Friday, August 23, 2019

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?



Többen megkerestek, hogy „első kézből” tudják meg mi a helyzet a hazai sajtóban felreppentett hírrel: újraindítják a SZER magyar nyelvű adását. Őszintén, mint nyugdíjas, én is csak a médiában megjelenő hírekből értesülök, azt is fenntartással fogadom, mert az utóbbi két hír (2019. június 12. és 2019. augusztus 18.) kizárólag a Népszavában jelent meg. Mindkettő sejtelmesen, de konkrétumok nélkül céloz a SZER magyar adásának újraindítására. Mondhatnám, minden alap nélkül. Ráadásul a nyilatkozók, mind demokrata pártiak és a washingtoni Johns Hopkins Egyetem tanárai (pl. Charles Gati vagy Simonyi András). Ez csak azért érdekes, mert az USA-ban Trump elnök hivatalba lépése (mi több, megválasztása) óta borzasztó erős a demokrata párti nyomás. Nem tudják elfogadni, hogy Hillary Clinton elveszítette a választást, ráadásul egy olyan jelölttel szemben, akinek nincs politikai, diplomácia és közigazgatási gyakorlata, háttere. Emlékeztetőül, az amerikai elnökök (többsége) szövetségi állami kormányzóként szereztek jelentős gyakorlatot, mielőtt az ország irányításának legmagasabb pozíciójába kerültek.  Ennek hiányát szinte naponta tapasztaljuk Trump elnöknél, amit rendesen ki is használ (és felnagyít) az ellenzék, azaz a demokrata párt. (no meg annak szócsöve a CNN és a New York Times). Az amerikai belpolitika persze kihatással van a világra. Főleg olyan országra, mint Magyarország, ahol fogalmuk sincs az embereknek mi zajlik a tengerentúlon.  Ami eljut, az is a demokrata párton keresztül. Vajon az átlagmagyarok közül hányan tudják fejből, kapásból, hogy milyen párti volt valamelyik előző amerikai elnök. Például Truman vagy Eisenhower, esetlen Johnson vagy Ford?

Talán, még ennél is elszomorítóbb, hogy a SZER-t, mint olyat sem ismerik. Ez a hidegháború elején egy amerikai „ellen-adó”-nak indult. A szovjetrendszerű állami tömegtájékoztatás (propaganda) ellensúlyozása volt a cél. A legnagyobb különbség a többi idegen nyelven sugárzó külföldi adóval szemben (pl. BBC, Amerikai Hangja, Deutsche Welle, stb.), hogy szinte egész nap adott műsort, és a célország (szovjet típusú) belpolitikájának fonákságaira helyezte a hangsúlyt. Ellentétben a többi nyugati adóval, mely naponta egy- max. két órát sugárzott a célország nyelvén, amiben a nemzetközi, világhíreken kívül elsősorban az adót üzemeltető ország életét mutatták be. Ezért az ott dolgozókkal szemben a pártállam is „elnézőbb” volt, időnként megengedték, hogy az ország földjére lépjenek, családtagjaikat meglátogassák. Ezzel szemben a SZER munkatársait ellenségnek tekintették a keleti blokk országaiban. Hazalátogatásról szó sem lehetett, hiszen azért dolgoztunk, hogy megszűnjön a proletárdiktatúra, azaz (hazai értelemben) valóban rendszerellenes tevékenységet folytattunk. 

Amiről nem sok szó esik. A republikánus Bush elnök 1992 nyarán (mandátuma lejárta előtt) sajtóján keresztül figyelmeztetett, hogy a Varsó Szerződés felé közvetített rádióadásokat nem szabad megszüntetni, (még legalább 10 évig), mert a „kommunizmus” nem szűnik meg egyik napról a másikra. Ennek ellenére a demokrata Clinton elnök első tevékenysége közé tartozott a SZER (RFE) adásainak beszüntetése, mondván „kitört a szabadság”, az adásokra nincs többé szükség, amit költségvetési takarékossággal támasztott alá.

Ami a magyar adást illeti. A magyar osztályon belül is nagy volt a dilemma: „menjünk vagy maradjunk”. Az osztály két pártra szakadt, az idősebbek, tapasztaltabbak a Magyarországra költözés ellen voltak. Szerintük nagyon „felhígul” a minőség, ha hazai munkatársak kerülnek a „gépezetbe”, azaz megszűnik az amerikai „policy”, az irányvonal. Hamarosan meg is történt. Pl. az első szabadválasztás helyszíni közvetítésekor a debreceni tudósító így jelentkezett be: „az SZDSZ *sajnos* elveszítette a helyi választást”. A Rádió addigi hitele pillanatok alatt odalett. A szerkesztőség másik tábora viszont a hazamenetel mellett kardoskodott. Végül, semmi sem lett belőle, hiszen a hazai média (Rádió) nem vette át a müncheni munkatársakat. Sőt, maga Antall József is a Rádió ellen volt. Egy bizalmas megbeszélésen kijelentette, hogy kormányának nincs szüksége egy kritikus adóra, ahogy azt az elmúlt években tapasztalta. Kapóra jött a frekvencia-moratórium, mely egy időre az egész magyar rádiózást megbénította.  Arról még ma is tanakodnak (a volt kollegák), hogy ha a Rádió (SZER) Magyarországra költözik, ki fogja annak működését finanszírozni? Mennyire lehet (és szabad) az amerikai előírásokat betartani? Ezek a kérdések ma is érvényben vannak! Erről egyáltalán nem szól a fáma. Ha lenne SZER, azt ki fogja működtetni és finanszírozni? 

