Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen

Donald Tusk lengyel kormányfő megválasztása az Európai Tanács elnökének telitalálatnak tűnik. Tusk (valóban) jobboldali, antikommunista és szabadpiac párti. Ellentétben Orbán Viktorral, a jelenlegi lengyel miniszterelnök határozott koncepcióval és vízióval rendelkezik. Elképzelése szerint, az állam, az állami bürokrácia, minél kevesebb szerepet kelljen, hogy játszon a gazdasági életben, adócsökkentésekkel csalogatja a külföldi befektetőket, és a külföldön dolgozó fiatal lengyelek hazatértét. Igyekszik az állami vállalatokat privatizálni. Célja, hogy országa minél előbb az euró-övezet tagja legyen. Lengyelországot be akarja vezetni a (gazdag) nyugat-európai országok táborába. Ezért támogatja a „weimari háromszöget”, ahol magas szintű (államfői, külügyi, sőt védelmi miniszteri) konzultációkat folytatnak a német-francia-lengyel (európai) összefogás érdekében. 

 

Az Európai Tanács elnökévé választása alkalmából a nemzetközi média azonnal gyenge angol nyelvtudását és francia nyelvismeretének hiányát hozta fel, folyékony német tudásáról viszont megfeledkeztek. Tusk ugyanis egy Gdansk (Danzig) környéki nyugati-szláv népcsoporthoz, a kasubok-hoz tartozik, akik egyenes ágon a pomeránoktól származtatják magukat. A fáma szerint Tusk nagymamája angliai tartózkodása idején egy Donald nevű lordban volt szerelmes, ezért fiát róla nevezte el, aki viszont az unokának is ezt a nevet adta. Tusk nyugati orientáltsága éppúgy jól követhető, mint szovjet-orosz ellenessége. Elég csak a két világháború közti idő nagy nemzeti hősére, Józef Piłsudski marsallra gondolni, kinek életéről írta egyetemi disszertációját. A Krím-félsziget nemrég Oroszországhoz csatolása mély nyomokat hagyott benne, éppúgy, mint a Balti-államok lakosságában, akik 1940 óta tapasztalhatták meg a szovjetrendszert, mint a Szovjetunió tagállamai.

 

Tusk (szovjet-orosz ellenes) „keményvonalát” próbálta az EU ellensúlyozni az olasz külügyminiszter asszony, Frederica Mogherini, személyében.

 

Az EU íratlan szabálya, hogy a top állások betöltését előzetes egyeztetések előzik meg. Így történt, hogy Németország és Franciaország már előre jelezték, hogy a külügyi posztot szocialistának kellene kapnia. Ezenkívül az Európai Bizottság újonnan megválasztott (néppárti) elnökének, Jean-Claude Juncker-nek is jól jön, ha csapatában több nő van, mivel így könnyebben számíthat az Európai Parlament jóváhagyására.

 

Minthogy az Európai Bizottság elnöke („kormányfő”) közép európai, luxemburgi, ezért az Európai Tanács elnökének északi vagy keleti tagországból kellene jönnie, ergo a külügyet egy déli országbelinek kellene megkapnia.

 

Az EU parlamenti választáson jól szerepelt (baloldali, szocialista) olasz kormány ugyancsak keményen lobbizott Mogherini mellett, amit csak erősített, hogy jelenleg Olaszország az EU soros elnöke (egy félévig).

 

A külügyi posztra Mogherini-n kívül még két esélyes jelölt volt: az orosz-ellenes és nacionalista lengyel külügyminiszter Radek Sikorski, (akinek felesége az amerikai Anne Applebaum), és az EU (eddigi) humanitárius segély biztosa, a bolgár Kristalina Georgieva. A többség Mogherini mellett adta le a voksát, amit különben a lengyelek és a litvánok elleneztek. Ugyanis az olasz külügyminiszter asszonyt „gyengének” (too soft) tartják Oroszországgal szemben az orosz-ukrán viszályban. Litvánia elnökasszonya (Dalia Grybauskaite) ezt ki is jelentette: „Nem fogok egy „pro-Kremlin” személyt támogatni.”

 

Ennek háttere, hogy amikor Olaszország most júliusban átvette az EU elnökséget, Mogherini első útja Moszkvába vezetett, hogy ott Putyinnál tájékozódjék. Ezt az egykori szoc. országok, az EU jelenlegi tagállamai, úgy értelmezték, hogy a római (baloldali) kormány jó kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal. Persze az is nyílt titok, hogy az olaszok támogatják az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlat megvalósítását, amibe az olasz energia óriás, az ENI, keményen invesztál(t). Az szovjet-orosz ellenes kelet-európaiak attól is tartanak, hogy az olaszok „felpuhítják” a közös nyilatkozatok szövegeit, és lelassítják az Oroszország elleni szankciók bevezetését. Valamint jobban érdekli őket Észak-Afrika és a Földközi-tenger vidéke, mint a volt szoc. országok és a kelet-európai térség problémái.

 

A maláj gép lelövése óta azonban, mintha az olaszok is jobban együttműködnének Oroszország megbüntetésében.

 

Tusk és Mogherini megválasztásának hátteréből is jól látszik, a Nyugat (elsősorban az USA, Lengyelország és a balti államok) az oroszokban még mindig a szovjetet látja. Különben nem lennének bizalmatlanok a nyugati baloldallal szemben, és az oroszokkal szimpatizálókat nem tartanák „gyengének” (soft), „túl elnézőnek”. Ez persze a magyar „baloldalról” nem mondható el, hiszen a hazai felfogás és szemlélet szerint Orbán és Putyin egyenlő. Ezért az oroszokkal való minimális szimpátia is távol áll a hazai ellenzéktől. Kivétel a Jobbik, ők azonban nacionalista alapon, a kárpátaljai magyarok védelmében „barátkoznak” Moszkvával.

 

Rövid áttekintés, hogyan alakult ki a jelenlegi ukrán helyzet.

 

Janukovicsról olvasva a wikipédiában (angolul) kiderül, már 2009. szeptemberében arról az álmáról beszélt, hogy szűnjön meg Kelet- és Nyugat-Ukrajna közti különbség, hiszen egy ország, egy nép. Tavaly (2013) májusban, a győzelem napján, fontos célnak nevezte a II. világháborúban mindkét oldalon harcoló ukránok megbékélését. Miközben reményét fejezte ki, hogy se a náci, se a szovjet totalitárius diktatúra soha többé nem jön vissza. Ezek a megnyilvánulások jelzésértékűen bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egységes, és ezzel vezetői is tisztában vannak (voltak).

 

2013 novemberében egyre többen követelték, hogy a biztonsági erők hagyjanak fel a tüntetők elleni brutalitással, engedjék szabadon az addigi tüntetéseken letartóztatottakat, írják alá az EU-val az együttműködési szerződést, és ennek érdekében változtassák meg az alkotmányt, valamint mondjon le az államelnök. Janukovics az EU-szerződést nem írta alá, sőt egy szorosabb gazdasági együttműködést helyezett kilátásba Oroszországgal. A helyzet 2014. februárjára annyira elmérgesedett, hogy a polgárháború veszélye fenyegetett. A biztonsági erőkkel való összecsapások legalább 100 halálos áldozatot és 1.000 sebesültet eredményeztek. Az események hatására, idén február 22-én az ukrán parlament Janukovics távozásáról szavazott. A képviselők 73 százaléka szerint az elnök nem teljesíti feladatát, és ezért május 25-re új elnökválasztást írtak ki. Janukovics ezt törvénytelennek tartotta, mivel az ukrán alkotmány szerint az elnököt közvetlenül a nép választja, tehát csak a nép válthatja le is. (ugyancsak népszavazással).

 

A parlament nem tágított, még aznap szabadon engedték Janukovics politika ellenfelét a(z igazságtalanul) börtönben tartott (beteg) Julia Timosenkot, valamint ideiglenes államelnököt neveztek ki.

 

Ezt nemcsak Janukovics, de hívei is puccsként élték meg az ország keleti részén, ahonnan maga a leváltott elnök is származik. Moszkva azonnal átlátta a helyzet komolyságát, mely Oroszország egyetlen meleg tengeri hadi tengerészeti támaszpontját veszélyeztette a Krím-félszigeten. Egyetlen ország sem engedheti meg, hogy stratégiai kulcsfontosságú hadi kikötője felett (esetleg) más rendelkezzék. A gyors cselekvésre egy 2010. április 21-én Harkovban (Kharkiv) aláírt szerződés adott okot. E napon írta alá az ukrán és az orosz elnök (Janukovics és Medvegyev) az „Ukrajnai orosz tengerésztámaszpontért cserében földgázt” nevű szerződést, melynek értelmében Moszkva 25 évre bérleti díjat fizet Kijevnek a támaszpont használatáért, amit piaci ár alatti földgázzal egyenlít ki. Ezt a szerződést akkoriban az ellenzék támadta, mondván Janukovics kiárusítja az országot. Az elnök viszont azzal érvelt, hogy az Európához (EU) való közeledés feltételeként az IMF a költségvetési kiadások csökkentését követelte meg. Ez viszont a nyugdíjak és a minimálbérek kurtítását is jelentette volna, amit Janukovics a bérbe adott területekért kapott pénzből fedezte volna.

 

A Krím-félsziget Nagy Katalin cár óta (1783) Oroszországhoz tartozott, ahol azonnal hadikikötők és városok alapításába kezdtek, hogy az Ottomán Birodalom többé ne tudjon visszatérni a Fekete-tenger északi felére. Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor szerződésben biztosította a félsziget autonómiáját. A fekete-tengeri (egykori szovjet) flotta jövőjéről 1997-ben kötött szerződést Ukrajna és Oroszország. Eszerint a flotta 81,7 százaléka Oroszországot illeti, 18,3 %-a pedig Ukrajnát. Oroszországnak joga ukrán területen (Krím-félsziget) 25.000 katonát, 22 tüzérségi rendszert, 132 páncélautót és 22 katonai repülőgépet állomásoztatni. Az 1997-es szerződés része volt, hogy Oroszország csak akkor juthat flottájához, ha kárpótlás gyanánt fizet USD 526.5 milliót, majd évente USD 97.75 milliót ivóvíz, valamit rádiófrekvenciák használatáért, no meg a környezetszennyezésért.

