Wednesday, June 27, 2018

Az "ausztrál modell", ahogy azt a populisták kiforgatják

 
Az utóbbi időben sokszor és sokhelyütt hallani, hogy az ausztrál bevándorlási törvény és annak szigorú alkalmazása a legmegfelelőbb az utóbbi évek népvándorlás szerű emberáradatának megfékezésére. Erről számol be a melbourne-i „The Age” hétvégi száma (23.06.18.), melynek címe: Ausztrália menedékkérőkkel szembeni szigorától visszhangzik a világ (Australia's hard line on asylum seekers echoes around the world). A szerző megpróbál magyarázatot keresni, vajon mitől és miért olyan népszerű az „ausztrál modell”, amit valójában senki sem ismer, csak a politikusok, főleg a populisták hivatkoznak rá egyre gyakrabban világszerte, különösen Európában.
Mint arra a cikk is utal, a tömegtájékoztatás legnagyobb bűne, hogy nem tesz különbséget menekült és bevándorló között, mindenki „migráns”, ráadásul tanulatlan, képzetlen és muszlim. Ez a populista (szélsőséges) felfogás különösen a magyar állami vezetésre jellemző. Tudatlanságban tartani a népet, ahelyett, hogy elmagyaráznák, mi különbség van a menekült és a bevándorló között. Amíg a menekült valamilyen (politikai, vallási, stb.) üldöztetés, vagy háborús veszély miatt kényszerül (egy szál ruhában, vagy némi személyes holmival) szülőföldjét elhagyni, addig a bevándorló az újrakezdéshez minden ingóságát magával viheti, elvégre a jobb életkörülmény reményében „települ át”, és sok helyütt az első perctől élvezi választott hazája állampolgárainak alanyi jogon járó előnyeit. Természetesen annak megállapítása, hogy ki menekült, és ki bevándorló, állami feladat. Épp, úgy, mint az illegális határátlépés megítélése, különösen, ha az illető nem üldözött, azaz menekült státuszra nem jogosult.
Legutóbb Trump, (republikánus párti) amerikai elnök, „csiripelt” (tweet) arról, hogy a földkerekség leggonoszabb bűnözői használják fel a gyerekeket, hogy az Egyesült Államok területére léphessenek. Az amerikai elnökkel nem szimpatizáló („baloldali”? ,balliberális”?) média felháborodásából csak az maradt ki, hogy a gyerekekre vonatkozó jelenlegi amerikai bevándorlási törvényeket még (a demokrata párti) Obama elnök idején hozták. A demokraták ugyanis emberségessé akarták tenni azt a gyakorlatot, hogy az illegálisan érkezők gyermekeit a jövőben ne válasszák el szüleiktől. Ez a nemes gondolat azonban a visszájára sült el, mert ez azt jelentette, hogy aki gyerekkel érkezik illegálisan Amerikába, azt nem lehet letartóztatni, börtönben vagy fogdában tartani. Ezen akart szigorítani Trump elnök azzal, hogy az ország területére illegálisan érkező szülőket igenis le kell fogni, a velük levő gyerekeket pedig különválasztani. Az elnöki rendelet azonban nem részletezte mi legyen ezekkel a kiskorúakkal, amíg szüleik jogi helyzete tisztázódik.  A kirívó esetekről azonnal beszámolt a Szabadvilág médiája, például arról a dél-texasi gyakorlatról, ahol a szüleiktől elválasztott kiskorúakat betonpadlós „ketrecekben” tartják. Trump végül salamoni döntést hozott: a gyerekek együtt maradhatnak a szüleikkel. Viszont ellentétben az obamai gyakorlattal, a szülők nem szabadlábon, hanem gyerekeikkel együtt fogdában várják további sorsuk alakulását.
 
Csak emlékeztetőül, az orbáni gyakorlat is ez volt 2015-ben, amikor a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó, a világközvélemény megnyugtatása céljából állt a kamerák elé,
 
amiről az MTI imígyen számolt be.
"Ilyen helyezettel, amely most van, nem nézett még szembe sem az ország, sem a civilszervezetek" – fogalmazott Lévai Anikó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, aki azt is hangsúlyozta, hogy ebben a helyzetben mindenkinek a saját dolgát kell elvégeznie: az államnak az olyan állami feladatokat kell ellátnia, mint a határőrizet és az emberek védelme, nekünk, civileknek pedig azok szerinti erkölcsi és morális normák szerint kell eljárni, amit a lelkiismeretünk diktál".
 
 
A francia határőrséget azzal vádolják, hogy egy 12 éves gyereket étlen-szomjan (víz és élelmiszer nélkül) tartották egy cellában.  A gyerekek szembeni embertelen fellépés került napjainkra a migrációs téma középpontjába, amiről a magyar média mélyen hallgat, miközben az állami média kizárólag a migránsok erőszakoskodásáról számol be, mintha az mindennapos lenne az EU nyugat-európai tagállamaiban. A valóság ismertetése helyett egy romantikus középkori álomvilág, a „kereszténység megvédése” a kormány propagandája. Ebben persze vannak követőik, elsősorban a nacionalizmusra építő és a gyűlöletre alapozó szélsőjobboldali európai populisták.
 
Nemigen jutott el a magyar közvéleményhez az sem, hogy Niger (nem azonos Nigériával!) megállapodást kötött, hogy ideiglenesen befogad líbiai menekülttáborokban embertelen körülmények között tartottakat, akik jogi helyzetük elbírálásra várnak. Így akarják megakadályozni, hogy a szerencsétlenek átkeljenek a Földközi-tengeren. Az EU egy széleskörű megállapodáson dolgozik, aminek első csúcstalálkozóját az orbáni Magyarország megvétózta! Ezért, most az EU (különösen Franciaország – Macron) az egész szövetségi rendszer átalakításán gondolkodik és dolgozik, mert tűrhetetlen, hogy egyes tagországok csak a gazdasági előnyöket élvezik, és a szolidaritásnak, az egymás megsegítésének még a minimumát sem hajlandók teljesíteni. Az előző olasz kormány megállapodást kötött dél-líbiai törzsekkel, egy un. „alternatív gazdaság” létrehozására, mely „ellensúlyozná” az embercsempészet megszűntetése miatt kieső bevételeket.
 
A jelenlegi, populista olasz kormány felrúgva ezt a (hallgatólagos) megállapodást, nem engedte kikötni a menekülteket szállító emberjogi és jótékonysági (civil) segélyszervezetek hajóját. A jelenlegi olasz miniszterelnök-helyettes és egyben belügyminiszter Matteo Salvini, kijelentette: „Olaszország többé nem akar részese lenni ennek az illegális migráns üzletnek, ezért keressenek más kikötőket.” Salvini különben régóta hangoztatja, hogy az „ausztrál bevándorlási modell” a legjobb a világon. Mottója: „mi fogjuk eldönteni, ki jöhet ebbe az országba, és a körülményeket is, hogy hogyan”.
 
Ennek a mottónak az eredeti alapötlete John Howard (egykori) ausztrál miniszterelnöktől származik, aki 2001-es választási ígéretében jelezte, hogy „…vitathatatlan (uncompromising)  alapvető joga ennek az országnak (Ausztrália), hogy megvédje határait….” Ezt a gondolatot visszhangozta Trump elnök is a napokban, amikor azt „csiripelte” (tweet): „….ha nincs országodnak határa, akkor országod sincsen…”  (“If you don’t have borders, you don’t have a country!”)
 
Vajon a világ miért pont most szentel ekkora figyelmet a példánkra? Mi vagyunk a felelősek? Ha igen, akkor Európának és az USA-nak miért kellett másfél évtized, hogy utolérjen?  Vagy csak egy könnyű, egyszerű esettanulmány vagyunk, amit egyesek adoptálni akarnak, aminek valami nagyobb ügy van a háttérében?  - teszi fel a kérdést az cikk szerzője (Nick Miller) a The Age és a SMH európai tudósítója.
 
