Ki mit tud Ukrajnáról

Mintha szeptemberre elült volna az Ukrajna körüli nyári háborús hiszti. Ennek első (komoly) jele volt, hogy a NATO-csúcs záróközleménye a túszokat nyilvánosan lefejező Iszlám Állam elleni fellépésről szólt. Obama már előzőleg Észtországban is inkább a békéről, sőt a demokráciáról beszélt, amit mindenáron meg kell védeni, mintsem a „putyini veszedelem” elleni védekezésről. Logikus és jól megfontolt stratégiának bizonyult, hogy Lengyelország helyett a Baltikumba látogatott az amerikai elnök, hogy a helyszínen biztosítsa az ott élő (nem szláv) népeket országaik szuverenitásáról. A Krím-félsziget visszacsatolása miatti aggódás a három balti államban nem volt alaptalan.

A cári Oroszországhoz tartozott Észtország például az I. világháború idején, de már a bolsevikok alatt vált függetlenné 1918. februárjában, amikor a németek előretörése miatt Lenin hatalmas területeket adott fel a forradalma védelmére. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően 1939. szeptember 26-án (tehát Lengyelország közös megszállását követő napokban) a szovjet haditengerészet őrjáratba kezdett Tallinn előtt, mondván, Észtország védelme „közös érdek”, és ezért kikényszerítették a tallini kormánytól 25.000 szovjet katona észtországi állomástatását. 1940-ben, amikor a világ Párizs náci megszállására figyelt, Sztálin megszállta Észtországot, és azon nyomban a Szovjetunió szövetségi tagköztársaságának nyilvánította. A Krím-félsziget idén tavaszi elcsatolása sok analóg emlékezetet hozott elő.

Ezenkívül, a Baltikum második világháborús története és sorsa is sok hasonlóságot mutat Ukrajnával. A Szovjetunió által bekebelezett észtek is felszabadítóként fogadták a nácikat, aztán hamar rájöttek, hogy csöbörből vödörbe estek. A szovjettől azonban az első perctől féltek és mindvégig harcoltak ellenük. Hol a Finn Hadseregben, hol a Waffen-SS-ben. A Vörös Hadsereg visszatérte újabb tömeges emberáldozatot (kitelepítést, szibériai száműzetést, stb.) követelt az észtektől, valamint orosz akjúak betelepítését.

Ezek ismeretében érthető, hogy valóságos pánik hangulat uralkodott az ukrán események hallatán, amit a nyugati „mainstream” média csak fokozott. Ez az orosz (Putyin) ellenesség augusztusra érte el tetőfokát a maláj gép lelövését követően, valamint az állítólagos orosz „invázió”-ról terjesztett kijevi rémhírek hatására. A putyini „invázió”-ról szóló ukrán állítást egyetlen nyugati hírszerzés sem jelentette, illetve nem erősítette meg. Mint utólag kiderült, Porosenko elnök így akart fegyvereket (és katonai támogatást) kicsikarni a Nyugattól.

A mesterségesen szított feszültség, (hideg)háborús hangulat aztán szeptember elejére szinte egyik napról a másikra megszűnt. Merkel német kancellár már a NATO csúcs előtt jelezte, hogy Németország nem kíván semmiféle katonai megoldásban részt venni, és nem támogatja Ukrajna teljesjogú felvételét a NATO-ba sem. Helyette további szankciókat javasolt Oroszország ellen, amiket azonban azonnal fel kívánt oldani, amint a helyzet enyhül. A héjának ismert NATO főtitkár, a dán Rasmussen, még tett egy-két harcias kijelentést, melynek következtében NATO hadgyakorlatot tartottak Ukrajna területén, valamint néhány száz amerikai katona állomásoztatását rendelték el Lengyelországban és a Baltikumban.

Igaz, közben sikerült tárgyaló asztalhoz ültetni (Minszkben) Porosenko ukrán, és Putyin orosz elnököt, ahol a vendéglátó és közvetítő az a fehérorosz Lukasenka volt, akit a nyugati sajtó előszeretettel Európa utolsó diktátorának nevez. Putyin világossá tette, hogy az ukrán konfliktus ukrán belügy, ezért nem vele (Oroszországgal), hanem a szakadárokkal kell a tárgyalóasztalhoz ülni és tűzszünetet kötni. Ez végül is megtörtént. Sőt a napokban (szeptember 19.) aláírtak egy véglegesnek tűnő fegyvernyugvást, melynek része a nehézfegyverek, rakéták és a külföldi zsoldosok mindkét oldalról való eltávolítása. Porosenko elnök ugyancsak a napokban jelezte, hogy a két szakadár (nép)köztársaságnak kivételes jogokat biztosítanak Ukrajnán belül. Mindent összevetve (egyelőre), úgy tűnik Putyin helyzetét megerősítve került ki az idén tavasz óta folyó ukrán belviszályból, annak ellenére, hogy a (nyugati) maistream média megpróbálta a gonosz képében a konfliktus középpontjába állítani.

Ehhez hozzájárult a világpolitika alakulása is, mindenekelőtt az Iszlám Állam elleni harc részeként Szíria amerikai bombázása, amihez Washington ismét elővette Putyin személyében az orosz kártyát.

Emlékezetes, hogy az „arab tavasz” részeként tavaly nyáron (2013) már bombázni akarta Szíriát az amerikai elnök, ami aztán nagyon hirtelen elmaradt. A washingtoni neocon (neokonzervatív) körök régóta „kormányváltást” sürgettek a Szovjetunió által alapított szír családi dinasztia (Asszad) elűzésére. Az okot a szíriai felkelők és a damaszkuszi kormánycsapatok közti rakétatámadás adta, ahol a rakétafejek mérges gázt (szarin) tartalmaztak. Ezért a washingtoni kormányzat légitámadást helyezett kilátásba, annak ellenére, hogy sohasem nyert bizonyítást, hogy valóban a kormánycsapatok vetették be ezt a pusztító gázt, mely legalább 300 halálos áldozatot követelt a civil lakosság körében.

Ugyanakkor, a 2013-as amerikai bombázás (terve) veszélyeztette Putyin Oroszországát, hiszen Szíriában (Tartus) található a szovjet időkből megmaradt egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti támaszpont, mely orosz személyzettel üzemel. Putyin ekkor, mint közvetítő lépett közbe a damaszkuszi kormány érdekében, és megígérte Obamának, hogy a szír vegyi fegyvereket megsemmisítés céljából átadják az ENSZ ellenőröknek. Az orosz elnök ezzel keresztülhúzta a washingtoni neocon héják számítását, hiszen elmaradt az Asszad fiú és családja eltávolítása a hatalomból.

