Tuesday, June 27, 2017

Látlelet a szabad választások tükrében (1990-2018)

 
A világ egyik legbonyolultabb választási rendszerét alkották meg a rendszerváltó pártok, ill. szakemberei. Volt, két forduló, volt, két választó lista (párt és egyéni), volt mandátum, amivel ("töredékszavazattal") akkor is nyerni lehetett, ha nem volt meg a szavazati többség, stb.
Nem tudom, a magyar lakosság mennyire volt tisztába ezzel a rendszerrel. Mindenesetre a külföldi megfigyelők nem igazán értették az egészet.  Ugyancsak suba alatti megegyezés volt az akkori két legnagyobb párt között, hogy amelyik nyer, az adja a miniszterelnököt, amelyik meg veszít, az adja a köztársasági elnököt. A parlamentbe kerüléshez 4 % volt a bűvös álomhatár. Később ezt 5 %-ra emelték.
Nem tudni, miért engedték, hogy külföldiek (mint vevők) is részt vegyenek a privatizációban. Miért nem adtak (megfelelő tőke, ill. bankgaranciát) a magyar vállalkozóknak, befektetőknek. Miért nem követték '56 szellemét, a "gyárat vissza nem adunk" jelszót, és alakították át a gyárakat, üzemeket részvénytársaságokká, azaz tették az ott dolgozókat részvényessé, érdekeltté a termelésbe.
Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is, „mezőgazdasági részvénytársaságok” alakítása, és ezzel a parasztságot, a faluközösségeket nem csak a termelésbe, de az értékesítésbe is bevonni.
Ha már ’56-ot és a „gyárat vissza nem adunk” jelszót említettem. A szovjetrendszer helyett a sokkal liberálisabb jugoszláv rendszer volt az akkori többség példaképe. Nem véletlen, és ugyancsak jelzésértékű, hogy 1956 november 4-én a Nagy Imre kormány tagjai a Parlamenttől sokkal távolabb eső jugoszláv követségre menekültek, ellentétben a kommunistaellenes Mindszenty József bíborossal, aki a közeli amerikai követségen keresett és kapott menedéket.
A 2010-es választás, ill. annak eredménye mérföldkő a magyar történelemben. Békeidőben ilyen (kétharmados többség) talán még sohasem volt az ország parlamentáris történetében.  Az más kérdés, hogy ezt a lehetőséget nem az ország és népe javára használta ki a nagy többség bizalmát elnyerő kormány, ill. annak miniszterelnöke.
A mai napig nincs (komoly, őszinte és) tárgyilagos elemzés a 2010-es választásról. Sem a győztes, sem a vesztes oldaláról.  Különösen a szocialisták részéről hiányolom ezt, mert e nélkül nem lehet „baloldali megújulás”. A 2010-es választás ugyanis sok mindenre magyarázatot ad, különösen arra, hogy miért pártolt el a baloldallal szimpatizáló lakosság kb. fele (egy millió szavazó). Akkor (2010) még a régi választási rendszer volt érvényben, azaz választókerületek, körzetek nem voltak úgy átalakítva, hogy a kormányzó pártnak kedvezzenek.
A szabad választások első húsz évében (1990-2010) keresendő az a problémahalmaz, vagy inkább logikus folyamat, amely gyökeresen megváltoztatta a lakosság gondolkozását, és a populizmus segítségével a nacionalizmus felé fordította az országot.
1990
Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz „zsidó”).
Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.
Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett tönkretette (felszámolta) a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.
1993  a fordulat éve
A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).
A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel, megjelenés, a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, kormánya (és a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 
Csak zárójelben, 1993 október 31-én hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”
1994
1994-re a népnek elege lett a „kapitalizmus”-ból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Az MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását. Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.
1998
A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.
Orbán a nyugati demokráciákban ismeretlen „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.
Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.
2002
Majd 2002-től jött a 8 év szocialista kormányzás.  2002-ben még bízott a lakosság a „váltókormányzásban”, és hittek a miniszterelnök-jelöltnek, aki fizetésemelést ígért. Megválasztása után Medgyessy ezt be is tartotta! Ugyanakkor érthetetlen, hogy az MSZP egy pártonkívüli bankárt jelölt a kormányfői posztra. Eszerint a párt és vezetése nem talált egyetlenegy embert sem tagjai sorából. aki miniszterelnöknek alkalmas lett volna. Arra pedig végkép nincs magyarázat, hogy az MSZP miért egy volt ügynököt (D 209) ültetett a kormányfői székbe.
Az MSZP a következő országgyűlési választásra (2006) egy fiatal, „jó beszélőkével megáldott” jelöltet kívánt állítani, az ellenzék vezéralakjának tartott Orbán Viktorral szemben. Nem véletlen került Medgyessy mellé a Fidesz mintára létrehozott sportminiszteri posztra Gyurcsány Ferenc, akit a „pécsiek” (Toller László, Szili Katalin, Lampert Mónika, Gyurcsány Ferenc, stb.) támogattak.
Nagyon furcsa volt Medgyessy leköszönése. Korrupcióra hivatkozva, de közelebbi részletet (bizonyítékokat) nem közölve, a kormányfő távozásra szólította fel gazdasági (és egyben közlekedési) miniszterét, Csillag Istvánt. A kisebbik koalíciós párt (SZDSZ) azonnal megzsarolta Medgyessyt: ha meneszti Csillagot, akkor az SZDSZ felmondja a koalíciót. Ekkor az a hír járta, hogy a koalíciós szerződés pontosan meghatározza, mely tárcák (összesen négy!) az SZDSZ-é. A tehetetlen Medgyessy ekkor lemondott. Az új miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, kinevezését követően az SZDSZ már nem ragaszkodott Csillaghoz és a tárcához! Sőt, a kisebbik koalíciós párt elfogadta, hogy a koalíciós megállapodás ellenére egy pártonkívüli (Kóka János) legyen a gazdasági miniszter.
2006
A 2006-os parlamenti választást az MSZP nyerte, mindössze 63.700 szavazattal a Fidesz-KDNP elől. A kormányzáshoz, a „baloldali” többséghez, szükség volt az SZDSZ több mint 351.000 szavazatára. Ha csak a papírformát nézzük, akkor is jól látható, érzékelhető, hogy az ország két nagy táborra szakadt. Orbán ráérzett, hogy kemény munkával (populista és nemzeti jelszavakkal) könnyen a maga oldalára tudja állítani a lakosság többségét. Csak fokozni kell a kormányellenes „aknamunkát”, a populizmus terjesztését, a „baloldal” lejáratását. Ezzel szemben Gyurcsány, mint demokrata, mi több „szociáldemokrata” szerepben tetszelgett, és semmit sem tett a törvényeket kijátszó Fidesszel szemben. Orbán („magyaros” észjárással) remekül kihasználta a magyar demokrácia gyenge pontjait, hibáit, kiskapuit. Lásd pl. a látványos kordonbontás. Az öszödi („titkos”) beszéd csaknem lángba borította az országot. Gyurcsány keményen bírta a pofonokat, de ellenük nem tudott (vagy nem akart?) tenni. Liberális demokratát játszott egy nacionalista beállítottságú országban, ahol az előző évszázadban a gyűlölet már nem egyszer felülkerekedett.
Orbán nagyon ráérzett a megosztottság fokozására, arra, hogy a nyugati demokráciát legfeljebb hírből ismerte a magyar nép. Táborozás a Kossuth-téren, a parlament emberi ürülékkel való körbepiszkítása, stb. A Fidesz vezetők és parlamenti képviselők napi fellépése, szónoklása. Majd tömeggyűlés a Hotel Astoriánál. Ott, ahol se előtte, se utána Orbán (és pártja) nem szervezett ünnepi megemlékezést, nagygyűlést. Majd jött a gazdasági világválság, amit Gyurcsány nem tudott kezelni. Végül megfutamodott. Az SZDSZ felmondta a koalíciót, mire Gyurcsány lemondott és átadta az ország vezetését egy gazdasági szakembernek. Igaz, Bajnai előre bejelentette: a következő parlamenti választáson (2010) nem indul a miniszterelnöki posztért. A gyurcsányi pártvezetés nem vette figyelembe az ország helyzetét, hogy a lakosság elvesztette a közbiztonságba vetett hitét. Magát a „cigánykérdés” szót, fogalmat betiltották, és közben nem erősítették meg a rendőri jelenlétet a kis, távoli településeken. Ebben a (kényszer) helyzetben az MSZP bizonytalan és csalódott szavazói átpártoltak a Jobbikhoz, és ezzel a szélsőjobboldali párt annyira megerősödött, hogy napjainkban is (közel) egy szinten van az MSZP-vel. Ez pedig ugyancsak ékes bizonyítéka, hogy a lakosság többsége nacionalista, a (populista) nemzeti oldal híve.  
Kilátások 2018-ra
 
