Saturday, October 13, 2018

Az október 14-i bajor tartományi választás elé




A legrosszabb időben tartják a bajor tartományi választást. Nem annyira Bajorország, mint Németország és a nagyvilág számára. Történelmi tény, örök igazság: mindig a gazdaság van a (szabad) választások középpontjában. Az határozza meg az emberek, a választók hangulatát. Ha „jól megy a hasuk, pardon a dolguk”, akkor szinte tét nélküli egy helyi választás. Magyarán nem a politika, az ideológia a mérvadó. Most viszont világjelenség: a gyenge konjunktúra, a félelem egy kereskedelmi háborútól, az emelkedő kamatlábak, azaz nagyon rossz a nemzetközi tőzsdei hangulat. A befektetők értékpapírjaik eladásába kezdtek.
Persze az egész gazdasági „földrengésnek” az epicentruma az Egyesült Államok, ahol a novemberi időközi (kongresszusi) választásra figyel a világ: vajon Trump elnök történelmi adóreformja meghozza-e a várt eredményt, a győzelmet.
Ennek németországi változata pl. a „szolidaritási adó” (köznyelvben „Soli”) megtartása vagy megszüntetése.  Ezt a plusz adót az NDK felzárkóztatására találták ki, ill. vezették be, úgymond a „német egység finanszírozására”. 1998 óta, tehát 20 éve szedik be, vonják le, nem csak a lakosságtól, hanem a cégektől is, ami évente 20 milliárd eurót jelent. Ennek megszüntetése jelentős könnyedséget hozna a német cégeknek, amit vállalkozói adóreformnak neveznek.
A másik probléma a környezetvédelem, a klímaváltozás. A VW főnöke nemrég egy megbeszélésen kijelentette: „Az áram előállítása barnaszénből nem egyeztethető össze az E(elektromos)-autógyártással”.
A vasárnapi bajor tartományi választás az előrejelzések szerint katasztrofális lesz a több évtizede abszolút többséget (50 %) élvező CSU (keresztényszociális unió) számára.  Már arról találgatnak, hogy mi lesz a parlamenti többség elvesztésére a magyarázat: a kormányfő (Markus Söder) vagy a pártelnök (Horst Seehofer) számlájára írják majd. A legutóbbi felmérések szerint 35 százalékra számíthat a CSU. A nagy kérdés: milyen lesz a koalíció?  Kikkel fognak összeállni? Az ősellenség a „vörösök” (SPD = szociáldemokraták), akik a múltban is csak a két egyetemi városban (München és Nürnberg) tudták a helyi kormányzást megszerezni. No, meg a munkáskerületekben pl. BMW gyár.  A szóba jöhető koalíciós partnerek: FDP, Zöldek. Az FDP már jelezte a hajlandóságot. A két szélsőség (Baloldal = die Linke és az Alternatíva Németországért = AfD) eleve kizárva. A kérdés: vajon a szóba jöhető parlamentáris pártok együttesen kapnak-e a kormányzáshoz elegendő százalékot? Valószínűleg, igen. A bajorok nem rasszisták, és büszkék országuk (tartományuk) teljesítményére: a leggazdagabb, a legnagyobb befizető a közös (Bund) kasszába, közbiztonságilag a legjobban szervezett szövetségi állam.
Érdekesség: a CSU választási kampányának záró rendezvényéről hiányzott a testvérpárt (CDU) vezetője, és egyben Németország kancellárja, Angela Merkel, akit a legutóbbi (2013) tartományi választáson meghívott vendégként ünnepeltek a bajor fővárosban. A tegnapi összejövetel sztárja a szomszédos Ausztria kancellárja volt. Sebastian Kurz megjelenésekor szinte tombolt a lelkes hallgatóság, aki úgyis beszélt, mintha Európa (EU) választás lenne vasárnap. Többször emlegette a bajor Manfred Weber-t (CSU), aki jelenleg az EU Néppárti frakció elnöke, és az EU kormányfője (a Bizottság elnöke) akar lenni. Megfigyelők szerint Kurz azért (is) „lopta el a show”-t, mert sem Söder miniszterelnököt, sem a pártvezér és egyben német (szövetségi) belügyminiszter Seehofer-t nem tartják olyan meghatározó személyiségnek, mint Kurz-ot.
És itt visszakanyarodtunk az előrejelzésekhez. Miszerint a CSU 33-35 százalék közti eredményre számíthat. Ez pedig legrosszabb esetben 15 %-kal kevesebb, mint az öt évvel ezelőtti választási eredménye volt, ami a bajor keresztényszocilás uniónak történelmi katasztrófát jelent.
 

