Wednesday, January 26, 2011

Médiatörvény - À la carte (?)

Törvény a szabadságról? Mármint a véleményszabadságról? Ez nem törvényi szabályozás(?) kérdése! Ez alapvető emberi jog. Méghozzá az alkotmányban biztosított alapjog. A hazai közvéleményben és köztudatban rendesen keverednek a fogalmak: szólásszabadság, véleményszabadság, sajtószabadság. Valójában ez utóbbi áll az érdeklődés és az általa gerjesztett vita középpontjában. Sajtószabadság. A sajtószabadság gyakorlatilag a kommunikáció szabadságát jelenti, amióta Gutenberg feltalálta a nyomtatást (press, Presse, sajtó stb.) , azaz az írásba foglalt gondolatok sokszorosítását és terjesztését. Eleinte a könyvek, majd a 19. század eleje óta pedig az újságok lettek ennek az új kommunikációs formának a „tartalomhordozói”.

A nyomtatott és sokszorosított kiadványok terjedésével egy időben jelent meg a cenzúra, ami a wikipedia szerint:
"......az információk hozzáférhetőségének és terjesztésének a felügyelete, elsősorban politikai és morális alapokon. Szűkebb értelemben csak az államilag gyakorolt, külön erre a feladatra alakult szervek által végzett információ-szűrést nevezzük cenzúrának (amely elsősorban a könyvek, a hírlapok és műalkotások megcsonkítását vagy betiltását eredményezheti), tágabb értelemben azonban az információknak a szélesebb nyilvánosság előli mindenfajta elzárását szokás (sokszor vitathatóan) cenzúrának nevezni.

A szűkebb értelemben vett cenzúra az abszolutizmus, illetve a diktatórikus rendszerek jellemzője, ahol az információkat, az emberek véleményét és nézeteit is szabályozni akarják. Ezen lépéseket általában nemzetbiztonság, a közérdek vagy a „jó ízlés” ürügyén teszik meg......"

A 20. század technikai fejlődése, a rádió, a film (mozi), majd a televízió megjelenésével, újabb lehetőségekkel bővítette az akkor már „tömegkommunikáció”-nak nevezhető tájékoztatási formákat. A hang és a mozgókép megjelenése, ill. e kettő kombinációja egyre népszerűbbé tette a "csak azt hiszem, amit látok (vagy hallok)" gondolkodásmódot, amit hamarosan a totalitárius államhatalmak ki is használtak.

A náci diktatúrát megelőző és oly sokszor szociáldemokrataként emlegetett Weimari Köztársaság 1919-ben elfogadott alkotmányában már benne foglaltatott, hogy német földön nincs cenzúra, de a törvény lehetőséget adott a filmek előzetes „elbírálására”, valamint az ifjúság védelme érdekében a szennyirodalom elleni harcra. 1922-ben lépett életbe a „köztársaság védelmében” nevű törvény, mely maximum 6 hónapos betiltásra kötelezhetett szervezeteket, egyesületeket és azok sajtótermékeit. A 22-es paragrafus szerint, pedig, aki ilyen irományokat kiad és terjeszt, akár 5 évi börtönnel is sújtható. Ekkoriban szaporodtak el a köztársaság nyilvános „rágalmazása” (verleumden) és „szidása” (beschimpfen) elleni perek, és eltiltások. 1926-ban elfogadott ifjúságvédelmi törvény szerint a 18 éven aluliaknak nem adhattak el ponyvairodalmat, azaz korhatárhoz kötötték a „pengős regények” (Groschenhefte) árúsítását. Majd megszületett a 48. úgynevezett „diktatúra paragrafus”, amely ellenőrzés alá helyezte a köztársaság-ellenes és radikális politikai újságokat, valamint a nemkívánatos (újság)cikkeket. Közben a tömegtájékoztatásban vezető szerepet kapott a rádió.

Európában a rádiózás állami monopólium volt, amit a diktatórikus rendszerek messzemenően ki is használtak, miközben a propagandát és a manipulációt mesterfokra emelték. Az állam hírközlési monopol helyzete kontinentális Európában csak valamikor 70-es években kezdett háttérbe szorulni, amikor megjelentek a (reklámból élő) magán-, ill. kereskedelmi rádiók és tévécsatornák, -állomások. A törvények, a szabályozások nem igazán változtak, pontosabban csak az állami, vagy közszolgálati hírközlőket próbálták versenyképessé tenni, elsősorban formailag. Ugyanakkor a megbízhatóság érzését is igyekezték fenntartani, sőt fokozni, amivel ellensúlyozni tudták és tudják a magánadók gyors, de sokszor felületes, pontatlan híreit. A pontos, pártatlan, tárgyilagos és hiteles tájékoztatásért folyó (konkurencia) harcot nemcsak színesíti, de nehezíti is a technika újabb csodája: az internet.

