Monday, March 02, 2020

2020 - a 75. évforduló





2020, történelmünk legnagyobb világégésére, pontosabban annak befejezésének 75. évfordulójára való emlékezés éve. Az év első kilenc hónapjának szinte minden napjára jut olyan esemény, mely a végső fegyverletételhez visz közelebb. Habár már az eddig eltelt két hónap (január, február) is jelzi, hogy még napjainkra sincs egyértelműen és alaposan feldolgozva a második világháború vége, befejezése. 

Néhány közhely: „a történelmet a győztesek írják”, „soha többé háborút”, „soha többé Holocaust”, stb. Az elmúlt 75 év rácáfolt ezekre a frázisokra, különösen Európában, ahol állítólag 75 éve béke van. Emlékeztetőül: 1956-ban legalább annyi épület károsodott meg Budapesten, mint 1945-ben. A délszláv háború (1991 – 2001) idején az elfogottakkal, mint hadifoglyokkal való bánásmód semmiben sem különbözött bármely náci haláltáborban elkövetett rémtettől. Ráadásul a srebrenica-i vérengzés, mészárlás a holland „békefenntartók” közelében történt. A jugoszláv szövetségi állam erőszakos felbomlását, a délszláv háborút, képtelen volt megakadályozni az „európaiság szimbóluma”, az EU. Végül a NATO-t, pontosabban az Egyesült Államok légierejét, kellett felkérni a „rendcsinálásra” (ahogy ez a II. világháború idején is történt!) Valaki is komolyan állíthatja, hogy az elmúlt 75 esztendő európai történelmét a győztesek írták? 

Talán Putyin helyzete és szerepe a legnehezebb az idei megemlékezésekben, hiszen hiába győztek 75 évvel ezelőtt elődei, a soknemzetiségű Szovjetunió népei, mára ez a dicsőség elhalványult, elsősorban az egykori szovjet-zóna, a Moszkva befolyása alá került közép-kelet-európaiak körében. Különösen a győzelemért életüket adók családtagjai csalódottak és nehezen veszik tudomásul ezt a – nevezzük – pálfordulást. Putyin évek óta próbálkozik valamit visszaszerezni abból a dicsőségből és tiszteletből, amit országa 1945-ben élvezett az iszonyatos emberáldozattal kivívott győzelem alapján. Nem véletlen, hogy meghagyta azt a (szovjet) himnuszt, amit Sztálin választott ki több pályázat közül, és ami csak 1944-ben váltotta fel az 1922 óta hivatalos szovjet himnuszt, a nemzetközi munkásmozgalom legelterjedtebb mozgalmi dalát, az Internacionálét.  Majd a Szovjetunió megszűnése (1991) után már csak szöveg nélkül játszották az 1944 óta hivatalos dallamot. Aztán jött a sydney-i olimpia és az orosz sportolóknak nem volt mit énekelniük, végül Putyin 2000. december 25-én aláírta a himnusz új (hivatalos) szövegét.

Hála az internetnek (youtube) rengeteg visszaemlékezés látható „ferdeszemű” egykori harcosoktól, veteránoktól, akik az 1941-es náci orvtámadást követően, a Nagy Honvédő Háború idején, önként jelentkeztek a szovjet haza védelmére. Ez némi magyarázat lehet, hogy miért volt oly sok ázsiai a Vörös Hadsereg Közép-Kelet-Európát elözönlő katonái között. Ugyanakkor a katonai vezetők között szinte csak európai kinézetűek voltak.

Hogy az idei, 75. évforduló-sorozat Európa keleti felén nem lesz valami felhőtlen, azt már az eddigi történések is mutatják, például Auschwitz felszabadítása. Putyin Jeruzsálembe ment a Yad Vashem-ben tartott Holocaust megemlékezésre, amitől viszont távol maradt a lengyel államelnök, mivel állítólag a rendezők, szervezők nem engedték, hogy Putyin után beszédet mondjon. Ugyanakkor az Auschwitz-ban rendezett megemlékezésen Oroszországot csak a varsói nagykövet képviselte, pedig vagy 40 ország állam- és kormányfője jelent meg a világ legnagyobb zsidó temetőjében tartott megemlékezésen.

Közben Lengyelországban törvénybe iktatták, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a haláltáborral kapcsolatban Auschwitz lengyel nevét (Oświęcim) használja, vagy földrajzi helymeghatározóként mellé teszi a „lengyelországi” jelzőt.