Az Iszlám Állam elleni (most szeptemberi) fellépés újabb fordulatot hozott a világpolitikában. Az Egyesült Államok, mint egyetlen katonai és gazdasági világhatalom nem nézhette tétlenül a radikális, bigott szélsőséges iszlám terrorista erők térhódítását és gyilkolásait. A terrorállam elleni harc ismét Szíriára terelte a figyelmet, aminek bombázása most már elkerülhetetlennek bizonyult. Ehhez viszont (mint a múltban, most is) Putyin hozzájárulása is kellett. Igaz, az orosz elnök ENSZ jóváhagyást sürget, de a terrorista iszlám elleni fellépést ő is támogatja. Elvégre Oroszország déli, délkeleti részét is fenyegetheti. Mivel Washingtonnak (de az EU-nak is!) igen fontos az iszlám terrorizmus elleni harc, így az ukrán konfliktus nagyon hamar lekerült a világsajtó első oldaláról.

Manapság már az Oroszország elleni szankciókról, azok hatásáról sincs szó a napi hírekben. Fegyverszünet van. Állítólag törékeny, de van. A brit miniszterelnök is mellőzi eddigi kirohanásait Putyin ellen. Mintha azokat a skót autonómiai választások miatti idegességébe tette volna. Európa csendes. Újra csendes.

Az ukrajnai februári forradalmat követő események idén nyárra már-már hisztérikus hidegháborús hangulatba torkoltak Európa szerte, amelyhez jelentősen hozzájárult a feltűnően egyoldalú tájékoztatás, amely eddig a Szabadvilág hírközlőszerveire nem volt jellemző. Úgy tapasztalom, hogy az Ukrajnáról szóló hírek (szinte) kizárólag a kijevi kormány jelentéseire támaszkodnak. Különösen a szakadároknak nevezett „népköztársaságok”-ban folyó életről, eseményekről hallgat a világ. Néhány történés, esemény és tény, amikhez a nemzetközi tájékoztatás nem ad megfelelő eligazodást.

Népköztársaság

Maga a szó, fogalom a magyar „baloldalban” (részben) pozitív érzéseket kellene, hogy kiváltson. Különösen azok körében, akik az első (nép)köztársaság (1918-1919) miniszterelnökének (gróf Károlyi Mihály) Kossuth-téri szobra eltávolítása ellen tiltakoztak. A második népköztársaság (1949-1989) már a szovjet fegyverek árnyékában működött 40 éven át, ezért közel sem volt olyan "romantikus", mint az őszirózsás forradalom utáni. Hogy a kelet-ukrajnai népköztársaságok valójában milyenek, hogyan működnek, nem tudni. A DK külügyi kabinetvezetője „bábkormány”-nak nevezi. Egy meggyőződéses kommunista e-mail levelezésben pedig ezt írta:

PUTYIN ELÁRULTA A DONYEC-MEDENCÉT, hatalmi játszadozásainak kedvéért. PUTYIN NEM ÉRDEKELT A DONYECKIEK TELJES GYŐZELMÉBEN. Ezt látjuk abban az általa kierőszakolt tűzszünetben, amely derékba törte a néphadsereg végre megindult, egyre sikeresebben és lendületesebben folyó offenzíváját. Aminek nyomán pedig hihető volt az ottani vezetők ígérete: a hónap végéig felszabadítják a két megye teljes területét. Hiába: Putyin oligarchikus, imperialista Oroszországa nem a Szovjetunió!

Majd rákérdeztem:

"...Egy megjegyzés: az elűzött oroszbarát Janukovics is ellenezte a térség elszakadását, kiválását Ukrajnából. Sőt, a szeparatista mozgalmat be is tiltották. Ugyanakkor SEMMIT sem tudtunk meg a (köz)médiából, hogy mi is ez a "népköztársaság"? Hogyan működik? Károlyiék is népköztársaságot kiáltottak ki, meg Rákosiék is ezt a nevet vették fel. Tehát, "elméleti síkon" kérdezem: milyen ez a donyecki népköztársaság? Van alkotmánya? Miben különbözik a szovjet féle "proletárdiktatúrától"? Mondom, semmit sem lehet róla tudni. Pl. államosítás...... Mintha egyesek visszasírnák a SZU-t, minden rosszal (KGB, Gulag, stb.) együtt. ..."

Mire a válasz:

Annyit tudok a népköztársaságokról, hogy olyan polgári köztársaságok, amelyekben a társadalmi-gazdasági önszerveződésnek is teret engedtek. Az oligarchák által elhagyott gyárakat munkástanácsok, vagy üzemi bizottságok irányítják. Éppen ez az a példa, amelytől Putyin Oroszországának tőkés urai félnek. Vannak olyan baloldaliak, akik a GULAG, KGB stb. ellenére jobbnak tartják a Szovjetuniót, mint a mai Oroszországot, nem beszélve a részben neonácik uralma alatt álló Ukrajnáról. Tehát zömük politikailag elfogult, a kapitalizmust meghaladni vágyó ember.

Kár, hogy a mainstream média erről egy szót sem szól. Hiteles, pártatlan helyszíni tudósítás nincs. Csak harcokról szóló jelentések, azok is kivétel nélkül a kijevi kormány forrásaiból és szempontjából.

MH17 fekete doboz

Általában a két fekete doboz (az adat- és hangrögzítő) megvizsgálása után néhány nappal közölni szokták az eredményt. Sőt a pilóták és az irányítóközpont közti beszélgetést is nyilvánosságra szokták hozni. Ez a maláj gép esetében nem így történt. Több mint hét hetet kellett várni, míg közölték, hogy csak előzetes információk vannak, és ezek szerint a gépet külső erőszak érte. Tehát, nem műszaki hiba, vagy fedélzeti bombarobbanás okozta közel 300 ember életének kioltását. A vizsgálatok még folytatódnak, majd a szerencsétlenség első évfordulóján (2015. július 17.) közlik a megállapításokat.

Mondhatnám, nevetséges nyilatkozat, amire azóta sem reagált a mainstream média. Pedig e nélkül a jelentés nélkül is egyértelmű volt, hogy az utasszállítógépet lelőtték. Az igazi kérdés, hogy ki(k)? Hiszen az első perctől egymásra mutogattak a „népköztársaságiak” és a kijevi kormány. Bárki is tette, a kijevi kormány, illetve a légi irányítás benne volt a szerencsétlenség előidézésében. Minden (külföldi) gép bejelentkezik valamely ország légterébe érkezésekor, majd a földi irányító központok utasításait követve folytatja útját egész addig, míg el nem hagyja az adott ország légterét. Azaz, a külföldi gép vakon megbízva követi a földi irányítás parancsait. Ezért lenne nagyon fontos tudni milyen koordinátákat adott meg az illetékes dnyitropetrovszki irányító központ, mit beszélgetett a földi személyzet és a maláj gép pilótái? Mivel erről nem szól a hivatalos jelentés, illetve erre vonatkozóan semmilyen adatot nem hoztak nyilvánosságra, a gyanú csak fokozódik: valamit el akarnak tusolni.