A nyugati demokráciákban gyakorlatilag nincs médiatörvény. Pláne nem 180 oldalas bükkfanyelven írt általános szabályozás, benne számtalan fenyítő és büntető paragrafussal, amiben ráadásul szinte semmi sincs konkrétan meghatározva, pontosan megnevezve! A nyugati felfogás a felelősségre vonást, valamint a büntetés kiszabását eleve a polgári, ill. büntető törvénykönyv hatáskörébe utalja. Természetesen van felügyeleti szerv is, amely a társadalom széles rétegeinek képviselőiből tevődik össze. Nem pedig a kormánypárt tagjaiból összeválogatott csoport adja, méghozzá a kormányfő által kinevezett elnök irányítása alatt, ráadásul a (kétszer négy éves) kormányzási ciklusokon átnyúlva 9, azaz kilenc éves időszakra. Az öt évre választott bajor Médiatanácsnak például 47 tagja van. Ebből mindössze tizenketten képviselik (a mandátumok arányában) a 187 tagú bajor parlamentet, és csak egy, azaz egyetlenegy kormánytag képviseli a bajor kormányt a felügyelőtestületben! A többi tanácstag között megtalálhatók az egyházak (katolikus, evangélikus, izraelita), valamint a szakszervezetek, egyesületek, szövetségek, civil szervezetek (pl. Újságíró Szövetség, színházak, művészeti egyesületek, természetvédők, parasztszövetségek, stb.) képviselői. A bajor Médiatanács nem büntethet! Viszont feladata közé tartozik többek között: a frekvenciák kiosztása, a (magasabb) kultúra, valamint a rétegműsorok támogatása, az ifjúságvédelem, és nem utolsó sorban a szerzői jog tiszteletben tartása és védelme.

Ezzel szemben a január elsejétől érvényben lévő magyar médiatörvény rendesen összekeveri, összemossa, pontosabban nem tesz különbséget a közszolgálatiság és a profit-orientált magán-, ill. kereskedelmi médiumok között. Pedig egészen más szempontok érvényesülnek a közpénzen (az adófizetők pénzén) fenntartott és működtetett „állami” (közszolgálati) rádiók és tévék esetében, hiszen szabályozásuk jelentősen eltér a reklámokból (részben) önfenntartó médiák koncepciójától, irányelveitől. Ezért a fejlett nyugati demokráciákban eleve más szabályozások vonatkoznak a rádió- és televízió műsorszolgáltatására, mint a nyomtatott (és elektronikus) sajtóra. Az internet természetesen más, egy újszerű (szokatlan) virtuális világ, ahol ugyancsak különbséget kell tenni a közszolgálatiság és a kereskedelmi jelleg között, amely ráadásul egy teljesen új „szolgáltatással” egészült ki: a magánvélemények közzétételével. A blog-szféra gyakorlatilag az egyéni vélemények tárháza, amolyan nyílt napló, aminek tulajdonosa bárkinek betekintést enged nyújtani a földkerekség bármely pontjáról a maga kis gondolatvilágába, szokásainak, és érzelmeinek megismeréséhez. Ez eddig ismeretlen volt a kommunikáció terén.

A cikkekhez való hozzászólások ugyancsak forradalmasították a véleménynyilvánítást. Eddig a médiák, elsősorban az újságok, csak a számukra kedvező véleményeket tették közzé, vagy olvasói levélnek álcázva olyan cikkeket jelentettek meg, amelyekért a szerzőnek nem akartak fizetni. Ugyanakkor a szerkesztési jogot fenntartva bármikor és bármit (helyhiányra, stilisztikára, stb.-re hívatkozva) a lap profiljának megfelelően "átalakíthattak". Az internet adta lehetőséggel viszont a bírálatok teljes tára kerül közszemlére. Sőt, ellentétben a nyomtatott és elektronikus médiával, a megjelent írások, elhangzott vélemények a világhálón (szinte) örökre megmaradnak, és könnyen, egy gombnyomással visszakereshetők. Az effajta „feedback” a hatalom birtokosai számára kínos lehet, különösen Kelet-Európában, ahol hagyománya van a gentry, tekintélyelvűségnek, és ahol a hiba, vagy a tévedés nyilvános beismerése idegen, mi több ismeretlen. Volt rá kísérlet, igaz, meglehetősen böszmén, - nem is értette meg a hazai közvélemény többsége.