A The Age cikke elsősorban az ausztrál-amerikai kapcsolatokra irányítja a figyelmet. Mindezek alapja egy 2017. januári telefonbeszélgetés, amit „kiszivárogtattak”, és amiben Trump, amerikai elnök és Turnbull, ausztrál miniszterelnök, országaikat érintő kérdésekről (határellenőrzés és nemzetbiztonság) beszélt, tárgyalt.
 
Akkor Turnbull emlékeztette az új amerikai elnököt, hogy beszélt Trump vejével (Jared Kushner) és a Fehér Ház néhány tanácsadójával, elsősorban bevándorlási és nemzetbiztonsági szakemberrel, akiknek nagyon hasonló a gondolkodásuk az ausztrálokéhoz. Turnbull pont akkor telefonált Trump-pal, amikor az amerikai elnök megtiltotta a muszlim országokból érkező menekültek beengedését.  Az ausztrál miniszterelnök válaszul jelezte, hogy országa épp most engedélyezte 12.000 szíriai menekült befogadását. A baráti beszélgetés egy pontján Turnbull javasolta, hogy az USA vegye át, fogadja be a Manus szigeten és Nauru-n fogva tartott illegális bevándorlókat. Trump először beleegyezett a csónakokon érkezettek átvételében, majd amikor az ausztrál miniszterelnök elmagyarázta az ausztrál hozzáállást, miszerint „ha megpróbálsz csónakkal Ausztráliába jönni, és Te vagy a világ legjobb (legismertebb, leghíresebb) embere, akkor sem engedünk be!” Ekkor Trump közbevágott:  „..Ez egy jól ötlet. Minekünk is ezt kellene csinálnunk. Te rosszabb vagy, mint én…” (“That is a good idea. We should do that too. You are worse than I am.”)
 
Trump-nak nagy szüksége volt egy szigorúbb határvédelemre, de ahelyett, hogy az ausztrál gyakorlatot vett volna át, ill. fejlesztett volna tovább, Trump olyan szélsőjobbos bevándorlás ellenes tanácsadókkal vette körbe magát, mint Steve Bannon és Stephen Miller.
2015 júniusában, amikor Trump bejelentette elnökjelöltségét, már arra panaszkodott, hogy „Mexikó nem a legjobbakat küldi Amerikába, hanem azokat, akik kábítószert, bűnözést és erőszakot hoznak, azaz nem a megfelelő embereket.”
 
Majd az ausztrál miniszterelnökkel beszélve megjegyezte: „nincs védelmünk, alkalmatlanok vagyunk, nem tudjuk, mi történik, ezért ennek véget kell vetni, méghozzá mihamarabb.”
Februárban, a Fehér Házban, Trump megdicsérte Turnbull-t az ausztrál rendszerért, jelezve, hogy „az nagyon sikeres és reméljük, hogy a nyomdokaiban leszünk.”
 
2017 februárban az első kongresszusi beszédében Trump közölte: „abból az egyszerű és nagyon fontos okból lett (amerikai) elnök, hogy Amerika saját állampolgárait tegye az első helyre.” (America must put its own citizens first”).
 
Közölte: a jelenlegi rendszer az alacsony képzettségű bevándorlóknak kedvez, és ígéretet tett, hogy a rendszert olyanra formálja, mint a kanadai, ausztrál és hasonló (bevándorló) országoké.
 
Trump retorikája kiemeli a bevándorlás és a bűnözés közti kapcsolatot, ami sokkal hangsúlyosabb nála, mint az ausztrál politikusoknál, akiknél csak időnként jön elő, hogy a menedéket kérők között terroristák is lehetnek. Ugyanakkor Trump szerint a szigorú határvédelem életbevágó az amerikai bűnbandákkal való leszámolásban is, akiknek többsége - a hatóságok szerint - illegális bevándorló.
 
 
Trump véleménye az európai (EU) helyzetről.
„Németország népe vezetőik ellen fordul, ahogy a migráció megrázza az amúgy is törékeny berlini koalíciót” – írta Trump, majd így folytatta: „A bűnözés emelkedik. Nagy hibát követtek el Európa szerte azzal, hogy emberek millióit engedték be, akik nagyon és erőszakkal megváltoztatták a kultúrát. Nem akarjuk, hogy ami Európában történik a migrációval, az nálunk is megtörténjék!”
 
Való igaz, Európában emelkedik a migráció-ellenesség, aminek a jobboldali populista pártok a nyertesei. Tavaly a francia választáson a Nemzeti Front a második legtöbb szavazatot szerezte. Németországban pedig az „Alternatíva Németországért” a politikai paletta példa nélkül álló szeletjét szerezte meg a parlamenti választásokon, mely Merkelnek okoz nagy és nyomasztó fejfájást. Idén pedig Olaszországban került hatalomra a szélsőjobbos, migráció-ellenes (Északi) Liga partnerségben a politikai ambiciózus populista Öt Csillag Mozgalommal.
 
 
Egy 2017-ben készült felmérés szerint – Finnország kivételével – az európai országokban a válaszadók többsége „aggódott” vagy „nagyon aggódott” a migráció miatt. 2015-ben a jó Öregkontinenst sokkolta a Szíriából, Irakból és Afganisztánból érkező menekültáradat, akik a Földközi-tengeren átkelve indultak el az egyre szélesedőbb és gyarapodó háborús övezetekből, miközben a közel-keleti menekülttáborokban is egyre elviselhetetlenebb lett a helyzet.
 
A menekültáradatért Angela Merkelt hibáztatják, mivel a német kancellárasszony 2015 szeptemberében felfüggesztette a „Dublini egyezményt”, amelyben az áll, hogy minden menekültstátuszkérőt ott kell elbírálni, abban a tagországban, ahova az EU területére először érkezett. Közben a világsajtó, a nemzetközi média érzelmi alapokra tette az egész menekültválságot. Egy három éves kisfiú holttestét vetette partra Törökország partjainál a tenger, melynek képe bejárta a világot és sokkolta a jóérzésű embereket. Majd Magyarország rakta a menedékkérők ezreit autóbuszra és dobra át az ország nyugati határán át.  Ergo, se Görögország, se Magyarország (Orbán-kormány) nem tartotta be a Dublini egyezményt, hiszen nem fogadta be elbírálásra az EU területére érkezett tömegeket. Arról nem is beszélve, hogy Orbánnak (és tehetetlen államvezetésének) hálásnak kellene lennie Merkel kancellár gyors és humánus döntése miatt.
 
Ehelyett vízágyúkat és könnygázt telepítettek a magyar, az osztrák és a bajor(német) határra. Az akkori osztrák külügyminiszter (Sebastian Kurz) arra panaszkodott, hogy „a nyugat-balkáni országokat lerohanták, elárasztották és magukra hagyták……. ezért segítenünk kell őket.”
 
Majd egy évvel később Kurz már arra panaszkodott, hogy az EU „nem viselkedhet úgy, mint egy emberkereskedő”. A Politico magazinnak adott 2016-os interjújában pedig jelezte, hogy az EU-nak alkalmaznia kellene az „ausztrál modellt”, azaz „az EU külsőhatáránál kell megállítani az illegális bevándorlást”. A tavaly  decemberben osztrák kancellárrá választott Kurz, kampányában ígéretet tett az illegális bevándorlás megállítására.
 