Az elmúlt közel harminc év magyar belpolitikai eseményei Orbán és a Fidesz (további) hatalmon maradását vetítik előre. A nacionalizmus ellen (Magyarországon) nincs orvosság. Ennek mély történelmi múltja van. Alapelv: „mindenki minket bánt, pedig mi olyan jók vagyunk”. Ez a szemlélet uralja az elmúlt száz év gondolkozását. Az ebben rejlő erőt ismerte fel Orbán, és erre alapozza egész rendszerét, amit az átlag magyar elfogad, sőt helyesel. Máskülönben mivel magyarázható, hogy 2002-es bukása másnapján milliók álltak mögötte. Ellentétben a demokráciákban bevett szokással, hogy a bukott politikustól és pártjától elfordulnak a választók, ill. a pártnak új vezérrel kell megpróbálni a visszatérést a hatalomba.
Csodálom, hogy még ma sem világosult meg az ellenzék, élükön az elemzőkkel, a „politológusokkal”, hogy Orbán már 2002-ben felvázolta jövőképét, és életfilozófiáját, miszerint újbóli hatalomra jutásáig pártja a parlamentben nem ellenzékben, hanem kisebbségben lesz, elvégre „a nemzet nem lehet ellenzékben!” Politikai és történelmi szempontból ekkor alapozta meg a 21. századba átívelő magyar nacionalizmust, és a klasszikus értelembe vett polgári demokrácia leépítését.
Orbán neve és személye fogalommá vált. Ma már nincs olyan esemény, történés, amivel kapcsolatban ne hozná szóba a média. Jobb- és baloldal egyaránt. Különösen az ellenzék jeleskedik ebben. Tudat alatt szinte minden ellenzéki megnyilatkozásban ott van a miniszterelnök neve. Igaz, általában szidják, de akkor is ott van! Ahelyett, hogy bírálat helyett bármiféle alternatívát vázolnának fel.
A 2010-ben megszerzett abszolút többség legitimálta, törvényesítette Orbán (sajátos) hatalmának kialakítását és megerősítését. Látszólag minden törvényesen történt és történik. A szemfényvesztés tökéletes. Új alkotmány készült. A magyarázat: a szovjet típusút le kellett cserélni. Valójában olyanná alakították át, amely „bebetonozta” az orbáni rendszert. Valamennyi tisztségviselőt alkotmányosan választották meg. Arról viszont se az alkotmány, se a törvények nem szólnak, hogy ezek a figurák mennyire függetlenek, milyen kapcsolatban állnak a miniszterelnökkel, akár rokoni, baráti vagy anyagi alapon. Nincs egyetlen demokratikus állam ezen a Földön, ahol a köztársaság alapját képező három legfőbb méltóság (köztársasági elnök, miniszterelnök, valamint az országgyűlés elnöke) egyazon pártból, mi több ugyanazon haveri körből, kollégiumi baráti társaságból származna.
Ezzel a politikával tudja átverni az EU-t, annak pénzosztását. Az EU csak azt írja elő, hogy pályáztatás útján lehet (kell) a pénzeket, a támogatásokat lehívni. Arra már nincs apparátusa Brüsszelnek, hogy megvizsgálja (ellenőrizze) a pályáztatások útján ki kapja a pénzt, a (nagy állami) megbízást. Ez sokaknak tetszik. „Én is ezt csinálnám” – hallani sokfelől. A korrupció sem új. A Kádár korszakban is virult, protekció volt a neve. Igaz, akkoriban nem a meggazdagodás dominált. Ez egy ilyen ország. Sportot csinálnak az ügyeskedésből a kiskapuk megtalálására. Ez ellen senki sem lázadozik, ellenkezik. Legalábbis a többség nem. Ezt ismerte fel Orbán, és alapozta meg hatalmát, olyannyira, hogy a választási rend, a körzetek átrajzolásával (hosszú időre) bebiztosította győzelmét.
Magyarán, Orbánt és a Fideszt demokratikus úton nem lehet leváltani. Hogyan is lehetne, amikor rendszerének nincs alternatívája. A jelenlegi ellenzék, pedig számszakilag alkalmatlan a parlamentáris többség megszerzésére.  Kezdjük ott, hogy a „baloldal” nem számol az MSZP-vel kb. azonos (20 %) erőt képviselő Jobbikkal. A Gyurcsány vezette DK csak zavaró tényező a megújulást kereső MSZP stratégiájában.  Igen, változás előtt áll a „baloldal” legnagyobb tömörülése, miután vezetősége felismerte, hogy közel 30 év után már nem lehet az egykori arcokkal szavazatot szerezni.  Annak ellenére, hogy vannak, akik éppúgy Gyurcsányban látják a „Megváltó”-t, mint a Fidesz hívők Orbánban. Történelmileg a volt MSZP elnök és kormányfő leszerepelt, kiírta magát a magyar politikából. Önkényesen, a tagság megkérdezése nélkül, szociáldemokratának kiáltotta ki az MSZP-t, annak ellenére, hogy a párt nevében szereplő „SZ” betű továbbra is „szocialistát” jelentett. Majd cserbenhagyta pártját, és a gazdasági világválságtól megrémülve hirtelen mindenről lemondott, és összeállt a politikai süllyesztőben eltűnt két egykori „rendszerváltó” párt néhány tagjával, akik a kezdetek óta MSZP ellenesek voltak (MDF, SZDSZ). Ennek a törpepártnak a szavazata nem a „mérleg nyelve”. Habár biztos jól jönne az MSZP-nek, de a 2018-as választási eredményt nem tudja befolyásolni. Ami feltűnő: a fiatalok alapította sok új kispárt mind Orbán leváltásán munkálkodik. Igaz, inkább csak „elméleti” szinten, hiszen alternatívát nem tudnak felmutatni, csak Orbán szidásában merül ki ellenzékiségük. Ugyanakkor egyikük sem akar lepaktálni az MSZP-vel. Valójában valamennyien (még mindig) a „kádári utópártot” látják, érzik a legnagyobb „baloldali” pártban. Orbán korábbi elképzelése, miszerint a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra, bevált. Tudat alatt működik.
Vajon, ez az alternatíva csak balról jöhet? Miért nem jöhetne jobbról? Egy olyan jobboldali párt, tömörülés miért nem jöhetne létre, mely az EU értékeit és védelmét tűzi ki céljául, és a nyugati jobboldali értékeket kívánja képviselni? Ha lenne ilyen, az sem tudna gyökeret verni Magyarországon, mert a nacionalizmus mindent visz. Különös tekintettel a „migránsokra”. A felheccelt lakosság „baloldali” elkötelezett tagjai is Orbán pártján vannak, ha a kerítés, a „betelepítés” szóba kerül. A félelem oly nagy (és mély), hogy ha más nem, akkor ez fogja meghozni Orbán számára a választási győzelmet. Hiszen a többség fél, félti magát, gyerekeit, unokáit.

 
 
 
 
 
 
 


 

Labels: , ,

Wednesday, March 22, 2017

A Cseke



Kitalált név, melyhez csak egy jellegzetes hang tartozik. A hidegháború idején szinte minden magyar ismerte „a Csekét”, miközben 30 éven át (1959-1989) senki sem látta. Milliók hallgatták műsorát. A rock-pop-beat korszak fiataljai rajongtak érte.

 
Count Basie interjút ad a Szabad Európa Rádiónak - a jobb szélen Ekecs Géza
 

A volt rádiós kollegák néhány éve egy müncheni kávézóban jöttek össze beszélgetni, nosztalgiázni, amikor Géza felhívta figyelmünket, hogy a pincér srác magyar, így a rendelést magyarul tehettük meg. Majd a srác Gézához fordult: „… és Laci bácsi?..” – kérdezte. Nem értettem, miért hívja a srác Gézát „Laci bácsinak”? A válasz nem késett: Magyarországon Gézát a hangja után mindenki így hívja, hiszen ő a „Cseke László”.
 
