A magyar kapzsiság döntötte le a berlini Falat

A Vasfüggöny megszűntetéséhez, ill. a keletnémetek kiengedéséhez vezető magyarországi eseményeket, fejleményeket – véleményem szerint – a kapzsiság, a mohóság vezérelte. Vagy, ha úgy tetszik, az addigi életszínvonal fenntartásához szükséges pénz megszerzése. Mindenáron.

Ehhez nagyban hozzájárultak a romániai események: Ceausescu falurombolása, a lakosság (el)menekülése. 1988-ban a Romániát elhagyók számát százezres nagyságra becsülték. A magyar kormány, állam és párt erre nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett, amikor a „béketábor” országai között ismeretlen fogalom volt a menekülés, a tiltott határátlépés. Arról nem is szólva, hogy államközi szerződések is biztosították a határsértők (azonnali) visszaadását. A romániai helyzet miatt azonban ennek a kötelezettségének a magyar állam és párt (MSZMP) nem tett eleget, és több okból is úgy döntött: a zöldhatáron érkezőket nem küldi vissza. Sőt, 1988. június 27-én Budapesten, a Hősök terén, közel százezres tömeg tüntetett a romániai falurombolás ellen. A szimpátiatüntetést az az MSZMP (és hatalom) engedélyezte, amely 10 nappal korábban, június 16-án, rendőrkordonnal zárta el ugyanezt a teret a Nagy Imre és társai kivégzésre emlékező néhány száz ember elől.


Út az ENSZ Menekültügyi Konvenció aláírásához

A demokratikus ellenzék már régóta figyelte és szorgalmazta a menekültek helyzetének rendezését. A Beszélő Interneten fellelhető kronológiája szerint 1988. január 28-án a romániai menekültek magyarországi segítésére megalakul a Menedék Bizottság. Nem sokkal később, február 25-én a kormány tárcaközi bizottságot hoz létre, a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére. Majd júliusban hivatalosan közlik: az első félévben 6178 román állampolgár kért letelepedési engedélyt a magyar hatóságoktól. Támogatásukra a kormány alapot létesít. (érdemes megfigyelni a szóhasználatot: nem menedéket, hanem letelepedést(!) kértek)

A helyzet fokozatosan romlott, és egyre többen érkeztek a határon túlról, ami abból is érzékelhető volt, hogy félévvel később, 1989. jan. 21-én Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes bejelentette: Budapesten, továbbá 3 kelet-magyarországi településen állítanak föl menekülttáborokat a Romániából érkezők számára. (a szóhasználat megváltozott: nem befogadóállomásokat, hanem menekülttáborokat(!) állítanak fel)

1989. február 17-én a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival Szófiából Bécsbe repül, majd onnan Magyarországra érkezik az a 12 erdélyi, akik 1988 szeptemberében menekültek a szófiai magyar nagykövetségre.

1989. február 28-án, pedig már Horn Gyula külügyi államtitkár a Romániában élő magyar nemzetiségek súlyos helyzetére hívta fel a figyelmet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának genfi ülésén.

Tíz nap múlva, 1989. március 10-én nyilvánosságra hozzák az MSZMP KB cselekvési programját. A dokumentumban a párt elhatárolja magát a korábbi vezetés hibáitól, és állást foglal a jogállam, az alkotmányos többpártrendszer, a szabad választások és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett.

Majd egy szűkszavú bejegyzés a Beszélő Krónikájából:

1989. márc. 17. Magyarország csatlakozik az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához.

A demokratikus ellenzék krónikása majd csak július végén jegyez le menekültügyi eseményt, de ez már a keletnémetekről szól.

Érdekes, a hazai történetírás, történészek, krónikások, egykori ellenzékiek és rendszerváltók kifelejtenek, vagy tán – ki tudja miért? - szándékosan elhallgatnak néhány lényeges dolgot, eseményt, ami talán megvilágítaná Horn Gyula és az akkori párt- és államvezetés valódi szerepét a Vasfüggöny megnyitásában.

Tehát, Magyarország 1989-ben, a szovjetblokk, az un. szocialista országok közül elsőként csatlakozott az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához. Az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet szerint ez március 14-én történt, de a törvény csak június 12-én lépett hatályba!

Sehol sem találtam (a net-en) elfogadható magyarázatot, esetleg dokumentumot, hogy vajon mi előzte meg az aláírást. Mi késztette az MSZMP-t ennek a lépésnek a megtételére? Konkrét információk és dokumentumok hiányában csak megfigyeléseimre és hírszerkesztői tapasztalatomra, gyakorlatomra, „ráérzésem”-re támaszkodhatok. De meggyőződésem, hogy nem állok messze az igazságtól.


A magyar kapzsiság története

A 80-as évek második felére a pártállami kormány nehéz gazdasági helyzetbe került. Az egész Kádár-rendszerre jellemző volt a „keményvaluta” hajkurászása. Már az 1968-ban meghirdetett (új) gazdasági mechanizmusban is fontos szerepet kapott, hogy a vállalatok „keményvalutát” termeljenek. Méghozzá egy US dollárt hatvan forinttal számoltatták el, amikor annak hivatalos árfolyama 13,00 Ft körül volt. Később kitalálták a „dolláros boltokat”, és szemet hunytak a keményvalutával (jól) fizető disszidensek hazalátogatása felett is. Ez úgy történt, hogy a hontalan vagy menekült (Asyl) útlevéllel rendelkezőket is beengedték, ill. számukra külön lapon adtak beutazási vízumot. Így a (politikai) menekült útlevéléből nem tudhatta meg a befogadó ország hatósága, hogy az illető visszatért üldöztetése színhelyére. Persze akárkit így sem engedtek be 1990. október 23. előtt.

Az állam tehát minden lehetőséget megragadott keményvaluta készletének növeléséhez. A magyar bankokban elhelyezett, ill. lekötött keményvaluták után is magasabb kamatot fizetettek, mint a Szabadvilágban. A kétes alakok (maffiozók, terroristák, fedőszervezetek stb.) is biztonságban érezhették "keményvalutáikat" a rubel elszámolásos időkben, azaz jóval a forint konvertibilitása előtt. Majd elérkezett 1987-88, és megjelentek a romániai menekültek.

Politikailag kínos helyzet alakult ki. Magyarországot, mint a többi szovjet szatellit államot, kétoldalú szerződések kötelezték a határsértők visszadobására. Viszont Romániával egyre feszültebbé vált a helyzet. Húsz évvel korábban, 1968-ban, Ceausescu még a Nyugat kedvence volt, amikor Moszkvának ellent mert mondani, ill. állni, és nem vett részt a Prágai Tavasz fegyveres elnyomásában. Ugyancsak szimpatikusak voltak a Szabadvilág számára azok a fricskák, amiket Románia adott pl. a magyar kormánynak. A Kriterion kiadónál sorra jelentek meg magyarul a Magyarországon betiltott kommunista írók, így pl. Lukács György művei. A „különutas” Caeusescu azonban kegyvesztett lett Nyugaton, amikor a kisebbségek üldözésébe kezdett. A gazdag (és tekintélyes) Nyugat-Németország azonnal cselekedett, és szinte „kivásárolta” az erdélyi szászokat. A sokkal nagyobb lélekszámú magyar kisebbségért még ha akart volna se tudott (keményvalutás) anyagi áldozatot hozni a budapesti vezetés. Egyet tehetett: befogadni a menekülőket. Természetesen nem volt lehetősége szelektálni, hiszen az diszkrimináció lett volna, nem csak nyugati, de „szocialista” értelemben is.

Legkézenfekvőbbnek, a demokratikus ellenzék által is javasolt, csatlakozás az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához tűnt. Itt jegyzem meg, a genfi székhely ellenére, ez nem a „Genfi Konvenció”! Nem azonos a köztudatban ismert kifejezéssel, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozza. Az ENSZ menekültügyi konvencióját a szovjet tömb nem írta alá, mert szellemisége nem felelt meg. A menekültstátuszt, az üldöztetést vitatták, hiszen, ha elfogadják, akkor azzal elismerik, hogy a szocialista országokban is lehet/van üldöztetés. Különben sem volt jellemző, hogy az emberek tömegesen menekültek volna a Szabadvilágból a munkásparadicsomba, vagy annak bármely szatellit államába. Kivételt csak a Nyugaton betiltott pártok magas rangú funkcionáriusai, ill. kémek jelentették. Viszont az ENSZ anyagi támogatásba részesítette a menekülteket (nagyszámban) befogadó országokat.

Egyes vélemények szerint azért vannak még ma is palesztin menekülttáborok az Izraelt körülvevő országokban, mert az jó bevétel a befogadó államnak. Sőt, az egyik tanulmány szerint, ezekben a táborokban „hiányos” a nyilvántartás: csak az újszülötteket jegyzik be, az elhunytakat viszont nem törlik. Így aztán 1948 óta jelentős számú menekült után fizet fejkvótát az ENSZ. Valószínűleg ez a tanulmány is ismert volt a magyar vezetés előtt, ami a „két legyet egy csapásra” elv alapján, nem csak a menekülteken segített, de dollármilliókat is hozhatott az államkonyhára. Ne feledjük, a létszámtól függő dollársegélyt forintos alapon bontották le fejadagra.

Meggyőződésem, hogy a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás érvei között ez a (hátsó)gondolat is szerepet játszott. A magyar kormány- és pártvezetők elégedetten hátradőlhettek: politikailag és gazdaságilag egyaránt megoldódott a (romániai) menekültkérdés.


Az ENSZ menekültügyi konvencióval járó kötelességek

A következményekről – így utólag, úgy tűnik – akkoriban nem igazán gondolkoztak el a budapesti Fehérházban, hogy a magyar állam mekkora feladatot és kötelezettséget vállalt fel a konvenció aláírásával. A (politikai) menekültstátusz elismerését kérelmező idegen befogadása, az üldöztetést elszenvedett országba vissza nem küldése, valamint legalább ügye tisztázásáig a róla való gondoskodás, mind-mind a magyar állam kötelessége lett.

Az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál 1989. évi március hó 14. napján letétbe helyezett csatlakozási okirattal kapcsolatban az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet kimondja: „….Az egyezmény a Magyar Népköztársaság tekintetében az 1989. évi június hó 12. napján (…) hatályba lépett. ….” . Ugyanis az aláírástól számított 90 napnak kellett eltelnie.

A Beszélő krónikájában 1989. július 26-án olvasható az NDK-állampolgárokkal kapcsolatos első bejegyzés, miszerint az SZDSZ követeli, hogy a magyar határőrök ne üssenek speciális pecsétet azon NDK-állampolgárok útlevelébe, akiket tetten érnek, amikor át akarnak szökni Magyarországról Ausztriába.

Ebből, pedig arra lehet következtetni, hogy az egykori szamizdatosok, a szovjet tömb demokratikus ellenzéke, szoros kapcsolatban álltak egymással, illetve árgus szemekkel figyelték, mi történik a táboron belül. Így utólag teljesen logikus és jogos, hogy a keletnémetek felfedezték a kiskaput: Magyarországon június 12. után menekültstátuszt lehet kérelmezni, és a (frissen aláírt) nemzetközi szerződésnek és jognak megfelelően, a kérelmezőt nem lehet hazájába (ahol üldöztetésnek van kitéve) visszaküldeni. A dolgot tovább komplikálta az a tény, hogy a nyugatnémet alkotmány szerint, minden (bizonyíthatóan) német jogosult az NSZK állampolgárságra.

A magyarországi fejleményeket Kelet-Berlin is szinte percről percre figyelte. Az Interneten fellelhető Stasi dokumentumokból is jól követhető meggyőződésem: az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához való magyar csatlakozás vezetett a szovjet tömb összeomlásához. És, igenis ebben jelentős szerepe volt Horn Gyulának, valamint Mihail Gorbacsovnak. A későbbi miniszterelnök 75. születésnapján mondott beszédében Gorbacsov valós tényeket ismételt meg, amikor azt állította, „….Nem kellett hozzá tőlünk engedély….”


