Thursday, August 16, 2018

A genovai Morandi-híd tragédiája


„Tíz éven belül össze fog dőlni a Morandi-híd ….. és emlékezni fogunk azok nevére, akik „nem”-et mondtak” (az elkerülő útra) – idézik sokan Giovanni Calvini a genovai gyáriparosok (Confindustria) elnökét, aki 2012. decemberében az Il Secolo helyi lapban számolt be frusztrációiról, mivel szerinte a  genovai hatóságok szabotálják a reformokat és a befektetők által javasolt infrastruktúrális fejlesztéseket. Különösen egy projekt állt hozzá közel: a francia határ (Riviéra) felé a városon áthaladó Morandi-híd, ill. annak állapota. Calvini szerint elkerülő utat kell építeni a Morandi-híd forgalmának enyhítésére, amit Gronda-nak neveztek el.
A 1,1 kilométeres vasbeton hidat Riccardo Morandi olasz építőmérnök tervezte a 60-as években, de már akkor is sok kritikát kapott. Mivel hozzá szokatlanul sok betont használtak fel, és fedték be a vas (acél) kábeleket, amitől a korrodálás jeleit nem lehetett észrevenni. Diego Zoppi genovai építész az ANSA hírügynökséget emlékeztette, hogy „...Ötven évvel ezelőtt határtalan bizalom volt a vasbetonban. Úgy gondolták örökéletű. Arról megfeledkeztek, hogy az állandóan növekvő forgalomtól a vibráció egyre folyamatosabb lett, a beton megrepedezett és ezen keresztül levegő (és víz) került a szerkezetbe, ami elérte a belső fémszerkezetet, és ettől elkezdett oxidálódni…”
Kb. ez a tragédia műszaki háttere, amiről eddig is tudtak. A karbantartás mellett a felújítást és a "mentesítő", elkerülő út megépítését hanyagolták, amibe a politika rendesen belejátszott. Jellemzően a jelenlegi populista kormány azonnal közölte, hogy a felelősöket megnevezik, és példásan megbüntetik. Persze ez sem lesz olyan egyszerű, mint első pillanatra látszik. A sors iróniája, vagy fintora, hogy Calvini hat évvel ezelőtti jóslatára (tíz éven belül összedől a híd) azon nyomban válaszolt egy helyi honatya, tanácstag („önkormányzati képviselő”) bizonyos Paolo Putti, aki egyúttal az „Ötcsillag” nevű „bohócpárt” helyi vezetője.  2012-ben ezt válaszolta Calvininek: „..Ez a híd 10 év múlva is állni fog, és az emberek azon fognak csodálkozni, hogy miért költöttünk 5 milliárd eurót egy kerülőútra. Ez a híd 100 év múlva is itt lesz. Ezrek ellenzik az elkerülő utat, ezért mi vagyunk az erősek, Calvini és társai, pedig gyengék...”
A genovai M5S (Ötcsillagos Mozgalom) következetesen ellenezte a Gronda elkerülő megépítését, mivel az szerintük hasztalan, káros és szükségtelen. 2013 áprilisában a párt „No Gronda” bizottsága a web-oldalukon egy közleményt tett közzé, miszerint „a Morandi-híd összedőlése egy mese, „favolette”. Érdekes, ez a közlemény kedd óta nem található a párt hivatalos web-oldalán.
Nem mellesleg az olasz kormány infrastruktúráért felelős minisztere, Toninelli, az Ötcsillag Mozgalom képviselője.
A jelenlegi kormány 12 százalékkal kevesebbet költött útkarbantartásra az idei év első öt hónapjában, mint az előző kormányok. Ehhez tudni kell, hogy az olasz útépítés szintje az egyik legalacsonyabb egész Európában, és a probléma sokkal régebbi, mint a jelenlegi kormány teljesítménye.
2017 végére körülbelül 5000 kilométer vidéki utat zártak le, vagy vált használhatatlanná – a Corriere Della Sera szerint, és az ország úthálózatának több, mint a felén sebességkorlátozást kellett bevezetni az útfelület rossz állapota, veszélyessége miatt. Sok helyütt nem tudták lezárni a veszélyes útszakaszokat, vagy sebességkorlátozást bevezetni, mert nincs pénz az útjelző táblákra!
A Morandi-híd beszakadása után Toninelli miniszter felszólította a karbantartásért felelős magáncég, az Autostrade per L’Italia, vezetőségét, hogy mondjanak le, ellenkező esetben megbírságolja a vállalatot és megvonja a működési engedélyüket. Mire a vállalat igazgatója Stefano Marigliani azt válaszolta, hogy mindent az állammal kötött szerződés szerint csináltak, sőt , épp a beszakadás előtt végezték az előírt, kötelező munkát, ahogy azt addig is rendszeresen tették.
Az euroszkeptikus belügyminiszter, Matteo Salvini, messzebbre mutat, szerinte az EU akadályozza az olaszokat, hogy többet költsenek az utakra, azok biztonságára.  Ebben van némi igazság, annak ellenére, hogy a Gronda elkerülő út finanszírozást több évi vita után csak néhány hónapja fogadták el.
Való igaz, az EU az euró-övezet országaiban megszigorította a költekezést azzal, hogy stabilitási programot kell kidolgozni, mely összhangba hozza a költekezést a költségvetéssel. Az euró-zóna válsága óta fennálló szabályozás alapján, idén májusban az Európa Bizottság (az EU kormánya) elfogadta az olasz reform programot azzal, hogy 2018-ban az állami kiadásokat csökkenteni kell, legalább a GDP 0.2 százalékával.

Ezzel egy időben az EU több infrastrukturális kiadást javasolt, (és nem kevesebbet!).
A Corrieere Della Serra egyik elemzése szerint az EU-nak lehet felróni az extra-nehéz és nagyméretű kamionok megjelenését az olasz utakon. Ennek oka, pl. a diesel olaj árának növekedése, valamint az az EU szabály (törvény), mely korlátozza a kamionvezetők munkaidejét. Következmény: a kis olasz szállítmányozási cégek kiszorultak a piacról a nagy és nehéz nemzetközi vállalatok kamionjai miatt. Ráadásul ezeket a baromi nagy kamionokat lengyelek vezetik, akiknek a fizetése az olasz bérek egyharmada.  Ezért (sokak szerint) a helyi hatóságoknak meg kellett volna tiltaniuk ezeknek a kamionoknak az olasz utakon való megjelenését.
A Morandi-híd tragédiáját az időjárás, a fizika és a kémia törvényei, valamint az évtizedes hibák, ill. azok elnézése okozta.
 
 
 

Saturday, July 28, 2018

Elmélkedés Európáról, és helyéről a nagyvilágban




Úgy tűnik, Európában még mindig nem akarják észre venni, hogy vége a hidegháborúnak, és Amerika elengedi Európa kezét. 1945 óta most lett a jó öreg kontinens politikailag, katonailag és nem utolsósorban gazdaságilag független. Trump elnök világosan megmondta: "America first! " Az európaiak mintha nehezen vennék észre, hogy a jelenlegi amerikai elnök hazája felvirágoztatását tűzte ki céljául. Hiszen erre kapott felhatalmazást az amerikai néptől, pontosabban ezt várják el tőle a reá szavazók, akiknek változást ígért. Igen, Amerika „belefáradt” eddigi nemzetközi szerepébe, miszerint a világ csendőre, azaz mindenki segítségére siet. Lásd Belgrád bombázása a dél-szláv háború idején, amikor az EU képtelen volt egy európai belügyet kezelni. Vegyük már észre, hogy lehullott a Vasfüggöny, nincs két egymásnak feszülő katonai (gazdasági, és politikai) tömb: a kapitalista alapon álló demokráciák (Szabadvilág) és a diktatúrán alapuló szovjetrendszer. A 90-es évek eleje óta Európában kitört a szabadság. Az európaiaknak maguknak kell megoldaniuk a térség (belső) konfliktusait, és megvédeniük a földrészt bármilyen külső támadással szemben.
Ennek hiányában Európa előbb – utóbb bajban lesz, és nem Orbán kereszteshadai fogják megmenteni. A valóságtól teljesen elrugaszkodó ilyen gondolatok csak a Kárpát-medence trianoni határain belül uralkodó nacionalisták agyában születhet meg.
Az államszövetségekre jellemző összefogás (központi irányítás) hiányzik Európából, amit a volt szocialista országok (és vezetőik) nem akarnak megérteni. Hiszen az EU még ma is csak egy gazdasági közösség (EGK), aminek csak a neve változott meg azzal, hogy politikai megfontolásból bebocsátást kaptak ezek a gazdaságilag elmaradott, egykori szovjet szatellit-államok. Befogadásukkor, a 90-es években, ezek az országok messze nem érték el az EGK akkori felvételi szintjét. A gazdag nyugat-európai országok nem véletlenül szabták feltételnek a volt szocialista országok gazdaságának átalakítását, és adtak hét évet a felzárkózás elkezdéséhez. (pl. moratórium a nyugat-európai munkapiacon, a szabad munkavállalás és szabad költözködés időszakos korlátozása, stb.)
A hátrányt azóta sem hozták be. Igaz, néhányan (a kisebbek) teljesítették az euró-zónához tartozást, de a nagyszájúak (Magyarország, Lengyelország) még azt sem.
Az Unió problémáit (a Brexit mellett) Trump hozta a felszínre, amikor az amerikai elnök az „America first!” jelszóval jelezte, valójában "bezárkózni", izolálódni akar.  Nem érdekli a világ, ő az USA-val akar foglalkozni, azt akarja naggyá tenni.  A világpolitikában át akarja engedni a terepet a többi (nagy)hatalomnak, Kína, India, Oroszország, EU, stb. Boldoguljanak, ahogy tudnak.  A nemzetközi szerződések (legyen az gazdasági vagy katonai) nem érdeklik. Emiatt sok problémája lesz, neki is, meg a jelenlegi világnak is.
 