Géza (azaz Ekecs Géza László, Budapest, 1927. március 24.) élete és munkássága összeforrt a Rádióval. Mondhatni: életműve azonos a Rádió történetével. A kezdetektől a megszűnésig.
 
1951-ben az elsők között érkezett Münchenbe, az alakuló Rádióhoz. Mint fiatal (24 éves) újságíró a monitoring osztályon dolgozott. Ez az osztály figyelte a hazai (magyar) adások híreit, amit leírtak, majd a fontosabb infókat azonnal továbbították az amerikaiakhoz, ill. a nyelvi osztályokhoz. Jól és gyorsan kellett gépírni.
 
1956 őszén Géza megnősült és bajor feleségével Velencébe ment nászútra. Október 23-án este jött a telefon: Pesten kitört a forradalom. Az ifjú férj és arája azonnal vonatra szállt és másnap reggel már a müncheni stúdióban gépelte a Budapestről jövő híreket. Izgalmas tíz nap várt reá. Első kézből kapni és hallani az otthoni események szinte minden pillanatát. Aztán eljött november negyedike, vasárnap hajnal, a forradalom leverésének pillanata. Elmondása szerint még ma is libabőrős lesz, ha azokra a percekre gondol.
 
1959-ben az egyik szerkesztői értekezleten András Károly mesélte, hogy nem bír a két tizenéves lányával, akik állandóan kislemezeket vesznek és egész éjjel a luxemburgi rádiót hallgatják (a paplan alatt). Minden tiltás ellenére rendületlenül hallgatták az amerikai rock-zenét. Valami hasonló műsor talán sikeres lehetne Magyarországon is.
 
A javaslat megvalósítását Gézára, a „kis Ekecs”-re bízták. Géza azonnal belefogott a műsorkészítésbe. Egyetlen bökkenő volt: Géza dadogott. Igaz, nem mindig. Iszonyatos önfegyelemmel alakította ki sajátos „beszédtechnikáját”, a jellegzetes Cseke hanglejtést. Volt szerencsém látni, amikor nagy koncentrálással, arcizma megfeszítésével mondta el hibátlanul a két szám közti szöveget. Általában amerikai, angol slágereket játszott, viszont a Teenager Party szignálja egy akkori német „slágerfilm” zenéje volt: Teenager Melodie. Ezzel is jelezni akarta, hogy az adás Münchenben készül, ahol a német fiatalok is előszeretettel „majmolják az amcsikat”.
 
 
 
 
Hátrahagyott családját - különösen a mamáját – féltve álnevet választott. Elmondása szerint Remarque adta az ötletet, akit valójában Kramer-nek hívtak, majd visszafelé (és franciás írással) olvasva lett világhírű író. Így lett az Ekecs-ből, Cseke. Majd hozzá a második nevét (László) kezdte használni.
 
Az 1959. májusban indult műsorára azonnali visszajelzés (feedback) nem volt. Kb. egy év múlva jött a hír, hogy Magyarországon nagy siker Ekecs műsora. A Rádió müncheni központjában is mindenki Gézáról kezdett beszélni. Közben a Vasfüggöny túloldalán a pártállam „pénzt, paripát nem kímélve”, hihetetlen hazug, lejárató hadjáratba kezdett. A budapesti pártapparátus nem tudta megemészteni, hogy egy politikamentes zenei műsorért rajong a szocialista Magyarország fiatalsága. Egymás után jelentek meg a rágalmazó cikkek. A Népszabadság politikai újságírói: Pintér István és (a későbbi „kékfényes”) Szabó László irányításával propaganda film is készült, amiben a „nép ellenségének” állították be nemcsak Gézát és műsorát, de a hallgatókat is. Szabó Münchenben is megjelent, és mivel nem engedték be a Rádió épületébe, telefonon jelentkezett be Géza lakásán. Ez a történet nagyon megviselte Gézát, olyannyira, hogy 1989 után sem keresték a kapcsolatot egymással. Géza mindenre és mindenkire nyitott volt, például felkereste a magyarországi zavaróállomásokat, ill. azok egykori személyzetét. Olyan baráti kapcsolatba került az öt évvel később (1964) indult „konkurenciával”, Komjáthy Györggyel, hogy a 90-es években közös műsorokat is vezettek. Miközben hagyománnyá vált, hogy Géza Karácsonyra dísznaptárt küld egykori budapesti vetélytársának.
 
A Teenager Party sikere alapozta meg Géza különleges szerepét a Rádió további életében. Rendkívül fogékony volt az újra, a modernre, a technikára, a rádiózásra. Rövid időn belül a lemezlovasból a magyar osztály kulcsfigurája lett. A rádiózáshoz senki sem értett annyira, mint „az Ekecs”. A műsorok kialakítása, „hallgathatósága” érdekében mindig és mindenki kikérte a véleményét, ha másért nem, legalább egy szignál erejéig. Nevéhez fűződik a legnépszerűbb magazinműsor, a (könnyed hangvételű, szórakoztató) Forgószínpad. Érdekesség: a Forgószínpad szignálja (Happy days are here again = újra itt vannak a boldog napok) ugyancsak Géza ötlete volt. Ez jól kifejezte a Rádió elhivatottságát: a hallgatókat pozitív életérzéssel eltölteni, derűs, könnyed, de tartalmas műsorokkal feledtetni az otthoni hétköznapok nehézségeit. 
 
 
 
A rádiózás a hírversenyről szólt - ennek alapja a gyors tájékoztatás - azaz mindenről elsőként értesíteni a hazai hallgatóságot. Géza szervezte meg a „helyszíni közvetítéseket”, melyek többsége a müncheni stúdióban készült, amerikai és német tévék segítségével, amiket azonnal („élőben”) magyarul ismertettek a hallgatók felé. A bérlista szerint a magyar osztály teljes létszáma (kisegítő személyzettel együtt) maximum 100 fő volt, a budapesti rádiónál pedig több mint kétezren dolgoztak. Ennek ellenére szinte mindenben megelőztük a budapesti rádiót. A verseny fölényt a megbízhatóságon kívül az is erősítette, hogy politikailag, ideológiailag nem voltunk megkötve. Például: a müncheni olimpián (1972) az izraeli sportolókat ért hajnali terrortámadásról szinte azonnal és folyamatosan tájékoztattuk hallgatóinkat. Ezzel szemben a budapesti rádió jelentette, hogy „véres esemény történt az olimpiai faluban”, majd csak valamikor a délután folyamán számoltak be az ott történtekről, pedig a tudósítóik a helyszínen voltak. Budapest ugyanis nem tudta eldönteni: palesztin szabadságharcosok vagy arab terroristák a támadók.
 
Ugyancsak politikai okokból napokig megpróbálták elhallgatni a csernobili katasztrófát (1986), ezzel késleltették a lakosság felkészítését a sugárveszélyre. A hiányt mi, a SZER pótolta.
 
Géza jóvoltából hallgatóink mindenhol ott voltak, fültanúi lehettek a világban történt eseményeknek, legyen az Holdra szállás, a prágai tavasz és annak leverése, vagy a lengyel szükségállapot, stb. Géza, mint amerikai állampolgár, 1989 júliusában kísérte el George H. W. Bush amerikai elnököt Budapestre. Ez volt az első akkreditációja a Vasfüggöny mögé és egyben az első alkalom édesanyja sírjának meglátogatására. Megjegyzendő, Géza édesanyja számtalanszor kérte, hogy engedjék ki fiához, a pártállam azonban (bosszúból) megtagadta ennek teljesítését.
 
A budapesti SZER iroda stúdiójának berendezésével is Gézát bízták meg. Szerencsés ember, hiszen a frontvonalból élhette át a hidegháborút, ami az 1989 után születtek (ma huszonévesek) számára csak elbeszélésekből ismert történelem. Gazdag életút.
 
Az európai rádiózásban egész más szerepet töltött be a könnyűzene, mint a tengerentúlon. Európában nem voltak kimondottan zenei adók, minden állami volt, csak a 70-es években terjedtek el a magán-, a kereskedelmi-, ill. reklámadók.
 