 

Ez a megállapodás került veszélyben idén tavasszal a kijevi politikai változásokkal. Ráadásul nyílt titok volt, hogy Janukovics megbuktatásában és elűzésében szélsőséges elemek is tevékenyen részt vettek, akik Moszkva szemében egyszerűen „fasiszták”. Nem alaptalanul, hiszen az 1991-es függetlenné válás óta fokozatosan erősödöttek a szovjet-ellenes erők, köztük szép számban olyanok is, akik már 1941-45-ben, azaz a náci megszállás idején is, tevékenykedtek. (Csak zárójelben, ezek a csoportok az Ukrajna náci megszállását biztosító magyar hadsereget is segítették a szovjet partizánakciók megakadályozásában, ill. felszámolásában). Moszkva nem nézhette tétlenül, hogy a szovjet-ellenességgel párosuló oroszellenesség fokozódása miatt elveszítse létfontosságú stratégiai támaszpontjait.

 

Teljesen más a helyzet Délkelet-Ukrajnában, habár az ottani „önállósági” törekvésben jelentős szerepet játszott és játszik a „fasiszták” előretörése Nyugat-Ukrajnában (egykori Kelet-Galícia), és részt vételük a kijevi központi kormánykoalícióban.

 

Oroszbarát elemek már 2005-ben mozgalmat indítottak a Donyeck-medence szuverenitásáért. Valamiféle szövetségi rendszeren alapúló függetlenséget képzeltek el Ukrajnán belül. Tehát az idén tavasszal (április 07) kikiáltott Donyecki Népköztársaság, nem akart és nem akar „integrálódni” Oroszországba, mint az a Krím-félsziget esetében történt. Jellemző, hogy önállósági törekvésüket az idén februárban elűzött oroszbarát Janukovics elnök sem támogatta. Sőt, a mozgalmat 2007-ben a donyecki hatóságok szeparatizmus vádjával betiltották.

 

Idén májusban, a népköztársaság kikiáltását követően, a kijevi központi kormány nemcsak a szuverenitási mozgalmat, de az egész térséget és lakosságát terroristának nyilvánította.

 

A pattanásig feszült helyzetet egy tervezettel próbálták enyhíteni, amelyre Oroszország, az USA és az EU is rábólintott. A megállapodást a helyi militánsok elvetették és népszavazást követeltek, illetve a központi, kijevi kormány lemondását. Május 11-én népszavazást tartottak a népköztársasági államformáról, majd május 24-én szerződést kötöttek az ugyancsak népköztársasággá átalakult luganszki körzettel (oblaszty), egy szövetségi államforma megalakítására. A mintegy hétmillió főt számláló két népköztársaság az „Új-oroszországi (Novorosszija) Föderáció” nevet vette fel.

 

Feltűnő, hogy a két népköztársaságról szinte semmit sem közöl a nemzetközi média. Annyi tudható, hogy oroszok és ukránok lakják, mindkét nyelv hivatalos, a fizetőeszköz az ukrán hryvnia. A népköztársaság kikiáltása óta eltelt időben történtekről semmit sem tudunk. Mi változott? Esett-e bántódása, lett-e valakinek is hátránya, hogy ukrán, vagy például az utcán, nyilvános helyen ukránul beszél? Ezekre az alapvető kérdésekre a válaszok azért lennének érdekesek, hogy megtudjuk valójában hogyan működik a közigazgatás Ukrajna ezen részén. Sajnos, a híradásokból ez kimaradt. Csak azt tudjuk, hogy a központi kormány a hadsereget veti be a donyecki hatóságok ellen.

 

Úgy tűnik, Kijev katonai akciókkal próbál a helyi hatóságokra hatni, miközben nincs tekintettel a polgári lakosságra. Érthetetlen, hogy Kijev nem törekszik a békés rendezésre, állandóan orosz veszélyre hivatkozik, ami persze nem alaptalan, hiszen a Putyini Oroszország hathatósan támogatja a népköztársaságiakat. Ez az orosz támogatás azonban nem (annyira) ideológiai, hanem nacionalista indítatású.

 

Ugyancsak érthetetlen, hogy a kijevi kormányra hivatkozva a világsajtó szerint 1.000 (jól képzett) orosz katona tartózkodik, és harcol a donyecki népköztársaság területén. Ezzel szemben a több mint 100.000-re becsült ukrán hadsereg, melynek létszáma a tartalékos állománnyal közel egy millióra növelhető képtelen eredményesen fellépni. Helyette nemzetközi (NATO) segítséget, mi több beavatkozást, kér.

 

A félelem érthető, a hisztériakeltés viszont nem, miközben a dezinformálás mindkét (orosz-ukrán) oldalon virágzik. Nem csoda, hiszen a szovjet (KGB) múlt tovább él.

 

A Nyugat, elsősorban a USA, azonban képtelen belátni, hogy Kelet-Európában az emberek másként gondolkodnak, és más a „tűréshatáruk”, mint a kétszáz éves tengerentúli demokráciában. Csak egy közelmúltbeli példa. Egy bolti lopáson rajtakapott (színes) gyerek rendőr általi lelövése egy egész várost borított lángba az USA-ban. Ugyanez az eset Kelet-Európában (szinte) senkit sem mozgatott volna így és ennyire meg. (Lásd hazai cigánygyilkosságok).

 

Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A kelet-európaiaknak más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom. Oroszországban ugyanez a rendszer közel 75 évig állt fenn, sőt már azt megelőzően, a cári időkben is a tekintélyelvűség volt az uralkodó, melyet az ortodox egyház is támogatott.

 

Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében egy olyan kijevi kormányt támogat az USA, melynek négy miniszterét a pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült (Szvoboda) párt adja. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden, miért és hogyan lett a földgáz kitermelésben érdekelt ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Igaz, ugyanitt igazgatósági tag a volt lengyel államelnök, Kwaśniewski is.

 

Ha már Kwaśniewski és a lengyelek, a jelenlegi kormányfő, Donald Tusk, a közelmúltban élesen támadta Orbánt, hogy Paks ügyében lepaktált az oroszokkal. Ezt az Orbán-ellenes magyar ellenzék („liberális baloldal”?) rögtön felkapta, anélkül, hogy a történelmi hátteret ismertette volna. A lengyelek ugyanis zsigerből oroszellenesek, és van rá okuk! 1918-ban a versailles-i békediktátummal nyerték vissza 150 évvel korábban elvesztett függetlenségüket, majd rá 20 évre (1939. szeptember) ismét megszűnt a lengyel állam. A nácikkal (szinte) egy időben, a keletről támadó szovjet által megszállt területeit azóta sem kapta vissza! (helyette egykori német területekre kényszerítették a lengyel lakosságot) A Krím-félsziget idei „visszacsatolása” ezért kongatta meg a vészharangot Lengyelországban és a Baltikumban.

 

A délkelet-ukrajnai helyzet átláthatatlanságában a médiának is nagy szerepe van. De talán ebben a közgondolkodás is ludas, mely mindent megpróbál „feketén és fehéren” látni. Putyin a rossz, a gonosz – állítja a „mainstream” média. Ha valóban így van, akkor miért nincsenek tüntetések Nyugaton? Hol vannak a százezres tömegtüntetések a Krím-félsziget elcsatolása ellen, vagy a délkelet-ukrajnai lakosságot érő fegyveres támadások ellen?

Valami (nagyon) nem stimmel.


.
Kapcsolódó anyag, további fejlemény


A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

Sunday, September 07, 2014

 

 .

Orbán, Putyin és a demokrácia

E három szó, fogalom foglalkozatja a hazai értelmiséget.

 

Hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem, mint az egyetemes demokrácia bajnoka, fog bevonulni a történelembe már most borítékolható. Még az „erőskezű államférfi” titulusra pályázhat, ha az utókor kegyes lesz hozzá.

 

Ötödik éve vezeti, pardon irányítja azt az országot, melynek népe sok mindent kibírt és túlélt az elmúlt száz évben. Remélhetőleg az Orbán korszak is csak egy múló epizódja lesz a 21. század elejei magyar történelemnek.

 

Külön pechje, vagy épp szerencséje – nézőpont kérdése - a hazai politikai és értelmiségi elitnek, hogy a világot sokkal fontosabb dolgok tartják izgalomban, mintsem a magyar belpolitika.

 

A főmumust manapság Putyinnak hívják, ami érthető, hiszen a Szabadvilág képtelen leszámolni a múlttal, a hidegháborúval. Igen, a fejekben az orosz (lélek) még mindig egyenlő a szovjettel. Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A 20. századi kontinentális Nyugat-Európában is csak a II. világháború után, kezdett kibontakozni a tolerancia, a kölcsönös tisztelet és megértés. A kelet-európai népeknek más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom.

 

Hiába próbálja az USA (és az EU) segíteni például Ukrajnát, hasonló tragédia van kialakulóban, mint Milosevic idejében volt a Balkánon. Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült pártot (Szvoboda) támogat az USA. Hiszen a jelenlegi kijevi kormányban négy minisztert ad a Szabadság (Szvoboda) párt. Ez olyan, mintha egy Fidesz-Jobbik koalíció esetén Washington a szabadság és demokrácia élharcosának nevezné Orbánt. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden miért és hogyan lett az ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Úgy tűnik, az USA nem ismeri a térség történelmi hátterét. De úgy látszik, Nyugat-Európa (az EU) is feledékeny.

 

Amit Nyugat-Ukrajnának nevezünk, az 1918-ig Galícia néven az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Az 1867-es (galíciai) Kiegyezés után a hivatalos nyelv a lengyel lett. Nyugat-Galícia fővárosa Krakkó, Kelet-(és egész) Galícia fővárosa Lemberg, Lwów, Lvov, Lviv volt. Kelet-Galíciában a földesurak és a nemesség lengyel, a földműves parasztok (többsége) pedig ukrán volt. 1918-ban Ukrán Népköztársaság, majd Pilsudski marsall vezette lengyelek véres harcok árán létrehozták a 150 évig nemlétezett (Nagy-)Lengyelországot, benne Galíciával. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Sztálin és Hitler visszaállították az egykori (császári-cári) német-orosz birodalom határait, azaz Lengyelország ismét eltűnt a térképről. Nyugat-Galícia német lett, Kelet-Galícia, meg szovjet.

 

Később a szovjet propaganda (még a 90-es évek magyar történelemkönyveiben is!) ezt úgy állította be, mint a nácik elleni „megelőző” hadviselést, melynek keretében „felszabadították” (a sohasem létezett) Nyugat-Ukrajnát (Kelet-Galícia) és Nyugat-Belorussziát. 1939. szeptember 17. óta ez a terület a Szovjetunió része lett. A lengyel lakosság nagy részét Szibériába deportálták, majd az 1941-es náci orvtámadás után az ukránok a szovjetmentes független Ukrajnáról álmodozva a nácikat felszabadítóként üdvözölték és a jobb népességarány érdekében elkezdték a lengyeleket irtani. A szovjet államigazgatás visszatérte (1944-45) után a még megmaradt lengyel lakosságot nyugatra deportálták. Úgynevezett „lakosságcsere” címén áttelepítették őket az egykori Kelet-Poroszország területére, ahonnan a német lakosság önként menekült a Vörös Hadsereg elől. Hogy Sztálin örökre biztosítsa a volt lengyel területek szovjet-orosz megszállását és bekebelezését, az akkor alakult ENSZ-be, mint független államot vettette fel az akkorra már "megnagyobbított" Ukrán és Belorusz SzSzK-t.