Az új tengely
 
Kurz kancellár meglehetősen szerencsétlen megfogalmazása szerint hazájának (Ausztria), Olaszországnak és Németországnak meg kéne alakítania az illegális bevándorlás elleni „szándék tengelyét”. A történelmi múltra utaló rosszízű elszólás ellenére az ötlet alakulóban van. Kurz kancellár első külföldi útja Berlinbe vezetett, ahol dicsérte a "növekvő együttműködést" a "biztonságosabb határok" érdekében, amit Merkel asszony elfogadott.  Merkel (CDU) konzervatív testvérpártja, és egyben koalíciós partnere, a bajor CSU kőkemény migrációs politikát követel, mivel – a bajorok szerint – csak így lehet megfékezni a szélsőjobbos AfD előretörését az őszi (bajor helyhatósági, tartományi) választáson.
A CSU érvei helyállóak, hiszen való igaz, Európa szerte növekszik a migráció-ellenes pártok népszerűsége.
 
Svédországban a populista Demokrata párt a véleménykutatások szerint vezeti a szeptemberi parlamenti választások listáját. A jelzett 29 % több mint duplája az eddigi választási eredményeinek. A többi parlamenti párt már jelezte, hogy nem hajlandók koalícióra lépni velük, mivel nemrégen még csak egy kimondottan fehér-felsőbbrendűséget hirdető, neonáci mozgalom volt.
 
A centralista pártok Olaszországban sem tudták megállítani a nacionalisták előretörését. A Salvini vezette (Északi) Liga kampányjelszava lett: az „Olaszok az elsők”. Tehát nem Olaszország, mint azt pl. Trump teszi, hanem az olaszok, azaz bárhol élnek! Ebben felismerhető az orbáni Fidesz jelszó is („Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”) A Liga programjában a menekültkérőkön kívül az ország roma (cigány) lakosságával is le akar számolni.
 
2015. júniusában Salvini azt is mondta, hogy „a bevándorlás korlátozása a civilizáció jele,…..és nekem Anglia és Ausztrália a példaképem.” Egy évvel korábban is célzott rá, „Ausztrália tengerészetét használja a csónakok ellen.”
 
„A szélsőjobb és a populista pártok az európai országokban egy jó ideje jelen vannak” – mondja Jonathan Porters, a brit kormányhivatal (Cabinet Office) egykori tagja, aki most egyetemi tanár és érdeklődési területe a költségvetési politika, a munkaerőpiac és a migráció. Porters szerint ezek a pártok manapság a bevándorlásra összpontosítanak, ami új elem. A Liga például eddig csak amiatt aggódott, hogy Észak-Olaszországnak miért kell pénzelnie Dél-Olaszországot.  Orbán Viktor sem azért került hatalomra (2010-ben), mert bevándorlás-ellenességet képviselt, hanem mert erre koncentrált a legutóbbi (2018-as) választási kampányában.
 
„Ami közös ezekben a pártokban: 2015-ben meglátták és megtalálták a menekültválságban rejtő politikai előnyt, hiszen a migráció-ellenesség tökéletes példája lett az emberek elégedetlenségének kifejezésére, akik úgy érezték, hogy gazdaságilag, vagy társadalmilag háttérbe szorultak, vagy teljesen ki lettek zárva.”
 
Ezeknek a szélsőséges pártoknak másik tökéletes témájuk és érvük lett a muszlim lakosság összekötése a terrorizmussal.
 
A sors iróniája, hogy a populisták épp azzal kerültek hatalomra, hogy megígérték: megállítják a bevándorlási válságot, miközben úgy tűnik több, mint egy évvel ezelőtt már ez megtörtént az előző kormányok ideje alatt.
 
Most májusban az illegális határátlépők száma kevesebb, mint a fele volt az előző évinek. 2017-ben pedig 60 %-kal kevesebb határsértő volt, mint 2016-ban.
 
Az olasz aggodalmak ellenére a tavalyihoz (2017 május) képest idén csak a menedékkérők egyötöde érkezett! Az olasz partokat elérő afrikai migránsok száma 90 %-kal csökkent egy év alatt (2016-2017).  Ugyanakkor populistáink a halottakról, a vízbefulladtak számáról nem szoktak panaszkodni.
 
Portes elveti az ötletet, mely szerint Ausztrália inspirálta, ösztönözte volna Európa jelenlegi hozzáállását a migráció kérdéséhez, vagy a határellenőrzéshez, annak ellenére, hogy sokan (nemcsak politikusok) használják az „ausztrál modellt" (valójában pontrendszert) politikai beszédekben, tv vitákban, beszélgetésekben.
Az ausztrál modell
Az igazság az, hogy (különösen Európában) senki sem ismeri azt a („kemény”) gyakorlatot, ahogy és amiért az „ausztrál rendszer” működik. Szeretik használni ezt a kifejezést, csak épp nem ismerik a saját rendszerüket, amit „át akarnak alakítani”. Ha megkérdezik az embereket mi a különbség az ausztrál és a kanadai (pont)rendszer között, fogalmuk sincs. (Tessék rákeresni az "Australian-style points system" kifejezésre, fogalomra!)
 
"Nagyon jól hangzik, hogy „ott van Ausztrália, megcsinálták és működik, megállították a tenger felöl érkezést, és elrettentették az erre vetemedőket.”
"Valóban sokkal hatásosabb, és nem olyan embertelen, mint lőni ezekre az emberekre. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy az EU nem másolhatja le ezt egy az egyben, már csak azért sem, mert alkalmazása sokkal nehezebb lenne. Az „Ausztrália első” a migráció kezelésében és a határvédelemben valójában csak a populistáknál első."– állítja Jonathan Portes a migrációval foglalkozó és tanító londoni King’s College professzora.
 
 

Wednesday, May 23, 2018

A Marx évforduló margójára


 
Fiam, jegyezd meg, a munkássors borzalmas”. Apám ezzel a figyelmeztetéssel indított el a nagybetűs életbe már a gimnáziumi évek alatt, és próbált „befolyásolni”, hogy szellemi munkát, szakmát válasszak. Az alapokat Marx (és Engels) művei és gondolatai adták. Náluk jelent meg először (és közérthetően) a kapitalizmus kritikája. A Kommunista Kiáltvány, majd a Tőke, mely kézzelfogható magyarázatot adott a kizsákmányoló és a kizsákmányolt kibékíthetetlen (antagonisztikus) ellentétére, kapcsolatára, mi több függőségére. Miszerint e két tábor (osztály = burzsoázia vs. proletáriátus) nem tud egymás nélkül élni, meglenni. Hiszen a kapitalista (a burzsoá), a pénz és a termelőeszköz birtokosa, semmit sem ér a munkás nélkül, aki helyette dolgozik, pontosabban a terméket (árut) állítja elő. Ez persze fordítva is igaz: a munkás sem ér semmit, ha nincs munkahelye és munkaeszköze, amivel bármilyen terméket előállíthat, amit aztán a tőkés pénzzé tesz, méghozzá olyan áron, hogy abból maga, családja és munkása is megélhessen. A probléma itt kezdődik: a létrejött haszon, azaz a profit elosztása. A marxi elmélet szerint ez igazságtalan, hiszen a megtermelt értékeknek és javaknak csak egy bizonyos hányada lesz az effektív dolgozóé (az alkalmazotté, a munkásé), magyarul: a munkás (alkalmazott) munkaerejét adja el, amiért nem kap annyit, hogy gondtalanul meg tudjon belőle élni. Igaz, a kapitalista élete sem gondtalan, hiszen a munkása által előállított terméket neki kell eladnia, vevőt találnia. Persze ez a 19. század közepén még nem jelentett problémát. A bajok csak később jöttek, amikor „telítődött a piac”.
Marx és Engels a várható problémákra azonban már három héttel az 1848-as európai forradalmak előtt (február 21-én) felhívták a figyelmet, a Kommunista Kiáltvány nevű pamfletben. Nem tudom, hányan olvasták valaha is ezt a „figyelmeztetést”, mely látnoki módon jelezte, hogy nagy baj lesz, ha ezzel a társadalmi problémával nem foglalkoznak. Nem forradalomra (gyilkolásra, pusztításra, pláne nem diktatúrára) szólít fel, hanem javaslatot tesz az elnyomottak összefogására, a fennálló kapitalista viszonyok megváltoztatására, a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszóval.  A két fiatal gondolkodónak - Marx(30) és Engels(28) -  a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől (1848) számítva közel 20 év kellett (1867), míg alátámasztották meglátásaikat A Tőke című műben, mely gyakorlatilag bemutatta az akkori világ országait, és mindenhol szinte ugyanazt a problémát: a munkások kiszolgáltatottságát, a dolgozó osztály borzalmas életkörülményét, amin mihamarabb változtatni kell(ene). Marx és Engels életük vége felé arra a következtetésre jutottak, hogy a két antagonisztikus társadalmi osztály (burzsoázia és proletáriátus) a feloldhatatlan ellentét ellenére békésen együtt tud majd élni egy osztálynélküli társadalomban, amit kommunizmusnak neveztek el. Amikor mindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból.
Erre született meg a ’70-es évek elején az a pesti vicc, miszerint egy fogadáson svédasztal volt, ahol a vendégek annyit vehettek, amennyit csak akartak. A szovjet delegátus vagy tíz sörösüveget markolt fel és nagy lelkesen vitt az asztalához, miközben a mellette lévő asztalnál ülő amerikai egyetlen sörösüvegből szürcsölgetett. A lelkes szovjet oda is szólt neki: ingyen van, annyit vehet, amennyit csak akar.  Tudom, - volt az amerikai válasza -, de én csak annyit veszek, amennyi jól esik, és egy ültömben meg tudok inni. „Mint az állatok” – volt a szovjet lenéző reakciója.
Marxot a diktátor Leninnel azonosító jelenlegi magyar (magát jobboldalinak hazudó) politikai elit figyelmében ajánlom a Kommunista Kiáltvány legelejének újra olvasását, ahol ott áll:
„…Evégből a legkülönbözőbb nemzetiségű kommunisták összegyűltek Londonban, és papírra vetették a következő kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé….”
 
