Tuesday, May 18, 2010

Zentai és az állampolgárság

A Zentai-ügyet és annak alakulását elsősorban az állampolgárság egyetemes intézménye miatt követtem és követem. Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Zentai kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. A magyarországi állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – a jogi alap és vonzatainak részletes ismertetetése a lakosság, az állampolgárok felé. Ehelyett Magyarországon érzelmi alapokra próbálták, és próbálják helyezni ezt a nagyon fontos kérdést, szinte teljesen mellőzve a 10 millió hazai („egyes”) állampolgár jogvédelmét. Azoknak az elsődleges jogvédelmét, akik az ország nemzetközileg elismert területi szuverenitásából kiindulva az államiság alapját képezik. Ugyanilyen alapon követem az állampolgárság ausztráliai megítélését, az ottani (nemzet)tudatban elfoglalt helyét Zentai kiadatási ügyével kapcsolatban, miközben az elmúlt öt évben sok mindenre fényderült, magára a vádra és a gyilkosság körülményére is.

Az alaptörténet

1944 novemberében bevisznek egy 18 éves fiatalembert az egyik budapesti laktanyába, ott kegyetlenül megverik, olyannyira, hogy a brutális bántalmazásba belehal. Tetemét a későbbi tanúvallomások szerint a Dunába dobták. Az esetről csak a háború után értesült a teenager családja, miközben a családfő minden követ megmozgatott fia felkutatására. Hamarosan kiderült, hogy gyermeke, Balázs Péter, ennek a laktanyai brutális gyilkosságnak lett áldozata. A gyilkosságért, - más brutális, szadista bűncselekmények elkövetése miatt - két egykori tisztet (Máder százados, Nagy hadnagy) bíróság elé állítottak, és háborús bűnelkövetőkként súlyos büntetést szabtak ki rájuk. Az ügyvéd apa, Balázs Dezső, azonban ebbe nem tudott belenyugodni, mert számára továbbra is hiányzott egy fontos láncszem: hogyan került a fia a laktanyába? A kérdésre hamarosan megjött a válasz: olyan valaki által kerülhetett a laktanyába, aki az utcán (a periratok szerint egy villamoson) felismerte, sőt („zsidó”) származásáról is tudott, amiből magától érthető volt, hogy az akkori rendeletek alól kibújva nem vonult be munkaszolgálatra, és nem viselte a kötelező sárga csillagot. Ez a valaki, pedig nem lehet más, mint a perek során, a tanúvallomásokban elhangzott Zentai hadapród őrmester, aki – akárcsak a Balázs család - ugyancsak budafoki volt. Ergo, az apa számára egyértelművé vált, hogy fia kegyetlen haláláért elsősorban Zentai Károly a felelős, hiszen ha ő nem ismeri fel, és nem viszi be a laktanyába, akkor gyermeke – nagy valószínűséggel – túléli a háborút, az üldöztetést, a vészkorszakot. Az apa mindent elkövetett, hogy Zentait felkutassa, és bíróság elé vigye fia halálában játszott szerepének tisztázása végett. A magyar hatóságok azonban ebben nem voltak partnerek. Hiába gyűjtötte össze a terhelő bizonyítékokat, a bírósági jegyzőkönyveket, tanúvallomásokat, a szülői seb, a családi fájdalom az államapparátust hidegen hagyta. Talán azért is, mert sok ilyen vagy ehhez hasonló eset történt a 40-es évek elejétől 1945 áprilisáig.

A család, de főleg az apa, mindent elkövetett Zentai felkutatására, ami nem volt nehéz, hiszen Zentai édesanyja – a legsötétebb Rákosi korszakban - 1955-ben hivatalosan vándorolhatott ki Budafokról fiához Ausztráliába. A magyar hatóságok tehetetlenségét látva Balázsék az összegyűjtött anyagot a 60-as években kijuttatták Bécsbe, a náci-vadász Simon Wiesenthal Központhoz, ami, és akik akkoriban sokkal jelentősebb háborús bűnösökkel foglalkoztak (pl. Eichmann kézre kerítése), mintsem ezzel a mindennapos „piti” üggyel. Simon Wiesenthal különben nem szerette, ha „náci-vadász”-nak nevezték, mert mint oly sokszor hangoztatta: ő (és munkatársai) az ártatlan civil lakosság, azon belül is a „zsidó” származásúak elleni bűnök, gyilkosságok elkövetőinek felkutatásában érdekelt, hogy azokat átadja az igazságszolgáltatásnak a bűnösség megállapítása, valamint a büntetés kiszabása végett. Simon Wiesenthal a tetteseket elsősorban a náci vezetésben, ill. a „kivitelezésben”, a végrehajtásban közvetlenül részt vettek körében kereste. Ezt a „kutatómunkát” vette át és folytatta Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Wiesenthal Központ vezetője, aki felismerte, hogy a még felelősségre nem vontak, vagy az alól kibújtak száma a természetes elmúlás következtében egyre gyorsabban csökken. Ezért hirdette meg vitatott akcióját az „Utolsó esély”-t (Last Chance), melyben minden használható (sikeres és eredményes) információért 10.000 eurót ajánlott fel. Balázs Péter még élő ikertestvére Zuroff-hoz is eljutatta apjuk gyűjteményét azzal, hogy a „vérdíj”-ra nem tart igényt a család, viszont végre szeretnék megtudni az igazságot: hogyan került a 18 éves Péter e fenevadak karmai közé, akik oly brutálisan elbántak vele.

Zuroff akcióját elsősorban a „pénzjutalom” tette ellenszenvessé, majd annak „kommunikálása”, amikor a könnyűzene, a slágerek világából kölcsönzött 10-es toplistát tett közzé a jeruzsálemi központ. A lista hitelességét ugyancsak rontja, hogy a körözött személyek között egyre kevesebb a valódi (német) náci háborús bűnös, tömeggyilkos, és egyre több az egykori kollaboráló, azaz a munka- és haláltáborok „személyzete”, őrei stb. Ezen a listán szinte kakukktojás Zentai szerepeltetése, hiszen a vádirat és a kiadatási kérelem szerint is csak egyetlenegy ember brutális megölésében segédkezett, ráadásul nem volt sem náci, sem nyilas párttag, sőt sváb származása ellenére még a Volksbund-nak vagy a Waffen SS-nek sem volt tagja. Csak a náci Németországgal szövetséges Magyar Királyi Honvédség hadapród őrmestere volt.

