Saturday, May 15, 2010

Állampolgárság vs. kettős állampolgárság

Mint azt már többször és több helyen jeleztem, és kifejtettem: a Zentai-ügyet az állampolgárság egyetemes intézménye miatt követtem és követem (Zentai és az állampolgárság - kattints rá!). Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Zentai kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. Az akkoriban Magyarországon zajlott állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – az állampolgárság jelentőségének alapos jogi ismertetése, és vonzatainak hangsúlyozása. Ehelyett érzelmi alapokra próbálták és próbálják helyezni az egyén és az állam közti nagyon erős kapcsolatot, mint az államiság nélkülözhetetlen alapját, az állampolgárságot. Erre kívántam felhívni a figyelmet 2005-ben közzétett blogbejegyzésemben A kettős állampolgárságról másként címmel - (kattints rá!)

Számomra azért érdekes a Zentai ügy, mert egy olyan esetről szól, amikor egy ország állampolgára honosítását követően, azaz az állampolgári esküjének szellemében, példamutató életet él(t), majd olyasmivel gyanúsítják, amit, mint (ausztrál) állampolgár el sem követett. Ergo, egy ország kiadhatja-e saját állampolgárát egy idegen országnak, egy olyan (feltételezett) ügyben, amit, nem állampolgáraként követett el? Ez a dilemma egyetemes, hiszen bárhol, bármikor megtörténhet, pl. Magyarországon is, hogy egy honosított, teljes jogú állampolgárról utólag kiderül: még előző állampolgársága ideje alatt bűncselekményt követett el. Vajon ilyen esetben mi a hazai jogállás? Egyáltalán, a magyar törvények mennyire védik az ország polgárait? Tiltják-e saját állampolgár kiadatását? Mi a teendő, ha egy magyar külföldön elkövetett bűncselekmény után hazájába visszatér? Kiadják, vagy itthon vonják felelősségre? Mi a teendő, ha bűnét (esetleg) még más állampolgárként követte el?

Az ausztrál bevándorlási és honosítási törvények, ill. a jogalkotók és a hatóságok a II. világháborút követő időkben ilyenekre nem gondoltak. Az alapelv az volt, hogy humanitárius alapon menekülteket fogadnak be, méghozzá lehetőleg „életerős fiatalokat”, akik a földrész nagyságú ország építésében való közreműködésükkel hálálják meg az újrakezdés lehetőségét.

Ugyanakkor, az ENSZ alapokmánya kimondja: állampolgárságától senkit sem szabad vagy lehet megfosztani, az abból való elbocsátást csakis és kizárólag az egyén kérheti. Ezt a náci Németországban alkalmazott gyakorlat miatt hozták, amikor a zsidó származású németeket az állam megfosztotta német állampolgárságuktól. A II. világháború után csak egyes diktatúrák alkalmazták ezt a „kitagadási” módszert, például a Szovjetunió a Nobel-díjas Szolzsenyicin kiutasításakor.

Az állampolgárságtól való megfosztást az Egyesült Államok is alkalmazza, de csak a honosítottak, azaz a bevándorlók esetében, ha az illető Amerika földjére érkezve elhallgatja, letagadja addigi életének sötét foltjait. Franciaországot viszont nem érdekli a honosított múltja, állampolgárságot ad és élete végéig oltalmazza azt, aki legalább három évet eltöltött (harcolt az országért) az Idegen Légióban.

Mindezek ismeretében, Magyarország hogyan jár el a honosítottakkal kapcsolatban? Mi van, ha egy (honosított) állampolgárról kiderült, hogy előző állampolgársága idején, bűnt követett el? Akkor a magyar hatóságok kiadják annak az államnak, amelynek - a kettős állampolgárság miatt - még mindig állampolgára, vagy sem? Esetleg Magyarországon állítják bíróság elé és ítélik el a „nem magyarként” elkövetett bűne miatt? Elgondolkozott már ezen, mondjuk Semjén Zsolt, amikor május 7-én a HírTv-ben nyilatkozott, mint a kettős állampolgárság egyik fő szószólója, és szakértője?

Különben Semjénnek meglehetősen felületes ismeretei vannak állampolgársági ügyekben, és úgy tűnik, mintha nem igazán értené ezt a témát. Három példát hozott fel a Péntek8 című műsorban: 1. az ausztriai magyarok helyzetét, 2. a disszidens bátyja történetét, és 3. a mamája egykori (aradi) szomszédjait.