A szovjet megszállás ideje (1945-1989) alatt erőltetett, leninista és sztálinista elemekkel meghamisított marxi és engelsi tanok, áltudományos eszmevilágán, a „marxizmus-leninizmus” emlőin felnőtt jelenlegi hazai kormányzó elit, igazán elgondolkozhatna azon, hogy az 1848-ban kiadott pamfletet az aláírók miért nem tették közzé oroszul is?  Az sem tűnt fel a jelenlegi párt és kormány ideológusoknak, hogy a (szovjetmintájú) "kommunista" pártok kizárólag az első világháború befejezése (1918 novembere) után alakultak, azaz a lenini egypártrendszer (diktatúra) létrejötte  után néhány hónapra. Tehát, Marx és Engels életében egyáltalán nem voltak "kommunista" pártok.
 
Vissza a 200 éve született Marxhoz és (Engels) nevéhez fűződő társadalmi kritikához, mely napjainkban is hatással van a fennálló társadalmi viszonyokra. A 19. században született marxi-engelsi elképzelés szerint a nagy forradalmi változás Nagy-Britanniában fog bekövetkezni, hiszen ott volt a kapitalizmus legjellemzőbb formája. Gondoljunk csak Madách halhatatlan történelmi áttekintésére, „Az ember tragédiája” utolsó színeire, különösen a 19. századra jellemző londoni színre, majd a 20. század diktatúráit megjósoló falanszter színre, és a 21. századra utaló eszkimó színre, mely az éghajlatváltozást és abból fakadóan a túlnépesedés problémáját vetíti előre. Mondhatni Madách is azok közé tartozott, akik a világ és a társadalom változását vizionálta.
 
A marxi és engelsi gondolatok jelentősen megmozgatták koruk (19. század) szellemét, és a század utolsó két évtizedére gombamódra elszaporodtak a munkás érdekvédelmi egyesületek, a szakszervezetek. A 20. század elejére létrejött egy erős szakszervezeti mozgalom, amire a „kapitalisták” is odafigyeltek, hol az állam rendőri erőszakával, hol pedig a munkaviszonyok és életkörülmények javításával.  A második Szocialista Internacionálé tagjai a világ változó helyzetét, és benne a munkásság problémáit vitatták meg, és próbáltak közös, összehangolt akciókat szervezni. Két fontos akciójuk volt: a május elseje és a nemzetközi nőnap bevezetése, elfogadtatása. Miközben az iparilag fejlett európai országokban parlamenti tényező lett a szakszervezetek támogatottságát élvező, és a többpártrendszert elfogadó szociáldemokrata párt(ok).
Az első világháború kitörése azonban új kihívások elé állította a munkásmozgalmakat. Az első (komoly) lökést II. Vilmos német császár 1914. augusztus 4-i parlamenti beszéde adta, amikor valamennyi parlamenti pártot felszólította, hogy tegyék félre ellentéteiket és a győzelem érdekében támogassák a (német) császárságot.  „Ich kenne keine Parteien mehr, Ich kenne nur Deutsche.”  (Ezentúl nem ismerek pártokat, csak németeket). Ez a felszólítás elsősorban a szociáldemokratákra vonatkozott, hiszen a lényege: a háború támogatása, azaz sztrájkokkal ne zavarják meg, ne hátráltassák a hadsereg sikereit. A szociáldemokraták ezt elfogadták, habár a szélsőséges balszárny (a későbbi kommunisták, pl. Karl Liebknecht) ellenezte, mondván nem fizetnek hadikötvényt és a munkás-paraszt fiatalokat ne vigyék a vágóhídra.  Ezt a háborúellenes hozzáállást Lenin később megváltoztatta, és minél több munkás-paraszt fiatal felfegyverzését javasolta, azzal a hátsó szándékkal, hogy a fegyverhez jutott munkásság azt munkaadóik, a kapitalisták, ellen fogják fordítani.
1915.  szeptemberben a semleges Svájcban (Berntől 9 kilométerre lévő Zimmerwald nevű községben) jöttek össze a második Szocialista Internacionálé tagjai, képviselői. Többek között Lenin is, mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (száműzetésben élő) egyik képviselője. Igen, ekkor még egy pártban tömörültek a bolsevikok, mensevikek és eszerek. Az eszerek (SZR) a szociálforradalmárok, akiket Lenin proletárdiktatúrának nevezett egypártrendszere kiépítésében utoljára (1918) tiltott be, híveit megölette vagy elüldözte Szovjet-Oroszországból. Talán kevesen ismerik Fanny Kaplan nevét, aki egy cári hivatalnok elleni merényletben való részt vétel miatt életfogytiglani börtönbüntetését töltötte borzalmas körülmények között (naponta meztelenre vetkőztették és nyírfaággal ütlegelték).  Csak az 1917-es februári forradalomkor helyezték szabadlábra. 1918 elején a Lenin vezette bolsevik párt szétkergette a nemzetgyűlést, valamint az összes politikai pártot betiltotta és megkötötte a breszt-litovszki békét.  Ettől kezdve az eszer Kaplan árulónak tekintette Lenint és egy gyárlátogatást követően rálőtt a bolsevik párt első emberére. A helyszínen elfogták és három nap múlva (tárgyalás és bírósági ítélet nélkül!) kivégezték. Ezzel véget ért az októberi (bolsevik) forradalom (egyik) nagy vívmánya a halálbüntetés eltörlése. Ugyanakkor a bolsevik igazságszolgáltatás is megkérdőjelezhető, hiszen Fanny Kaplan életfogytiglani börtönbüntetése első 11 éve alatt szinte teljesen megvakult, ezért kérdéses, hogy valóban ő követte el a Lenin elleni merényletet.