Ebből is látszik, hogy a II. világháborúra emlékezés Kelet-Európában máig ki nem beszélt, történelmileg helyre nem tett eseményeket hozhat a felszínre. Ha a nácizmust tekintjük a világuralomra törő, minden mást elpusztító ideológia alapjának, akkor egyértelmű, hogy ennek az eszmének a legyőzése, mi több megsemmisítése volt a legfőbb cél. Egy eszme, mely nacionalista, nemzeti, származási, „faji” alapra helyezte a kontinens népeinek gondolkozását. Ez a szemlélet sokkal veszélyesebb a Föld lakosságára, nemzeteire nézve, mint maga a diktatórikus államforma, az egypártrendszer. Hiszen Hitler minden baj okozójának egyetlen népcsoportot, a zsidókat, nevezte meg, és jelölte ki elpusztításukat hetedíziglen.  Ez a 20-30-as években nagyon sok európainak tetszett, mert úgy érezték, ha ez a népcsoport eltűnik Európából, de legalábbis országukból, akkor minden probléma, elsősorban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Ez az antikapitalista felfogás hozta közös nevezőre a hitlerizmust és a leninizmust.

Mégis, az igazi nagy különbség, hogy amíg a nemzeti-szocialisták (nemzeti = nazional = náci) egy népcsoport (a zsidók) kiirtásától remélték a világ sorsának jobbra fordulását, addig a nemzetközi-szocialisták, azaz a kommunisták, a népektől, nemzetektől függetlenül a magántulajdon teljes felszámolásától, köztulajdonba vételétől várták az egyén életkörülményének látványos javulását. 

Talán érdemes megemlíteni, hogy a kontinentális európai birodalmak (orosz, német, osztrák-magyar, török) az I. világháború végén felbomlottak és „szocialista” (szociáldemokrata) köztársaságokká alakultak, melyek közül néhányból rövid időre szovjet-tanácsrendszer is lett. Moszkva hamar felismerte, hogy a két egypártrendszer, a sztálini (kommunista) szocializmus és a hitleri nemzeti szocializmus, könnyen összetéveszthető, ezért a Komintern-en keresztül a Szovjetunióval szimpatizáló nyugati baloldali körök elkezdték használni és terjeszteni a nemzetiszocializmus helyett az olasz fasizmus, fasiszta szót, fogalmat, jelzőt, majd ennek ellenzőikre az antifasiszta kifejezést, jelzőt. 

A magyar nyelv és gondolkodás („mi mindig jók voltunk, mégis, mindenki minket bánt”) sajátossága, hogy ameddig a rasszista szó minden nyelven fajgyűlölőt jelent, addig a radikális magyar nacionalisták a fajvédő szót, fogalmat alkalmazták, és ezzel a többi nemzetiséget tették ellenséggé. Majd az ősi, egyistenhitű felekezet tagjait törvényi úton átminősítették népcsoporttá, így lett a Kiegyezés óta (1867) törvénybefoglalt izraelitából „zsidó”. A deportálás, „külföldiül” kiutasítást jelent, és az állampolgárságtól való (tömeges) megfosztást. Erre jó példa a napjainkban bátor hősként tisztelt felvidéki Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedüliként nem szavazta meg (tartózkodott) a deportálást. A szlovákiai magyar politikus ugyanis attól tartott, ha a deportálást, mint olyant, elfogadja a pozsonyi parlament, akkor – esetleg később – a magyar lakosság is szülőföldje elhagyására kényszeríthető.

Arról is szeretnek megfeledkezni a II. világháború ismertetői, hogy 1939-ben Lengyelország szovjet-náci felosztásával, Hitler szabadkezet kapott (Nyugat-)Európa lerohanására. Egyedül Nagy-Britannia állta a sarat a náci légitámadásokkal szemben. A demokrata párti és pacifista USA távol tartotta magát a harcoktól. Roosevelt elnök még 1940 októberében Bostonban is azt mondta:
„Fiaitok nem lesznek idegen háborúkba küldve” 
(Your boys are not going to be sent into any foreign wars)

Végül, brit könyörgésre, Washington a szigetország részére és védelmére pénzért (lend and lease = kölcsönbérleti szerződés) volt hajlandó hadianyagot szállítani (1939-41). Az európai hadi és politikai helyzet tragikussá vált, amikor a szárazföldi Európa meghódítása (Blitzkrieg) után Hitler az Ural-ig akarta (Harmadik) Birodalmát kiterjeszteni, és ezért (1941. június 22.) a harmat gyenge Szovjetunió ellen fordult.