A titkos Stasi jelentések

Az 1989-es évről szóló Stasi-kronológiában, júniusban tűnnek fel a magyarvonatkozású „aggodalmak” „az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül” címmel. Itt olvasható a Stasi eredeti, géppel írott beszámolója pl.. Nagy Imre és társai újratemetéséről, amelyen a jelentés szerint kétszázötvenezren vettek részt. A tudósítás kitér Orbán Viktor beszédére és az abban elhangzott szavakra, jelzőkre. Majd az NDK vezetés megállapítja: „Egy fontos társnak (Magyarország) többé nem érdeke az erősödő Nyugat-felé fordulást a blokkszolidaritásnak alárendelni.” Ennek következménye a nyugati határ megnyitása.

Ugyancsak június hónapnál jegyzi meg a Stasi dokumentumkrónika, hogy június 12-16 között Gorbacsov az NSZK-ba látogatott, ahol különösen szívélyesen fogadták. Majd a Szovjetunió első embere 1989. július 06-án nagyjelentőségű beszédet mondott Strassburg-ban, az Európa Tanácsban, ahol egyértelművé tette: a Szovjetunió többé nem tart igényt arra, hogy jóváhagyja a kis kelet-európai országok politikai rendszerét. A strassburgi beszéd, ezen részére még csak utalást sem találtam a magyar internetes oldalakon. Pedig ez a nagy nyilvánosság előtt, nemzetközi fórumon elhangzott Gorbacsov beszéd teszi egyértelművé, hogy az akkori magyar vezetés döntései és cselekvései önállóak voltak, azokhoz nem kellett Moszkva beleegyezése.

Véleményem szerint már a romániai menekültkérdés megoldásánál, a menekültügyi konvenció aláírása (1989 márciusa) előtt, szabadkezet kapott a magyar vezetés Moszkvától. A Stasi aktákból az is kiderül, hogy a magyar elvtársak már márciusban értesítették a keletnémet titkosszolgálatot a várható „(határ)változás”-ról, és egyúttal azzal nyugtatták NDK-s kollegáikat, hogy a szögesdrót (és műszaki határzár) eltávolításával egyidejűleg megerősítik a határsáv ellenőrzését. És valóban, a menekültügyi konvenció aláírása és életbe lépése közötti időben (1989. március 14 – június 12) a magyar hatóságok nem ismerték el menekültnek a keletnémeteket. Csak a haza-, ill. visszatoloncolásukat tagadták meg, a konvenció szellemében. A Stasi-jelentés szerint erről óriási vita (harc) folyt akkoriban a magyar külügyminisztérium (ahol 1989. május 11. óta Horn Gyula a miniszter) és a belügyminisztérium (1987-től Horváth István a miniszter) között, melynek eredményeként augusztustól Magyarország elismerte a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek menekültstátuszát.

Német információk szerint ez Budapesten dokumentálva van.

Ezzel kapcsolatban a Beszélő krónikása csak ezt jegyzi le:

1989. aug. 24.
Az NSZK budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott keletnémet állampolgárok első csoportja Ausztriába távozik.
Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni.



.


Forrás: Kronológia 1989 (Beszélő) Palesztin menekültkérdés (1948-49) és napjainkban (Wikipedia) (angolul) ENSZ Menekültügyi Konvenció (1951) (angolul) Az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül (Stasi anyag 1989 július németül)

.

Az ürügy neve: Anna - jelentés az utolsó jelentésről.

Nagy várakozással ültem be Mészáros Márta filmjére, az „Utolsó jelentés Annáról” címűre. Azt hittem végre ízelítőt kaphatok abból a szociáldemokrata múltból, amit a szovjet típusú diktatúra üldözött, és amivel a hazai történetírás, azon belül is a magát szociáldemokratának nevező baloldal ma sem foglalkozik igazán. Elvégre a Komintern óta a moszkvai (lenini és sztálini) vezetés halálos ellenségnek tekintette a (proletár)diktatúrát elvető és a magántulajdon szentségét elismerő (nyugati) munkásmozgalmat. Ez az iszonyatos gyűlölet vezette a szovjetet az ugyancsak anti-kapitalista és anti-imperialista német szélsőjobbal való „összekacsintáshoz” a 30-as években. Ilyen értelemben csalódás volt a film, hiszen a szociáldemokrácia lényegére még csak utalás sincs. Kivéve néhány félmondatos üzenet a mai hazai baloldalnak a szociális érzékenység serkentésére. Igaz, Mészáros Márta már műve elején jelzi, hogy nem valós történetet vitt filmre, hanem egy kiváló politikus asszonynak akart emléket állítani. Véleményem szerint ez nem sikerült. Pontosabban, nem Kéthly Annának állított emléket, hanem annak a kornak – a 70-es évek -, amikor a hazai vezetés a rendszer nemzetközi szalonképessé tétele érdekében mindent megmozgatott a nyugati baloldali emigráció megnyerésére és egyúttal - mindenekelőtt a „Nagy Imre vonal” - elnémítására.

Mivel – Apám révén – a szocdem mozgalmat, benne Kéthly munkásságát (jól) ismertem, ezért nagyon zavaró volt számomra Annus néni filmbeli megformálása, mivel nagyanyámnál 10 évvel idősebb volt. 1889-ben született Budapesten és a napokban - november 16-án - lenne 120 éves! Az 1920-ban született apám a Dob utca 90. alatti székházban kedvence (Braun Soma) mellett rendszeresen hallgatta a nálánál 31 évvel idősebb asszony előadásait. Kéthly Annát 1950-ben, 61 éves korában tartoztatták le, és 1954-ben, 65 éves korában helyezték szabadlábra. 1956-ban 67, a filmbeli időszakban – 1973-ban – pedig már 84 éves volt. Ugyancsak zavaró volt számomra Golda Meir tört angolja, hiszen a kijevi születésű, de szüleivel a pogromok elől 1906-ban az USA-ban menekült, és ott nevelkedett, majd 1921-ben Palesztinába áttelepült későbbi izraeli miniszterelnök asszony erős amerikai akcentusát hazájában sokan kifogásolták. Mészáros Márta története 1973 március 15 és november 16 (Kéthly születésnapja) között játszódik, ezért nem valószínű, hogy Meir ezen az őszön Kéthlynél járt és ott teázott vagy kávézott volna, mivel október 6-án tört ki a Yom Kippur háború.
Egyéni meglátás: 1973-ban még nem volt (annyira) elterjedve a Polaroid fényképezőgép.

Ugyanakkor Mészáros Márta igen élethűen mutatja be a 70-es évek „apparátusát”, a máig fel nem dolgozott múltat, az ügynök-világot. A filmben bemutatott sok apró elem, utalás részben nálam is visszaköszönt, velem kapcsolatban is megtörtént. A hazulról küldött régi barátok olyan apró részleteket ismertek, ismertettek életemből, amik csakis „adatgyűjtésekből” származhattak. Vicces volt például, amikor az egyik ilyen „jó barát” elmesélte nekem becenevem eredetét. Nagyon nyelt, mikor közöltem vele, hogy vagy ő, vagy a BM téved, mert én ezt már csak jobban tudom. Egy Gyuró becenevű egykori egyetemi évfolyamtársam, aki ellenzéki szamizdatosként keresett meg, órákon keresztül faggatott az Angol Kert (Englischer Garten) sörkertjében disszidálásom utáni életemről, abból is a müncheni évekről. Aztán később (vissza)hallottam, hogy egy számítógépet vihetett haza beszélgetésünk jutalmaként. Édesapám nem sok reményt fűzve kért útlevelet, hogy fiával legalább Ausztriában találkozhasson. Legnagyobb meglepetésére szokatlanul hamar jött meg a válasz, pontosabban egy behívó. A munkásmozgalomban edzett apám rögtön átlátta a helyzetet, amikor észrevette, hogy a megjelenésére kitűzött időpontban nem volt hivatalos félfogadás. Az ügyintéző nagyon kedvesen fogadta, sőt közölte vele, hogy „már vártuk az elvtársat”. „Mindent tudunk a fiáról” - mondta, majd egy dosszié-halomra mutatott az asztalon, mely állítólag az én anyagomat tartalmazta. ”Természetesen megkapja az útlevelét, csak arra kérjük, hogy beszélje rá a fiát munkahelyén a kezébe kerülő valamennyi irat fénymásolására. Cserében biztos (szép) nyugdíj és öröklakás vár rá majd itthon.” Öregem megígérte, hogy az ajánlatot továbbítja. Másnap meg is érkezett címére a kékútlevél. Találkozásunkat követően én meg megkörnyékezésemet azonnal jelentettem a biztonságiaknak. A filmbeli Kéthly Annához hasonlóan még most is düh fogott el, ahogy Mészáros Márta filmjének egyes jeleneteit, „életképeit” néztem.

A szociáldemokrácia lényegét, egykori kiválóságának munkásságát, no meg üldöztetését a ma embere számára nem adja vissza a film, viszont a Kádár-rendszer „apparátusát”, az emigrációhoz való viszonyát, pontosabban módszereit remekül mutatja be ez az „Utolsó jelentés”.

.

.

PS.

Nem tudom, Mészáros Márta honnan vette és adta a filmbeli Kéthly Anna szájába a tejesember hajnali csöngetésére utaló mondatot, vagy inkább mondást. Én ugyanis Carl Zuckermayer 1945-ben írt drámájában a „Des Teufels General”-ban találkoztam ezzel, az azóta híressé vált, náci időből származó mondással:

„ - Tudja, mi a különbség Németország és Svájc között?

- ???

- Az, hogy Svájcban biztos a tejesember csenget be hajnalban. "

Csak "zsidót" gyilkolni háborús bűn?

A Népszava hétvégi (szeptember 26.) melléklete, a Szép Szó, „Bűn és büntetés” címmel mutatta be Képíró Sándort, aki a Simon Wiesenthal Központ (SWK) toplistáján, a 10 legkeresettebb (körözött?) *náci* háborús bűnös között a második helyen szerepel. Ezzel kapcsolatban volna néhány észrevételem.

A történelemben „nagyrazzia” néven elhíresült (újvidéki) vérengzés előzménye, hogy a Bácskában, az ún. Sajkásvidéken, a magyar csendőrség és honvédség járőrszolgálat közben tűzharcba keveredett egy tanyán rejtőzködő partizáncsoporttal, amelynek néhány katona is áldozatul esett. Ennek megtorlása volt a tömeggyilkosságba torkollott újvidéki nagyrazzia, melynek hivatalos indoklása szerint a vajdasági, Duna-menti városba bemenekült partizánok felkutatása volt a célja.

Képíró neve azonban nemcsak a hadbírósági, majd népbírósági peranyagokban jelenik meg, hanem Cseres Tibor „Hideg napok” című könyvében is, sőt, az abból készült Kovács András filmben is. Képíró hadnagyot Őze Lajos alakította.

A Népszavában közölt keretes lista címében csak a „háború bűnös” kifejezés szerepel, pedig a SWK eredeti megfogalmazása szerint ez a *náci* háborús bűnösök listája. Ez azért is fontos és érdekes, mert – egy kivétellel – a toplistán szereplők egyike sem német, vagy egykori náci párttag. Valamennyiük kollaboráns, akik bizonyos előnyökért vagy meggyőződésből vettek részt a megszállók kegyetlenkedéseiben, gyilkosságokban. Ebből a sorból csak Charles Zentai Károly lóg ki, hiszen ő mindvégig magyar (királyi) katona volt, aki („önszorgalomból”) brutális előjárói kezére juttatott egy zsidó fiút, majd közösen halálra verték.

A listát olvasva szembetűnő, hogy Efraim Zuroff, a jeruzsálemi SW Központ igazgatója, nem a több mint 3000 ártatlan ember életét követelő délvidéki gyilkosságok (nagyrazzia) miatt kéri, mi több, követeli Képíró bíróság elé állítását, hanem a zsidóság elleni bűntett miatt. Ez az a pont, ahol (Bajcsy Zsilinszky Endre szellemében) felvetődik a mindenkori magyar vezetés, kormány, hatóságok felelőssége, akik az elmúlt 65 évben semmit sem tettek a háborús bűntettek és elkövetőik felkutatására, felelősségre vonására. Magyarán: ha nincs Zuroff (a SWK) és nincsenek a „zsidók”, akkor most nincs se Képíró, se Zentai ügy. Magyarország semmit sem tett és tesz a *náci* és más háborús bűnösök felkutatása érdekében. Képíró sem kerülne a hatóságok és a közvélemény látókörébe – annak ellenére, hogy neve és személye könyvben és filmen országszerte ismert(!) – ha az újvidéki mészárlásnak nem lennének „zsidó” áldozatai.