Az ausztriai magyarok esetében azt kifogásolta, hogy amíg az 1945 után emigráltak, disszidáltak visszakaphatták magyar állampolgárságukat, addig a tősgyökeres burgenlandi magyarok nem. A 70-es években disszidált bátyja is visszavehette magyar állampolgárságát, ugyanakkor édesanyja aradi szomszédjai nem. Semjén egy dolgot elfelejt (vagy tudatosan elhallgat): a jogfolytonosság alapján 1989 után az Antall-kormány csak azoknak adott "magyar útlevelet", ismerte el magyar állampolgárságát, akik 1945 után hagyták el az országot, (emigráltak, disszidáltak), azaz Magyarország területén születtek, éltek, és születésükkor magyar állampolgárként anyakönyvezték őket.

Akik Magyarország (jelenlegi) területén kívül születtek, éltek és születésükkor - eleve - más állampolgárként anyakönyveztek, azoknak nem "osztogatták" sem az állampolgárságot, sem az útlevelet, ahogy azt a Horthy korszakban sem tették a (területileg megcsonkított) Magyar Királyságban! Ez a lényeg, és az óriási különbség, amit a Fideszes vezető elhallgatott.

Bátyjával kapcsolatban sem mondott igazat. Ha a 70-es években disszidált (mint én is), akkor NEM fosztották meg az állampolgárságától! Azt csak nagyon kivételes esetben tették, hiszen ha a magyar állam „kitagadja”, akkor soha többé nem tudnak „utánanyúlni”, miközben nagyban hozzásegítik új állampolgárságához, hogy azt a befogadó ország sürgőségi alapon bírálja el. Ha pedig, valakit távollétében börtönre ítéltek, ill. vagyonelkobzás címén elvették a hátrahagyott lakását, autóját stb., akkor az illető már disszidálása előtt is "jómódú, vagyonos" volt. Vagy pedig legalább párttitkárnak kellett lennie, vagy valami olyan (bizalmi) állásban, beosztásban lennie, ami miatt el kellett ítélni (pl. katonaszökevénynek minősülő katonai v. rendőri állás, esetleg „titokgazda” valamelyik stratégiailag fontos intézménynél, intézetnél) - tehát Semjén testvérbátyja vagy "gazdag", vagy bizalmi állású (funkcionárius) volt, ami egy matematikus esetében könnyen előfordulhatott.

Az Interneten fellelhető adatok szerint Semjén György 1951-ben született, és 1969-ben érettségizett a budapesti Szilágyi Erzsébet gimnázium C-osztályában. Majd amennyiben nem volt (előfelvételis) katona, akkor öt év múlva szerzett matematikusi diplomát az ELTE-n. Tehát, legkorábban 1975-ben disszidálhatott. A friss diplomásokra pedig nem volt jellemző, hogy (elkobozható) lakással rendelkezzenek. Így marad a bizalmi állás. De nincs szándékomban személyeskedni. Így is túl messzire mentem.

Viszont érdemes megjegyezni: a svédek (akárcsak a németek és a legtöbb európai ország) az állampolgárság megadását az előzőről való lemondáshoz kötötték! Tehát, Semjén bátyjának hivatalosan le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Majd, - a befogadó ország tudta nélkül! - 89 után visszavehette, kérhette, és visszakaphatta a magyart - anélkül, hogy a jelenlegiről (svéd) le kellett volna mondania.

Semjén Zsolt igazán jobban ismerhetné bátyja történetét, amiből kristálytisztán látható és követhető, hogy csak az kaphatta vissza magyar állampolgárságát, aki eleve Magyarország területén, magyarnak, magyar állampolgárnak született! A határon túliak (a ma élők nagy többsége) soha sem voltak születésüknél fogva magyar állampolgárok! Ezt kellene megértetni az emberekkel. Akik 1920 (Trianon) óta az országhatáron kívül születtek, azok egyike sem magyar állampolgárként látta meg a napvilágot! A korábban születtek pedig jelenleg 90 év felettiek! Kivételt csak a 1938-1944/45 között a visszacsatolt területen születtek képeznek, hiszen őket magyar állampolgárként anyakönyvezték. Ezek a kiskorúak eredeti magyar állampolgárságukat pedig úgy tarthatták meg, hogy szüleikkel önként vagy kényszer (kiutasítás, lakosságcsere stb.) alatt 1945 után magyar területre jöttek, és azóta is itt élnek.