Előzmények (a XX. század rövid áttekintése)
A XX. század eleje óta a Szabadvilág két antikapitalista rendszer terjeszkedésének volt szemtanúja 1939-ig, amikor mindkettő (náci és szovjet) elérkezettnek látta az időt az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések felrúgására, vagyis Közép-Európában az 1918-ban létrehozott nemzetállamok (Csehszlovákia, majd Lengyelország) megszűntetésére. 1939-től a Szovjetunió elégedetten szemlélte, hogy a nácik jóvoltából a jóöreg kontinensen rohamléptékben dől meg a kapitalizmus. 1939-1941-ben csak Nagy-Britannia volt képes ellenállni a német-náci hadigépezetnek. Az USA hadianyag szállítással segítette a szigetországot, a háborúba nem lépett be. A Szovjetunió elleni náci orvtámadás azonban új stratégiai helyzetet teremtett. Félő volt, ha a felkészületlen, harmatgyenge Szovjetunió hetek alatt elvérzik, akkor a másfél éve állandó mozgásban lévő náci hadigépezet Nagy-Britannia ellen fordul. Ez a lélektani pillanat késztette Churchillt, hogy a világot hatalma alá gyűrni akaró két antikapitalista ideológia (náci vs. szovjet) közül a szovjet mellé álljon, azt segítse meg. Az imperialista, monarchista (brit) gondolkodástól idegen volt a fajelméleten alapuló nemzeti nacionalista felsőbbrendűség. Churchillnek sikerült rávennie Roosevelt amerikai elnököt, hogy előbb a náci eszmét kell legyőzni Európában, csak azután fordulni a Távol-Keleten, Japán ellen.