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár adás? Ismereteim szerint az újraindításban jelentős szerepe volt a helyi civil szervezeteknek (NGO), akik a korrupció elleni harcra hivatkozva győzték meg a szófiai és bukaresti kormányt, hogy egyezzenek bele az újraindításba. Az sem elhanyagolandó, hogy mindkét adást helyben, azaz a bukaresti és szófiai stúdiókban állítják elő, nem pedig külföldön, mint azt 1993-ig Münchenből tették. A SZER-nek (RFE/RL) Prágában és Washingtonban van „központja”, de a műsorok a helyszínen készülnek. Nincs információm, hogy milyen szerződés alapján működik a román és bolgár osztály. Sőt, arról sincs, hogy mennyire sikeres az adás. 

Mintha ezekről még csak beszélni sem lehetne Magyarországon. Legalábbis nem látom ennek az alapos kibeszélését a magyar médiában. 





Thursday, June 27, 2019

Június 28. Versailles


Június 28.  Emlékezetes nap. 100 évvel ezelőtt (1919-ben) ezen a napon írták alá a 20. század legvitatottabb békeszerződését Németországgal, amit (egy éven belül, 1920 augusztus 20-ig) több hasonló követett, az első világháborút elvesztett központi hatalmak mindegyikével, külön-külön.
Talán nem véletlen, hogy öt évvel korábban (1914. június 28.) ugyanezen a napon ölték meg Szarajevóban az osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, amitől a Nagy Háború (I. világháború) kitörését számítják. A száz évvel ezelőtti, 1919. június 28-i, békeszerződéssel kezdődött eseménysorozat gyökeresen megváltoztatta az addigi Európát, megszűntek a napóleoni háborúkat követő 19. századi Európa nagy birodalmai. A Versailles-i szerződések (így, többes számban) alapjában változtatták meg Európa addigi politikai és társadalmi rendjét, életét, történelmét, gondolkodását és jövőjét, mely napjainkra is kihatással van, különösen a kontinens keleti felére.
Az 1919. június 28-i versailles-i szerződés, annak is 232-es cikkelye, kemény feltételeket szabott a kétfrontos háborút vívott, és veszített Németországra. Ráadásul a békeszerződés aláírását nem előzték meg a szokásos „egyeztető” tárgyalások.
az addigi gyakorlat ugyanis az volt:
1.         a felek fegyverszünetet kötnek, azaz beszüntetik a hadi cselekményeket, és az alakulatok általában ott maradnak, ahol beszüntették a harcot.
2.         majd az addig harcban állt felek katonai vezetői, politikusai, tárgyalóasztalhoz ülnek és („kialkudják”) megtárgyalják elsősorban a területi igényeket. Tehát, csapataik (időben és térben) meddig vonulnak vissza, és adják át a területet (az ott lakókkal együtt) a győztes félnek.
3.         ez az egyezkedés hónapokig is eltarthat, melynek végén az úgynevezett „békeszerződés”-sel szentesítik a „kialkudott” (diktált) új katonai és politikai helyzetet.
A II. világháború vége felé használták gyakran a „feltétel nélküli megadás” kifejezést és fogalmat, mely előre jelezte, hogy „nincs apellálás”, minden úgy lesz, ahogy azt a győztesek diktálják.  Ezt 1918-19-ben (még) nem így gondolták a vesztesek (köztük Magyarország sem).  A fegyverletétel, a harcok beszüntetése, hatalmas megkönnyebbülést jelentett a lakosság, de a harcoló katonák részére is. Érdekes, a hazai történelem tanításból mintha hiányozna az a tudat, hogy elveszítettük az 1914-18-as Nagy Háborút, aminek megindítása is (részben) a magyaroknak tudható be. Igaz, 1914 elején úgy látszott a Monarchia „bekebelezi” a harmat gyenge Szerbiát, és rövid időn belül (őszre) a Habsburg birodalom része lesz. Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a Szerbia elleni háborút, mert attól tartott, hogy (a várható, gyors) győzelem esetén még rosszabb lesz a magyarok aránya a Monarchián belül. Háborút csak akkor indíthatott a K.u.K (azaz császári és királyi)  Osztrák-Magyar Monarchia, ha ahhoz mindkét fél (osztrák és magyar – Bécs és Budapest) hozzájárul. Végül is Tiszán múlott a Nagy Háború megindítása. Tisza nagyon bízott az 1871 óta létező Német Birodalomban (császárságban), különösen a technikailag fejlett és vezető Poroszországban (Bismarck). Az elkövetkező négy év (1914-18) alatt a háborút kezdőktől elfordult a hadi szerencse, és a központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom) elveszítették a Nagy Háborút, amiért a béke első napján Tisza az életével fizetett.