De, vajon mi lenne, ha a többi nemzet is oly szorgosan gyűjtené és kutatná fel a gyilkosokat, mint azt a zsidóság teszi? Mily hatalmas munka (és szégyen, valamint valódi szembenézés a múlttal) zúdulna a magyarokra, Magyarországra, ha a „zsidók” mellett az ukránok, románok, szerbek, szlovákok, ruszinok stb. is jelentkeznének az ellenük elkövetett háborús bűnök, (tömeg)gyilkosságok elkövetőinek bíróság elé állítása igényével?

Csak halkan jegyzem meg, hogy az újvidéki vérengzés egyik elkövetőjéről, a Népszava-cikkben gonosztevőnek titulált (vitéz) Grassy Józsefről, aki 1944. október 15. után, mint SS-parancsnok tért vissza Magyarországra, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem honlapján (kattints rá!), mint az egykori Hadiakadémia (a Ludovika) tanáráról, valóságos dicshimnusz olvasható tanítványaitól.

Különben, Képíró 1996-os hazatérését megelőzően állami garanciát kapott, hogy nem lesz bántódása. Hazatelepülési igénye benyújtásakor a buenos aires-i magyar nagykövetség erről írásban biztosította. Ugyanakkor a brit The Sun szerint Képíró Sándor nevű személy nem szerepel az argentin bevándorlási nyilvántartásban. A londoni bulvárlap ezzel arra céloz, hogy Képíró feltehetően álnéven élt a dél-amerikai országban.

.

Egy hétvége az Alpok vidékén

Eseményekben dús hétvége (szept. 19-20) tanúja voltam az Alpok vidékén. Sok minden összejött.

Szombaton (09.19) Münchenben megnyílt a 176. Oktoberfest, a sörfesztivál.
Vasárnap (09.20) ünnepelték Innsbruckban a Tirol függetlenné válásához vezető Andreas Hofer féle (paraszt)felkelés 200. évfordulóját. Ezzel egy időben az ausztriai Vorarlberg tartományban helyhatósági választások voltak. Németországban, pedig az ellenzékben lévő két kisebbik parlamenti párt (FDP és Zöldek) jelezte, hogy a következő hétvégi országos választást követően kivel, melyik nagypárttal hajlandó koalícióra lépni.

Szombaton pont délben München főpolgármestere Christian Ude (SPD) két kalapácsütéssel megcsapolta az első söröshordót, és ezzel megnyitotta a 16 napig tartó népünnepélyt. A többéves tapasztalat szerint ez idő alatt 6 millióan keresik fel a bajor fővárost, ahol az idén egy "Maß" (egy literes korsó) sör 8,60 euróba kerül. A hagyományoknak megfelelően a főpolgármester koccintott az ország (tartomány) vezetőjével Horst Seehofer (CSU) miniszterelnökkel és emelték poharukat, pardon söröskorsójukat a bajor nép egészségére. Ezt a közös ünneplést még a jelenlegi választási kampány sem tudta, tudja megbontani. Az NSZK megalakulása óta Bajorországban szinte mindig a „feketék” (CSU – keresztény-szociális unió) voltak hatalmon, ami jól tükrözi a vidéki emberek konzervatív, vallásos lelki világát és politikai beállítottságát. A főváros (München) pedig hagyományosan a „vörösök” (SPD – szociáldemokraták) fellegvára. Ezen sem csodálkozik senki, hiszen mint egyetemi város magán viseli a fiatalok lázongó szellemiségét, no meg az útkereső művészek és a munkásnegyedek baloldaliságát. Ebben a „vörös és fekete” szellemben tud egy héttel a választások előtt is együtt ünnepelni a bajor politikai elit, mi több az ünnepi sörsátorban népviseletben jelentek meg a pártok vezetői (a hölgyek, feleségek dirndl-ben, a férfiak többsége pedig bőrnadrágban).

Vasárnap Innsbruckból közvetítette az osztrák tv Tirol tartomány függetlenné válásának 200. évfordulója alkalmából rendezett 3 órás népviseleti felvonulást. A dísztribünön ott volt az osztrák államelnök, a kancellár, Tirol tartományi főnöke és Dél-Tirol vezetője. A műsorvezető emlékeztetett, hogy Andreas Hofer parasztvezér felkelését az Alpok déli vonulatát, a tiroli grófságot, akkoriban uraló bajorok, és a dél felől érkező napóleoni csapatok elleni harc vezette Tirol függetlenségéhez, melynek területi egységét a Habsburgok is elismerték. A Monarchia felbomlását követően 1919-ben a Versailles-i békeszerződés Olaszországhoz csatolta Tirol déli részét, annak elismeréseként, hogy az olaszok a győztes hatalmak oldalán vettek részt az első világháborúban. 1939-ben Hitler és Mussolini megegyezett, hogy a német ajkú lakosság önként távozhat a Német Birodalomba. 1945 után Dél-Tirol továbbra is olasz fennhatóság alatt maradt. Az autonómiai törekvéseket Róma elnyomta, amelyre válaszul Ausztria semlegességét követően, az 50-es évek második felétől, a dél-tiroliak merényletsorozatokkal válaszoltak. Bécs és Róma végül megegyezett a kulturális autonómiában, a kétnyelvűségben. Dél-Tirol napjainkra Olaszország leggazdagabb tartománya lett, melyhez nagyban hozzájárultak a kétnyelvűségben rejlő előnyök. Ugyanis a Dél-Tirolban kötött német nyelvű (elsősorban autó- és ingatlan adás-vételi) szerződések egész Olaszországban érvényesek, ami az Európa német nyelvterületeiről érkezők számára az ügyintézést nagyban megkönnyíti és leegyszerűsíti.

Az ünnepségen rendzavarás nem történt. Az osztrák állami vezetők az európaiság jegyében a példás együttélést hangsúlyozták. A tiroli zászlók mellett mindenhol az EU zászlaja dominált. Egyetlen „ellen-transzparens” volt látható „Cortina Bozenhez akar menni” felirattal. Cortina d’Ampezzo (eredetileg Hayden) küldöttei hívták fel ezzel a figyelmet óhajuk teljesítésére, hogy városuk ne az olasz Veneto, hanem a dél-tiroli Trentino tartományhoz, és ezzel Bozen (Bolzano) közigazgatása alá tartozzék.

Az innsbrucki ünnepség ideje alatt tartották Ausztria legnyugatibb tartományában, Vorarlberg-ben, a helyhatósági választásokat, amit abszolút többséggel az osztrák Néppárt (ÖVP) nyert. Az eddigi koalíciós partner, az egykor Jörg Haider nevével fémjelzett Szabadságpárt (FPÖ) helyi vezetője a kampány során a hohenems-i zsidómúzeum igazgatóját, aki Németországban született, „Amerikából érkezett menekült zsidónak” nevezte. Ezt a megjegyzést antiszemitának minősítette a vorarlbergi néppárt és kijelentette: a választás után az FPÖ-vel semmiképpen nem lép koalícióra. Nem is lett rá szükség, mivel a Néppárt megszerezte a szavazatok több, mint 50 százalékát. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy a Szabadságpárt megduplázta szavazatait, és 25 százalékkal a második helyen végzett.

Vasárnap (szept.20.) nyilvánította ki a jelenleg ellenzékben lévő két számottevő német „kispárt” (FDP és Zöldek) is koalíciós elképzelését a szeptember 27-i választások utánra. A szabaddemokraták, a „sárgák” (FDP) bejelentették, hogy csakis a „feketék”-kel (CDU/CSU) hajlandók koalícióra lépni. A Zöldek viszont egyértelművé tették, hogy csakis a szociáldemokratákkal tudják a koalíciót elképzelni. Ha valamennyi párt ígéretéhez híven kitart előre megnevezett koalíciós partnere mellett, akkor a négy évvel ezelőtti patthelyzet állhat elő, és marad a kényszer-nagykoalíció Angela Merkel kancellárral az élen.

A parlamentáris pártok egyöntetűen elzárkóztak a NDK-s utódpártnak tartott Baloldal (die Linke) nevű párttal való koalícióra lépéstől. Habár a szociáldemokraták (SPD) jelezték: tartományi szinten elképzelhető az SED (az NDK MSZMP-je) utódpártjával az együttműködés, de szövetségi (állami) szinten ez kizárt dolog. A nagy kérdés: vajon a CDU/CSU-nek sikerül-e az FDP szavazókkal együtt megszerezni a kormányzáshoz szükséges („fekete-sárga”) többséget? Ha igen, akkor továbbra is Merkel a kancellár. Ha nem, és ismét a nagykoalíció lenne az egyetlen kiút a drága és időigényes megismételt választás elkerülésére, akkor a nagykoalíció esetén ugyancsak Merkel a nyerő – legalábbis a papírforma szerint.

A német választási kampány eldurvulásától nem kell(ett) tartani, hiszen meglehetősen fonák helyzet alakult ki, ugyanis a kihívópárt vezére Steinmeier (SPD) a jelenlegi kormány külügyminisztere. Vajon mit mondhat egy külügyminiszter a saját kormányfőjére? És fordítva, egy kormányfő (CDU-s kancellár) hogyan bírálhatja saját külügyminiszterét, annak munkáját? Ezért mindkét jelölt csak azt tudja hangoztatni: nem szeretné a fennálló koalíciót folytatni.

A végzetes nap

A 60-as évek elején Krakkóban a „Jaszczury” (klub) fogalom volt a magyar autóstopposok körében. Innen indultunk felfedezni Báthory és Piłsudski örök nyughelyének városát. A villamoson hangoskodtunk, ahogy az külföldön szokás, elvégre úgy sem érti senki, amit beszélünk. Egyszer csak magyarul megszólított egy pap és az otthoni dolgok iránt érdeklődött. Majd kérdésünkre elmondta, hogy a háború alatt Magyarországon volt, és nagyon jó emlékei vannak a magyarokról. Még azon az őszön nyugat-magyarországi osztálykirándulásra mentünk külön engedéllyel, a határsávon belül. Brennbergbányán megnéztünk egy csodálatos fatemplomot, amit idegenvezetőnk szerint lengyel hadifoglyok építettek a második világháború idején, hálából a jó bánásmódért. Évekkel később egy lengyel srác azzal fordult hozzám a melbourne-i nyelviskolában, hogy „végzetes nap a mai”. Nem értettem. „Szeptember 17.” - mondta, „ezen a napon támadott meg minket a Szovjetunió 1939-ben. A végzetes nap (fatal day)” - magyarázta Kazsi (Kazimierz), aki Londonból jött. Összebarátkoztunk, és Kazsi sok érdekes, izgalmas részletet mesélt, amit az egykori ideiglenes kormány még élő tagjaitól hallott. Az évek folyamán aztán lassan összeállt a kép, hogy mi is történt 1939. szeptember 17-én és az azt követő mintegy hat esztendőben, amiről Magyarországon nem igazán beszéltek a kommunista hatalomátvételtől, szinte napjainkig.

Az ötvenes évektől úgy vonult be a hazai köztudatba, hogy Hitler agressziót követett el Lengyelország ellen, Sztálin, pedig bölcs stratégiai előrelátással egy időre (1939-1941) megállította a náci támadást. Hogy ezt a lengyelek valójában hogyan élték át, arra csak a későbbi személyes elbeszélések alapján tudtam következtetni. Egy biztos, 1939. szeptember 17-én, a Vörös Hadsereg nem bölcs stratégiai előrelátásból szállta meg az akkor már ezer sebből vérző Lengyelország keleti felét. Hiszen, mint utóbb kiderült, szisztematikusan legyilkolták a hadifoglyokat (Katyn), a katonai szolgálatra behívott értelmiséget, a lengyel társadalom színe-javát (20 ezer embert!). Lengyel barátaim szerint csak azoknak a rokonoknak volt esélyük az életben maradásra, akik német fennhatóság alá kerültek. Náci kényszermunkásként nagyobb sanszuk volt a túlélésre, és a háború utáni családegyesítésre, mint a Szibériába száműzötteknek, elhurcoltaknak. Ez a családi legenda összecseng azzal a magyar szájhagyománnyal, miszerint 1944-45-ben a megszálló németek „úriemberek” voltak, ellentétben a felszabadító szovjet katonákkal.

A polgári lakosság szenvedéseiről vajmi keveset tudunk. Pedig a hadseregek, közigazgatások váltakozása kegyetlenül megviseli az egyszerű, ártatlan embert, családokat, egy falu, egy város lakóit. Az egyéni történeteket hallgatva borzalmas szenvedéseken ment keresztül a lengyel nép. Gondoljunk csak bele.