Friday, September 28, 2018

Merkel a nagykoalíció összetartó ereje



Angela Merkel nincs akkora bajban, mint azt sok magyar olvasó szeretné. A kormányválság tünetei látszanak, mintha a nagykoalíció felbomlásával ijesztgetnék a kancellár asszonyt. Szinte pont egy éve (2017. szeptember 24) volt a német parlamenti választás, mely a Német Szövetségi Köztársaság 1949-es megalapítása óta a demokratikus parlamenti pártok legrosszabb eredményét hozta. A legnagyobb meglepetést a néhány hónappal korábban párttá alakult migráns-ellenes mozgalom, az Alternatíva Németországért (AfD) bejutása a berlini parlamentbe (Bundestag) volt, méghozzá 12,6 százalékos eredménnyel. Az első reakciók: valójában nem a többi pártoktól csábították el a szavazókat, hanem olyan szavazók jelentek meg, akik eddig nem vettek részt a választásokon.
A parlamentáris pártok már a 2017-es választás előtt jelezték, hogy nem hajlandók ezzel a szélsőséges alakulattal koalícióra lépni. Épp úgy elzárkóztak a kormányzási együttműködéstől, mint a kommunista (NDK) utódpártnak tartott Baloldaltól (die Linke). Ez tavaly ősszel nehéz helyzetbe hozta a kormányzásra engedélyt kapott addigi kancellár asszonyt, Angela Merkelt (CDU). Félévig tartott, míg egyezségre tudott jutni a csúfos vereséget szenvedett szociáldemokratákkal (SPD), amiben segítségére volt addigi külügyminisztere, a jelenlegi államelnök, Frank-Walter Steinmeier (SPD). A megegyezés, a nagykoalíció megalakulása, borítékolható volt, mert a német választók szerint a német gazdaság nem engedhet meg egy újabb választást, hiszen az nemcsak rengeteg (felesleges) pénzkidobást jelent, de az újabb kampány vagy másfél hónappal meghosszabbítja a kilátástalan tétlenséget, azaz a cégek, vállalatok nem tudnak tervezni, hiszen nincs költségvetés, hiányoznak az adótörvények, a kedvezmények, a szigorítások, azaz a gazdasági élet mozgató elemei.
Végül, Merkelnek idén (2018) márciusra sikerült fedél alá hozni a klasszikus (CDU/CSU + SPD) nagykoalíciót. A kancellár asszony eddig nagyon ügyesen kormányzott, vagy inkább lavírozott a koalíciós partnerek között. Napjainkra azonban nem csak a baloldallal, a szociáldemokratákkal (SPD), kell megküzdenie, hanem a testvérpárttal, a keresztényszociálisokkal (CSU) is. Horst Seehofer a bajor testvérpárt elnöke, és egyben a Merkel kormány belügyminisztere. Történelmi tény: a konzervatív, katolikus bajorok mindig is külön utas politikát és gondolkodást képviseltek. Furcsa nyelvjárásuk (akcentusuk) biztosítja, hogy sohasem lesz bajor kancellárja Németországnak. Ezt megpróbálta a Szövetségi Köztársaság legnagyobb bajorja, a keresztényszociális Franz-Josef Strauss (FJS) is, akinek be kellett látnia, hogy csak Bajorországban tud érvényesülni, de ott nagyon. Az NSZK többi része (különösen az északiak) képtelen elfogadni egy „déli” vezetést. Így állami, szövetségi szinten Seehofer is esélytelen.
Merkelnek, pedig nincs alternatívája. Még nem született meg. Vagy, ha igen, még nem lépett a színre. Az első komoly kihívót a hamarosan esedékes bajor és hesseni tartományi választások hozhatják. Már rebesgetnek neveket, sőt Berlinben már azt is kérdezik, hogy „ezt (a merkeli politikát) meddig lehet még csinálni?” A válasz egyértelmű: rövidtávon senki sem tervezi a kancellár asszony megbuktatását. Viszont az „uniós pártok” (CDU/CSU) veresége új helyzetet teremtene. Olyannyira, hogy sokan kizártnak tartják Merkel újraválasztását a CDU következő kongresszusán. A kancellár asszony párton belüli ellenfelei kivárnak, ill. várják a megfelelő pillanatot, ami csak a két őszi tartományi választás után esedékes, ill. következhet be. Ergo, a nagykoalíció továbbra is fenn fog állni, maradni.
Habár a legutóbbi közvéleménykutatás szerint a megkérdezettek 58 százaléka elégedetlen a nagykoalícióval, 54 százalék pedig Angela Merkellel. A közhangulatra jellemző, hogy a megkérdezettek 56 százaléka nem bízik a jelenlegi kormányzás fennmaradásában a parlamenti ciklus végéig. Ilyen rossz eredményt csak Trump amerikai elnöknél tapasztalt eddig a Szabadvilág.  Ez azért is érdekes, mert jelenleg mindkét ország (USA, Németország) gazdasága szárnyal.
Politikai (szélső)„jobbra” tolódás Németországban szinte kizárt dolog, mivel a parlamenti pártok (legalábbis eddig) nem hajlandók a szélsőségesekkel (die Linke, AfD) koalícióra lépni. Ez a nagykoalíció igazi összetartó (merkeli) ereje.
 
 

 

Monday, September 17, 2018

Magyarország Orbán alatt: politikailag elszigetelt, gazdaságilag azonban vonzó


Érdekes, vagy jellemző? – a hazai média általában csak a negatív (Orbánt kritizáló) híreket veszi át külföldről, annak ellenére, hogy a magyar média többsége a kormánypárt közeli körökhöz (oligarchiákhoz) tartoznak. Lásd a Sargentini jelentés utóélete. Itt elsősorban Orbán és pártja további „sorsát” ecsetelik, találgatják, vajon kiteszik-e az Európai Néppárt (EPP) frakcióból vagy sem. Maga a témafelvetés szintje bulvár jellegű találgatás, ijesztgetés, mintsem valós alapú konkrétum. A gondolattal persze el lehet játszani, habár a válasz csak jövőre lesz aktuális, a májusi EU parlamenti választáskor. Addig pedig elsősorban a német belpolitika alakulása lesz a meghatározó. 
 
Jelenleg ugyanis kormányválság van Németországban. A koalíció felmondásával fenyeget a parlamenti választáson még 20 %-ot sem elért szociáldemokrata SPD. Ugyancsak sok fejfájást okoz a bajor testvérpárt, a CSU, aminek elnöke, Horst Seehofer, mint bajor miniszterelnök Orbánnal kokettált Merkel pozíciójának gyengítéséért. Ma pedig a berlini kormány belügyminisztereként tesz keresztbe a Merkel vezette kormánykoalíciónak. Seehofer (és a bajorok) másként kívánják kezelni a bevándorlást, a határőrizetet, mint a központi (berlini) kormány. A német alkotmány csak a szövetségi határőrséget (Bundesgrenzschutz) ismeri el az ország védelmének ellátására, a helyit, pl. bajort nem. A határvédelem, tehát szövetségi (berlini) feladat, a határellenőrzés, ill. annak szigorúsága viszont helyi, tartományi, tehát – esetünkben - bajor! Ezt napjainkban főleg az autósok érzik meg, hiszen órákat kell állni az egysávra leszűkített és 10 km-re lecsökkentett áthaladási sebesség miatt az osztrák-német határon, azaz a bejutásért Bajorországba. A belső, belpolitikai különbséget a két testvérpárt neve is jól mutatja: a CDU: a kereszténydemokraták, a CSU: pedig keresztényszociálisok (christsozial) – és nem „szocialisták”. Hogy ebből mi jut el a magyar köztudatig, nem tudni. Mindenesetre németül és történelmileg mást jelent a kereszténydemokrácia, mint ahogy azt Orbán Viktor használja, és próbálja magyarázni „belföldi (magyar) használatra”.
 
Miért is ilyen hosszú ez a bevezető, ami valójában egy tekintélyes, konzervatív újságban (Frankfurter Allgemeine Zeitung) megjelent gazdasági elemzést akar bemutatni, mely a múlt szerdai strasbourg-i szavazás után íródott, és (érdekes módon) a magyar média nem „harapott rá”. Íme a cikk, és rövid magyar nyelvű ismertetése:
 
Magyarország Orbán alatt: politikailag elszigetelt, gazdaságilag azonban vonzó
 
Miközben Orbán országa ellen az EU jogállamisági eljárást indított, a külföldieknek vonzó üzleti lehetőségeket kínál. Ettől még továbbra is kiszámíthatatlan.
 