A háború végére Churchill (láthatóan) kihátrált a harcokból, és átadta az európai terepet az amerikaiaknak, no meg a szovjetnek. Nagy-Britanniát ekkor már jobban érdekelte a brit (gyarmat)birodalom további sorsa, és világpolitikai helyzete. Fontosabb volt az Indián át Kínába vezető kereskedelmi vízi utak védelme, a Közel-Kelet (Palesztina és az arab olajmezők), de legfőképpen a Földközi-tengeri szorosok (Gibraltár, Boszporusz, Szuez) felügyelete, mint a stratégiailag fontos európai városok, területek megszállása, amiket előbb-utóbb úgyis vissza kell adni az ottélőknek.  Az Elba menti szovjet-amerikai találkozás jelzésértékű volt Európa sorsának várható alakulásához. Churchill híres fultoni beszéde a jelképes Vasfüggönyről már előrevetítette a valóban kettészakított (hidegháborús) Európát.  Németország nyugati fele jórészt amerikai megszállás alá került, ahol – tanulva a versailles-i szerződésből – nem a hadisarc, a büntetés, hanem az újjáépítés (és annak költsége) került előtérbe (Marshall-terv).  A fegyverkezés tabu maradt. Az első tíz évben csak rendőrsége volt Nyugat-Németországnak. A németek hallani sem akartak fegyverről, katonaságról. Elég volt két világháború, annak puszitásai, ráadásul országuk kettészakítása.  A NATO-tagsághoz viszont hadsereg kellett. A NATO-ba pedig azért kellett belépniük, mert így gondolták Amerikában az állandó kontrollt, hiszen a NATO főtitkár valamelyik tagország civil embere, a katonai parancsnok, pedig mindig amerikai.
Nyugat-Európa katonai védelmét az Atlanti Szövetség ernyője alatt az USA biztosította. Ez gyakorlatilag Nyugat-Európa korlátlan gazdasági fejlődését eredményezte, hiszen a honvédelem, és a honvédelmi kiadások nagy része az amerikai felet terhelte, akik megvédték a lakosságot az esetleges szovjet támadástól.
Az amerikaiak szerencsések voltak, amikor rátaláltak Köln egykori polgármesterére, Konrad Adenauerre, akit a lakosság is elfogadott kancellárnak.  Adenauer már a 20-as években úgy látta: az európai háborúk elkerülhetők, ha kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú ország és nép (a németek és a franciák) hasonló életszínvonalon van, ergo nem lehet őket egymás ellen uszítani. Ez a gondolat lett a későbbi Közös Piac alapja. A német technika és ipar kiegészül a latinos szellemmel és a francia mezőgazdasággal. Évtizedek múltán ebből a gondolatból lett a mai EU. Nem véletlen, hogy Nagy Károly (lat. Carolus Magnus, franc./angol. Charlemagne) és a Frank Birodalom lett a történelmi példakép. Ettől függetlenül, a németek alaposan kiértékelték, vajon mi jutatta Hitlert hatalomra? Eszerint: a rossz gazdasági helyzet, a magas infláció és munkanélküliség, valamint a vesztes háború hadisarcainak feltétlen teljesítése. Ebből fakadóan 1945 után a német gondolkodás meghatározója lett, hogy a jólét és a békesség alapja az alacsony infláció és az alacsony munkanélküliség, melynek aztán az erős német márka (DM) lett a jelképe. Ez a gondolkodás vezeti ma is a német kormányzást: az erős euró, az euró-övezet mindenek feletti stabilizálása.
Napjainkban is világosan látszik, hogy az EU motorja (az adenaueri) Németország, a német gazdaság, amit leginkább a franciákkal kell egyeztetni.  Ezt a harmóniát, és elvet próbálják felrúgni a kapitalizmust és a demokráciát sohasem tapasztalt nacionalista kelet-európai populista szájhősök.
Az EU talán észbe kap, hogy a jelenlegi (túl) liberális rendszer helyett jobb és hatásosabb lenne a szövetségi rendszer, ahol központi kormány irányítja az Uniót, lásd Egyesült Államok, vagy Német Szövetségi Köztársaság. A cél az Európai Egyesült Államok lehetne, ahol alkotmány biztosítja az egyes tagállamok jogait és kötelességeit. Ehhez persze sok minden „közös” kellene: közös útlevél, közös állampolgárság, közös hadsereg, közös pénz, stb. és persze közös akarat! A legnagyobb probléma a közös nyelv hiánya, amire a Közös Európát megálmodók nem gondoltak. Vagy, ha igen, akkor két nagy nyelvcsaládra, a latinra (francia, olasz, spanyol, stb.) és germánra (német, angol, holland, skandináv, stb.) gondolhattak. Az angol, német, francia valójában prioritást élvező közvetítő nyelv. E három közül valamelyiket minden EU állampolgárnak értenie kellene anyanyelvén kívül. Nagy kihívás jelenleg a hivatalos 24 nyelv összehangolása, lefordítása, egy-egy nyomtatvány (pl. adásvételi szerződés) általánosítása.  Valami hasonlót Ausztráliában, Németországban már alkalmaznak a kormányhivatalokban. Vagy pl. az izraeli repülőtereken mindig kéznél van tolmács szinte valamennyi utas nyelvén.  A kétnyelvűség nem csak a helység névtáblákra vonatkozik, hanem az önkormányzatokra, a mindennapi életre is!  Szóval, kishazánk még nagyon messze van Európától, az európai gondolattól.
Vissza Trump-hoz és az EU-hoz!  1945-ben Amerika valami újat (pozitívumot) hozott Európába a katonai megszállással. Az „American way of Life” szabályosan megbolondította az akkori fiatalságot (rock-and-roll, coca-cola, jeans, stb.). Egy életérzést közvetített, ami teljesen idegen volt a náci és szovjet ideológiától. Egy szóval, a szabadságot. Ezt Adenauer is időben felismerte: nem a német egyesülést szorgalmazta, hanem az amerikai szabadságérzést. Mint reálpolitikus jól tudta, hogy amíg a szovjetrendszer fennáll, addig Kelet-Németországgal nem lehet egyesülni. Idővel feltűntek a „bomlás” jelei. Az amerikaiak ki akartak vonulni, legalábbis a rakéták árnyékában csökkenteni az US Army személyi állományát. A németek szinte könyörögtek, hogy maradjanak. Ekkor született meg Franz Josef Strauss védelmi miniszter híres „nadrág vs. szoknya” teóriája, azaz a „nadrág”, a hagyományos fegyverkezés szorgalmazása. Ha az olvasó, most de Gaulle Franciaországára mutat, mint ellenpélda, téved! A franciák csak nukleáris haderejüket vonták ki az amerikai parancsnokság alól, a NATO-nak, mint védelmi szervezetnek, továbbra is tagjai a mai napig.
Amerika csak lassan vette észre, hogy az EGK (Európai Gazdasági Közösség) esetleg konkurencia lehet.  Ez 1989-90-ben erősödött fel, amikor lehullott, a Vasfüggönyt  jelképező Berlini Fal. A kettészakított Európa fellélegezhetett, a Vasfüggöny nélküli kontinens (végre) egyesülhetett, és egyúttal Amerika gazdasági vetélytársának léphetett elő. Területre, népességre, gazdaságra tekintettel feltétlen. Az igazi probléma csak most, Trump-pal vált valóssá, amiről eddig nem beszéltek. Az amerikaiak úgy látják, hogy a szabadság mellé komoly gazdasági segítséget (Marshall-terv) is adtak az 1945 utáni újrakezdéshez, egy porig rombolt kontinens felépítésére. Míg épült, gazdaságilag erősödött a földrész, különösen a (berlini) Fal elbontása óta, a térség katonai védelmét teljesen elhanyagolták, a kiadások oroszlánrészét továbbra is az Egyesült Államok fedezi. A tengerentúlon olyan hangok is hallhatúk, miszerint „felépítettük Európát, itt az ideje, hogy az ez idő alatt elhanyagolt útjainkat, infrastruktúránkat, gazdaságunkat fejlesszük, arra koncentráljuk.”  Ez a Trump-i terv, gondolat, amire nincs igazán válasz a nagyvilágban, sőt az amerikai ellenzék is tehetetlen. Nem hiába regélnek a demokraták új irányzatról a (Bernie Sanders féle) „demokratikus szocializmus”-ról.  Sajnos, ennek még nyoma sem látszik az európai gondolkodásban, politikában.
Valójában a republikánus Reagan indította el azt a folyamatot, ami a Szovjetunió megszűnéséhez vezetett. Reagan elnök újabb fegyverkezést hirdetett meg azzal a blöffel, hogy az Egyesült Államok olyan védelmi rendszert képes kiépíteni, mely mintegy védőernyőként fedi le Amerika területét, és a rendszer még az amerikai légtérbe érkezés előtt érzékeli, elfogja, és megsemmisíti a támadó szovjet (atom)rakétákat. Az atomtudós Teller Ede szavahihetően magyarázta el az új védelmi rendszert. A Szovjetunió anyagilag (gazdaságilag) nem bírta ezt az újfajta fegyverkezési versenyt, amibe valósággal beleroppant. Gorbacsov politikai könnyítésekkel próbált enyhíteni a diktatórikus rendszeren, mire az pillanatok alatt összeomlott. Ezt látva, Kohl (nyugatnémet) kancellár azonnal a két Németország egyesítését jelentette be. Ez olyan gyorsan történt, hogy egy ideig szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország területén. Vicces, de így volt.
Az USA  külsőszemlélőként figyelte, és követte a kelet-európai folyamatokat. A republikánusokat váltó demokraták úgy érezték, hogy ők hozták meg a szabadságot ezeknek a rabnépeknek. Clinton beiktatása után nem sokkal beszüntette a SZER Kelet-Európának szóló nyelvi adásait, elsőként a magyart. Ugyancsak jelzésértékű volt, hogy a rádióállomás központját (München) áthelyezték Prágába. Tipikus kapitalista gondolkodás! Gyakorlatilag a gazdag és szociálisan jól szervezett német városból a kb. kétezer fős személyzetet áthelyezték egy sokkal „olcsóbb” (volt szocialista) városba, ráadásul egy olyan országba, ahol a szakszervezeti mozgalom ereje meg sem közelítette a nyugatnémetet. A demokrata Clinton nem politikai, hanem gazdasági alapra helyezte a Rádióval szembeni döntését. Ez a gondolkodás rányomta bélyegét az egész Demokrata Pártra. Annyira belelkesültek, hogy meghirdették az „arab tavaszt”, ami talán a legnagyobb külföldi kudarca volt az amerikai demokratáknak. Nem vették észre, hogy csak ott tudtak a szabadság nevében „lázítani”, amely területek addig szovjet befolyás alatt álltak. Lásd Irak, Líbia, Tunézia, Algéria, stb. A „kapitalista” monarchiákban (Jordánia, Szaúd-Arábia, Marokkó, stb.) labdába nem rúgtak.  Hasonló hibát követtek el a volt Szovjetunió tagállamaival is.  Felheccelték az ukránokat, hogy hamarosan EU-tagok lesznek, amiből persze nem lett semmi. Viszont Putyin és Oroszországa nem nézhette tétlenül, hogy az egykori cári birodalom stratégiai fontosságú területét elveszítse.  A Krím-félsziget kikötőit és városait még Nagy Katalin alapította az Oszmán Birodalom elleni védelemként és tette meg a birodalom egyetlen meleg tengeri támaszpontjává. Hasonló megfontolásból nem adhatja fel Putyin a Földközi-tenger egyetlen orosz támaszpontját Szíriában.  Az igazi, komoly probléma és veszély azonban, hogy a nyugatiak, élükön az amerikai demokraták, szó, és retorzió nélkül hagyták Putyin magyarázatát: „Oroszországnak joga van a határain kívül élő orosz állampolgárok, ill. orosz anyanyelvűek megvédésére” Úgy tűnik, Putyin liberális bírálói elfogadták ezt a magyarázatot, pedig ez a gondolat, nemcsak veszélyes, de ragadós is lehet. Például a jelenlegi magyar vezetés számára. Különösen Trianon közelgő centenáriumára.
Elevenítsük fel, hogyan lett Magyarország NATO tag.
Már folyt a dél-szláv háború, Magyarországon pedig a NATO népszavazás előkészülete. A népszavazás sikere érdekében az akkori magyar média elhallgatta, hogy NATO-tagságunk már rég eldöntött, annak ellenére, hogy a felvételre kijelölt másik két országgal (Csehország és Lengyelország) ellentétben, hazánk nem volt határos egyetlen NATO országgal sem. Csehország és Lengyelország tagsága geopolitikailag és stratégiailag teljesen logikusnak tűnt, hiszen mindkettő határos (az újraegyesült) Németországgal. A NATO 1949-es megalakulásának ugyanis egyik legfontosabb célja Németország „semlegesítése” volt, hiszen területéről két világháború is kiindult a XX. században. Ha Németország szomszédjai NATO tagok, és az Észak-atlanti Szövetség katonai vezetése (állandóan) amerikai, akkor (Nyugat- és Közép-)Európa békéje biztosított.
Ebbe az „első körnek” is nevezett geopolitikai koncepcióba, vajon hogyan került be az egyetlen NATO országgal sem határos Magyarország? Akkoriban egy francia politikai elemző a dél-szláv helyzetet ecsetelte, majd kommentárja végén megjegyezte: „..amíg Nyugat-Európa népei, országai az egyesülésben érdekeltek (lásd EU), addig a (berlini) Fal és a Vasfüggöny lebontása óta Kelet-Európa népei a nemzetállamok kialakításán fáradoznak, lásd Csehszlovákia és a soknemzetiségű Szovjetunió megszűnését. Ebbe a folyamatba nagyon jól beleillik a dél-szláv háború, ahol az egykori Jugoszlávia népei küzdenek önállóságukért. A nemzetiségi harcok következő fázisa, újabb háborús gócpontja, Magyarország lehet, hiszen Európában ennek az országnak van a legnagyobb kisebbsége a határon túl, az összes vele szomszédos országban….”
 
Tehát, az Észak-atlanti Szövetség stratégiája már a múlt században (1999) az volt, hogy Magyarországot minél előbb fel kell venni a NATO-ba! Hiszen, ha az ország katonai vezetése Brüsszel alá van rendelve, akkor bármilyen (szélsőséges) kormánya is lesz az országnak, az fegyveres konfliktusba nem tud keveredni szomszédjaival. És ez fordítva is igaz. A szomszédos országok (szélsőségei) sem kísérelhetik meg Magyarország megtámadását, mert akkor a NATO-val találják szembe magukat. Igaz, volt már rá példa, hogy két NATO ország (görög és török) egy harmadik ország (Ciprus) védelméért egymásnak ugrott.
Drukkolok Trump-nak, vagy inkább nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog sikerülni az „America first” víziója, mert tényleg változtatni kell világunk  1945 óta kialakult helyzetén, melyben Európa még ma is abban a hiszemben van, hogy Amerika mindenkor és mindenben kisegíti. Ennek pedig, úgy tűnik, vége.  Valószínűleg társadalmi átalakulás is lesz, mert az (nyugati) európai szociális háló nem fogja tudni biztosítani azt a jólétet, amire létrehozták.  A populizmus, lehet, hogy káros (biztos!), de talán hozzásegíti a (nyugat-)európaiakat, valami hathatós populizmus elleni szerhez.