A magyarországi aggodalmak és a felháborodás valójában nem a sajtószabadságról és a cenzúráról szól, hiszen a hazai gyakorlat eddig is szelektált. Egy-egy cikk publikálása a szerző és a szerkesztőség, ill. a kiadó viszonyától függött, amihez bizonyos politikai szimpátia is párosul(t). Sőt, arra is volt már példa, hogy a kemény kritikát a „konkurens” lap hozta le, megjegyezve: a szerző gondolatainak, véleményének közlésére saját „oldala” nem volt hajlandó. Ez a „szekértábor” mentalitás a nyugati demokráciákban is megvan. Sőt, a nyugati álláspontok sokszínűségéből manipulatív módon, vagy inkább önámításként a hazai pártok és hívei előszeretettel mazsoláznak a nekik tetsző, megfelelő cikkekből, majd úgy állítják be, mintha a világ kizárólag velük vagy épp ellenük lenne. Amiben viszont a nyugati közvélemény (szinte pártállástól függetlenül) a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban megegyezik, és valóban aggódik: az, a törvénybe iktatott (politikai) „kiegyensúlyozottság” hiányának megállapítására és a magas pénzbírság kirovására létrehozott felügyeleti szerv összetétele. Ellentétben a nyugati gyakorlattal, ahol a társadalom minél szélesebb körét és képviseletét szokás bevonni egy ilyen testület munkájába, a magyar gyakorlat kizárólag a kormányzó pártokat kívánja felruházni ezzel a felelősségteljes feladattal.

Ezek ismeretében, Magyarországon nem az egyetemes sajtószabadság kérdése a központi probléma, hanem a pénz, az egzisztencia és a mindent átitató pártpolitika. Főleg ez utóbbi miatt lázongnak és tiltakoznak a hazai mentalitást és gyakorlatot jól ismerők. Amikor diktatúrát kiáltanak, valójában – tudat alatt - a saját egzisztenciájukat féltik és védik. Hiszen egy-egy (pénz)büntetés bármelyik médiaszereplőt ellehetetlenítheti, fizetésképtelenné teheti, azaz csődbe juttathatja, és ezzel együtt sokak megélhetési forrását zárja el. A „bűn”, azaz a „politikai kiegyensúlyozottság” hiányának megállapítása, valamint az érte járó büntetés (pénzbírság) kiszabása egy olyan felügyeleti szerv hatáskörébe tartozik, amelynek tagjai kivétel nélkül kormánypártiak. Ráadásul rendeletalkotási joggal felruházott elnökét a (jelenlegi) miniszterelnök nevezte ki 9 évre! Ha így nézzük, akkor valójában a hazai jogrendszer hiányosságai viszik a tiltakozókat az utcára. Az igazságszolgáltatással szembeni bizalmatlanság a 1949-89 közötti (40 éves) diktatúrában gyökeredzik, amit az utóbbi húsz esztendő történései, gyakorlatai és „forradalmi” változásai sem tudtak enyhíteni. Óriási tévedés, vagy még inkább hiú ábránd, vagy öncsalás, azt hinni, hogy a kétharmados parlamenti többség adta lehetőség a „népakarat”-tal egyenlő. Főleg ezt még nemzetközi fórumokon hangoztatni és hivatkozási alapként kinyilatkoztatni. Hiszen a 2010-es választáson az ország lakossága az addigi tehetetlen, és ráadásul korrupt vezetési gyakorlatra mondott nemet. Magyarán, nem a „jobboldal” (élén az Orbán Viktor vezette Fidesz) győzött, hanem az addigi „baloldali” politika veszítette el a lakosság többségének bizalmát! Mintha a jelenlegi kormányzat az elmúlt háromnegyedév alatt elfelejtette volna, hogy hogyan és miért kapott megbízást az ország nagy részétől. A kétharmados parlamenti többség birtokában az utóbbi időben hozott „szerkezeti átalakítások”-kal kapcsolatban a hatalom egyre gyakrabban emlegeti a 40 évig tartott diktatúrából jól ismert „nép nevében” propagandisztikus szöveget, mint indoklást, magyarázatot. Ez pedig a jóval 1989 előtt szülöttekben az egypártrendszer felé haladás rémálmát vetíti előre.
.

Labels:

2 Comments:

Anonymous Anonymous said...

Nagyon nehéz felfogni azt, hogy a "bármit közölhetsz" a demokrácia alapja. Tapasztalatból tudom...
Abban viszont nem vagyok teljesen biztos, hogy a demokrácia valóban záloga-e az emberiség fennmaradásának.

10:41 AM  
Blogger Nefelejcs said...

Nem értem, hogy ilyen cikkeknek miért nincs helyük a nolon. Belevág a profiljukba, és tele van még eddig el nem hangzott (sőt, szászszor le nem írt) gondolatokkal.

István, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogyan vetted észre, hogy belinkeltem azt a posztot. :)
A címem:

vorosnefelejcs@gmail.com

vagy ha ide írsz választ, arról is kapok értesítést. (azt sem értem, hogy)

8:10 AM  

Post a Comment

<< Home