Az 1919. július 28-án aláírt versailles-i békeszerződés 231-es cikkelye szerint Németország elismeri, hogy egyedül felelős az I. világháború kirobbantásáért, valamint szövetségesei felelősök valamennyi veszteségért és kárért, amit a szövetségeseknek és azok állampolgárainak okoztak. A 232-es cikkelyben pedig Németország elismeri, hogy (hatalmas) jóvátételt fizet Franciaországnak, Belgiumnak és Nagy-Britanniának. Egyúttal kötelezi magát egy olyan kis létszámú hadsereg fenntartására, aminek nem lehet támadó fegyvere, például repülőgépe, tengeralattjárója vagy tankjai. Ezenkívül jelentős területekről mond le, amin, Keleten, az új lengyel állam jött létre, Nyugaton pedig Elzász-Lotaringia ismét Franciaország része lett. (a Saar-vidék, pedig 15 évre francia fennhatóság, közigazgatás alá került)
1945 után Európa nyugati fele - külső (amerikai) segítséggel - megpróbált gyógyírt találni a 20. század elei (1919-22) „nagy tévedésre”, hiszen a szövetségesek (Entente = Antant) az 1919-20-as Versailles-i békeszerződésektől remélték az örökbékét hozó „új európai rendet”, mely 20 év múlva, a múltszázad 40-es évei első felére, iszonyatos emberi és anyagi pusztításba és pusztulásba torkollott. A Versailles-ban diktált újrend gyakorlatilag megszüntette a kontinens addigi (nagy) birodalmait: a német (Hohenzollern), az osztrák-magyar (Habsburg), a cári (Romanov) és az ottomán (Oszmán) birodalmat, és helyükre a 19. század második felétől (1848) oly áhított nemzetállamokat, más néven utódállamokat hozták létre. Az Amerikából importált nemes gondolat a „nemzetek önrendelkezési joga” (Woodrow Wilson), azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, különösen az államhatárok térképasztalon történt megrajzolása miatt. A (világ)békét a nemzetek feletti szervezet, az ENSZ elődje, a Népszövetség igyekezett biztosítani. Ezért a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) Egyezségokmányát a párizsi békekonferencia írta elő 1919-től, amelyet aztán beiktattak valamennyi békeszerződésbe.  Érdekességek: az Egyesült Államok sohasem lett tagja a Népszövetségnek. A versailles-i szerződést Németország részéről a (szociáldemokrata) Weimari Köztársaság írta alá azzal, hogy annak igazságtalanságai ellenére az „életnek tovább kell mennie”.
Mivel, 1919-ben a győztesek nem álltak le „alkudozni” a vesztesekkel, így a békeszerződés valójában békediktátum lett. A franciákat a német nyelvterületek feldarabolása vezette. Lásd Dél-Tirol, Szudétaföld, stb. Meggyőződésük volt, hogy ezáltal Németország jó időre képtelen lesz ismét háborút viselni szomszédjai, mindenekelőtt a franciák ellen. Georges Benjamin Clemenceau híres/hírhedt mondása:
„a háború csak előkészület volt, a német nép megsemmisítése csak most kezdődik. 20 millió német túl sok Európában”
Der Krieg war nur die Vorbereitung, die Vernichtung des deutschen Volkes fängt jetzt erst an.“
 „Es gibt zwanzig Millionen Deutsche in Europa zu viel.“
Ez a clemenceau-i mondás Bibónál is megtalálható
„…Bármilyen fényesek voltak is a franciák katonai teljesítményei 1914–1918 között, a győzelem mögött ott állott az a nyugtalanító tapasztalat, hogy Franciaország rettenetes erőfeszítései, szörnyűséges vérvesztesége éppen csak elég volt ahhoz, hogy szövetségeseivel együtt tartani tudja a két fronton harcoló Németország egyik frontját. Ezért mondotta Clemenceau, hogy húszmillióval több német van, mint kellene. A németek ebből a megállapításból csak a szadista németgyűlöletet hallják ki, mely örömét lelné húszmillió német pusztulásában. A lényeget azonban akkor ragadhatjuk meg, ha ezt a megállapítást megfordítva fogalmazzuk meg: Franciaországnak s vele Európának az a baja, hogy húszmillióval kevesebb francia van, mint kellene…..”  (Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről)
Clemenceau, Georges Benjamin (1841–1929) – francia politikus, miniszterelnök. Politikai pályafutását a baloldalon kezdte. A Radikális Párt egyik megalapítója és vezetője. A Dreyfus-perben Zolát támogatta. 1906-tól 1909-ig, majd 1917–20-ig miniszterelnök. A párizsi békekonferencián (1918. nov.–1919. jun.) a francia delegáció vezetőjeként nagy szerepet játszott a háború utáni európai hatalmi berendezkedés kialakításában.
Wilson, Thomas Woodrow (1856–1924) – amerikai demokrata párti politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke. 1890-től a princetoni egyetem tanára (jogot és közgazdaságtant adott elő), 1902-től az egyetem elnöke. 1910-től 1912-ig New Jersey állam kormányzója, majd 1912-től 1920-ig az USA elnöke. 1917. ápr. 6-án az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak, s az antanthatalmak oldalán belépett a háborúba: 1918. jan. 8-án hozta nyilvánosságra békeprogramját, amely „Wilson 14 pontja”-ként vált ismertté. 1918. dec. 13-tól megszakításokkal Európában tartózkodott, a párizsi békekonferencia egyik meghatározó alakja volt. 1920 decemberében Nobel-békedíjjal tüntették ki.