 

A mai Ukrajna nyugati része (az egykori Galícia) története során sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Ezt a területet és lakóit támogatja a Szabadvilág, mint az ukrán narancsos forradalom bölcsőjét, annak ellenére, hogy az oroszbarát Janukovics ukrán elnök elkergetésében tevékenyen részt vettek szélsőséges elemek. A jelenlegi kormánykoalició-ban résztvevő Szvoboda (Szabadság) párt egyik tanácsadója alapította 2005-ben a "‘Joseph Goebbels Politikai Kutatóintézetet”, melynek nevét később "Ernst Jünger"-re változtatták.

 

A mostanra kialakult helyzetet Keleten, a mindig szovjet-(cári)orosz területen, élők nem jó szemmel nézik, és inkább a putyini Oroszországot választanák, ahol az életszínvonal is magasabb, mint az IMF és Világbank hiteleire szoruló csőd szélén álló fiatal köztársaság. A modern, mai Ukrajna története sokban hasonlít arra, ahogy a „kapitalizmus” Magyarországra is megérkezett, és amiből aztán napjainkra Orbán Magyarországa kialakult

 

Putyin és Orbán vezetési és szervezési stílusa, módszere valóban nagyon hasonló. A részleteket már rengeteg elemző értékelte, és vérmérséklettől, no meg politikai beállítottságtól, függően valami negatív végkövetkeztetésre jutott. Azt viszont, mintha kifelejtették volna ezek az amúgy alapos elemzések, hogy ehhez a vezetési stílushoz kell egy olyan tömegbázis (nevezzük népnek), mely elismerően és vakon hajlandó követni a központi utasításokat.

 

Igen, a mentalitás, a közgondolkodás, nem „nyugati”, nem úgy éli meg a hazai kisember vagy átlagember a körülötte zajló „nem demokratikus” eseményeket, mint azt egy nyugat-európai, vagy tengerentúli tenné. Ezt szokták egy szóval summázni: a birkanép. Pedig nem az! Csak úgy van (és volt) szocializálva az elmúlt 150 évben.

 

Egy közelmúltbeli példa. Merkel kancellár asszony a kancellári repülőgéppel ment a német válogatott első VB-mérkőzésére Braziliába. Mivel a kirándulás államköltségen történt, a kancellár asszony meghívta valamennyi parlamenti párt frakcióját, hogy közösen szurkoljanak Németországért. Nos, egy ilyen gesztus a hazai demokratáktól, pláne napjaink "illiberálisaitól" elképzelhetetlen.

 

12 évvel a szabadság megszerzése és a demokrácia gyakorlása után (2002-ben) egy bukott miniszterelnök a választás elvesztése utáni napon kijelentette, hogy "A haza nem lehet ellenzékben”. Egy nyugati demokráciában a szónok azonnal politikai (és erkölcsi) halott lenne, oly mértékű felháborodást váltott volna ki. Magyarországon, viszont milliók álltak az antidemokratikus kijelentés megfogalmazója mögé.

 

Ez volt az a pont és első komoly jel arra, hogy a (sajátos?) magyar gondolkodás nagyon messze van a nyugati, pláne demokratikus közfelfogástól. Ekkor 2002-t írtunk, a 21. század kezdetét, és már akkor be kellett (volna) látni, hogy igen messze vagyunk Európától, hiszen a hazai közgondolkodás nem vetette meg az effajta antidemokratikus szemléletet ("A haza nem lehet ellenzékben"). Sőt! Mint láthatjuk ez a kijelentés már magában hordozta az idén júliusi tusnádfürdői bejelentést, ami ennek a 12 évvel ezelőtti kirekesztő, nacionalista gondolkodás logikus következménye. A népnek pedig ez tetszik, mert nacionalista, és a merjünk nagyok lenni (hitleri) elképzelésen alapszik.

 

Igen, Hitler is annak köszönhette népszerűségét, hogy szembe mert szállni a versailles-i békediktátummal, Németország megcsonkítása és a német nép (hadi sarccal történt) megnyomorítása miatt. Az elégedetlenséget csak tovább súlyosbította a gazdasági világválság. Hitler elhatározta, hogy a háborút vesztett Németországot talpra állítja, és virágzó nemzeti, szocialista birodalmat hoz létre a ("zsidók irányította") kapitalizmus helyén. Kezdeti gazdasági sikereit nemcsak a német nép tömegei, de a nyugati, demokratikus világ értelmiségének egy része is csodálta. Épp úgy, mint a nyugati „baloldal” a Szovjetuniót. Érdekes, Mussolini fasiszta Olaszországa nem volt annyira szimpatikus a „haladó baloldal” számára. Pedig odajárt (Velence, Capri, Sorrento, stb.) nyaralni a haladó („baloldali”) értelmiségi elit (és a jómódú zsidóság).

 

A Führer szerint a zsidók akarják uralni a világot, ők szervezik a forradalmakat, és a munkás (paraszt) tömegek mögé bújva szítják a világforradalmat, hogy aztán ezen keresztül szerezzék meg a világuralmat. Hitlerrel ellentétben az orbáni koncepció nem nevezi meg az ellenséget, pontosabban mindenki az, aki a magyarság ellen van, különösen a liberálisok. Gyakorlatilag elveti a klasszikus demokráciát, és mindent a magyar (nemzeti) érdek alá helyez. Ebben a gondolatmenetben pedig már a szovjet (bolsevik) ideológia érezhető ki, mely Magyarországon 40 éven keresztül hirdette, hogy az egyén a közösség alá van rendelve. És ez (egyelőre) tetszik a népnek, mert eddig is ebben a tudatban élt, csak eddig ideológiai alapon, mostantól pedig „nemzeti” alapon.

 

Tehát, 2002-ben, a magyar nép Orbán egyetlen mondatával kiengedte az antidemokrácia szellemét a palackból. Amikor egy demokratikus választás másnapján minden ellenvetés és következmény nélkül elhangozhatott, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

Az elkövetkező „nyócév” ugyancsak azt bizonyította, hogy a magyar néptől távol áll a nyugati demokrácia. Az „utódpárt” megbélyegzéstől megválni képtelen „baloldal” (MSZP) sem tudott megújulni, mert nem tudta felfogni, hogy ez az ország és népe nem érett meg a nyugati demokráciára. Gyurcsány azt hitte, ha elolvassa Tony Blair könyvét, attól már ő maga és a magyar nép (jó része) szociáldemokrata lesz. Erre a naivitásra maga az élet cáfolt rá. No meg a kisebbik koalíciós partner (SZDSZ), mely ekkorra már feladta a '89-es forduló idején hirdetett „piacgazdaság” elvét és áttért a magyar társadalomtól (teljesen) idegen liberális gondolatok terjesztésére. Például a másság, a könnyű kábítószerek legalizálása, az egyneműek házassága, stb., melyek a hazai társadalomnak csak egy igen szűk értelmiségi rétegét foglalkoztatta, miközben a többségben undort, jobb esetben nemtetszést váltott ki, vagy esetleg amolyan „nyugatmajmolásnak” tartotta.

 

A 2008-as gazdasági válságból kivezető útra is valami „kapitalista” megoldást próbált alkalmazni a szocialista-liberális államvezetés. Gyors kölcsön felvételt, amit az IMF biztosított. Az a nemzetközi bank, mely a nagyvilágban elég rossz hírnévnek örvend. Mindenkinek ad hitelt (meglehetősen alacsony kamattal) és cserében „beleszól” az ország gazdaságába. Megszorításokat követel, hogy pénzét (biztosan) visszakapja. Ezért például az EU (akkoriban) megtiltotta az euró-övezet országainak az IMF-től való hitelfelvételt. Csak amikor Görögország került a csőd szélére, engedélyezte Brüsszel az IMF-hitelt.

 

A magyar gazdaság (szerkezete) azonban nem annyira „kapitalista”, mint a világ legnagyobb gazdaságáé (USA). De nem is olyan stabil, mint Európa (és az EU) „legfegyelmezettebb” gazdaságáé, a németé. Magyarország, mint az EU (egyik) legsebezhetőbb gazdasága végül is (hála Bajnainak) képes volt megállítani a fenyegető csődöt. Az ennek érdekében tett megszorítások viszont már csak utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, amitől a lakosság végképp és végleg elfordult a „baloldaltól”.

 

Persze ennek a baloldali bukásnak még számtalan más oka is volt, de a lakosságot nem érdeklik a magvas filozófiai elmélkedések. Őket a valóság érdekli, no meg a könnyen érthető demagógia pl. ezek mindent elloptak, ezek a komcsik, itt semmi sem változik, stb.

 

A 2010-es csúfos vereség okát mai napig nem elemezték ki. Hogy Gyurcsány (akárcsak 8 évvel azelőtt Orbán) nem vonult vissza, mint az ilyenkor a nyugati demokráciákban szokás, ugyancsak azt jelzi, hogy ez bizony Kelet-Európa. A 2004-ben meggyőződéses szociáldemokrataként bemutatkozó baloldali pártvezető 2010-re egy jellegtelen kispárt vezetőjeként lépett ismét a színre, ami azt jelezte, hogy felhagyott elkötelezett szocdem nézeteivel (ha egyáltalán volt neki olyan) és összeállt a politikából kiszorított, eltűnt két egykori rendszerváltó párt (SZDSZ, MDF) még megmaradt tagjaival. Számomra, hiteltelenné, komolytalanná vált az egykor szocdem színekben tetszelgő volt miniszterelnök. Ezt a fura helyzetet használta ki a ravasz orbáni propaganda. Utcai plakátokon próbálták a köztudatba visszahozni és egyúttal "démonizálni" azt a levitézlett volt miniszterelnököt, aki ekkor már egy parlamentbe jutási küszöb eléréséért küzdő párt elnöke volt. Ez a fajta választási kampány a nyugati világban elképzelhetetlen. Más mentalitás. Viszont a magyar népnek ez kell(ett), miközben a baloldal vezető erejének tartott MSZP-ről ekkor már, kis túlzással, a tömegek azt sem tudták, ki az elnöke.

 

A magyar lelket a nyugati demokraták nem ismerik és nem értik. Azt csak egy Orbán féle politikai kalandor érti és ismeri, aki nagyon jól tudja, mi kell a széles néptömegnek: demagógia, nacionalizmus és az állandó „harc” a külső ellenséggel. A belső ellenség talán ebben a ciklusban fog napirendre kerülni.

