Rendszerváltók 2.

folytatás (Rendszerváltók 1)

.

Tehát, Magyarország 1989-ben, a szovjetblokk, az un. szocialista országok közül elsőként csatlakozott az ENSZ menekültügyi konvenciójához. Az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet szerint ez március 14-én történt, de a törvény csak június 12-én lépett hatályba!

Sehol sem találtam (a net-en) elfogadható magyarázatot, esetleg dokumentumot, hogy vajon mi előzte meg az aláírást. Mi késztette az MSZMP-t ennek a lépésnek a megtételére? Így csak sejtésem van. Konkrét információk és dokumentumok hiányában csak megfigyeléseimre és hírszerkesztői tapasztalatomra, gyakorlatomra, „ráérzésem”-re támaszkodhatok. De meggyőződésem, hogy nem állok messze az igazságtól.

A 80-as évek második felére a pártállami kormány nehéz gazdasági helyzetbe került, mint azt Ungváry is említi Horn Gyula emlékirataira utalva. Az egész Kádár-rendszerre jellemző volt a „keményvaluta” hajkurászása. Már az 1968-ban meghirdetett (új) gazdasági mechanizmusban is fontos szerepet kapott, hogy a vállalatok „keményvalutát” termeljenek. Méghozzá egy US dollárt hatvan forinttal számoltatták el, amikor annak hivatalos árfolyama 13,0 Ft körül volt. Később kitalálták a „dolláros boltokat”, és szemet hunytak a keményvalutával (jól) fizető disszidensek hazalátogatása felett is. Ez úgy történt, hogy a hontalan (Asyl) útlevéllel rendelkezőket is beengedték, ill. számukra külön lapon adtak beutazási vízumot. Így a (politikai) menekült útlevéléből nem tudhatta meg a befogadó ország hatósága, hogy az illető visszatért üldöztetése színhelyére. Persze akárkit így sem engedtek be 1990. október 23. előtt. Az állam tehát minden lehetőséget megragadott keményvaluta készletének növeléséhez. A magyar bankokban elhelyezett, ill. lekötött keményvaluták után is magasabb kamatot fizetett, mint a Szabadvilágban. A kétes alakok (maffiozók, terroristák, fedőszervezetek stb.) is biztonságban érezhették "keményvalutáikat" a rubel elszámolásos időkben, azaz jóval a forint konvertibilitása előtt. Majd elérkezett 1987-88, és megjelentek a romániai menekültek.

Politikailag kínos helyzet alakult ki. Magyarországot, mint a többi szovjet szatellit államot, kétoldalú szerződések kötelezték a határsértők visszadobására. Különben is, a szocialista országok közötti testvéri barátságnak is ellentmond, ha lakósaik a tömb másik országában jelentkeznek, mint üldözöttek, menekültek. Viszont Romániával egyre feszültebbé vált a helyzet. 1968-ban Ceausescu még a Nyugat kedvence volt, mivel Moszkvának ellent mert mondani, ill. állni, és nem vett részt a Prágai Tavasz fegyveres elnyomásában. Ugyancsak szimpatikusak voltak a Szabadvilágnak azok a fricskák, amiket Románia adott pl. a magyar kormánynak. A Kriterion kiadónál sorra jelentek meg magyarul a Magyarországon betiltott kommunista írók, így pl. Lukács György művei. A „különutas” Caeusescu azonban kegyvesztett lett Nyugaton, amikor a kisebbségek üldözésébe kezdett. A gazdag (és tekintélyes) Nyugat-Németország azonnal cselekedett, és szinte „kivásárolta” az erdélyi szászokat. A sokkal nagyobb lélekszámú magyar kisebbségért még ha akart volna se tudott (keményvalutás) anyagi áldozatot hozni a budapesti vezetés. Egyet képes volt tenni: befogadni a menekülőket. Természetesen nem volt lehetősége szelektálni, hiszen az diszkrimináció lett volna, nem csak nyugati, de „szocialista” értelemben is. Viszont tenni kellett valamit.

