendő az állami szöktetés. Különös tekintettel ebbe bevonni a külügyet, a magyar diplomáciát. Jó időre elvesztettük a bizalmat, a nemzetközi diplomáciában. Elsőre ’56 jutott az eszembe, amikor mentőautókban szállítottak fegyvereket. Aztán, belegondoltam, hogy a jelenlegi államvezetés ezzel a jogellenes, aljas akciójával ugyanolyan bűnözővé vált, mint a kábítószer, fegyver vagy embercsempész. Tettükkel példanélküli precedenst állítottak, miszerint ellenőrzés nélkül bármit és bárkit országokon keresztül lehet szállítani a diplomácia égisze alatt. Ez pedig a civilizált világban megengedhetetlen! A többi ország tudta nélkül így fel- és kihasználni a diplomáciai védelmet, becstelen dolog! Arról nem is szólva, hogy ezentúl nincs biztonságban senki, akit az orbáni Magyarország el akar fogni, némítani bárhol legyen a világban! Csodálom, hogy ez ellen az akció ellen még senki sem emelte fel a szavát. 
 
 
 
 
 
 
 

Tuesday, October 30, 2018

Merkel után



 


Shakespeare után szabadon: nem temetni, dicsérni jöttem a kancellárt.
 
A hétfői (okt. 29) bejelentés, miszerint Angela Merkel kancellár asszony a következő országos (szövetségi) választáson nemhogy nem indul, de teljesen visszavonul a politikai élettől, valójában nem lepte meg a német belpolitika ismerőit. Látható volt, hogy a világban zajló változások a német politikában is új irányt és gondolkodást kívánnak. A jelenlegi alapját közel 70 éve, 1949-ben, rakták le az ország nyugati felében, amerikai segédlettel. Pontosabban Adenauer kancellár nem a két Németország (mielőbbi) egyesítését tűzte ki céljául, hanem a gazdasági és politikai szabadság amerikai változatának meghonosítását Európa nyugati felében. Adenauer számára már a hidegháború kezdetén világossá vált, hogy egyesült Németországról addig nem lehet beszélni, amíg a Szovjetunió katonai és ideológiai megszállás alatt tartja az ország (és Európa) keleti felét. Ehhez még hozzájött a náci diktatúra emlékezete, a 12 éves (1933-1945) rombolás, a demokrácia felszámolása, mi több az ország teljes elpusztítása. 1945 után az ország nyugati felében szembenéztek a múlttal, és őszintén kibeszélték a hitleri diktatúra hatalomra jutásának valódi okait. Mindenekelőtt a hiperinfláció és a magas munkanélküliség okait. Hitlerék megpróbáltak a néppel elhitetni, hogy az I. világháborúért és annak következményeiért, azaz mindenért (a német lakosság 1 százalékát kitevő) zsidók a hibásak, a felelősek. Ugye, ez a másra mutogatás ismerős a Kárpát-medencében. Különösen napjainkban, amikor a jelenlegi magyar vezetés mindenért a liberálisokat (a külföldi „sorosbérencek”) teszi felelőssé.
 
 
Ez ellen a mentalitást ellen harcolt a kancellár asszony kormányzása utóbbi éveiben, különösen 2015 óta. Magyarországon a jelenlegi államvezetés (és propagandája) ugyanakkor egy szinten emlegeti Merkelt és Sorost, mondván mindkettő migránspárti. Csak arról feledkeznek meg Budapesten, hogy Merkel mentette meg az orbáni tehetetlenség (és felkészületlenség) miatt 2015 augusztus végén Magyarországot fenyegető emberi katasztrófát. A Budapesten kialakult áldatlan állapot (elsősorban a Keleti pályaudvar környéke) láttán jutott arra a következtetésre Angela Merkel, hogy befogadja a Magyarországra özönlöttek közül a szíriai menekülteket. Orbán 4.000 menekült tovább küldéséről beszélt, miközben 20.000 szerencsétlent dobott át az osztrák-magyar határon. A mintegy egymillió menekült Németországba érkezése elvben nem okozott akkora terhet a stabil német gazdaságnak. Viszont megosztotta a lakosságot, különösen érzelmi alapon. Pedig az ugyancsak muszlim vallású harmadik generációs törökök beilleszkedése példamutató. A baj, mint mindig, Kelet-Németországban (egykori NDK) kezdődött és terjedt át a nagyvárosokra. Érdekes, a vidék szinte sértetlen maradt (napjainkban is). Az első jelek már 1991-ben megmutatkoztak (Hoyerswerda). A frissen egyesült ország bürokratái naivan úgy képzelték, hogy a menekültek szétosztásában a volt NDK is épp úgy részesül, mint a nyugati tartományok. Csak a szociális környezettel nem számoltak. A keleti országrészben a színes bőrű menekültek megjelenését ellenségesen fogadta a lakosság. Akkoriban (a német rendszerváltáskor, épp úgy mint Magyarországon) a keletnémetek elvesztették munkahelyüket, segélyeken éltek, és a lakbéreket alig bírták fizetni, miközben a nyugatról érkező színes bőrűek rögtön lakáshoz jutottak, pontosabban azonnal elhelyezték őket, sőt ellátásban is részesültek, ami igencsak szította az idegenek elleni ellenszenvet (gyűlöletet).
 