Sokkal súlyosabb vádakkal illetik a top lista harmadik helyezettét, az ugyancsak magyar Képíró Sándort, akit a mintegy 3.000 áldozatot követelt újvidéki mészárlás megszervezésében való részvétellel vádolnak, és aki ennek ellenére magyar „állami garanciával” háborítatlanul él Budapesten. Képíró felkutatásáért Zuroff tavaly megkapta Újvidék díszpolgára címet.

A magyarországi média elhallgatja a tényeket, a kiadatás sarkalatos pontjait, magyarul félreinformálja a hazai közvéleményt. Az öt éve tartó jogi huzavona nem Zentai bűnösségéről vagy ártatlanságáról szól, hiszen annak megállapítása a magyar fél feladata, hanem a kiadatási kérelem „szakszerűségéről”. A védelem először magát az ausztrál kiadatási gyakorlatot vonta kétségbe. Nevezetesen, egy szövetségi állam (West Australia) helyi (kerületi) bírósága dönthet-e egy ilyen fontos (állami és nemzetközi) ügyben, vagy erre csak egy „felsőbb”, központi, szövetségi fórum (lenne) hivatott. Amíg ez ügyben – a többszöri fellebbezési lehetőséget is kihasználva – végleges döntés (elutasítás) nem született, addig az egész kiadatási procedúra állt. Majd elkezdődött a törvényben előírt lehetőségek kihasználása: a helyi, majd szövetségi állami, végül központi, szövetségi szinten a kiadatási kérelem felülvizsgálása, természetesen az ausztrál (állam)polgárnak megadatott fellebbezési lehetőségekkel. Úgy tűnik, ezek a lehetőségek most kimerültek. Valamennyi jogi fórum szerint a kiadatási kérelem megfelel a két ország (Ausztrália és Magyarország) közötti egyezménynek. Ezt hagyta jóvá a kormány és az állam nevében a szövetségi belügyminiszter. A belügyminiszteri jóváhagyást, azaz a kormány döntését azonban a Legfelsőbb Bíróság felülbírálhatja, azaz megsemmisítheti, vagy újragondolásra visszaküldheti, amennyiben az állampolgár ezt kéri, illetve ezzel a lehetőséggel él.

Az év elején úgy tűnt, hogy Zentai ezzel nem tud élni, mert nincs hozzá anyagi háttere. Az eddigi szabadlábon védekezésre letett óvadékok, valamint az ügyvédi költségek minden vagyonát, 60 év munkájának gyümölcsét, felemésztette. Ezért az ausztrál Emberjogi Szervezethez fordult segítségért, és időközben jelentkezett egy neves bírósági ügyvéd is, aki ingyen elvállalta Zentai védelmét. A nemrég megtartott tárgyaláson, mint az utolsó lehetőség, már nem a jogi előírások csűrése-csavarása dominált, hanem a politika és az érzelmek. Elsősorban Zentai idős kora, egészségi állapota, „szállíthatósága”, a magyarországi igazságszolgáltatás hiányosságai, és nem utolsó sorban az állampolgárság, valamint a jelenlegi ausztrál (munkáspárti) kormány politikai beállítottsága, hogy megfeleljen a nemzetközi elvárásoknak, azaz az országra nehezedő nemzetközi nyomásra, miszerint Ausztrália még egyetlen náci háborús bűnöst, vagy azzal vádolt személyt nem adott ki.

Zentainak egyetlen lehetősége van a kiadatás és a magyar hadbíróság elé állítás elkerülésére, ha hitelt érdemlően bizonyítani tudja: a gyilkosság idején (már) nem volt Budapesten. Ezt csak egykori bajtársai tudják igazolni. A Sydney-ben élő Cs. Szabó Károly tanúvallomása ezt a célt szolgálta, de az eskü alatt írt szöveg csak az ismeretséget támasztja alá, és, hogy ugyanabban a laktanyában teljesített szolgálatot, mint Zentai. Magára a gyilkosságra, annak körülményére az egykori bajtárs sem tudott konkrétumokkal szolgálni. Sőt, vallomása újabb kérdéseket vett fel: ha az ügyeletes tiszt tudta, - hiszen így tájékoztatta Cs. Szabót -, hogy a parancsnoki szobában „zsidót” vernek boksz-kesztyűvel, akkor ez mindenki által ismert volt. Sőt, Csapó Endre, a Sydney-ben megjelenő Magyar Élet hetilap főszerkesztője, cikk sorozatában nyolc „zsidó” szemtanú vallomásáról is említést tesz, ami azt jelenti, hogy a laktanyába több („zsidó”) civil fogva tartott is tartózkodott. Ezen civileknek a laktanya területére történt beengedéséről – a háborús időkre való tekintettel – kizárt, hogy csak a szadista Máder százados és helyettese Nagy hadnagy tudott. Arról nem szólnak a hírek, hogy a nyolc "zsidó" (szem)tanúval hogyan bántak? Őket is verték? Ha igen, akkor annak lettek-e maradandó nyomai? Mikor, hogyan és milyen indokkal engedték el őket? Ezen kérdések megválaszolása sokat segítene annak (utólagos) megállapításában, hogy "túlkapás" vagy szándékos gyilkosság történt.
Ugyanakkor mellékvágány Cs. Szabó és Csapó beszélgetésében a tiszti járőrszolgálat működésének ismertetése, hiszen a periratok szerint Zentai a villamoson ismerte fel Balázs Pétert. Tehát nem igazoltatásról volt szó! Nem hamis vagy hamisított okmányok miatt bukott le a fiatalember, hanem, mert valaki, aki régről ismerte, felismerte. Annak igazolása, hogy Zentai a gyilkosság idején (már) nem volt Budapesten, még nem cáfolja az áldozat apjának feltételezését, hogy fiát Zentai juttatta a gyilkosok kezére! Hiszen, ha elfogadjuk, hogy Zentai alakulatával már délelőtt elhagyta a laktanyát, a gyilkosság pedig délután, sötétedéskor történt, azért még Balázs Pétert Zentai vihette be a laktanyába. A mindenkori előírások szerint a kapuügyeletesnek tudnia kell, hogy ki lép be a laktanya területére. Sőt, erről naplót köteles vezetni. Sokat segítene, ha ez előkerülne.