1939. szeptember 1. Hitler megtámadja Lengyelországot.

1939. szeptember 17. Sztálin megtámadja (Kelet-)Lengyelországot.
Az új náci-szovjet államhatár mindkét oldalán felszámolják a helyi ellenállást, azok tagjait (köztük sok papot) megölik vagy koncentrációs táborba, szovjet oldalon Szibériába viszik.
A szovjet közigazgatás bevezetése magával hozta az addigi vezetés leváltását. Az „imperialista”, „kapitalista” rend egykori képviselőit, a polgármestereket, papokat, kulákokat, rendőröket, stb. „eltávolítják”, rossz esetben megölik. Helyükbe – ugyanabból a közösségből - „elvhű”, megbízható embereket neveznek ki.

1941. június 22. Hitler lerohanja a szovjet által „védett” (megszállt) lengyel területeket.
Az addigi szovjet közigazgatás tagjait helyben likvidálják. Mivel a volt szovjetbarát lakosság között sok a „zsidó”, azokat a többiek beárulják, majd elkezdődnek az SS tömeggyilkosságok.

1944-ben a visszavonuló németek nyomában ismét megjelennek a szovjetek, akik a helyi vezetőket, mint náci kollaboránsokat ölik meg.
Közben a náci birodalom bukását látva újraéledezik a lengyel nemzeti ellenállás. Napról-napra nő a Londonból irányított Honi Hadsereg létszáma. A varsói felkelés idején (1944. augusztus 1. – október 3.) létszámukat már félmillióra becsülik. A ”Lengyel Földalatti Állam”-nak is nevezett szervezkedést a sztálini Szovjetunió potenciális ellenségnek tekinti, ezért a Vörös Hadsereg - sorainak rendezésére hivatkozva - szeptember 16-án megáll a Visztula partján, és hagyja, hogy a nácik felszámolják a varsói felkelést.

A háború végnapjait és a közvetlen utána kialakult bonyolult (politikai) helyzetet remekül mutatja be Andrzej Wajda filmtrilógiája „A mi nemzedékünk” (1955), „A csatorna” (1956), és a felejthetetlen (Zbigniew) Cybulski-val a „Hamu és gyémánt” (1958).

Ez a végzetes nap a magyar történelemre is hatással volt, amiről a háború utáni hazai történetírás kínosan hallgat. Az ok egyszerű: a kor hőse egy antiszemita miniszterelnök. Az angolbarát, főcserkész Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően, az évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva bátran visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Köztük egész katonai egységeket, felszereléseikkel együtt, amit aztán a későbbiekben a magyar honvédség használt. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában kiemelkedő szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.

Lengyelország megszállása (1939. szeptember 1. – október 6.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben, hála Telekinek, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Rákosi Mátyás kiengedése, ill. a Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amit a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Szintén az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkortájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.

Mindez egy 70 évvel ezelőtti nap következménye, amit lengyel barátom, Kazsi, tömören csak úgy jellemzett: a végzetes nap.

.

Megjegyzés

Bővebben a Lengyelország elleni 1939. szeptember 17.-i szovjet orvtámadásról és annak hátteréről Elhallgatott történelem 1939 - 1941 címmel írtam (hatrészes) tanulmányt.

Elhallgatott történelem 1939 - 1941 / I.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Hetven évvel ezelőtt ezekben a napokban kezdődött el az a legalább 50 millió emberéletet követelő hat évig tartó öldöklés, amit a történelem a második világháborúnak nevez, és aminek kirobbantásának időpontját sommásan szeptember elsejével jelölik a történelemkönyvek világszerte. Ugyanis ezen a napon támadta meg a náci Németország keleti szomszédját, Lengyelországot. Arról már kevesebb szó esik, pláne megemlékezés formájában Magyarországon, hogy két héttel később a Szovjetunió nyugatról támadta hátba a nácikkal szemben hősiesen védekező lengyeleket. A szovjet területhódításokról, annak okáról és következményeiről a hazai történetírás nemigen tesz említést.

Nemrég, a Molotov-Ribbentrop Paktum aláírásának 70. évfordulója (augusztus 23.) kapcsán megjelent néhány megemlékezés a hazai médiában, de azok még mindig azt a kommunista, „antifasiszta” szemléletet képviselik, miszerint a mérhetetlen hitleri gonoszságot és észjárást felismerve, Moszkva bölcs előrelátással taktikai és stratégiai okokból, amolyan idő- és térnyerési céllal kötött megnemtámadási szerződést Berlinnel. A napjainkra megváltozott történelemszemléletet jelzi, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) határozatot fogadott el arról, hogy a „Molotov-Ribbentrop paktum” aláírásának dátuma (augusztus 23.) legyen a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak összeurópai emléknapja. Az idén júliusban elfogadott EBESZ határozat ellen Oroszország erélyesen tiltakozott, mivel nézete szerint ezzel lényegében 56 ország Németországot és a SZU-t egyformán felelősnek kiáltja ki a második világháború megkezdéséért.

Egy biztos, a két diktatúra vészesen hasonlított egymásra. Mindkettő egypártrendszer volt. Mindkettő üldözte a rendszerelleneseket. Ellenzéket nem ismertek, csak ellenséget, akiket viszont kegyetlenül üldöztek, gyakran a halálba is. Propagandájuk, irányelvük azonos volt: csak az a jó és igaz, amit a párt mond, és csak az boldogul, aki elfogadja a fennálló rendet, rendszert. Származási alapon üldözte állampolgárait. Zsidó vagy "burzsuj", "nemzet- vagy osztályidegen". A megfélemlítésre és a besúgó rendszerre épült mindkét diktatúra. A hasonlóságok, mi több az azonosságok szinte megszámlálhatatlanok. Übermensch vs. szocialista (kommunista) embertípus. Vagy, hogy aktuális legyek, Rudolf Hess híres (hírhedt) mondása:

"...Die Partei ist Hitler! Hitler aber ist Deutschland wie Deutschland Hitler ist!..."
(A Párt Hitler! Hitler azonban Németország, mint ahogy Németország (maga) Hitler!)
Ugye milyen ismerősen hangzik? (a háború utáni korosztályoknak)

Vajon, ezt a két vészesen hasonló felépítésű totalitárius diktatúrát mi késztette ennek a (megnemtámadási) szerződésnek a megkötésére?


Valószínűleg Hitler-től származik a megnemtámadási szerződés ötlete. Lengyelország megtámadásához jó ürügyet adott az úgynevezett danzig-i korridor, mely a versailles-i békeszerződés alapján kijáratot biztosított Lengyelország számára a Balti-tengerhez. Ez a Németország és Kelet-Poroszország közé ékelődött 30-90 km széles földsáv (Korridor) állandó feszültségforrás volt a lengyel-német kapcsolatban, már a weimari köztársaság idején is. Hitler hatalomra jutása után, 1934-ben, megkötött német-lengyel megnemtámadási szerződés valamit enyhített a két ország bizalmatlanságát. A Csehszlovákiát megsemmisítő müncheni egyezmény megkötése után (1938) ismét előtérbe került egy másik versailles-i sérelem: a danzig-i-kérdés. Látva az európai nagyhatalmak tehetetlenségét a náci követelésekkel szemben, Hitler újabb ötlettel állt elő: 1939. március 21-én bejelentette igényét Danzig Szabad Városra, és követelte a kikötővárost Lengyelországgal összekötő, egyben Németországot Kelet-Poroszországtól elválasztó Korridor (lengyel folyosó) területen-kívüliségét. Terve és követelése erőszakos megvalósításában azonban benne volt a kétfrontos háború kockázata. Ez, pedig már az első világháború idején is a Német Császárság totális vereségéhez vezetett. Hogy ezt elkerülje, bizonyosságot kellett szereznie a Szovjetunió „semlegesítésére”.

Kevés szó esik arról a gazdasági szerződésről, amit négy nappal a híres-hírhedt megnemtámadási szerződés előtt 1939. augusztus 19-én írt alá ugyancsak Moszkvában Molotov szovjet és Ribbentrop német külügyminiszter. Ebben a két fél megállapodott, hogy a Szovjetunió élelmiszert (pl. búza) és nyersanyagot (pl. kőolaj) küld Németországnak, Németország, pedig cserében gépeket (fegyvereket) és műszaki berendezéseket szállít a Szovjetuniónak. Ennek különösen a háború kitörése után (szeptember 3.) lett nagy jelentősége, amikor a britek blokád alá vették Németországot.

Hitler annak ellenére, hogy beszédeiben állandóan a „judeo-bolsevizmus” elleni harcot hangoztatta (sohasem beszélt „kommunizmus”-ról vagy kommunistákról!) ideológiai szövetségest fedezett fel Sztálinban az „imperialisták” (értsd nyugati nagyhatalmak) elleni harcban. Ahhoz, hogy háborút indítson az iparilag fejlett Nyugat-Európa ellen, keleti határait biztonságban kellett tudnia. Ebben segítségére volt a Versailles-i békeszerződés (németeknek St. Germain, magyaroknak Trianon) előtti területi egység visszaállításának álma. Először az 1914. előtti császári Németország, majd az ezeréves Harmadik Birodalom megalapítása vezette a náci vezért. A „területrendezés”-ben Sztálin is készséges partnernek bizonyult, hiszen a cári Oroszország is nagy területeket veszített az első világháború alatt, ill. azt követően. Gondoljunk csak az 1918-ban alakult új államokra: Lengyelország (nagy része), Finnország, a Baltikum (Észtország, Lettország, Litvánia), Besszarábia (Moldova) – mind az orosz birodalom része volt a világháború kitörése előtt, 1914-ben. Ha megnézzük Európa térképét közvetlenül a Szovjetunió elleni 1941. júniusi náci támadás előtt, akkor világosan látható, hogy a Molotov-Ribbentrop Paktum gyakorlatilag visszaállította az 1917-es német-szovjet különbéke előtti frontvonalat, a német, ill. orosz birodalmi határokat.

A kommunista földi (munkás) paradicsomot ígérő Sztálinnak is kapóra jött Hitler „anti-imperializmusa”. Borítékolni lehetett, hogy a náci vezér provokálásait, pofátlanságait az „imperialisták” sokáig nem fogják tűrni. A polgári (parlamentáris) demokráciák előbb-utóbb fegyveres konfliktusba fognak keveredni Hitlerrel. Ezek a nyugat-európai háborúk, pedig a kommunista mozgalmak malmára hajtja a vizet, azok megerősödését eredményezi majd. Ez a (sztálini) szovjet gondolatmenet és taktika kristálytisztán követhető az 1939-es paktum titkos záradéka és annak megvalósítása mentén. A nyár folyamán az „imperialisták” (Nagy-Britannia és Franciaország) biztosították Varsót, ha támadás érné, akkor két héten (14 nap) belül (katonai) segítségére sietnek. A nácik szeptember elsején megindították támadásukat Lengyelország ellen. Szeptember 3-án Nagy-Britannia (értelemszerűen a Brit Nemzetközösség) és Franciaország hadi állapotban tekintette magát náci Németországgal szemben. Eltelt a beígért két hét és a brit, francia csapatok nem érkeztek meg Lengyelországba, sőt Németország nyugati határain sem tettek semmilyen ellenlépést a német erők lekötésére. Sztálin látva az „imperialisták” szószegését, szeptember 17-én (pont két héttel a nyugati nagyhatalmak hadüzenetét követően) megindította csapatait (kb. félmillió ember) Kelet-Lengyelország „nácik előli megmentésére”. A hivatalos szovjet propagandának azonban ellentmond, az a tény, hogy egyes német csapatok elérve a Paktumban meghatározott, és rögzített határokat, megálltak és bevárták a szovjeteket, majd közös katonai parádéval ünnepelték a lengyelek feletti győzelmet. .... (folyt.)

Brest-Litovsk, 1939. szeptember 23.

.

Tovább ....... II.