 

Friday, July 20, 2018

Elmélkedés a világ sorsáról





A helsinki Trump – Putyin találkozó és arra adott hazai reakciók késztetnek e sorok, gondolatok közzétételére. Különösen a magyar média interpretálása, ahol a magát „balliberális”-nak nevező jó szándékú, szociálisan érzékeny szárny nem tudott mit kezdeni sem Trump-pal, sem Putyin-nal. Vicces, de inkább szomorú volt látni, olvasni, hogy képtelenek jelzők nélkül szemlélni a történéseket, és kizárólag a puszta tények közlésére szorítkozni. Helyette minden áron bizonyítani akarták, hogy két „rossz” vezető „észjátékának” voltunk tanúi, ahol a tapasztalt „gonosz” (kágébés) legyőzte a tapasztalatlan, kétbalkezes, naiv, buta milliomos palántát.  Szánalmas volt a hazai médiát követni.  Mintha a magyar megmondó emberek valóban nem ismernék világunk alakulását. Nem látnák a napjainkban folyó hatalmas változásokat, amik valójában már rég (1989-90 – vagy még előbb) elkezdődtek, de még mindig nem tudjuk merre halad, mi lesz belőle. No, és ebből nekünk, itt a Kárpát-medencében, mi hasznunk lesz? A hazai „baloldal” csakis az amerikai elnököt kritizálók véleményét közvetítették. Szinte ugyanazt a metódust használták, mint a kormánypárti média (pl. migráns ügyben), és azt szajkózták, hogy az amerikai elnök „egy bohóc”, nem ért semmihez, különösen a külpolitikához. Sőt, hazaáruló (sic!). Ennek alátámasztására olyan figurákat dobtak be a magyar köztudatba, mint az egykori republikánus kaliforniai kormányzó, Arnold Schwarzenegger, aki köztudottan Trump-ellenes. Különösen, amióta Trump felmondta a párizsi nemzetközi klíma-megállapodást.  Arról, persze nem szólnak, (a hazai „balliberálisok”), hogy Trump nem tartotta, és nem tartja, helyesnek, hogy amíg az USA dollár milliárdokat költ a légszennyezés csökkentésére, addig a világ többi része, elsősorban a szegénységre hivatkozva, nem teljesítik ebben a nemzetközi megállapodásban aláírt kötelezettségeiket.
Magyarul: baleknak tekintik a gazdag és naiv („jóhiszemű”) Amerikát. Szinte nincs olyan nemzetközi szervezet, amiben ne az USA lenne a legnagyobb befizető. Miközben nem egy olyan szervezet létezik, mely rendszeresen elítéli az USA politikáját. Igen, Trump nem a demokrácia, hanem a kapitalista gondolkodás megtestesítője. Szinte minden megnyilatkozásából kitűnik az üzletember. Nem egy diplomata, nem tárgyal, hanem alkudozik, blöfföl, hogy az üzlet az ő javára alakuljon. Olyanokat mond és csinál, ami lehetőleg (vagy remélhetőleg) a többségnek tetszik. Választási ígéreteit (amik miatt rászavaztak) be akarja tartani.
A nemzetközi klíma megállapodás felrúgása mögött is „önös érdek” áll: a bezárt szénbányák munkásainak akar kedvezni. Hasonlóan a legutóbbi gazdasági válság egyik legnagyobb veszteseinek, az autógyári munkások ezreinek akar hazai munkahelyet teremteni, azzal, hogy a globalizált kapitalizmus megregulázásával haza kényszerítse az autógyárakat, hogy amerikai földön teremtsenek munkahelyeket. (nem pedig külföldön, olcsón, nagy profittal állítsák elő termékeiket). Persze, ezek az elképzelések nem tűnnek elég átgondoltnak, kihatásai bizonytalanok, beláthatatlanok a „nemzetközi munkamegosztás”-ra. A védővámok sem biztos, hogy célt érnek, hiszen a kialakult és eddig bevett, gördülékeny gazdasági rendszer felrúgása, akár vissza is üthet, mivel a partnerek is tehetnek ellenlépéseket. Szóval, Trump nagyfába vágta a fejszéjét az amerikai nép (és gazdaság) felvirágoztatása érdekében (America first!). Nem átgondolt, megfontolt koncepciók kísérik elnökségét. Mintha nem lennének tanácsadói, vagy nem hallgatna azokra. Már az első elnöki rendelete is káoszba torkollott, amikor megtagadta hat muszlim országból érkezők beengedését az USA-ba. A határőrség, a repülőtéri alkalmazottak nem tudták, hogy az azonnali hatállyal életbelépett rendeletet hogyan kell értelmezni? Mit kell tenni azzal, aki érvényes úti okmánnyal (vízummal) érkezik, tehát hónapokkal előbb megvolt a beutazási engedélye.
Trump Amerikája egyértelműen az izoláció felé tart, a cél az országot mindentől és mindenkitől függetlenné tenni. Trump ezen elképzelése egy bizonyos befelé fordulással jár, amivel nyugodt, sikeres, virágzó életet kíván biztosítani minden amerikainak. 
Vegyük már észre, most értünk el az 1945 után kialakult kétpólusú világ, közismert nevén hidegháború megszűnéséhez. Nehéz elhinni, hogy nincs többé a „jó és a gonosz” (birodalma), a Kelet és a Nyugat, amit röviden: a demokrácia és a diktatúra jellemzett. Nem akarjuk észrevenni, hogy nincs többé a kisagyunkba „beégetett” világkép, hogy a Lajtától nyugatra, minden jó, attól keletre, meg minden rossz. Ami jó, az amerikai, ami rossz, az orosz, pardon szovjet.
Donald Trump az első (és talán egyetlen) amerikai elnök, akinek nincs közigazgatási múltja. A legtöbb elnök – különösen 1945 óta – előbb kormányzóként irányította valamelyik US szövetségi államot, és onnan került az elnöki székbe.  Trump pedig, mint egy sikeres építési vállalkozó örököse került az üzleti világba, majd tv (reality show) műsorvezetőként lett ismert. Felismerte, hogy 70 évvel a II. világháború vége után itt az ideje változtatni azon, hogy az USA a világ csendőre. Bármi történt, mindig és mindenhol az USA feladata volt a rendcsinálás. Lásd a dél-szláv háború, mely Európában folyt, és az európaiak képtelenek voltak hathatósan ellene fellépni. Amerika jött, és bombázott. Orbán, akkori miniszterelnök, pedig megengedte, hogy magyar reptérről (Taszár) szálljanak fel a magyarlakta jugoszláv településeket bombázó NATO harci gépek.
Ezen fog (akar) most Trump változtatni. Elnöki hivatalba lépése első pillanatától az izoláció híveként jellemezték, és sokak (pl. az ausztrálok) azonnal kétségbe estek, hogy ha betartja szavát és felmondja a nemzetközi szerződéseket, annak nagy ára lesz. Elsősorban katonai, de gazdasági téren is. Ezek a kezdeti félelmek lassan (és fokozatosan) időszerűek lesznek, ha másért nem, mert Trump be akarja tartani választóinak tett ígéreteit.
Igen, a világ változott. Néhány évvel ezelőtt még „vörös” (vagy kommunista) Kínáról szóltak a híradások. Ez a bevett jelző mára eltűnt. A mai hírekben csak Kína szerepel, pedig az egypártrendszer ma is fennáll, de – úgy tűnik – senkit sem zavar. Napjainkban a komcsizás csak Magyarországon éli virágkorát.
Trumpnak sikerült Ázsiában is valamit mozgásba hozni azzal, hogy Észak-Korea (legalábbis elvben) elfogadta, hogy egész Délkelet Ázsia atommentes övezetté váljék.
Oroszország nehéz helyzetben van, hiszen lakossága nem heverte ki a bukást, hogy a hidegháború megszűnésével többé nem világhatalom.  Mellékesen, ez a hidegháború valójában nem volt háború. Két társadalmi rend(szer)  igyekezett bebizonyítani, hogy ő a jobb, az élhetőbb.  Győztes valójában nincs, hiszen csak azt kellett kivárni, amíg a zárt (diktatórikus) rendszer felbomlik, a vezetés kiöregszik, kihal. Igaz, azért ehhez kellett a technikai fejlődés és egy jó, hihető blöff (Star wars = SDI = csillagháború), amit Teller Ede tudományos alapon bizonygatott, hogy az ellenséges (szovjet) rakétákat még röptükben meg tudják semmisíteni. Talán még ennél is jelentősebb volt a telekommunikáció fejlődése, mely mindenki (magánszemély) számára elérhetővé tette a fénymásolást, a faxolást, a mobilozást, stb. az információk gyors továbbítását. A szovjet bukás legeklatánsabb példája Csernobil, amikor (egy május elsejei felvonulás miatt!) nem merték közölni a lakossággal, hogy borzasztó katasztrófa történt.
A gorbacsovi nyitás (glasznoszty, peresztrojka) elkésett. Valójában a fiatal kommunista vezető kiengedte a (jó-rossz) szellemet a palackból.  Putyin feladata lett a kiút megtalálása. A Sztálin vezette Szovjetunió szerezte vissza a bolsevikok (Lenin) által „taktikai okokból” feladott egykori cári területeket. Sőt, azokat Sztálin a 40-es évek végére még meg is nagyobbította. Gorbacsov és Jelcin viszont „elengedte” az európai és ázsiai területeket, köztársaságokat. Az átlag orosz csalódott, hogy amiért szülei, nagyszülei véráldozattal harcoltak, azt most a kapitalizmussal elveszítették. Putyin valamiféle cáratyuska szerepre vállalkozott, akit a nép Istenként tisztel, hiszen kiegyezett az egyházzal is. Az életszínvonal, napjainkban magasabb, mint a szovjet időkben volt. Ezt elsősorban az ország természeti kincseinek, ill. azok kiárusításának köszönhető. Gazdaságilag nem vetélytársa Amerikának. Az atomról senki sem beszél. Abban megbízható partner. Sokkal többet olvasni, hallani a megbízhatatlannak tartott Iránról, Pakisztánról, esetleg Indiáról, no meg Észak-Koreáról.
Ahogy a telekommunikáció fejlődése pozitív irányba hatott a lakosság mindennapi életére, úgy napjaink internetes, digitális világa abszolút káoszt hozott. Az egyik legnagyobb átok a Facebook, a közösségi média, mely ellenőrizhetetlenné tette a tájékozódást. A „fake news” napjaink kulcsszava. No meg a tweeter, amit készpénznek vesznek. Tényleg, nem értem, hogy államférfiak, vezető emberek (nemcsak politikusok!) miért teszik ki magukat ennek a gonosz és értelmetlen játéknak. Lehet, hogy modern, de felettébb káros, félrevezető.  A világot rossz irányba viszi. Szerintem.
 