Az első (tán egyetlen) zenei adó a középhullámon (208) sugárzott Radio Luxemburg volt, mely angol nyelven szórakoztatta a legújabb slágerek iránt érdeklődőket. A másik, az amerikai katonáknak szóló rádióállomás az ultrarövidhullámon (FM - URH) sugárzó AFN (American Forces Network), illetve annak nyugat-berlini adója a RIAS (Rundfunk im amerikanischen Sektor)
 
Az első magyar nyelvű rockzenei műsort a Szabad Európa Rádió sugározta, rövidhullámon.
 
A Teenager Party megjelenését (1959) követően, egy középhullámon jelentkező jugoszláviai adó (Radio Novi Sad) „Futótűz” című zenei műsora hódított. A hetente egyszer, péntek este, jelentkező egyórás műsort az újvidéki Szkopál Béla szerkesztette, aki valójában a luxemburgi rádió harsány lemezbemutatóját próbálta „magyarosítani”. Szkopál remek érzékkel, rengeteg hangeffektussal és mókás szövegekkel tarkította műsorát, de zenei anyaga nem vetekedhetett a müncheni stúdióval, ahova közvetlenül Amerikából érkeztek gyakorlatilag naponta a legújabb lemezek. A 60-as évekre valóságos iparág alakult ki a gomba módra szaporodó előadók, együttesek és általában három perces dalaik népszerűsítésére. A gonosz (és buta) ideológiai gyűlölettel teli budapesti hatalomnak öt évébe tellett (1964), amíg a primitív, hazug propaganda helyett a lemezlovas Komjáthy Györgyben megtalálta Cseke ellenszerét. Komjáthy előnye volt, hogy műsorát rákapcsolták az addig kizárólag a rendőrség által használt frekvenciára, az URH-ra. Ezen a hullámhosszon sokkal tisztában lehetett hallani (és magnóra felvenni) az így lejátszott számokat.
 
A Gézához Münchenbe özönlő lemezekkel azonban nem lehetett versenyezni. Ráadásul Géza időben felismerte, hogy a „csak belső használatra” (Not for Sale) feliratú lemezekhez csatolt kísérőlevelek bemutatták az előadókat is. Ezek a közlések igen népszerűvé tették a SZER műsorát. Innen tudtuk meg, hogy például mi a Beatles tagok kedvenc étele. Vagy, hogy a los angelesi születésű Herb Alpert mamája magyar származású, aki fiának nyolcadik születésnapjára vett egy trombitát. Géza tette népszerűvé a "Hullámok hátán lovagló madár" (Surfin' Bird) című számot, mely Magyarországon kivül sehol sem ért el ekkora sikert, hiszen az USA-ban a slágerlista 4. helyénél magasabbra nem jutott.
 
 
 
A hanglemezipar oly változatos lett, hogy fiatal, zeneszerető és zeneértő műsorvezetőket kellett alkalmazni. Így lett a jazz-műsorok sztárja Záboji B. Péter (Erdei Péter). Aztán saját műsorral jelentkezett Balogh István (Bárdi István), Hódi Jenő (Dobos Ákos), majd Téri Attila (Zsolnai Hédi fia). Közben az „újvidéki srác” (Szkopál Béla) is a SZER munkatársa lett Ábel Pál néven. Géza remek érzékel engedte és segítette, hogy munkatársai egyszemélyes (16-os) stúdiójában készítsék műsoraikat. Sőt, még egy amerikait is bevett a „csapatba”, az AFN-től elcsábított Rick Demarest-t, ezzel igen színessé téve a magyar osztály zenei műsorát.
 
A Teenager Party sikerén felbuzdulva a SZER többi osztálya is a délutáni órákat a fiatal, zenerajongó hallgatóknak szentelte. A cseh(szlovák) osztály népszerű műsorvezetője volt Karel Kryl, aki eredetileg pol-beat énekes volt, és a Prágai Tavasz (1968) leverése után érkezett Münchenbe. Ugyancsak nagy név volt a román osztályon a tragikus sorsú Cornel Chiriac, valamint Andrei Voiculescu. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem Gildát, a bolgár osztályról, akinek zenei és kulturális rock-pop-beat műsoraiért rajongtak hazájában. Géza is szeretettel beszélt "Dzsildá"-ról", kinek szerkesztőségi ajtaján ez állt: Gilda (Koeves) Karoly ( Джилда Карол). A bolgáron, németen és angolon kívül tökéletesen beszélt magyarul. Édesapjának (Károly) dohánygyára volt Bulgáriában, ahonnan 1948-ban az államisítás elől menekültek Budapestre, aztán 1950-ben Gilda Bécsbe szökött az amerikai övezetbe, és onnan tovább Münchenbe.
 
Géza „keltetőnek” nevezte a köréje gyűlt fiatalokat, akiknek megengedte, hogy a 16-os stúdióban önállóan készítsék műsoraikat. Azon kevesek közé tartozom, akiknek ez megadatott. Tőle tanultam meg a jelzők nélküli újságírást, a rádiófónikus műsorszerkesztést, valamint, hogy a hallgatóra kell hagyni az események megítélését, elvégre mi csak közvetítők vagyunk, közérthető módon továbbítjuk a történéseket. („hogy Mari néni is megértse”). Ebben volt és van Géza igazi nagysága.
 
Remélem, sikerült bemutatnom Csekét és azt a kort, korszakot, ami a 60-70-80-as évek fiataljainak világa volt a Vasfüggöny mindkét oldalán. Egy életmű köszöntésének szántam e sorokat. Géza, vedd úgy, hogy előtted tiszteleg a XX. század második felének magyar ifjúsága. Isten éltessen 90. születésnapodon.

Köszönjük, Géza! Kívánom, hogy még hosszú ideig velünk maradj, mint „ifjúságunk Laci bácsija”
 

 
Elekes István
Autórádió (Bálint Mihály)
 


 
Ez az írás, blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, a szerző nevével és a forrás megjelölésével  elektronikus és/vagy nyomtatott formában szabadon terjeszthető, megosztható.  A fenti teljes szöveg az Országos Széchenyi Könyvtár SZER gyűjteményének része, gazdag kép- és hanganyaggal kiegészítve az OSZK honlapján is megtalálható.
 
 
 
 

Wednesday, December 14, 2016

Európa és a Trump jelenség

Mottó: Valóban, Donald Trump győzelme meglepett, mert a média mást "sugallt". Most már írják, hogy rossz volt a közvélemény-kutatás, rossz volt a kommentálás, elhallgatták Trump népszerűségét. Ennek eredmény, hogy ma már csak külföldi (elsősorban ausztrál) híreket olvasom. Ez a Brexit egyenes következménye! Amerikában legalább felismerték, hogy változás kell. A kérdés: mit fog ez a jóember csinálni? Ami biztos, Trump NEM egyenlő, sőt még csak nem is hasonlítható Orbánhoz, bármennyire is erről zeng a hazai "baloldal". Már most borítékolhatom: Trump NEM fogja OV-t követni !!! Nem fogja átírni az alkotmányt, nem fog a falujában stadiont építeni, nem fogja a gáz- és víz-szerelőjét milliomossá tenni. Sőt, Trump saját vagyonát sem fogja gyarapítani! A hatalmát sem! Hiszen a "fékek és egyensúlyok" elve (és gyakorlata) az amerikai demokrácia alapja.  
Facebook bejegyzésem 2016. november 10.