 

Orbán Viktor hihetetlen érzékkel tudja akaratát véghez vinni, miközben a néppel el tudja hitetni, hogy ő csak jót csinál, és természetesen mindent a haza érdekében. Ami felettébb különös: hívei és támogatói sohasem kételkednek a pártvezér miniszterelnök szavaiban.

 

Hazai hallgatóságának borzasztó ügyesen adja el kormánya teljesítményét. Egyik legeklatánsabb példa az IMF „kifizetése”. A lakosságban tudatosította, hogy a hitelfelvétel hosszú távon nehéz terhet ró a felvevőre. Esetünkben a hitelfelvevő balliberális kormányok voltak. A visszafizetés nehézségeiről nem volt nehéz meggyőzni az embereket, hiszen ezt már eddig is sokan megtapasztalták a saját bőrükön. Aztán egy szép napon a miniszterelnök bejelentette: kormánya visszafizette az IMF hitelt. A magyarok többé nem tartoznak ennek a „kapitalista mumusnak”. A lakosság helyeslően, lelkesen, és elismerően nyugtázta pártunk és kormányunk győzelmi jelentését. Az örömmámorban azonban elfelejtették megkérdezni, hogy miből is fizették ki? Honnan volt, lett nagy hirtelen ennyi pénz? Elvégre az előző (balliberális)kormányok évtizedekre eladósították az országot. Ha kicsit utána gondol bárki is, rögtön rájöhet, hogy máshonnan vett fel a kormány, ill. a magyar állam hitelt, aminek kamatját senki sem ismeri, de egyértelműen sokkal magasabb, mint a nagyon kedvezményes IMF kamatláb.

 

Hasonlóan nagy taps és ováció fogadta annak közlését (épp Tusnádfürdőn), hogy a magyar állam visszavásárolt egy magyar bankot (MKB) és ezzel a magyarországi bankok több mint 50 %-a magyar tulajdonba került. A MKB visszavásárlásáról az eladó (Bajor Tartományi Bank - BayernLB) és a német sajtó is beszámolt. Eszerint Münchenben örömmel fogadták a sikeres eladást, mert a magyar bank (MKB) évek óta veszteséges volt (és a kutyának sem kellett). Erről persze a miniszterelnök – érthető módon – nem szólt. (A bajor bank szerint csak tavaly több mint 400 millió euró veszteséget termelt az MBK, részben az Orbán kormány által bevezetett különadók miatt - Handelsblatt)

 

Az utóbbi időben rendszeresen tájékoztatták a lakosságot, hogy az állam elengedte az önkormányzatok tartozásait. Senkinek nem jutott az eszébe megkérdezni vagy csak elgondolkozni azon, hogy ez mekkora vesztesség az adófizetőknek? Csak az adósságteher szűnt meg, amit az állam átvállalt! Ezzel azonban az önkormányzatok gazdasági hatékonysága nem nőtt, nem változott. A veszteséges gazdálkodás tovább folyik. Magyarán, színtiszta statisztikai manőver, populista szemfényvesztés.

 

Orbán kiválóan ért a lakosság félrevezetéséhez, ill. a történéseket sikerstoryként beadni, és eladni. A tusnádfürdői bejelentését az „illiberális demokrácia” bevezetéséről is csak a mindent alapállásból elvető ellenzék és a nyugati „szakértők” kritizálták, akik a Nyugaton megszokott demokráciáktól eltérő orbáni elképzelésekre azonnal diktatúrát kiáltanak, sőt ellenlépéseket sürgetnek.

 

Csakhogy, mint mindig, a nyugati „szakértők” nem ismerik a hazai gondolkodást, mely szerint a kritikák eleve „nemzetellenesek”, elvégre, „aki Orbán Viktort bántja, az minket is bánt!” (Békemenet jelszava – 2013.)

 

Egy dologról azonban megfeledkeznek a tusnádfürdői Orbán-beszéd helyeslői: az elhangzott példák és magyarázatok már az 50-60-as évek iskolai tankönyveiben is szerepeltek, amikor a lenini eredményeket (NEP korszak) ecsetelték. Statisztikával bizonyították, amíg Amerikában alig 4 %-os volt az energiafejlesztés (villamos áram termelés), addig a Szovjetunióban több mint 100 %-os. Igen ám, ha cári Oroszországban – az I. világháború alatt - egyetlenegy erőmű sem épült, viszont a háború utáni Szovjetunióban egyet építettek, akkor valóban óriási, 100 %-os fejlődés tapasztalható, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a meglévő száz mellé még négyet építettek.

 

Ugyanezt az elvet magyarázta a miniszterelnök, amikor arról regélt, hogy a „hanyatló Nyugat” helyett a gyorsan fejlődő államokról (Oroszország, Kína, Törökország, stb.) kell példát venni. Vajon Orbán lelkes hallgatósága és hívei azon elgondolkoztak-e: e csodás fejlődés következtében hasonló lesz az átlagkereset Magyarországon is, mint például Kínában vagy Oroszországban? A szociális ellátásról nem is beszélve. Ha ezen a lakosság el tudna gondolkodni, talán közelebb kerülnénk a jelenlegi és jövőbeli orbáni valósághoz. Elvégre a kelet-európai mentalitás más, mint a nyugati.

 

A diktatúra kiáltás helyett erről kellene beszélniük az országot és vezetését bírálóknak. Épp olyan egyszerű nyelven, mint azt Orbán Viktor teszi. A populizmus ellen populista érvekkel lehet (talán) meggyőzni az embereket, a sorsuk jobbra fordulására vágyó tömegeket, hiszen a költő szavaival: a Haza minden előtt.

 

 

 

 

Én mindenkiben csalódtam

Feltűnt, hogy választási kampány idején, az emberek jobban foglalkoznak az “ellenfél”-lel, mint saját pártjukkal. Valahogy nem arról beszélnek, nem azt hangsúlyozzák (szóban és írásban), hogy “lám ez a fickó, hölgyszemély vagy annak pártja nekem mennyire szimpatikus”, hanem arról társalognak, vitatkoznak, hogy “ezt az alakot ki nem állom”, vagy, hogy “csak ő és pártja ne jöjjön be!” Ez kb. olyan, mintha a piacon az árujukat kínáló kofák nem a saját portékájukat dicsérnék, hanem a konkurrenciát szidnák. “Ne tőle vegyen, mert az csal, lop, hazudik”. A mostani politikai csatározások is, mintha nem a saját portékát dicsérnék, hanem inkább az ellenfelét szapulnák. Még a politikai elemzők is a negatívumokat emelik ki, és a másiktól való félelmet, a riogatást tartják a legfontosabbnak. Pedig az lenne az igazi, (és korrekt), ha a kívülállónak, függetlennek, semlegesnek mutatkozó szakértők a pártok közti különbségekre, és a programokban rejlő előnyökre és hátrányokra hívnák fel a figyelmet. Aztán a szavazó polgár majd eldönti, hogy kire bízza, vagy szeretné bízni, az elkövetkező négy évet.

Úgy, mint a piacon, ahol a vásárló dönti el, hogy a kisebb, de magnélküli vagy a nagyobb, de magos narancsot veszi-e. Persze még így is be lehet vele fürödni, hiszen az ár is nagyon fontos. Pláne, ha már egyszer nagy árat fizettünk érte.

Ha beleolvasok az újságba, belehallgatok egy tévé vagy rádióműsorba, azok szinte kivétel nélkül az ellenfél negatívumairól szólnak. Képzeljük el, ha egy bank vagy egy biztósító is azt reklámozná, amit ő bizony nem árul, nem ajáln, mert az úgy rossz, ahogy van. Az ilyen reklámot azonnal elmarasztalnák tisztességtelen verseny, és hitelrontás miatt. Vajon ezt a politikában miért nem alkalmazzák? Amikor nem egy cégről, és annak termékéről, hanem egy országról és annak életéről, mi több, népéről van szó! Végülis átvitt értelemben a legnagyobb és legjobb cégek árukínálata szolgálja együttesen az ország érdekét, gyarapodását. Az elemzők, pedig felhívnák a figyelmet a programokban rejlő csapdákra, buktatókra, az "apróbetűs" részletekre.

Társaságban megszoktam kérdezni, - azzal, hogy gondolkodás nélkül vágd rá! - Ki volt Obama ellenfele az egy évvel ezelőtti elnökválasztáson? Ki volt Angela Merkel ellenfele az öt hónappal ezelőtti kancellár-választáson? A megkérdezettek (kapásból) nem tudták! Ugyanakkor ha megkérdem, ki volt Gyurcsány ellenfele a négy évvel ezelőtti parlamentáris választáson, a válasz gondolkodás nélkül, azonnal jön: Orbán.

Ezen kis bevezető után, engedtessék meg, hogy én is összefoglaljam az elmúlt ciklust, ahogy, mint külső szemlélő, a médián keresztül láttam, tapasztaltam.

Csalódtam Orbánban

Négy évvel ezelőtt a választási vereség kihírdetése után azonnal tudomásunkra hozta a FIDESZ elnöke, hogy ellenfelét meg fogja buktatni. Ígéretét nem tartotta be! Helyette éveken át két kíváló szónok és egyéniség ölremenő harcának voltunk tanúi, ami gyakorlatilag a mi zsebünkre és idegünkre ment. A fogások keresésének számtalan jelét láthattuk, miközben az ország visszhangzott a “mondjon le” szavalókórusoktól. Kezdve az 56-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését megelőző hetekkel, amikor Orbán Viktor bejelentette, hogy a Parlament előtt mindennap egy FIDESZ-es (és KDNP-és) parlamenti képviselő fog beszédet tartani mindaddig, amíg Gyurcsány le nem mond. Ezt a fogadalmat nem tartotta be sem Orbán, sem képviselőtársai. A 50. évforduló botrányos pártonkénti külön megünneplése aztán elfeledtette a néppel ezt az ígéretet. Miközben mindennapossá vált a Parlament előtti téren a vadkempingezés, és az Ország Háza előtti gyepnek nyilvános WC-kénti használata. Nesze neked országimázs! A parlament falai között nem folyhatott érdemi munka, mert az Orbán-féle ellenzék az üléseken nem jelent meg, abban a tévhitben, hogy ezzel a kormányt büntetik. Pedig ezzel az egész országot és népét, no meg a demokráciát vették semmibe, járatták le – és nemcsak belföldön! Majd jött az európai politikusokhoz méltatlan viselkedés: a kordonbontás. Ha legalább eredménye lett volna, és Gyurcsány valóban (végre) lemond. De, nem. A nagy (és veszélyes) szocialista ellenfelet nem tudták a hatalomból eltávolítani. A kérdés persze az: vajon Orbán csinálta nagyon rosszul, vagy Gyurcsány nagyon jól ezt a három éves macska-egér harcot? Sőt, Gyurcsány távozásával sem érte el Orbán a célját: nem lettek előrehozott választások! Ergo, négy teljesen elpocsékolt esztendő, aminek a levét gyakorlatilag az ország lakossága itta meg.