 
 
 

Wednesday, June 27, 2018

Az "ausztrál modell", ahogy azt a populisták kiforgatják

 
Az utóbbi időben sokszor és sokhelyütt hallani, hogy az ausztrál bevándorlási törvény és annak szigorú alkalmazása a legmegfelelőbb az utóbbi évek népvándorlás szerű emberáradatának megfékezésére. Erről számol be a melbourne-i „The Age” hétvégi száma (23.06.18.), melynek címe: Ausztrália menedékkérőkkel szembeni szigorától visszhangzik a világ (Australia's hard line on asylum seekers echoes around the world). A szerző megpróbál magyarázatot keresni, vajon mitől és miért olyan népszerű az „ausztrál modell”, amit valójában senki sem ismer, csak a politikusok, főleg a populisták hivatkoznak rá egyre gyakrabban világszerte, különösen Európában.
Mint arra a cikk is utal, a tömegtájékoztatás legnagyobb bűne, hogy nem tesz különbséget menekült és bevándorló között, mindenki „migráns”, ráadásul tanulatlan, képzetlen és muszlim. Ez a populista (szélsőséges) felfogás különösen a magyar állami vezetésre jellemző. Tudatlanságban tartani a népet, ahelyett, hogy elmagyaráznák, mi különbség van a menekült és a bevándorló között. Amíg a menekült valamilyen (politikai, vallási, stb.) üldöztetés, vagy háborús veszély miatt kényszerül (egy szál ruhában, vagy némi személyes holmival) szülőföldjét elhagyni, addig a bevándorló az újrakezdéshez minden ingóságát magával viheti, elvégre a jobb életkörülmény reményében „települ át”, és sok helyütt az első perctől élvezi választott hazája állampolgárainak alanyi jogon járó előnyeit. Természetesen annak megállapítása, hogy ki menekült, és ki bevándorló, állami feladat. Épp, úgy, mint az illegális határátlépés megítélése, különösen, ha az illető nem üldözött, azaz menekült státuszra nem jogosult.
Legutóbb Trump, (republikánus párti) amerikai elnök, „csiripelt” (tweet) arról, hogy a földkerekség leggonoszabb bűnözői használják fel a gyerekeket, hogy az Egyesült Államok területére léphessenek. Az amerikai elnökkel nem szimpatizáló („baloldali”? ,balliberális”?) média felháborodásából csak az maradt ki, hogy a gyerekekre vonatkozó jelenlegi amerikai bevándorlási törvényeket még (a demokrata párti) Obama elnök idején hozták. A demokraták ugyanis emberségessé akarták tenni azt a gyakorlatot, hogy az illegálisan érkezők gyermekeit a jövőben ne válasszák el szüleiktől. Ez a nemes gondolat azonban a visszájára sült el, mert ez azt jelentette, hogy aki gyerekkel érkezik illegálisan Amerikába, azt nem lehet letartóztatni, börtönben vagy fogdában tartani. Ezen akart szigorítani Trump elnök azzal, hogy az ország területére illegálisan érkező szülőket igenis le kell fogni, a velük levő gyerekeket pedig különválasztani. Az elnöki rendelet azonban nem részletezte mi legyen ezekkel a kiskorúakkal, amíg szüleik jogi helyzete tisztázódik.  A kirívó esetekről azonnal beszámolt a Szabadvilág médiája, például arról a dél-texasi gyakorlatról, ahol a szüleiktől elválasztott kiskorúakat betonpadlós „ketrecekben” tartják. Trump végül salamoni döntést hozott: a gyerekek együtt maradhatnak a szüleikkel. Viszont ellentétben az obamai gyakorlattal, a szülők nem szabadlábon, hanem gyerekeikkel együtt fogdában várják további sorsuk alakulását.
 
Csak emlékeztetőül, az orbáni gyakorlat is ez volt 2015-ben, amikor a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó, a világközvélemény megnyugtatása céljából állt a kamerák elé,
 
amiről az MTI imígyen számolt be.
"Ilyen helyezettel, amely most van, nem nézett még szembe sem az ország, sem a civilszervezetek" – fogalmazott Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, aki azt is hangsúlyozta, hogy ebben a helyzetben mindenkinek a saját dolgát kell elvégeznie: az államnak az olyan állami feladatokat kell ellátnia, mint a határőrizet és az emberek védelme, nekünk, civileknek pedig azok szerinti erkölcsi és morális normák szerint kell eljárni, amit a lelkiismeretünk diktál".
 
 
A francia határőrséget azzal vádolják, hogy egy 12 éves gyereket étlen-szomjan (víz és élelmiszer nélkül) tartották egy cellában.  A gyerekek szembeni embertelen fellépés került napjainkra a migrációs téma középpontjába, amiről a magyar média mélyen hallgat, miközben az állami média kizárólag a migránsok erőszakoskodásáról számol be, mintha az mindennapos lenne az EU nyugat-európai tagállamaiban. A valóság ismertetése helyett egy romantikus középkori álomvilág, a „kereszténység megvédése” a kormány propagandája. Ebben persze vannak követőik, elsősorban a nacionalizmusra építő és a gyűlöletre alapozó szélsőjobboldali európai populisták.
 
Nemigen jutott el a magyar közvéleményhez az sem, hogy Niger (nem azonos Nigériával!) megállapodást kötött, hogy ideiglenesen befogad líbiai menekülttáborokban embertelen körülmények között tartottakat, akik jogi helyzetük elbírálásra várnak. Így akarják megakadályozni, hogy a szerencsétlenek átkeljenek a Földközi-tengeren. Az EU egy széleskörű megállapodáson dolgozik, aminek első csúcstalálkozóját az orbáni Magyarország megvétózta! Ezért, most az EU (különösen Franciaország – Macron) az egész szövetségi rendszer átalakításán gondolkodik és dolgozik, mert tűrhetetlen, hogy egyes tagországok csak a gazdasági előnyöket élvezik, és a szolidaritásnak, az egymás megsegítésének még a minimumát sem hajlandók teljesíteni. Az előző olasz kormány megállapodást kötött dél-líbiai törzsekkel, egy un. „alternatív gazdaság” létrehozására, mely „ellensúlyozná” az embercsempészet megszűntetése miatt kieső bevételeket.
 
A jelenlegi, populista olasz kormány felrúgva ezt a (hallgatólagos) megállapodást, nem engedte kikötni a menekülteket szállító emberjogi és jótékonysági (civil) segélyszervezetek hajóját. A jelenlegi olasz miniszterelnök-helyettes és egyben belügyminiszter Matteo Salvini, kijelentette: „Olaszország többé nem akar részese lenni ennek az illegális migráns üzletnek, ezért keressenek más kikötőket.” Salvini különben régóta hangoztatja, hogy az „ausztrál bevándorlási modell” a legjobb a világon. Mottója: „mi fogjuk eldönteni, ki jöhet ebbe az országba, és a körülményeket is, hogy hogyan”.
 