Elhallgatott történelem 1939-1941 /II.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Hogy a „Molotov-Ribbentrop paktum” mennyire a német császári és az orosz cári birodalom szellemében született, annak fényes példája, hogy az új náci-szovjet államhatár Brest-Litovsk városán haladt keresztül. Ott, ahol 21 évvel korábban (1918 márciusában) az alig féléves Szovjet-Oroszország kénytelen volt területeiről lemondani a központi hatalmak javára, hogy a szétzüllesztett cári katonaságból megszervezhesse a Vörös Hadsereget, és meg tudja vívni hatalmi harcát a fehérek elleni polgárháborúban. Sztálin a paktummal gyakorlatilag elégtételt vett azért, amit Trockij és Lenin kénytelen volt egykor taktikai és stratégiai okokból feladni, és ami a történelembe, mint a „Brest-Litovsk-i béke” vonult be. Ebben a városban tartották 1939. szeptember 23-én a jól dokumentált közös katonai parádét, melyen a szovjet parancsnok német kollegájával közölte: „London bevétele után szívesen látja Moszkvában”. Ez a megjegyzés is alátámasztja a sztálini elképzelést és reményt, miszerint a nácik a (nyugati) „imperialisták” ellen fognak vonulni. Az elkövetkező közel két év is ezt bizonyította: a nácik Nyugat-Európát próbálták meghódítani, a szovjet, pedig az egykori cári Oroszország határait, területeit igyekezett visszaszerezni, hol háborúval (Finnország), hol meg a Szovjetunióba való „önkéntes” jelentkezés ürügyén (Baltikum). 1940 nyarán Sztálin dísztáviratban gratulált Hitlernek Párizs (mint az „imperializmus” egyik fellegvárának) bevételéhez. Rá egy hétre a szovjet csapatok bevonultak az Oroszországtól 1918-ban függetlenné vált, majd Romániával egyesült Besszarábiába (Moldova), mondván a Versailles-i szerződés most már nincs érvényben. A szovjettől ilyenkor megszokott üldöztetések (kulákok, ellenzékiek, egykori – odamenekült - fehérgárdisták stb. letartóztatása) alól csak a besszarábiai németek (közel 100.000 ember) mentesültek, akik a Német Birodalom védelmét élvezve 1940 novemberéig áttelepülhettek Németországba.

Mint látható, a Szovjetunió 1939. szeptemberében nem azzal a céllal és szándékkal „érkezett” Lengyelországba, hogy bölcs stratégiai előrelátással területet nyerjen a majd két év múlva ellene forduló és támadó náci hadigépezettel szemben. Ez már csak azért sem igaz, mert ha Sztálint valóban, és kizárólag a térnyerés vezérelte, akkor miért kellett legyilkolni mintegy 20.000 lengyel hadifoglyot? (Katyn). Arról nem is beszélve, hogy a háború után (1945), miért nem adta vissza a lengyeleknek ezt a területet? Miért nem vonult ki a „stratégiai előrelátással” megszállt(?) kelet-lengyelországi területekről? Az is elgondolkodtató, hogy vajon a Szovjetunió miért tarthatta meg a „Molotov-Ribbentrop paktum”-ban megállapodott területeket? Eszerint az azóta százszor, ezerszer is elátkozott szerződés szelleme még ma is kézen foghatóan él?

A Lengyelország elleni hitleri támadásban 50.000 fős kontingenssel részt vett a náci segítséggel alig hat hónapja alakult Szlovák állam is. Ugyanakkor (az angolbarát, főcserkész) Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége és közbenjárása nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Az 1939. szeptember 17-i szovjet orvtámadást követően Rydz-Śmigły lengyel hadseregtábornok felszólította egységeit, hogy ne bocsátkozzanak harcba a szovjettel, hanem fegyverzetükkel együtt menjenek Magyarországra és Romániába. A lengyel kormány is Románián keresztül érkezett először Párizsba, majd tovább Londonba, ahonnan mint legitim államvezetés irányította, vagy inkább képviselte a lengyel népet. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában vezető szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.


A „Molotov-Ribbentrop paktum” megkötése (1939. augusztus 23.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben (Teleki kormányzása idején – 1939. február 16 – 1941. április 3.) Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az 1935 óta életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt kommunista pártvezér Rákosi Mátyás kiengedése a börtönből, ill. Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amiket a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkor tájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.


A szovjet-német megnemtámadási szerződés, közismert nevén a „Molotov-Ribbentrop paktum”, egész Európában jól érzékelhető enyhülést hozott a két totalitárius diktatúra ideológiájában is, mely mögött a közös „anti-imperializmus” állt. Párizs náci/német megszállásakor a francia kommunista párt lapja a L’Humanite azzal fordult olvasóihoz, hogy „barátként fogadják az imperialisták ellen küzdő nácikat”. Georges Marchais, a későbbi főtitkár, önként jelentkezett náci németországi munkára. A müncheni Messerschmitt-gyárban dolgozott, majd 1943-ban visszatért Franciaországba, ahol csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz. A kommunista pártba csak 1947-ben lépett be. (Később, amikor náci németországi munkáját firtatták, azt állította, hogy kényszer alatt tette). ....... (folyt.)

.

Tovább....... III.

<----- vissza I.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / III.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A „Molotov-Ribbentrop paktum” létrejöttében minden valószínűséggel legjobban a marxi alapon álló parlamentáris baloldal csalódott. Habár a „Nagy Összeborulás”-hoz nyílegyenes út vezetett. Ehhez egy kis történelmi áttekintés, különös tekintettel a német baloldalra és annak hatására az orosz történelemre.


Ellentétben Európa legtöbb államával, köztük Magyarországgal, Németországban már az I. világháború kitörése előtt (az 1910-es években) volt szélsőbaloldali (kommunista) képviselő a birodalmi parlamentben, a Reichstag-ban. Igaz, akkor még Szocialista (vagy Második) Internacionálé-nak nevezték a baloldali pártok közös, (nemzetközi és ideológiai) összefogását, melyben még egyetértés volt tapasztalható a jobb- és balszárny között, amit csak a I. világháború kitörése bontott meg. Az Oroszország elleni háború bejelentésekor (1914. augusztus 4.) II. Vilmos császár a német parlamentben felkérte a képviselőket, hogy a haza (védelme) érdekében tegyék félre ellentéteiket és egységesen lépjenek fel a háború megnyerése érdekében. Ez viszont azt (is) jelentette, hogy – ugyancsak a haza (védelme) érdekében – a munkásság átmenetileg lemond szokásos követeléseiről (pl. béremelés, jobb munkakörülmények, stb.) és leghatásosabb fegyveréről: a sztrájkról. Ez az uralkodói kérés hamarosan megbontotta a szocialisták sorait. Ekkor szakadt ketté a német baloldal:

1. a haza védelme érdekében követeléseiről (pillanatnyilag) lemondó szociáldemokratákra (azaz jobboldali szocialistákra, akik továbbra is elfogadták a parlamentáris demokráciát, no meg a magántulajdon szentségét), valamint

2. a háborút alapjában véve, mint a munkásosztály harcának ilyen áron történő csorbulását, mi több árulását ellenző kommunistákra (a (szélső)baloldali szocialistákra, akik proletárdiktatúrát (tanácsrendszert) kívántak bevezetni, amelyben megszűnik a magántulajdon)

A német parlamentben 1914 decemberében a hadikötvények megszavazását egyedül megtagadó szélsőbalos Karl Liebknecht-et a Szociáldemokrata Párt vezetősége (Friedrich Ebert és Philipp Scheidemann) nemcsak a parlamenti frakcióból, de a pártból is kizárta. Ettől kezdve Liebknecht és radikális változást sürgető elvbarátai (Rosa Luxemburggal az élen) háborúellenes szervezkedésekbe kezdtek, agitációkat, részben illegális akciókat folytattak, melynek eredményeként 1919. január elsején az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom célkitűzéseit követve megalakították a Német Kommunista Párt-ot.


A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg szervezte Spartacus Szövetség (Liga) – állítólag vezetőik jóváhagyása nélkül - még ugyanebben a hónapban forradalmat próbált kirobbantani Berlinben. Megtámadták a főváros munkásbarát rendőrségét. A Spartacus felkelést a fiatal német köztársaság szociáldemokrata kormánya (Friedrich Ebert) az egykori császári hadsereg, valamint „munkanélküli” frontkatonákból álló Freikorps segítségével leverte. Több száz felkelőt elfogtak, nagy részüket megkínozták és megölték. Ennek a leszámolásnak lett az áldozata Liebknecht és Luxemburg is. A Nagy Frigyes idején létrehozott Freikorps, amolyan politikai elkötelezettség nélküli területi, körzeti rendcsináló alakulat volt, mely nem tartozott a hadsereg kötelékéhez. Egyes tagjai már 1920-ban Hitler pártjának szolgálatába, védelmében álltak (lásd Röhm az SA későbbi vezetője vagy Höß az auschwitzi táborparancsnok). Liebknecht és Luxemburg halálát követően félő volt, hogy további utcai harcok, összetűzések lesznek a német fővárosban, ezért a parlament áttette székhelyét Weimarba, amiről aztán a köztársaság későbbi nevét kapta. Habár a (második) Német Birodalom nevet az ország megtartotta.


Az első világháború nemcsak a német munkásmozgalomnak adott új irányt, mely gyakorlatilag a szocialista eszmét osztotta meg, ill. osztotta fel két táborra, hanem az egész nemzetközi marxista mozgalom előtt is új dimenziókat nyitott meg. Látva a kommunisták háborúellenes aktivitását a legfelsőbb német hadvezetés lehetőséget adott a bolsevikoknak az orosz hadifoglyok közötti „felvilágosító” (propaganda) munkára, majd az oroszországi februári forradalmat követően szorgalmazták a Svájcban élő orosz forradalmárok, élükön Leninnel, visszatérését Oroszországba. Véleményük szerint ennek a háborúellenes, szélsőbalos csoportnak az oroszországi tevékenysége sokat segíthet a hadi helyzet megváltozatásában a német fél javára. Egyes források szerint a császár azzal a feltétellel járult hozzá a német hadvezetés javaslatához, ha a csoport hazatérése után háborúellenes agitációjuk eredményeként Lenin hajlandó különbékét kötni Németországgal. Ennek sikeréhez a németek 40 millió aranymárkát biztosítottak a csoport számára. A „területen kívüliség” jeléül leplombált vasúti kocsikban utaztak a semleges Svájcból az ellenséges Németország területén keresztül Svédország és Finnország érintésével Petrograd-ra. A vonat állítólag megállt Berlinben, ahol felvették a különbékéért beígért pénzt, amit Lenin – valószínűleg a hazaárulás vádjának elkerülése végett - később kategorikusan visszautasított, mint szemenszedett hazugságot.


Kerenszkij, aki már 1912-ben szociáldemokrata parlamenti képviselő volt az orosz Dumában, a februári forradalom után a jobb harctéri (és tárgyalási) pozíciók elérése érdekében a háború folytatása mellett volt. A hazatért bolsevikok júliusban felkelést próbáltak kirobbantani az orosz fővárosban, Petrograd-ban, de az nem sikerült és Lenin ekkor Finnországba menekült. A Kerenszkij kormány megdöntésére és Lenin visszatérésére az előkészületeket Trockij szervezte. A sikeres felkelés Trockij 38. születésnapján, november 7.-én, tört ki, és mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom került be a világtörténelembe.

Nem sokkal később Trockij, aki előzőleg az USA-ban is élt, külügyi népbiztos (külügyminiszter) lett, és ebben a pozíciójában vezette a különbékére irányuló tárgyalásokat a németekkel. A császári vezetés minél nagyobb területet követelt a békéért cserében. Lenin és Trockij végül is taktikai okokból elfogadta a visszavonulással (meghátrálással) járó különbékét. Az országon belüli helyzet nem engedte meg, hogy a frontharcot tovább folytassák. Leninnek be kellett látnia, hogy a bolsevikok által „fellazított”, ideológiailag szétzüllesztett cári hadseregre a biztos bukás, vesztés vár, ami egyúttal veszélyeztette a fiatal szovjethatalom fennmaradását is. Az 1939-ben megkötött Molotov-Ribbentrop paktumot is a sztálini és nemzetközi kommunista történetírás - mindenekelőtt a Komintern-en keresztül – ehhez a 21 évvel korábban alkalmazott lenini taktikai húzáshoz próbálta hasonlítani és ahhoz hasonlóan magyarázni. Érdekes, az 1918-as breszk-litovszki (külön)békét is, az akkori külügyminiszterek írták alá szovjet-orosz és német, (valamint osztrák-magyar) részről. ..... (folyt.)

Tovább ........ IV.

.

.