Különben Semjén Zsolt mindhárom példájából egyértelműen kitűnik, mi is az állampolgárság igazi alapja. Hiszen klasszikus és egyetemes értelemben állampolgárnak az tekinthető, aki egy ország határain belül született és anyakönyvezett - függetlenül a bőrszínétől, a vallásától vagy nemzetiségétől. Ebből kifolyólag és kiindulva a kettős állampolgárság nem adható vagy kapható, az csak kivételes esetben áll fenn, amennyiben egy ország számára közömbös honosított vagy elbocsátott állampolgára előélte, ill. további sorsa. Az 1879-es állampolgársági törvény, amelyre Semjén Zsolt is hivatkozik, a honosítás feltételének szabja meg az előző állampolgárságról való lemondást. Különben a világ legtöbb állama ezt megköveteli. Igaz vannak kivételek, mint például Ausztrália, ahol az állampolgárság megszerzésének nem előfeltétele az előbbiről való lemondás. Viszont felhívják a honosított figyelmét, hogy saját érdekében ezt tegye meg, mert hiába tér ausztrálként vissza, előző állampolgársága helyére, általában szülőföldjére, ott reá – az elbocsátás hiányában - az adott ország törvényei vonatkoznak, és az ausztrál állam semmit sem tud tenni az érdekében. Ettől tart Zentai és családja is.

Zentai azzal védekezik, hogy a gyilkosság időpontjában már nem volt Budapesten, a tanúvallomásokat pedig a népbíróságokkal összejátszó „ávosok” verték ki a tanúkból. Ezt kellene ellenőrizni. Mivel egyetlen tanú sem él, így egy mostani bíróság nem tudja kideríteni, hogy a vallomások igazak és hitelesek-e. Ezért ausztrál bíróság elé eleve nem kerülhet az ügy. Nincs az az ausztrál bíró és bíróság, amely "fair" tárgyalást tudna levezetni csak (vitatható eredetű) jegyzőkönyvek alapján.

De! Ha Zentait kiadják, akkor Magyarországon, mint magyar állampolgárt állítják bíróság elé, és ismerve a hazai igazságszolgáltatást, ott már nem ellenőrzik, hogy a tanúvallomások hogyan születtek! Ez itt a bökkenő! Tehát Zentai (és családja) jogosan aggódik a kiadatás következményei miatt. Hiszen a hazai gyakorlatban azt is rákenhetik, amit el sem követett - lásd Kaiser Ede, a Móron nem járt móri gyilkos esetét, aki bevallott jó néhány bankrablást, csak pont a mórit nem. A magyar bírót, és bíróságot ez az „apróság” nem érdekelte!

A németek (akárcsak az előbb említett svédek) viszont épp ilyen konfliktusok elkerülése érdekében kötelezik a honosítottat az előző állampolgárságáról való lemondására. A kiskapu azonban ott van, hogy arra nincs törvény (és ellenőrzési lehetőség sem), hogy a már honosított állampolgár visszavegye előző állampolgárságát, amennyiben szülőhazája törvényei ezt lehetővé teszik, megengedik.

Tehát, a kettős állampolgárság (tömeges) adása, pláne osztogatása ismeretlen fogalom a nemzetközi (állam)jogban. Egy ország területén született és élő személy az illető ország állampolgára, függetlenül bőrszínétől, vallásától vagy nemzetiségétől. Megjegyzem, ha minden nemzetiségi, kisebbségi egy másik ország állampolgára is, akkor az adott országnak nincs szüksége nemzetiségi törvényre, politikára stb., hiszen a második állampolgárság tökéletes biztonságot nyújt a kisebbség számára. Viszont, ebben az esetben mi van a cigány kisebbséggel?

A problémák a honosítás, a második állampolgárság, megszerzéséből adódnak. Általában (épp a kettős állampolgárság és abból adódó konfliktusok elkerülése végett) a befogadó ország megköveteli az előző állampolgárságról való lemondást. Ezt ugyanis csak a honosításra jelentkező egyén teheti meg, hiszen, mint fentebb jeleztem az ENSZ emberi jogi alapszabálya kimondja, senkit sem szabad állampolgárságától megfosztani. Különben a Semjén Zsolt által felemlített 1879-es állampolgársági törvény is megkövetelte a honosítandó (magyar) állampolgártól, hogy előző állampolgárságáról előbb mondjon le. Sőt, az akkori törvény szerint, aki hazájától (Magyarországtól, a Magyar Királyság területétől) 10 évnél tovább távol tartózkodik, az elveszti magyar állampolgárságát – még akkor is, ha születésénél fogva magyar (volt). Ergo, a határon túl élő magyarok – e törvény alapján – eleve nem jogosultak a magyar állampolgárságra.