Tehát, a Nagy Háborúnak 1918 november 11-én lett vége, pontosabban akkor hirdették ki a fegyverszünetet, majd 1919 januártól kezdődtek a Párizs melletti nemzetközi tárgyalások, a párizsi Békekonferencia, egy átfogó békeszerződésről, mely az egész kontinenst jobbá, lakóit boldogabbá akarta tenni. A győztesek részéről a Nagy Négy (Big Four) vagy a Négyek Tanácsa (Der Rat der Vier, auch die Großen Vier) vezette az előkészítő tárgyalásokat:
Woodrow Wilson of the United States,
David Lloyd George of the United Kingdom,
Vittorio Emanuele Orlando of Italy,
Georges Clemenceau of France
A tárgyalási szempontok kidolgozásának alapját két személy és szemlélet határozta meg: az amerikai Wilson, aki a népek önrendelkezési jogának szószólója volt, és úgy látta akkor lesz (örök)béke Európában (és a világon), ha minden nép, nemzet, önálló és független, és ha a nemzetállamok sokasága alakul ki a kontinensen, melyek védelmét a Népszövetség nevű nemzetközi felügyelő szervezet biztosítja, mi több garantálja. A másik elképzelést és szemléletet a francia Clemenceau képviselte, aki szerint akkor jön el az európai béke, ha Németország soha többé nem tud háborút indítani. Hasonló elképzelés és megfontolás vezette a győzteseket a háborút vesztett többi ország (a „központi hatalmak”) békeszerződésénél, diktátumánál is. A sok nyelvű és nemzetiségű (császári és királyi) Osztrák-Magyar Monarchiát eleve különválasztották, külön békeszerződést kötöttek Ausztriával, és külön Magyarországgal.
A versailles-i békeszerződések kronológiai sorrendje:
1919. június 28. Versailles-i szerződés Németországgal,
1919. szeptember 10. St. Germain-i szerződés Ausztriával,
1919. november 27.  Neuilly-i szerződés Bulgáriával,
1920. június 4. Trianon-i szerződés Magyarországgal,
1920. augusztus 20.    Sevres-i szerződés az Ottomán Birodalommal.
A Nagy Háború (első világháború) pusztítására jellemző néhány (összehasonlító) adat: Franciaország négy év (1914-18) alatt a katonakorú (azaz 20-30 éves) férfi lakossága egynegyedét (25%) veszítette el. A briteknek és az olaszoknak 750.000 halottja volt. Összehasonlításképpen: 1914-18 között kétszer annyi halottjuk volt a briteknek, mint a második világháború idején. Az Egyesült Államoknak, mely csak az I. világháború utolsó öt hónapjában vett részt, mindösszesen 114.000 halottja volt, ugyanakkor a második világháború 44 hónapja alatt 400.000 embert veszítettek. Németország 1.8 millió embert veszített, akiknek nagy része harcokban esett el, de jelentős emberáldozatot követeltek a blokádok (és az azt követő éhinség), melyek a polgári lakosság körében szedte áldozatait.
A németek között elterjedt, hogy árulásnak köszönhetik a bukást. A kommunisták, a pacifisták és a zsidók, valamint a gyáva politikai vezetőik, a „novemberi bűnözők”, tették le 1918. november 11-én a „győzelemre álló” Németország fegyvereit a szövetségesek (Antant) előtt. Ennek valóságtartalma, senkit sem érdekelt. A németek nehezen törődtek bele abba a ténybe, hogy a harctereken, a frontokon elvesztették a háborút, miközben a britek blokád alá vették Németországot és ki akarták éheztetni a lakosságot. Szép angol szóval „turnip winter” („répa tél”) nevet kapta 1918 európai tele. Az elkeseredettséget kihasználták a politikai szélsőségek. A szélsőbaloldaliak (kommunisták) forradalomról, tanács-(szovjet) köztársaságról álmodoztak, a szélsőjobboldaliak (lásd Hitler) pedig lelket akartak önteni a népben, hogy „merjenek nagyok lenni”. Ez a mítosz aztán új (politikai) szintre emelte a nacionalizmust, különösen a nemzeti szocializmus keretében.
Ezeket a tényeket ismerve, felvetődik a kérdés: vajon Magyarország, a magyar vezetés nem látta, nem sejtette, hogy mi vár az országra és népére, az egy évvel később (1920. június 04.) aláírásra került (Trianon-i) békeszerződéskor? Pedig ott volt a Monarchia másik államának, Ausztria, példája is, amikor a szociáldemokrata bécsi kormány 1919. szeptember 10-én írta alá a versailles-i „békeszerződést”, melynek keretében elveszítették Dél-Tirolt és a Habsburg Birodalom fejlett iparvidékét, Cseh- és Morvaországot. Mindezek ismeretében a Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a mai napig nincs (megközelítőleg) pontos adat az I. világháború magyar áldozatairól, az összes katonai veszteségről. A hazai köztudatban csak a forradalmak és Trianon jelenti a Nagy Háború végét és annak sajnálatos következményét. A számadatok, a valódi veszteségek sehol sem szerepelnek.