Ennek a mottónak az eredeti alapötlete John Howard (egykori) ausztrál miniszterelnöktől származik, aki 2001-es választási ígéretében jelezte, hogy „…vitathatatlan (uncompromising)  alapvető joga ennek az országnak (Ausztrália), hogy megvédje határait….” Ezt a gondolatot visszhangozta Trump elnök is a napokban, amikor azt „csiripelte” (tweet): „….ha nincs országodnak határa, akkor országod sincsen…”  (“If you don’t have borders, you don’t have a country!”)
 
Vajon a világ miért pont most szentel ekkora figyelmet a példánkra? Mi vagyunk a felelősek? Ha igen, akkor Európának és az USA-nak miért kellett másfél évtized, hogy utolérjen?  Vagy csak egy könnyű, egyszerű esettanulmány vagyunk, amit egyesek adoptálni akarnak, aminek valami nagyobb ügy van a háttérében?  - teszi fel a kérdést az cikk szerzője (Nick Miller) a The Age és a SMH európai tudósítója.
 
A The Age cikke elsősorban az ausztrál-amerikai kapcsolatokra irányítja a figyelmet. Mindezek alapja egy 2017. januári telefonbeszélgetés, amit „kiszivárogtattak”, és amiben Trump, amerikai elnök és Turnbull, ausztrál miniszterelnök, országaikat érintő kérdésekről (határellenőrzés és nemzetbiztonság) beszélt, tárgyalt.
 
Akkor Turnbull emlékeztette az új amerikai elnököt, hogy beszélt Trump vejével (Jared Kushner) és a Fehér Ház néhány tanácsadójával, elsősorban bevándorlási és nemzetbiztonsági szakemberrel, akiknek nagyon hasonló a gondolkodásuk az ausztrálokéhoz. Turnbull pont akkor telefonált Trump-pal, amikor az amerikai elnök megtiltotta a muszlim országokból érkező menekültek beengedését.  Az ausztrál miniszterelnök válaszul jelezte, hogy országa épp most engedélyezte 12.000 szíriai menekült befogadását. A baráti beszélgetés egy pontján Turnbull javasolta, hogy az USA vegye át, fogadja be a Manus szigeten és Nauru-n fogva tartott illegális bevándorlókat. Trump először beleegyezett a csónakokon érkezettek átvételében, majd amikor az ausztrál miniszterelnök elmagyarázta az ausztrál hozzáállást, miszerint „ha megpróbálsz csónakkal Ausztráliába jönni, és Te vagy a világ legjobb (legismertebb, leghíresebb) embere, akkor sem engedünk be!” Ekkor Trump közbevágott:  „..Ez egy jól ötlet. Minekünk is ezt kellene csinálnunk. Te rosszabb vagy, mint én…” (“That is a good idea. We should do that too. You are worse than I am.”)
 
Trump-nak nagy szüksége volt egy szigorúbb határvédelemre, de ahelyett, hogy az ausztrál gyakorlatot vett volna át, ill. fejlesztett volna tovább, Trump olyan szélsőjobbos bevándorlás ellenes tanácsadókkal vette körbe magát, mint Steve Bannon és Stephen Miller.
2015 júniusában, amikor Trump bejelentette elnökjelöltségét, már arra panaszkodott, hogy „Mexikó nem a legjobbakat küldi Amerikába, hanem azokat, akik kábítószert, bűnözést és erőszakot hoznak, azaz nem a megfelelő embereket.”
 
Majd az ausztrál miniszterelnökkel beszélve megjegyezte: „nincs védelmünk, alkalmatlanok vagyunk, nem tudjuk, mi történik, ezért ennek véget kell vetni, méghozzá mihamarabb.”
Februárban, a Fehér Házban, Trump megdicsérte Turnbull-t az ausztrál rendszerért, jelezve, hogy „az nagyon sikeres és reméljük, hogy a nyomdokaiban leszünk.”
 
2017 februárban az első kongresszusi beszédében Trump közölte: „abból az egyszerű és nagyon fontos okból lett (amerikai) elnök, hogy Amerika saját állampolgárait tegye az első helyre.” (America must put its own citizens first”).
 
Közölte: a jelenlegi rendszer az alacsony képzettségű bevándorlóknak kedvez, és ígéretet tett, hogy a rendszert olyanra formálja, mint a kanadai, ausztrál és hasonló (bevándorló) országoké.
 
Trump retorikája kiemeli a bevándorlás és a bűnözés közti kapcsolatot, ami sokkal hangsúlyosabb nála, mint az ausztrál politikusoknál, akiknél csak időnként jön elő, hogy a menedéket kérők között terroristák is lehetnek. Ugyanakkor Trump szerint a szigorú határvédelem életbevágó az amerikai bűnbandákkal való leszámolásban is, akiknek többsége - a hatóságok szerint - illegális bevándorló.
 
 
Trump véleménye az európai (EU) helyzetről.
„Németország népe vezetőik ellen fordul, ahogy a migráció megrázza az amúgy is törékeny berlini koalíciót” – írta Trump, majd így folytatta: „A bűnözés emelkedik. Nagy hibát követtek el Európa szerte azzal, hogy emberek millióit engedték be, akik nagyon és erőszakkal megváltoztatták a kultúrát. Nem akarjuk, hogy ami Európában történik a migrációval, az nálunk is megtörténjék!”
 
Való igaz, Európában emelkedik a migráció-ellenesség, aminek a jobboldali populista pártok a nyertesei. Tavaly a francia választáson a Nemzeti Front a második legtöbb szavazatot szerezte. Németországban pedig az „Alternatíva Németországért” a politikai paletta példa nélkül álló szeletjét szerezte meg a parlamenti választásokon, mely Merkelnek okoz nagy és nyomasztó fejfájást. Idén pedig Olaszországban került hatalomra a szélsőjobbos, migráció-ellenes (Északi) Liga partnerségben a politikai ambiciózus populista Öt Csillag Mozgalommal.
 
 
Egy 2017-ben készült felmérés szerint – Finnország kivételével – az európai országokban a válaszadók többsége „aggódott” vagy „nagyon aggódott” a migráció miatt. 2015-ben a jó Öregkontinenst sokkolta a Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkező menekültáradat, akik a Földközi-tengeren átkelve indultak el az egyre szélesedőbb és gyarapodó háborús övezetekből, miközben a közel-keleti menekülttáborokban is egyre elviselhetetlenebb lett a helyzet.
 
A menekültáradatért Angela Merkelt hibáztatják, mivel a német kancellárasszony 2015 szeptemberében felfüggesztette a „Dublini egyezményt”, amelyben az áll, hogy minden menekültstátuszkérőt ott kell elbírálni, abban a tagországban, ahova az EU területére először érkezett. Közben a világsajtó, a nemzetközi média érzelmi alapokra tette az egész menekültválságot. Egy három éves kisfiú holttestét vetette partra Törökország partjainál a tenger, melynek képe bejárta a világot és sokkolta a jóérzésű embereket. Majd Magyarország rakta a menedékkérők ezreit autóbuszra és dobra át az ország nyugati határán át.  Ergo, se Görögország, se Magyarország (Orbán-kormány) nem tartotta be a Dublini egyezményt, hiszen nem fogadta be elbírálásra az EU területére érkezett tömegeket. Arról nem is beszélve, hogy Orbánnak (és tehetetlen államvezetésének) hálásnak kellene lennie Merkel kancellár gyors és humánus döntése miatt.
 
Ehelyett vízágyúkat és könnygázt telepítettek a magyar, az osztrák és a bajor(német) határra. Az akkori osztrák külügyminiszter (Sebastian Kurz) arra panaszkodott, hogy „a nyugat-balkáni országokat lerohanták, elárasztották és magukra hagyták……. ezért segítenünk kell őket.”
 
Majd egy évvel később Kurz már arra panaszkodott, hogy az EU „nem viselkedhet úgy, mint egy emberkereskedő”. A Politico magazinnak adott 2016-os interjújában pedig jelezte, hogy az EU-nak alkalmaznia kellene az „ausztrál modellt”, azaz „az EU külsőhatáránál kell megállítani az illegális bevándorlást”. A tavaly  decemberben osztrák kancellárrá választott Kurz, kampányában ígéretet tett az illegális bevándorlás megállítására.
 
Az új tengely
 
Kurz kancellár meglehetősen szerencsétlen megfogalmazása szerint hazájának (Ausztria), Olaszországnak és Németországnak meg kéne alakítania az illegális bevándorlás elleni „szándék tengelyét”. A történelmi múltra utaló rosszízű elszólás ellenére az ötlet alakulóban van. Kurz kancellár első külföldi útja Berlinbe vezetett, ahol dicsérte a "növekvő együttműködést" a "biztonságosabb határok" érdekében, amit Merkel asszony elfogadott.  Merkel (CDU) konzervatív testvérpártja, és egyben koalíciós partnere, a bajor CSU kőkemény migrációs politikát követel, mivel – a bajorok szerint – csak így lehet megfékezni a szélsőjobbos AfD előretörését az őszi (bajor helyhatósági, tartományi) választáson.
A CSU érvei helyállóak, hiszen való igaz, Európa szerte növekszik a migráció-ellenes pártok népszerűsége.
 