Több mint egy hónap telt el a mottóban ismertetett sorok (és gondolatok) lejegyzése óta. Ugyancsak több mint egy hónap van még hátra, hogy a megválasztott amerikai elnök hivatalba lépjen. Ezért, az eddig megjelent írások, tudósítások, elemzések mind-mind csak találgatások. Amik időközben változtak, „tompultak”, "enyhültek", ahogy az új elnök kormányát (az „adminisztrációt”) kezdi kialakítani, tagjait kinevezni.  
A legjelentősebb változás az „izoláltság”, az elszigetelődés lesz, amennyiben Trump betartja választási ígéreteit, és Amerikát úgy szeretné (ismét) naggyá tenni, hogy szakít a „külvilággal”. Ez, ami legjobban nyugtalanítja Európát, no meg eddigi szövetségeseit (pl. Ausztráliát). Valójában most érkeztünk el a múltszázaddal való leszámoláshoz, a hidegháború végéhez. Sajnos, az európai gondolkodás még mindig az USA bábáskodásával képzeli el a jó öreg kontinens jövőjét. Pedig Trump kijelentette: „Amerika nem akar a világcsendőre lenni, maradni.” Minden ország védje meg magát. Valójában ez „kattant be” világszerte az új amerikai elnök külpolitikáját illetően. Trump tényleg felbontja a nemzetközi katonai (és egyéb) szerződéseket? És katonáit hazahívja, mert elege van, hogy bárhol a világban a „rendcsinálást”, a védelmet Amerikától várják el, miközben állandóan (ugyancsak) Amerikát szidják, hogy „rendcsinálását” senki sem kérte. (Dehogynem) 

Egy kis történelmi áttekintés a múltszázadtól napjainkig. 
Amikor meghallottam, hogy Donald Trump lesz az elnök, és a világsajtó (közvélemény?) elkezdte szidni, elmarasztalni, pont úgy, mint azt harmincöt évvel ezelőtt Reagan elnök megválasztása után tette, majd nyolc hivatali esztendő után az egyik legjelentősebb amerikai elnökként vett tőle búcsút a Fehér Ház és a világ közvéleménye. Megnyerte a hidegháborút és (Orbán hívők figyelem!) neoliberális gazdaságpolitikájával rendbe hozta a demokraták (Carter) által a magas banki kamatok miatt csőd szélére került US gazdaságot. Csak mellékesen, Reagan 69 évesen lett az USA elnöke, míg Trump 70 évesen. 

Ennél is fontosabb az európaiak által rettegett „izolációs” politika, aminek első számú képviselője Roosevelt (FDR) elnök volt. Az analógia talán megérteti a jelenlegi európai zsigeri félelmeket. Igen, Roosevelt a 20. század legnagyobb amerikai elnöke volt, ami a belpolitikát illeti. Egy világválság után (tetszik figyelni!) Roosevelt kidolgozott egy (új) megegyezést a „kapitalisták”, azaz a munkaadók és a munkavállalók, a munkásosztály (szakszervezetek) között, amit azóta is New Deal-nek hívnak, és emlegetnek. Roosevelt „izolációs” politikájára viszont nem akar emlékezni a világ, pedig hasonló irányítás várható Trump-tól is! Aki egy picit is ismeri a roosevelti elnökség idejét és történéseit (1933. január - 1941. december), tudhatja, hogy az USA semmit sem tett Európa „megmentéséért”. A mai Európa, pontosabban az EU, ezért jogosan lehet „ideges”, ha az USA felhagy az 1945 óta fennálló „bábáskodásával”, a szabadság védelmével. Gondoljunk csak a dél-szláv háborúra, aminek megszüntetése egyértelműen Európa (EU) feladata lett volna. Mégis, Belgrád bombázását az amerikai légierőre bízták. Ez Trump alatt valószínűleg nem fordulna elő, pláne, ha a NATO-n belüli teherviselést is új alapokra helyezi. 

Az orbáni gyűlölködés és rövidlátás is új dimenziókat kap hamarosan. Eddig azért ”drukkolt” a magyar miniszterelnök Trump-nak, mert kényelmetlen volt az amerikai demokraták „nyomása”, beleszólása a magyar kül- és belpolitikába. Trump-ot viszont nem érdeklik a nacionalista, populista magyar miniszterelnök „ügyeskedései”, amíg azok az USA érdekeit nem sértik. Az alapvető különbség, amit Európa, de különösen a magyar közvélemény nem ért: az Egyesült Államok köztársaságok szövetsége, melynek irányító központja a washingtoni törvényhozás. Nem pedig „nemzetállamok” laza uniója, ahol egyetlen ellenszavazattal az egész közigazgatási rendszert, a központi irányítást meg lehet bénítani. Ez csak a túlliberális EU-ban lehetséges, amely a látszólagos (gazdasági!) összetartás érdekében szemet huny a (pénzügyi) lélegeztető készüléken lévő nacionalista kiskirályok kisded helyi (regionális) szájhősködése felett. Csak zárójelben. Ha az EU megfogadná az orbáni elveket és száműzné a „liberalizmust” Európából, vagyis az EU-ból, akkor elzáródnának a „brüsszeli pénzcsapok”, és éhséglázadás törne ki a Kárpát-medencében. 

Valóban nagy változások előtt áll a világ, a jóléti társadalmaknak befellegzett. Mintha a ’68-as diáklázadások analógiáját élnénk át, ami elsősorban Európában hozott változást. Az USA-ban ez hippy-mozgalommá alakult, aminek a vietnami háború elleni tiltakozás volt az alapja. Lehet, hogy jelenleg is valami hasonló áll a trump-i változás mögött? Elegük lett az amerikaiaknak, hogy fiaik életüket adják távol a hazától (Irak, Szíria, Afganisztán, stb.) „for nothing”. A csendes-óceáni védelmi rendszer (APEC) is ezért nyugtalanítja Ausztráliát, ahol csakis az USA haderejére számíthat az angol nyelvű bevándorló ország. Hiába tagja a Brit Nemzetközösségnek, közvetlen, gyors segítséget csak Amerikától kaphat. Ne feledjük, hogy a 24 milliós (keresztény?) Ausztrália északi szomszédja a 255 milliós (muszlim) Indonézia. Japánnak sem mindegy, ha megszűnik az amerikai „védőszárny”, hiszen Tokió a második világháború befejezése óta elkötelezett haderejének USA felügyelet alatt tartására. A japán alkotmány kimondja, hogy Tokió nem indíthat háborút (nem üzenhet hadat), és nem vehet részt nemzetközi katonai konfliktusban. 

Felettébb érdekes (és számomra meglepő) volt, hogy mind a Brexit-et, mind Trump győzelmét (szinte) ugyanazzal magyarázták: nem számoltak vele, nem számítottak reá, a közvélemény-kutatók mást jeleztek – az utolsó percig. Mindkét esetben a vidéki, „alulképzett” (tanulatlan?) lakosság dominált, ráadásul az idősebbek. Eszerint elöregedett a brit és az amerikai társdalom? Nem hiszem. Sokkal inkább a jóléti társadalomból lett elegük, ami a szociális juttatások terén egyenlőséget biztosít az újonnan érkezők és a már több generációs ott élők között. Ezt igazságtalannak tartják. Ezért gondolják sokan, hogy a társadalmi rendszert kell újragondolni, átalakítani. 

Legjobb példa az „illegális bevándorlók” kiűzése. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az orbáni hazai propaganda és retorika használja ezt a gyűlöletkeltésre kitalált fogalmat. Ezzel akarták megkerülni a menekült-kérdést és a menekültek (nemzetközileg kötelező!) befogadását. Az USA-ban teljesen más a helyzet és teljesen mást értünk „illegális bevándorló” alatt. Hogy jobban megértsük: a most kiutasítás előtt álló „illegális bevándorlók” között sok a magyar ! – és minden más állampolgár (tehát nem csak mexikói), akik útlevéllel és (három havi) vízummal érkeztek az Egyesült Államokba, majd tartózkodási engedélyük lejártakor nem tértek vissza hazájukba! Igen, nagyon sokan vannak, akik „bujkálnak” és arra várnak, hogy a szokásos (általában négyévenkénti) elnöki amnesztiát kihirdessék, és jogosulttá váljanak a „zöldkártyára”. Ezen a téren akar Trump most „rendet tenni”. Valószínűleg az egész közigazgatási rendszert felülbírálják majd. Hiszen vannak olyan szövetségi államok, ahol könnyen megadják a vezetői jogosítványt, aminek birtokában könnyen igazolhatja magát az illegális bevándorló, mivel a jogsi felmutatása elég a személy azonosításhoz. Ebben az „illegális bevándorló” mozgalomban az Orbán-kormány is rendesen részt vesz, hiszen a kettősállampolgárság (fűnek-fának) való megadásával sok olyan román, szerb, ukrán állampolgárnak is ad lehetőségek vízum nélkül(!) az USA-ba érkezni, akik hazájukból ezt nem tehetnék meg. 