Legkézenfekvőbbnek, a demokratikus ellenzék által javasolt, csatlakozás az ENSZ menekültügyi konvenciójához tűnt. Itt jegyzem meg, a genfi székhely ellenére, ez nem a „Genfi Konvenció”! Nem azonos a köztudatban ismert kifejezéssel, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozza. Az ENSZ menekültügyi konvencióját a szovjet tömb nem írta alá, mert szellemisége nem felelt meg. A menekültstátuszt, az üldöztetést vitatták, hiszen, ha elfogadják, akkor azzal elismerik, hogy a szocialista országokban is lehet/van üldöztetés. Különben sem volt jellemző, hogy az emberek tömegesen menekültek volna a Szabadvilágból a munkásparadicsomba, vagy annak bármely szatellit államába. Kivételt csak a Nyugaton betiltott pártok magasrangú funkcionáriusai, ill. kémek jelentették. Viszont az ENSZ anyagi támogatásba, segélybe részesítette a menekülteket (nagyszámban) befogadó országokat. Egyes vélemények szerint azért vannak még ma is palesztin menekülttáborok az Izraelt körülvevő országokban, mert az jó bevétel a befogadó országnak. Sőt, az egyik tanulmány szerint, ezekben a táborokban „hiányos” a nyilvántartás, csak az újszülötteket jegyzik be, az elhunytakat viszont nem törlik. Így aztán 1948 óta jelentős számú menekült után fizet fejkvótát az ENSZ. Valószínűleg ez a tanulmány is ismert volt a magyar vezetés előtt, ami a „két legyet egy csapásra” elv alapján, nem csak a menekült problémán segíthet, de dollármilliókat is hozhat az államkonyhára. Ne feledjük, a létszámtól függő dollársegélyt forintos alapon bontották le fejadagra.

Meggyőződésem, hogy a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás érvei között ez a (hátsó)gondolat is szerepet játszott. A magyar kormány- és pártvezetők elégedetten hátradőlhettek: politikailag és gazdaságilag egyaránt megoldódott a (romániai) menekültkérdés.

Annak következményeiről – így utólag, úgy tűnik - nem igazán gondolkoztak el, hogy a magyar állam mekkora feladatot és kötelezettséget vállalt fel a konvenció aláírásával. A (politikai) menekültstátusz elismerését kérelmező idegen befogadása, az üldöztetést elszenvedett országba vissza nem küldése, valamint legalább ügye tisztázásáig a róla való gondoskodás, mind-mind a magyar állam kötelessége lett.

Az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál 1989. évi március hó 14. napján letétbe helyezett csatlakozási okirattal kapcsolatban az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet kimondja: „….Az egyezmény a Magyar Népköztársaság tekintetében az 1989. évi június hó 12. napján (…) hatályba lépett. ….” . Ugyanis az aláírástól számított 90 napnak kell eltelnie.

A Beszélő krónikájában 1989. július 26-án olvasható az NDK-állampolgárokkal kapcsolatos első bejegyzés, miszerint az SZDSZ követeli, hogy a magyar határőrök ne üssenek speciális pecsétet azon NDK-állampolgárok útlevelébe, akiket tetten érnek, amikor át akarnak szökni Magyarországról Ausztriába.

Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy az egykori szamizdatosok, a szovjet tömb demokratikus ellenzéke, szoros kapcsolatban állt egymással, illetve árgus szemekkel figyelték, mi történik a táboron belül. Így utólag teljesen logikus és jogos, hogy a keletnémetek felfedezték a kiskaput: Magyarországon június 12. után menekültstátuszt lehet kérelmezni, és a (frissen aláírt) nemzetközi szerződésnek és jognak megfelelően, a kérelmezőt nem lehet hazájába (ahol üldöztetésnek van kitéve) visszaküldeni. A dolgot tovább komplikálta az a tény, hogy a nyugatnémet alkotmány szerint, minden (bizonyíthatóan) német jogosult az NSZK állampolgárságra.

A magyarországi fejleményeket Kelet-Berlin is szinte percről percre figyelte. Az Interneten fellelhető Stasi dokumentumokból is jól követhető meggyőződésem: az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához való magyar csatlakozás vezetett a szovjet tömb összeomlásához. És, igenis ebben jelentős szerepe volt Horn Gyulának, valamint Mihail Gorbacsovnak. Az egykori miniszterelnök 75. születésnapján mondott beszédében Gorbacsov valós tényeket ismételt meg, amikor azt állította, „….Nem kellett hozzá tőlünk engedély….”

Ezt támasztják alá a titkos Stasi-jelentések. Az 1989-es évről szóló Stasi-kronológiában, júniusban tűnnek fel a magyarvonatkozású „aggodalmak” „az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül” címmel. Itt olvasható a Stasi eredeti, géppel írott beszámolója pl.. Nagy Imre és társai újratemetéséről, amelyen a jelentés szerint kétszázötvenezren vettek részt. A tudósítás kitér Orbán Viktor beszédére és az abban elhangzott szavakra, jelzőkre. Majd az NDK vezetés megállapítja: „Egy fontos társnak (Magyarország) többé nem érdeke az erősödő Nyugat-felé fordulást a „blokkszolidaritás”-nak alárendelni.” Ennek következménye a nyugati határ megnyitása.