Amennyiben rakétával lőtték le, akkor annak kilövési helyét, és idejét jeleznie kellene a világot behálózó és figyelő (amerikai) műholdas rendszernek. Erre még csak utalás sincs a szeptember 9-én nyilvánosságra hozott holland királyi jelentésben. Pontosabban a nyomozásban felhasználtak olyan műholdas felvételeket, amelyek a helyszínt mutatják a szerencsétlenség után. Vajon, a szerencsétlenség előtt (és alatt) készült felvételeket miért nem tanulmányozták? Az amerikai hírszerzésen belül akkoriban olyan hírek is terjedtek, hogy az ukrán kormány szélsőségesei áll(hat)nak a borzalmas tömeggyilkosság mögött. Erre a feltételezésre ma már senki sem akar emlékezni, sőt lassan maga a felelősség kérdése is örök homályba kezd merülni.

NATO

Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Mivel védelmi szervezetnek hozták létre, ezért elsőszámú feladata a tagországokat érő külső támadás esetén (az USA védőszárnya alatt) egymás (kölcsönös) megsegítése a támadóval szemben. A jelenlegi ukrán-orosz konfliktusban ez az alapelv nem érvényesül, hiszen Ukrajna nem tagja a NATO-nak. Csak partnerségi viszony áll fenn vele, éppúgy, mint Oroszországgal. Igaz, ezt a partnerségi viszonyt a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt a NATO felmondta.

A szeptember elejei NATO-csúcson (a wales-i) Newportban elfogadott határozatnak gyakorlatilag semmi (komoly) következménye nincs. Nem is lehet, hiszen Ukrajna esetében az Atlanti Szövetség, még ha akarna, sem tudna fegyveres segítséget nyújtani. Ez épp olyan súlytalan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország elítélése a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt. Hiszen az öt állandó tag (USA, UK, Franciaország, Kína és Oroszország) vétójoggal rendelkezik. Így eleve lehetetlen az állandó tagok bármelyike ellen szankciókat megszavaztatni.

A NATO gyakorlatilag tehetetlen, hiszen ENSZ jóváhagyást nem tud kapni, anélkül, pedig minden katonai fellépése nemzetközileg vitatható. Arról nem is beszélve, hogy eleve „védelmi szervezet”-nek tartja magát. Az első igazi nemzetközi konfliktusa a Milosevics-féle Jugoszlávia bombázása volt, hiszen ott sem volt ENSZ hozzájárulás (Oroszország miatt!), különben is Belgrád nem támadott meg egyetlen NATO tagállamot sem. Sőt, épp az ellenkezője történt.

Ezért egy ukrajnai beavatkozásnak semmilyen nemzetközi jogi alapja nincs. Brüsszel csak a NATO-tagállamok területén erősítheti meg katonai jelenlétét, azzal, hogy várja a feltételezett (elképzelt?) külső támadást.

Valahogy ezekről a dolgokról és tényekről elfeledkezik a mainstream (főáramú) média. A miértekre (egyelőre) nincs válasz.

Minszki memorandum 2014.09.20.

Az alábbi jelentést emilben kaptam. Hogy tartalma mennyire korrekt (és hiteles) nem tudom, de egy biztos: a "mainstream" média megfeledkezett róla. Különösen a hazai (pártállástól függetlenül!)

A MINSZKI MEMORANDUMRÓL

Szeptember 19-én az un. Kontakt Csoport újabb találkozót tartott Minszkben. (Mint emlékezetes ennek tagjai: az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) (finn nemzetiségű) különmegbízottja; Leonyid Kucsma korábbi ukrán elnök (a mostani államfő megbízottjaként); a kijevi orosz nagykövet – illetve (az EBESZ által mintegy pártfogoltan) a Donyecki, illetve a Luganszki Népköztársaság miniszterelnöke – ez, tulajdonképpen azt jelenti, hogy mégsem számítanak teljesen önálló tárgyalópartnernek.)

Ennek a találkozónak az előkészületeiről nemigen lehetett hallani, így a megbeszélés tényéről csak aznap értesülhetett a nagyközönség.

A szívósnak mondott tárgyalások áthúzódtak a következő nap (20-a) reggeléig. A tárgyalások eredményeként ALÁÍRTAK EGY MEMORANDUMOT.

EZZEL a (formailag) szeptember 5. óta tartó IDEIGLENES TŰZSZÜNETET – a dokumentum kidolgozóinak szándékai szerint – ÁLLANDÓ FEGYVERSZÜNET VÁLTJA FEL.

A most aláírt, 9 pontos memorandum a szeptember 5-én aláírt (12 pontból álló) tűzszüneti jegyzőkönyv első – a fegyvernyugvásról szóló – pontját, annak gyakorlati végrehajtását szabályozza. Oly módon, hogy VÉGET VESSEN A FEGYVERES ÖSSZECSAPÁSOKNAK a két fél között.

A lényegesebb pontok, megállapítások:

1. Általános jelleggel, BE KELL SZÜNTETNI A FEGYVEREK ALKALMAZÁSÁT.

2. A szemben álló csapatoknak, egységeknek azon a ponton meg kell állniuk, ahol szeptember 19-i állapot szerint tartózkodtak.

3. Tilos mostantól mindenféle fegyverfajtát használni, illetve támadó hadműveleteket

4. A 100 mm-nél nagyobb kaliberű tűzfegyvereket – általános szabály szerint – a feleknek 15-15 km távolságra vissza kell vonni. Ez a pont konkrétan felsorolja azonban azokat a tüzérségi és rakétaeszközöket is, amelyekre ettől eltérő szabályok vonatkoznak.

Két felsorolt ágyú, illetve aknavető esetében ez a távolság kisebb (8, illetve 9 km). A felsorolt két tarackágyú esetében ez már 16, illetve 33 km. A („Katyusa” típusú) rakéta sorozatvetők esetében ez 20 és 40 km között mozog (kalibertől, illetve tűzerőtől függően). E sorozatvetők nagyobb kaliberű, pusztítóbb típusait már 70-120 km távolságra el kell távolítani. A RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁKAT UGYANCSAK 120-120 km-re el kell vonni egymástól. (A megadott távolságok azt jelenti, hogy mindkét félnek annyival kell hátrébb vonnia lövegeit – így a távolságok valójában megkétszerezendők.)