<---vissza II.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / IV.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

Trockij a „permanent forradalom” híve volt, azaz nézete szerint, egyszerre több országban kell sikerre vinni a világot megváltó bolsevista forradalmat, mely meghozza a proletárdiktatúrát, majd az osztálynélküli társadalmat. Sztálin nézete szerint, viszont először egy országban kell megvalósítani a szocializmust, az osztálynélküli társadalomhoz, a kommunizmushoz vezető út első állomását. Sztálin és megközelítési elve győzött. Trockijt előbb a központi bizottságból, aztán a pártból zárták ki, majd 1929-ben családjával együtt kiutasították a Szovjetunióból. Otthonmaradt követői megbánást tanúsítottak és elismerték, hogy hibáztak, amikor Trockij-nek hittek. Ennek ellenére, néhány év múlva, a „nagy tisztogatás” idején (1936), valamennyijüket bíróság elé állították, majd kirakat-perekben halálra ítélték és kivégezték. Trockij közben külföldről azzal vádolta Sztálint, hogy antidemokratikus bürokráciájával a Szovjetunióból egy degenerált munkásállamot csinált, amit vagy egy munkás demokráciát létrehozó politikai forradalom fog megdönteni, vagy pedig az ország egy kapitalista osztállyá fog degenerálódni.

Az 1936-os „nagy tisztogatás” rávilágított a (sztálini) szovjetrendszer egy sajátosságára. A perbe fogott, és bűnösnek kikiáltott pártvezetők, pártkatonák családtagjait, rokonságát is megbüntették, mi több részben kiirtották, de legalábbis munkatáborba, kényszermunkára ítélték, száműzték. Gyermekeiket, kiskorú családtagjaikat pedig „átnevelési céllal” elszakították a családtól, új nevet, személyiséget adtak nekik, hogy „szocialista”, „kommunista” (gondolkodású, párthű) embert faragjanak belőlük, azaz „hasznos tagjai legyenek a társadalomnak”. Ezt a módszert békeidőben még a nácik sem alkalmazták ellenfeleikkel, ellenségeikkel szemben. A hitleri Németország (1933-39) az egyént próbálta „kivonni” megszokott környezetéből, a cinikus, úgynevezett „védőőrizet” (Schutzhaft) alkalmazásával, és tartotta internáló, majd később koncentrációs táborokban. Egész családok likvidálása (1939-45) elsősorban zsidókra, cigányokra korlátozódott, azaz faji és nem politikai alapon történt.

Trockij és Sztálin eltérő felfogása a kommunizmus megvalósításáról az 1915-ös zimmerwaldi konferencia utáni időkre vezethető vissza, amikor Lenin a Harmadik Internacionálé (a Komintern) megalakítását kezdeményezte. A zimmerwaldi konferencián a bolsevikok szakítottak a szociáldemokratákkal, mivel bebizonyosodott, hogy azok háború esetén saját, nemzeti kormányukat támogatják. A Lenin vezette bolsevikok, pedig azért hívták életre a Harmadik Internacionálét, hogy a „nemzetköziség elvén” minden eszközzel, akár fegyveres erővel is, azon munkálkodjanak, hogy megdöntsék a nemzetközi burzsoáziát, és létrehozzanak egy nemzetközi szovjet köztársaságot, melynek későbbi célja az állam teljes megszüntetése.

Ezzel a világ kommunistáit, bolsevikjait próbálták összefogni. A Komintern központja Moszkvában volt, tagjait, pedig világszerte hivatalosan több mint félmillióra becsülték. A brit titkosszolgálat már a 20-as években jelezte azt a potenciális veszélyt a nyugati, elsősorban brit társadalomra, amit a Szovjet-Oroszország által támogatott mozgalom „alvóügynökei” és megszámlálhatatlan szimpatizánsai jelentenek a kapitalista államokra, rendszerekre.

Az 1929-es világválság azonban egy új erőt hozott a felszínre, a nemzeti szocializmust, mely Németországban lett népszerű elsősorban a munkásság körében. Az addigra már a jól szervezett náci párt tagjainak, az újonnan belépőknek, munkahelyet és ezzel megélhetést biztosított. Hitler és követői elhitették és elhitték, hogy a kapitalizmus valamiféle „zsidó” találmány, és amíg a bolsevikok a nemzetközi burzsoáziában látták minden bajok eredetét, addig a nácik ezt a feltevést egy népcsoportra szűkítették le: a mindenből hasznot húzó „zsidóságra”. Az első világháború óta Európa szerte felerősödött antiszemitizmus jó táptalajt biztosított a hitleri mozgalomnak.

A nácik sokat merítettek az ugyancsak szocialista gyökerekből indult olasz fasizmusból. Az egykor marxista-szocialista Mussolini, az A’vanti főszerkesztője, és az irredentizmus híve, a frontról hazatérve döbbent rá, hogy a szocializmus halott, és egy osztályharc nélküli nemzeti társadalmat kívánt létrehozni. Mussolini „katonás”, erős Olaszországot álmodott meg, melynek már 1922-ben miniszterelnöke volt. Itt jegyezendő meg, hogy az irredentizmus olasz eredetű szó, fogalom a „terre irredente” az „osztatlan, (egynyelvű) terület” jelentésből fakad, mely talán mindent megmagyaráz arra nézve, hogy a Trianon utáni magyar vezetés (egy része) miért favorizálta az olasz-magyar barátságot, a fasiszta eszmét. Hitler sok elemet „ellopott” Mussolini-től, ami miatt az olasz vezér neheztelt is, ha Hitlert fasisztának titulálták. Viszont a szovjet vezette és irányított Komintern-nek kapóra jött, hogy a nemzeti szocializmus elnevezést a fasisztával keverjék, mi több helyettesítsék, majd terjesszék el a világban. Így a Sztálin-féle szocializmust építő Szovjetuniót – minden áthallás nélkül! - könnyebb lett megkülönböztetni a nemzeti-szocializmustól. Érdemes megfigyelni az olaszországi 1945 utáni emléktáblákat, a deportálások, zsidóüldözések áldozatairól való megemlékezések szövegeiben a bűnelkövetők, a tettesek (szinte) mindenhol a németek, a nácik és nem a fasiszták!

A nemzeti szocializmus előretörése a Komintern-t is irányváltásra kényszerítette. Sztálin hamar felismerte a hitlerizmusban rejlő veszélyt, ezért szorgalmazta a Népfront mozgalom beindítását. Ennek hátterében továbbra is Moszkva fixa ideája állt, miszerint a kommunista mozgalom legnagyobb és elsőszámú ellensége: a kapitalistákkal (és imperialistákkal) lepaktáló szociáldemokraták. ........(folyt.)

.

.

Tovább...... V.

.

<---- vissza III.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / V.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

A nemzeti szocializmus előretörése a Komintern-t is irányváltásra kényszerítette. Sztálin hamar felismerte a hitlerizmusban rejlő veszélyt, ezért szorgalmazta a Népfront mozgalom beindítását. Ennek hátterében továbbra is Moszkva fixa ideája állt, miszerint a kommunista mozgalom legnagyobb és elsőszámú ellensége: a kapitalistákkal (és imperialistákkal) lepaktáló szociáldemokrácia, a szociáldemokraták.

A Moszkvából irányított Komintern külföldi hívei, követői körében bizonyos zavart okozott a népfront mozgalom. Különösen a német kommunisták körében fokozódott az igény a szocdemekkel való összefogásra a nácik ellen. A Sztálin kedvenc, hithű internacionalista, Komintern bizottsági tag, Ernst Thälmann is felismerte, hogy a szocdemekkel való – akárcsak taktikai – összefogással, meg lehetne állítani Hitler és pártja előretörését, mi több esetleges hatalomra kerülését 1932-ben. Thälmann ezzel maga ellen haragította az ellenmondást nem tűrő, és a szocdemeket zsigerből gyűlölő szovjet Vezért. Valószínűleg emiatt nem lett a Molotov-Ribbentrop paktum része az 1933 óta bírósági tárgyalás és ítélet nélkül elkülönített (izolált) őrizetben tartott Ernst Thälmann kiengedése a Szovjetunióba. A hitleri Németország tanulva a berlini parlament épületének (Reichstag) felgyújtásakor (1933) kreált - ugyancsak Komintern tag – bolgár Dimitrov kirakatperéből, nem kívánt még egy hasonló kudarcot, ezért halogatta Thälmann (nyilvános) perbefogását. Amire viszont Ernst Thälmann letartóztatása első pillanatától számított, gondolván végre ő is „beolvashat és lejárathatja” a náci rendszert. Hat évvel később, 1939-ben a két (náci és szovjet) „anti-imperialista” európai diktatúra és vezetőik ezt már nem akarták.

Thälmann szabadon bocsátását, és a Szovjetunióba kiengedését családja is többször kérte (épp a Komintern-en keresztül) Moszkvától, sőt személyesen Sztálintól. Az 1945 után napvilágot látott dokumentumok alapján ezek a kérvények nem jutottak el a generalisszimuszhoz, mert az azokat közvetítő (ugyancsak Komintern tag) Walter Ulbricht megakadályozta. Walter Ulbricht számlájára írják annak a listának az összeállítását is, amely alapján - a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében - visszaküldték a nácik elől 1933 óta a Szovjetunióba menekült német kommunisták egy részét.

Talán érdemes megjegyezni, hogy Hitler hatalomra jutását (1933) követően a baloldali érzelműek nagyszámban menekültek a Saar-vidékre. Ez a terület a Versailles-i békeszerződés szerint és óta francia fennhatóság alatt állt, viszont továbbra is Németország része volt. A versailles-i szerződést csak 15 év után lehetett felülvizsgáltatni. Ezzel a lehetőséggel élt is Hitler, aki 1935-ben a Népszövetségtől népszavazást kért a Saar-vidék hovatartozásáról. Az engedélyt megkapta, és az ott élő németek nagytöbbsége inkább választotta a nemzeti szocialista Németországot, mint a további francia fennhatóságot. Ettől kezdve jelentősen megnőtt a Szovjetunióba érkező német kommunisták száma. 1939 őszétől ez azonban megszűnt, sőt egy részüknek (szovjet) kényszer alatt vissza kellett térnie szülőföldjére, ahol többségükre koncentrációs tábor, ill. a biztos halál várt.


Ausztria hozzácsatolása (Anschluss) a náci Birodalomhoz, valamint a „Kelet Svájcának” indult, szociáldemokrata, benes-i Csehszlovákia felszámolása már előre vetítette az európai újrend kialakításának rémét, amihez a Molotov-Ribbentrop paktum nagyban hozzájárult. Igaz, mindkét diktatúra és eszme a kapitalizmus megszűntetésére szövetkezett, csak más módon. A „békés egymás mellett élést” – szerencsére - valójában egyik sem gondolta. Mindegyik világuralomra tört (lásd Lenin és a Harmadik Internacionálé/Komintern életben tartója: Sztálin kontra Hitler és az ezeréves Harmadik Birodalom), ezért egyik irányzat sem volt szimpatikus a demokratikus államoknak és népeiknek. Mindkét diktatúrát egyformán veszélyesnek tartotta a Nyugat (a nyugati demokráciák).

Lásd Lengyel Menyhért híres filmvígjátéka a Nyinocska. Lengyel írta a Csodálatos mandarint is, kiválóan ismerte mindkét rendszert (náci-szovjet). A Nyinocskát 1939 novemberében mutatták be Amerikában, majd nagy siker lett Európában. Viszont a SZU-ban betiltották. A filmben van egy jelenet. Nyinocskát (Greta Garbo), a szovjet komiszárt három elvtársa várja Párizsban a pályaudvaron. Nem ismerik, csak találgatják, hogy ki lehet az érkezők közül. Egy (Trockij-Lenin típusú) kecskeszakállas tagra gyanakszanak, csak akkor jönnek rá tévedésükre, amikor a tag karlendítésére feltűnik a horogkeresztes karszalag………. A filmet 1939 nyarán forgatták Hollywood-ban, tehát még Lengyelország közös megtámadása előtt.