Az egykori bajtársak segítőkészségén kívül egy sokkal lényegesebb lehetőség van a kiadatás megtagadására, különös tekintettel az állampolgárság szentségére. Hiszen saját állampolgárt nem szokás kiadni, azt hazájában kell bíróság elé állítani, és felelősségre vonni tetteiért. Nem tudom mennyire ismert a Sheinbein-ügy, ami 1999-ben nagy port vert fel az Egyesült Államokban és Izraelben egyaránt, - és amiről az ugyancsak amerikai-izraeli kettős állampolgár Efraim Zuroff-nak is illene tudnia. No meg az ausztrál igazságszolgáltatásnak sem ártana.

.
A Sheinbein ügy

1997-ben két amerikai teenager, a 17 éves Samuel Sheinbein és a vele egykorú Aaron Needle, Maryland szövetségi államban brutális módon meggyilkolták (feldarabolták és megpróbálták elégetni) valami nő ügy miatt a 19 éves ugyancsak amerikai Alfredo Enriquo Tello-t. A gyilkosság után Sheinbein a New York-ban szabadalmi ügyvédként dolgozó édesapja segítségével Izraelbe szökött. Később apja is követte. Az apa, Sol Sheinbein, 1944-ben az akkori brit mandátumú Palesztinában született, ezért Izrael állam elismerte állampolgárának, azaz amerikai-izraeli kettős állampolgárnak. Az USA-ban született fiát az Egyesült Államokban körözték, majd kiadatását kérték Izraeltől. A kiadatásra váró fiatalember a börtönben apja után megkapta az izraeli állampolgárságot, annak ellenére, hogy addig még sohasem járt Izrael állam területén. Közben az Egyesült Államok és Izrael megállapodott a teenager kiadatásában, akire csak azért nem várt halálbüntetés Maryland államban, mert tette elkövetésekor 17 éves volt, és ezért fiatalkorúnak számított. Ugyanakkor a második legsúlyosabb büntetést, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést kívánták rá kiszabni. Az ügyvéd apa ezért az ügyet az izraeli Legfelsőbb Bíróság elé vitte, ahol a bírák 3:2 arányban a kiadatás ellen döntöttek. Ezzel egy időben törvénymódosítást eszközöltek, hogy a gyilkos börtönbüntetését Izraelben töltse le. Ehhez a „vádalku” (plea bargain) egy sajátos formáját alkalmazták. A főleg Amerikában ismert eljárás lényege: a vádlott elismeri bűnösségét, és ezért cserébe a vádat enyhítik. Nem az ítéletet, hanem a vádat! Például, valakit szándékos emberöléssel vádolnak, amit tagad, viszont az erős felindultságban elkövetett gyilkosságot elismeri, „bevallja”. Így Samuel Sheinbein elismerte, hogy ő darabolta fel egy körfűrésszel Tello-t, majd a holttest elégetéséhez is segédkezett, viszont magát a gyilkosságot barátja, Aaron Needle, követte el. Ellentétben az amerikai, marylandi tényleges életfogytiglanival, az izraeli bíróság 24 év börtönre ítélte Samuel Sheinbeint, azaz jó viselete esetén - harmadolást kérve - akár 33 éves korában, 2023-ban, szabadulhat.

- . -

Zentai esetében a mostani felülvizsgálati tárgyaláson derült ki, hogy az ausztrál nyomózó hatóságok már rég jelezték az ügyészségnek, hogy mivel a tanúvallomástévők közül senki sem él, így nem lehet kideríteni, hogy a vallomások igazak és hitelesek-e, azaz kényszer alatt vagy anélkül születtek. Ezért ausztrál bíróság elé eleve nem kerülhet az ügy. Nincs az az ausztrál bíró és bíróság, amely "fair" tárgyalást tudna levezetni csak (vitatható eredetű) jegyzőkönyvek alapján.

De! Ha Zentait kiadják, akkor Magyarországon, mint magyar állampolgárt állítják (had)bíróság elé, és ismerve a hazai igazságszolgáltatást, ott már nem ellenőrzik, hogy a tanúvallomások hogyan születtek! Ezért Zentai (és családja) jogosan aggódik a kiadatás következményei miatt. Hiszen a hazai gyakorlatban azt is rákenhetik, amit el sem követett - lásd Kaiser Ede, a Móron nem járt móri gyilkos esetét, aki bevallott jó néhány bankrablást, csak pont a mórit nem. A magyar bírót, és bíróságot ez az „apróság” nem érdekelte!

Viszont, ha az állampolgárság intézménye Ausztráliában is oly erős, mint a fentebbi példa szerint Izraelben, akkor egy törvénymódosítással Zentai kiadatását is meg lehetne tagadni. Igaz, akkor a „vádalku” miatt, - amit egyébként Victoria szövetségi államban alkalmaznak! - Zentai elismeri bűnösségét, és elfogadja az ausztrál bíróság ítéletét, mely bármi lehet, csak (bizonyíték hiánya miatti) felmentés nem. Hiszen – ez esetben - eleve bűnösnek vallotta magát. Vajon ez az eljárás elfogadható lenne mindkét állam számára, és vajon a két család (Zentai és Balázs) is megnyugvással fogadná a döntést?
.
.

Saturday, May 15, 2010

Állampolgárság vs. kettős állampolgárság

Mint azt már többször és több helyen jeleztem, és kifejtettem: a Zentai-ügyet az állampolgárság egyetemes intézménye miatt követtem és követem (Zentai és az állampolgárság - kattints rá!). Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Zentai kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. Az akkoriban Magyarországon zajlott állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – az állampolgárság jelentőségének alapos jogi ismertetése, és vonzatainak hangsúlyozása. Ehelyett érzelmi alapokra próbálták és próbálják helyezni az egyén és az állam közti nagyon erős kapcsolatot, mint az államiság nélkülözhetetlen alapját, az állampolgárságot. Erre kívántam felhívni a figyelmet 2005-ben közzétett blogbejegyzésemben A kettős állampolgárságról másként címmel - (kattints rá!)