Marx-szal és Engels-szel ellentétben Lenin Németországban látta a munkásság vezette forradalom bekövetkeztét, mivel a német ipar és gazdaság gyorsabban fejlődött, mint a hanyatlásnak indult brit gyarmatbirodalomé. Az orosz ipar helyzetét jól ismerve Lenin svájci száműzetésében még álmában sem gondolt egy oroszországi forradalomra, amit valójában nem a Marx és Engels által megjósolt burzsoá vs. proletár ellentét robbantott ki, hanem az éhínség, a sorozatos (súlyos) katonai vereségek, és a háborúellenesség. Nem véletlen, hogy az oroszországi forradalomról Lenin 1917 márciusában a svájci újságokból értesült.

Az 1915. szeptemberi Zimmerwaldi Konferencia sorsdöntő volt a munkásmozgalmak történetében, amit Marx és Engels életükben felvázolt. Az országokon, nemzeteken átívelő tőkés-proletár ellentétbe belépett egy új elem: a nemzeti érdek, a „haza mindenek előtt” elv.  Ennek következtében a monarchiák megdöntése lett a fő cél, hogy a helyükbe lépő új (nemzet)államokban, köztársaságokban a munkásság méltó szerepet kapjon. A köztársaságok továbbra is többpártrendszerű parlamentáris alapon működtek volna. Ellentétben a Lenin által felvázolt (hamis) proletárdiktatúrával. Érdekességként: Marx egyszer használta a „proletárdiktatúra” szót, fogalmat, méghozzá az 1871-es párizsi kommünnel kapcsolatban.

Marx és Engels elméleti munkásságát nem lehet összehasonlítani, pláne azonosítani a Lenin-féle egypártrendszerű, diktatórikus szovjetrendszerrel. Hogy ez mennyire így van. Az UNESCO „A világ emlékezete programja” (Memory of the World Programme) 2013-ban felvette listájára Marx „Tőke” (Das Kapital) című művének eredeti példányát. Ehhez tudni kell, hogy ez az UNESCO program 1992-ben indult és célja a tagországokban fellelhető egyetemes értékkel bíró ritka dokumentumok, gyűjtemények azonosítása, megőrzése, és a széles körű megismertetése a Világörökséghez némileg hasonló „A világ emlékezete listán”. Ugyancsak megjegyzendő: A Tőke, alcíme: a politikai gazdaságtan kritikája. Tehát, Marx műve a kapitalista társadalom kritikája, nem pedig forradalmak szervezésének és kirobbantásának kézikönyve.
.
Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.
 
 
.
PS. Talán nem véletlen, hogy az idei Oscar-díjra a külföldi filmek kategóriájában „Az ifjú Marx” című német filmet is jelölték.
 
 
 
 

 

Sunday, April 15, 2018

Parlamenti választás Magyarországon 2018



Ezt írtam, jegyeztem le április 8-án 17:12-kor a Facebook oldalamon
Voltam szavazni, pardon választani. Nem tetszett! Nem tetszik. Rengetegen voltak. Főleg fiatalok, és "átszavazók", azaz nem a lakhelyük szerintiek. Mint kiderült, két sor volt: egy a helyi lakosoknak, egy pedig az "átszavazók"-nak. Mikor közöltem, hogy helyi lakos vagyok, hirtelen lerövidült a sor, ill. rögtön egy tanteremben találtam magam. Hallottam, hogy a szavazóbizottság tagjai azon tanakodnak, hogy az első szavazók panaszkodnak. Máshol (ezt honnan tudják?) nemzeti színű karszalagot kapnak, itt meg nincs. Az egyik szavazóbiztos magyarázta: igen, valóban, de mi nem kaptunk elegendőt. Ez hogyan lehetséges? Hiszen hajszálpontosan tudják (a személyi, és a választási névjegyzék alapján), hogy hány első szavazó (18 éves) van, még sincs elég nemzeti színű kedvesség.
De ennél is feltűnőbb (és "gyanús") volt számomra a sok fiatal az ország minden részéről (Debrecen, Zala, csak amit hallottam), akik épp ebbe a budapesti szavazókörzetbe jelentkeztek be. Eszembe jutott a 2010-es átszavazás, amikor Szanyi választókerületét ostromolták a "vidékiek". Engem a kék cédulás időkre emlékeztetett. Talán kevesen tudják, de annak az volt a lényege, hogy a nem a lakóhely szerinti szavazáshoz adtak egy kék cédulát. (Most zöld borítékot kaptak az "idegenben szavazók", amit le kellett ragasztaniuk. A helyi lakosoknak nem kellett leragasztaniuk a fehér borítékot). Ezzel a kék cédulával aztán teherautón vitték a (kommunista) aktivistákat egyik faluból a másikba. Ha létezik "Kubatov-lista", akkor könnyen lehet mozgósítani (és "átcsoportosítani") az átszavazásra hajlandó fiatalokat. Bocs, a gonoszkodásért. Néhány óra és kiderül az igazság. (Ha kiderül).
 