Ugyancsak 1938 szeptemberében – szinte a müncheni egyezmény megkötésével egy időben alakult meg Párizsban a Negyedik Internacionálé, a száműzetésben is aktívan tevékenykedő, a Szovjetuniót, de különösen Sztálint bíráló Trockij vezetésével. Trockij és követői elsősorban a Kominternt támadták, mivel szerintük az segítette Hitlert hatalomra a népfront mozgalommal. A Szocialista Munkáspártnak is nevezett Negyedik Internacionálé hívei szerint a népfront mozgalom nem erősítette a bolsevik eszméket, hanem a reformisták és pacifisták megjelenésével, csak gyengítette a nácikkal szembeni ellenállást, mi több „utat nyitott a fasizmus győzelméhez”. Úgy tűnik, ezt már Sztálin nem tudta elviselni. A Molotov-Ribbentrop paktum megkötése után ügynököket küldött az időközben Mexikóba letelepült Trockij után. 1940. május 24-én KGB ügynökök merényletet kíséreltek meg ellene. 1940. június 23-án Hitler „városnézésre” indult a kapitulált francia fővárosban. Két hónap múlva, augusztus 20-án, Trockijt egy jégcsákánnyal halálosan fejbe vágta egy NKDV ügynök. Másnap, 1940. augusztus 21-én, belehalt sérülésébe. 60 éves volt. Az európai trockista szervezeteket, szervezkedéseket a nácik számolták fel. ....... (folyt.)

Tovább ........ VI.

.

<-----vissza IV.

.

Elhallgatott történelem 1939-1941 / VI.

I. - II. - III. - IV. - V. - VI.

.

A náci-szovjet „Nagy Összeborulás” 1941. június 22-én ért véget. Sztálint (és a Szovjetuniót), a szó legszorosabb értelmében hátba támadta anti-imperialista elvbarátja. Az 1939. augusztus 19-én aláírt náci-szovjet gazdasági szerződés értelmében még aznap is Németország felé robogtak a búzát és kőolajat szállító szerelvények. Az orvtámadás abszolút váratlanul érte Sztálint és a katonailag harmatgyenge Szovjetuniót. Nem felel meg a valóságnak, az az utólag elterjedt (kommunista) történelem magyarázat, miszerint a közel két évvel korábban megkötött Molotov-Ribbentrop paktum alapján „felszabadított” lengyel területek lerohanása valamiféle „preventív” háború volt a későbbi náci támadás lelassítására. Ha az 1939. szeptember 17-i szovjet támadás valóban „stratégiai előrelátás” volt, akkor az azt követő 22 hónap vajon miért nem volt elég a katonai védelemre való felkészülésre? Hogyan lehetséges, hogy a náci gépezet a szovjet hadifoglyok százezreit ejtette néhány hónap alatt, miközben napi 35 kilométert tettek meg kelet felé: Leningrád és Moszkva irányába?

Ugyancsak történelmi tévedés, kommunista propaganda, azt állítani, hogy a Nyugat, a nyugati szövetségesek a náci orvtámadás másnapján (1941. június 23.) az addig „anti-imperialista” Sztálinban hirtelen felismerték az igaz barátot, az igazság bajnokát. Ez nem igaz. A parlamentáris demokráciák (az „imperialisták”) első perctől (1917. nov. 7, vagy talán már 1914. augusztus 4.) az emberiségre (no meg a kapitalista világra) veszélyes ideának és szervezkedésnek tartották a szovjetrendszert és (proletár)diktatúrát. Hasonlóan veszélyesnek ítélték meg a hitleri nemzeti-szocializmust is. 1939 végére a két diktatúra közül a Nyugat-Európára támadt náci Németország tűnt a kapitalista („imperialista”) világra veszélyesebbnek. Amikor pedig ez az antidemokratikus, fajgyűlölő diktatúra rátámadt (katonailag) harmatgyenge szövetségesére – különösen Nagy-Britanniából nézve – félő volt, hogy Moszkva eleste esetén senki és semmi sem állítja meg a hitleri hadigépezetet az egész világ, de legalábbis Európa meghódításában. Ezért döntött úgy Európában a nácikkal már csak egyedül dacoló Nagy-Britannia, hogy a Szovjetuniót meg kell segíteni. Ennek tanúbizonysága Churchill híres beszéde a SZU náci megtámadásának hírére, és a „grúz ördögnek” nevezett Sztálin azonnali katonai és hadtápi megtámogatására: „Ha Hitler elfoglalja a poklot, akkor legalább teszek egy kedvező lépést az Ördögnek itt a parlamentben.”


Hogy ennek a közel két (1939-41) esztendőnek a történéseit mennyire megpróbálja - még ma is! – a történetírás elfelejtetni, arra legjobb példa Szemjon Krivosejn altábornagy élete. A kiváló katona, harckocsizó parancsnok, a Vörös Hadsereg hivatásos tisztje 1921-ben lépett a szovjet hadsereg szolgálatába. Lovas katonaként kezdte, majd tehetségének köszönhetően a harckocsizókhoz került. Egész életében páncélosokat irányított. Önkéntesként részt vett a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán, 1936-ban páncélosokat irányított Madrid alatt és körül. 1938-ban a japánok ellen harcolt sikeresen a Kazah-tói tankcsatában. 1939-ben részt vett a Lengyelország elleni szovjet orvtámadásban. Majd következett a finn háború 1939/40 telén. Az 1941. június 22-i náci orvtámadást követően a Baltikumban és Belorussziában harcolt, és páncélosai megállították az egyik legnevesebb és legtehetségesebb német tankparancsnok Heinz Guderian csapatait. Tehetségét felismerve, 1941-43 között a hátországban tanította, képezte ki a jövő szovjet páncélosait. Az 1943-os (sors)döntő kurszki tankcsata hőse. 1944-től a belorusz fronton harcol egységeivel, és a berlini csata egyik legkritikusabb szakasza a Seelow-i Magaslat-ért vívott tankcsata is az ő nevéhez fűződik. Krivosejn megkapta a legmagasabb szovjet kitűntetést a Szovjetunió Hőse címet. Ennek ellenére neve sohasem került be a magyar történelemkönyvekbe. Az ok – így utólag – egyszerű. (A különben zsidó származású) Szemjon Krivosejn volt az a szovjet parancsnok, aki Heinz Guderian Wehrmacht parancsokkal közös katonai parádén ünnepelte a Lengyelország feletti győzelmet 1939. szeptember 23-án. Az eseményről nemcsak fénykép, de filmhíradó is készült. A dokumentum azt is megörökítette, amint Krivosejn gratulál Guderian-nak a német sikerekhez, megjegyezve, hogy "..szívesen látja majd Moszkvában az eljövendő Nagy-Britannia feletti győzelem után..."

Curt Liebmann - Heinz Guderian - Szemjon Krivosejn
Brest-Litovsk, 1939. szeptember 23.

.

.

<----vissza V.

.

A Sólyom fiaskó története

"A szavak háborúja fokozódik a két EU-tag Magyarország és Szlovákia között" - ezzel a címmel ismerteti a kialakult helyzetet a Deutsche Welle angol nyelvű összefoglalója. Megemlítve, hogy Sólyom maga mondta le a „magánlátogatást”, miután Pozsony közölte: megakadályozza a határátlépést. Szlovákia többször és ismételten kritizálta Sólyom látogatását, hogy arra a helyre és napra tervezi, ahol és amikor 41 évvel ezelőtt a szovjet vezette invázió csapatai – köztük magyarok is – átlépték az államhatárt és megszállták az országot.

Erre föl pénteken (augusztus 21.) az elnöki szóvivő az MTI-vel közölte: Sólyom nem lép szlovák területre, de a határon nyilatkozatot fog tenni.

Ezt megelőzően – ugyancsak pénteken – Fico kormányfő bejelentette: a szlovák külügyminisztérium diplomáciai jegyzéket nyújtott át a magyar nagykövetnek, jelezve, hogy Sólyomot nem engedik be Szlovákiába. „Amennyiben Sólyom figyelmen kívül hagyja a jegyzéket, akkor azzal nemzetközi jogot, és egyúttal Szlovákia (területi) szuverenitását sérti meg” – fogalmazott Fico, hozzátéve: „Erővel nem fogjuk megakadályozni, hogy (Sólyom) átlépje a határt. Mi a diplomácia útján kívánunk cselekedni”.

Itt jegyzendő meg, hogy a szlovák vezetők (Robert Fico kormányfő, Ivan Gasparovic államelnök és Pavol Paska a szlovák parlament elnöke) már szerdán (augusztus 19.) éles hangú közös közleményben tudatták: nem üdvözlik Sólyom látogatását.

Sólyom Lászlót különben Bastrnák Tibor, Kormano (Révkomárom) polgármestere, hívta meg a szoboravatásra, aki egyúttal a nemrég alakult új magyar párt, a (Bugár-féle) Most-Híd tagja. Szerdán (augusztus 19.) még azzal magyarázta Bastrnák Tibor a félresikerült szervezést és magánkezdeményezést, hogy csak azokat hívta meg, akik adománnyal segítették a szoborállítást. Az egyik ilyen adakozó – mint magánember – volt Sólyom László is, aki több mint egy éve figyeli, támogatja és érdekli a szoborállítás és annak sorsa. A polgármester a kialakult helyzetnek nem örül, de azt nem hiszi, hogy az ő (Tibor Bastrnak) hibája lenne.

Egy másik szlovák hírportál szerint a polgármester azt nyilatkozta a SITA hírügynökségnek, hogy eredetileg augusztus 20-án akarták a szoboravatást, de a művész nem készült el vele, pontosabban augusztus 20-ra ígérte annak elkészültét, ergo az avatást csak másnap (aug. 21.) lehetett megtartani.

Arról nem szól a fáma, hogy Révkomárom polgármestere mikor küldte el (és kiknek) a meghívókat, ha valóban ez volt a „csúszás” és a szerencsétlen időzítés oka. Ebből viszont arra lehet következtetni, hogy hiába jelezte – akár két hónappal korábban is – Sólyom és hivatala az államelnöki magánlátogatást, annak pontos időpontja eleve bizonytalan volt !

Talán a legvitatottabb (és talán a legkomolytalanabb) ebben az egész (felesleges) szópárbajban a magyar fél, mindenekelőtt Sólyom László és hivatalának magyarázata, miszerint

".......A magyar fél tehát a legmagasabb szinten két hónappal az ünnepség előtt bejelentette Szlovákia felé Sólyom László szándékát a szoboravatási ünnepséggel kapcsolatban. Sem akkor, sem azóta egészen az augusztus 19-ei sajtónyilatkozatokig nem érkezett jelzés arra, hogy a szlovák fél kifogásolja a rendezvényt,…….. " (KeH közlemény )

Ez a megfogalmazás és „vád” azonban nemcsak nemzetközi szinten, de az utca embere számára is – finoman szólva – nevetséges. Mintha június 19. és augusztus 19. között nem történt volna semmi. No, meg augusztus 19-én sem történt volna semmi. Például a három legmagasabb szlovák állami méltóság közös nyilatkozata, mely szerint – finoman szólva – nem üdvözlik a magyar államfő „magánlátogatását”. Vajon Sólyom és hivatala miért hagyta figyelmen kívül a szlovák „kérést”, „fenyegetést” ? (az olvasóra bízom a megfelelő szó, fogalom használatát). Ez kb. olyan, mintha valaki két hónappal ezelőtt jelzi, hogy meglátogatja a ("fogadott") gyerekemet, majd a látogatásig hátralevő időben megromlik a viszonyunk, és ezért két nappal a látogatás előtt meggondolom magam, és megkérem, hogy halassza el a látogatást.

Ez történt ugyanis, amire ugyancsak nem akar emlékezni sem az államelnök, sem a környezete, sem a magyar kormány, de még a hazai média sem, melynek kutyakötelessége lenne a lakosság (a nép) tájékoztatása, emlékeztetése.

Egy kis kronológia

2009. június 19.

Sólyom László köztársasági elnök 2009. június 19-én vette át Peter Weiss, Magyarországra akkreditált szlovák nagykövet megbízólevelét. Találkozójukon a magyar államfő jelezte: a szlovákiai Komáromban felállításra kerülő Szent István szobor felavatásának ünnepségére meghívták, ezt elfogadta, részt vesz, és beszédet mond az eseményen. A nagykövet tudomásul vette a köztársasági elnök tájékoztatását, amely a diplomáciai érintkezésben a legmagasabb szintű hivatalos értesítésnek minősült. (KeH közlemény)

2009. június 30.

A szlovák parlament elfogadja a nyelvtörvény módosítást (szigorítást), amellyel szembeni rosszallásának adott hangot a magyar külügyminisztérium, Szili Katalin, valamint az MSZP nevében Lendvai Ildikó is. (origo.hu) (A nyelvtörvény szövege)


2009. július 1.