A nemzetközi jog(gyakorlat) szerint minden ország maga dönti el, hogy honosított állampolgárát milyen feltétellel fogadja be, ill. bocsátja el az állampolgárság kötelékéből. Hiszen a nemzetközi jog szerint az elbocsátás csak akkor engedhető meg, ha a másik állampolgárság már megvan, mivel egyetlen ország sem teheti állampolgárát hontalanná. Viszont, ha egy állam tudomására jut, hogy állampolgára egy másik ország állampolgárává vált, akkor alkalmazhatja az állampolgárság kötelékéből való elbocsátást. Hiszen az illető ezzel nem válik hontalanná!és ezt az ENSZ alapszabálya is elfogadja, engedélyezi.

Az igazi probléma azonban a visszahonosítással van. Tehát, ki és milyen körülmények között szerezheti vissza előző vagy eredeti állampolgárságát?

A nyugati országok felfogása (és gyakorlata) szerint ez a honosítottakat nem igen érinti, hiszen azért kérték felvételüket az új (befogadó) ország polgárai közé, mert ott szeretnének élni, a többséggel egyenrangúan. Annak viszont nincs akadálya, hogy előző állampolgárságát a későbbiekben visszavegye, ha ezt előző hazája, szülőföldje törvényei minden következmény nélkül megengedik. Igaz, elvben (és gyakorlatban) nem jól szemmel nézik az ilyen cselekedetet, hiszen ezzel (nemcsak) szimbolikusan hátat fordít a befogadó országnak, második hazájának.

Az állampolgárság megadása, ill. megszerzése két – egymásnak ellentmondó – elven alapszik. Az egyik a jus soli, azaz a terület szerinti, a másik pedig a jus sanguinis, azaz a vér szerinti. A terület szerintit a francia forradalom óta alkalmazzák előszeretettel, és nem csak az angolszász (tengerentúli, úgymond bevándorló) országokban, hanem Franciaországban is. Sőt, a nagy birodalmak is ezt alkalmazták, lásd Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország stb. azaz a soknemzetiségű államok. A vér szerinti, pedig az első világháborút követő nemzetállamokra volt jellemző, melynek „vadhajtását” náci Németországban láthattuk. De, a legtöbb közép- és kelet-európai országban is előtérbe került ennek a „származási” elvnek az előnybe részesítése a nemzetállamok megalakulása óta.

A honosításnál lehet jelentősége ennek a „vér szerinti” elvnek, mely felgyorsíthatja, ill. leegyszerűsítheti az állampolgárság megadásának, elnyerésének folyamatát, de nem befolyásolhatja a honosítás feltételeit! Mert vannak bizonyos kritériumok, aminek a honosított személynek meg kell felelnie, ill. amiben a honosított személy, különös tekintettel a kettős állampolgárságra, egész életében korlátozva van. Legismertebb példa: amerikai elnök csak az USA területén születetett személy lehet. Kevésbé ismert, hogy az ausztrál (szövetségi) parlamentben nem lehet képviselő, aki kettős állampolgár (ez elsősorban a britek miatt van) Rupert Murdoch média mágnás lemondott ausztrál állampolgárságáról, és felvette az amerikait, mert az USA törvényei szerint tv-állomás csak amerikai állampolgár tulajdonában lehet. Murdoch csak ezután tudta megvenni a FOX NEWS média birodalmat. Különben a már említett 1879-es magyar állampolgársági törvényben is szerepel, hogy csak született magyar állampolgár lehet a magyar képviselőház tagja. Honosított nem! Ugyanakkor a (kisebbségi) származás, a hiányos (magyar) nyelvismeret nem volt akadály. Talán így már érthetőbb az állampolgárság fontossága, szentsége és magasztos, kivételes helyzete, jelentősége egy ország és népe életében.

