Vihar után
Lezajlott. És bejött, amiről írtam: a „papírforma”. A Fidesz vesztett. Pontosabban az a buta kampány, amivel úgy gondolták, meg lehet etetni a jónépet. Teljesen logikus volt a beetetés. Tavaly nyáron „nemzeti konzultáció” címén országjáró körútra ment a magát „jobboldal”-nak kinevező párt, hogy begyűjtse az emberek kívánságait. Még egy autót is kisorsoltak a panaszosok között. Aztán a begyűjtött infók alapján összeállt egy kívánság-lista. Majd ennek főbb pontjait, - a legtöbbek által hiányolt, vagy kívánt gazdasági elképzeléseket (fizetésemelés, alacsony árak, munkanélküliség felszámolása stb.) - szépen elmondták a kampányban. Hiszen az emberek szeretik (vissza)hallani, amit ők gondolnak, szeretnének. Ehhez még hozzájött egy kis „überelés” is. Azaz ráígérni a baloldali kormány programjára. Különben elég nevetséges volt ennek a taktikának a magyarázata, mikor Kövér László (Fidesz) kifejtette, „azért késik pártja programjának nyilvánosságra hozása, mert nem szeretnék, ha az MSZP „ellopná” az ötleteiket.” (sic!) . Ennek ellenére az emberek hamar ráébredtek, hogy túl sok az ígéret. Ha mindet betartja a Fidesz, akkor honnan lesz arra pénz? A választók politikusabb, elemző fajtája pedig egyre inkább felismerte a pártállami időkre emlékeztető „állami garancia” szemléletet az ígéretek mögött. Ez volt az a pont, amikor többen ráébredtek: Orbán és egykori kollégiumi társai szélhámosak, a jobboldal szószólóinak mondják magukat, miközben szélsőbaloldali (pártállami) eszméket hirdetnek. Persze az „erős” állam gondolata a szélsőjobbon is elfogadott. Talán nem véletlen, hogy Orbán a kampány során többször is kijelentette, hogy „új állam kell”.
Mindent összevetve, a két forduló közti időben esett szét igazán a jobboldal vezére és pártja. A hatalom megszerzése érdekében hibát hibára halmozott. Szinte érthetetlen volt az MDF körüli udvarlás, amely először pitizésbe, később pofátlanságba (Orbán visszalép a miniszterelnöki jelöléstől, és – az MDF-fel való egyeztetés nélkül! – megnevezi utódját), végül pedig durva személyeskedésbe torkolt. Az orbáni taktika fordítva sült el. Az emberek inkább a kisebb, a gyengébb mellé állnak mintsem az erőszakos nagyhoz. Pláne, hogy a második fordulóban sem matematikailag, sem gyakorlatilag nem számított az MDF szavazók száma. A bukás ekkor már tisztán látszódott.
Az igazi vesztes azonban nem Orbán és kollégiumi csapata, hanem a jobboldal. Az a jobboldal, amilyent a Nyugat ismer, amelyik a fejlett nyugati demokráciákban virágzik, és olyan személyiségeket adott eddig is a világnak, mint Adenauer, Thatcher vagy Reagan. Antall Józsefnek volt valami elképzelése erről a nyugati világban ismert és elismert jobboldalról, aminek megvalósításában (korai) halála megakadályozta. És ez cézári tragédia lett a parlamentáris jobboldal számára. A harmadik köztársaság első miniszterelnöke, a magyar parlamentáris jobboldal megalapítója, felismerte Orbánban, a tehetséges radikális, de liberális fiatalemberben, a szervező készséget. Egy székházért cserében maga mellé állította. Később, a hatalom birtokában Orbán Brutus-ként hátbatámadta és most, a 2006-os választásokkor, megölte a magyar jobboldalt. Kár. Nagy kár, hogy így történt.