 
Merkel az ország gazdasági (és politikai) biztonsága érdekében mindent a nagykoalícióra tett fel. Meggyőződése (volt), hogy ha a hagyományosan 30 százalék feletti két néppártot (SPD, CDU/CSU) közös kormányzásra rá tudja venni, akkor továbbra is jó irányba halad a Szövetségi Köztársaság. Azzal viszont nem számolt, hogy az az elégedetlen réteg, akik nem szoktak elmenni szavazni, most országszerte hallatják szavukat, és akik elégedetlenségét kihasználják a szélsőjobboldali, EU-ellenes („szkeptikus”) nacionalisták. Ma már minden tartományi parlamentben jelen vannak az AfD képviselői. Miközben a hagyományosan 30 % feletti szavazattal rendelkező nép- (vagy tömeg-) pártok elvesztik eddigi többségüket.
 
 
Színtiszta logika, ahogy Merkel eltervezte az elkövetkező három évet. Pártja (CDU) elnöki posztjára nem pályázik, sőt hagyott két hónapot, hogy Németország legnagyobb és legerősebb pártja (decemberig) megtalálja az új pártelnököt, tehát nem Merkel szellemi utódját!  Ugyanakkor, kancellári idejét ki akarja tölteni, annak reményében, hogy három év alatt megtalálják a jelenlegi válságból a kiutat: egy erős EU, melynek továbbra is (egyik) vezető ereje lesz Európa legnagyobb gazdasága, a német. Új stratégia kell, hogy visszaszorítsák a német és európai „EU-szkeptikusokat”, különös tekintettel a lengyel és magyar nacionalista szélhámosokra.
 
 
Látva az elnöki posztra jelentkezőket, ill. azok múltját, feltűnő, hogy nincs köztük egyetlen keletnémet sem! Emlékeztetőűl: a CDU sem volt biztos Merkel kancellár-jelölt állításában. Már akkor is sokan fenntartással fogadták egy keletnémet, ráadásul nő jelölését. Az évek folyamán azonban nemcsak frizuráját változtatta meg, hanem politikai rátermettségéről is bizonyosságot adott, vezető és szervező képessége a legnagyobbak közé emelte.
 
 
Tehát, az elnöki posztra pályázók
 
 
Friedrich Merz,  a Saar-vidékről származik, ott volt ügyvédi irodája
Annegret Kramp-Karrenbauer, ugyancsak Saar-vidéki, a tartomány (szövetségi tagköztársaság) miniszterelnöke volt 2011-18-ig
Jens Spahn  Münster környékéről származik, közel a holland határhoz, tehát egyértelműen „nyugatnémet”
Armin Laschet  Achen-i születésű, Észak-Rajna-Westfália (NRW) szövetségi tagköztársaság (tartomány) miniszterelnöke
Daniel Günther  a dán határ közelében fekvő Schleswig-Holstein tartomány (szövetségi tagköztársaság) miniszterelnöke
 
Ők a jelöltek, hogy az Adenauer-i örökséget, a német kereszténydemokráciát, tovább vigyék és megerősítésék.
 
 

 

 

 

 

Friday, October 26, 2018

A GroKo vége (?)