Még nem említettem azon kitételeket, „megszorításokat”, amelyek egyes országokban természetes. A legtöbb országban, pl. Németországban, hivatalnok, köztisztviselő (Beamter) csak német állampolgár lehet. Ugyancsak állampolgársághoz kötik a hadsereg, a rendőrség, és általában a fegyveres alakulatokhoz, szervezetekhez tartozást. Ezeken a (munka)helyeken nemzetbiztonsági okokból a kettős állampolgárság szóba sem jöhet! Vajon a készülő magyar törvény ezekre az „apróságokra” kitér-e, figyelembe veszi-e?

A készülő törvény vajon kitér-e a rokoni kapcsolatokra, fokokra? Az angolszász bevándorlási, „családegyesítési” modell például csak a le- és felmenő közvetlen hozzátartozót, azaz házastárson kívül, csak a szülőt és gyermeket tekinti családtagnak. A testvér, például már nem számít „vérrokonnak” a bevándorlási előírások szerint. Egy bevándorlót csakis a házastárs (férj v. feleség), illetve a szülők és a gyerekek követhetnek. Magyarán, egy „újonnan érkező” (honosított), nem hozhatja „egész pereputtyát”. A készülő törvényben meghatározzák-e, hogy hányad fokig kell igazolni a magyarsághoz tartozást? Mondjuk a „zsidótörvényekhez” hasonlóan legalább az egyik nagyszülőnek kell magyarnak, magyar származásúnak lenni? Nincs ennek egy kicsit rasszista jellege, szelleme? Ha pedig a „magyar identitás”, és egy bizonyos fokú nyelvismeret is elegendő, - ahogy ezt Semjén Zsolt ecsetelte interjúában, - akkor sok magyarul kiválóan beszélő szomszéd állambeli, sőt roma is kettős állampolgársághoz juthat. Ezt hogyan kívánják ellenőrizni, ill. megakadályozni a hazai „mélymagyarok”?

Hogyan, és mi alapján állítják ki az állampolgárságot igazoló oklevelet, ill. a magyar útlevelet? Ahogy a jelentkezőt anyakönyvezték, és a születési bizonyítványában szerepel, azaz „elrománosított” vagy „elszlovákosított” névvel, vagy pedig (eredeti) „magyarosított” nevén? A jelenlegi hazai törvények szerint minden személyes dokumentumot az eredeti anyakönyvben szereplő adatok alapján kell kiállítani. Ha nem így történik, akkor az – ugyancsak a fennálló törvények szerint - okirat-hamisításnak számít.

Mi a biztosíték, hogy a honosítottak névsora titokban marad? És nem történhet olyan, mint ami az adóelkerülő németekkel, akiknek (ellopott) névsorát a német állam vette meg, mert az államérdek felülír minden más szempontot és tettet. Vajon nemzeti, nemzetbiztonsági érdekből hasonló eset nem történhet a környező országok államvezetése részéről?

Tudom, ezek a kérdések csak élénk fantáziám szülöttjei, melyek külföldi tapasztalatokra épülnek, viszont a választ nem látom, nem érzem a hazai illetékesek részéről. Mintha a mostani államvezetés csakis az érzelmekkel fűtött közhangulatot követné, nem pedig a 10 milliós ország állampolgárainak érdekét, az állampolgárság szentségét. Különben is a hazai 10 milliónak ki ad még egy állampolgárságot, hogy hasonló előnyökhöz juthasson, mint a külhoniak? A hazai magyarság mikor vehet termőföldet, házat vagy lakást a környező államokban? Például a Trianon után Magyarországra menekült nagyszülők, dédszülők valamikori házát, földjét a csak magyar állampolgár utód mikor veheti meg? Igaz, a sokat szidott szlovákok lehetőséget adnak kettős állampolgárság nélkül is gépkocsivásárlásra. Nacionalistáink erről miért nem beszélnek, erre miért nem gondolnak?