Bajnai magyar miniszterelnök is „kiakadt” a törvényen, és kijelenti, hogy egyelőre nem kívánja vendégül látni Fico kormányfőt. (origo.hu)

2009. augusztus 03.

Feljelentjük az ENSZ-nél Szlovákiát a nyelvtörvény miatt
Összefognak a magyar közjogi méltóságok és pártok a szlovák nyelvtörvény ellen: Sólyom László köztársasági elnök azt ígérte, több fórumon is fellép a nemzetközi joggal ellentétes rendelkezés ellen, miközben a Külügyminisztérium az ENSZ-hez fordul. A parlamenti pártok és a házelnök egy európai körutat is terveznek, hogy a nyelvtörvény ellen kampányoljanak. (origo.hu)

Balázs Péter külügyminiszter a találkozó utáni sajtótájékoztatóján kiemelte, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet után az Európa Tanácshoz és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsához is fordul Magyarország a nyelvtörvény miatt. (felvidek.ma )

Ellentétes a nemzetközi joggal a szlovák nyelvtörvény
Az ENSZ-hez fordul Magyarország (Népszava)


2009. augusztus 19.

A szlovák vezetők (Robert Fico kormányfő, Ivan Gasparovic államelnök és Pavol Paska a szlovák parlament elnöke) éles hangú közös közleményben tudatták: nem üdvözlik Sólyom augusztus 21-i révkomáromi látogatását. (index.hu)



2009. augusztus 20.

Sólyom beszédet mond a budapesti Hősök terén rendezett tisztavatón. Beszédében egy szóval sem említi az alkalom részvevőit, azaz a tiszteket, sőt még csak nem is üdvözli őket. Ehelyett „üzen” a környező országoknak, ismételten kritizálja a szlovák nyelvtörvényt. („…Ezért kell fellépnünk az anyanyelv használatát korlátozó szlovák nyelvtörvény ellen,…”) A beszéd középpontjában nemcsak Szent István személye és történelmi jelentősége áll, hanem az államhatár és a kisebbségek aktuális kérdései, problémái. (KeH - Sólyom beszéd)


2009. augusztus 21.

Mindezek ismeretében és ellenére a magyar államfő, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyva a két nappal korábbi szlovák figyelmeztetés, kérést, és elindul szlovákiai „magánlátogatására”. Csak az államhatárnak számító híd közepén áll meg. Ott közli, hogy példátlan, megmagyarázhatatlan és menthetetlen a szlovák fél viselkedése, döntése. (index.hu)

A magánlátogatásra indult Sólyom ünnepi, (el nem mondott) szoboravató beszédét (KeH) a pozsonyi magyar nagykövet olvassa fel. A két ország és nép megbékélését kívánók legnagyobb megdöbbenésére, a magyar államfő beszédében nem szerepel a szoborállítás helyének, azaz Révkomárom neve. A hivatalos szövegben csakis és kizárólag Komárom szerepel. Egy államfő azért ennél tapintatosabb lehetne nemcsak egy szomszédos ország vezetőivel, de népével szemben is.

.

.

Kapcsolódó anyag, előzmény

Feledékeny államelnök feledékeny népe és médiája Saturday, August 22, 2009

.

Feledékeny államfő feledékeny népe és médiája

Miközben a hivatalos magyar politika és média egyöntetű felháborodást közvetít az augusztus 21-i államelnöki fiaskóval kapcsolatban, addig a külföldi hírügynökségek, hírközlők, hírportálok a száraz tényeket ismertetik jelzők és kommentárok nélkül. Legfeljebb néhány előzményre emlékeztetnek, amire viszont a magyar tájékoztatás elfelejtette felhívni a hazai közvélemény figyelmét. Ehelyett sajtótájékoztatók, nyilatkozatok tömege próbálja meggyőzni a lakosságot a magyar államelnök cselekedetének helyességéről határon innen és határon túl egyaránt. Sőt, valamiféle nemzetközi (politikai) támogatást is igyekeznek ehhez (így utólag!) szerezni a magyar fél igazának bizonyításához. Az előzmények ismeretében, talán ez a legszomorúbb, vagy inkább legkomolytalanabb, leggyerekesebb része az egész történetnek.

Már eleve a külügyminisztérium hozzáállása, élén Balázs Péter miniszterrel, mosolyt fakaszt, amikor kormánya nevében és panaszával különféle nemzetközi szervekhez, szervezetekhez, intézményekhez kíván fordulni. Mint valami kisgyerek, az (EU-nak nevezett) homokozóban összeveszik a játszótársával, majd sírva szalad a homokozó „üzemeltetőjéhez”, hogy a „Pepiku visszaütött”. A külügy (és a kormány) komolytalansága már ott megfigyelhető, hogy Balázs Péter valamiféle „diplomácia offenzivá”-ra készül, miközben Budapest semmit sem kíván tenni (megjegyzem nem is tud tenni!) Szlovákia ellen, hiszen még pozsonyi nagykövetét sem kívánja (szimbolikus jelzésértékkel) visszahívni, csak a történtekről akarja tájékoztatni az EU-t és a nemzetközi szervezeteket.

Nem ismerem a magyar diplomácia „komoly” érveit. A net-en viszont utánanéztem a „magánlátogatás” (Privatbesuch, Private visit) szóhasználat nemzetközi értelmezésének a hírközlésben, a hírvilágban, mivel ez a látogatási forma az egész Sólyom történet apropója és lényege. Egy államférfi magánlátogatásra ment a szomszédba, szomszéd országba. Csak ehhez miért kellett – akár két hónappal előbb is! – értesíteni a „fogadó ország” hatóságait, külügyét, rendőrségét stb. – pláne vezetőit? Ha ez valóban „magánlátogatás’, mint azt Sólyom és környezete állítja. És vajon a magánlátogatáshoz miért kell legalább tíz fekete szemüveges testőrrel átsétálni a hídon?

Magánlátogatás

A világ híreit figyelve, a nemzetközi (politikai) gyakorlatban magánlátogatásnak számít, ha egy ismert személyiség nem hivatalos látogatást tesz egy idegen országban.

Legutóbb pl. Bill Clinton tett "magánlátogatást" Észak-Koreában, melynek keretében találkozott az ottani vezetőkkel.

Most pénteken, pedig magánlátogatáson találkozott Heinz Fischer osztrák kancellár Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszterrel a klagenfurti érseki palotában. A jelentések szerint (tök véletlenül) mindkét politikus feleségével tartózkodott a karintiai fővárosban, ahol többek között egy Európa Kiállítást néztek meg, majd az érseki rezidencián adott részükre fogadást Klagenfurt érseke: Alois Schwarz.

Az angol trónörökös, Prince Charles, tavaly egy hetet töltött Romániában, pontosabban Erdélyben, de alkalmat kerített a román vezetőkkel (Traian Basescu államelnök és Calin Popescu Tariceanu miniszterelnök) való félórás találkozásra Bukarestben.

Az ismertetett példák lényege: a magánúton lévő neves emberek valamilyen formában találkoztak (tiszteletüket tették) a helyi méltóságoknál.

Persze vannak kivételek is, amikről aztán rendesen beszámol a (politikai) bulvársajtó. Ilyen volt például hat évvel ezelőtt a Salzburgi Fesztiválra ellátogatott Prince Charles esete, akit (akkor még) élettársa, Mrs. Camilla Parker Bowles is elkísért. Az osztrák média szerint a trónörökös hivatalos látogatásra érkezett Salzburgba, Prince Charles sajtóosztálya viszont „magánlátogatás”-ról beszélt – olvasható a londoni Telegraph-ban. A „hivatalosságot” látja igazolni az osztrák sajtó, mivel a trónörökös párt Thomas Klestil államfő „hivatalosan üdvözölte”. Ezenkívül a ilyenkor szokásos „hivatalos fogadás” vendégei között is voltak, valamint a „díszvendégek” részére rendezett különelőadásra is „hivatalosak” voltak.

A Palota azzal érvelt, hogy mindezek ellenére ez „magánlátogatás” volt, hiszen Camilla csak, mint magánszemély kisérhette el Károly trónörököst külföldi útjaira. Igen ám, de Charles útját a brit külügyminisztérium szervezte, ergo az út hivatalos volt, mi több, az adófizetők pénzéből fedezték – legalábbis Prince Charles kiadásait.

Sólyom magánlátogatása

Mindezek ismeretében érdemes megvizsgálni Sólyom László köztársasági elnök meghiúsult szlovákiai „magánlátogatás”-át, - függetlenül attól, hogy a szlovák hatóságok mióta tudtak a magyar államelnök látogatásáról, ill. ilyen jellegű szándékáról. A magyar média mélyen hallgat a két évvel ezelőtti vészesen hasonló „incidensről”. 2007. október elsején pont ugyanerre a helyre, Révkomáromba, látogatott Sólyom és ugyanazzal az indokkal neheztelt ugyanez a szlovák vezetés a magyar államelnök „magánlátogatása” miatt. Ez viszont egyértelműen igazolja, hogy Sólyom László (és tanácsadói) semmit sem tanultak a két évvel ezelőtti esetből! Pedig, akkor a szlovák fél (és a hazai média) igen alaposan és részletesen elmagyarázta mit is ért a szlovák államvezetés „magánlátogatás” alatt.

Néhány példa az akkori (2007. október elejei) híradásokból:

"......A TASR hírügynökség ismertetése szerint magánlátogatásnak "a vakációzás, a szabadságolás, a turisztikai célú tartózkodás, vagy kirándulás, a gyógykezelés, az üdülés, a sítúra, sport- vagy kulturális esemény megtekintése, a családtagok, hozzátartozók, vagy barátok meglátogatása" tekinthető.

A meghatározás szerint "a diplomáciai protokoll szabályai csak kétféle látogatást különböztetnek meg: a hivatalosat és a munkalátogatást." "Egy idegen ország közjogi képviselője a más országban tett magánlátogatása során nem vesz rész politikai aktusokon, nem tesz tisztségéből eredő megnyilatkozásokat" - fogalmazza meg a szabályokat a szlovák külügyminisztérium kommunikációs osztálya. ..." 2007.10.05. Teljes cikk (kattints rá!)

".......A szlovák külügyminisztérium pénteken újfent annak a véleményének adott hangot, hogy "Sólyom László magyar államfő magánútnak minősített látogatásaival visszaélve tesz politikai megnyilatkozásokat" Szlovákiában ...." 2007.10.05. Népszava (kattints rá!)

".........Sólyom László magyar államfő kedden egy polgári társulás, a Palatinus vendégeként a szlovákiai Révkomáromban töltötte a napját, ahol önkormányzati vezetőkkel, a Magyar Koalíció Pártjának (MK) meghívott képviselőivel, a Selye János Egyetem tanáraival és hallgatóival találkozott. Sólyom László Csáky Pállal, az MKP elnökével közösen szobrot, valamint emléktáblát leplezett le a révkomáromi Európa Udvarban, majd rövid sajtótájékoztatóján szlovák újságírói kérdésre válaszolva "megalázó és súlyos aktusnak" nevezte, hogy a szlovák parlament a közelmúltban megerősítette a szlovákiai magyarok és németek II. világháború utáni jogfosztását a kollektív bűnösség elve alapján törvényesítő Benes-dekrétumokat. ..."
2007.10.05. Duna TV Teljes cikk (kattints rá!)

Ha már a múltat idéztem, itt egy kommentár ugyancsak 2007. október elejéről a szlovák- magyar (v)iszony természetrajzáról. (kattints rá!) Mintha ma írták volna………

Mindezek ismeretében talán nincs is értelme ragozni ezt a kis magyar felháborodást, melynek főszereplője semmit sem tanult a múltból, a saját múltjából. De úgy tűnik országunk, népünk és annak vezetői, no meg a médiája is csak ugyanazt tudják szajkózni (esztelenül) a megbékélés keresése helyett. Szomorú. Nagyon szomorú.

.
-

Fejlemény

A Sólyom fiaskó története Saturday, August 23, 2009

.

Kapcsolódó anyagok

Mire jó ez elvtársak? Friday, October 05, 2007
Göncz Kinga megvezetve Tuesday, October 07, 2008
Szemléletváltást ! Tuesday, November 04, 2008
Hol van Mlynky? Wednesday, June 06, 2007

.