(Ezekből az adatokból is képet alkothatunk magunknak, hogy micsoda pusztítást végeztek ezek az eszközök azokban a településekben, melyek határában, vagy közvetlen közelében telepítették őket. EZ A KIJEVI VEZETÉS HARCMODORÁNAK KÉPEZTE SZERVES RÉSZÉT – a néphadsereg katonai doktrínája maximálisan kerülendőnek rendelte a polgári lakosságot és létesítményeit veszélyeztető műveleteket.)

Az 5. pont megnevez négy települést. Az általuk határolt térségben – az EBESZ által felügyelten – tilos lesz mindenféle nehézfegyverzet használata.

6. A biztonsági zónán belül tilos lesz újabb robbanó, illetve aknazárakat telepíteni, a régieket pedig le kell bontani.

7. A Memorandum elfogadását követően, a két felet minimum 30 km szélességben elválasztó fegyverszüneti vonal teljes hosszában TILOS KATONAI GÉPEK, ILLETVE KÜLFÖLDI GYÁRTMÁNYÚ DRÓNOK REPÜLÉSE (kivéve azokat a drónokat, amelyeket az EBESZ megfigyelő missziói alkalmaznak, munkájuk során).

8. A Memorandum elfogadását követően, 24 órán belül, a szervezet megfigyelő csoportjaiból LÉTRE KELL HOZNI AZ EBESZ MEGFIGYELŐ MISSZIÓJÁT. A misszió felállítása során meg kell állapodni a szektorok számáról, és azok határáról.

9. Az EBESZ ellenőrzése mellett UKRAJNA TERÜLETÉRŐL KI KELL VONNI MINDENFÉLE KÜLFÖLDI FEGYVERES ALAKULATOT, HADITECHNIKÁT, FEGYVEREST, ZSOLDOST.

Bár a tárgyalások 20-án reggel zárultak le, és a felek akkor is írták alá a Memorandumot, a dokumentumot szeptember 19-ével datálják.

* * *

A tárgyalások befejeztével az orosz nagykövet elismerte: zsoldosok mindkét részről voltak.

Igor Plotnyickij luganszki miniszterelnök kifejezte reményét, hogy ezzel megnyílt az út a teljes fegyvernyugvás előtt.

A donyecki Legfelsőbb Tanács szeptember 20-án már el is fogadta a dokumentumot.

* * *

A szeptember 5-én aláírt tűzszüneti megállapodást – a kijevi hatóságok adatai szerint – 480 esetben sértették meg.

Évfordulómra

E hó végén lesz 40 éve, hogy leléptem (akkori hivatalos szóhasználattal: "disszidáltam" - még hivatalosabban: "hazatérés megtagadása" = 5 év eltiltás a közügyektől)

Szóval, semmi sem változott. Kösz Tini !

Bródy János: Ezek ugyanazok (video - kattints rá!)

Dalszöveg

Ahogyan 40 évvel ezelőtt is már voltak nehéz idők
de a Kondratyev-féle ciklusokkal sohasem törődtek ők
Mer’ az erősek mindig úgy érzik, hogy csalhatatlanok
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok

Mikor az entrópia emelkedik és mindent felkavar
A szolgálatok beindulnak, hogy ne legyen túl nagy a zaj
S kitüntetett szerephez jutnak megint a seggnyalók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok

Itt szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit
És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik
És erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok

Lassan kihull a memóriákból az egyéni tapasztalat
És átírja a központból kiküldött új adat
S jönnek a minden rendszerhez alkalmazkodók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok

Ahogy mindig újra kezdődik a bálvány körül a tánc
Megint befonja életünk egy láthatatlan lánc
És jönnek a lelkes ostobák s a gyáván megalkuvók
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok

S ha végül rájuk dől a ház és nincs már több hitel
Majd mást vádolnak azzal, amit ők követtek el
És engedelmes szolgáló a törvény és a jog
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok

Hát kedves fiam, édes lányom, véssétek be jól
E szép országban pusztít más is, nemcsak az alkohol
Jönnek majd és hirdetik, hogy milyen nagy magyarok
De tudjátok, hogy ezek bizony mindig ugyanazok
Édesapám, te megmondtad: ezek ugyanazok

Óh, valahol így van ez, ahogy volt, úgy lesz
Édesapám, te megmondtad
Van, ahol így van ez, ahogy volt, úgy lesz
Édesapám, te megmondtad

A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

„Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen” blogbejegyzésemre a következőket jegyezte meg a DK külügyi kabinetvezetője

István, nagyon jó összefoglalót írtál.

Aztán feltett egy kérdést:

István, biztos vagy te abban, hogy náciaink a kárpátaljai magyarok miatt szimpatizálnak Putyinnal s nem inkább a guruló rubelekért?

Válaszom: Ezt a guruló rubel teóriát amerikai elemzőktől lehet hallani (olvasni), akik ezzel magyarázzák az EU választáson a szélsőjobb előretörését. Én nem hiszek benne. Az előretörésnek sokkal mélyebb okai vannak, mintsem Putyin rubeljei.

Majd utánagondoltam. Ha Putyin pénzeli a nácikat Európa szerte, akkor Putyin döntötte meg (az oroszbarát) Janukovics hatalmát is. Hiszen idén február 22-én neonácik támadták meg a kijevi középületeket, és Janukovicsnak az életét féltve kellett elmenekülnie az ukrán fővárosból.

Ezt a logikai képtelenséget veszi át a hazai baloldal minden kritika nélkül az amerikai „mainstream”-től, amit az amerikai „neocon”-ok terjesztenek. „Neokonzervatív”-nak (neocon) azokat szokták nevezni, akik az anti-sztálinizmus ideológiájától eljutottak az amerikai konzervatizmushoz, és napjaink nemzetközi kapcsolataiban „önző módon” hirdetik a demokráciát és az USA nemzeti érdekét (akár katonai erő alkalmazásával is). Ez a gondolkodás gyakorlatilag független a politikai oldalaktól, habár az utóbbi évtizedek súlyos hibái a („jobboldali”) republikánus kormányok idején történt, és amiket az amerikai „mainstream media” (MSM) előszeretettel terjesztett (és terjeszt). Elvégre, ha demokráciáról és nemzeti érdekről van szó, akkor azt nem lehet megkérdőjelezni. A legfőbb forrás a Washington Post.