Sunday, June 02, 2019

Hullámsír a Dunában



Ez a hajószerencsétlenség megrázta az ország lakosságát. Mindenki együtt érzett az áldozatokkal, függetlenül, hogy kik voltak. A váratlan halál mindig is sokkolóbb, mint a haldokló emberek kínlódásának szemlélése. A mostani helyzetet csak fokozta, hogy hazájuktól távol, szeretteiktől legalább 12.000 km-re következett be ez a tragédia. Nagyon együtt tudok érezni velük, mint ahogy az Európában halálos balesetet szenvedő ausztrálokkal, főleg fiatalokkal. Most is valami hasonló gondolat és érzés futott át rajtam.
Aztán olvasva a hazai (magyar) sajtót, látva a médiát, mint mindig, most is elszomorodtam, hogy tudat alatt mennyire belekeverik a napi politikát. Pártállástól függetlenül az első oldalon, a főcímben közölték, hogy a (valószínűleg vétkes) luxus-szállodahajó kapitánya ukrán. Őszintén, ennek mi köze a szerencsétlenséghez? Esetleg súlyosbító vagy enyhítő körülmény a baleset kivizsgálása, ill. a kapitány megbüntetése szempontjából? Ha egy normális, európai országban élnénk, ez a sajtó részéről fel sem merülne. A vétkest, a hibázót felelősségre kell vonni, meg kell büntetni, függetlenül, hogy milyen nemzetiségű, vagy állampolgár.
A miniszterelnök is célzott rá, sejtette hallgatóival, hogy példát kell statuálni, amikor közölte: mindenre kiterjedő, szigorú, alapos vizsgálatot kér a hatóságoktól, "pontosan akarjuk tudni, mi és miért történt", a vizsgálat eredményéről pedig a nyilvánosságot is tájékoztatni fogják.
Ugyancsak felkaptam a fejem, amikor az „ellenzéki” sajtó világgá kürtölte, hogy Rogán és az állam mekkora részese, részvényese a balesetet okozó luxus-szállodahajó tulajdonában, a hajózási vállalatban.  Őszintén, ki a francot érdekli ez, egy halálos kimenetelű balesetnél?

Szinte semmit nem tudunk a 7, azaz hét másodperc alatt elsüllyedt hajóról. Általában ezt közölték a hazai lapok, internetes híroldalak:
".....A Hableány turistahajó és a Viking Sigyn szállodahajó május 29-én este 9 óra után ütközött össze a Margit híd közelében. A turistahajó felborult és elsüllyedt fedélzetén 33 dél-koreai turistával és a kéttagú magyar személyzettel. A balesetben heten meghaltak, hét embert kimentettek, 21-en eltűntek. …."
Miért nem lehet egy picit reálisabban, pontosabban közölni a történteket? (plusz) 21 ember valószínűleg meghalt, holttestüket keresik. Azt is közölhették volna, hogy a két magyar eleve a halottak között van/volt, vagy azokat is még keresik. Miközben életben létükre semmi esély.
Az első perctől nagyon érdekelt az a sétahajó, ami ilyen rövid idő alatt (hét másodperc !!!) el tud süllyedni. Sejtésem szerint a Hableány nagyon öreg lehetett, hiszen bármilyen ütközés, hozzácsapódás nem küldheti a hullámsírba ilyen rövid idő alatt egy jó állapotban lévő hajót.
Nem kellett sokáig kutakodnom, a számítógép pillanatok alatt kidobta:
1949-??, Szovjetunió, ismeretlen néven, ismeretlen tulajdonban.
1948-1965 között több mint 500 darabos sorozatban gyártott szovjet hajótípus egyik darabja
1992-HABLEÁNY, SZOT Sétahajózás.
2003-HABLEÁNY, Panoráma Deck Kft. Budapesten rendezvényhajóként üzemel.
2019.05.29-én 21:05-kor Budapesten a Margit hídban összeütközött a VIKING SYGIN szállodahajóval és elsüllyedt.

Ehhez még a műszaki adatok:
Besorolás: Projekt 544 (Moszkvics) típusú motoros személyhajó
HABLEÁNY, 2003-, Panoráma Deck Kft, Budapest, HU
Épült 1949, Herszoni Hajóépítő és Hajójavító (Khersonskiy Sudo. Zavod), Herszon, Kherson, UA, (Ukrajna)
Legnagyobb hossz: 27,25 m
Szélesség a főbordán: 4,8 m
Legnagyobb merülés: 0,89 m
Főgép típus: 3D6 
Főgép teljesítmény: 150 LE
Holtvizi sebesség: 19 km/h
Befogadó képesség: 150 fő
Főgépcsere 199? 
Főgép típus: RÁBA 150 
Főgép teljesítmény: 150 LE
Befogadó képesség: 60 fő
 