Ellentétben Lenin paranoid kapitalista ellenességével (vagy félelmével?), Sztálin szó nélkül elfogadta a nyugati, angolszász szövetségesi (anyagi, hadiipari) segítséget, és a kínálkozó történelmi pillanatot, hogy kitörjön a világszerte megvetett proletárdiktatúra okozta elszigeteltségből. 

Az európai kapituláció 75. évfordulójáig (1945. május 8-9) hátra lévő néhány hónap még tartogathat egy-két meglepetést a megemlékezéseken. Beleértve a magyarországi harcok befejezését is. 1945. április 4. volt a szovjet hadijelentések szerint az a nap, amikor „a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német-náci egységeket, és hazánk területén befejeződtek a második világháborús harci cselekmények.” Erre a mai kormánypolitika képviselői nem akarnak emlékezni, vagy emlékeztetni. Annak ellenére, hogy minden politikai felhang nélkül 1945. április 4. a magyarországi harcok beszüntetését, azaz a második világháború magyarországi bejezését jelenti. 

Emlékeztetőül:  1944. október 16-án puccs révén, náci segítséggel került hatalomra a Szálasi-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya) Budapesten, ám a szovjet front közeledtével 1944 decemberében a Dunántúlra helyezte át székhelyét. Miközben Debrecenben megalakult a szovjet támogatta ideiglenes kormány. Szálasiék 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan a parlamentet, tagjai, pedig másnap, március 29-én hagyták el Magyarország területét.

A budai Vár 1945. februári védelmében részt vevőkkel ellentétben, az országot március végén elhagyó magyar alakulatok (és velük tartó politikusok) valójában megszegték a haza védelmére tett esküjűket. Vajon miért, és ezt azóta sem rótta fel senki, pl. a jelenlegi nacionalista politikai vezetés? 

Arra sincs válasz, hogy a területileg Ukrajnához tartozó Jaltában (1945. február 4-11.) miért csak három szövetséges ország (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) vezetője van jelen, majd öt hónappal később, a náci kapituláció után (május 8.), Potsdamban (júl. 17- aug. 02) már (Franciaországgal kiegészülve) négy győztes nagyhatalom dönt Európa további sorsáról, az egykori náci birodalom (és szövetségesei) területeinek megszállásáról?

A 75. évforduló megemlékezéseiből kitűnik, hogy mennyire nem ismeri a hidegháború 40 éve alatt ideológiailag befolyásolt magyar közvélemény a nácizmus feletti győzelem valódi okát, a kapitalizmus győzelmét. Azt, hogy az USA a kapitalista szabadszellemnek megfelelően nagyon rövid idő alatt (szűk négy év = 1941-45) átállt a teljes hadiiparra, miközben (ellentétben a szovjettel), mindvégig azon volt, hogy megkíméljék az „emberanyagot”, és emberközéppontúvá tegyék a hadsereget, melynek érdekében olyan logisztikai újításokat, változásokat alkalmaztak, ami addig Európában ismeretlen volt. 

Az egyik ilyen, a „hazai ízek” elérhetősége a világ bármely pontján, hogy harcoló katonáik érezzék az otthon közelségét. Ilyen volt megtalálni azt az alkoholmentes italt, mely csak Amerikában volt kapható. Nem véletlen kötöttek szerződést a Coca Colával, mely minden hadszíntéren jelen volt. 1964-ben az első budapesti önkiszolgáló étterem megnyitásakor egy ismerősöm odasúgta: „Ezt én már ’45-ben láttam az amerikaiaknál, sőt olyan tálcára kapták a kaját, melyen mélyedések voltak és mindennek megvolt a helye. A szakács úgy osztotta ki az ételt, hogy az egyikbe kimérte a levest, a másikba a krumplipürét, a harmadikba a húst, és még a salátának és a desszertnek is volt külön helye.”  Ezzel szemben, ’65-ben a Néphadseregben csajka volt, meg zsíros, ritkán elmosott alumínium mélytányér.

Az európai hadszíntereken (legyen az Sztálingrád, Don-kanyar, Budapest ostroma, stb.) készült haditudósításokban, filmeken, fényképeken mindenhol hiányzik a sebesült amerikaiakra jellemző elsősegély nyújtás, az infúziós palackok.
  