Trump – ha igaz, és betartja választási ígéreteit – akkor valóban „megregulázza” és jobbá teszi az Amerikán belüli életet. Erre szavaztak a jóhiszeműek. Elemzők szerint Trump remek szervező és kiváló „alkudozó”, hiszen az építőiparban enélkül nem tudott volna (ilyen kimagasló) eredményeket elérni. A külpolitikában járatlan, de nem is arra, hanem az élhető Amerika megteremtésére tette fel életét. Az eddigi elnökök összes vagyona nem közelíti meg Trump vagyonát. Nem kell attól tartani, hogy Orbánhoz (és holdudvarához) hasonlóan hatalmon maradási, ill. vagyonszerzési céllal átírja az alkotmányt. Azt az (amerikai) alkotmányt, amelyet közel 230 évvel ezelőtt szabadságot szerető, elüldözött európaiak szövegeztek meg, hogy egy olyan bevándorló országot hozzanak létre, ahol mindenki egyenlő és saját bőrén élvezheti a személyi szabadságot. Ez az American Dream (az amerikai álom), amely azóta is élteti az odaérkezőket, odaérkezetteket. 


Sunday, July 24, 2016

München - ámokfutás 2016. július 22


Megpróbálom „emberközelbe” hozni 2016. július 22-ét, amikor a müncheniek példát mutattak a világnak egy kivételes vészhelyzet megoldására.

Meglehetősen meleg péntek délután (16:00 óra körül) az Olympiapark-nál (Winzererstr.) nyitott ablak mellett szunyókáltam. Szinte folyamatos szírénázásra riadtam fel. Biztos valahol (a közelben) tűz van. vagy valami súlyos karambol – volt az első gondolatom. A szírénázás azonban csak nem akart csitulni, sőt, mintha fokozódott volna. Aztán helikopterek zúgása egészítette ki környezetem szokatlan, szűnni nem akaró zaját. Már a számítógép előtt ültem, amikor megláttam: „Schießerei im OEZ” – azaz lövöldözés az Olympia Einkaufszentrum-ban. Ez a bevásárlóközpont volt az első Münchenben (és talán egész Németországban), amit a müncheni olimpia idején építettek, igaz, akkor még „Pressestadt” (sajtóközpont) volt a neve, majd átalakították egy „mozgólépcsős”, üzletekkel teli bevásárlóközponttá („tiszta Amerika”). A 70-es években csodájára jártunk, és megmutatása a Magyarországról jövő vendégek állandó programpontja lett.

Ma már egy a sok közül az ilyen jellegű bevásárlóközpontok sorában.

A lövöldözést az emberek nem tudták mire vélni. Ellentétben a hazai találgatásokkal, a müncheniek elsősorban a helyszín elhagyásával foglalkoztak, valamint a rászorulók megsegítésével voltak elfoglalva. A magyar „social media” (mi ez magyarul?), pedig ontotta a hülyeségeket. Rögtön a „migráns” témát vették elő, és Merkel kancellár bukását jósolták.

„….Nem kétséges, hogy a dzsihadisták akcióznak Münchenben, több helyszínen is, ahogy a rendőrségi jelentések állítják. Liberális széplelkek, látjátok hová vezet a menekültek ajnározása? Merkelnek annyi….”   
(Hirschler Richárd, a hvg egykori főszerkesztője a Facebook-on)

Majd megszólaltak a Münchenben (rövid ideje) élő magyarok is, ugyancsak a HVG Facebook oldalán.

Már a cím is hisztéria-, pánikkeltő volt ("Blokád alatt a város” – magyarok Münchenből). Nem volt „blokád alatt a város”! A hatóság (élén a rendőrség, mentők, tűzoltóság) a helyzet ura volt. Az első perctől azt tették, amit ilyenkor - jobb helyeken - tenni kell. Lezárni a környéket, megakadályozni a tettesek elmenekülését, ugyanakkor biztonságba helyezni a lakosságot, hiszen az (ártatlan) emberélet a legfontosabb.

A rendőrség felszólította a lakosságot, hogy maradjon otthon, a lakás biztonságot nyújt. Nyilvános helyeket (ahol sok ember megfordulhat) – saját érdekükben – kerüljék. A tettesről, tettesekről semmi felvilágosítást nem adtak! Nagyon helyesen! Így sikerült elkerülni a gyűlöletkeltésre alkalmas rémhírek terjesztését (esetleg lincselést). Persze így is sok „falsch Alarm” került a híradásokba, elsősorban a „social media” miatt. Erre hamarosan a rendőrség is rájött, és felkérte a Facebook, de különösen a Twitter használóit, hogy tartózkodjanak a blödségek terjesztésétől. Sajnos a hivatalos hírközlőszervek is  benyalták ezeket az alaptalan információkat. Például a nagy hírcsatornák is átvették, hogy lövöldözés volt a Stachus-nál (ez München abszolút Belvárosának egy népszerű tere (Karlsplatz), sőt az Isartor-nál, a turisták közkedvelt helyén a Hofbräuhaus -nál is).

Eleinte három tettest kerestek. Mint kiderült ez félreértésen alapult. Ugyanis csak egy tettes volt, egy (vaktában) lövöldöző 18 éves fiú. A másik két tettestárs elmélete azon alapult, hogy a lövöldözés helyszínén több szemtanú is állította, hogy két fiatal beugrott egy kocsiba és villámgyorsan elhajtottak. Már sötétedés volt, mire rájuk találtak, mint kiderült baromi megijedtek a lövöldözéstől, azonnal autóba szálltak és elhajtottak a helyszínről. Ez tűnt fel és lett gyanús néhány szemtanúnak.

A hatóságok – a lakosság élete érdekében! – azonnal leállították a teljes városi tömegközlekedést. Blokád nem volt, viszont valóban leállt a közlekedés, mely ugyancsak a lakosság érdekében történt. Ismerősöm mesélte, hogy fia a lövöldözés közelében volt, majd gyalog indult el haza. Éjjel háromra ért vissza családjához. Másvalaki arról mesélt, hogy nemcsak a pályaudvarokat ürítették ki (ezt már idén szilveszterkor is megtette a müncheni rendőrség), de a vonatokat sem engedték be a pályaudvarokra.  Általában valamelyik elővárosi állomásig közlekedtek, onnan a család, a rokonság autóval vitte haza szeretteiket. Akiknek erre nem volt lehetőségük, azoknak a Német Vasutak (DB) hálókocsit bocsátott a rendelkezésükre, hogy az éjszakát legyen hol eltölteniük. Többen vadidegeneket engedtek be a lakásukba, étellel, itallal kínálva várták a „tiszta levegőt”. Csak pozitív visszajelzésekről lehetett hallani. Természetesen a lövöldözés helyszínén lévők félelmét és tapasztalatait nem lehet semmivel összehasonlítani, viszont a lakosság és a hatóság együttműködése példa nélküli volt. München és Bajorország jól vizsgázott ebben a vészhelyzetben.

Külön kiemelték a rendőrségi szóvivő teljesítményét, aki „pókerarccal” minden kérdésre szakszerű és korrekt választ adott, miközben végig kerülte a tettesre, ill. az indítékára való utalást. Feltűnő volt, hogy ezt a témát a hatóságok kerülték. A hírügynökségek csak találgattak: „terrortámadással vagy ámokfutással” állunk szemben?  Magányos tettes vagy szervezett támadás áll a vérfürdő mögött?  Éjfél után tartotta a müncheni (bajor) rendőrség az első sajtótájékoztatót, ahol egy magányos tettest neveztek meg: egy 18 éves német-iráni fiatalembert. A papa iráni, jól beszél németül, taxi vállalkozása van, tiszteletben álló helyi üzletember. Csak a másnapi (déli) sajtókonferencián közölték hivatalosan, hogy magányos tettesről van szó, politikai indíték nincs, és IS (Iszlám Állam) kapcsolat sincs. A házkutatás alapján arra következtettek a nyomozók, hogy a norvég tömeggyilkos (Anders Behring Breivik ) tettét tanulmányozta a müncheni fiú. Ami még mindig rejtély: honnan volt fegyvere? Mi több, honnan szerzett 300 db töltényt a borzalmas tömegmészárláshoz?