Az EU-ba való gazdasági integrációja kiváló. Mindenekelőtt a németországi üzleti kapcsolatai, ahol politikailag sokan mérges ellenségei Orbánnak. Nincs még egy olyan fontos gazdaság Magyarország számára, mint a Szövetségi Köztársaság. A magyar politika elutasításának ellentmond az gazdasági vonzerő. 2017-ben bruttó hazai termék (GDP) éves szinten 4 százalék volt, 2018 első két negyedében pedig 4,6 %, miközben az Unióban ez az érték csak 2,2 % volt. A befektetések Magyarországon 15 % körül mozogtak nem utolsó sorban a külföldi konszernek jóvoltából. A legjelentősebb gazdasági partner a Szövetségi Köztársaság. 2017-ben Magyarország külkereskedelmének több mint egynegyedét a német befektetések adták, azaz 7,2 százalék pluszt. A német befektetés tavaly 1,1 milliárd euróra nőtt, így összegségében kb. 20 milliárd euró.
 
A termelési helyszínek vonzereje töretlen. Augusztusban jelentették be a BMW gyár egymilliárd eurós magyarországi beruházását. A Mercedes is hasonló összeggel építi második magyarországi gyárát. Az Audi is évek óta állít itt elő gépjárműveket és motorokat.
A munkabérek (kiadások) ellenőrzés alatt vannak, mivel a szociális kiadások, azaz a munkaadók kiadása a 2016-os 7,5 %-ról 19,5 százalékra csökkent. Egyidejűleg Magyarország a társasági adót 9 százalékra csökkentette, ami az EU-ban a legalacsonyabb. Összehasonlításképpen Németországban ez 15 százalék.
 
 
Az Erste Bank számítása szerint 2020-ig minden magyar lakos évente fejenként 342 eurót kap az EU-tól. Ennél csak a szlovákok kapnak többet. 2017-ben Brüsszel az állami beruházások 21%-át, a magánbefektetéseknek pedig a 4%-át finanszírozta. - olvasható a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban.
 
 
 
 
 
 
 

Saturday, September 15, 2018

A straßburg-i vita és szavazás után

 
Ez egy show volt, ami nagyon jól mutatja, hogy mekkora gittegylet ez a EU képződmény. Tehetetlen társaság, próbál finomkodni, nem mer "odacsapni", mert "demokratikus" - sajna ez lesz a végzete, ha jönnek a sötét nacionalisták, akik a „nemzetállamok” jelszavával mindent szétvernek.
 
Eleve hülyeség volt egy (fiatal) baloldallal szimpatizáló "zöldpártit” felkérni ennek a jelentésnek a megírására, ami eleve szemet szúrt a "jobboldali", pláne szélsőjobboldali fazonoknak, mint szeretett Vezérünk. OV, állati rafinált, és qrva jól ismeri a kialakult helyzetet. Nem tűnt fel senkinek, hogy ellentétben múltbeli szerepléseivel, most mindvégig magyarul beszélt? Ezt is meg tudja magyarázni épp az EU alapszabályaival, hiszen mindenkinek joga van az anyanyelvén felszólalni! Viszont, amit mondott az mind hazai fogyasztásra készült (magyar nyelvű tv, internet, FB, YouTube, stb.) hiszen nagyon jól tudta (ezt mondta is!), hogy le fogják, ill. meg fogják szavazni. Szokásos hadoválás: "mindenki minket bánt, pedig mi milyen jók vagyunk." Egy qrva szó, még csak utalás sem hangzott el a jelentés érdemi pontjairól, azaz Orbán rendszeréről, a haveri alapon működő országról, ahol minden a pártvezértől függ.
 
Borítékolható, ennek a szavazásnak semmi következménye nem lesz. Most ott helyben megszégyenült a magyar miniszterelnök. Na és? Ez is lepereg róla, miközben hívei agyon dicsérik, hogy milyen tökös gyerek. No, meg minden csoda három napig tart, a jövő héten már senki se fog emlékezni erre a "nagy napra". Különben is a büntetési folyamat borzasztó hosszadalmas és bürokratikus, még rengeteg szavazás, meg bizottsági vita kell ahhoz, hogy ennek valóban foganatja legyen. Különben bármi lesz, azt valóban a nép fogja megsínyleni, és jó okot ad majd OV-nek, hogy Brüsszelre mutogasson! Nem hülye ez az ember! Csak populista, nacionalista, amit imádnak a hazai választók.
Feltűnt, ahogy a világsajtó érzelmekre hatóan megpróbálta manipulálni a történteket, és az aggódó, „bűnbánó”, fejét fogó, szemét lesütő, homlokát ráncoló OV képekkel illusztrálták tudósításaikat. Arra még csak utalás sem volt, hogy következmény nélküli lesz ez a szavazás. Pedig OV ezt is megmondta: „nem tűr a belügyekbe (külső) beleszólást.” A európai szellem, az EU alapértékei, a szolidaritás, szóba sem jött.
 
Ami a Néppártot és képviselőinek magatartását illeti, ez is tiszta politika. Jelenleg a legnagyobb létszámú politikai frakció az Európai Parlamentben. Ezért a frakció nem engedheti meg magának, hogy a Fideszt kitegye soraiból. 11 képviselőről van szó! A jelenlegi EU parlamentben a néppártnak 221 képviselője van, a szocialistáknak pedig 191, azaz 30 fővel kevesebb. Ha a Fidesz kilépne, akkor a (kiszámíthatatlan) jövő évi, májusi parlamenti választáson veszélybe kerülne a néppárti többség. Ezért a kilépést nem fogja szorgalmazni a frakció. Ezzel Orbán is tisztában van, nem véletlenül „nyalt be”, hogy ő benn akar maradni, sőt, mint Kohl egykori barátja meg akarja „reformálni” az egész frakciót. (pont ő, akitől megvonták az alelnöki posztot, és aki helyére Szájer került). Hogy a magyar kormány tevékenysége Anti-európai, azt jól látja a Néppárt is. Különösen bántja őket a Brüsszel-elleni (plakát)kampány, mely egyértelműen EU ellenes. Ugyancsak érthetetlen számukra egy egyetem bezárása, azaz az európai értékek semmibe vétele. Naná, hogy az Orbán kormány ellen szavaztak. A szavazásnak azonban semmi köze a jövő évi (nagyon fontos és kritikus) parlamenti választáshoz. Ez valahogy nem jött át a hazai médiában, a Straßburg-ból (franciául Strasbourg) érkező tudósításokból.
 
 
 

Wednesday, August 22, 2018

Tankokkal az emberarcú szocializmus ellen

 
50 évvel ezelőtt, a tűzijátékos augusztus 20.-i ünnepség után, 1968. augusztus 21-én, ugyanolyan sokkra ébredt az ország, mint 10 évvel korábban, 1958. június 17-én, amikor a Népszabadságban rövid hír jelezte Nagy Imre és társai előző napi kivégzését. Tíz évvel később, 1968-ban, az volt a sokkoló, hogy „baráti segélynyújtás" címén bevonultunk a szomszédos, baráti, testvéri stb. szocialista országba. Volt, akiknek a 30 évvel korábbi (1938-as) bécsi döntést követő (felvidéki) bevonulás jutott az eszébe. Nekünk, akik két évvel korábban (1966) szereltünk le, mint bármikor ismét behívható tartalékosok, igencsak megindult a fantáziánk. Vajon, mi lesz most? Éles tölténnyel teherautóra szállni, és folyókon, patakokon átkelni, kicsit másabb, mint a vaktöltényes pontonos-hidász hadgyakorlatok. Sok minden járt a fejünkben.