Az amerikaiaknak sokkal fontosabb volt a csendes-óceáni hadszíntér, elvégre a japánok támadták meg őket. Az ottani csaták ismertetésekor feltétlen meg kell említeni az igazi nagy nevet és elmét, az abszolút konzervatív, antikommunista Douglas MacArthur tábornokot. Katonái rajongásig szerették, tisztelték, mivel nem a tiszti étkezdében, hanem katonái között fogyasztotta el ételét. Roosevelt elnököt komcsinak tartotta, olyannyira, hogy elnökké választása után le is szerelt a hadseregtől. MacArthur katonai ismereteit kamatoztatni elment a spanyol-amerikai háborút követően az USA gyámság alá került Fülöp-szigetekre tanácsadónak, ami 1945-ben (50 év elteltével = 1895-1945) kapta volna vissza függetlenségét. MacArthur a Csendes-óceán Svájcát akarta a spanyol nyelvű szigetcsoportból csinálni. Ezt a tervét hiúsította meg Japán 1941 végén, amikor támadást intézett Pearl Harbor és a térség amerikai támaszpontjai ellen. A kiváló katonát Roosevelt elnök azonnal visszahívta az USA hadseregébe, mivel az amerikai demokrácia nem ismer politikai ellentétet a haza védelmében, és a tábornok rögtön szolgálatba lépett. Mint a szárazföldi erők, azaz a hadsereg parancsnoka, végig harcolta a csendes-óceáni háborút, majd kijárta az elnöknél, hogy ő és csapatai (szárazföldi! = Army) előtt tegyék le a japánok a fegyvert, méghozzá a Navy (a haditengerészet) és a Marine  (tengerészgyalogság) jelenlétében. Ráadásul azt is elérte Roosevelt utódjánál, Truman elnöknél, hogy Japánt csak a yankee-k szállják meg, ne pedig a négy győztes hatalom, mint Európában. Elvégre a csendes-óceáni harcokban az USA mellett csak britek és kanadaiak vettek részt. A Sztálin-féle Szovjetunió is csak közvetlenül azután üzent hadat Japánnak, mikor már az USA ledobta a két atombombát (Hirosima, Nagasaki). 

A második amerikai atombomba (Nagasaki) ledobása napján (aug. 09.) a távol-keleti harcokba beszálló Szovjetunió vajon mivel magyarázta tettét? Hiszen ez már nem volt a Nagy Honvédő Háború része! Elvégre Japán nem támadta meg a Szovjetuniót, mint azt náci Németország tette 1941 nyarán. Az egyetlen magyarázat: Jaltában (1945. febr.) Sztálin megígérte, hogy a német kapituláció (május 09.) után három hónappal „besegít” a Távol-Keleten. Ennek a segítségnek lett az eredménye Kína északkeleti része: Manchukuo, Mengjiang (Inner Mongolia – Belső-Mongólia), Észak-Korea, Karafuto, és a Chishima Islands (Kuril szigetek) elfoglalása. Magyarán, (ősi) japán területre nem lépett szovjet katona. 

Érdemes megjegyezni, hogy a második atombomba ledobása után egy héttel (1945 augusztus 15-én) rádióüzenetében jelentette be Hirohito császár az ország lakosságának, azaz a nemzetnek a fegyverletételt, és a harcok beszüntetését. Ez azután történt, hogy már Potsdamban (1945. július 26-án) a szövetségesek felszólították Japánt a feltétel nélküli megadásra. A felszólító szövetségesek: USA, Nagy-Britannia és Kína

A Szovjetunió ekkor még hivatalosan semleges, hiszen meg-nem-támadási szerződése volt Japánnal! A nagyrészt Csehszlovákiából átvezényelt szovjet csapatok a Mandzsúriában és a Koreai-félszigeten, valamint a Dél-Szahalin és Kuril-szigeteken található japán állásokat támadták, majd szállták meg. A második világháború befejezése 1945. szeptember 02-án a tokiói öbölben, a Missouri hadihajó fedélzetén rendezett kapitulációs aláírási ünnepséggel zárult.
Ezekről sem tud igazán a magyar közvélemény.

A napokban emlékeztek meg a szövetségesek Drezda elleni légitámadásáról, és az egyik Facebook-os ismerősöm megemlékezését ezzel indította: „….
 