Az Egyesült Államokban a sajtó nem politikai „oldalakra” van felosztva, mint az, az európai (pláne a magyar) médiapalettára jellemző, hanem témákra. A Washington Post például büszkén hirdeti, hogy riportjai, jelentései a Fehér Ház, a Kongresszus és általában a mindenkori amerikai kormányzat tevékenységéről számolnak be. Ezzel szemben a New York Times inkább a világról, a nemzetközi helyzetről tájékoztat. A Wall Street Journal pedig (értelemszerűen) a gazdaságot helyezi hírei középpontjába. Ezért a tengerentúlon természetes, hogy a WPost közli először a kormány elképzeléseit, a világ (egyes eseményeinek) megítélését, és az arra adható válaszokat, amit aztán a többi média is átvesz.

Így történt ez 2002-03-ban is, a nemlétező iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentéseknél, amihez hasonlónak tűnik a jelenlegi „ukrán válság” is. Ahol a „mainstream” (főáramlat) média követi a washingtoni "neocon"-ok elképzeléseit, nem törődve az azzal járó hihetetlen egyoldalúsággal. Pont azzal, ami az amerikai médiára, mindenekelőtt a hazai, belföldi tájékoztatásra nem jellemző. Ezért ez a felszínes tájékoztatás elsősorban a (távoli) nemzetközi események tálalására érvényes. Ezért feltűnő, hogy például a mindenütt ott levő, és egyenesadásban közvetítő CNN még mindig nem jutott el Délkelet-Ukrajnába. Naponta érkeznek harci jelentések, de semmi konkrétum. Egyedül a világlapokban megjelenő térképek adnak vajmi támpontot.

Az események követéséből aztán egyértelműen kiderül, a washingtoni "neocon"-ok, azaz az egyetemes demokrácia és az amerikai nemzeti érdekek védelmezői, tették a közvélemény középpontjába Putyint, mint a világ elsőszámú közellenségét, ami az orosz-, ill. szovjetellenes (kelet-) európai népeknek tetszik. Minden kritika nélkül elfogadják és tovább terjesztik. Pedig a jelenlegi válság kirobbantója nem Putyin, hanem a Nyugat, élén a „neocon”-okkal. Oroszország, Putyinnal együtt, „jó fiú” volt egészen addig, amíg tavaly augusztusban „be nem szólt” Obamának, hogy még sem kéne bombázni Szíriában, meg lehet azt (esetleg) másképpen is oldani. Már csak azért is, mert Szíriában van Oroszország egyetlen külhoni hadikikötője, meleg tengeri támaszpontja. Obama – az orosz érdekeltségtől függetlenül - öt perc alatt belátta, hogy nem érdemes megismételni egy esetleges líbiai kudarcot (Kadhafi megbuktatását és az azt követő és máig tartó káoszt).

Az amerikai bombázás elmaradt, helyette Putyin, mint közvetítő, garantálta, hogy a szíriai kormány megsemmisíti az ott tárolt vegyi fegyvereket. A két elnök (Putyin és a Béke-Nobeldíjas Obama) jó példát mutatott a fegyveres erőszak elkerülésére. Az amerikai „neocon”-ok és a washingtoni héják azonban a demokrácia érdekében már jó ideje „kormányváltást” sürgettek Szíriában, amit a beígért bombázástól reméltek megvalósítani, és ami Putyin miatt most elmaradt. Ráadásul ezek a washingtoni erők nem tudtak belenyugodni, hogy elnökük „lepaktált” az egykori hidegháborús ellenséggel, az egykori szovjet KGB-s tiszttel.

Kapóra jött az ugyancsak megmagyarázatlan EU-s bővítési terv a volt szovjetköztársaságok felé. Érdekes, Horvátország felvételekor (2013), még azt jelezték Brüsszelből, hogy egyelőre leállnak a bővítéssel, mely a Balkánon volt várható (Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Albánia, stb.), de már Románia és Bulgária tagsága (2007) is komoly fejfájást okozott az EU-nak azzal, hogy idén januárban lejártak a hétéves korlátozások a szabad költözködés és munkavállalás, valamint a szociális juttatások terén. Közben Oroszország is egy egységes gazdasági övezetet, vámuniót akart létrehozni a volt szovjet tagköztársaságokkal, a FÁK-on (Független Államok Közössége – CIS) belül.

Putyin megbüntetéséről a Washington Post-ban jelent meg egy „op-ed” cikk Carl Gersham tollából, aki a Kongresszus által alapított „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért” (National Endowment for Democracy) nevű szervezet elnöke. Ebben a cikkben a szerző már nevén nevezi a gyereket:

„Ukrajna választása, hogy csatlakozzék Európához, fel fogja gyorsítani, hogy felváltsák az orosz imperialista ideológiát, amit Putyin képvisel az oroszoknak, és ezzel lehetőség nyílik arra is, hogy Putyin vesztésre álljon, nem csak a határokon kívül, de Oroszországon belül is”.

Gresham szavaiból egyértelmű, hogy nem Putyin az Ukrajnát bekebelezni akaró terjeszkedő gonosz, aki vissza akarja szerezni a Szovjetunió 1991-ben elvesztett területeit. Putyin nacionalista, aki (ha kell fegyverrel is) segíti az országhatáron túl élő oroszokat, ha azokat bántódás éri.

Ha valóban a demokrácia terjesztése motiválta a washingtoni „neocon”-okat Ukrajnában, akkor a demokratikusan megválasztott elnököt kellett volna támogatniuk. Nem pedig február 21-én azt követelni Janukovicstól, hogy írja alá a három EU-s ország (francia, német, lengyel, azaz a „weimari háromszög”) által garantált szerződést, mely elnöki hatalmát volt hivatott jelentősen csökkenteni, és egy előrehozott választást szorgalmazott, ami a pillanatnyi feszült helyzetben könnyen elnöki székébe kerülhetett volna. Mivel Janukovics nem írta alá az egyezményt, másnap neo-náci milicisták állami (köz)épületeket, intézményeket támadtak meg, és az elnököt menekülésre kényszerítették.

A State Department (szokatlan módon) azonnal elismerte a puccsistákat, és az amerikai „mainstream” média Janukovics ellen fordult, jelezve például, hogy egy neki épített villában milyen drága szaunája volt. Az erről készült későbbi videó tudósításokban senkinek sem tűnt fel, hogy az ukránok nem hordták szét az „összelopott” palotát, hanem csodálatára jártak oda az emberek.

A neo-nácik szerepére, sőt még jelenlétükre sem volt utalás az amerikai médiában. Az elkövetkező hetekben, hónapokban megölt több ezer orosz halálát sem a brutális puccs számlájára írta a „mainstream” média, hanem „terrorellenes művelet”-nek állították be, amivel sikerült megfékezni Putyin imperialista terjeszkedését, illetve meghozták a demokráciát Ukrajnába.