Ez volt az első reakcióm a friss élményekkel átélt 2018-as szabad választásról.  A levegőben benne volt, hogy itt „valami nem stimmel”. Ezt a rossz, bizonytalan érzést csak fokozta a számlálás részeredményeire való várakozás. Az eredmények csak nem jöttek. A választásért felelős elnök asszony bejelentette, hogy addig nem közölnek részeredményt (sem), amíg valamennyi szavazóhelyiségben be nem fejezték a voksok maradéktalan leadását. A tv-ben végül két budapesti szavazó helyet mutogattak, ahol iszonyatos sorbaállás volt. Mind fiatalok, akik türelmesen várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Ez ugyancsak kétségeket ébresztett bennem. Vajon mi késztethet egy fiatalt, hogy szombat este (étlen-szomjan) 4-5 órát sorba álljon, csak azért, hogy kedvenc pártjára leadhassa szavazatát? Én biztos, hogy otthagytam volna az egész cirkuszt, hiszen nem valószínű, hogy az ott várakozók (kb. 2.000 ember) fogják eldönteni, hogy ki kormányozza az országot a következő négy évben. Azt ugyanis nem tudtam még elképzelni sem, hogy ennyire szoros legyen az eredmény. (nem is lett!) Vajon ez a zárás utáni sorbaállás csak Budapesten volt, azaz országosan mindössze két választási körzetben, vagy máshol is, csak arról nem szóltak a híradások.  A humánus segítők vizet és harapnivalót hoztak a szerencsétleneknek. Érdekes, senkinek sem jutott eszébe a természetes szükséglet kielégítésén segíteni. Úgy tudom, aki kiállt a sorból, az már vissza nem mehetett. Vajon mi hajthatta ezeket a megszállottságig elszánt vidéki fiatalokat, hogy lakhelyüktől távol, ráadásul az utolsó percben menjenek el szavazni. Ha nem első szavazók voltak, akkor pláne kérdéses, hogy nem tanultak a négy évvel ezelőtti hasonló helyzetekből. Ugyanakkor, a választó kerület, körzet emberei is mind nyeretlen kétévesek voltak, akik ugyancsak nem tanultak az előző választás (rossz) tapasztalataiból. Arról nem is beszélve, hogy (a választási névsor alapján) tudták, hogy hány szavazóra számíthatnak! Tehát, itt valami nagy kaka volt a szervezés oldaláról.
Elgondolkoztató, a biztos Fideszre szavazók számát, kb. 2,5 millióra tartják. Számszakilag ez  az embertömeg 11:00 óráig jelent meg országosan a választási helyiségekben, azaz elméletileg a buzgó szimpatizánsok már a délelőtt folyamán megtették kötelességüket. Tehát, ugyancsak elméletileg 11:00 órától lett izgalmas a dolog, hiszen a fennmaradó szavazóknak (ellenzék?) hét és félóra idejük volt eldönteni a választás kimenetelét. A mintegy hétmillió választásra jogosult polgár közül 11:00 órától kb. 4 millió dönthette volna el az ország sorsát. Ez különösen azért érdekes, mert a közhangulat kormány- és korrupcióellenes volt. Másról sem lehetett olvasni, hallani, minthogy a kormány közeli cégek és kapcsolatok minden fejlesztési lehetőséget „lenyúlnak”, magyarán lopnak.
Egy dologról viszont megfeledkezett az ellenzék: a pártállam működésének alapját képező ellenőrzött tájékoztatásról. Az orbáni vezetés éppúgy tisztába van a központi tájékoztatás fontosságával, mint azt a Kádár és Rákosi korszakban megtapasztaltuk. Nem véletlen, hogy Márai „szellemi légihíd”-nak nevezte a Szabad Európa Rádiót, mely minden tiltás és zavarás ellenére eljuttatta a Szabadvilág híreit. Viszont az akkori hatalom, a pártvezetés, mindent elkövetett, hogy a tájékoztatás központi irányítás alatt maradjon, mert akkor a lakosság kizárólag egyoldalú, mi több manipulált hírek birtokában azt hiheti, hogy a rendszer hibátlan (és megbízható). Ezzel tisztában van a jelenlegi hazai vezetés is. Egy választást úgy lehet megnyerni, ha az emberekkel el tudják hitetni: az a jó, az az igaz, amit a pártvezetés mond és cselekszik. Csodálom, hogy negyven év elzártságból ennyit nem tanult meg az ország népe. Igaz, az azóta visszanyert szabadság közel harminc éve alatt sok mindent el lehetett felejteni, és közben felnőtt közel két nemzedék, mely elvben szabadságban született és élt. A jelenlegi kurzus viszont jól tudja, hogy a félretájékoztatás, a manipuláció az egypártrendszer alapja, mely képes hatalmon tartani és anyagi biztonságot nyújtani a haveri alapon működő (uram-bátyám) rendszernek.
Orbán mindig is ezen ügyködött: a hatalom megszerzése és megtartása (bármi áron). Ennek jelei már első kormányzása idején (1998-2002) láthatóak voltak. Ő az egyetlen hazai politikus, aki hivatali ideje alatt gazdagodott meg. Tőle ered a híres mondás: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet….”  Kormányzása alatt az útépítésre szánt állami megbízásokat édesapja kőbányái kapták, és ez a monopolhelyzet tette családját milliomossá. Ilyen, még a sokat szidott Horthy korszakban sem történt. Horthy miniszterelnökei közül hivatali ideje alatt senki sem lett milliomos. Utána sem. Vajon a Horthy-val és rendszerével szimpatizáló Fideszes szavazók ezt nem látják?
A 2010-es kétharmados parlamenti győzelem nem Orbán érdeme, hanem a megelőző szocialista kormányzás kudarca. Mai napig nincs feldolgozva, hogy mi okozta ezt a csúfos fordulatot, amit még mindig nem tudott sem az ország, sem az ellenzék, azaz a baloldal, kiheverni.

2010-es győzelme óta Orbán többször is hangoztatta, hogy a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra. Eszerint csakis az Orbán vezette jobboldali párt, a Fidesz, irányíthatja az országot. Ez nem demokrácia. Ez a hírhedt, proletárdiktatúrának nevezett, egypártrendszer analógiája. Úgy, ahogy azt Lenintől ismerjük: csak egy igaz párt van, melynek vezére tévedhetetlen. A nép pedig önként és dalolva elfogadja és éljenezi a pártvezért. Errefelé halad Magyarország.
Orbán remekül kihasználta a nacionalizmust, amit eddig egyetlen párt vagy mozgalom sem tudott demokratikus („liberális”) úton legyőzni. Erre csak rájátszott a 2015-ös menekültáradat. Ennél jobb lehetőség nem is hullhatott volna Orbán ölébe, amit saját érdekében egyedülállóan ki is használt. Ilyen fokú gyűlöletkampányt talán a náci időkben lehetett tapasztalni. Habár a szocializmusnak nevezett egypártrendszer is hasonló gyűlöletet táplált. Akkoriban a külföldről „felforgató tevékenységet” folytató imperialistákkal ijesztgették a lakosságot, napjainkban pedig az ugyancsak külföldről irányított és pénzelt „sorosisták”-kal. Így utólag, teljesen nyilvánvaló, hogy a 2018-as parlamenti választási kampány erre az idegenellenességen alapuló félelemre épült. Az ellenzék pedig a demokrácia klasszikus szabályait feltételezve azt hitte, ha szociális problémák megoldásáról papol, akkor arra a nép „ugrik”. Hát, nem! A félelem sokkal nagyobb úr, pláne, ha a média állami irányítás alatt lévő része jut csak el az ország minden pontjára. Tessék csak elképzelni a magyar vidéket, ahol a lakosság többségének egyetlen hírforrása van (állami televízió és központi irányítású helyi (megyei) lapok). 
Alapvető emberi tulajdonság: "azt hiszem, amit látok" elv, melyre a legjobb bizonyíték a tv, a hangos mozgókép.  Az ugyanis cáfolhatatlan.  És a riportok valódik!  Csak azt nem tudni, hogy a felvételek mikor és hol készültek. Viszont naponta (többször is!) bemutatják a migránsok által elkövetett helyi rendbontást. Naná, az átlagember fejében azonnal megfordul: "Nehogy már ez a borzalom egyszer ideérjen!" - én is így gondolnám, - pláne, ha nem közlik, hol, mikor és miért történt.  Igen, ez a legprimitívebb manipulálás, ami napjainkban Magyarországon folyik, ahol ismét aktívak a pártállami manipulátorok, a BM, a munkásőrség, vagy a rendőrség egykori újságírói, szerkesztői. Még a stílus, a hangnem is ugyanaz, mint az átkosban! Erre még rátett a 21. század digitális világa, a "fake news". Ha ez a Szabadvilágban is probléma, akkor egy olyan "zárt" társadalomban, mint a magyar, sokszorosan az, hiszen már maga a nyelv is megszűri és elszigeteli az embert a valódi információktól. Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca.
 
 
 