Németországban GroKo-nak hívják a nagykoalíciót (Große Koalition). Ennek a végét jelentheti ha a most vasárnapi tartományi választáson Hessen-ben, a hatalmon lévő kereszténydemokraták (CDU) nem kapják meg a kormányzáshoz szükséges támogatást. Ez a gondolat már a október 14-i bajor helyhatósági választáskor is felmerült, előrevetítve, hogy Merkel kancellárnak és kormányának valószínűleg új (országos) választást kell tartania. Ez nem a merkeli politika kudarcát jelenti, hanem a politikai paletta átrendeződését. Mindenekelőtt a szociáldemokraták súlyos szavazatvesztését országosan és tartományi szinten egyaránt. Igen, a baloldal, és annak vezető ereje a szociáldemokraták, csúfos vereséget szenvedtek országszerte. Bajorországban például egyszámjegyű (9,7 %) lett a végeredmény, mely (Nyugat-)Németország fennállása óta ilyen alacsony még nem volt! Ez pedig a berlini, központi, szövetségi kormány működését is veszélybe sodorhatja.
Hogy érhető legyen. Németül „Volkspartei”-nek (magyarul, szabadon kb. tömegpártnak) nevezik azokat a stabil és erős pártokat, amelyek a választásokon rendszeresen(!) 30 százalék feletti eredményt érnek el. Két ilyen néppárt (Volkspartei) volt eddig Németországban: a baloldali (SPD = szociáldemokraták) és a jobboldali („uniós pártok” = CDU/CSU). Ez a két formátum uralta a nyugatnémet politikai életet a Szövetségi Köztársaság megalakulása óta. Az első tíz évben (1949-59) az Adenauer vezette „konzervatívok” irányították az országot, és teremtették meg azt a szociális jólétet, ami a „gazdasági csodához” vezetett, és, amelynek értelmi szerzője az ugyancsak jobboldali, szociálisan érzékeny Ludwig Erhard (CDU) közgazdász volt. Ő vezette be, hogy a legmagasabb állami fizetés nem lehet több a legalacsonyabb állami fizetés 10-szerésénél. Mint gazdasági miniszter 1949-63 között ő alapozta meg a szociális piacgazdaságot, mely napjainkban is a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági rendszere.
A szociáldemokratákat fenntartással fogadták a hidegháború idején, különösen az amerikai megszállási hatóság. Történelmi tény, hogy a szociáldemokraták hajlamosak kiegyezni a Lenin-féle kommunistákkal, annak ellenére, hogy a zimmerwaldi konferencia (1915) óta a Lenin, majd Sztálin vezette kommunisták (Komintern) „ősellenségnek” tekintették a marxista alapok követőit. Lásd az eszerek (SZR = szociálforradalmárok) szó szerinti likvidálása (1918 január), majd 1945-től Kelet-Európa szerte a szovjet fegyverek árnyékában egyesített két párt (szociáldemokraták és kommunisták) tagjai közül a szociáldemokraták ellehetetlenítését, részben fizikai megsemmisítését. Ennek ellenére, a (nyugatnémet) szociáldemokraták a „keleti nyitás” (Ostpolitik) hívei lettek, mondván, ha a (szélsőbaloldali) moszkoviták keményvonalasak, akkor (a jobboldali) szociáldemokratáknak kell engedniük, az elnyomott népek helyzetének javítása érdekében.
Ez a politikai elgondolás szimpatikus lett Nyugat-Németországban, és részben a KGST országaiban (ha még van, aki ismeri ezt a rövidítést). Tehát, két „néppárt” (tömegpárt) uralta a nyugatnémet politikát. Harmadikként ott voltak a szabaddemokraták (FDP), akik sohasem érték el a 30 százalékot, viszont időnként a mérleg nyelve szerepét töltötték be. Azaz mindkét nagy párttal (SPD, CDU/CSU) hajlandóak voltak koalícióra lépni a stabil, folyamatos kormányzás érdekében. 