Hol maradt a 2002-es választási vereség másnapján (a Várban) tett ígéret? Amikor a vesztes pártvezér bejelentette:

".... Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez, az akkor – Istenem, már nyolc éve! - félelmetesnek hangzott “baráti csapatok egyszerre mozdulása” azóta sem történt meg, pedig lett volna rá elég alkalom. Ehelyett csak futball-huligánok, meg randalirozó szélsőségesek bontották meg a közrendet, amiktől és akiktől a nyilvánosság előtt rendre elhatárolódott a legnagyobb jobboldali párt, és vezére. Hála Istennek!


Csalódtam Gyurcsányban

Négy évvel ezelőtt a lakosság valami újat várt és remélt a magát Tony Blair hívőnek, és önjelölt szociáldemokratának aposztrofáló fiatal miniszterelnöktől. Ellenfele, Orbán Viktor, négy évét már ismertük, az ugyancsak jó beszélőkével megáldott Gyurcsányét viszont még nem. Csak annyit tudtunk, hogy polgári körökhöz hasonló mozgosítások nélkül is sikerült győzelemre vinnie egy EU választáson bukott pártot. A megkapott bizalom azonban hamar megrendült. Azt a bizonyos öszödi beszédet a többség nem valamiféle őszinteségi rohamnak, ne adj Isten, gyónásnak fogta fel, hanem a nép, a szavazók átverésének beismerésének.

Biztos más lett volna ennek az önvallomásnak a fogadtatása, ha az nem zártkörű tanácskozáson hangzik el, hanem mondjuk a tévében. Meg egy (európai) államférfihez méltó hangnemben. Így viszont az egész nagyon emlékeztetett a régi beidegződésre, amikor zárt ajtók mögött központi (KISZ és párt) bizottsági értekezleten számoltak be az elvtársak a valóságos helyzetről. Ez a régi beidegződés volt felfedezhető a szlovák-magyar viszony megítélésében is. Gyurcsány – Orbánhoz hasonlóan - képtelen volt felfogni és belenyugodni, hogy a demokráciában egy szocialista párt is koalicíóra léphet – a hatalom megszerzése és megtartása végett - egy nacionalista párttal. Ficot és kormányát (melynek csak három "Slota-párti" tagja volt/van) szemmelláthatólag szélsőségesnek, mi több szélsőjobboldalinak tekintette a magyar miniszter- és pártelnök. Érdekes, a másik koalicíós partner, a Mečiar-féle kommunistákból lett jobboldaliak (HZDS) nem zavartak senkit a magyar politikai közéletben. Arról is kevés szó esik Magyarországon, hogy a Magyar Koalicíó Pártja ugyanannyi (20) mandátumot szerzett a 2006-os szlovák választáson, mint Slotáék. Gyurcsány valósággal bojkottálta Ficot és kormányát. Kígyót, békát mondott rájuk, azok gazdasági elképzeléseit, EU-s felzárkózási terveit lenézte. A nagy pofon akkor jött, amikor ez a szélsőségesnek kikiáltott kormány és állam szép csöndben bevezette a Magyarországon még mindig csak távoli álomnak tűnő eurót.

Gyurcsány bukását végülis nem Orbánék okozták, hanem a világválság. Ott tévedett a szocialista kormány, amikor elfogadta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) “mentőövét”. Furcsa mellébeszélés folyt a hazai médiában, amikor ezt azzal a megjegyzéssel jelentették be, hogy még két napot kell várni az aláírással, amíg Budapestre érkezik az IMF küldöttsége. Arról viszont hallgattak, hogy e két nap alatt Gyurcsány végigjárta az EU vezető országainak fővárosát engedélyért! Hiszen Magyarország volt (akkor még) az egyetlen EU-tag, amely ehhez a pénzintézethez fordult segítségért. A nagyok végülis rábólíntottak, azzal a kitétellel, hogy az EU kölcsönt nem ad a pácba került vezetésnek, viszont az IMF-nél garanciát vállal Magyarországért. Az aláírást követő nap, pedig az EU bejelentette: megtiltotta az euró-övezet országainak, hogy gazdasági nehézségeikkel az IMF-hez forduljanak. Ez történt 2008 késő őszén. Aztán 2009 elejére kiderült, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint azt Gyurcsány gondolta. Ennek egyértelmű jele volt az IMF budapesti irodájának megnyitása (hogy a gazdasági folyamatok alakulását közvetlen közelről figyelhessék). Ez volt az a pont, amikor – Orbánéktól függetlenül – a miniszterelnök bedobta a türülközőt. Sőt, még arra is volt ereje, hogy kéthetes miniszterelnök-keresési bohózattal tartsa lázba az országot és a világot, anélkül, hogy ádáz ellenfelei bármit is tudtak volna tenni látványos megbuktatása érdekében. Mindez már egy kisebbségi kormányzás idején történt!

Tehát, még így sem tudta (vagy akarta?) megbuktatni a kormányt az Orbán Viktor vezette FIDESZ. Itt érdemes néhány szót ejteni az egykori koalicíós partner, az SZDSZ, szerepéről is, melynek liberalizmusa sokat rontott a szocialista kormányzáson, és annak megítélésén. A csődközeli gazdasággal és a kormányfőváltással elfoglalt szocialisták figyelmen kivül hagyták az országban eluralkodott közhangulatot, a cigánykérdést és ezen keresztül a közbiztonságot, amire csak a tavaly júniusi EU-választás, és annak eredménye hívta fel valójában a figyelmet. Ekkor döbbenhetett rá az ország, hogy az SZDSZ irdatlan nagy liberalizmusával, a jóléti társadalmakra jellemző tolerancia terjesztésével, a magyar gondolkodástól abszolút idegen ("nyugati") témáival (marihuana, melegek, másság, stb.), rettentő sokat ártott. Bizonyítottnak látszott az a közbeszéd, miszerint az 5%-os farok csóválja a közel 50%-os pártot. Az MSZP-nek azonban az “életben maradás”-hoz továbbra is szüksége volt a koalicíóból kivált SZDSZ-re. És ekkor vált gusztustalanná a hazai politika: a parlamenti többség biztosítása fejében és érdekében a szocialisták továbbra is állami (vállalati) poziciókban hagyták az ellenzékbe vonult SZDSZ-es képviselőket.

Mindezek ismeretében, szinte érthetetlen, hogy a négy éve hatalomátvételre készülő FIDESZ egyetlenegy alkalommal sem tudta lépéskényszerbe hozni a szocialistákat. Ugyanakkor, a szocialisták minden nehézség, ballépés, óriási kormányzási hibák ellenére egy év alatt (egyedül és kisebbségben!) meg tudták állítani a csőd felé rohanó országot, mi több a fejlődés útjára, arra a bizonyos sínre tudták helyezni. Igaz, az IMF-fel kötött balszerencsés szerződés, valamint a válságból tanult EU egyre szigorodó előírásai miatt évekre meg van kötve a mindenkori kormány keze. Amiről választási kampányidőben nem szokás – őszintén – beszélni.

A csalódások ellenére el kell menni szavazni. Hiszen ez az egyetlen lehetősége az állampolgárnak, hogy békés úton kifejezze véleményét, és próbálja meg, érdekei szerint befolyásolni környezete, valamint az ország sorsát. Még akkor is, ha a választék közül egyikkel sem tud igazán azonosulni. A helyzet ugyanis vészesen hasonló a már fentebb említett piaci viszonyokhoz. Ha nincs számunkra megfelelő minőségű áru, akkor is valamit venni kell. Máskülönben éhenhalunk, vagy csak a rohadt marad nekünk.


.

Kapcsolódó anyagok

A jobboldal hiánya .......... (Monday, January 04, 2010)

Az EU-választás margójára............ (Tuesday, June 23, 2009)

Miért hagytuk, hogy így legyen? ......... (Monday, March 23, 2009)

.

Amit az eurókötvényről tudni kell

Mottó: Ha van a bankok (biztosítók, egyéb pénzügyi szolgáltatók) gyakorlatában bírálható elem, az a tájékoztatás hiánya - pontosabban a tájékoztatók tájékozatlansága. Ma félig informált ügynökök adnak el teljesen informálatlan ügyfeleknek pénzügyi termékeket - nem véletlenül érzi magát becsapottnak a többség. (Várkonyi Iván, Népszabadság)


Ez a megállapítás nemcsak a bankokra, hanem a hazai médiára is éppígy igaz: Félig informált újságírók adnak el teljesen informálatlan olvasóknak pénzügyi termékeket. Lásd a most kibocsátott eurókötvény, amit ráadásul – az első jelentések szerint - magyar ember nem vehet! ("....A kötvényt Londonban lehetett jegyezni, belföldi forgalomra egyszerűen nem került miután magyar nyelvű prospektus sem készült hozzá. ....."– Népszabadság) Pedig öt éven át 6,75 %-os kamatú éves hozamot – még a 20 %-os kamatadó mellett is – a megtakarított euróinkra egyetlen hazai pénzintézet sem ajánl.

Ettől függetlenül a hazai média két dolgot emel ki és közvetít a lakosság felé: 1. „szupersiker” és/vagy 2. „súlyos hiba” volt ez az eurókötvénykibocsátás. A „szupersiker”-ről szóló jelentések valójában a külföldi, elsősorban londoni elemzők véleménye, akik ismerik és szinte percről-percre figyelik a magyar gazdaságot és annak pénzügyi mozgásait, fejleményeit. A „súlyos hiba” jelző, pedig a hazai ellenzéktől származik, akik viszont mindenben a hatalmon lévők „ellehetetlenítésében” (be szép szó!), lejáratásában érdekeltek, nem, pedig a realitás megismertetésében. Hiszen, ha valóban a lakosság, a kisember érdekeit képviselnék, akkor nem a hitel „drágaságán” rágódnának, hanem, mint fentebb említettem: a magas kamatú, hosszú (5 éves) futamidejű (euró) államkötvény hazai forgalmazását szorgalmaznák.

Mi is történt Londonban? Mi ez az egész, amiről – figyelve az internetes hozzászólásokat - az átlag magyar alig tud valamit? Pedig a Bloomberg igen érthetően írta meg, méghozzá budapesti jelentések alapján. Tehát, a tények.