Katonai szempontból is értelmetlen, zömében polgári lakosságot sújtó bombázás volt. 1969-ben láttam a cikkben említett romokat.

Nagyon sokan bevették ezt az endékás kommunista propagandát, mármint 25 évvel a háború után épülettörmelék halmazt mutogatni, mint az amerikaiak (és britek) „gaztette”. Arról persze nem emlékeztek meg (elmarasztalóan), amit a nácik tettek, pl. Conventry vagy Rottendam ártatlan lakóinak szőnyeg-, gyújtó- és napalm bombázásával. Különben Németország szerte a neonácik emlékeznek meg ezekről a szövetségesek által végrehajtott bombázásokról napjainkban is. Münchenben több ilyen „domb” is található, ahol emléktábla hirdeti a szomorú eseményt, és amit minden évben a neonácik átragasztanak az USA-t és Nagy-Britanniát gyilkosnak nevező felirattal. 

A múlt-kor.hu azon állítása sem igaz, hogy a második világháború legpusztítóbb légitámadása a szászországi Drezda elleni volt.  Tokió sokkal többet kapott és szenvedett el 1945 januárjában. Éppen ezért nem érezte át a japán hadvezetés augusztusban a Hirosima elleni atomtámadás emberveszteségét, mivel a sugárzás következtében a halálestek többsége csak később jelentkezett.  Hirosima (és Nagasaki) jól átgondolt és kivitelezett stratégiai célpontok voltak. Mindkettő kikötőváros Japán nyugati oldalán, azaz a kínai partok felé. Ezek voltak a hadtáp és utánpótlás szállító tengeri hajóösszekötések a japánok által megszállt Mandzsúriával, ahol az egész japán szárazföldi hadsereg érintetlenül állt és várt a szigetország védelmére való bevetésre a tengeren és óceánon közeledő amerikaiakkal szemben.

Ezekkel a példákkal talán közelebb került a világháború megértése, és a Győzelem Napjára való emlékezés 75. évfordulója. 



Egyéni észrevétel, megfigyelés. 

A 80 év alattiak, különösen a ’45 után szülöttek közül sokan úgy gondolják, hogy Magyarországnak mindig volt közös határa az 1917-18 óta fennállt Szovjetunióval. Nos, ez tévedés. Még a Tanácsköztársaság idején sem volt! Annak ellenére, hogy a pártállam propagandája, különösen 1957 után, előszeretettel mutatta azt a képet, amelyen Szamuely repülővel ment Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel. 

A wikipédia szerint:

„….1918. november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, majd a Károlyi Mihály-kormány megalapította itt a Ruszka Krajna autonóm területet….” 

Nem tudom, mennyire ismert a Hucul Köztársaság, amiről ITT lehet olvasni, és aminek bukását követő évtizedek után Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SzSzK-hoz került.

Ugyancsak kevésbé ismert, hogy Ruténia (azaz a ruténok) és Ruszinföld (azaz a ruszinok) a csehszlovákoktól kapták a Podkarpatská Rus azaz a Kárpátalja elnevezést. A versailles-i béketárgyalások idején Kárpátalja fontosságát mindenekelőtt az alapozta meg, hogy területén haladt keresztül az a vasútvonal, amely biztosította a közvetlen összeköttetést Csehszlovákia és Románia között. A párizsi békekonferencia már 1919. szeptember 10-én, az „osztrákok Trianonjakor”, a saint-german-en-lay-i békediktátumban az Ausztriától levált Cseh-szlovákiához csatolta ezt a területet. 

A szovjet-magyar határ csak 1945. június 29. óta létezett, tehát erről is meg kellene emlékezni ez év folyamán.

Az előzményekről röviden: Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli része (Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországhoz került. Majd 1939. március 15-én, a magyar hadsereg megszállta az egész területet, azaz Kárpátalja egészét Magyarország annektálta. 1944 októberében a szovjet hadsereg foglalta el Kárpátalját, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták a területet.