A 1968-as diáklázadások megmutatták, hogy a fiatal értelmiség kételkedik a fennálló demokráciában. A hidegháború idején új mozgalom indult a környezetvédelem, a béke, és a női egyenjogúság érdekében, ami 1980-ban szövetségi szinten új párt, a Zöldpárt, megalakulásához vezetett. Ez volt a világ (akkor még) egyetlen olyan pártja, melynek fő célja a környezet védelme lett. Az USA-ban ma sincs ilyen párt, igaz, ott a környezetvédelem (különösen Kaliforniában) a helyi hatóságok, minisztériumok feladata, nem pedig egy politikai tömörülésé. A nyugatnémet Zöldek a 80-es évekre lettek helyi, tartományi és országos szinten parlamenti tényezők, új színt hozva az addigi politikai életbe. A tornacipős (környezetvédelmi) miniszter, Joschka Fischer, a parlamentbe pulloverben megjelenő képviselők, a tanácskozás alatt horgoló, kötő képviselő asszonyok, akik az otthonosság kedvéért cserepes virágot is hoztak magukkal. Mind-mind egy új kor jellegzetes figurái. Politikailag a szociáldemokratákhoz álltak közelebb, atomellenesek voltak. Érdekes, a Zöldek az NDK-át nem bírálták, szinte nem is akartak róla tudomást venni. A (berlini) Fal lebontása után jelent meg az NDK kommunista utódpártja (a Baloldal = die Linke) a politikai szintéren, majd napjainkra az ugyancsak volt NDK területén népszerű szélsőjobboldali formáció, a migráns-ellenes Alternatíva Németországért (AfD).
A tavalyi országos választáson sok szavazatot vesztett a két „történelmi” néppárt, és szétaprózódva, de megerősödtek az önálló kormányalakításra alkalmatlan pártok. No, meg amelyekkel a parlamentáris pártok eleve nem voltak hajlandók koalícióra lépni (die Linke, AfD). A kormányalakításra felhatalmazást kapott addigi kancellár asszony, Angela Merkel, úgy látta, hogy az addigi jól működött nagykoalíció mentheti meg az országot egy újabb általános választástól, ami milliókba kerülne, és megnehezítené a gazdasági életet. Hiszen, amíg nincs elfogadott költségvetés, addig a vállalkozások nem tudnak tervezni, nem tudják, mekkorák lesznek az egyes adóterhek, és az esetleges adókedvezmények. Merkel úgy látta, hogy ismét a nagykoalíció lehetne a legelfogadhatóbb megoldás. Fél év kellett, hogy fedél alá hozza a két néppárt (SPD, CDU/CSU) közös kormányzását, a nagykoalíciót. Ez a hagyományos felállás, azonban lassan korrodál, egyre kevesebb szavazati bázisa van mindkét oldalnak. Berlinnek a vészjelzést a bajor választás adta. Ahol, az addig 50 % feletti eredményt produkáló jobboldal (CSU) mindössze 37 százalékot ért el. Önámító sovány vigasz, hogy továbbra is a CSU a jobboldal legerősebb pártja Bajorországban, hiszen egyedüli kormányzásra képtelen! Ugyanakkor a berlini, szövetségi koalíciós partner, az SPD, még a 10 százalékot sem érte el – (bajor) tartományi szinten. Merkel, és a központi (szövetségi) kormány, Berlin, utolsó reménye Hessen, ahol most vasárnap tartanak helyhatósági választást, és ahol az előrejelzések szerint a CDU 28%, az SPD és Zöldek 20-20 %, az AfD 12%, a die Linke és az FDP (szabaddemokraták) 8-8 százalék várományosa. Tehát, a hagyományos „néppárti” 30 százalékot egyik párt sem éri el.  Ezt Berlinben is látják, és már az új országos választások kiírását latolgatják, ahol kérdéses Merkel indulása.
A számok és a tények fényében a szociáldemokraták (SPD) borzasztó gyenge szereplése minden bajok okozója. Ugyanakkor a bajor példa mutatja, hogy feltörekvőben vannak a Zöldek, akik újabban (két héttel ezelőtt Münchenben) a polgári, keresztény és liberális értékek követőinek tűntetik fel magukat. Mintha a Zöldek felismerték volna a globális változást, a „jobbratolódást”, és ezért a természetszeretetet, a környezetvédelmet (alternatív energiaforrások), valamint az elesettek, rászorulók megsegítését valódi alternatívának tekintik a baloldaltól elforduló tömegek számára.
 