Az élet szombat-vasárnapra visszatért a megszokott, normális kerékvágásba. Mindenki dicséri a hatóságokat és a lakosság együttműködését. Például felkérték az okostelefonálókat, hogy videó felvételeiket küldjék be a rendőrségnek, ami alapján segíthetik a nyomozást, a történtek rekonstruálását.  Van azért előnye is ennek az új technikának, ellentétben a „social media” megbízhatatlanságával.

Münchenben különben nem ez az első ilyen eset. 1972-ben érte a várost és vezetését az első szervezett terrortámadás az olimpia ideje alatt. Akkor nem voltak felkészülve, olyannyira, hogy még azt sem tudták ki a felelős a helyzet mielőbbi rendezéséért: a város (München), a tartomány (Bajorország) vagy Bonn (a szövetségi hatóságok). A tapasztalatot, és segítséget felajánló izraelieket azzal utasították el, hogy nem akartak nemzetközi „bonyodalmat”. Azóta felállítottak egy központi (szövetségi) terrorelhárító szervezetet (GSG9). Helyi (müncheni) szinten is sok változás történt, különösen az 1980. szeptember 26-án Oktoberfest-en történt bombarobbantást követően, ahol egy neonáci robbantotta fel magát egy sajátkészítésű bombával. 13 ártatlan áldozattal együtt.
 
 

 

 

Wednesday, June 29, 2016

1956-hoz vezető út




Az 1917-es bolsevista puccsot a világ a Nagy Október Szocialista Forradalom néven ismeri. Ez a történelmi esemény változtatta meg az addig fennálló társadalmi rendet, melyet az alkotmányos monarchia jelképezett. Azaz az államfő, a király (királynő), csak szemlélője a parlamentáris többpárt rendszernek. A döntéseket a nép által választott képviselők, pártok hozzák, ill. alakítják szinte napról napra. Az első világháború idején ezt próbálta felváltani a köztársasági gondolat, mely alapjában véve hasonlóan működött, azzal a különbséggel, hogy a királyt a (választott) köztársasági elnök helyettesítette, és szocialista (részben marxi), illetve szociális alapokra próbálta helyezni az addig fennálló társadalmi rendet, mely megadta, és mindenki számára biztosította az általános választójogot. A nyugati (kapitalista) világ félelemmel tekintett a radikális új társadalmi berendezkedésre, miközben megalkotói egy merész társadalmi kisérletet láttak benne. Lenin már 1915-ben szakított a polgári demokráciát és a magánvagyont tiszteletben tartó szociáldemokráciával, azaz a parlamenti többpárt rendszerrel. Helyette az egypárt rendszert helyezte előnybe, azzal, hogy a párt maga a dolgozó tömegek, a munkásosztály vezető ereje, és a „többség” (bolsevik) akaratát képviseli, ráadásul nem hosszú és meddő parlamenti vitákban fejtik ki a különféle nézeteket, hanem a központi irányítású, tanács-, azaz szovjetrendszerben. Megjegyzendő, hogy a szovjet (tanács) a szakszervezeti mozgalomból ered, származik, azok voltak a helyi orosz mozgalmi vezetők tanácsa.

Lenin (és Trockij) viszont úgy képzelte, hogy a (bérből és fizetésből élő) proletárság a világháború következményeként  (Európa szerte) forradalmakkal fogja megdönteni a fennálló parlamentális rendszert.  Ellentétben Marx-szal, aki a nagy változást a kapitalizmus (XIX. századi) fellegvárába (London) jósolta meg, Lenin az iparilag nagyon fejlődő Németországban (Berlin) képzelte el, ami aztán (győzedelmeskedve) átterjed az egész világra.  

Hogy miért tekintem puccsnak november 7.-ét? Azért, mert II.  Miklós cár lemondása után (1917. március 15 és november 7. között)  Orosz Köztársaság volt az ország hivatalos neve:  Россiйская республика –  A forradalmak természete pedig, hogy spontán robbannak ki a tömegek elégedetlensége miatt. Lásd 1956-os magyar forradalom, vagy az 1917. februári forradalom, amikor (a háború miatt) elégedetlen orosz tömegek lemondásra kényszerítették a cárt.  November 7-én viszont egy jól előkészített hatalomátvétel történt, melynek vezetője (Lenin) még csak a városban (Pétervár = Petrograd) sem volt. Trockij zseniális szervezőkészségének köszönhető ez a világtörténelmi jelentőségű esemény. Ezenkivül, ha ez valóban forradalom lett volna, mint a februári, akkor nem alakult volna át polgárháborúvá. Hiszen a forradalmak sorsa: győznek vagy elbuknak. A nagy taktikus Lenin a polgárháború megnyerése érdekében adta fel Oroszország nyugati részeit, a hatalmas cári területeket. Valójában a breszt-litovszk-i  béke (1918 március) volt  Szovjet-Oroszország Trianonja. Az új nemzetállamoknak külön szerencséjük volt, hogy Nyugaton még folyt a világháború, ezért a különbékével megszállt, vagy elcsatolt területek (Finnország, Lettország, Észtország, Litvánia, Lengyelország (keleti fele), Besszarábia (Moldova) már a későbbi vesztesek (Németország és Osztrák-Magyar Monarchia) kezére került, így azokat még a versailles-i béketárgyalások (diktátumok) előtt (1918 őszén) elismerték és független államokká nyilvánították a győztes hatalmak.

A Lenin által elképzelt világforradalom elmaradt, az európai nemzetek a parlamentáris államrendszerben képzelték el a jövőjüket. Szovjet-Oroszország pedig elszigetelődött. Ezt látva hirdette meg Sztálin birodalmán belül a „szocializmus építését”, mint a kommunizmus „előszobáját”.  A „jó példa ragadós” elv alapján remélte, hogy a Szovjetunió nem csak ideológiai, elméleti vezető szerephez fog jutni.

Majd megjelent a történelem színpadán Hitler, aki a versailles-i diktátumok felülvizsgálatának követelésével lett igen népszerű hazájában, no meg a többi háborús vesztesnél. Így Sztálinnál is, aki elérkezettnek látta az időt és az alkalmat, hogy visszanyerje az első világháborúban elvesztett cári területek feletti hatalmát. Az 1939-ben kötött Molotov-Ribbentrop paktum gyakorlatilag ezt szolgálta. 1941-re közel akkora területe lett a Szovjetuniónak, mint a cári időkben volt. 1940-ben még a két diktatúra (náci-szovjet) egymást segítő antikapitalista harca állt az ideológia középpontjában. Lásd Sztálin dísztávirata Hitlernek Párizs bevétele alkalmából. 1941 nyarán (a Szovjetunió náci megtámadása után) döntött a nyugati geopolitikai stratégia Sztálin megsegítése mellett. Hiszen, ha Moszkva elesik (az első pillanatokban megvolt az esély), és Hitler hosszútávra be tud rendezkedni, akkor minden bizonnyal a hősiesen (egyedül) küzdő britek ellenfordul a náci gépezet, és akkor nem csak Nagy-Britannia, de egész Európa is náci megszállás alá kerül. Ez pedig már az egész világot veszélyeztette. 

Az elkövetkező 4 esztendő (1941-45) iszonyatos emberáldozat mellett meghozta a Szovjetunió elismerését a nyugati világban.  Sztálin ezzel beírta nevét nemcsak a szovjet-orosz történelembe, de a világtörténelembe is. Ez annyira jól sikerült, hogy a szövetségesek szemet hunytak a 1939-41-ben szerzett területek visszaadása felett. Igaz, Sztálin ügyes húzással a megszállt területeket azonnal a Szovjetunió tagállamainak nyilvánította. Nehéz lett volna a nagy véráldozatot szenvedt győztest a cári Oroszországhoz sohasem tartozott területek feladására kényszeríteni, amikor a Nyugat-Ukrajnával és Nyugat-Belorussziával megnagyobbodott két tagköztársaságát (Ukrajna és Belorusszia) az ENSZ alapító tagjai közé vették fel. 