Thursday, April 05, 2018

Elmélkedés 2018. április 8. alkalmából


Közeledve április 8.-hoz, egyre elkeseredettebb vagyok. Ilyen gyűlölködő kampányt még nem éltem át. Jobb helyeken, a nyugati világban, általában a pártok a saját előnyeiket, próbálják kidomborítani, és ígéretekkel megspékelni. Elvégre, mindenki egy jobb, biztosabb jövőre vágyik, annak megvalósítását pedig valamelyik számára kedves és ígéretekben hozzá közelebb álló pártban látja.  Ez Magyarországon (napjainkban) nem így van. Itt a hatalmon lévők csatatérré alakították át nemcsak a politika, de a közhangulat mezejét is. Meggyőződésem volt, hogy itt ma nincs diktatúra, legalábbis az, amit volt szerencsém megélni a 60-70-es években, amikor útlevelet egy hónapra adtak, ha a kérvényhez hozzájárult a munkaadó (vállalat igazgató, párttitkár, szakszervezeti bizalmi stb.), majd ez alapján, a BM kiállította az úti dokumentumot. A rendőr bevihetett az őrsre és ott levághatták az ember haját, ha a hossza nem felelt meg a szerv kényének-kedvének. Ezek az idők szerencsére elmúltak. Mára kitört a szabadság. Gondolhatnánk. Csak épp a rendszer, az államapparátus kezd egyre jobban hasonlítani a sötét ’50-es évekre.  Szerencsére a „fekete autó” mára már nem a félelem, hanem a státusz szimbóluma lett. A szemlélet, a pártállamból jól ismert gondolkodás viszont újra itt van. Részben örülök neki, mert most felnőtt (mi több, idős) fejjel át tudom élni újra ugyanazt, ami szüleim fiatalsága volt, és amivel életem nagy részében riogattak, miközben a filmhíradók tanúsága szerint, igenis a nép (nagy része) lelkesedett, mert (1945 után) úgy érezte valami új, más kezdődött. A hatalom kampányszövegeit hallva, benne a Vezérré előléptetett és éljenzett Orbán Viktor megnyilvánulásai ugyanazt sugallják, mint az ’50-es évek Magyarországáé: a párt a (dolgozó) magyar nép élcsapata, a párt és vezetői tévedhetetlenek. A jelenleg hatalmon lévőknél jobb, igazabb párt (és vezetés) nincs e Földön. Az egykor gyűlölendő „imperialisták” ma a „sorosisták” név alatt futnak, akiket épp úgy országhatáron kívülről támogatnak, irányítanak, fizetnek, mint az orbáni rendszer elődjének tekinthető egypártrendszer ellenségeit. A Békement vészesen hasonlít a május elsejei felvonulásokra. Azokat is jól megszervezték, autóbuszokkal utaztatták a résztvevőket, kiosztották a zászlókat, az előre legyártott transzparenseket (mai szóval molinókat).  A felvonulás résztvevői is mind önkéntesek voltak, épp úgy éltették a pártot és vezetőiket, mint manapság a Fidesz tábor. A testvéri szovjet elvtársakat felváltották az ugyancsak ingyen utaztatott lengyelek.
Kishazánkban az orbáni szlogenekben ma már nincs szó demokráciáról, a vélemények szabad kinyilvánításáról, a különféle vallások szabad gyakorlásáról. Vajon kampányában miért nem hirdeti büszkén a jelenlegi kormánypárt és vezére Orbán Viktor, hogy a 150 éves török-muszlim uralom alatt Konstantinápolynak nem sikerült megtérítenie a magyar lakosságot?!
A kereszténység alapját, a szolidaritás, a megértés, megbékélés, a megbocsátás, stb. évezredes tanait is kitörölte az orbáni ideológia a köztudatból.  Helyette van a leninizmusra (és sztálinizmusra) emlékeztető és jellemző (osztály)harc, mely mindenkit ellenségnek tekint, aki elveti a Fidesz vezette egypártrendszer gondolatát. A parlamentáris ellenzéket, a kormánypárttal nem rokonszenvezőket, sohasem (még a Horthy korszak „béke éveiben” (1924-1938) sem!) gyűlölték annyira és nyíltan, mint napjainkban. Félelmetes és félelemkeltő ez a választási kampánynak titulált gyűlölethadjárat. Persze, vannak vicces, mosolyt fakasztó megnyilvánulások is, mint pl. az ötös számú párttagkönyv tulajdonosának szavai:
„…Sorsdöntő választás előtt állunk: most dől el, hogy tovább tudjuk-e adni ezt a hazát az utódainknak úgy, ahogy mi örököltük az őseinktől.…”
Ajaj, tetszik emlékezni, 8 éve hogyan tetszettek megörökölni ezt a hazát? Mi mindent tetszettek akkor mondani az elődökre, beleértve a ’89-et megelőző 40 évre? Pedig, most ugyanott tartunk. Hiszen a kommunistáknál is sokkal nagyobb mértékben harácsol, lop a jelenlegi vezető réteg, elit. Ilyen fokú korrupció sem a pártállamban, sem a Horthy-korszakban nem volt! Orbán ugyanis megtalálta azt a kiskaput, amire az EU-nak már nincs ellenőrzési kapacitása. Minden EU-s pénzre kiírnak egy pályázatot, amit aztán valaki megnyer. Ez (látszólag) így korrekt. Csak azt nem ellenőrzi az EU, hogy a pályázatot megnyert cégek, vállalatok mögött ki áll, valójában melyik Orbán családtag vagy közeli jó barát részesül a hatalmas eurós beruházásokból.

Ugyancsak, igen vicces, hogy a kormánypárti média (főleg a televízió, és az internetes oldalak) mást sem szajkózik, mint pl. „nem akarjuk, hogy nálunk is migránsok randalírozzanak, és békés polgárokkal erőszakoskodjanak, mint pl. Brüsszelben”. Ilyenkor mindig az ott élő Fideszes EU-képviselőkért aggódom. Nem kéne azokat hazahívni? Milyen vezető ez az Orbán, ha olyan értékes képviselőit, mint pl. Szájer Józsefet, Tőkés Lászlót, Deutsch Tamást, vagy Schöpflin Györgyöt ilyen állandó veszélynek teszi ki?
Viszont a számtalan közvélemény-kutató jelentésekben sehol sem látok, olvasok a „millenniumi” (1990-2005 között születtek) Y és Z generációról, azaz a most 18 évesekről, az első szavazókról, választókról. Vajon ők hogyan gondolkodnak? Mit értenek ebből a torz választási rendszerből, a rengeteg visszalépésből, az agyontaktikázásból, no meg az egypártrendszert éltető Fidesz kampányból, amit állítólag a jövő nemzedékek részére talált ki és javasol a jelenleg regnáló Orbán rendszer.
 
 