Ország: UA (Ukrajna)
Város: Kherson (Herszon)
Aktív: 1951-
Ezek az adatok, infók azért már sejtetnek valamit. A közel 70 éves vízi járműről sok mindent elárul. Nem tudni mikor volt legutóbb generáljavításon, felújításon (legalább 20-25 éve Győrben). Ugyancsak meglepő, hogy egy 60 fő szállítására alkalmas városnéző sétahajón mindösszesen két ember teljesít szolgálatot: egy kapitány és egy matróz. Voltam néhány budapesti rendezvényhajón, de ott a személyzet ennél több volt. A kikötést, a kötél kifeszítését is legalább két ember végezte, és nem a kapitány!
Vajon a rossz időjárás, a késői óra, a sötétség, az erős hullámzás, stb. miért nem befolyásolta a kapitányt vagy az üzemeltetőt a kirándulás esetleges lemondására? Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de puszta kíváncsiságból: egy ilyen sétahajózást (a szabályok, az előírások szerint) mikor lehet lemondani?
Aztán, mi van a biztosítással? A szállodahajónak (Viking Sigyn) biztos volt/van rendes biztosítása valamelyik jó nevű világcéggel. A HABLEÁNY-nak milyen biztosítása volt? Mire számíthatnak a külföldi turisták? (no meg a magyar alkalmazottak). Hogy komoly per lesz, az már most borítékolható.
A mentők – mint hallom, olvasom – sem voltak a helyzet magaslatán. Tipikus magyar (budapesti) betegség, amikor nem tudni melyik kórház fogadja a betegeket, különösen a sürgőségi osztályok! Remélem, ezeket is alaposan és őszintén kivizsgálják, ahogy azt a miniszterelnök is kérte és ígérte, és arról nemcsak tájékoztatják a nyilvánosságot, de tesznek is érte, hogy soha többé ne forduljon még egyszer elő. Abban reménykedhetünk, hogy ebben segítségünkre lesz Dél-Korea. Legalább ennyi öröm legyen az ürömben.
 

 
 

Thursday, May 30, 2019

EP választás után

 
Európát távolról, kívülről nézve, figyelmeztetőnek, mi több sokkolónak tűnt a vasárnapi (26.05.2019.) választás eredménye. A jó öreg kontinensen ugyanis valami (nagyon) megváltozott. Véget ért a hagyományos jobb- és baloldal megszokott, kiegyenlítő vezető szerepe, az, amit Németországban és Ausztriában „nagy koalíció” néven emlegetnek, amikor a két vezető politikai tömegpárt közös kormányzással irányítja az országot, a jóléti államot, és aminek meghatározását (tömegpárt), az állandó, biztos 30% feletti szavazat jelenti. Igaz, már jó ideje „jóléti társadalom”-ról, nem pedig államról beszélnek, amikor a jólétet nem kizárólag az állami elosztás, hanem a társadalom biztosítja. 

Ez a kérdés, vagy probléma, az első világháború óta intenzíven foglalkoztatja a kapitalizmus bírálóit, élükön Engels gondolataival, amik a köztudatban, mint a politikai gazdaságtan marxi tanai váltak ismertté. Az alapötletet szocializmusnak nevezték el, mely 1848 óta foglalkoztatja a jobb, igazságosabb elosztásra, és az abból fakadó magasabb életszínvonalra áhítókat, akik a megvalósítást a szakszervezeti mozgalomban látták. Az 1915-ös zimmerwaldi konferenciáig csak szociáldemokrata pártok léteztek, melyek a szakszervezetek támogatását élvezve, mint „munkáspártok” voltak jelen a világ parlamentjeiben. Lenin vált ki ebből a hagyományos munkásmozgalmi idillből, és radikalizálta a mozgalom balszárnyát, minek eredményként 1918 óta jelentek meg a „kommunista” pártok, a tanács (szovjet) rendszerek, és „proletárdiktatúra” néven tették tönkre a kapitalista gazdaságot bíráló egész marxi-engelsi eszmevilágot, gondolatrendszert.


A problematikát az egyház is felismerte, és a 19. század vége felétől a híveknek is támpontot kívántak nyújtani az életkörülmény javítására. A 20. század második felében, különösen Dél-Amerikában, lett erős ez a mozgalom, ahol a „kispapok” híveikkel együtt élték át a társadalmi problémákat, nehézségeket, és tenni akartak a megtapasztalt nyomor és egyenlőtlenség ellen. Nem véletlen, hogy az első jezsuita egyházfő (Jorge Mario Bergoglio), mint a szegények és elesettek védelmezője vette fel assisi Szent Ferenc nevét. Ő az első pápa az amerikai kontinensről és egyben a déli féltekéről, ráadásul az első nem európai pápa a szíriai születésű III. Gergely óta.