Svédországban a populista Demokrata párt a véleménykutatások szerint vezeti a szeptemberi parlamenti választások listáját. A jelzett 29 % több mint duplája az eddigi választási eredményeinek. A többi parlamenti párt már jelezte, hogy nem hajlandók koalícióra lépni velük, mivel nemrégen még csak egy kimondottan fehér-felsőbbrendűséget hirdető, neonáci mozgalom volt.
 
A centralista pártok Olaszországban sem tudták megállítani a nacionalisták előretörését. A Salvini vezette (Északi) Liga kampányjelszava lett: az „Olaszok az elsők”. Tehát nem Olaszország, mint azt pl. Trump teszi, hanem az olaszok, azaz bárhol élnek! Ebben felismerhető az orbáni Fidesz jelszó is („Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”) A Liga programjában a menekültkérőkön kívül az ország roma (cigány) lakosságával is le akar számolni.
 
2015. júniusában Salvini azt is mondta, hogy „a bevándorlás korlátozása a civilizáció jele,…..és nekem Anglia és Ausztrália a példaképem.” Egy évvel korábban is célzott rá, „Ausztrália tengerészetét használja a csónakok ellen.”
 
„A szélsőjobb és a populista pártok az európai országokban egy jó ideje jelen vannak” – mondja Jonathan Porters, a brit kormányhivatal (Cabinet Office) egykori tagja, aki most egyetemi tanár és érdeklődési területe a költségvetési politika, a munkaerőpiac és a migráció. Porters szerint ezek a pártok manapság a bevándorlásra összpontosítanak, ami új elem. A Liga például eddig csak amiatt aggódott, hogy Észak-Olaszországnak miért kell pénzelnie Dél-Olaszországot.  Orbán Viktor sem azért került hatalomra (2010-ben), mert bevándorlás-ellenességet képviselt, hanem mert erre koncentrált a legutóbbi (2018-as) választási kampányában.
 
„Ami közös ezekben a pártokban: 2015-ben meglátták és megtalálták a menekültválságban rejtő politikai előnyt, hiszen a migráció-ellenesség tökéletes példája lett az emberek elégedetlenségének kifejezésére, akik úgy érezték, hogy gazdaságilag, vagy társadalmilag háttérbe szorultak, vagy teljesen ki lettek zárva.”
 
Ezeknek a szélsőséges pártoknak másik tökéletes témájuk és érvük lett a muszlim lakosság összekötése a terrorizmussal.
 
A sors iróniája, hogy a populisták épp azzal kerültek hatalomra, hogy megígérték: megállítják a bevándorlási válságot, miközben úgy tűnik több, mint egy évvel ezelőtt már ez megtörtént az előző kormányok ideje alatt.
 
Most májusban az illegális határátlépők száma kevesebb, mint a fele volt az előző évinek. 2017-ben pedig 60 %-kal kevesebb határsértő volt, mint 2016-ban.
 
Az olasz aggodalmak ellenére a tavalyihoz (2017 május) képest idén csak a menedékkérők egyötöde érkezett! Az olasz partokat elérő afrikai migránsok száma 90 %-kal csökkent egy év alatt (2016-2017).  Ugyanakkor populistáink a halottakról, a vízbefulladtak számáról nem szoktak panaszkodni.
 
Portes elveti az ötletet, mely szerint Ausztrália inspirálta, ösztönözte volna Európa jelenlegi hozzáállását a migráció kérdéséhez, vagy a határellenőrzéshez, annak ellenére, hogy sokan (nemcsak politikusok) használják az „ausztrál modellt" (valójában pontrendszert) politikai beszédekben, tv vitákban, beszélgetésekben.
Az ausztrál modell
Az igazság az, hogy (különösen Európában) senki sem ismeri azt a („kemény”) gyakorlatot, ahogy és amiért az „ausztrál rendszer” működik. Szeretik használni ezt a kifejezést, csak épp nem ismerik a saját rendszerüket, amit „át akarnak alakítani”. Ha megkérdezik az embereket mi a különbség az ausztrál és a kanadai (pont)rendszer között, fogalmuk sincs. (Tessék rákeresni az "Australian-style points system" kifejezésre, fogalomra!)
 
"Nagyon jól hangzik, hogy „ott van Ausztrália, megcsinálták és működik, megállították a tenger felöl érkezést, és elrettentették az erre vetemedőket.”
"Valóban sokkal hatásosabb, és nem olyan embertelen, mint lőni ezekre az emberekre. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy az EU nem másolhatja le ezt egy az egyben, már csak azért sem, mert alkalmazása sokkal nehezebb lenne. Az „Ausztrália első” a migráció kezelésében és a határvédelemben valójában csak a populistáknál első."– állítja Jonathan Portes a migrációval foglalkozó és tanító londoni King’s College professzora.
 
 

Wednesday, May 23, 2018

A Marx évforduló margójára


 
Fiam, jegyezd meg, a munkássors borzalmas”. Apám ezzel a figyelmeztetéssel indított el a nagybetűs életbe már a gimnáziumi évek alatt, és próbált „befolyásolni”, hogy szellemi munkát, szakmát válasszak. Az alapokat Marx (és Engels) művei és gondolatai adták. Náluk jelent meg először (és közérthetően) a kapitalizmus kritikája. A Kommunista Kiáltvány, majd a Tőke, mely kézzelfogható magyarázatot adott a kizsákmányoló és a kizsákmányolt kibékíthetetlen (antagonisztikus) ellentétére, kapcsolatára, mi több függőségére. Miszerint e két tábor (osztály = burzsoázia vs. proletáriátus) nem tud egymás nélkül élni, meglenni. Hiszen a kapitalista (a burzsoá), a pénz és a termelőeszköz birtokosa, semmit sem ér a munkás nélkül, aki helyette dolgozik, pontosabban a terméket (árut) állítja elő. Ez persze fordítva is igaz: a munkás sem ér semmit, ha nincs munkahelye és munkaeszköze, amivel bármilyen terméket előállíthat, amit aztán a tőkés pénzzé tesz, méghozzá olyan áron, hogy abból maga, családja és munkása is megélhessen. A probléma itt kezdődik: a létrejött haszon, azaz a profit elosztása. A marxi elmélet szerint ez igazságtalan, hiszen a megtermelt értékeknek és javaknak csak egy bizonyos hányada lesz az effektív dolgozóé (az alkalmazotté, a munkásé), magyarul: a munkás (alkalmazott) munkaerejét adja el, amiért nem kap annyit, hogy gondtalanul meg tudjon belőle élni. Igaz, a kapitalista élete sem gondtalan, hiszen a munkása által előállított terméket neki kell eladnia, vevőt találnia. Persze ez a 19. század közepén még nem jelentett problémát. A bajok csak később jöttek, amikor „telítődött a piac”.
Marx és Engels a várható problémákra azonban már három héttel az 1848-as európai forradalmak előtt (február 21-én) felhívták a figyelmet, a Kommunista Kiáltvány nevű pamfletben. Nem tudom, hányan olvasták valaha is ezt a „figyelmeztetést”, mely látnoki módon jelezte, hogy nagy baj lesz, ha ezzel a társadalmi problémával nem foglalkoznak. Nem forradalomra (gyilkolásra, pusztításra, pláne nem diktatúrára) szólít fel, hanem javaslatot tesz az elnyomottak összefogására, a fennálló kapitalista viszonyok megváltoztatására, a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszóval.  A két fiatal gondolkodónak - Marx(30) és Engels(28) -  a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől (1848) számítva közel 20 év kellett (1867), míg alátámasztották meglátásaikat A Tőke című műben, mely gyakorlatilag bemutatta az akkori világ országait, és mindenhol szinte ugyanazt a problémát: a munkások kiszolgáltatottságát, a dolgozó osztály borzalmas életkörülményét, amin mihamarabb változtatni kell(ene). Marx és Engels életük vége felé arra a következtetésre jutottak, hogy a két antagonisztikus társadalmi osztály (burzsoázia és proletáriátus) a feloldhatatlan ellentét ellenére békésen együtt tud majd élni egy osztálynélküli társadalomban, amit kommunizmusnak neveztek el. Amikor mindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból.
Erre született meg a ’70-es évek elején az a pesti vicc, miszerint egy fogadáson svédasztal volt, ahol a vendégek annyit vehettek, amennyit csak akartak. A szovjet delegátus vagy tíz sörösüveget markolt fel és nagy lelkesen vitt az asztalához, miközben a mellette lévő asztalnál ülő amerikai egyetlen sörösüvegből szürcsölgetett. A lelkes szovjet oda is szólt neki: ingyen van, annyit vehet, amennyit csak akar.  Tudom, - volt az amerikai válasza -, de én csak annyit veszek, amennyi jól esik, és egy ültömben meg tudok inni. „Mint az állatok” – volt a szovjet lenéző reakciója.
Marxot a diktátor Leninnel azonosító jelenlegi magyar (magát jobboldalinak hazudó) politikai elit figyelmében ajánlom a Kommunista Kiáltvány legelejének újra olvasását, ahol ott áll:
„…Evégből a legkülönbözőbb nemzetiségű kommunisták összegyűltek Londonban, és papírra vetették a következő kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé….”
 