Számomra azért érdekes a Zentai ügy, mert egy olyan esetről szól, amikor egy ország állampolgára honosítását követően, azaz az állampolgári esküjének szellemében, példamutató életet él(t), majd olyasmivel gyanúsítják, amit, mint (ausztrál) állampolgár el sem követett. Ergo, egy ország kiadhatja-e saját állampolgárát egy idegen országnak, egy olyan (feltételezett) ügyben, amit, nem állampolgáraként követett el? Ez a dilemma egyetemes, hiszen bárhol, bármikor megtörténhet, pl. Magyarországon is, hogy egy honosított, teljes jogú állampolgárról utólag kiderül: még előző állampolgársága ideje alatt bűncselekményt követett el. Vajon ilyen esetben mi a hazai jogállás? Egyáltalán, a magyar törvények mennyire védik az ország polgárait? Tiltják-e saját állampolgár kiadatását? Mi a teendő, ha egy magyar külföldön elkövetett bűncselekmény után hazájába visszatér? Kiadják, vagy itthon vonják felelősségre? Mi a teendő, ha bűnét (esetleg) még más állampolgárként követte el?

Az ausztrál bevándorlási és honosítási törvények, ill. a jogalkotók és a hatóságok a II. világháborút követő időkben ilyenekre nem gondoltak. Az alapelv az volt, hogy humanitárius alapon menekülteket fogadnak be, méghozzá lehetőleg „életerős fiatalokat”, akik a földrész nagyságú ország építésében való közreműködésükkel hálálják meg az újrakezdés lehetőségét.

Ugyanakkor, az ENSZ alapokmánya kimondja: állampolgárságától senkit sem szabad vagy lehet megfosztani, az abból való elbocsátást csakis és kizárólag az egyén kérheti. Ezt a náci Németországban alkalmazott gyakorlat miatt hozták, amikor a zsidó származású németeket az állam megfosztotta német állampolgárságuktól. A II. világháború után csak egyes diktatúrák alkalmazták ezt a „kitagadási” módszert, például a Szovjetunió a Nobel-díjas Szolzsenyicin kiutasításakor.

Az állampolgárságtól való megfosztást az Egyesült Államok is alkalmazza, de csak a honosítottak, azaz a bevándorlók esetében, ha az illető Amerika földjére érkezve elhallgatja, letagadja addigi életének sötét foltjait. Franciaországot viszont nem érdekli a honosított múltja, állampolgárságot ad és élete végéig oltalmazza azt, aki legalább három évet eltöltött (harcolt az országért) az Idegen Légióban.

Mindezek ismeretében, Magyarország hogyan jár el a honosítottakkal kapcsolatban? Mi van, ha egy (honosított) állampolgárról kiderült, hogy előző állampolgársága idején, bűnt követett el? Akkor a magyar hatóságok kiadják annak az államnak, amelynek - a kettős állampolgárság miatt - még mindig állampolgára, vagy sem? Esetleg Magyarországon állítják bíróság elé és ítélik el a „nem magyarként” elkövetett bűne miatt? Elgondolkozott már ezen, mondjuk Semjén Zsolt, amikor május 7-én a HírTv-ben nyilatkozott, mint a kettős állampolgárság egyik fő szószólója, és szakértője?

Különben Semjénnek meglehetősen felületes ismeretei vannak állampolgársági ügyekben, és úgy tűnik, mintha nem igazán értené ezt a témát. Három példát hozott fel a Péntek8 című műsorban: 1. az ausztriai magyarok helyzetét, 2. a disszidens bátyja történetét, és 3. a mamája egykori (aradi) szomszédjait.

Az ausztriai magyarok esetében azt kifogásolta, hogy amíg az 1945 után emigráltak, disszidáltak visszakaphatták magyar állampolgárságukat, addig a tősgyökeres burgenlandi magyarok nem. A 70-es években disszidált bátyja is visszavehette magyar állampolgárságát, ugyanakkor édesanyja aradi szomszédjai nem. Semjén egy dolgot elfelejt (vagy tudatosan elhallgat): a jogfolytonosság alapján 1989 után az Antall-kormány csak azoknak adott "magyar útlevelet", ismerte el magyar állampolgárságát, akik 1945 után hagyták el az országot, (emigráltak, disszidáltak), azaz Magyarország területén születtek, éltek, és születésükkor magyar állampolgárként anyakönyvezték őket.

Akik Magyarország (jelenlegi) területén kívül születtek, éltek és születésükkor - eleve - más állampolgárként anyakönyveztek, azoknak nem "osztogatták" sem az állampolgárságot, sem az útlevelet, ahogy azt a Horthy korszakban sem tették a (területileg megcsonkított) Magyar Királyságban! Ez a lényeg, és az óriási különbség, amit a Fideszes vezető elhallgatott.

Bátyjával kapcsolatban sem mondott igazat. Ha a 70-es években disszidált (mint én is), akkor NEM fosztották meg az állampolgárságától! Azt csak nagyon kivételes esetben tették, hiszen ha a magyar állam „kitagadja”, akkor soha többé nem tudnak „utánanyúlni”, miközben nagyban hozzásegítik új állampolgárságához, hogy azt a befogadó ország sürgőségi alapon bírálja el. Ha pedig, valakit távollétében börtönre ítéltek, ill. vagyonelkobzás címén elvették a hátrahagyott lakását, autóját stb., akkor az illető már disszidálása előtt is "jómódú, vagyonos" volt. Vagy pedig legalább párttitkárnak kellett lennie, vagy valami olyan (bizalmi) állásban, beosztásban lennie, ami miatt el kellett ítélni (pl. katonaszökevénynek minősülő katonai v. rendőri állás, esetleg „titokgazda” valamelyik stratégiailag fontos intézménynél, intézetnél) - tehát Semjén testvérbátyja vagy "gazdag", vagy bizalmi állású (funkcionárius) volt, ami egy matematikus esetében könnyen előfordulhatott.

Az Interneten fellelhető adatok szerint Semjén György 1951-ben született, és 1969-ben érettségizett a budapesti Szilágyi Erzsébet gimnázium C-osztályában. Majd amennyiben nem volt (előfelvételis) katona, akkor öt év múlva szerzett matematikusi diplomát az ELTE-n. Tehát, legkorábban 1975-ben disszidálhatott. A friss diplomásokra pedig nem volt jellemző, hogy (elkobozható) lakással rendelkezzenek. Így marad a bizalmi állás. De nincs szándékomban személyeskedni. Így is túl messzire mentem.

Viszont érdemes megjegyezni: a svédek (akárcsak a németek és a legtöbb európai ország) az állampolgárság megadását az előzőről való lemondáshoz kötötték! Tehát, Semjén bátyjának hivatalosan le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Majd, - a befogadó ország tudta nélkül! - 89 után visszavehette, kérhette, és visszakaphatta a magyart - anélkül, hogy a jelenlegiről (svéd) le kellett volna mondania.