Wednesday, October 02, 2019

Itt a Szabad Európa Rádió – internetes magyar nyelvű adása elé



Sokaknak meglepetést vagy csalódást fog okozni a jövőre tervezett magyar nyelvű adás beindítása. Azért nem írok „újraindítást”, mert ennek az amerikai kezdeményezésnek valójában semmi köze a negyvenkét éven (1951-1993) keresztül sugárzott (és megszokott) klasszikus rádióhoz, rádiózáshoz. A jövőre induló, modern, 21. századi technológiát (computer - internet) alkalmazó, hírforrás kezelését a kihalófélben lévő egykori hallgatók már nem is nagyon értik. Szomorúan veszem tudomásul, és közlöm (a még élő) egykori hallgatókkal, hogy jövőre végleg el tűnik „A” Rádió (a Szabad Európa), fiatalságunknak még az emléke is. A demokrata párti Clinton elnök 1993-ban elsőként szüntette meg a magyar nyelvű adást. Mára pedig a rádió, mint olyan, is feledésbe merült. Géza (Cseke László) halálával, pedig az enyészetté vált a múlt is. Véget ért a beat-korszak, a lemezbemutatók hosszú sora. A Forgószínpad zenés műsora, jellegzetes nyitószámával, a „Happy Days Are Here Again”, mint a Vasfüggöny idejének jellegzetes szignálja ugyancsak nosztalgikus emlék a ma nyugdíjasainak. Már csak azért is, mert a jövőre induló internetes „SZER” valójában egy honlap (hírportál) lesz, sok-sok információval és politikával. 

Örülhet a hazai ellenzék, mert azt kapják, amire napjainkban egyre kevesebben emlékeznek. Hányan tudják, hogy a napokban elhunyt Konrád György elsőként vállalta, hogy saját hangján szólaljon meg az akkor még hivatalosan tiltott, ellenséges rádióállomásnak és juttassa el gondolatait a hazai hallgatóságnak. Furcsa mód épp ettől a (kezdetben CIA által finanszírozott) Rádiótól várja a jelenlegi hazai „baloldal” a jobboldali médiatúlsúly megszűntetését, vagy legalábbis enyhítését. Az amerikai demokrata párt mellett lobbyzó magyar származásúak is elégedetten dőlhetnek hátra: „ismét van Szabad Európa”! Hogy ettől helyreáll-e majd a médiaegyensúly, majd döntse el a hallgató, pardon az internetes oldal, hírportál olvasója, látogatója. Közben a diktatúrával vádolt Orbán is mennybe fog menni, mondván lám-lám teljes a szólás-, és sajtószabadság, hiszen semmi akadálya az USA által finanszírozott internetes hírportál magyarországi működésének. A civilszervezetek is megnyugodhatnak, minden kérésüknek, követelésüknek helyt ad majd, sőt időnként helyszíni videó közvetítéssel is szolgál az internetes SZER (RFE/RL).

Arról még nincs konkrét szó, hogyan működik majd ez a hírportál. Honnan fognak szerkesztőket toborozni? Találnak-e pártatlan, semleges és mindenre nyitott újságírókat, akik kizárólag a történésekről számolnak be, minden sallang, kommentár és jelző nélkül. Aztán majd a felnőttnek tekintett „hírfogyasztó” maga dönti el azt, hogyan értelmezi az ott közölteket.

Bevallom, eleve halva született ötletnek tartottam és tartom, hogy külföldről vár bármilyen segítséget a magyar ellenzék. A jelenlegi politikai helyzetet 2010-ben az akkori baloldali kormány szúrta el. Mai napig nincs magyarázat, és pontos (világos) felmérés és kiértékelése az akkor történteknek, ami kétharmados többséghez juttatta a Fideszt. Ez az iszonyatos baloldali vereség adott vérszemet (és törvényi felhatalmazást) a jelenlegi hatalomnak, mely keresztény, nacionalista szólamaival (egyelőre) megdönthetetlennek tűnik. Szégyenletes, hogy a jelenlegi ellenzék képtelen fordítani az ország sorsán, és egy külföldi hírportáltól várják, remélik a jelenlegi hatalom megdöntését.

A kritikus hazai közvélemény (élén az értelmiséggel) csak nem akarja felfogni, hogy megváltozott a világ, vége a hidegháborúnak, és 26 évvel ezelőtt épp a demokrata párti Clinton elnök szüntette meg a SZER öt kelet-európai országba sugárzott műsorait, arra hivatkozva, hogy „kitört a világbéke”. Hiába figyelmeztette elődje, a republikánus párti Bush elnök, hogy a „kommunizmus” nem szűnik meg egyik napról a másikra, a Rádiót (SZER) még (legalább) tíz évig üzemeltetni kell, és ezzel segíteni az átállást a kapitalizmusra és a demokráciára. Clinton beiktatása után szinte azonnal bezáratta a Kelet-Európának (értsd alatta volt Varsói Szerződés országok) anyanyelven sugárzó stúdióit. A müncheni központot (elsősorban anyagi megfontolásból, beleértve a sokkal gyengébb munkajogi feltételeket) áthelyezték Prágába. A SZER-nek akkor már csak a neve emlékeztetett a hidegháborús időkre, a prágai stúdió(k) elsősorban a volt Szovjetunió nyelvein sugárzott tovább. Ezért megmaradt az RFE/RL elnevezés, ami a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió nevének (és személyzetének) összevonásából él(t) tovább napjainkban is.