Saturday, December 30, 2017

Hattyúdal




Nekem Hattyúdalnak tűnik (Kasza) Levente hó végi írása (Isten veled Magyarország ÉS 2017 51/52. szám), melyben - szerintem - nem csak Magyarországtól búcsúzik. Hiszen évek óta arról beszélt, hogy változtatni kell. Megöregedett. A budapesti lakást el kell(ene) adni. Több időt tölteni Münchenben a családdal, az unokákkal. Amúgy sem tetszik neki a magyar politikai élet (alakulása). Ezt az elkeseredettséget lehet kiolvasni ebből a szomorú írásából is. Valójában egy életmű kudarca, amivel szembe kell néznie. A Rádió (SZER) feladata az volt, hogy tartsuk életben a rab nemzetek lelkét, és segítsük hozzá a szabadságot jelentő demokrácia megszületéséhez. A példakép Amerika, az USA volt. A partraszállás (1944) óta az egész európai kontinens az USA-tól várta a diktatúrák elleni segítséget. 45 évig (1944-1989) tartott, míg Európa valamennyi népének lehetősége nyílt saját sorsának alakítására. Ebben fontos szerepe volt Leventének, aki sokak szerencséjére felismerte, hogy az elégedetlenkedők támogatása lehet a folyamat kiindulási alapja. Munkáját az amerikai vezetés is támogatta, különösen az anyagi háttér biztosításával. Persze a legnagyobb segítség maga a kommunikáció volt, ahogy a keleti blokk országaiba a Rádió eljuttatta, megismertette az ottani „másként gondolkodókat” és véleményeiket a hazai hallgatósággal, nagyközönséggel.  A Vasfüggöny lebontása, és a Rádió elhallgatása után ez tette népszerűvé Levente nevét az alakuló demokráciában, különösen a liberálisok körében. Közel harminc év telt el (1989) a nagy lehetőségek felcsillanása óta, amiből szinte semmi sem valósult meg.  Leventéből nem lett madáchi (vagy bibliai) hős, aki küldetése végén megpihenhet. Nemzeti hős sem lett, aki diadalra vitte a nagy vágyat: egy ország gazdasági és szellemi felemelkedését. Egy porszem volt egy láthatatlan gépezetben, ami gellert kapott, és napjainkra lecsúszott a demokrácia útjáról.
Müncheni kollegái (szinte kivétel nélkül) nem kedvelték. Nem a munkáját, hanem a személyét illetően. Ezzel ő is tisztában volt, hiszen egyetlen összejövetelre, találkozóra sem jött el. Pedig hívták!  (Jobban érezte magát Szárszón, mint a müncheni olasz étteremben.) Ugyanakkor társaságban kellemes, „jó dumás” benyomását keltette, aki mindenkit a becenevén említett.  Pl. ”tegnap együtt vacsoráztam a Gabival”.  Rá kellett kérdezni, hogy „ki a Gabi”?   Demszky, Kuncze, stb. Ez a „társasági élet” különben nagyon jellemző Leventére. Nem véletlen, hiszen Budapesten sokkal több ismerőse van, mint Münchenben. No, meg a müncheni ismerősöknek közel sincs olyan politikai, művészeti háttere és befolyása, mint a budapestieknek. Szeret jól értesült és tájékozott lenni. A szerkesztőséget irritálta, pl. Antall József miniszterelnököt, állandóan „jóskázta”.
Többször mondtam neki, hogy az orbáni rendszer számomra nem diktatúra. Amiben 1974-ig éltem, az összehasonlíthatatlan a maival. Akkor a rendőrök minden különösebb ok nélkül levágták az ember (hosszú) haját, és felvágták a csőnadrág szárát. A gimnáziumba tilos volt farmer nadrágban (jeans) járni. Az útlevél megszerzéséhez „ajánlás” kellett (pl. igazgatói, szakszervezeti vagy párttitkári). Ha ki is engedtek, legfeljebb 30 nap múlva haza kellett jönni, különben retorzió (kizárás az utazásból, elbocsátás a munkahelyről, súlyosabb esetben elzárás, börtön. - ezt hívták "hazatérés megtagadásnak")  A visszatéréstől voltunk megfosztva.  Most ezt bárki megteheti, minden következmény nélkül.  Persze ezzel nem mondom, állítom, hogy a jelenlegi (orbáni) rendszer jó, vagy demokratikus lenne. Viszont azt az alapvető jogokat tiszteletben tartja, ami negyven évig hiányzott, és amitől rendszere a diktatúrától eltér, különbözik. Ez, persze nem jelenti azt, hogy az orbánizmus követendő példa. A Földön nincs még egy olyan ország, ahol az államelnök, a miniszterelnök, és a Házelnök ifjúkori haverok (kollégiumi társak) lennének. Valóban sok hasonlóság van a rákosi és kádári diktatúrával, főleg a propaganda, a tömegtájékoztatás centralizáltsága, az „államosítás”. Mind-mind az egypártrendszerre emlékeztető jelenségek. Azt mondják: „birkanép, mindent eltűrnek”. Én fordítva látom, érzékelem: most tapasztalom azt a saját bőrömön, amit központilag (mindig az előző rendszerre hivatkozva) elnyomásnak neveztek. Az emberek többsége elfogadta, sőt éljenezte a mindenkori fennálló rendszert. A fennmaradt filmhíradók is szinte csak pozitívan állították be a történteket (lásd 1957. május elseje). A mindenkori fiatalság többsége pedig valóban minden korszakban (Horthy, Rákosi, Kádár) egy jobb jövő reményében bízott. Most sincs ez másként. Talán csak annyi, hogy kitárult a világ, lecsökkentek a távolságok. Az érvényesülés pedig mindig is a Lajtától nyugatra volt elérhetőbb, megvalósíthatóbb.
„…A rendszerváltás utáni kormányok (Antall, Medgyessy, Horn) nagy érdeme volt, hogy a negyvenéves szovjet elnyomás után – népszavazás jó eredményével alátámasztva – ismét jelentkezhettünk a demokratikus Nyugatnál, és az befogadott bennünket…” – írja Levente. Már a NATO és EU népszavazásnál is manipulálták a szavazókat, hiszen nem volt igaz, hogy "az EU felvétel előfeltétele a NATO tagság" A kormányfők fentebbi sorrendje, a kronológia sem stimmel, no meg az egész eseményfolyam sem úgy történt, ahogy arra a most nyolcvanéves egykori kollega emlékezik.  Levente magát szabaddemokratának nevezi és nevezte, arra hivatkozva, hogy felesége egy liberális bajor családból származik. Az első szabad választáson a nép (gyakorlatilag) „visszasírta a Horthy-korszakot”, melynek élő jelképe lett a „Jóska”.
Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz a „zsidó”).
Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.
Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett felszámolta a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.

1993  a fordulat éve
A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).
A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, és kormánya (a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 
Ugyancsak ez évben, 1993 október 31-én, hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”
1994
1994-re a népnek elege lett a (vad)kapitalizmusból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Ezt magánbeszélgetésekkor Levente is többször megemlítette, csak arról nem szólt, hogy ugyanebben az időben (1994) lett a Magyar Televízió politikai műsorainak főszerkesztője. Habár erre Hattyúdalában is említést tesz. („…Nehezen válok el volt tévés kollégáktól…”)
1994-ben az  MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását.  1994-ben Levente, mint az MTV politikai műsorainak főszerkesztője követte az 1991-94 között hírigazgatói posztot betöltő ugyancsak egykori szabadeurópás Juhász Lászlót. Az akkor már nyugdíjas Juhász Laci arról volt (köz)ismert, hogy havi (állami) fizetését nem vette fel, ill. jótékonysági célokra utalta át. Levente viszont Hattyúdalában is megemlíti, hogy mostanság: „…töröltettem bankszámlámat…”.
Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.

1998
A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.
Orbán, a nyugati demokráciákban ismeretlen, „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.
Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.
Majd azt írja Levente:
„….Engedjék meg, hogy itt egy személyes történet erejéig megszakítsam a gondolatmenetet: egy volt rádiós kollégámmal találkoztam néhány nappal ezelőtt Münchenben. Laci a rendszerváltás után családjával együtt hazaköltözött. Eladta lakását, Budapesten vásárolt újat. „Mi van, öreg, visszalátogatsz?” – kérdeztem. Igen, mondta, „de nem látogatóba, hanem visszaköltöztünk. Tudod, már öregek vagyunk, gyakran szorulunk orvosra. Ilinek, a feleségemnek csípőoperáció­ra volt szüksége. Azt mondták, két-három év a várakozási idő. Erre eladtunk ott mindent, visszajöttünk Münchenbe. Itt egy hét bejelentkezés után megoperálták. Egyébként Magyarországon érezte magát, mert magyar volt az orvos, aki operálta, és a két ápolónő is.”  …”
A volt rádiósok között hiába érdeklődtem. Senki sem tudta megnevezi, beazonosítani Lacit és Ilit. Ilyen keresztnevű házaspárra senki sem emlékszik. Olyanra meg pláne nem, aki kb. 20 éve élne Magyarországon, és napjainkban tért volna vissza Münchenbe. A volt kollegák ilyen történésről futótűzként szokták tájékoztatni egymást, ha máskor nem, hát a minden hónap első szerdáján rendezett összejövetelen. (amire Levente tüntetőleg nem szokott eljönni).   Tételezzük fel, hogy Leventén kívül senki sem ismeri ezt az egykori, magyar házaspárt. Életkoruk alapján legalább 70 évesnek kell lenniük. Ha 20 éve élnek Magyarországon, (és azóta nem fizettek német betegbiztosítást (Krankenkasse) akkor már rég elveszítették jogosultságukat a müncheni betegellátásra, kezelésre, beavatkozásra, operációra.  Hacsak, nem voltak olyan előrelátók, hogy a Leventéhez hasonló nyugdíjukból 20 éve folyamatosan fizetik a havi kb. 500-600 eurós betegbiztosítási hozzájárulást. Ennél lényegesen olcsóbb a magyarországi magán klinikai ellátás, ahol kivizsgálás után napokon belül egy csípőoperáció  800.000.- Ft  (2.600 euró).