 
 

Monday, October 22, 2018

Hajléktalanság vs. utcán élés



Érdekes pontra hívta fel a figyelmet Gémesi György, Gödöllő polgármestere, a parlament által nemrég elfogadott „hajléktalan” törvénnyel kapcsolatban. Véleménye szerint különbséget kell tenni a hajléktalanság és az utcán élés között. Szerinte a törvény kizárólag az utcán élést tiltja. Utána néztem, vajon más országokban (tőlünk Nyugatra) hogyan állnak (állami szinten) ehhez a kérdéshez.
Ami szembetűnő: a nyugati törvények nem tiltanak! A német, az amerikai (USA), vagy a brit jogszabályok, inkább előírások, és nem állami szinten foglalkoznak ezzel a témával, ami valóban az utcán hever. Németországban például nem a parlament szabályozza (bünteti) a hajléktalanságot, az utcán élést. Viszont van "szociális törvénykönyv" (Das Sozialgesetzbuch), mely szerint - elsősorban - az egyházak, szeretetszolgálatok feladata a segítés! A hajléktalanság kezelésének történelmi múltja van Németországban. Már  Bismarck idejében, az állam nagy szociális átszervezése idején, téma volt ez. Akkoriban a problémát a vándormunkások okozták, akiknek nem volt hol megszállniuk. Ekkor alapították a „Herberge zur Heimat” (kb. munkásszálló), mely a munka- és szállás nélküliek elhelyezésére szolgált. 
Manapság is a „különösen nehézhelyzetűek elhelyezésére szolgál”, például a frissen szabadultak visszavezetése a hétköznapi életbe, a gyerekét egyedül nevelő anyák megsegítése, gyerek és városi (ingyen) konyha, a szenvedélybetegséggel küzdők megsegítése, valamint az utcai szociális munka. A finanszírozás a tartomány (szövetségi köztársaság) és a helyi (városi) szervek feladata, a gyerekélelmezés (Kinderküche) nagy részét adományokból biztosítják.
A német diakónus web-oldala szerint: hajléktalan az, akinek nincs állandó lakhelye és szálláslehetősége, és éjszakáit közterületen, mint pl. parkokban vagy metró- és vasútállomáson tölti.
 
A hajlék- vagy lakástalanság okai lehetnek:

- munkahely elvesztése
- adóság vagy más finanszírozási probléma
- különélés vagy válás
- családon belüli erőszak
- bűnözői múlttal terheltség, pl. szabadlábra helyezés
- akut vagy krónikus betegség
- lelki, pszichikai probléma, mint pl. depresszió, skizofrénia vagy káros szenvedély
- lakbéremelés és az ezzel járó környezeti minőségváltozás
 
 
A hajléktalanok és lakásnélküliek problémái:
Az élettani szükségletek, mint az éhség és szomjúság, nagyon megnehezíti az anyagi háttérrel és saját lakással nem rendelkezők helyzetét. A hiányos higiéniai feltételek, körülmények, valamint az egészségügyi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés különösen megnehezíti ezen emberek életét. Mint a múltban, úgy napjainkban is nagy a társadalmi előítélet, a megvetés, az ellenszenv. A társadalom egy részében ma is él az a bürokratikus gyakorlat, hogy csak annak adnak ki lakást, akinek rendszeres bevétele van, ill. munkahelyet is csak az kaphat, akinek állandó lakhelye van.
A hajléktalanok másik problémája a lopás: az utcán éjszakázáskor, de a szükségszállásokon sincs lehetőségük vagyontárgyaik megvédésére.
Az utcán vagy a szabad ég alatt éjszakázók rendszeresen ki vannak téve erőszakos cselekedeteknek, támadásoknak.
 
Ez a társadalmi probléma Németországban is ismert, aminek megsegítése, megoldása, felszámolása elsősorban az egyházak és a civil szervezetek feladata.
 
 
 
A hajléktalanság, az utcán élés problémája a korlátlan lehetőségek hazájában, az Egyesült Államokban, is fennáll. Erről szól az amerikai (US) hajléktalan törvény (The Homeless Bill of Rights (also Homeless Person's Bill of Rights and Acts of Living bill)). Pontosabban a hajléktalanok *jogai*-ról szóló törvény, ami (még) nem egységes, hanem szövetségi államokként változó.....és amin még dolgoznak a jogalkotók…
 
A lényeg itt is a jogokon van és nem a tiltáson.
- joguk van a közterületek (public spaces) félelem nélküli használatára, anélkül, hogy a jog és képviselői (pl. rendőrség) zaklatással diszkriminálná őket.
- joguk van szavazni
- joguk van szabadon menedékhelyet, szociális segélyt, jogi tanácsot és tanulást, oktatást igénybe venni.
- közterületen (is) joguk van a magánéletre
- joguk van, hogy biztonságba érezzék magukat

 
Ugyanakkor Amerikában a hajléktalanság bűncselekménynek minősíthető egy törvényparagrafussal vagy egy rendelettel, mely megtiltja a közterületen való ülést, alvást, koldulást, evést vagy vallásgyakorlást.
Ez ellen küzd a Hajléktalanság és Szegénység elleni Nemzeti (országos) Törvény Központ (The National Law Center on Homelessness and Poverty), mely szerint a látható hajléktalanság bűncselekménynek nyilvánítása erkölcstelen és támadás az alapvető emberi életösztön ellen, és ugyancsak ellenkezik az amerikai nép alapvető vallási és politikai elveivel.
 