Semjén Zsolt igazán jobban ismerhetné bátyja történetét, amiből kristálytisztán látható és követhető, hogy csak az kaphatta vissza magyar állampolgárságát, aki eleve Magyarország területén, magyarnak, magyar állampolgárnak született! A határon túliak (a ma élők nagy többsége) soha sem voltak születésüknél fogva magyar állampolgárok! Ezt kellene megértetni az emberekkel. Akik 1920 (Trianon) óta az országhatáron kívül születtek, azok egyike sem magyar állampolgárként látta meg a napvilágot! A korábban születtek pedig jelenleg 90 év felettiek! Kivételt csak a 1938-1944/45 között a visszacsatolt területen születtek képeznek, hiszen őket magyar állampolgárként anyakönyvezték. Ezek a kiskorúak eredeti magyar állampolgárságukat pedig úgy tarthatták meg, hogy szüleikkel önként vagy kényszer (kiutasítás, lakosságcsere stb.) alatt 1945 után magyar területre jöttek, és azóta is itt élnek.

Különben Semjén Zsolt mindhárom példájából egyértelműen kitűnik, mi is az állampolgárság igazi alapja. Hiszen klasszikus és egyetemes értelemben állampolgárnak az tekinthető, aki egy ország határain belül született és anyakönyvezett - függetlenül a bőrszínétől, a vallásától vagy nemzetiségétől. Ebből kifolyólag és kiindulva a kettős állampolgárság nem adható vagy kapható, az csak kivételes esetben áll fenn, amennyiben egy ország számára közömbös honosított vagy elbocsátott állampolgára előélte, ill. további sorsa. Az 1879-es állampolgársági törvény, amelyre Semjén Zsolt is hivatkozik, a honosítás feltételének szabja meg az előző állampolgárságról való lemondást. Különben a világ legtöbb állama ezt megköveteli. Igaz vannak kivételek, mint például Ausztrália, ahol az állampolgárság megszerzésének nem előfeltétele az előbbiről való lemondás. Viszont felhívják a honosított figyelmét, hogy saját érdekében ezt tegye meg, mert hiába tér ausztrálként vissza, előző állampolgársága helyére, általában szülőföldjére, ott reá – az elbocsátás hiányában - az adott ország törvényei vonatkoznak, és az ausztrál állam semmit sem tud tenni az érdekében. Ettől tart Zentai és családja is.

Zentai azzal védekezik, hogy a gyilkosság időpontjában már nem volt Budapesten, a tanúvallomásokat pedig a népbíróságokkal összejátszó „ávosok” verték ki a tanúkból. Ezt kellene ellenőrizni. Mivel egyetlen tanú sem él, így egy mostani bíróság nem tudja kideríteni, hogy a vallomások igazak és hitelesek-e. Ezért ausztrál bíróság elé eleve nem kerülhet az ügy. Nincs az az ausztrál bíró és bíróság, amely "fair" tárgyalást tudna levezetni csak (vitatható eredetű) jegyzőkönyvek alapján.

De! Ha Zentait kiadják, akkor Magyarországon, mint magyar állampolgárt állítják bíróság elé, és ismerve a hazai igazságszolgáltatást, ott már nem ellenőrzik, hogy a tanúvallomások hogyan születtek! Ez itt a bökkenő! Tehát Zentai (és családja) jogosan aggódik a kiadatás következményei miatt. Hiszen a hazai gyakorlatban azt is rákenhetik, amit el sem követett - lásd Kaiser Ede, a Móron nem járt móri gyilkos esetét, aki bevallott jó néhány bankrablást, csak pont a mórit nem. A magyar bírót, és bíróságot ez az „apróság” nem érdekelte!

A németek (akárcsak az előbb említett svédek) viszont épp ilyen konfliktusok elkerülése érdekében kötelezik a honosítottat az előző állampolgárságáról való lemondására. A kiskapu azonban ott van, hogy arra nincs törvény (és ellenőrzési lehetőség sem), hogy a már honosított állampolgár visszavegye előző állampolgárságát, amennyiben szülőhazája törvényei ezt lehetővé teszik, megengedik.

Tehát, a kettős állampolgárság (tömeges) adása, pláne osztogatása ismeretlen fogalom a nemzetközi (állam)jogban. Egy ország területén született és élő személy az illető ország állampolgára, függetlenül bőrszínétől, vallásától vagy nemzetiségétől. Megjegyzem, ha minden nemzetiségi, kisebbségi egy másik ország állampolgára is, akkor az adott országnak nincs szüksége nemzetiségi törvényre, politikára stb., hiszen a második állampolgárság tökéletes biztonságot nyújt a kisebbség számára. Viszont, ebben az esetben mi van a cigány kisebbséggel?

A problémák a honosítás, a második állampolgárság, megszerzéséből adódnak. Általában (épp a kettős állampolgárság és abból adódó konfliktusok elkerülése végett) a befogadó ország megköveteli az előző állampolgárságról való lemondást. Ezt ugyanis csak a honosításra jelentkező egyén teheti meg, hiszen, mint fentebb jeleztem az ENSZ emberi jogi alapszabálya kimondja, senkit sem szabad állampolgárságától megfosztani. Különben a Semjén Zsolt által felemlített 1879-es állampolgársági törvény is megkövetelte a honosítandó (magyar) állampolgártól, hogy előző állampolgárságáról előbb mondjon le. Sőt, az akkori törvény szerint, aki hazájától (Magyarországtól, a Magyar Királyság területétől) 10 évnél tovább távol tartózkodik, az elveszti magyar állampolgárságát – még akkor is, ha születésénél fogva magyar (volt). Ergo, a határon túl élő magyarok – e törvény alapján – eleve nem jogosultak a magyar állampolgárságra.

A nemzetközi jog(gyakorlat) szerint minden ország maga dönti el, hogy honosított állampolgárát milyen feltétellel fogadja be, ill. bocsátja el az állampolgárság kötelékéből. Hiszen a nemzetközi jog szerint az elbocsátás csak akkor engedhető meg, ha a másik állampolgárság már megvan, mivel egyetlen ország sem teheti állampolgárát hontalanná. Viszont, ha egy állam tudomására jut, hogy állampolgára egy másik ország állampolgárává vált, akkor alkalmazhatja az állampolgárság kötelékéből való elbocsátást. Hiszen az illető ezzel nem válik hontalanná!és ezt az ENSZ alapszabálya is elfogadja, engedélyezi.