A kijevi (új) hatalom neo-nácikkal töltötte fel a Nemzeti Gárdát, és az újonnan alakult rohamcsapatokat azonnal a keleti frontra küldte, a központi hatalmat elismerni nem akaró orosz többségű lakosság ellen. Miközben a februári „forradalom”-ban tevékenyen részt vett neo-nácik pártját négy miniszteri poszttal jutalmazta meg a központi hatalom.

Először a New York Times jelentette, hogy a „nacionalistáknak” nevezett ukrán neo-náci milíciák az SS közismert jelvényét (Wolfsangel) viselő zászlók alatt támadják a kelet-ukrajnai városokat. A neo-nácikról és azok délkelet-ukrajnai tevékenységéről részletes ismertetést csak augusztus 11-én közölt a brit (londoni) Telegraph.

Mindezek ellenére a „mainstream” média mai napig ignorálja a náci ideológia látványos megerősődését. Pedig a világban, de különösen Európában, máskor már egyetlen falfirkára ugrik, és antiszemitizmust kiált a sajtó. Most mély hallgatás. Noha remek vezető hír és story lehetne (nemcsak a bulvár számára), hogy a második világháború óta Európában most először harcolnak náci rohamcsapatok (ráadásul) a „jó oldalon”. Mindez a washingtoni „neocon”-oknak köszönhető, akik (sikeresen) elhitették a világgal, hogy az egész ukrajnai konfliktusért Putyin az egyedüli felelős.

Hogy ez mennyire jól sikerült, arra jellemző a májusi ukrán választásokon megfigyelőként résztvett magyar EBESZ küldött Facebook oldalán olvasható május 24-i bejegyzés (103 „lájkolás” mellett).

Minden Ukrajna-szakértőnek jelezem, hogy Ivano-Frankiskben vagyok, ez, ha szabad így fogalmazni, a "legukránabb" város, a nacionalizmus vagy patriotizmus központja és lelke. Eddig egyetlen egy fasisztát sem láttam. (Ha majd akarok látni, hazamegyek Magyarországra, ott lesznek szép számban.)

Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen

Donald Tusk lengyel kormányfő megválasztása az Európai Tanács elnökének telitalálatnak tűnik. Tusk (valóban) jobboldali, antikommunista és szabadpiac párti. Ellentétben Orbán Viktorral, a jelenlegi lengyel miniszterelnök határozott koncepcióval és vízióval rendelkezik. Elképzelése szerint, az állam, az állami bürokrácia, minél kevesebb szerepet kelljen, hogy játszon a gazdasági életben, adócsökkentésekkel csalogatja a külföldi befektetőket, és a külföldön dolgozó fiatal lengyelek hazatértét. Igyekszik az állami vállalatokat privatizálni. Célja, hogy országa minél előbb az euró-övezet tagja legyen. Lengyelországot be akarja vezetni a (gazdag) nyugat-európai országok táborába. Ezért támogatja a „weimari háromszöget”, ahol magas szintű (államfői, külügyi, sőt védelmi miniszteri) konzultációkat folytatnak a német-francia-lengyel (európai) összefogás érdekében. 

 

Az Európai Tanács elnökévé választása alkalmából a nemzetközi média azonnal gyenge angol nyelvtudását és francia nyelvismeretének hiányát hozta fel, folyékony német tudásáról viszont megfeledkeztek. Tusk ugyanis egy Gdansk (Danzig) környéki nyugati-szláv népcsoporthoz, a kasubok-hoz tartozik, akik egyenes ágon a pomeránoktól származtatják magukat. A fáma szerint Tusk nagymamája angliai tartózkodása idején egy Donald nevű lordban volt szerelmes, ezért fiát róla nevezte el, aki viszont az unokának is ezt a nevet adta. Tusk nyugati orientáltsága éppúgy jól követhető, mint szovjet-orosz ellenessége. Elég csak a két világháború közti idő nagy nemzeti hősére, Józef Piłsudski marsallra gondolni, kinek életéről írta egyetemi disszertációját. A Krím-félsziget nemrég Oroszországhoz csatolása mély nyomokat hagyott benne, éppúgy, mint a Balti-államok lakosságában, akik 1940 óta tapasztalhatták meg a szovjetrendszert, mint a Szovjetunió tagállamai.

 

Tusk (szovjet-orosz ellenes) „keményvonalát” próbálta az EU ellensúlyozni az olasz külügyminiszter asszony, Frederica Mogherini, személyében.

 

Az EU íratlan szabálya, hogy a top állások betöltését előzetes egyeztetések előzik meg. Így történt, hogy Németország és Franciaország már előre jelezték, hogy a külügyi posztot szocialistának kellene kapnia. Ezenkívül az Európai Bizottság újonnan megválasztott (néppárti) elnökének, Jean-Claude Juncker-nek is jól jön, ha csapatában több nő van, mivel így könnyebben számíthat az Európai Parlament jóváhagyására.

 

Minthogy az Európai Bizottság elnöke („kormányfő”) közép európai, luxemburgi, ezért az Európai Tanács elnökének északi vagy keleti tagországból kellene jönnie, ergo a külügyet egy déli országbelinek kellene megkapnia.

 

Az EU parlamenti választáson jól szerepelt (baloldali, szocialista) olasz kormány ugyancsak keményen lobbizott Mogherini mellett, amit csak erősített, hogy jelenleg Olaszország az EU soros elnöke (egy félévig).

 

A külügyi posztra Mogherini-n kívül még két esélyes jelölt volt: az orosz-ellenes és nacionalista lengyel külügyminiszter Radek Sikorski, (akinek felesége az amerikai Anne Applebaum), és az EU (eddigi) humanitárius segély biztosa, a bolgár Kristalina Georgieva. A többség Mogherini mellett adta le a voksát, amit különben a lengyelek és a litvánok elleneztek. Ugyanis az olasz külügyminiszter asszonyt „gyengének” (too soft) tartják Oroszországgal szemben az orosz-ukrán viszályban. Litvánia elnökasszonya (Dalia Grybauskaite) ezt ki is jelentette: „Nem fogok egy „pro-Kremlin” személyt támogatni.”

 

Ennek háttere, hogy amikor Olaszország most júliusban átvette az EU elnökséget, Mogherini első útja Moszkvába vezetett, hogy ott Putyinnál tájékozódjék. Ezt az egykori szoc. országok, az EU jelenlegi tagállamai, úgy értelmezték, hogy a római (baloldali) kormány jó kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal. Persze az is nyílt titok, hogy az olaszok támogatják az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlat megvalósítását, amibe az olasz energia óriás, az ENI, keményen invesztál(t). Az szovjet-orosz ellenes kelet-európaiak attól is tartanak, hogy az olaszok „felpuhítják” a közös nyilatkozatok szövegeit, és lelassítják az Oroszország elleni szankciók bevezetését. Valamint jobban érdekli őket Észak-Afrika és a Földközi-tenger vidéke, mint a volt szoc. országok és a kelet-európai térség problémái.