 
 A német és amerikai példa is jól mutatja, hogy a hajléktalanság mindenütt (társadalmi) probléma, amiről nyíltan kell beszélni, és a bajokra orvoslást kell találni, amibe be kell vonni az érintetteket is! Vajon, erről miért nem tartott konzultációt a jelenlegi kormány és pártja? Miért nem vonták be a törvényalkotási munkába a szakembereket. Egyáltalán kikérték azok véleményét? Hol vannak, voltak az egyházak, melyeknek világviszonylatban is elsőszámú feladata a szegények, az elesettek, a kivetettek megsegítése, támogatása, lásd Németország vagy egész Dél-Amerika. Ez valójában nem állami feladat, ez a közösség feladata. A parlamentben ülők mit tudnak ezeknek a szerencsétlenek a sorsáról? Ugyanazt mondhatnánk, mint, amit (nagyon) sokan a migránsokra mondanak: fogadj be az otthonodba egyet! A törvényalkotók kikérték például (a jezsuita) Mustó Péter véleményét és tapasztalatát?
Igen, köztudott, hogy a hajléktalanok nem igazán szimpatikus emberek, legalábbis megjelenésük, viselkedésük sok kivetnivalót hagy maguk után. Eltávolításuk a közterületről, főleg a turisták által rendszeresen látogatott helyekről, inkább megértést, mint ellenszenvet vált ki sokunkban. A módszer, ahogy ezt csinálják azonban embertelen! Nem egy átgondolt terv része, mely a kényszerből utcán élőknek jobb, „kulturáltabb” és biztonságosabb környezetet, „életteret” biztosít. Különösen a közelgő hidegre, a tél elleni védelemre.
 
Szemtanúja voltam Los Angelesben olyan széles járdájú utcáknak, ahol a karácsonyi, szilveszteri időben egymás mellett feküdtek hálózsákos csövesek. Senki sem bántotta őket (a hatóság sem!) és, mint vendéglátóm mondta, az ott „táborozók” a sokkal hidegebb keleti partról (pl. New York környékéről) érkeztek, hogy itt vészeljék át a relatív enyhe telet.  És, ha már hálózsák. Münchenben (és az Alpok vidékén) ilyenkor a helyi (ingyenes) újságokban állandó hirdetés olvasható, hogy „akinek van felesleges, vagy már használaton kívüli hálózsákja, azt adományozza a parkokban, szabad ég alatt telelő hajléktalanoknak.” Az Alpokban kirándulók, hegymászók nagyon jó minőségű hálózsákokban szokták átvészelni a turista szezon hűvös éjszakáit. Ott ilyenre is gondolnak! Sokan tudják, hogy a menhely nem a legjobb megoldás a tél átvészelésére. Igen, sok a lopás, a bezártságból, az összezártságból eredő frusztráció.

Végül egy vallomás. (még) Nem voltam hajléktalan, csak beleképzelem magam: biztos nem mennék (magyar) (állami?) menhelyre. Hol van a "privacy" - a privátszféra? Hol csukhatom magamra az ajtót, hogy a világ zajától távol nem csak testileg, de lelkileg is kipihenhessem magam? A katonaságnál volt módom ebbe belekóstolni. Az volt igazán jó, amikor hanyatt feküdhettem a mezőn és csukott szemmel álmodoztam, hogy milyen jó is lesz ismét otthon lenni. Igen, abban a 11 hónapban tanultuk meg értékelni a (családi) otthont. Vajon a börtön miért is büntetés? Ott is az összezártság a borzalom (a rend, a fegyelem) Szóval, a "menedékhely" NEM megoldás!
 Erre mikor fognak rájönni a hajléktalanokon valóban segíteni akarók???
 
 