A Fidesz pocsék, a jobboldali értékeket és eszméket megcsúfoló kampánya segítette a hatalomban maradáshoz a parlamentáris baloldaltól még ugyancsak távolálló MSZP-t. A kommunista utódpártnak titulált tömörülés Gyurcsány Ferencnek köszönheti ezt a győzelmet. Gyurcsány pedig Tony Blair-nek. Az ambiciózus fiatalember felismerte a jövőt, hogy a 21. századi kihívásokkal sikeresen megküzdeni képes baloldalnak szakítani kell a (német és magyar) szocdem hagyományokkal. Blair nagysága ugyanis abban rejlik, hogy rájött: a jóléti államok ideje lejárt, a jövő a jóléti társadalmaké. Azaz nincs többé adakozó, anyáskodó "jóléti" állam, a jótékonyság szerepét a társadalomnak kell átvállalnia. Ehhez pedig a piacgazdaságot és a szociális igazságosságot kell valahogy összeegyeztetni, és célul kitűzni. Ez Blair sikerének titka.
Ezt próbálja áthelyezni és a magyar körülmények között alkalmazni, bevezetni(?) Gyurcsány. Azonban kormányzása elmúlt másfél évében ebből semmit sem valósított meg. Ez az idő csak arra volt jó, hogy belső puccsal megszerzett hatalmával a pártot a választáson győzelemre vigye. A sokszínű, sokféle irányzatot képviselő baloldali tömörülés és vezetősége félretette a belviszályokat és összeszorított ajkakkal, néha fogcsikorgatva, Gyurcsány mögé állt. Az elmúlt hónapokban nem sokat, mondhatni semmit sem lehetett hallani a párton belüli ellentétekről. Csak a Fidesz vádjaira, rágalmaira válaszoltak, nyilatkoztak a szocialista pártvezetők, funkcionáriusok. Az pedig a mai napig sem tisztázott, hogy végül is ez a párt szocialista vagy szociáldemokrata? Valószínűleg erre is hamarosan sor kerül. Hiszen nem biztos, hogy a tagság egyöntetűen a blair-i eszmék híve. Különösen a régi gárda tagjai.
A sürgős gazdasági intézkedésekre nem térek ki, hiszen azzal foglalkozik most mindenki. Érdekes módon a magát „jobboldali”-nak nevező Fidesz is. Úgy érzik, a győztesnek ez a legsebezhetőbb pontja. És jól érzik. Hiszen a külföld, mindenekelőtt az EU is látványos eredményt szeretne látni minél előbb. Különös tekintettel az euró bevezetése, ill. annak időpontja miatt. Gyurcsány már egyszer tett egy olyan kijelentést (a parlamentben), hogy a magyar gazdaság, az emberek jóléte fontosabb, mint a nehezen megvalósítható (EU) elvárások behatárolt időn belüli teljesítése. Erről manapság nem ildomos beszélni, pedig sarkalatos pontja a most megadott, ill. megkapott bizalomnak.
Az elkövetkező idő nem lesz leányálom, sem a kormány, sem a nép számára. De remélhetőleg mindkettő jól jön ki majd belőle. Az ellenzék pedig minél előbb rátalál a nyugati, parlamentáris, jobboldali értékek lényegére és közvetítésére.
.
Mindent összevetve, a két forduló közti időben esett szét igazán a jobboldal vezére és pártja. A hatalom megszerzése érdekében hibát hibára halmozott. Szinte érthetetlen volt az MDF körüli udvarlás, amely először pitizésbe, később pofátlanságba (Orbán visszalép a miniszterelnöki jelöléstől, és – az MDF-fel való egyeztetés nélkül! – megnevezi utódját), végül pedig durva személyeskedésbe torkolt. Az orbáni taktika fordítva sült el. Az emberek inkább a kisebb, a gyengébb mellé állnak mintsem az erőszakos nagyhoz. Pláne, hogy a második fordulóban sem matematikailag, sem gyakorlatilag nem számított az MDF szavazók száma. A bukás ekkor már tisztán látszódott.