 

A maláj gép lelövése óta azonban, mintha az olaszok is jobban együttműködnének Oroszország megbüntetésében.

 

Tusk és Mogherini megválasztásának hátteréből is jól látszik, a Nyugat (elsősorban az USA, Lengyelország és a balti államok) az oroszokban még mindig a szovjetet látja. Különben nem lennének bizalmatlanok a nyugati baloldallal szemben, és az oroszokkal szimpatizálókat nem tartanák „gyengének” (soft), „túl elnézőnek”. Ez persze a magyar „baloldalról” nem mondható el, hiszen a hazai felfogás és szemlélet szerint Orbán és Putyin egyenlő. Ezért az oroszokkal való minimális szimpátia is távol áll a hazai ellenzéktől. Kivétel a Jobbik, ők azonban nacionalista alapon, a kárpátaljai magyarok védelmében „barátkoznak” Moszkvával.

 

Rövid áttekintés, hogyan alakult ki a jelenlegi ukrán helyzet.

 

Janukovicsról olvasva a wikipédiában (angolul) kiderül, már 2009. szeptemberében arról az álmáról beszélt, hogy szűnjön meg Kelet- és Nyugat-Ukrajna közti különbség, hiszen egy ország, egy nép. Tavaly (2013) májusban, a győzelem napján, fontos célnak nevezte a II. világháborúban mindkét oldalon harcoló ukránok megbékélését. Miközben reményét fejezte ki, hogy se a náci, se a szovjet totalitárius diktatúra soha többé nem jön vissza. Ezek a megnyilvánulások jelzésértékűen bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egységes, és ezzel vezetői is tisztában vannak (voltak).

 

2013 novemberében egyre többen követelték, hogy a biztonsági erők hagyjanak fel a tüntetők elleni brutalitással, engedjék szabadon az addigi tüntetéseken letartóztatottakat, írják alá az EU-val az együttműködési szerződést, és ennek érdekében változtassák meg az alkotmányt, valamint mondjon le az államelnök. Janukovics az EU-szerződést nem írta alá, sőt egy szorosabb gazdasági együttműködést helyezett kilátásba Oroszországgal. A helyzet 2014. februárjára annyira elmérgesedett, hogy a polgárháború veszélye fenyegetett. A biztonsági erőkkel való összecsapások legalább 100 halálos áldozatot és 1.000 sebesültet eredményeztek. Az események hatására, idén február 22-én az ukrán parlament Janukovics távozásáról szavazott. A képviselők 73 százaléka szerint az elnök nem teljesíti feladatát, és ezért május 25-re új elnökválasztást írtak ki. Janukovics ezt törvénytelennek tartotta, mivel az ukrán alkotmány szerint az elnököt közvetlenül a nép választja, tehát csak a nép válthatja le is. (ugyancsak népszavazással).

 

A parlament nem tágított, még aznap szabadon engedték Janukovics politika ellenfelét a(z igazságtalanul) börtönben tartott (beteg) Julia Timosenkot, valamint ideiglenes államelnököt neveztek ki.

 

Ezt nemcsak Janukovics, de hívei is puccsként élték meg az ország keleti részén, ahonnan maga a leváltott elnök is származik. Moszkva azonnal átlátta a helyzet komolyságát, mely Oroszország egyetlen meleg tengeri hadi tengerészeti támaszpontját veszélyeztette a Krím-félszigeten. Egyetlen ország sem engedheti meg, hogy stratégiai kulcsfontosságú hadi kikötője felett (esetleg) más rendelkezzék. A gyors cselekvésre egy 2010. április 21-én Harkovban (Kharkiv) aláírt szerződés adott okot. E napon írta alá az ukrán és az orosz elnök (Janukovics és Medvegyev) az „Ukrajnai orosz tengerésztámaszpontért cserében földgázt” nevű szerződést, melynek értelmében Moszkva 25 évre bérleti díjat fizet Kijevnek a támaszpont használatáért, amit piaci ár alatti földgázzal egyenlít ki. Ezt a szerződést akkoriban az ellenzék támadta, mondván Janukovics kiárusítja az országot. Az elnök viszont azzal érvelt, hogy az Európához (EU) való közeledés feltételeként az IMF a költségvetési kiadások csökkentését követelte meg. Ez viszont a nyugdíjak és a minimálbérek kurtítását is jelentette volna, amit Janukovics a bérbe adott területekért kapott pénzből fedezte volna.

 

A Krím-félsziget Nagy Katalin cár óta (1783) Oroszországhoz tartozott, ahol azonnal hadikikötők és városok alapításába kezdtek, hogy az Ottomán Birodalom többé ne tudjon visszatérni a Fekete-tenger északi felére. Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor szerződésben biztosította a félsziget autonómiáját. A fekete-tengeri (egykori szovjet) flotta jövőjéről 1997-ben kötött szerződést Ukrajna és Oroszország. Eszerint a flotta 81,7 százaléka Oroszországot illeti, 18,3 %-a pedig Ukrajnát. Oroszországnak joga ukrán területen (Krím-félsziget) 25.000 katonát, 22 tüzérségi rendszert, 132 páncélautót és 22 katonai repülőgépet állomásoztatni. Az 1997-es szerződés része volt, hogy Oroszország csak akkor juthat flottájához, ha kárpótlás gyanánt fizet USD 526.5 milliót, majd évente USD 97.75 milliót ivóvíz, valamit rádiófrekvenciák használatáért, no meg a környezetszennyezésért.

 

Ez a megállapodás került veszélyben idén tavasszal a kijevi politikai változásokkal. Ráadásul nyílt titok volt, hogy Janukovics megbuktatásában és elűzésében szélsőséges elemek is tevékenyen részt vettek, akik Moszkva szemében egyszerűen „fasiszták”. Nem alaptalanul, hiszen az 1991-es függetlenné válás óta fokozatosan erősödöttek a szovjet-ellenes erők, köztük szép számban olyanok is, akik már 1941-45-ben, azaz a náci megszállás idején is, tevékenykedtek. (Csak zárójelben, ezek a csoportok az Ukrajna náci megszállását biztosító magyar hadsereget is segítették a szovjet partizánakciók megakadályozásában, ill. felszámolásában). Moszkva nem nézhette tétlenül, hogy a szovjet-ellenességgel párosuló oroszellenesség fokozódása miatt elveszítse létfontosságú stratégiai támaszpontjait.