Saturday, October 13, 2018

Az október 14-i bajor tartományi választás elé




A legrosszabb időben tartják a bajor tartományi választást. Nem annyira Bajorország, mint Németország és a nagyvilág számára. Történelmi tény, örök igazság: mindig a gazdaság van a (szabad) választások középpontjában. Az határozza meg az emberek, a választók hangulatát. Ha „jól megy a hasuk, pardon a dolguk”, akkor szinte tét nélküli egy helyi választás. Magyarán nem a politika, az ideológia a mérvadó. Most viszont világjelenség: a gyenge konjunktúra, a félelem egy kereskedelmi háborútól, az emelkedő kamatlábak, azaz nagyon rossz a nemzetközi tőzsdei hangulat. A befektetők értékpapírjaik eladásába kezdtek.
Persze az egész gazdasági „földrengésnek” az epicentruma az Egyesült Államok, ahol a novemberi időközi (kongresszusi) választásra figyel a világ: vajon Trump elnök történelmi adóreformja meghozza-e a várt eredményt, a győzelmet.
Ennek németországi változata pl. a „szolidaritási adó” (köznyelvben „Soli”) megtartása vagy megszüntetése.  Ezt a plusz adót az NDK felzárkóztatására találták ki, ill. vezették be, úgymond a „német egység finanszírozására”. 1998 óta, tehát 20 éve szedik be, vonják le, nem csak a lakosságtól, hanem a cégektől is, ami évente 20 milliárd eurót jelent. Ennek megszüntetése jelentős könnyedséget hozna a német cégeknek, amit vállalkozói adóreformnak neveznek.
A másik probléma a környezetvédelem, a klímaváltozás. A VW főnöke nemrég egy megbeszélésen kijelentette: „Az áram előállítása barnaszénből nem egyeztethető össze az E(elektromos)-autógyártással”.
A vasárnapi bajor tartományi választás az előrejelzések szerint katasztrofális lesz a több évtizede abszolút többséget (50 %) élvező CSU (keresztényszociális unió) számára.  Már arról találgatnak, hogy mi lesz a parlamenti többség elvesztésére a magyarázat: a kormányfő (Markus Söder) vagy a pártelnök (Horst Seehofer) számlájára írják majd. A legutóbbi felmérések szerint 35 százalékra számíthat a CSU. A nagy kérdés: milyen lesz a koalíció?  Kikkel fognak összeállni? Az ősellenség a „vörösök” (SPD = szociáldemokraták), akik a múltban is csak a két egyetemi városban (München és Nürnberg) tudták a helyi kormányzást megszerezni. No, meg a munkáskerületekben pl. BMW gyár.  A szóba jöhető koalíciós partnerek: FDP, Zöldek. Az FDP már jelezte a hajlandóságot. A két szélsőség (Baloldal = die Linke és az Alternatíva Németországért = AfD) eleve kizárva. A kérdés: vajon a szóba jöhető parlamentáris pártok együttesen kapnak-e a kormányzáshoz elegendő százalékot? Valószínűleg, igen. A bajorok nem rasszisták, és büszkék országuk (tartományuk) teljesítményére: a leggazdagabb, a legnagyobb befizető a közös (Bund) kasszába, közbiztonságilag a legjobban szervezett szövetségi állam.
Érdekesség: a CSU választási kampányának záró rendezvényéről hiányzott a testvérpárt (CDU) vezetője, és egyben Németország kancellárja, Angela Merkel, akit a legutóbbi (2013) tartományi választáson meghívott vendégként ünnepeltek a bajor fővárosban. A tegnapi összejövetel sztárja a szomszédos Ausztria kancellárja volt. Sebastian Kurz megjelenésekor szinte tombolt a lelkes hallgatóság, aki úgyis beszélt, mintha Európa (EU) választás lenne vasárnap. Többször emlegette a bajor Manfred Weber-t (CSU), aki jelenleg az EU Néppárti frakció elnöke, és az EU kormányfője (a Bizottság elnöke) akar lenni. Megfigyelők szerint Kurz azért (is) „lopta el a show”-t, mert sem Söder miniszterelnököt, sem a pártvezér és egyben német (szövetségi) belügyminiszter Seehofer-t nem tartják olyan meghatározó személyiségnek, mint Kurz-ot.
És itt visszakanyarodtunk az előrejelzésekhez. Miszerint a CSU 33-35 százalék közti eredményre számíthat. Ez pedig legrosszabb esetben 15 %-kal kevesebb, mint az öt évvel ezelőtti választási eredménye volt, ami a bajor keresztényszocilás uniónak történelmi katasztrófát jelent.
 