Az igazi probléma azonban a visszahonosítással van. Tehát, ki és milyen körülmények között szerezheti vissza előző vagy eredeti állampolgárságát?

A nyugati országok felfogása (és gyakorlata) szerint ez a honosítottakat nem igen érinti, hiszen azért kérték felvételüket az új (befogadó) ország polgárai közé, mert ott szeretnének élni, a többséggel egyenrangúan. Annak viszont nincs akadálya, hogy előző állampolgárságát a későbbiekben visszavegye, ha ezt előző hazája, szülőföldje törvényei minden következmény nélkül megengedik. Igaz, elvben (és gyakorlatban) nem jól szemmel nézik az ilyen cselekedetet, hiszen ezzel (nemcsak) szimbolikusan hátat fordít a befogadó országnak, második hazájának.

Az állampolgárság megadása, ill. megszerzése két – egymásnak ellentmondó – elven alapszik. Az egyik a jus soli, azaz a terület szerinti, a másik pedig a jus sanguinis, azaz a vér szerinti. A terület szerintit a francia forradalom óta alkalmazzák előszeretettel, és nem csak az angolszász (tengerentúli, úgymond bevándorló) országokban, hanem Franciaországban is. Sőt, a nagy birodalmak is ezt alkalmazták, lásd Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország stb. azaz a soknemzetiségű államok. A vér szerinti, pedig az első világháborút követő nemzetállamokra volt jellemző, melynek „vadhajtását” náci Németországban láthattuk. De, a legtöbb közép- és kelet-európai országban is előtérbe került ennek a „származási” elvnek az előnybe részesítése a nemzetállamok megalakulása óta.

A honosításnál lehet jelentősége ennek a „vér szerinti” elvnek, mely felgyorsíthatja, ill. leegyszerűsítheti az állampolgárság megadásának, elnyerésének folyamatát, de nem befolyásolhatja a honosítás feltételeit! Mert vannak bizonyos kritériumok, aminek a honosított személynek meg kell felelnie, ill. amiben a honosított személy, különös tekintettel a kettős állampolgárságra, egész életében korlátozva van. Legismertebb példa: amerikai elnök csak az USA területén születetett személy lehet. Kevésbé ismert, hogy az ausztrál (szövetségi) parlamentben nem lehet képviselő, aki kettős állampolgár (ez elsősorban a britek miatt van) Rupert Murdoch média mágnás lemondott ausztrál állampolgárságáról, és felvette az amerikait, mert az USA törvényei szerint tv-állomás csak amerikai állampolgár tulajdonában lehet. Murdoch csak ezután tudta megvenni a FOX NEWS média birodalmat. Különben a már említett 1879-es magyar állampolgársági törvényben is szerepel, hogy csak született magyar állampolgár lehet a magyar képviselőház tagja. Honosított nem! Ugyanakkor a (kisebbségi) származás, a hiányos (magyar) nyelvismeret nem volt akadály. Talán így már érthetőbb az állampolgárság fontossága, szentsége és magasztos, kivételes helyzete, jelentősége egy ország és népe életében.

Még nem említettem azon kitételeket, „megszorításokat”, amelyek egyes országokban természetes. A legtöbb országban, pl. Németországban, hivatalnok, köztisztviselő (Beamter) csak német állampolgár lehet. Ugyancsak állampolgársághoz kötik a hadsereg, a rendőrség, és általában a fegyveres alakulatokhoz, szervezetekhez tartozást. Ezeken a (munka)helyeken nemzetbiztonsági okokból a kettős állampolgárság szóba sem jöhet! Vajon a készülő magyar törvény ezekre az „apróságokra” kitér-e, figyelembe veszi-e?

A készülő törvény vajon kitér-e a rokoni kapcsolatokra, fokokra? Az angolszász bevándorlási, „családegyesítési” modell például csak a le- és felmenő közvetlen hozzátartozót, azaz házastárson kívül, csak a szülőt és gyermeket tekinti családtagnak. A testvér, például már nem számít „vérrokonnak” a bevándorlási előírások szerint. Egy bevándorlót csakis a házastárs (férj v. feleség), illetve a szülők és a gyerekek követhetnek. Magyarán, egy „újonnan érkező” (honosított), nem hozhatja „egész pereputtyát”. A készülő törvényben meghatározzák-e, hogy hányad fokig kell igazolni a magyarsághoz tartozást? Mondjuk a „zsidótörvényekhez” hasonlóan legalább az egyik nagyszülőnek kell magyarnak, magyar származásúnak lenni? Nincs ennek egy kicsit rasszista jellege, szelleme? Ha pedig a „magyar identitás”, és egy bizonyos fokú nyelvismeret is elegendő, - ahogy ezt Semjén Zsolt ecsetelte interjúában, - akkor sok magyarul kiválóan beszélő szomszéd állambeli, sőt roma is kettős állampolgársághoz juthat. Ezt hogyan kívánják ellenőrizni, ill. megakadályozni a hazai „mélymagyarok”?

Hogyan, és mi alapján állítják ki az állampolgárságot igazoló oklevelet, ill. a magyar útlevelet? Ahogy a jelentkezőt anyakönyvezték, és a születési bizonyítványában szerepel, azaz „elrománosított” vagy „elszlovákosított” névvel, vagy pedig (eredeti) „magyarosított” nevén? A jelenlegi hazai törvények szerint minden személyes dokumentumot az eredeti anyakönyvben szereplő adatok alapján kell kiállítani. Ha nem így történik, akkor az – ugyancsak a fennálló törvények szerint - okirat-hamisításnak számít.

Mi a biztosíték, hogy a honosítottak névsora titokban marad? És nem történhet olyan, mint ami az adóelkerülő németekkel, akiknek (ellopott) névsorát a német állam vette meg, mert az államérdek felülír minden más szempontot és tettet. Vajon nemzeti, nemzetbiztonsági érdekből hasonló eset nem történhet a környező országok államvezetése részéről?