 

Teljesen más a helyzet Délkelet-Ukrajnában, habár az ottani „önállósági” törekvésben jelentős szerepet játszott és játszik a „fasiszták” előretörése Nyugat-Ukrajnában (egykori Kelet-Galícia), és részt vételük a kijevi központi kormánykoalícióban.

 

Oroszbarát elemek már 2005-ben mozgalmat indítottak a Donyeck-medence szuverenitásáért. Valamiféle szövetségi rendszeren alapúló függetlenséget képzeltek el Ukrajnán belül. Tehát az idén tavasszal (április 07) kikiáltott Donyecki Népköztársaság, nem akart és nem akar „integrálódni” Oroszországba, mint az a Krím-félsziget esetében történt. Jellemző, hogy önállósági törekvésüket az idén februárban elűzött oroszbarát Janukovics elnök sem támogatta. Sőt, a mozgalmat 2007-ben a donyecki hatóságok szeparatizmus vádjával betiltották.

 

Idén májusban, a népköztársaság kikiáltását követően, a kijevi központi kormány nemcsak a szuverenitási mozgalmat, de az egész térséget és lakosságát terroristának nyilvánította.

 

A pattanásig feszült helyzetet egy tervezettel próbálták enyhíteni, amelyre Oroszország, az USA és az EU is rábólintott. A megállapodást a helyi militánsok elvetették és népszavazást követeltek, illetve a központi, kijevi kormány lemondását. Május 11-én népszavazást tartottak a népköztársasági államformáról, majd május 24-én szerződést kötöttek az ugyancsak népköztársasággá átalakult luganszki körzettel (oblaszty), egy szövetségi államforma megalakítására. A mintegy hétmillió főt számláló két népköztársaság az „Új-oroszországi (Novorosszija) Föderáció” nevet vette fel.

 

Feltűnő, hogy a két népköztársaságról szinte semmit sem közöl a nemzetközi média. Annyi tudható, hogy oroszok és ukránok lakják, mindkét nyelv hivatalos, a fizetőeszköz az ukrán hryvnia. A népköztársaság kikiáltása óta eltelt időben történtekről semmit sem tudunk. Mi változott? Esett-e bántódása, lett-e valakinek is hátránya, hogy ukrán, vagy például az utcán, nyilvános helyen ukránul beszél? Ezekre az alapvető kérdésekre a válaszok azért lennének érdekesek, hogy megtudjuk valójában hogyan működik a közigazgatás Ukrajna ezen részén. Sajnos, a híradásokból ez kimaradt. Csak azt tudjuk, hogy a központi kormány a hadsereget veti be a donyecki hatóságok ellen.

 

Úgy tűnik, Kijev katonai akciókkal próbál a helyi hatóságokra hatni, miközben nincs tekintettel a polgári lakosságra. Érthetetlen, hogy Kijev nem törekszik a békés rendezésre, állandóan orosz veszélyre hivatkozik, ami persze nem alaptalan, hiszen a Putyini Oroszország hathatósan támogatja a népköztársaságiakat. Ez az orosz támogatás azonban nem (annyira) ideológiai, hanem nacionalista indítatású.

 

Ugyancsak érthetetlen, hogy a kijevi kormányra hivatkozva a világsajtó szerint 1.000 (jól képzett) orosz katona tartózkodik, és harcol a donyecki népköztársaság területén. Ezzel szemben a több mint 100.000-re becsült ukrán hadsereg, melynek létszáma a tartalékos állománnyal közel egy millióra növelhető képtelen eredményesen fellépni. Helyette nemzetközi (NATO) segítséget, mi több beavatkozást, kér.

 

A félelem érthető, a hisztériakeltés viszont nem, miközben a dezinformálás mindkét (orosz-ukrán) oldalon virágzik. Nem csoda, hiszen a szovjet (KGB) múlt tovább él.

 

A Nyugat, elsősorban a USA, azonban képtelen belátni, hogy Kelet-Európában az emberek másként gondolkodnak, és más a „tűréshatáruk”, mint a kétszáz éves tengerentúli demokráciában. Csak egy közelmúltbeli példa. Egy bolti lopáson rajtakapott (színes) gyerek rendőr általi lelövése egy egész várost borított lángba az USA-ban. Ugyanez az eset Kelet-Európában (szinte) senkit sem mozgatott volna így és ennyire meg. (Lásd hazai cigánygyilkosságok).

 

Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A kelet-európaiaknak más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom. Oroszországban ugyanez a rendszer közel 75 évig állt fenn, sőt már azt megelőzően, a cári időkben is a tekintélyelvűség volt az uralkodó, melyet az ortodox egyház is támogatott.

 

Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében egy olyan kijevi kormányt támogat az USA, melynek négy miniszterét a pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült (Szvoboda) párt adja. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden, miért és hogyan lett a földgáz kitermelésben érdekelt ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Igaz, ugyanitt igazgatósági tag a volt lengyel államelnök, Kwaśniewski is.

 

Ha már Kwaśniewski és a lengyelek, a jelenlegi kormányfő, Donald Tusk, a közelmúltban élesen támadta Orbánt, hogy Paks ügyében lepaktált az oroszokkal. Ezt az Orbán-ellenes magyar ellenzék („liberális baloldal”?) rögtön felkapta, anélkül, hogy a történelmi hátteret ismertette volna. A lengyelek ugyanis zsigerből oroszellenesek, és van rá okuk! 1918-ban a versailles-i békediktátummal nyerték vissza 150 évvel korábban elvesztett függetlenségüket, majd rá 20 évre (1939. szeptember) ismét megszűnt a lengyel állam. A nácikkal (szinte) egy időben, a keletről támadó szovjet által megszállt területeit azóta sem kapta vissza! (helyette egykori német területekre kényszerítették a lengyel lakosságot) A Krím-félsziget idei „visszacsatolása” ezért kongatta meg a vészharangot Lengyelországban és a Baltikumban.

 

A délkelet-ukrajnai helyzet átláthatatlanságában a médiának is nagy szerepe van. De talán ebben a közgondolkodás is ludas, mely mindent megpróbál „feketén és fehéren” látni. Putyin a rossz, a gonosz – állítja a „mainstream” média. Ha valóban így van, akkor miért nincsenek tüntetések Nyugaton? Hol vannak a százezres tömegtüntetések a Krím-félsziget elcsatolása ellen, vagy a délkelet-ukrajnai lakosságot érő fegyveres támadások ellen?

Valami (nagyon) nem stimmel.


.
Kapcsolódó anyag, további fejlemény


A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

Sunday, September 07, 2014

 

 .