Kihasználva a nemzetközi kötvénypiac jelenlegi (kedvező) helyzetét, Magyarország az IMF (Nemzetközi Valutaalap) tavalyi „kisegítése” ("kivásárlása" = bailout) óta most bocsátott ki először külföldi befektetőknek (külföldi fizetőeszközben) államkötvényt egymilliárd euró értékben.

A befektetők 2,9 milliárd euró értékben jelezték, ill. (elő)jegyezték, azaz mutattak érdeklődést a kibocsátásra kerülő magyar államkötvény iránt. Ez csaknem hatszoros „túljelentkezés” az eredetileg 500 millió euróra tervezett kötvénykibocsátásnak. Ezt látva emelte meg a kormány (a pénzügyminisztérium) a kibocsátásra kerülő összeget egymilliárd euróra. Ez a nagyfokú érdeklődés egyértelműen azt mutatta és jelzi, hogy a befektetők bíznak Magyarországban, abban, hogy – jó (magas) éves kamat mellett - öt év múlva 100 %-osan visszakapják (az amúgy államilag garantált) kötvényeik névértékét.

A Bloomberg emlékeztet arra, hogy Magyarország volt az első EU tagállam, amely IMF „segélyt” kapott, miután államkötvénypiaca „befagyott” (a kutya sem vette) és ez a forintot nemcsak meggyengítette, hanem ezen keresztül a külföldi fizetőeszközökben levő kölcsönöket (azok „árát”) is rendesen megemelte. Bajnai miniszterelnök jelezte, hogy két éven belül az állami kiadásokat 1,3 trillió forinttal (6,7 milliárd US dollár) csökkenti, adót emel, miközben államkötvény-kibocsátásokból és a forint erősödéséből származó előnyökből segíti majd a 20 milliárd eurós nemzetközi kölcsön visszafizetését.

„Magyarország visszaszerezte hitelességét” – újongott Oszkó Péter pénzügyminiszter az eurós államkötvény iránti nagy érdeklődés láttán. „Ha a jelenlegi piaci hangulat megmarad, akkor az ország talán képes lesz magát a jövőben finanszírozni, és nem kell az IMF-kölcsönt meghosszabbítani.” – nyilatkozta Oszkó. Itt jegyezendő meg: az IMF-fel kötött megállapodás jövő márciusban jár le.

Az ország eladósodásának mértékét jelző nemzetközi pénzügyi index március óta a felére csökkent (638 pontról 330 pontra). A most kibocsátott magyar államkötvény éves fixkamata (6.75 %) a hasonló futamidejű eurókötvényekénél 3,95 %-kal, a teljesen megegyező időtartamú német államkötvénynél, pedig 4.325 %-kal magasabb.

A tavaly júniusban kibocsátott másfélmilliárd euró értékű (5,75 % fixkamatozású) tíz évre szóló államkötvény értéke 1,36 %-kal csökkent a tegnapi új kötvénykibocsátás hatására. Ehhez tudni kell, hogy tavaly szeptemberben a Lehman Brothers csődbemenésekor Magyarország felfüggesztette valamennyi bel- és külföldi (forint és deviza) kötvényeinek árusítását, forgalmát. Ezzel egy időben fordultak el befektetők az úgynevezett „feltörekvő piacoktól” (emerging market), és a forint mélyrepülésbe kezdett. Rövid időn belül értékének 26 %-át vesztette el az euróval szemben, és államcsőd fenyegette az országot.

Hat hónap kihagyás után idén áprilisban kezdte el újra a forintalapú államkötvények kereskedését a magyar állam. Tegnap 64 milliárd forint államkötvényt adott el az Államadóság Kezelő Központ (ÁKK). Ellentétben a hazai hírközlésekkel, nem Magyarország az első (és egyetlen), amely most visszatért a nemzetközi kötvénypiacra. Júniusban Litvánia bocsátott ki 500 millió eurókötvényt öt évre, 9,375 % fixkamattal. Múlt héten, pedig Lengyelország bocsátott kétmilliárd US dollár értékben államkötvényt. A kedvező feltörekvő kötvénypiaci hangulatra jellemző, hogy Indonézia is a napokban bocsátotta ki tíz éves úgynevezett „szamurai kötvény”-ét 35 milliárd yen értékben.

Az adókockázati besorolással foglalkozó hitelminősítők osztályzata koránt sem olyan rózsás, mint azt a hazai média sugallja. Hiszen a befektetést javasló kategóriák közül a legalsó a „BBB” osztály, osztályzat. Az ennél alacsonyabb besorolások már a kockázatos befektetések csoportjába tartoznak. Ugyanakkor Magyarország dicsérete nem alaptalan, hiszen, amilyen (finoman szóval) nehéz helyzetben volt tavaly ősszel, ma már valóban sokkal kedvezőbbek a kilátások. Erre vonatkozik a külföldi elemzők, megfigyelők „szupersiker” jelzője.

A most kibocsátott eurókötvényt különben a Citigroup Inc. és az ING Groep NV forgalmazza, azaz menedzseli és árusítja a nemzetközi pénzpiacon.

.

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Csak, amolyan emlékeztetőként írom le azokat az eseményeket, tényeket, amelyekről a hazai média és az elemzők hada nem igazán szól, miközben az egész történet és történés tálalását abszolút bulvárosra vették. Futótűzként terjedt az országban, hogy „Gyurcsány lemondott”. A jobboldal (elektronikus) sajtója úgy érezte, itt az idő a 2006-os választási vereség, majd pedig az öszödi beszéd óta skandált kívánság felerősítésére: Gyurcsány távozásának, ill. az előrehozott parlamenti választások követelése. A baloldal (elektronikus) sajtójában, pedig pillanatok alatt megszaporodtak a Gyurcsányt támadó, kritizáló írások, elemzések, olyan emberektől is, akik eddig inkább csöndben voltak. Aztán, amikor a párt bizalmat szavazott vezérének, miközben az maga ellen konstruktív bizalmatlansági indítványt készül benyújtani másik funkciója (miniszterelnök) és teljesítménye ellen, a Gyurcsányt bíráló megnyilvánulások hirtelen elvesztették élüket.

Ami a hazai tájékoztatásban háttérbeszorult, az a Reuters tegnapi (március 21.) Budapestről küldött jelentésében már benne volt:

"....If Gyurcsany formally resigns, the government's mandate ends. If a new prime minister nominated by President Laszlo Solyom is not approved by parliament within 40 days, Solyom has the right to call new elections....."

magyarul:

".......HA Gyurcsány (formálisan) lemond(ana), akkor megszűnik a kormány (mandátuma). HA Sólyom ajánl egy új miniszterelnököt, és azt a parlament 40 napon belül nem fogadja el, akkor Sólyomnak joga van új választást kiírni...."

Első olvasásra, első reakcióm: sok a HA ! - és jól mutatja, hogy messze vagyunk még a "kormányválság"-tól. Úgy érzem, itt rengeteg taktikázásra van (és lesz még) lehetőség. Hiszen a kormányfő nem a lemondását jelentette be, hanem a szándékot, amit akkor tesz majd meg, ha már megtalálták utódját. Ravasz! Az persze biztos, hogy új ember kell, aki az országra váró sok sz@rt (szükséges megszorításokat) bevezeti és lenyeleti a néppel - és akit majd lehet szidni, mint a bokro(s)t.

Úgy tűnik továbbra is a fekete-fehér, a jobb és bal, a Gyurcsány vagy Orbán nevével fémjelzett kétpólusú (párt)rendszerben gondolkodnak az emberek, ezt sugallja az utca hangulata, de ezt közvetíti a média is. Ha nem így lenne, akkor most Orbán Viktor újra előjöhetne a 2006-os választás idejei, majd az öszödi beszéd utáni véleményével, miszerint bárki legyen, csak Gyurcsány ne a miniszterelnök.

A miniszterelnök keresés is érdekes módon jelenik meg a magyar gondolkozásban, hiszen az esetleges jelöltek szinte kivétel nélkül pénzügyi múlttal rendelkező szakemberek, „bankárok”. Pedig véleményem szerint a kormányfőnek egy közigazgatásban jártas személynek kellene lennie, hiszen a nyugati világban erre a posztra általában polgármesteri (vagy kormányzói) múlttal rendelkezőket választanak. Elvégre ha szűkebb hazájában már bizonyított, akkor egy ország vezetését is rá lehet bízni. (lásd Adenauer, Brandt, Schröder, Sarkozy, Reagan, Clinton, Bush stb.)

Ezzel szemben az elmúlt 20 év magyar kormányfői valamennyien közigazgatási (vezetési, "menedzseri") tapasztalat nélküliek voltak, akik pártvonalon jutottak erre a felelős posztra. Akár Gyurcsányt, akár Orbánt nézzük, lehet, hogy pártszervezésben kiválóak, közigazgatásban azonban járatlanok. Csakis tanácsadóik megbízható kutatásaira, információra, javaslataira támaszkodhatnak, amik közül a legmegfelelőbbet kell kiválasztaniuk, azaz meghozni a felelős döntést. Ez azonban – sajnos – nem mindig sikerül, amit csak nehezít, hogy a demokratikus államvezetést, és irányítást minden közigazgatási előismeret, gyakorlat és tapasztalat nélkül gyakorolják.

Ebből a megfontolásból kiindulva, olyan embert kell keresni Gyurcsánynak és pártjának a miniszterelnöki posztra, aki nevét adja a baloldali gazdaságpolitikai elképzelésekhez, és mint „szakértő” elviszi a balhét, az elkerülhetetlen gazdasági megszorítások végrehajtását.

Ezekben a napokban kevés szó esik magáról a gazdaságról, az ország valódi állapotáról - pártoktól függetlenül! A bajok nem új keletűek, azok már jóval a nemzetközi (hitel)válság előtt velünk éltek. Gondoljunk csak a körbetartozásokra, vagy egy egyszerű autóvásárlásra, amikor a kereskedő készpénzért nem akart kocsit eladni, csak (deviza)hitelre, törlesztésre, - mert azután százalékot kapott! Majd megjelent a bepalizás következő foka: a hihetetlenül alacsony havi törlesztést kínáló 120 hónapos azaz 10 éves futamidejű gépkocsihitelek, amiket még akkor is fizetni kell, amikor autónk már rég a roncstelepen lesz. Szóval, a pénzügyi válság kiváltó okai, és jelei sokkal előbb már itt voltak kishazánkban, mint az a tengerentúlon kirobbant volna. Körülbelül arra az időre lehet(ne) visszadatálni, amikor a forint alapú hiteleknek nemcsak a kamata volt jelentősen magasabb, de a „hitelkonstrukció” feltételei is sokkal rosszabbak voltak, mint a devizáé! Megjegyzem, megbízható, hivatalos helyen még most sem árulják el, hogy mi az az árfolyamhatár, amikor már nem éri meg devizában felvenni a hitelt?