Friday, September 28, 2018

Merkel a nagykoalíció összetartó ereje



Angela Merkel nincs akkora bajban, mint azt sok magyar olvasó szeretné. A kormányválság tünetei látszanak, mintha a nagykoalíció felbomlásával ijesztgetnék a kancellár asszonyt. Szinte pont egy éve (2017. szeptember 24) volt a német parlamenti választás, mely a Német Szövetségi Köztársaság 1949-es megalapítása óta a demokratikus parlamenti pártok legrosszabb eredményét hozta. A legnagyobb meglepetést a néhány hónappal korábban párttá alakult migráns-ellenes mozgalom, az Alternatíva Németországért (AfD) bejutása a berlini parlamentbe (Bundestag) volt, méghozzá 12,6 százalékos eredménnyel. Az első reakciók: valójában nem a többi pártoktól csábították el a szavazókat, hanem olyan szavazók jelentek meg, akik eddig nem vettek részt a választásokon.
A parlamentáris pártok már a 2017-es választás előtt jelezték, hogy nem hajlandók ezzel a szélsőséges alakulattal koalícióra lépni. Épp úgy elzárkóztak a kormányzási együttműködéstől, mint a kommunista (NDK) utódpártnak tartott Baloldaltól (die Linke). Ez tavaly ősszel nehéz helyzetbe hozta a kormányzásra engedélyt kapott addigi kancellár asszonyt, Angela Merkelt (CDU). Félévig tartott, míg egyezségre tudott jutni a csúfos vereséget szenvedett szociáldemokratákkal (SPD), amiben segítségére volt addigi külügyminisztere, a jelenlegi államelnök, Frank-Walter Steinmeier (SPD). A megegyezés, a nagykoalíció megalakulása, borítékolható volt, mert a német választók szerint a német gazdaság nem engedhet meg egy újabb választást, hiszen az nemcsak rengeteg (felesleges) pénzkidobást jelent, de az újabb kampány vagy másfél hónappal meghosszabbítja a kilátástalan tétlenséget, azaz a cégek, vállalatok nem tudnak tervezni, hiszen nincs költségvetés, hiányoznak az adótörvények, a kedvezmények, a szigorítások, azaz a gazdasági élet mozgató elemei.
Végül, Merkelnek idén (2018) márciusra sikerült fedél alá hozni a klasszikus (CDU/CSU + SPD) nagykoalíciót. A kancellár asszony eddig nagyon ügyesen kormányzott, vagy inkább lavírozott a koalíciós partnerek között. Napjainkra azonban nem csak a baloldallal, a szociáldemokratákkal (SPD), kell megküzdenie, hanem a testvérpárttal, a keresztényszociálisokkal (CSU) is. Horst Seehofer a bajor testvérpárt elnöke, és egyben a Merkel kormány belügyminisztere. Történelmi tény: a konzervatív, katolikus bajorok mindig is külön utas politikát és gondolkodást képviseltek. Furcsa nyelvjárásuk (akcentusuk) biztosítja, hogy sohasem lesz bajor kancellárja Németországnak. Ezt megpróbálta a Szövetségi Köztársaság legnagyobb bajorja, a keresztényszociális Franz-Josef Strauss (FJS) is, akinek be kellett látnia, hogy csak Bajorországban tud érvényesülni, de ott nagyon. Az NSZK többi része (különösen az északiak) képtelen elfogadni egy „déli” vezetést. Így állami, szövetségi szinten Seehofer is esélytelen.
Merkelnek, pedig nincs alternatívája. Még nem született meg. Vagy, ha igen, még nem lépett a színre. Az első komoly kihívót a hamarosan esedékes bajor és hesseni tartományi választások hozhatják. Már rebesgetnek neveket, sőt Berlinben már azt is kérdezik, hogy „ezt (a merkeli politikát) meddig lehet még csinálni?” A válasz egyértelmű: rövidtávon senki sem tervezi a kancellár asszony megbuktatását. Viszont az „uniós pártok” (CDU/CSU) veresége új helyzetet teremtene. Olyannyira, hogy sokan kizártnak tartják Merkel újraválasztását a CDU következő kongresszusán. A kancellár asszony párton belüli ellenfelei kivárnak, ill. várják a megfelelő pillanatot, ami csak a két őszi tartományi választás után esedékes, ill. következhet be. Ergo, a nagykoalíció továbbra is fenn fog állni, maradni.
Habár a legutóbbi közvéleménykutatás szerint a megkérdezettek 58 százaléka elégedetlen a nagykoalícióval, 54 százalék pedig Angela Merkellel. A közhangulatra jellemző, hogy a megkérdezettek 56 százaléka nem bízik a jelenlegi kormányzás fennmaradásában a parlamenti ciklus végéig. Ilyen rossz eredményt csak Trump amerikai elnöknél tapasztalt eddig a Szabadvilág.  Ez azért is érdekes, mert jelenleg mindkét ország (USA, Németország) gazdasága szárnyal.
Politikai (szélső)„jobbra” tolódás Németországban szinte kizárt dolog, mivel a parlamenti pártok (legalábbis eddig) nem hajlandók a szélsőségesekkel (die Linke, AfD) koalícióra lépni. Ez a nagykoalíció igazi összetartó (merkeli) ereje.