Néha elgondolkozom, vajon a sokat emlegetett, esetenként irredentának és nacionalistának megbélyegzett Horthy-korszak vezetői miért nem folyamodtak hasonló lépés megtételéhez? Igaz, Trianon után, - a Népszövetség előírása szerint – volt másfél év, hogy az elcsatolt területek (magyar) lakossága áttelepüljön (Csonka-)Magyarországra, és fordítva. A tömegesen érkezőket (kb. 300 ezer menekült) az akkori Magyarország befogadta, majd néhány év alatt beilleszkedésüket biztosította, megoldotta. A bécsi döntéseket követően 1939-ben módosították az 1879-es állampolgársági törvényt, hogy a visszacsatolt területek lakossága necsak a nemzetközi, de a hazai törvényeknek megfelelően is a visszahonosítással minél hamarabb váljék magyar állampolgárrá. Hiszen a területi visszacsatolás csak a magyar közigazgatás bevezetését jelentette a nemzetközi fórumokon. Ezt erősítette meg nemcsak a nemzethez, de az országhoz tartozás valós és kézen fogható jele, az állampolgárság felvétele, visszavétele, melyet a nemzetközi jog „visszahonosítás”-nak nevez. Akkor még tisztelet, megbecsülés és büszkeség övezte az ország határain belül élő 10 millió magyar államiságának alapvető jelképét: az állampolgárságot. A magyar állampolgárságnak rangja volt, annak megszerzésével egy időben a másik (általában a hazával szemben nem éppen barátságos ország) állampolgárságáról le kellett mondani, ezzel is mutatni és bizonyítani a magyarsághoz való kötödést. Ezért a kettős állampolgárság ilyen értelemben nemzetellenes, ill. annak kellene lennie a hazai radikális nacionalisták szemében, és helyette a magyar állampolgárság megadását az addigi állampolgárságról való lemondásához kellene kötnie, követelnie, hiszen ez az elv vezérelte elődeinket is.

Jó lenne, ha Semjén Zsolt és politikus társai is belátnák, hogy az Antall-kormány intézkedése a nemzetközileg 90 éve meghatározott, és elfogadott Magyarország területén született és élt, majd hazájukból elűzött vagy (önként) eltávozott, elmenekült (emigrált, disszidált) magyar állampolgároknak adta meg eredeti állampolgárságuk visszaszerzésének lehetőségét, mintegy kárpótlásként az előző évtizedek politikai elnyomásáért. Ezeket az embereket nem nemzetközi egyezmények kényszeríttették, hogy más ország területén éljenek! Ezek az emberek a hazájukban fennálló államrend, a diktatúra, elől menekültek! – és még lehetőségük sem volt, hogy (büntetés nélkül) akárcsak látogatóba visszatérhessenek szülőföldjükre, szeretteik temetésére, sírjához. Csak az idegen állampolgárság megszerzése adott ilyen esetekre némi reményt.
.
Ezzel szemben néhány példa a Horthy korszakra. Teller Ede és társai a szégyenletes numerus clausus ellenére magyar állampolgárként, magyar útlevéllel tanulhattak külföldi egyetemeken, és térhettek bármikor vissza szülőföldjükre. Hitler hatalomra jutását követően ugyancsak a magyar útlevél és állampolgárság tette lehetővé számukra, hogy bántódás nélkül elhagyhassák Németországot, majd Európát. Báró Thyssen-Bornemissza szintén magyar állampolgárként mentette ki vagyonát náci Németországból Hollandiába még a 30-as években, majd a világháború kitörésekor magyarként telepedett le Svájcban. A magyar állampolgárságnak igenis rangja volt a két világháború között. Ezt a szellemet követte és képviseli az 1990 óta kettős állampolgár Zwack Péter is, aki lemondott USA állampolgárságáról, hogy magyar nagykövet lehessen Washingtonban.

.

.

PS. Szigethy István jogász írását olvasva a Népszabadság "Vélemény" rovatában, örömmel látom, hogy gondolataimmal, aggodalmaival nem vagyok egyedül.


Labels:

8 Comments:

Blogger Szilvia said...

Olvaslak és nagyon is egyetértek veled Baby

4:11 PM  
Anonymous Anonymous said...

Pista - érdekes az okfejtésed, és kérlek gondold át, milyen "realizálható" politikai megfontolás húzódhat meg a téma nepirendre tűzésével?

Feltételezhető, hogy ENSZ és poltikai jogászok előtanulmányai után hozták nyílvánosságra az ügyet. Eleve realizálhatatlan dologba belekezdeni, tudatosan öngólt rúgni nem sok teteje volna Orbán Viktornak, hiszen fociban Ő tutira otthon van.

Kemény László kijelentése "a történelmi Magyarország helyreállítása lehetetlen" - ugyanakkor nem zárja ki a "virtuális Magyar Királyság" fogalmának megteremtését. Egyfajta Commonwealth mintájára.