Érdekes, az ellenzék soha, egyetlenegyszer sem emelte fel a szavát a devizahitelek miatt, ellen........- az elmúlt 5-10 évben! Csak azt hangoztatták, hogy a kormány túlköltekezik, "kiárulja az országot", a hiányok pótlására (állami) hiteleket vesz fel, de arról valamennyi ellenzéki párt hallgat (és hallgatott), hogy mára a lakosság 85 %-ának, a vállalkozások 60 %-ának, az önkormányzatok pedig 30 %-ának van devizahitele. Magyarán, az egész ország külföldi hitelekben van eladósodva. Az elmúlt évek, ha nem évtized során az ellenzék miért nem emelte fel a szavát a választóik, a kisemberek nevében, védelmében, érdekében? - pl. a devizahitelek befagyasztását, vagy korlátozását javasolva. A magyar termékek védelméhez hasonlóan a nemzeti érzelmű jobboldal miért nem indított kampányt a forint alapú hitelek hazafias népszerűsítéséért? A legnagyobb jobboldali párt miért nem javasolta, mi több követelte a bankrendszer reformját, pl. a kezelési költségek és egyéb hitelfelvételi kiadások mértékének szabályozását? Egyetlenegy politikus, parlamenti képviselő sem emelte fel a szavát a bankok és hitelintézetek félrevezető reklámjai ellen. Vannak olyan országok, ahol a betéti és hitel kamatláb közti különbség mértékét is szabályozzák. Valószínűleg ez a titka a devizahitelek népszerűségének is.

A hazai helyzet súlyosságával a nagynyilvánosság akkor szembesült igazán, amikor tavaly ősszel bejelentették: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) „megkereste” Magyarországot, hogy „segítséget nyújtson”. Felettébb cinikus megfogalmazás ez a hazai média (és a kormányzati propaganda) részéről. Érdekes módon a hazai közvélemény (az ellenzékkel együtt), abból a megfontolásból, hogy „mégis csak segítenek rajtunk”, pozitívnak ítélte meg ezt a „mentőövet”. Senki sem emlékeztetett vagy figyelmeztetett az IMF nemzetközi megítélésére, hogy ez a pénzintézet a világ mumusa: mindenkin „segít”, de (hogy pénzét biztos vissza tudja szerezni) cserében szigorú feltételeket szab, és ezzel valójában beleavatkozik az ország gazdasági életébe. Igaz, nem közvetlenül, azaz nem diktál, de megkövetel bizonyos „mutatók” elérését, betartását. Ezt már megtapasztalta Magyarország, amikor az IMF diktátumának megfelelően dolgozta ki az ország csődtől való megmenekülését az akkori pénzügyminiszterről elnevezett, vagy inkább elhíresült mentőcsomag.

A tavaly őszre kialakult helyzet annyira hirtelen cselekvésre késztette a kormányzatot, hogy még a Valutaalappal való megállapodásra sem volt felkészülve. Hiszen az 1995-ös segítséghez képest most (már) egy EU-tag Magyarország fordult a gazdasági nehézségekkel küzdő országok utolsó mentsvárához, az IMF-hez. A megállapodás aláírása a bejelentést követő második napon történt. A hivatalos (hazai) magyarázat szerint meg kellett várni az IMF képviselőjének Magyarországra érkezését. A valóságban azonban ez idő alatt a magyar kormány (maga Gyurcsány Ferenc) kereste meg és fel az EU gazdasági nagyjait (Berlin, Párizs, Róma, Madrid), hogy engedélyezzék egy EU-tagállam ilyen formájú megsegítését. Itt jegyzendő meg: Magyarország mellett azóta Lettország is kapott IMF segítséget az EU jóváhagyásával, miközben az euró-zóna országai nyilatkozatban jelentették be, hogy tagjai, nem fordul(hat)nak az IMF-hez!

A Valutaalap képviselőjének legutóbbi (múlt havi) magyarországi látogatása viszont már jelezte, hogy a tavaly október végi mentőöv nem elég, az ország gazdasági helyzete sokkal rosszabb, súlyosabb. Ezt támasztotta alá a miniszterelnök február 16-i megnyilatkozása, amikor kb. nyolc órán belül háromszor megjelent a képernyőn. Először a parlamentben elmondott beszédével (és intézkedési csomag bejelentésével), majd a kora esti órákban közvetlenül a lakossághoz szólt, végül az állami televízió Este című műsorában magyarázta el ismételten a várható megszorító intézkedéseket. Az események ettől kezdtek felgyorsulni, amit a hazai politika és képviselői (a média segítségével) megpróbáltak „elméleti síkra” terelni. A parlamenti ellenzék a február 16-i miniszterelnöki beszéd idején is rutinszerűen kivonult a teremből, majd az MDF a vészharag megkongatásaként bedobta Bokros nevét a köztudatba. Ezzel azonban nem a súlyosbodó gazdasági helyzetre terelődött a figyelem, hanem a kicsinyes pártharcokra.

Bokros Lajos nevének ismételt felbukkanása és „aktivizálása”, a köztudatban komoly figyelmeztetésként kellett volna megjelennie. Hiszen személyéhez fűződik a kapitalista gazdasági rendszerre való áttérés egyik legfájóbb, de szükséges szakasza. Talán ezért is van zavarban az MSZP, és nem tudná elviselni e gazdasági szakember irányítását, mivel félő, hogy ez is további népszerűségvesztéshez vezetne. Kérdés azonban, hogy a népszerűség vagy az ország érdekei a fontosabbak. Ez persze nem jelenti azt, hogy - pártállástól függetlenül - kormányfőnek („állammenedzsernek”) egy gazdasági szaktekintély lenne a legjobb választás.

.

Kapcsoldó anyagok (előzmények időrendi sorrendben)

Wednesday, June 29, 2005
Az IMF is aggódik (?) (a 2005-ös költségvetés kapcsán)

Monday, August 13, 2007
Egy ország megvezetve (elsőként léptünk be az IMF-be)

Wednesday, October 29, 2008
Amit a válságról tudni kell

Monday, February 23, 2009
Baj van, nagy baj van (?)

Baj van, nagy baj van (?)

Olvasom az MTI-re hivatkozó index.hu beszámolót a kelet-európai gazdaság helyzetéről, ahogy azt a brit The Economist látja. Már a magyar cím is bizonyos optimizmust sugall: „Talán elkerülhető a kelet-európai katasztrófa”. Ez valahol összecseng a múlt hétfői eseményekkel, a magyar miniszterelnök „szuperaktivitásával”, legalábbis, ami és ahogy a médián keresztül érezhető és látható volt: délután beszéd a Parlamentben, koraeste televíziós beszéd a néphez, majd beszélgetés a köztévé Este című műsorában. Mindez egy nap, alig nyolc óra alatt.

Lehet, hogy ez Gyurcsány tanácsadói (PR szakemberei) szerint „jó húzás” volt, bennem pont az ellenkezőjét váltotta ki. Itt valami nagy baj lehet, ha a miniszterelnök ennyire „nyomul”, és szokatlanul aktívan próbálja magyarázni a megszorító intézkedéseket. A kívülálló helyzetértékelését negatívan befolyásolta a Gyurcsány beszéd parlamenti fogadtatása is. Olyan kritikus helyzetben, amiről az Economist a régióról, annak gazdasági helyzetéről ír, az ellenzéknek nem a meghallgatás elleni tiltakozással, látványos kivonulással kellett volna reagálnia, hanem a külső- és belső körülmények komolyságára tekintettel a megoldáskeresés ötletgazdag vitájával. Szánalmas volt nézni és hallgatni az ellenzéki pártok vezérszónokainak formális, semmitmondó „hozzászólásait”. Mintha valami amatőr, mi több dilettáns színjáték részesei lettek volna a képernyők előtt ülők. A Gyurcsány beszéd szövegét – állítólag – nem osztották szét előzőleg a parlamenti pártok (vezetői) között, sőt, mintha azon az utolsó percekben is változtatott volna a miniszterelnök. Ennek fényében és tudatában megdöbbentő volt látni (és hallani) az előre megírt, papírról felolvasott formális hozzászólásokat, amelyeknek nem sok közük volt a kormányjavaslathoz, annak bírálatához. A Fidesz szónoka „történelmi áttekintés” keretében olvasta a kormány és a miniszterelnök fejére eddigi tevékenységét. Az MDF elnöke, pedig Hemingway testvérétől(?) származó idézettel indított. Az SZDSZ is inkább csak a ráolvasás módszerével élt. Egyedül a KDNP szónoka tűnt konstruktívnak az élelmiszerek ÁFÁ-jának csökkentésére, differenciálására tett javaslatával. Ebből sem alakult ki „parázs vita”, mivel a miniszterelnök válaszában komolytalan érvekkel állt elő. Például, az igazságosság, a „szociális esélyegyenlőség” alapján vajon melyik kenyér ÁFÁ-ját csökkentsék: a fehérét vagy a barnáét? - a legolcsóbbét vagy azokét is, amiket „a gazdagok (is) vesznek?” Ez volt számomra az a pont, amikor éreztem, hogy ennek az országnak a „politikai elit’-je nem érzi át a kialakult (gazdasági) helyzet súlyosságát.

Ugyanezt a mentalitást tükrözi a hazai médiában „copy-paste”val átvett és terjesztett Economist cikk magyar változata, mely néhány (lényeges) dolgot, megállapítást elhallgat.

Már az eredeti cím is sokkal lesújtóbb, mint a magyar: „Argentína a Dunánál?" Aki egy picit is ismeri, vagy még emlékszik az elmúlt évtizedek világgazdasági eseményeire, annak rögtön beugrik, hogy a dél-amerikai ország államcsődjére utal a brit gazdasági lap blikkfangos címe. Sőt egyes közgazdászok szerint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) diktátuma juttatta tönk szélére Argentínát, ill. az argentin gazdaságot. A vészjósló cím alatti kezdőmondatban feltett kérdés sem valami szívderítő: Ha összekeverjük az 1997-es kelet-ázsiai válságot a 2001-es dél-amerikaival, akkor a 2009-es kelet-európait kapjuk?