Ugyancsak június hónapnál jegyzi meg a Stasi dokumentumkrónika, hogy június 12-16 között Gorbacsov az NSZK-ba látogatott, ahol különösen szívélyesen fogadták. Majd a Szovjetunió első embere 1989. július 06-án nagyjelentőségű beszédet mond Strassburg-ban, az Európa Tanácsban, itt teszi egyértelművé, hogy a Szovjetunió többé nem tart igényt arra, hogy jóváhagyja a kis kelet-európai országok politikai rendszerét. A strassburgi beszéd, ezen részére még csak utalást sem találtam a magyar internetes oldalakon. Egy-két tanulmány a leszerelés témakörében tesz említést erről a nagyfontosságú, de még inkább történelmi jelentőségű beszédről. Pedig ez a nagy nyilvánosság előtt, nemzetközi fórumon elhangzott Gorbacsov beszéd teszi egyértelművé, hogy az akkori magyar vezetés döntései és cselekvései önállóak voltak, azokhoz nem kellett Moszkva beleegyezése.

Véleményem szerint már a romániai menekültkérdés megoldásánál, a menekültügyi konvenció aláírása (1989 márciusa) előtt, szabadkezet kapott a magyar vezetés Moszkvától. Ha a kronológiát nézzük, akkor ezt követte május 02-án a magyar–osztrák határon a műszaki határzár bontásának megkezdése. Amiről értesülve, a „vállalkozó kedvű” NDK állampolgárok azonnal útnak indultak kipróbálni. A Stasi-jelentések kiemelik, hogy a magyar-osztrák határ „átjárhatóvá” tételével egyidejűleg, - és az eddigi gyakorlattal ellentétben -, a magyar hatóságok csak ritka esetben toloncolják vissza hazájukba a szökni próbálókat. Az egyik titkos jelentés riasztónak tarja, hogy míg 1988-ban egész évben összesen 607 NDK állampolgár kísérelt meg Nyugatra szökni Magyarországon keresztül, addig csak 1989 július 12-ig már 618 személy, akik közül 212-nek sikerült is.

A Stasi aktákból az is kiderül, hogy a magyar elvtársak már márciusban értesítették a keletnémet titkosszolgálatot a várható „(határ)változás”-ról, és egyúttal azzal nyugtatták NDK-s kollegáikat, hogy a szögesdrót (és műszaki határzár) eltávolításával egyidejűleg megerősítik a határsáv ellenőrzését. A menekültügyi konvenció aláírása és életbe lépése közötti időben (1989. március 14 – június 12) a magyar hatóságok nem ismerték el menekültnek a keletnémeteket. Csak a haza-, ill. visszatoloncolásukat tagadták meg, a konvenció szellemében. A jelentés szerint erről óriási vita (harc) folyt akkoriban a magyar külügyminisztérium (ahol 1989. május 11. óta Horn Gyula a miniszter - Pocakos) és a belügyminisztérium (1987-től Horváth István a miniszter - Pocakos) között, melynek eredményeként augusztustól Magyarország elismerte a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek menekültstátuszát.
Német információk szerint ez (Budapesten) dokumentálva van.

Ezzel kapcsolatban a Beszélő krónikása csak ezt jegyzi le:

1989. aug. 24.

Az NSZK budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott keletnémet állampolgárok első csoportja Ausztriába távozik.

Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni.

A határnyitásról nemrég részletesen beszámolt a Heti Válasz-ban Ablonczy Bálint - Szőnyi Szilárd is. A pejoratív jelzőktől hemzsegő írás dokumentumokra hivatkozik. De csak olyan félmondatokat ragad ki belőlük, amik a szerzők célját szolgálják: Horn lejáratását. Ezzel azonban nem Horn, hanem a szerzők követnek el történelemhamisítást. Az ENSZ Menekültügyi Konvenciójáról ők sem írnak, pedig a kulcskérdés – számomra – továbbra is:

Mi késztette valójában a magyar államvezetést a konvenció aláírására?

Ki(k) döntött(ek), és ehhez kikérték-e Moszkva véleményét, jóváhagyását?

A valódi rendszerváltókat köztük kell keresni.

.