A Szent Korona: konkrét valóság és történelmi Individúm - aminek a nemzetközi jogrenddel való elismertetése után olyan különleges jogi pozícionálási lehetőségek nyílnának meg, amelyek kezelhetővé tennék a sokarcú ügyeket.

Meglehet ilyen elképzelt jövőkép megvalósulását szoregalmazó kezdő lépéseknek vagyunk tanúi a téma nepirendre tűzésével?

Üdv, Tóni

10:03 AM  
Anonymous Anonymous said...

Most látom, hogy Kövér László nevét Kemény-re változtattam - bocsánat.

Útólagos gondolat - most Ficó szemüvegén keresztűl - Szlovákia, mint előtörténet nélküli, mesterségesen kialkított állam érthető félelme, ami létjogosultságának elvesztésével is együttjárhat, ha állampolgárainak száma lecsökken: lévén magyarok, ruszinok, ukránok inkább a másik állapolgárságukkal együttjáró előnyöket igénylik inkább (nyúgdíj, betegellátás, stb).

Az állampolgárság, mint veresenyelőny - az EU-s állampolgári jogokon kívül - versenyhelyztetet teremt a tagállamok között.

11:05 AM  
Blogger Pocakos said...

Tóni, jobban örültem volna, ha szerteágazó gondolataidat magánban közlöd, és ott „vitatjuk meg”. Néhány megjegyzés:
1. Én az állampolgárság szentségét féltem, azt nem lehet „osztogatni”, pláne a „kettős”-et NEM! A jogállamok többségében csak kivételes esetben engedélyezik (nem adják!), elsősorban „vegyes házasság” esetén, no, meg a külföldön születő gyerek esetében.
2. Az állampolgárság a legerősebb kötelék, és minden állam védi polgárait. Ezt nem érzem a hazai gondolkodásban. Nem érzem a „féltve őrzött büszkeséget”. Ugyanezt a hiányt érzem a forint „lebecsülésében”, mindenki várja az eurót, senki sem akarja a „jó magyar” forint megtartását, ellentétben a britekkel, dánokkal, svédekkel.
3. Aki magyar, vagy annak érzi, tartja magát, annak adják meg a magyar állampolgárságot, de a másikról előbb mondjon le!
4. „virtuális Magyar Királyság”? – amikor a valóságban Köztársaság! Már az is vicces(?), hogy a Magyar Köztársaság felirathoz (útlevél, épület stb.) koronás címer tartozik. Tudod, hány külföldi mosolyog ezen? Gondolj csak Petőfire, aki Respublica-ról álmodozott, és a királyok felakasztását szorgalmazta!
5. A Commonwealth nem Királyság! (Kingdom) – hanem nemzetközösség, aminek tagja lehet (és van is!) királyság, köztársaság, sőt diktatúra is! – azaz gyakorlatilag egy gazdasági közösség.
A többiről majd magánban (ha érdekel).

2:15 PM  
Blogger Henn János said...

Hiányérzetem támadt, a mégoly jogszerű - jogtudós, és egyértelmű álláspontott sugalló bejegyzést olvasva:azt értem, hogy a nemzetközi jogrendszer szabályozza - vagy kellene szabályoznia - a honosítási, állampolgársági kérdéseket, de tényleg nincs senki, aki úgy ír, hogy az érzelmi megfontolásokat is figyelembe veszi,így téve teljessé írását,hogy beágyazza azt - ha lehetséges - a jogi/racionális/steril eszmefuttatásába? Én nem a Semjén, vagy az Orbán véleményére, hanem elemzőképes, és ugyanakkor empatikus megközelítésre vagyok kíváncsi - az empátia ugyanis ebből a blogbejegyzésből teljességgel hiányzik.

11:35 AM  
Anonymous janos said...

bocs, egy t

8:16 AM  
Blogger Pocakos said...

Kedves János,
köszönöm látogatásodat és őszinte (dicsérő) soraidat, mely alátámasztja hivatásomat: a pártatlan tájékoztatást, aminek tartalmi megítélését az olvasóra bízom. Egyébként, empátiám a (Földünk lakosságának nagytöbbségét kitevő) egy állampolgárságúaké.

11:56 AM  
Anonymous Anonymous said...

A határon túli állampolgárság kérdésében mindenki figyelmébe ajánlom Szerbia törvényhozóinak egyhangú döntését...

10:16 PM  

Post a Comment

<< Home