A szovjet megszállás ideje (1945-1989) alatt erőltetett, leninista és sztálinista elemekkel meghamisított marxi és engelsi tanok, áltudományos eszmevilágán, a „marxizmus-leninizmus” emlőin felnőtt jelenlegi hazai kormányzó elit, igazán elgondolkozhatna azon, hogy az 1848-ban kiadott pamfletet az aláírók miért nem tették közzé oroszul is?  Az sem tűnt fel a jelenlegi párt és kormány ideológusoknak, hogy a (szovjetmintájú) "kommunista" pártok kizárólag az első világháború befejezése (1918 novembere) után alakultak, azaz a lenini egypártrendszer (diktatúra) létrejötte  után néhány hónapra. Tehát, Marx és Engels életében egyáltalán nem voltak "kommunista" pártok.
 
Vissza a 200 éve született Marxhoz és (Engels) nevéhez fűződő társadalmi kritikához, mely napjainkban is hatással van a fennálló társadalmi viszonyokra. A 19. században született marxi-engelsi elképzelés szerint a nagy forradalmi változás Nagy-Britanniában fog bekövetkezni, hiszen ott volt a kapitalizmus legjellemzőbb formája. Gondoljunk csak Madách halhatatlan történelmi áttekintésére, „Az ember tragédiája” utolsó színeire, különösen a 19. századra jellemző londoni színre, majd a 20. század diktatúráit megjósoló falanszter színre, és a 21. századra utaló eszkimó színre, mely az éghajlatváltozást és abból fakadóan a túlnépesedés problémáját vetíti előre. Mondhatni Madách is azok közé tartozott, akik a világ és a társadalom változását vizionálta.
 
A marxi és engelsi gondolatok jelentősen megmozgatták koruk (19. század) szellemét, és a század utolsó két évtizedére gombamódra elszaporodtak a munkás érdekvédelmi egyesületek, a szakszervezetek. A 20. század elejére létrejött egy erős szakszervezeti mozgalom, amire a „kapitalisták” is odafigyeltek, hol az állam rendőri erőszakával, hol pedig a munkaviszonyok és életkörülmények javításával.  A második Szocialista Internacionálé tagjai a világ változó helyzetét, és benne a munkásság problémáit vitatták meg, és próbáltak közös, összehangolt akciókat szervezni. Két fontos akciójuk volt: a május elseje és a nemzetközi nőnap bevezetése, elfogadtatása. Miközben az iparilag fejlett európai országokban parlamenti tényező lett a szakszervezetek támogatottságát élvező, és a többpártrendszert elfogadó szociáldemokrata párt(ok).
Az első világháború kitörése azonban új kihívások elé állította a munkásmozgalmakat. Az első (komoly) lökést II. Vilmos német császár 1914. augusztus 4-i parlamenti beszéde adta, amikor valamennyi parlamenti pártot felszólította, hogy tegyék félre ellentéteiket és a győzelem érdekében támogassák a (német) császárságot.  „Ich kenne keine Parteien mehr, Ich kenne nur Deutsche.”  (Ezentúl nem ismerek pártokat, csak németeket). Ez a felszólítás elsősorban a szociáldemokratákra vonatkozott, hiszen a lényege: a háború támogatása, azaz sztrájkokkal ne zavarják meg, ne hátráltassák a hadsereg sikereit. A szociáldemokraták ezt elfogadták, habár a szélsőséges balszárny (a későbbi kommunisták, pl. Karl Liebknecht) ellenezte, mondván nem fizetnek hadikötvényt és a munkás-paraszt fiatalokat ne vigyék a vágóhídra.  Ezt a háborúellenes hozzáállást Lenin később megváltoztatta, és minél több munkás-paraszt fiatal felfegyverzését javasolta, azzal a hátsó szándékkal, hogy a fegyverhez jutott munkásság azt munkaadóik, a kapitalisták, ellen fogják fordítani.
1915.  szeptemberben a semleges Svájcban (Berntől 9 kilométerre lévő Zimmerwald nevű községben) jöttek össze a második Szocialista Internacionálé tagjai, képviselői. Többek között Lenin is, mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (száműzetésben élő) egyik képviselője. Igen, ekkor még egy pártban tömörültek a bolsevikok, mensevikek és eszerek. Az eszerek (SZR) a szociálforradalmárok, akiket Lenin proletárdiktatúrának nevezett egypártrendszere kiépítésében utoljára (1918) tiltott be, híveit megölette vagy elüldözte Szovjet-Oroszországból. Talán kevesen ismerik Fanny Kaplan nevét, aki egy cári hivatalnok elleni merényletben való részt vétel miatt életfogytiglani börtönbüntetését töltötte borzalmas körülmények között (naponta meztelenre vetkőztették és nyírfaággal ütlegelték).  Csak az 1917-es februári forradalomkor helyezték szabadlábra. 1918 elején a Lenin vezette bolsevik párt szétkergette a nemzetgyűlést, valamint az összes politikai pártot betiltotta és megkötötte a breszt-litovszki békét.  Ettől kezdve az eszer Kaplan árulónak tekintette Lenint és egy gyárlátogatást követően rálőtt a bolsevik párt első emberére. A helyszínen elfogták és három nap múlva (tárgyalás és bírósági ítélet nélkül!) kivégezték. Ezzel véget ért az októberi (bolsevik) forradalom (egyik) nagy vívmánya a halálbüntetés eltörlése. Ugyanakkor a bolsevik igazságszolgáltatás is megkérdőjelezhető, hiszen Fanny Kaplan életfogytiglani börtönbüntetése első 11 éve alatt szinte teljesen megvakult, ezért kérdéses, hogy valóban ő követte el a Lenin elleni merényletet.

Marx-szal és Engels-szel ellentétben Lenin Németországban látta a munkásság vezette forradalom bekövetkeztét, mivel a német ipar és gazdaság gyorsabban fejlődött, mint a hanyatlásnak indult brit gyarmatbirodalomé. Az orosz ipar helyzetét jól ismerve Lenin svájci száműzetésében még álmában sem gondolt egy oroszországi forradalomra, amit valójában nem a Marx és Engels által megjósolt burzsoá vs. proletár ellentét robbantott ki, hanem az éhínség, a sorozatos (súlyos) katonai vereségek, és a háborúellenesség. Nem véletlen, hogy az oroszországi forradalomról Lenin 1917 márciusában a svájci újságokból értesült.

Az 1915. szeptemberi Zimmerwaldi Konferencia sorsdöntő volt a munkásmozgalmak történetében, amit Marx és Engels életükben felvázolt. Az országokon, nemzeteken átívelő tőkés-proletár ellentétbe belépett egy új elem: a nemzeti érdek, a „haza mindenek előtt” elv.  Ennek következtében a monarchiák megdöntése lett a fő cél, hogy a helyükbe lépő új (nemzet)államokban, köztársaságokban a munkásság méltó szerepet kapjon. A köztársaságok továbbra is többpártrendszerű parlamentáris alapon működtek volna. Ellentétben a Lenin által felvázolt (hamis) proletárdiktatúrával. Érdekességként: Marx egyszer használta a „proletárdiktatúra” szót, fogalmat, méghozzá az 1871-es párizsi kommünnel kapcsolatban.

Marx és Engels elméleti munkásságát nem lehet összehasonlítani, pláne azonosítani a Lenin-féle egypártrendszerű, diktatórikus szovjetrendszerrel. Hogy ez mennyire így van. Az UNESCO „A világ emlékezete programja” (Memory of the World Programme) 2013-ban felvette listájára Marx „Tőke” (Das Kapital) című művének eredeti példányát. Ehhez tudni kell, hogy ez az UNESCO program 1992-ben indult és célja a tagországokban fellelhető egyetemes értékkel bíró ritka dokumentumok, gyűjtemények azonosítása, megőrzése, és a széles körű megismertetése a Világörökséghez némileg hasonló „A világ emlékezete listán”. Ugyancsak megjegyzendő: A Tőke, alcíme: a politikai gazdaságtan kritikája. Tehát, Marx műve a kapitalista társadalom kritikája, nem pedig forradalmak szervezésének és kirobbantásának kézikönyve.
.
Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.
 
 
.
PS. Talán nem véletlen, hogy az idei Oscar-díjra a külföldi filmek kategóriájában „Az ifjú Marx” című német filmet is jelölték.