Tudom, ezek a kérdések csak élénk fantáziám szülöttjei, melyek külföldi tapasztalatokra épülnek, viszont a választ nem látom, nem érzem a hazai illetékesek részéről. Mintha a mostani államvezetés csakis az érzelmekkel fűtött közhangulatot követné, nem pedig a 10 milliós ország állampolgárainak érdekét, az állampolgárság szentségét. Különben is a hazai 10 milliónak ki ad még egy állampolgárságot, hogy hasonló előnyökhöz juthasson, mint a külhoniak? A hazai magyarság mikor vehet termőföldet, házat vagy lakást a környező államokban? Például a Trianon után Magyarországra menekült nagyszülők, dédszülők valamikori házát, földjét a csak magyar állampolgár utód mikor veheti meg? Igaz, a sokat szidott szlovákok lehetőséget adnak kettős állampolgárság nélkül is gépkocsivásárlásra. Nacionalistáink erről miért nem beszélnek, erre miért nem gondolnak?

Néha elgondolkozom, vajon a sokat emlegetett, esetenként irredentának és nacionalistának megbélyegzett Horthy-korszak vezetői miért nem folyamodtak hasonló lépés megtételéhez? Igaz, Trianon után, - a Népszövetség előírása szerint – volt másfél év, hogy az elcsatolt területek (magyar) lakossága áttelepüljön (Csonka-)Magyarországra, és fordítva. A tömegesen érkezőket (kb. 300 ezer menekült) az akkori Magyarország befogadta, majd néhány év alatt beilleszkedésüket biztosította, megoldotta. A bécsi döntéseket követően 1939-ben módosították az 1879-es állampolgársági törvényt, hogy a visszacsatolt területek lakossága necsak a nemzetközi, de a hazai törvényeknek megfelelően is a visszahonosítással minél hamarabb váljék magyar állampolgárrá. Hiszen a területi visszacsatolás csak a magyar közigazgatás bevezetését jelentette a nemzetközi fórumokon. Ezt erősítette meg nemcsak a nemzethez, de az országhoz tartozás valós és kézen fogható jele, az állampolgárság felvétele, visszavétele, melyet a nemzetközi jog „visszahonosítás”-nak nevez. Akkor még tisztelet, megbecsülés és büszkeség övezte az ország határain belül élő 10 millió magyar államiságának alapvető jelképét: az állampolgárságot. A magyar állampolgárságnak rangja volt, annak megszerzésével egy időben a másik (általában a hazával szemben nem éppen barátságos ország) állampolgárságáról le kellett mondani, ezzel is mutatni és bizonyítani a magyarsághoz való kötödést. Ezért a kettős állampolgárság ilyen értelemben nemzetellenes, ill. annak kellene lennie a hazai radikális nacionalisták szemében, és helyette a magyar állampolgárság megadását az addigi állampolgárságról való lemondásához kellene kötnie, követelnie, hiszen ez az elv vezérelte elődeinket is.

Jó lenne, ha Semjén Zsolt és politikus társai is belátnák, hogy az Antall-kormány intézkedése a nemzetközileg 90 éve meghatározott, és elfogadott Magyarország területén született és élt, majd hazájukból elűzött vagy (önként) eltávozott, elmenekült (emigrált, disszidált) magyar állampolgároknak adta meg eredeti állampolgárságuk visszaszerzésének lehetőségét, mintegy kárpótlásként az előző évtizedek politikai elnyomásáért. Ezeket az embereket nem nemzetközi egyezmények kényszeríttették, hogy más ország területén éljenek! Ezek az emberek a hazájukban fennálló államrend, a diktatúra, elől menekültek! – és még lehetőségük sem volt, hogy (büntetés nélkül) akárcsak látogatóba visszatérhessenek szülőföldjükre, szeretteik temetésére, sírjához. Csak az idegen állampolgárság megszerzése adott ilyen esetekre némi reményt.
.
Ezzel szemben néhány példa a Horthy korszakra. Teller Ede és társai a szégyenletes numerus clausus ellenére magyar állampolgárként, magyar útlevéllel tanulhattak külföldi egyetemeken, és térhettek bármikor vissza szülőföldjükre. Hitler hatalomra jutását követően ugyancsak a magyar útlevél és állampolgárság tette lehetővé számukra, hogy bántódás nélkül elhagyhassák Németországot, majd Európát. Báró Thyssen-Bornemissza szintén magyar állampolgárként mentette ki vagyonát náci Németországból Hollandiába még a 30-as években, majd a világháború kitörésekor magyarként telepedett le Svájcban. A magyar állampolgárságnak igenis rangja volt a két világháború között. Ezt a szellemet követte és képviseli az 1990 óta kettős állampolgár Zwack Péter is, aki lemondott USA állampolgárságáról, hogy magyar nagykövet lehessen Washingtonban.

.

.

PS. Szigethy István jogász írását olvasva a Népszabadság "Vélemény" rovatában, örömmel látom, hogy gondolataimmal, aggodalmaival nem vagyok egyedül.


Labels:

Sunday, May 02, 2010

Háttér infók, részletek Zentai védelmében

Nagyon megörültem, amikor a net-en rábukkantam két angol nyelvű dokumentumra:
1. Charles Zentai Károly fiának - Ernie Steiner – legutóbbi levele az ausztrál főállamügyészhez,
valamint
2. A sydney-i Szabó Károly, egykori magyar kir. katona, hitelesített tanúvallomása, amelyben a budapesti Aréna (ma Dózsa György) úti laktanyában 1944 novemberében történteket ismerteti. Sőt, fényképet is mellékel egykori bajtásáról, Zentai Károlyról.

Az örömnél talán a meglepetés volt nagyobb, hiszen ezt a védelem számára jelentős két dokumentumot egy ausztrál “zsidó” oldalon találtam minden kommentár nélkül (kattints rá!). Ennek oka az lehet, hogy ameddig a magyarországi “érintettek” (érthetően) revansért kiáltanak, addig egy átlag ausztrál “zsidó” abban érdekelt, hogy ne sározódjon be az országa jogrendje.

Hiszen ez egy többrétegű ügy:
- abszurd módon az áldozat maga is törvényt sértett, amikor nem tette fel a sárga csillagot és nem vonult be munkaszolgálatra
- háborús bűn-e, ha a kiszabott büntetés brutalitása miatt meghal az őrizetes? vagy csupán túlkapás?
- ha a magyar hatóságok végig ismerték Zentai lakhelyét, szolidaritásból, vagy a fentiek tudatában nem kérték meghallgatását, kiadatását (eddig)?