Az igazi vesztes azonban nem Orbán és kollégiumi csapata, hanem a jobboldal. Az a jobboldal, amilyent a Nyugat ismer, amelyik a fejlett nyugati demokráciákban virágzik, és olyan személyiségeket adott eddig is a világnak, mint Adenauer, Thatcher vagy Reagan. Antall Józsefnek volt valami elképzelése erről a nyugati világban ismert és elismert jobboldalról, aminek megvalósításában (korai) halála megakadályozta. És ez cézári tragédia lett a parlamentáris jobboldal számára. A harmadik köztársaság első miniszterelnöke, a magyar parlamentáris jobboldal megalapítója, felismerte Orbánban, a tehetséges radikális, de liberális fiatalemberben, a szervező készséget. Egy székházért cserében maga mellé állította. Később, a hatalom birtokában Orbán Brutus-ként hátbatámadta és most, a 2006-os választásokkor, megölte a magyar jobboldalt. Kár. Nagy kár, hogy így történt.
A Fidesz pocsék, a jobboldali értékeket és eszméket megcsúfoló kampánya segítette a hatalomban maradáshoz a parlamentáris baloldaltól még ugyancsak távolálló MSZP-t. A kommunista utódpártnak titulált tömörülés Gyurcsány Ferencnek köszönheti ezt a győzelmet. Gyurcsány pedig Tony Blair-nek. Az ambiciózus fiatalember felismerte a jövőt, hogy a 21. századi kihívásokkal sikeresen megküzdeni képes baloldalnak szakítani kell a (német és magyar) szocdem hagyományokkal. Blair nagysága ugyanis abban rejlik, hogy rájött: a jóléti államok ideje lejárt, a jövő a jóléti társadalmaké. Azaz nincs többé adakozó, anyáskodó "jóléti" állam, a jótékonyság szerepét a társadalomnak kell átvállalnia. Ehhez pedig a piacgazdaságot és a szociális igazságosságot kell valahogy összeegyeztetni, és célul kitűzni. Ez Blair sikerének titka.
Ezt próbálja áthelyezni és a magyar körülmények között alkalmazni, bevezetni(?) Gyurcsány. Azonban kormányzása elmúlt másfél évében ebből semmit sem valósított meg. Ez az idő csak arra volt jó, hogy belső puccsal megszerzett hatalmával a pártot a választáson győzelemre vigye. A sokszínű, sokféle irányzatot képviselő baloldali tömörülés és vezetősége félretette a belviszályokat és összeszorított ajkakkal, néha fogcsikorgatva, Gyurcsány mögé állt. Az elmúlt hónapokban nem sokat, mondhatni semmit sem lehetett hallani a párton belüli ellentétekről. Csak a Fidesz vádjaira, rágalmaira válaszoltak, nyilatkoztak a szocialista pártvezetők, funkcionáriusok. Az pedig a mai napig sem tisztázott, hogy végül is ez a párt szocialista vagy szociáldemokrata? Valószínűleg erre is hamarosan sor kerül. Hiszen nem biztos, hogy a tagság egyöntetűen a blair-i eszmék híve. Különösen a régi gárda tagjai.
A sürgős gazdasági intézkedésekre nem térek ki, hiszen azzal foglalkozik most mindenki. Érdekes módon a magát „jobboldali”-nak nevező Fidesz is. Úgy érzik, a győztesnek ez a legsebezhetőbb pontja. És jól érzik. Hiszen a külföld, mindenekelőtt az EU is látványos eredményt szeretne látni minél előbb. Különös tekintettel az euró bevezetése, ill. annak időpontja miatt. Gyurcsány már egyszer tett egy olyan kijelentést (a parlamentben), hogy a magyar gazdaság, az emberek jóléte fontosabb, mint a nehezen megvalósítható (EU) elvárások behatárolt időn belüli teljesítése. Erről manapság nem ildomos beszélni, pedig sarkalatos pontja a most megadott, ill. megkapott bizalomnak.
Az elkövetkező idő nem lesz leányálom, sem a kormány, sem a nép számára. De remélhetőleg mindkettő jól jön ki majd belőle. Az ellenzék pedig minél előbb rátalál a nyugati, parlamentáris, jobboldali értékek lényegére és közvetítésére.
.
Előzmény: Vihar előtt
posted by Pocakos at 3:59 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home