A történések ugyan sokkolók voltak, de nem értek váratlanul. Hiszen 1968 nyarán már sejteni lehetett, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni a Dubcek nevével fémjelzett emberarcú szocializmus megvalósulását, pláne annak esetleges térhódítását, mely elsősorban sajtószabadságot hirdetett, no meg a pártvezetéstől független szakszervezeteket, de mindenekelőtt kulturális szabadságot. Azzal a szándékkal, hogy a kommunista párt "védőszárnya” alatt a lakosság többségét bevonják a helyi és országos politikába. Szó sem volt a társadalmi tulajdonviszonyok megváltoztatásáról, a privatizálásról, azaz a gyárak és tsz-ek magánosításáról, vagy a többpártrendszer bevezetéséről! Ellentétben az ’56-os magyar forradalommal, a csehszlovák kommunista párt vezető szerepét senki sem kérdőjelezte meg! A hasonlóság talán abban volt, hogy mindkét ország vezetése, vezetői tapasztalt kommunisták voltak, ismerték a (sztálini) szovjetrendszert, azon kívántak változtatni, jobbítani.
Magyarországon felkelés tört ki. 1956-ban az első napokban felkelőkről szóltak a tudósítások. Később forradalmárokról, majd a november negyediki szovjet támadás után szabadságharcosokról írt a világsajtó. 1968-ban Csehszlovákiában senki sem akarata megváltoztatni a fennálló rendet, pláne fegyverrel nem. Mégis, volt némi hasonlóság ’56-tal. Hiszen mindkét országban oroszul jól beszélő, a Szovjetunióban sokáig élt kommunisták álltak az ország élén. Mindkét szovjet beavatkozást úgy próbálta beállítani Moszkva a nemzetközi közvélemény előtt, hogy „testvéri segélynyújtásról” van szó, amit az adott ország kért. Ilyen volt Nagy Imrével szemben Kádár János, és Alexander Dubcekkel szemben Vasil Bilak. A bevonuló szovjet csapatok elsőként a Rádió épületét szállták meg, majd szedték össze és katonai repülőgéppel Moszkvába szállították a csehszlovák államvezetés 26 tagját. Pedig Prágában senki sem akarta megdönteni a fennálló rendszert, így a népharag egyértelműen a fegyveres betolakodók ellen fordult. Ezt azonnal észlelte a csehszlovák pártvezetés, ezért már szerda (augusztus 21.) hajnalban tízpercenkét felszólította a lakosságot, és utasította a fegyveres erőket (katonaság, határőrség, rendőrség stb.), hogy ne tanúsítsanak ellenállást a betolakodókkal szemben. Minden áron el akarták kerülni a (felesleges) vérontást, és megmutatni a világnak a moszkovita barbárságot.  Svejk népe azért csak tett néhány fricskát a 6.000 tankkal és 200.000 katonával érkező  szovjet vezette hadseregnek, amikor más irányba fordították vagy egyszerűen leszerelték az útjelző táblákat.
Nem volt véletlen, hogy elsőre a prágai Rádió épületét foglalták el a „szövetséges” csapatok, azaz a hírközlést azonnal moszkvai irányítás alá vonták. Az egyetlen megbízható, egész napos hírforrás a Szabad Európa Rádió maradt, melynek csehszlovák osztálya azonnal áttért a napi 24 órás híradásra.  A magyar osztály ’56-os hibáiból tanulva, az amerikai vezetés kizárólag (megbízható forrásokból származó) ellenőrzött, valódi híreket, érzelmektől mentes kommentárokat, helyzetjelentéseket közvetített. Ez a SZER valamennyi nyelvi osztályára vonatkozott.  Azokban a napokban Magyarországon is csak a SZER adása volt az egyetlen (egész napos) hiteles, megbízható hírforrás.
Dubcek feltűnése óta (1968. január 5-én választották meg a párt főtitkárává) egyre érdekesebb hírek érkeztek Prágából. A párizsi diáklázadás, a német-francia fenegyerekek, valamint az új gazdasági mechanizmus mellett hamarosan fogalommá vált a „Prágai Tavasz”, az "emberarcú szocializmus". Nyárra egyre feszültebb lett a helyzet. Meglepetés volt, hogy (a nagy) Brezsnyev elment egy "koszos határ menti faluba", vasútállomásra, hogy "tárgyaljon" a csehszlovák pártvezetőkkel. Aztán Kádár is találkozott Dubcekkel, amiből arra lehetett következtetni, hogy figyelmeztetni akarja csehszlovák kollegáját, hogy "közeleg az '56-os tragédia megismétlődése”. A Varsói Szerződés szokatlanul nagy nyári hadgyakorlatot jelentett be. A magyar lakosság ekkor érezhette testközelben, hogy "valami nem stimmel". Az augusztus 17-18 hétvégén a lakosság előzetes tájékoztatása nélkül sorra zárták le a fő közlekedési utakat (pl. Budapest-Pécs) és az autósoknak órákat kellett várniuk a nyári melegben, miközben tankok sokasága ment át előttük. Ilyet, addig nem tapasztalt az ország lakossága. Általában hétköznap, és főleg éjszaka voltak „csapatmozgások”, mert nagyon ügyeltek arra, hogy ne akadályozzák a polgári lakosság mindennapi életét. Kedden este tűzijátékkal tért nyugovóra az ország. Szerda reggel a munkahelyeken pedig már mesélték, hogy augusztus 20-án a vállalati üdülők környékén kiskatonák jelentek meg, vizet kértek, és mondták, hogy Csehszlovákiába mennek (hadgyakorlatra).
A bevonulás magyar részvétele sokkoló hatású volt. Mi, akik 1966 augusztusában szereltünk le, azon izgultunk, hogy ne hívjanak be újra. Elvégre a katonakönyvbe az volt beírva, hogy tartalékos állományba helyeztek, de bármikor behívhatnak. Az első behívást az egyetem elvégzése utánra helyezték kilátásba.