Jaltában (ahol a franciák még nem voltak jelen!) csak a megszállási területeket jelölték ki (vagy meg). Hogy mi lesz a világháború európai befejezése után, ekkor még nem tisztázták. Viszont már látszott, hogy szárazföldi Európát Churchill átengedte az amerikaiaknak, ill. nem igazán érdekelte a kontinens további sorsa. Nem véletlen, hogy az európai háború végét jelképező Elba menti találkozás a szovjet és amerikai csapatok összeborulását mutatta. Pedig az egy évvel korábbi (1944) partraszálláskor számszerűleg a brit és kanadai egységek domináltak az amerikaiakkal szemben. Nagy-Britanniát (Churchill) 1945 elején már a Földközi-tenger (és a Közel-Kelet) feletti brit befolyás (további) fenntartása vezette: Gibraltár, Málta, Szuezi csatorna, Boszporusz, valamint Ciprus, Egyiptom és az arab olajmezők.  Churchill Görögország kivételével a Balkánt átengedte Sztálinnak. Ugyancsak cserben hagyták a lengyeleket és a csehszlovákokat, pedig mindkettőnek emigráns kormánya volt Londonban. 

Churchill által már 1946-ban jelzett Vasfüggöny mögött megkezdődött a szovjet (tanács) tipusú, diktatórikus, egypárt rendszerre való berendezkedés. 

Sztálin halálakor (1953) az ENSZ-en keresztül már nyolc éve a Nyugat is hivatalosan elismerte a Szovjetuniót és az 1941-ig kialakult határait. Sőt, a szovjet „érdekszférát” is tudomásul vette a Nyugat. Két évig (1953-55) tartott, mire Sztálin utódját megtalálták. A kijelölt utódot (Berija) hamar eltették láb alól a vezetőségi tagok. Berijától mindenki félt, hiszen ő volt a titkosszolgálat feje, és így mindenkit sakkban tudott tartani. Ezért eleve törbe kellett csalni. Pedig Berijának volt egy remek ötlete: semlegesíteni kell (a megszállt) Németországot, és ennek fejében iszonyatos „váltságdíjat” kérni a szövetségesektől (USA, Nagy-Britannia). A semleges Németország nem viselhet háborút, a cserében kapott pénzből meg el lehet kezdeni felépíteni a háborút megnyert, de gazdaságilag padlón lévő Szovjetuniót. Az ötletet a Politbüro (élén Hruscsovval) elvetette, és Beriját halálra ítélték. Az indoklás szerint egyrészt ilyen „üzletet” nem csinálhat a világ első szocialista országa a kapitalistákkal, másrészt a semleges Németország veszélyeztet(het)i a Szovjetunió biztonságát, arról nem beszélve, hogy egy jelentős területet (NDK) le kellene adni a sok vérrel megszerzett szovjet fennhatóságú területekből.

Miközben Moszkvában tovább folyt a birodalom vezetéséért a hatalmi harc, újabb probléma ütötte fel a fejét nemzetközi szinten: a Németországhoz hasonlóan megszállt Ausztria jövője. Moszkva úgy látta, hogy itt (kicsiben) meg lehetne valósítani Berija álmát, ötletét, aminek igen komoly stratégiai jelentősége lenne. Ugyanis, egy semleges Ausztria elvágná az (megszálló) amerikai csapatok észak-dél irányú mozgását, utánpótlás vonalait. Maga az Alpok, mint természetes határ, „átjárhatatlanná” válna.  Svájc eleve semleges, ha mellette Ausztria is az, akkor az komoly logisztikai nehézséget okozna az amerikai katonai vezetésnek (Nyugat-)Európában. Megszűnne a kapcsolat a világháború alatt kiépített olaszországi támaszpontokkal, repülőterekkel. Ugyanakkor egy semleges Ausztria távoltarthatná a Bajorországban és Olaszországban állomásozó amerikai haderőt egy esetleges közvetlen konfliktustól a szovjettel.

Ez a gondolatmenet már megfelelt a moszkvai vezetésnek. Hozzá is láttak az „osztrák kérdés” megoldásához. Jó példának tűnt, és kedvező visszhangja lett a világban, hogy „az oroszok kivonulnak”!  Ezt könnyen megjegyezte az átlagember, különösen a Vasfüggöny keleti oldalán, mely egyúttal reményt is adott a szovjet megszállás majdani megszűnésére.  Ezzel Moszkvában is tisztában voltak, és azon dolgoztak, hogy ennek még a gondolatát is elfeledtessék a megszállt kelet-európai országok népeivel. A megoldásra egy államok közti katonai szerződés mutatkozott a legmegfelelőbbnek. Élő példának ott volt a NATO, amire mintegy (megkésett) válasznak szánták a Varsói Szerződést. A különbség csak az volt, hogy míg egy  NATO-tagország megtámadása esetén, valamennyi tagállam közösen lép fel (és segíti) a bajbajutottat, addig a Varsói Szerződés tagjai csak a Szovjetunióval szerződtek!  (és kérték, várták el Moszkva segítségét). 1955-ben ez (még) logikusnak tűnt, hiszen a bajba jutott tagország segítségére elsősorban  a („nagy”) Szovjetunió siet. Ennek hátulütőjét 1956 novemberében tapasztalta meg Moszkva, amikor a világ egyértelműen szovjet bevonulásról, és a magyar forradalom leveréséről beszélt, nem pedig a tagállamok „testvéri segélynyújtásáról”, amire 12 év múlva Prágában már hivatkoztak, mivel időközben a szerződést módosították. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországot nem érte külső, külföldi támadás.

Tehát, 1955-ben a szovjet befolyás alatt álló kelet-európai országokkal Moszkva (kétoldalú) katonai segélynyújtási szerződést íratott alá (május 14.). Majd ennek birtokában másnap (május 15.) aláírták Ausztria semlegességét kinyilvánító úgynevezett államszerződést.  Erre valahogy nem nagyon akarnak emlékezni a hazai történetírók. Pedig nagyon fontos a kronológia, és sok mindent megmagyaráz:  előbb Varsói Szerződés, és csak azután, másnap osztrák államszerződés.

Így Moszkva biztosítottva látta a Sztálin által 1945 után Kelet-Európára (is) kiterjesztett befolyási övezet fenntarthatóságát. A szovjet kommunista párt új vezetése 1955-re úgy érezte, a nemzetközileg biztosított és elismert határok véglegesek, miközben a mindenki számára félelmet jelentő atomtöltetű rakéták árnyékában a hidegháború a Vasfüggöny mindkét oldalán relatív nyugodt életet biztosított. A Sztálin halála után hatalomra került szovjet vezetők (élén Hruscsovval) valamiféle „békés verseny”-be kezdtek, azzal, hogy necsak szavakban, de tettekben is vetélytársai legyen a kapitalizmus fellegvárának, az USA-nak. Elismert nagyhatalommá tették a proletérdiktatúrát, miközben nem igazán törödtek a lakosság életszinvonalával, csak a teljesitmény számított, no meg a statisztikai összehasonlítások.

1956 február 25-e, a XX. Pártkongresszus zárónapja, aztán meghozta a nagy változást. Ekkor jelentette be Hruscsov, hogy nagyon ártalmas ha egy földi halandót természetfelettinek, szinte Istennek tekintünk. Ezt a hibát követték el Sztálinnal, és ebben maga Hruscsov is ludas, mert ezáltal letértek a marxizmus-leninizmus útjáról. Hruscsov Lenin végrendeletére hivatkozott, aminek másolatát szétosztották a jelenlévők között. Sztálint kegyetlennek nevezte és bűnlajstomán emlegette Kirov 1934-es meggyilkolását, sőt a „Nagy tisztogatást” (1934-40)  is. Ugyanakkor Hruscsov dicsérte a Kommunista Pártot, mely valójában Sztálin áldozata lett, ezért felszólította a Pártot, hogy töröljék el a személyi kultuszt, és térjenek vissza a társadalom átalakitásának forradalmi harcához. 

Ezt a hruscsovi megállapítást (és javaslatot)  mintha Budapesten nem értették volna meg.  Hiszen az önkritikus Hruscsov nem akart (és nem is hírdetett) „kurzusváltást”.  Azaz, szó sem volt rendszerváltásról, többpárt rendszerről, stb. csak a „sztálini hibák” feltárásáról és azok jövőbeni meg nem ismétléséről. Ezek ismeretében, így hatvan év távlatából, talán érthető(bb), hogy forradalmunk eleve leverésre volt ítélve. Ezt a szembenézést (talán) még ma sem dolgozták fel, mint ’56 bukásának valódi okát.