A cikk a legnagyobb problémát a bankrendszerben látja. A nyugat-európai (EU) bankokat maguk mögött tudó kelet-európai bankok, leányvállalatok a nagy nyereség (profit) reményében az elmúlt években könnyedén adtak hitelt a térségben, ráadásul külföldi fizetőeszközben, devizában (svájci frankban és euróban). A helyi bankok pénzügyi problémáit azonban a (nyugati) anyavállalatok nem tudják (egymaguk) megoldani, mivel hazájukban ők is bajba kerültek. A görög kormány például felszólította bankjait, hogy fejezzék be (hitelezői) tevékenységüket a Balkánon. A Kelet-Európának nyújtott osztrák kölcsönök mértéke, pedig az osztrák GDP 80 %-ának felel meg!

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az egész Európát sújtó gazdasági válság miatt a Nyugat-Európába irányuló kelet-európai export iránti kereslet csökkent, ráadásul a nyugat-európai üzemek, gyárak termelésének lelassulása, csökkenése elbocsátásokkal (is) jár, és ez elsősorban a „vendégmunkásokat” érinti, akiket hazájukba visszatérve a munkanélküliség (és az adósság) vár. A kelet-európai államok, kormányok helyzetét elemző rész kiemeli Magyarországot, mint „extra problémás” esetet, ahol különösen magas a külföldi államadóság, esetünkben ez megközelíti az ország teljes (100 %-os) GDP-jét!

Erről vajon miért nem számolt be az MTI? – vagy a magyar blog-világ?

.

.

.

Kapcsolódó anyagok (időrendi sorrendben)

Wednesday, June 29, 2005
Az IMF is aggódik (?) (a 2005-ös költségvetés kapcsán)

Monday, August 13, 2007
Egy ország megvezetve (elsőként léptünk be az IMF-be)

Wednesday, October 29, 2008
Amit a válságról tudni kell

Monday, March 23, 2009

Miért hagytuk, hogy így legyen?

.

Amit a válságról tudni kell

Csődhelyzet nincs. Mármint a magyar állam és gazdaság nincs csődközelben. Viszont a világméretű hitelválság, pontosabban a bankok egymás iránti bizalmatlansága, illetve ennek következtében a hitel- és (kész)pénzforrások elapadása, esetleg elmaradása, komoly nehézségek elé állíthatja a magyar gazdaságot. Mindennek az alapja az effektív devizahiány. A külföldi megfigyelők szerint a magas hazai hitelkamatok miatt fordultak az emberek a jelentősen alacsonyabb svájci frank, euró vagy yen alapú hitelek felé. Csak zárójelben: jó lenne tudni, hogy ezt a magyar állam miért engedélyezte, engedte. Már csak azért is, mert a felmérések szerint nemcsak a lakossági hitelek közel 90 %-át teszik ki a devizahitelek, hanem a vállalkozások és az önkormányzatok adóságait is. A magyar vállalkozások 60 %-a, az önkormányzatoknak, pedig 30 %-a van devizában eladósodva. Ezért a forint stabilitása a legfontosabb feladata az államnak, és a kormánynak. A magyar fizetőeszköz drasztikus meggyengülése komoly gazdasági zavarokat okozna, melyek beláthatatlan következményekhez vezethetnének.

Ilyen értelemben a kormány helyesen jár(t) el, amikor a forint stabilitását tűzte ki elsődleges céljának. Mindent ez alá rendelt. A kérdés csak az, vajon a legjobb, leghatásosabb módszert alkalmazta, vetette be.

A jegybanki alapkamat drasztikus emelése (8,5 %-ról 11.5 %-ra ) ugyanis nemcsak a hiteleket drágítja meg, hanem a pénzintézetek számára a betétek utáni kifizetéseket is. Persze ezek a pénzügyi műveletek mind hazai pénznemben kötődnek és bonyolítódnak, és nem érintik a devizahiteleket. A külföldi befektetőket ez a kamatemelés egyáltalán nem fogta vissza a forinttól való meneküléstől. A pénzkivonásnak ugyanis valóban világméretű háttere és mozgató ereje van, az a bizonyos „trend”. A befektetők eggyel tisztában vannak: Amerika már keresi a kiutat a maga teremtette válságból. A dominó elv alapján, a világon végig söprő pénzügyi válság, azonban a földkerekség többi pontján még nem mutatja a „gyógyír” megtalálásának jeleit. Az EU leszerepelt. Ellentétben az ötven szövetségi államot magába tömörítő USA-val, a 27 tagállamos EU-nak nincs közös és egybehangzó pénzügyi politikája. A franciák (a soros elnök Sarkozy-val az élen) valami közös megoldáson, ill. megoldásban gondolkoztak. A németek ezt az első perctől ellenezték, és a „mindenki maga oldja meg” elvet vallják. Valószínűleg az NDK „megsegítéséből” tanultak, és nem hajlandók egyik tagállam segítségére sem sietni. Ki tudja, hány tagállam szorul(na) segítségre a 27 közül, különösen az újonnan csatlakozott 12 ország közül.

Érdekes, Gyurcsány miniszterelnök az „IMF-csomag” ismertetésekor többször is hangsúlyozta, hogy „Magyarország független ország”. Valószínűleg ezzel próbálta megnyugtatni nemcsak politikai ellenfeleit, de az ország népét is, hogy az IMF-csomag elfogadásával, megkötésével Magyarország nem került gazdasági függőségbe. Viszont kijelentése felveti az EU felelősségét.

Valóban. A pénzügyi világban Magyarország nem, mint EU tagállam szerepel, hanem, mint „feltörekvő ország”, az „emerging market” tagja, része. Ezen országokból, pedig most mindenki megpróbálja kivonni a helyi valutában tartott pénzét. Hiszen nem tudni mit hoz a jövő, az USA-ból kiindult hullám milyen és mekkora hatással lesz a feltörekvő piac országaira, gazdaságaira. Mennyire gyengül a helyi fizetőeszköz, mennyire sínylik meg a zuhanó nyersanyag árakat, az export és a beszállítók elmaradását stb. ? Manapság mindenki az USA dollár felé fordul. Ott biztosabb helyen van a pénz, mint bárhol máshol a világban. Ezt a gondolkodást igazolja a dollár jelentős megerősödése. És erről a gondolkozásról nem beszélnek Magyarországon.

Pedig, ha egy kicsit odafigyelünk az utóbbi napok történéseire, ez kristálytisztán követhető. A nemzetközi (spekuláns?) pénzügyi befektetések „átcsoportosítása” pillanatok alatt legyengítette a forintot. Az állam (kormány) rögtön garanciát vállalt (kizárólag és csakis) a banki betétekért, mely lépéssel megakadályozta az esetleges pánikot, a pénzek tömeges kivételét a bankokból. A devizahiánnyal küszködő bankokat, pénzintézeteket is (elvben) „megtámogatták” az EU által beígért 5 milliárd eurós „biztosíték”-kal. Ez nem effektív segítség, hanem csak „közérzetjavító” intézkedés volt: a bankok egynapos(!) kölcsönt kap(hat)nak, napi devizaforgalmuk zökkenőmentes biztosítására.

Kisvártatva megjelent a nemzetközi színen a pénzvilág mumusa, a Valutaalap (IMF) és felajánlotta segítségét a bajbajutott vagy afelé tartó országok részére. Ennek a szervezetnek nagyon rossz híre van a világban. Elsősorban, mert segítsége fejében nagyon szigorú gazdasági előírásokat, diktátumokat követel meg. Ezek a feltételek nem mindig segítik ki a bajbajutottakat, lásd Argentína esetét, ahol a mai nap is az IMF-et vádolják az államcsődért.

A magyarországi befektetőket is megrémiszthette, hogy ez a szervezet felajánlotta segítségét. Valami nagy baj lehet, ha egy EU-s tagországnak egy ilyen „segélyszervezet”-hez kell fordulnia. A híradások Izland, Ukrajna, Pakisztán, Fehéroroszország (Belorusz) társaságában emlegették Magyarországot. A helyzetet csak súlyosbította, hogy míg világszerte kamatcsökkentést jelentenek a jegybankok, addig Izlandon és Magyarországon kamatemeléssel próbálják védeni a helyi fizetőeszközt. Naná, hogy megijedtek a külföldi befektetők, hiszen (jelenleg) hazánk az egyetlen EU tagország a megsegítendők listáján! A magyar lakosságot, pedig nem tájékoztatták, hogy vajon miért is húzódnak el a megbeszélések, tárgyalások, ill. azok nyilvánosságra hozatalát miért halogatta a miniszterelnök. A nyugati hírügynökségek, gazdasági szakértők viszont jelezték: az IMF-vel való megállapodást meg kellett beszélni, tárgyalni az EU többi (vezető) tagállamával, illetve azok vezetőivel! A most nyilvánosságra hozott megállapodás feltételeinek kidolgozásában, és elfogadásában, jelentős szerepet játszott az EU. Tehát, Brüsszel mégsem hagyta (teljesen) cserben Budapestet. Az IMF diktátumaitól – valószínűleg – megszabadultunk. A még előttünk álló válság kivédésére való felkészülés ezáltal színtiszta belügy lett. A „vészforgatókönyv” összeállítása és levezénylése nemzeti érdek, ezért a parlamenti pártok közös felelősségét kell(ene) szorgalmazni. Szem előtt tartva és megfogadva a költő szavait:

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

(Kölcsey Ferenc: Huszt)

.

.

Frissítés (29.10.08. 09:02)

fenti írásommal és gondolatmenetemmel egybecseng a Londonban "sztármenedzser"-nek kikiáltott (vagy ismert) Matthieu Belondrade véleménye. Belondrade úr a párizsi Natixis befektetési bank "Európai Feltörekvő Piacok" (országok) részlegének vezetője. Véleménye szerint Magyarország mostani "megtámogatása" nem fogja megváltoztatni a külföldi befektetők hozzáállását, hogy távoltartsák magukat hazánktól. Ugyanis a felajánlott (IMF és egyéb) "segítség" a jelenlegi helyzetben csak a forint stabilitását célozta meg, azaz a likvidítást, a megfelelő mennyiségű (deviza) készpénz biztosítását. Az ehhez szükséges (hazai) megszorítások viszont a gazdasági növekedést fogják jelentősen rontani, ami miatt a külföldiek továbbra is óvatosan kezelik majd magyarországi befektetéseiket. Ezért Belondrade úr szerint Magyarország - legalább 2009 nyaráig biztos - nem lesz vonzó a külföldi befektetők számára. A kelet-európai helyzet elemzéséről szóló teljes cikk és interjú (angolul) ITT olvasható.

.

Kapcsolódó anyagok (időrendi sorrendben)

Wednesday, June 29, 2005
Az IMF is aggódik (?) (a 2005-ös költségvetés kapcsán)

Monday, August 13, 2007
Egy ország megvezetve (elsőként léptünk be az IMF-be)

Monday, February 23, 2009
Baj van, nagy baj van (?)

Monday, March 23, 2009
Miért hagytuk, hogy így legyen?

.