 
 

Thursday, August 16, 2018

A genovai Morandi-híd tragédiája


„Tíz éven belül össze fog dőlni a Morandi-híd ….. és emlékezni fogunk azok nevére, akik „nem”-et mondtak” (az elkerülő útra) – idézik sokan Giovanni Calvini a genovai gyáriparosok (Confindustria) elnökét, aki 2012. decemberében az Il Secolo helyi lapban számolt be frusztrációiról, mivel szerinte a  genovai hatóságok szabotálják a reformokat és a befektetők által javasolt infrastruktúrális fejlesztéseket. Különösen egy projekt állt hozzá közel: a francia határ (Riviéra) felé a városon áthaladó Morandi-híd, ill. annak állapota. Calvini szerint elkerülő utat kell építeni a Morandi-híd forgalmának enyhítésére, amit Gronda-nak neveztek el.
A 1,1 kilométeres vasbeton hidat Riccardo Morandi olasz építőmérnök tervezte a 60-as években, de már akkor is sok kritikát kapott. Mivel hozzá szokatlanul sok betont használtak fel, és fedték be a vas (acél) kábeleket, amitől a korrodálás jeleit nem lehetett észrevenni. Diego Zoppi genovai építész az ANSA hírügynökséget emlékeztette, hogy „...Ötven évvel ezelőtt határtalan bizalom volt a vasbetonban. Úgy gondolták örökéletű. Arról megfeledkeztek, hogy az állandóan növekvő forgalomtól a vibráció egyre folyamatosabb lett, a beton megrepedezett és ezen keresztül levegő (és víz) került a szerkezetbe, ami elérte a belső fémszerkezetet, és ettől elkezdett oxidálódni…”
Kb. ez a tragédia műszaki háttere, amiről eddig is tudtak. A karbantartás mellett a felújítást és a "mentesítő", elkerülő út megépítését hanyagolták, amibe a politika rendesen belejátszott. Jellemzően a jelenlegi populista kormány azonnal közölte, hogy a felelősöket megnevezik, és példásan megbüntetik. Persze ez sem lesz olyan egyszerű, mint első pillanatra látszik. A sors iróniája, vagy fintora, hogy Calvini hat évvel ezelőtti jóslatára (tíz éven belül összedől a híd) azon nyomban válaszolt egy helyi honatya, tanácstag („önkormányzati képviselő”) bizonyos Paolo Putti, aki egyúttal az „Ötcsillag” nevű „bohócpárt” helyi vezetője.  2012-ben ezt válaszolta Calvininek: „..Ez a híd 10 év múlva is állni fog, és az emberek azon fognak csodálkozni, hogy miért költöttünk 5 milliárd eurót egy kerülőútra. Ez a híd 100 év múlva is itt lesz. Ezrek ellenzik az elkerülő utat, ezért mi vagyunk az erősek, Calvini és társai, pedig gyengék...”
A genovai M5S (Ötcsillagos Mozgalom) következetesen ellenezte a Gronda elkerülő megépítését, mivel az szerintük hasztalan, káros és szükségtelen. 2013 áprilisában a párt „No Gronda” bizottsága a web-oldalukon egy közleményt tett közzé, miszerint „a Morandi-híd összedőlése egy mese, „favolette”. Érdekes, ez a közlemény kedd óta nem található a párt hivatalos web-oldalán.
Nem mellesleg az olasz kormány infrastruktúráért felelős minisztere, Toninelli, az Ötcsillag Mozgalom képviselője.
A jelenlegi kormány 12 százalékkal kevesebbet költött útkarbantartásra az idei év első öt hónapjában, mint az előző kormányok. Ehhez tudni kell, hogy az olasz útépítés szintje az egyik legalacsonyabb egész Európában, és a probléma sokkal régebbi, mint a jelenlegi kormány teljesítménye.
2017 végére körülbelül 5000 kilométer vidéki utat zártak le, vagy vált használhatatlanná – a Corriere Della Sera szerint, és az ország úthálózatának több, mint a felén sebességkorlátozást kellett bevezetni az útfelület rossz állapota, veszélyessége miatt. Sok helyütt nem tudták lezárni a veszélyes útszakaszokat, vagy sebességkorlátozást bevezetni, mert nincs pénz az útjelző táblákra!
A Morandi-híd beszakadása után Toninelli miniszter felszólította a karbantartásért felelős magáncég, az Autostrade per L’Italia, vezetőségét, hogy mondjanak le, ellenkező esetben megbírságolja a vállalatot és megvonja a működési engedélyüket. Mire a vállalat igazgatója Stefano Marigliani azt válaszolta, hogy mindent az állammal kötött szerződés szerint csináltak, sőt , épp a beszakadás előtt végezték az előírt, kötelező munkát, ahogy azt addig is rendszeresen tették.
Az euroszkeptikus belügyminiszter, Matteo Salvini, messzebbre mutat, szerinte az EU akadályozza az olaszokat, hogy többet költsenek az utakra, azok biztonságára.  Ebben van némi igazság, annak ellenére, hogy a Gronda elkerülő út finanszírozást több évi vita után csak néhány hónapja fogadták el.
Való igaz, az EU az euró-övezet országaiban megszigorította a költekezést azzal, hogy stabilitási programot kell kidolgozni, mely összhangba hozza a költekezést a költségvetéssel. Az euró-zóna válsága óta fennálló szabályozás alapján, idén májusban az Európa Bizottság (az EU kormánya) elfogadta az olasz reform programot azzal, hogy 2018-ban az állami kiadásokat csökkenteni kell, legalább a GDP 0.2 százalékával.

Ezzel egy időben az EU több infrastrukturális kiadást javasolt, (és nem kevesebbet!).
A Corrieere Della Serra egyik elemzése szerint az EU-nak lehet felróni az extra-nehéz és nagyméretű kamionok megjelenését az olasz utakon. Ennek oka, pl. a diesel olaj árának növekedése, valamint az az EU szabály (törvény), mely korlátozza a kamionvezetők munkaidejét. Következmény: a kis olasz szállítmányozási cégek kiszorultak a piacról a nagy és nehéz nemzetközi vállalatok kamionjai miatt. Ráadásul ezeket a baromi nagy kamionokat lengyelek vezetik, akiknek a fizetése az olasz bérek egyharmada.  Ezért (sokak szerint) a helyi hatóságoknak meg kellett volna tiltaniuk ezeknek a kamionoknak az olasz utakon való megjelenését.
A Morandi-híd tragédiáját az időjárás, a fizika és a kémia törvényei, valamint az évtizedes hibák, ill. azok elnézése okozta.
 