Erre csak az önmagukat a „európai kereszténység védelmezőinek” kikiáltókat kívánom emlékeztetni, elsősorban az ötös számú Fidesz párttagkönyv tulajdonosát és egykori kollégista társát és barátját, a jelenlegi párt- és miniszterelnököt. 
Figyelemre méltó, hogy a nyertes populisták (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Lengyelország) között nem szerepel Magyarország! Ennek egyszerű az oka: a magyarországi Fidesz a Néppárt frakció (EPP) tagja. Éppúgy, mint az EPP-ben külön pártként regisztrált, és számon tartott KDNP, amire nem vonatkozik a felfüggesztés, és amiről mintha megfeledkezne a hazai média, különösen az ellenzéki. A frakción belüli felfüggesztés ellenére a Fidesz az európai parlamenti választáson (2019.május 26.) a Néppárt (EPP) tagjaként indult, és vett részt. Gyakorlatilag a Fidesz további sorsát a parlamenti választás utánra hagyták, és a pártcsalád tagjainak döntésére bízták.
A 28 tagországból mindösszesen a fentebb említett négyben szereztek többséget a populisták, azon belül is a nacionalista, szélsőjobboldali, „euro-szkeptikusok”. Tehát, az az áttörés, amiről Orbán (és Trump volt tanácsadója, Steve Bannon) álmodozott, elmaradt. Sőt, még az sem biztos, hogy az észak-olasz Matteo Salvini álma, egy „új Európát” képviselő parlamenti frakció létrejön-e, hiszen annak alapfeltétele minimum 25 parlamenti képviselő, legalább 7, azaz hét tagállamból. Ez a hét tagállamból érkező képviselő-csoport kérdéses.
A szélsőjobboldali veszély elmúlt, ill. négy EU tagállamra szűkült. Az „euro-szkeptikusok” leszerepeltek. Persze, jelenlétükkel továbbra is számolni kell, elsősorban a nacionalizmus feléledése miatt, mely az EU végét jelentheti, azaz a kontinens nyugati felének több mint 70 éves kemény munkáját teheti tönkre. A Vasfüggönnyel elzárt Kelet-Európának, a volt „szocialista” országoknak, viszont az elmúlt 30 év alatt sem sikerült felzárkózniuk, sem gazdaságilag, sem politikailag, mivel nem értették meg, hogy az elosztás, az egymásrautaltságon alapuló gazdasági együttműködés kontinensünk jólétének és békéjének titka. A nacionalista gondolat, a „nemzetállam”, mint olyan, már a múlt században bebizonyította, hogy Európát pusztulásba dönti. Ennek hazai jelei épp most, a magyarországi választáskor mutatkoztak be, méghozzá az ellenzék részéről. Hiszen tudatalatti volt az a „riasztás”, ahogy az ellenzék (felháborodva) jelezte, „megnyitották az ukrán-magyar határt” a várható nagy helyi forgalom előtt. Magyarokról, „testvéreinkről”, „véreinkről”, nemzettársainkról egy szó sem esett a hazai médiában. Mégis jól érzékelhető volt az az ellenszenv, amit intézkedéseivel a nacionalista magyar kormány gerjesztett.
Európa (az EU) választási kampány nagy hiánya, hogy abszolút helyi problémákra koncentráltak és nem tudatosították, hogy a mintegy félmilliárdnyi lakosság öt évre dönti el, hogyan tovább, mi lesz az EU, a földrész, a 28 ország sorsa, jövője. Hogyan fogja felvenni (elsősorban a gazdasági) versenyt az Egyesült Államokkal és Kínával? Érdekes Oroszországot nem tartják „ellenfélnek”, azt csak valami mumusként kezelik, ami mindenbe megpróbál beleszólni, és technikai fejlettségével a történéseket gátolni, befolyásolni.  Arra még senki sem gondolt, hogy ha annyira kell tartani az orosz cyber-bűnözéstől (hackerektől), akkor ott nagyon fejlett a computeres technika? Habár szakértők szerint nem a technika, hanem az emberi tényező, a kémkedés van igen magas szinten. A mai fejlettségi fokon a biztonsági kódok (szinte) feltörhetetlenek, viszont azok elárulása, illetéktelen kézbe juttatása sorsdöntő lehet. Lásd WikiLeaks, ahol az amerikai katonai elhárítás belső embere („lelkiismereti okokból”) juttatta el a szükséges infókat (kódot) egy magát oknyomozó, feltáró újságírónak képzelő fiatalemberhez, aki úgy érezte manapság már nincsenek (állam)titkok, és mindenkinek jogában áll ismerni a valóságot. Ez a szemlélet különben világszerte terjed, miközben a közösségi médiát egyre inkább befolyásolják a fake news gyártó politikai bűnözők. A manipuláció világjelenség lett.
Most, hogy túlvagyunk a választáson, és a következő öt évre próbálják megtalálni a megfelelő vezetőket, a provinciális Magyarországon szinte minden gondolat Orbán körül forog. Orbán személyét és szerepét borzasztóan feljátssza a hazai ellenzék (is). Miniszterelnökünknek közel sincs akkora szerepe és jelentősége, mint az a hazai médiából kitűnik. Arról nem is beszélve, mi lesz, ha a Néppárt (frakció) elhagyására szólítják fel? Biztos sokan örülnek majd ennek, de vajon ennek milyen következménye lesz az ország, Magyarország és népe számára? Az EU-t nem fogja elhagyni. Azzal Orbán is tisztában van, hogy rendszere, különösen az ország önellátó gazdasága, életképtelen. Magyarország nem Nagy-Britannia, tehát a Brexit magyar megfelelője szóba sem jöhet. Ezért, ha a magyar miniszterelnök bármely más („futottak még” kategóriájú) frakcióba ül át, politikai tekintélye és súlya európai szinten lenullázódik. Oda a jelenlegi politikai „fenegyerek” szerep. Marad a nacionalizmus, aminek viszont nincs helye a Néppártban.