Ezen tűnődtem, amikor elektronikus postaládámban találtam Zentai egykori bajtársával, a Sydney-ben élő Cs. Szabó Károllyal, készült beszélgetést, amit az Ausztráliában megjelenő hetilap, a Magyar Élet, főszerkesztője jegyzett le. Ebből a tanúvallomással felérő feljegyzésből sok apró részlet megtudható, ami a fentebb megadott internetes web-oldalon közzétett (és hitelesített) angol nyelvű dokumentumban a fordítás miatt részben vagy egészben nem adható vissza.

Csapó Endre írása

Beszélgetésem Cs. Szabó Károllyal (2010. feb. 6.)

Bő két órán keresztül beszélgettünk általában az akkori, 1944 őszi helyzetről Budapesten.

Kérdeztem az Aréna úti laktanyáról, amely nem volt nagy, valami motoros alakulaton kívül a fogatolt vonatosztály részlegei lakták tele, mintegy 500 fővel. Még ehhez képest is alacsony létszámú volt a tiszti állomány. Cs. Szabó még a német megszállás (1944. március 19.) előtt került ebbe a laktanyába hadapród őrmesterként. Az ő beosztását vette át később Zentai Károly azt követően, hogy hadapród őrmester lett. Cs. Szabó azután zászlósként más beosztást kapott.

Szegedről került hozzájuk Máder Béla százados, akivel egy hadgyakorlat során történt vita következtében rossz viszony alakult ki. Máder összeférhetetlen természete miatt Cs. Szabónak félnivalója volt. Szerencséjének tartja, hogy olyan beosztást kapott, amiben nem tartozott a százados hatáskörébe.

Nagy Lajos hadnagy egy bezupált (tartalékosból katonai pályára lépő), civilben tanító, katona volt, aki vakon követte, eszményképének tekintette Mádert, mindig, mindenben rendelkezésére áll.

Felvetettem a tiszti járőr kérdését. Azt válaszolta, hogy alakulatának nem voltak rendészeti feladatai, tehát ott nem volt rendszeresített a tiszti járőrszolgálat.

Kérdésemre, hogy akkori katonai gyakorlatban kikből állt egy tiszti járőr, amely közterületen igazoltathat és adott esetben letartóztathat, akár fizikai erő alkalmazásával alakulatához becipelhet bárkit, akinek nincsenek rendben az iratai. Azt válaszolta, hogy a járőr parancsnoka csak tiszt lehet (esetleg éppen szökött törzstisztet kell bevinnie), legénysége általában 4–6 legénységi állományú katona.

A két kérdés alapján válasza az volt, hogy Zentai Károly semmiképpen nem végezhetett tiszti járőri feladatot.

Egy napon, amikor a szóban forgó cselekmény megtörtént (a napra utaló dátumot nem tud mondani) aznapra vállalt napostiszti feladataként bement a laktanya területére (amelyen számos épület, istállók, kovácsműhely, irodák, legénységi laktanyák vannak), mely alkalommal az alkonyati órában jajgatást, ordítozást hallott a parancsnoki épületből. A telefonügyeletes katonától kérdezte, mi folyik ott. Egy zsidót vernek, senki nem mehet oda – volt a válasz., Kik vannak ott? Máder százados úr, Nagy Lajos hadnagy úr és ------ szakaszvezető, boxkesztyűvel verik az embert. Határozottan emlékszik, hogy Zentai nevét az ügyeletes nem említette, a mondott névre már nem emlékszik Cs. Szabó zászlós, aki másnap a reggeli kihallgatáson jelentette az esetet a laktanyaparancsnok őrnagynak. Tudomása szerint ezt követően nem folyt ilyen tevékenység. Szerinte mindez a százados magánszórakozása volt, az hogy a boxkesztyűt használt, arra utal, hogy szándékosan, rákészülve, felszerelkezve szadista természetét elégítette ki. Mindebben, mint mindenben, famulusa, a hadnagy lehetett a segítőtársa. Aligha osztották volna meg elvetemült, frivol szórakozásukat bárkivel, főként nem egy sorozott katonával, akit tiszti magaságukból legfeljebb parancsban adott kötelezettségre kényszerítettek volna.

A laktanya ezekben a napokban általános rendetlenség állapotában volt. Hasonlóan más laktanyákkal, a front közeledése miatt a nyugatra vonulás, áttelepítés eseményei jellemezték november elsô napjait. A lovak és lóvontatású szállító eszközök útra indítása több napos előkészítéssel történhetett. Cs. Szabó már nem emlékszik arra, hogy azon a napon, amikor ez az emberölés megtörtént, milyen fázisában volt az elköltözés. Egy biztos, az elsô csoportok már elmentek. Ennek a zűrzavara adhatott alkalmat a két szadista részére. Arra a kérdésre, hogy Zentai hadapródőrmester melyik csoporttal hagyta el a laktanyát, nem tud válaszolni. Feltételezi, hogy ilyen alakulatnál, amelyben amúgyis kislétszámú a tiszti állomány, a néhány hadapródőrmester kaphatja az első csoportok vezetését. Cs. Szabó valószínűsíti, hogy Zentai már úton volt a zöm elvonulásával.

Amikor a törzs is útrakelt Cs. Szabót és egy másik tiszttársát a százados nem vette a távozók névsorába, azt mondta nekik, itt hagyok egy géppuskát, védjék meg a laktanya tábort. Majd ha visszatérnek, koszorút helyeznek a sírjukra. Már eltávoztak, amikor az ugyancsak Budapesten maradt laktanyaparancsnokot bevádolta a százados, mint háború ellenes hazaárulót, akit ennek alapján letartóztattak a nyilasok, bevitték a Margit körútra, majd onnét gyalogmenetben indították Sopronkőhidára. Halálos ítéletet mértek rá, de nem került már végrehajtásra. 1945-ben a megalázott laktanyaparancsnok feljelentésére keresték, és találták meg Mádert Németországban , az amerikaiak kiadták, a népbíróság elé került. Ez a per egyik része. A másik 1948-ban folyt Nagy Lajos ellen. Máder Nagy Lajost nevezte meg a gyilkosság elkövetésével. Minderről csak újsághír információja van, a volt katonabajtársakkal már nem talákozott. Arról, hogy Zentait vádolták volna, nem hallott.
.
Cs. Szabó Károly (egyébként jogi doktor, de itt taxivállalkozóként élt, 1942-ben vonult be 24 évesen, egyetemi évei után, Cs. Szabó László író öccse) készségsen adott eskü alatti nyilatkozatot a fentiekről.
.
.
.
.