 
 

Saturday, July 28, 2018

Elmélkedés Európáról, és helyéről a nagyvilágban




Úgy tűnik, Európában még mindig nem akarják észre venni, hogy vége a hidegháborúnak, és Amerika elengedi Európa kezét. 1945 óta most lett a jó öreg kontinens politikailag, katonailag és nem utolsósorban gazdaságilag független. Trump elnök világosan megmondta: "America first! " Az európaiak mintha nehezen vennék észre, hogy a jelenlegi amerikai elnök hazája felvirágoztatását tűzte ki céljául. Hiszen erre kapott felhatalmazást az amerikai néptől, pontosabban ezt várják el tőle a reá szavazók, akiknek változást ígért. Igen, Amerika „belefáradt” eddigi nemzetközi szerepébe, miszerint a világ csendőre, azaz mindenki segítségére siet. Lásd Belgrád bombázása a dél-szláv háború idején, amikor az EU képtelen volt egy európai belügyet kezelni. Vegyük már észre, hogy lehullott a Vasfüggöny, nincs két egymásnak feszülő katonai (gazdasági, és politikai) tömb: a kapitalista alapon álló demokráciák (Szabadvilág) és a diktatúrán alapuló szovjetrendszer. A 90-es évek eleje óta Európában kitört a szabadság. Az európaiaknak maguknak kell megoldaniuk a térség (belső) konfliktusait, és megvédeniük a földrészt bármilyen külső támadással szemben.
Ennek hiányában Európa előbb – utóbb bajban lesz, és nem Orbán kereszteshadai fogják megmenteni. A valóságtól teljesen elrugaszkodó ilyen gondolatok csak a Kárpát-medence trianoni határain belül uralkodó nacionalisták agyában születhet meg.
Az államszövetségekre jellemző összefogás (központi irányítás) hiányzik Európából, amit a volt szocialista országok (és vezetőik) nem akarnak megérteni. Hiszen az EU még ma is csak egy gazdasági közösség (EGK), aminek csak a neve változott meg azzal, hogy politikai megfontolásból bebocsátást kaptak ezek a gazdaságilag elmaradott, egykori szovjet szatellit-államok. Befogadásukkor, a 90-es években, ezek az országok messze nem érték el az EGK akkori felvételi szintjét. A gazdag nyugat-európai országok nem véletlenül szabták feltételnek a volt szocialista országok gazdaságának átalakítását, és adtak hét évet a felzárkózás elkezdéséhez. (pl. moratórium a nyugat-európai munkapiacon, a szabad munkavállalás és szabad költözködés időszakos korlátozása, stb.)
A hátrányt azóta sem hozták be. Igaz, néhányan (a kisebbek) teljesítették az euró-zónához tartozást, de a nagyszájúak (Magyarország, Lengyelország) még azt sem.
Az Unió problémáit (a Brexit mellett) Trump hozta a felszínre, amikor az amerikai elnök az „America first!” jelszóval jelezte, valójában "bezárkózni", izolálódni akar.  Nem érdekli a világ, ő az USA-val akar foglalkozni, azt akarja naggyá tenni.  A világpolitikában át akarja engedni a terepet a többi (nagy)hatalomnak, Kína, India, Oroszország, EU, stb. Boldoguljanak, ahogy tudnak.  A nemzetközi szerződések (legyen az gazdasági vagy katonai) nem érdeklik. Emiatt sok problémája lesz, neki is, meg a jelenlegi világnak is.
 
Előzmények (a XX. század rövid áttekintése)
A XX. század eleje óta a Szabadvilág két antikapitalista rendszer terjeszkedésének volt szemtanúja 1939-ig, amikor mindkettő (náci és szovjet) elérkezettnek látta az időt az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések felrúgására, vagyis Közép-Európában az 1918-ban létrehozott nemzetállamok (Csehszlovákia, majd Lengyelország) megszűntetésére. 1939-től a Szovjetunió elégedetten szemlélte, hogy a nácik jóvoltából a jóöreg kontinensen rohamléptékben dől meg a kapitalizmus. 1939-1941-ben csak Nagy-Britannia volt képes ellenállni a német-náci hadigépezetnek. Az USA hadianyag szállítással segítette a szigetországot, a háborúba nem lépett be. A Szovjetunió elleni náci orvtámadás azonban új stratégiai helyzetet teremtett. Félő volt, ha a felkészületlen, harmatgyenge Szovjetunió hetek alatt elvérzik, akkor a másfél éve állandó mozgásban lévő náci hadigépezet Nagy-Britannia ellen fordul. Ez a lélektani pillanat késztette Churchillt, hogy a világot hatalma alá gyűrni akaró két antikapitalista ideológia (náci vs. szovjet) közül a szovjet mellé álljon, azt segítse meg. Az imperialista, monarchista (brit) gondolkodástól idegen volt a fajelméleten alapuló nemzeti nacionalista felsőbbrendűség. Churchillnek sikerült rávennie Roosevelt amerikai elnököt, hogy előbb a náci eszmét kell legyőzni Európában, csak azután fordulni a Távol-Keleten, Japán ellen.