A már működő bolgár és román nyelvi adásokról tudjuk, hogy azok kizárólag „netrádió”(k). Pontosabban, hírportál, ami internet kapcsolat nélkül nem működik, nem „fogható”. Ilyen lesz a magyar is. Hallgatottságáról, népszerűségéről – egyelőre – nincs adat. Csak annyit tudunk, hogy műsoraik a román és bolgár fővárosban, helyi stúdiókban készülnek, amit a prágai központ rendszeresen figyel. A román és bolgár osztály működésének alapfeltétele volt a civilszervezetek bevonása, valamint az ország vezetésének, kormányának hozzájárulása! Elvégre baráti országokról van szó, nem pedig hidegháborús ideológiai ellenségekről. A hivatalos verzió szerint, mindkét kormány (román, bolgár) hozzájárult a civil szervezetek kéréséhez, hogy a korrupció elleni harcba vonják be az Amerikai Egyesült Államokat. 

A SZER román és bolgár nyelvű programjairól eddig semmilyen visszajelzés („feedback”) nincs. Nincsenek pontos adatok, hogy az adások mennyire sikeresek, mekkora a hallgatottságuk? Arról sincs biztos adat, hogy a műsorok milyen hatással, befolyással vannak az ország életére, különös tekintettel a korrupció elleni harcra? Ugyancsak nem tudjuk, milyen megállapodása, engedélye van az USAGM-nek a bolgár és román kormánnyal? Az USAGM (U.S. Agency for Global Media =  az Egyesült Államok Globális Médiaügynöksége) ugyanis az összes külföldre szóló adások Washingtonban székelő felügyeleti szerve, amelynek csak egy egysége az RFE/RL. A SZER (és SZR) elnöke most járt Magyarországon, és szerinte „jó találkozó” (good meeting) volt a kormány tagjaival (Kovács Zoltán) . 

Ne feledjük, az USA-nak nem célja a magyar belpolitikába való beavatkozás. Nem is teheti. Csak a korrupció elleni harchoz adhat segítséget, valamint a(z amerikai) liberális demokrácia, a fékek és egyensúlyok ismertetésével segítheti a lakosságot, ahogy ezt a Vasfüggöny idején is tette. 

Sokan nincsenek tisztában a kialakult helyzettel. Ahhoz, hogy indítsanak egy internetes hírportált, nem kell „állami” segítség, vagy asszisztáció. Semmilyen engedély nem kell hozzá. (lásd kuruc.info). Viszont a SZER  (RFE/RL) irodát akar nyitni Budapesten, stúdióval, helyi stábbal, amihez kell a célország kormányának (hatóságának) beleegyezése (akkreditáció). Ilyen jellegű tárgyalások előkészítésére jött a napokban Magyarországra Jamie Fly, az RFE/RL elnöke.

Még valami, valaki is komolyan gondolta és gondolja, hogy a SZER nevének hallatától, jobb, kiegyensúlyozottabb lesz a magyar belpolitika? Azon belül a médiaegyensúly? Az orbáni nacionalisták megijednek egy internetes hírportáltól? Inkább arról van szó, hogy az amerikai demokrata párt mindent megragad jövő évi választási sikere érdekében, amihez jó publikumnak tűnik a magyar baloldali ellenzék, akik „copy-paste” veszik át a NYTimes és a CNN híreit, és mindent, ami Trump-ellenes. Mintha az USA-ban más hírforrás nem is lenne. Érdekes, az Euronews sohasem kapott akkora népszerűséget, mint ez a hidegháború idején született és akkoriban (hír)nevet szerzett megbízható amerikai rádióállomás (SZER), ill. annak mostani, internetes változata. Pedig, mint EU-tag, az európai közösséghez kellene fordulnia a hazai ellenzéknek, nem pedig a tengerentúl felé.