Amiről ugyancsak megfeledkezik a hazai tájékoztatás: a négy populista győztes (francia, olasz, brit és lengyel) közül egyik sem tekinti magát néppártinak, és egyikük sem tagja az Európa Parlament néppárti frakciójának (EPP – EVP).
Az is világos, hogy az Európai Unió legmagasabb rangú nem közvetlenül választott tisztségviselőjének, az Európai Bizottság elnökének személye nem Orbántól függ, különösen nem, hogy pártját az Európai Parlament (néppárti) frakciójában felfüggesztették.
A néppárti csúcsjelölt (Manfred Weber) körül kialakult vita úgy van beállítva a hazai médiában, mintha Orbánon múlva a csúcsjelölt sorsa, megnevezése és elfogadása. Olyan (bulváros, pletykás) butaságok, mint Weber vérig sértette Orbánt és rajta keresztül a magyar népet, és ezért Orbán nem javasolja a bajor CSU-s politikust a legmagasabb EU-s tisztségre. Meg, hogy Macron francia csúcsjelöltet akar egy némettel szemben, és azért ebédelt Orbánnal, hogy Weberről tárgyaljnak, azaz Orbán kezében van az EU sorsa.  Valójában Weber „problémás ember” lett. Az eddigi gyakorlattal ellentétben Weber sohasem volt politikai vezető, pl. egy tagország miniszterelnöke (kancellárja), tehát hiányos a vezetési gyakorlata. Viszont ennél sokkal komolyabb probléma Weber választások előtti kijelentése, amit egy lengyel újságnak adott. Ebben rákérdeztek, megválasztása esetén mi lesz az épülő Északi Áramlat II. földgázvezetékkel, mely közvetlen ellátást biztosít Oroszország és Németország között. Weber azt mondta: azonnal leállítja, mert ő nem Németországot, hanem az EU-t, annak 28 országát, képviseli. Ez elsősorban a lengyelek és a baltiak fülének volt kedves. Ezért hívta meg Macron a V4 kormányfőit egy beszélgetésre, amire természetesen Orbán is hivatalos volt. Hogy a magyar miniszterelnök melyik álláspontot képviselte, nem tudni. Mindenesetre a földgáz egy fontos (stratégiai) téma Európában, no meg a Trump vezette USA-ban, ahol az amerikai elnök a folyékonygáz eladását szorgalmazza Európának, mondván az megszünteti az orosz gazdasági függőséget, viszont drágább az orosz földgáznál. Csak zárójelben, Ukrajna az egyik legjelentősebb folyékonygáz (shale gas) lelőhely Európában. Nem véletlen, hogy a demokratapárti Obama-Clinton vezetés elsők között támogatta Ukrajna elszakadását az orosz érdekszférától. Meg az sem véletlen, hogy az akkori alelnök Joe Biden fia, Hunter Biden igazgatósági tag a legnagyobb nem állami ukrán földgáz- és olajvállalatban, a Burisma Holdings-ban, melynek központja (székhelye) az adóparadicsomnak ismert Cipruson található.
Minden taktikázás nélkül 28 európai ország félmilliárd szavazója a 751 üléses Parlamentbe 506 képviselőt juttatott be a szocialisták, zöldek, liberálisok és konzervatívok táborából. Azaz valójában az EU-t szétverni akaró euro-szkeptikusok továbbra is kisebbségben vannak. Tehát, az orbáni „nemzetállami” gondolat, és a kacérkodás a szélsőjobbal kudarcot vallott. A magyarországi 52 %-os Fidesz győzelem ugyancsak a demokratikus konzervatív Néppárt eredményeit erősíti. Függetlenül attól, hogy mi lesz az Orbán vezette Fidesz további sorsa, és hol lesz a helye az Európai Parlamenti patkóban. Nem tudni, a Fidesz szavazó tábora mennyire fogta fel, hogy szavazatuk nem a bevándorlás-elleneseket támogatja a választáson, ahogy azt Orbán három héttel korábban híveitől kérte.
Emlékeztetőül, 20 nappal az EP választás előtt (2019. május 6.) Orbán, az osztrák alkancellárral, közös nemzetközi sajtótájékoztatón szó szerint azt mondta:
„…A magyar kormány és vezetője nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy olyan embert támogat európai bizottsági elnöknek, aki eleve bejelenti, hogy nem tart igényt a magyarok szavazataira...”, majd hozzátette:  „…a Fidesz már nem támogatja a néppárti Manfred Weber európai bizottsági elnöki jelöltségét….”

Rendben, de akkor kit, és melyik pártot támogatta a Fidesz és elnöke Orbán Viktor? Ezzel adós maradt a magyar miniszterelnök. Viszont a Fideszre szavazók – beleértve Orbán Viktor és párttársai – „sértettsége” hová tűnt május 26-án, és mire gondoltak a szavazófülkében, kit, mit támogatnak a leadott voksok?