A háború végére Churchill (láthatóan) kihátrált a harcokból, és átadta az európai terepet az amerikaiaknak, no meg a szovjetnek. Nagy-Britanniát ekkor már jobban érdekelte a brit (gyarmat)birodalom további sorsa, és világpolitikai helyzete. Fontosabb volt az Indián át Kínába vezető kereskedelmi vízi utak védelme, a Közel-Kelet (Palesztina és az arab olajmezők), de legfőképpen a Földközi-tengeri szorosok (Gibraltár, Boszporusz, Szuez) felügyelete, mint a stratégiailag fontos európai városok, területek megszállása, amiket előbb-utóbb úgyis vissza kell adni az ottélőknek.  Az Elba menti szovjet-amerikai találkozás jelzésértékű volt Európa sorsának várható alakulásához. Churchill híres fultoni beszéde a jelképes Vasfüggönyről már előrevetítette a valóban kettészakított (hidegháborús) Európát.  Németország nyugati fele jórészt amerikai megszállás alá került, ahol – tanulva a versailles-i szerződésből – nem a hadisarc, a büntetés, hanem az újjáépítés (és annak költsége) került előtérbe (Marshall-terv).  A fegyverkezés tabu maradt. Az első tíz évben csak rendőrsége volt Nyugat-Németországnak. A németek hallani sem akartak fegyverről, katonaságról. Elég volt két világháború, annak puszitásai, ráadásul országuk kettészakítása.  A NATO-tagsághoz viszont hadsereg kellett. A NATO-ba pedig azért kellett belépniük, mert így gondolták Amerikában az állandó kontrollt, hiszen a NATO főtitkár valamelyik tagország civil embere, a katonai parancsnok, pedig mindig amerikai.
Nyugat-Európa katonai védelmét az Atlanti Szövetség ernyője alatt az USA biztosította. Ez gyakorlatilag Nyugat-Európa korlátlan gazdasági fejlődését eredményezte, hiszen a honvédelem, és a honvédelmi kiadások nagy része az amerikai felet terhelte, akik megvédték a lakosságot az esetleges szovjet támadástól.
Az amerikaiak szerencsések voltak, amikor rátaláltak Köln egykori polgármesterére, Konrad Adenauerre, akit a lakosság is elfogadott kancellárnak.  Adenauer már a 20-as években úgy látta: az európai háborúk elkerülhetők, ha kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú ország és nép (a németek és a franciák) hasonló életszínvonalon van, ergo nem lehet őket egymás ellen uszítani. Ez a gondolat lett a későbbi Közös Piac alapja. A német technika és ipar kiegészül a latinos szellemmel és a francia mezőgazdasággal. Évtizedek múltán ebből a gondolatból lett a mai EU. Nem véletlen, hogy Nagy Károly (lat. Carolus Magnus, franc./angol. Charlemagne) és a Frank Birodalom lett a történelmi példakép. Ettől függetlenül, a németek alaposan kiértékelték, vajon mi jutatta Hitlert hatalomra? Eszerint: a rossz gazdasági helyzet, a magas infláció és munkanélküliség, valamint a vesztes háború hadisarcainak feltétlen teljesítése. Ebből fakadóan 1945 után a német gondolkodás meghatározója lett, hogy a jólét és a békesség alapja az alacsony infláció és az alacsony munkanélküliség, melynek aztán az erős német márka (DM) lett a jelképe. Ez a gondolkodás vezeti ma is a német kormányzást: az erős euró, az euró-övezet mindenek feletti stabilizálása.
Napjainkban is világosan látszik, hogy az EU motorja (az adenaueri) Németország, a német gazdaság, amit leginkább a franciákkal kell egyeztetni.  Ezt a harmóniát, és elvet próbálják felrúgni a kapitalizmust és a demokráciát sohasem tapasztalt nacionalista kelet-európai populista szájhősök.
Az EU talán észbe kap, hogy a jelenlegi (túl) liberális rendszer helyett jobb és hatásosabb lenne a szövetségi rendszer, ahol központi kormány irányítja az Uniót, lásd Egyesült Államok, vagy Német Szövetségi Köztársaság. A cél az Európai Egyesült Államok lehetne, ahol alkotmány biztosítja az egyes tagállamok jogait és kötelességeit. Ehhez persze sok minden „közös” kellene: közös útlevél, közös állampolgárság, közös hadsereg, közös pénz, stb. és persze közös akarat! A legnagyobb probléma a közös nyelv hiánya, amire a Közös Európát megálmodók nem gondoltak. Vagy, ha igen, akkor két nagy nyelvcsaládra, a latinra (francia, olasz, spanyol, stb.) és germánra (német, angol, holland, skandináv, stb.) gondolhattak. Az angol, német, francia valójában prioritást élvező közvetítő nyelv. E három közül valamelyiket minden EU állampolgárnak értenie kellene anyanyelvén kívül. Nagy kihívás jelenleg a hivatalos 24 nyelv összehangolása, lefordítása, egy-egy nyomtatvány (pl. adásvételi szerződés) általánosítása.  Valami hasonlót Ausztráliában, Németországban már alkalmaznak a kormányhivatalokban. Vagy pl. az izraeli repülőtereken mindig kéznél van tolmács szinte valamennyi utas nyelvén.  A kétnyelvűség nem csak a helység névtáblákra vonatkozik, hanem az önkormányzatokra, a mindennapi életre is!  Szóval, kishazánk még nagyon messze van Európától, az európai gondolattól.
Vissza Trump-hoz és az EU-hoz!  1945-ben Amerika valami újat (pozitívumot) hozott Európába a katonai megszállással. Az „American way of Life” szabályosan megbolondította az akkori fiatalságot (rock-and-roll, coca-cola, jeans, stb.). Egy életérzést közvetített, ami teljesen idegen volt a náci és szovjet ideológiától. Egy szóval, a szabadságot. Ezt Adenauer is időben felismerte: nem a német egyesülést szorgalmazta, hanem az amerikai szabadságérzést. Mint reálpolitikus jól tudta, hogy amíg a szovjetrendszer fennáll, addig Kelet-Németországgal nem lehet egyesülni. Idővel feltűntek a „bomlás” jelei. Az amerikaiak ki akartak vonulni, legalábbis a rakéták árnyékában csökkenteni az US Army személyi állományát. A németek szinte könyörögtek, hogy maradjanak. Ekkor született meg Franz Josef Strauss védelmi miniszter híres „nadrág vs. szoknya” teóriája, azaz a „nadrág”, a hagyományos fegyverkezés szorgalmazása. Ha az olvasó, most de Gaulle Franciaországára mutat, mint ellenpélda, téved! A franciák csak nukleáris haderejüket vonták ki az amerikai parancsnokság alól, a NATO-nak, mint védelmi szervezetnek, továbbra is tagjai a mai napig.
Amerika csak lassan vette észre, hogy az EGK (Európai Gazdasági Közösség) esetleg konkurencia lehet.  Ez 1989-90-ben erősödött fel, amikor lehullott, a Vasfüggönyt  jelképező Berlini Fal. A kettészakított Európa fellélegezhetett, a Vasfüggöny nélküli kontinens (végre) egyesülhetett, és egyúttal Amerika gazdasági vetélytársának léphetett elő. Területre, népességre, gazdaságra tekintettel feltétlen. Az igazi probléma csak most, Trump-pal vált valóssá, amiről eddig nem beszéltek. Az amerikaiak úgy látják, hogy a szabadság mellé komoly gazdasági segítséget (Marshall-terv) is adtak az 1945 utáni újrakezdéshez, egy porig rombolt kontinens felépítésére. Míg épült, gazdaságilag erősödött a földrész, különösen a (berlini) Fal elbontása óta, a térség katonai védelmét teljesen elhanyagolták, a kiadások oroszlánrészét továbbra is az Egyesült Államok fedezi. A tengerentúlon olyan hangok is hallhatúk, miszerint „felépítettük Európát, itt az ideje, hogy az ez idő alatt elhanyagolt útjainkat, infrastruktúránkat, gazdaságunkat fejlesszük, arra koncentráljuk.”  Ez a Trump-i terv, gondolat, amire nincs igazán válasz a nagyvilágban, sőt az amerikai ellenzék is tehetetlen. Nem hiába regélnek a demokraták új irányzatról a (Bernie Sanders féle) „demokratikus szocializmus”-ról.  Sajnos, ennek még nyoma sem látszik az európai gondolkodásban, politikában.
Valójában a republikánus Reagan indította el azt a folyamatot, ami a Szovjetunió megszűnéséhez vezetett. Reagan elnök újabb fegyverkezést hirdetett meg azzal a blöffel, hogy az Egyesült Államok olyan védelmi rendszert képes kiépíteni, mely mintegy védőernyőként fedi le Amerika területét, és a rendszer még az amerikai légtérbe érkezés előtt érzékeli, elfogja, és megsemmisíti a támadó szovjet (atom)rakétákat. Az atomtudós Teller Ede szavahihetően magyarázta el az új védelmi rendszert. A Szovjetunió anyagilag (gazdaságilag) nem bírta ezt az újfajta fegyverkezési versenyt, amibe valósággal beleroppant. Gorbacsov politikai könnyítésekkel próbált enyhíteni a diktatórikus rendszeren, mire az pillanatok alatt összeomlott. Ezt látva, Kohl (nyugatnémet) kancellár azonnal a két Németország egyesítését jelentette be. Ez olyan gyorsan történt, hogy egy ideig szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország területén. Vicces, de így volt.
Az USA  külsőszemlélőként figyelte, és követte a kelet-európai folyamatokat. A republikánusokat váltó demokraták úgy érezték, hogy ők hozták meg a szabadságot ezeknek a rabnépeknek. Clinton beiktatása után nem sokkal beszüntette a SZER Kelet-Európának szóló nyelvi adásait, elsőként a magyart. Ugyancsak jelzésértékű volt, hogy a rádióállomás központját (München) áthelyezték Prágába. Tipikus kapitalista gondolkodás! Gyakorlatilag a gazdag és szociálisan jól szervezett német városból a kb. kétezer fős személyzetet áthelyezték egy sokkal „olcsóbb” (volt szocialista) városba, ráadásul egy olyan országba, ahol a szakszervezeti mozgalom ereje meg sem közelítette a nyugatnémetet. A demokrata Clinton nem politikai, hanem gazdasági alapra helyezte a Rádióval szembeni döntését. Ez a gondolkodás rányomta bélyegét az egész Demokrata Pártra. Annyira belelkesültek, hogy meghirdették az „arab tavaszt”, ami talán a legnagyobb külföldi kudarca volt az amerikai demokratáknak. Nem vették észre, hogy csak ott tudtak a szabadság nevében „lázítani”, amely területek addig szovjet befolyás alatt álltak. Lásd Irak, Líbia, Tunézia, Algéria, stb. A „kapitalista” monarchiákban (Jordánia, Szaúd-Arábia, Marokkó, stb.) labdába nem rúgtak.  Hasonló hibát követtek el a volt Szovjetunió tagállamaival is.  Felheccelték az ukránokat, hogy hamarosan EU-tagok lesznek, amiből persze nem lett semmi. Viszont Putyin és Oroszországa nem nézhette tétlenül, hogy az egykori cári birodalom stratégiai fontosságú területét elveszítse.  A Krím-félsziget kikötőit és városait még Nagy Katalin alapította az Oszmán Birodalom elleni védelemként és tette meg a birodalom egyetlen meleg tengeri támaszpontjává. Hasonló megfontolásból nem adhatja fel Putyin a Földközi-tenger egyetlen orosz támaszpontját Szíriában.  Az igazi, komoly probléma és veszély azonban, hogy a nyugatiak, élükön az amerikai demokraták, szó, és retorzió nélkül hagyták Putyin magyarázatát: „Oroszországnak joga van a határain kívül élő orosz állampolgárok, ill. orosz anyanyelvűek megvédésére” Úgy tűnik, Putyin liberális bírálói elfogadták ezt a magyarázatot, pedig ez a gondolat, nemcsak veszélyes, de ragadós is lehet. Például a jelenlegi magyar vezetés számára. Különösen Trianon közelgő centenáriumára.
Elevenítsük fel, hogyan lett Magyarország NATO tag.
Már folyt a dél-szláv háború, Magyarországon pedig a NATO népszavazás előkészülete. A népszavazás sikere érdekében az akkori magyar média elhallgatta, hogy NATO-tagságunk már rég eldöntött, annak ellenére, hogy a felvételre kijelölt másik két országgal (Csehország és Lengyelország) ellentétben, hazánk nem volt határos egyetlen NATO országgal sem. Csehország és Lengyelország tagsága geopolitikailag és stratégiailag teljesen logikusnak tűnt, hiszen mindkettő határos (az újraegyesült) Németországgal. A NATO 1949-es megalakulásának ugyanis egyik legfontosabb célja Németország „semlegesítése” volt, hiszen területéről két világháború is kiindult a XX. században. Ha Németország szomszédjai NATO tagok, és az Észak-atlanti Szövetség katonai vezetése (állandóan) amerikai, akkor (Nyugat- és Közép-)Európa békéje biztosított.
Ebbe az „első körnek” is nevezett geopolitikai koncepcióba, vajon hogyan került be az egyetlen NATO országgal sem határos Magyarország? Akkoriban egy francia politikai elemző a dél-szláv helyzetet ecsetelte, majd kommentárja végén megjegyezte: „..amíg Nyugat-Európa népei, országai az egyesülésben érdekeltek (lásd EU), addig a (berlini) Fal és a Vasfüggöny lebontása óta Kelet-Európa népei a nemzetállamok kialakításán fáradoznak, lásd Csehszlovákia és a soknemzetiségű Szovjetunió megszűnését. Ebbe a folyamatba nagyon jól beleillik a dél-szláv háború, ahol az egykori Jugoszlávia népei küzdenek önállóságukért. A nemzetiségi harcok következő fázisa, újabb háborús gócpontja, Magyarország lehet, hiszen Európában ennek az országnak van a legnagyobb kisebbsége a határon túl, az összes vele szomszédos országban….”
 
Tehát, az Észak-atlanti Szövetség stratégiája már a múlt században (1999) az volt, hogy Magyarországot minél előbb fel kell venni a NATO-ba! Hiszen, ha az ország katonai vezetése Brüsszel alá van rendelve, akkor bármilyen (szélsőséges) kormánya is lesz az országnak, az fegyveres konfliktusba nem tud keveredni szomszédjaival. És ez fordítva is igaz. A szomszédos országok (szélsőségei) sem kísérelhetik meg Magyarország megtámadását, mert akkor a NATO-val találják szembe magukat. Igaz, volt már rá példa, hogy két NATO ország (görög és török) egy harmadik ország (Ciprus) védelméért egymásnak ugrott.
Drukkolok Trump-nak, vagy inkább nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog sikerülni az „America first” víziója, mert tényleg változtatni kell világunk  1945 óta kialakult helyzetén, melyben Európa még ma is abban a hiszemben van, hogy Amerika mindenkor és mindenben kisegíti. Ennek pedig, úgy tűnik, vége.  Valószínűleg társadalmi átalakulás is lesz, mert az (nyugati) európai szociális háló nem fogja tudni biztosítani azt a jólétet, amire létrehozták.  A populizmus, lehet, hogy káros (biztos!), de talán hozzásegíti a (nyugat-)európaiakat, valami hathatós populizmus elleni szerhez.