Monday, November 24, 2014

Agymosottak ébresztő!

                                                   A magukat manapság ”konzervatív jobboldali”-nak hazudó egykori Rajk (majd Bibó) kollégisták figyelmébe.
 
Volt egy berettyóújfalui család: Bálint bácsi, Margit néni és négy gyermekük Gyuri, Pista, a lányuk Panci és a legkisebb fiú Miki. A 40-es évek elején jöttek fel Pestre. Egy házban laktak Apámékkal. Nagyon jó és mély barátság szővődött. Annyira, hogy én, mint „háború utáni gyerek”, családtagnak tekintettem őket. A két idősebb fiút (Gyuri, Pista) nem ismertem, ők már akkor „elmentek”. Az 50-es évek elején még nem használták a disszidálás vagy emigrálás elnevezést. Szóval, Apám mesélte – sokkal később – hogy Bálint bácsi a MÁV-nál dolgozott és kapcsolatai révén megszervezte, hogy a húszas éveikben járó két idősebb fiú el tudjon szökni, menekülni a közelgő „kommunizmus” elől. Egy Ausztria felé tartó tehervagonban rejtőzött el a két srác, majd rájuk szórtak egy szállítmány gabonát. Aztán jött a távirat Bálint bácsinak: „A szerelvény elhagyta Hegyeshalmot”. Majd az életjel: Chile-ben vannak mindketten. Erről mi is meggyőződhettünk, mert olyan Gillette-pengét kaptunk Bálint bácsitól ajándékba, amelyen az állt: „Made in Chile”. Bálint bácsi meghalt, temetésére a távolban élő fiai közül egyik sem tudott eljönni. Hogy ennek anyagi oka volt-e, vagy féltek a szovjetrendszertől? Nem tudni. Később, Mikitől megtudtuk, hogy Pista a szakmájában dolgozik, optikusként. Gyuri, pedig gazdálkodó lett, majd elvett egy földbirtokos lányt, azaz benősült egy jómódú családba. Csak jó hírek érkeztek Chilé-ből. Úgy tűnt a két magyar fiatalember beilleszkedett új hazájában.
 
1970-re megváltozott a helyzet. Salvador Allende köztársasági elnökké választása sokaknál megkongatta a vészharangot. A szocialista Allende „túl baloldalinak” tűnt, mivel jó kapcsolatai voltak a chilei kommunista párttal. Olyannyira, hogy az elnökválasztáson kommunista színekben induló Paublo Neruda mellett Allende volt a moszkovita párt alternatív jelöltje. Pista emlékezetében még elevenen éltek a kb. 20 évvel korábbi, 1945 utáni, magyar politikai események, amik elől menekültek. Testvérének azt mondta: innen (is) menekülni kell, amíg nem késő. Gyuri nem akart mozdulni. Ő chilei, nem hagyja el befogadó hazáját, aminek földjét műveli, és amin gazdálkodik. Pista megkérte az amerikai bevándorlási vízumot, amit meg is kapott. Elhagyta Chilét és családostul áttelepült Californiába. Sőt, a cselédlányuk is velük tartott.
 
Allende, az első szabadon választott marxista elnök Latin-Amerikában, elkezdte a beígért államosításokat, földbirtok kisajátításokat, úgy, ahogy azt már Gyuri egyszer megélte Magyarországon. Birtoka egy részét elvették.
 
Chile azonban nem Magyarország, nem egy megszállt ország. A parlamentizmus tovább élt, és a demokratikusan megválasztott elnök elsősorban a legszegényebb rétegeken akart segíteni. (pl. ingyen tej az iskolásoknak). A hirtelen jött "jólét", a szegények felzárkoztatására tett intézkedések következtében a chilei (kapitalista) gazdaságot az államcsőd fenyegette. Elsősorban a bányák és bankok államosítása miatt. Az éves infláció 140 % lett. A gazdasági helyzet romlását, a pénz elértéktelenedését hamarosan a lakosság is kezdte érezni. Az USA eleve rossz szemmel nézte az idealista államelnököt, kinek országát második Kubának tekintették Washingtonban. Állítólag Nixon elnök szabadkezet adott a CIA akkori igazgatójának Richard Helms-nek, hogy „távolítsa el ezt az embert (Allende) és egy égbekiáltó gazdasági szituációt teremtsen”. Ne feledjük, a hidegháború éveit éltük. A Szabad Európa Rádió (és Szabadság Rádió) is csak 1972-ben (a müncheni olimpia előtt) került át a CIA-tól a külügyminisztériumhoz (State Department).
 
A béremeléseket a lakosság üdvözölte, az állami lakásépítés megtizenkétszereződött, az ingyen tej 6-15 éves kor között mindenkinek járt. Allende nagy súlyt helyezett az analfabetizmus felszámolására, a munkások továbbtanulására (esti iskolák), az egészségügyre, ingyenes orvosi ellátásra. A kultúra, a népművelés is előtérbe került. A Magyarországon is ismert és népszerű olcsókönyvtár sorozatban irodalmi klasszikusokat nyomtattak nagypéldányban. Az infláció függvényében évente többször is emelték a nyugdíjakat.
 
Minden szép és jó volt, csak a fedezet hiányzott a szociális juttatások mögül. Az amerikaiak - elsősorban a rézbányák államosítása miatt - megvonták az addigi hiteleket. Allende kétségbeesetten fordult a Szovjetunióhoz, amely csak annyi hitelt biztosított, amennyi a szovjet (import) termékek megvásárlására volt elég. A szovjet hitel nem volt több, mint amit a SZU Kínának vagy a kelet-európai szoc. országoknak adott. Allende hiába ment Moszkvába 1972 végén, hitelkérését elutasították. Allende-nek be kellett látnia, a kapitalista gazdaságot Moszkva nem támogatja.
 
KGB iratokból ismert, hogy Allende értésére adták, növelni kell a katonai kiadást, pontosabban a hadsereg átszervezését és a két ország titkosszolgálatának együttműködését. Moszkva nagyon óvatos volt a demokratikus gondolkodású marxista Allende-vel, hiszen a választásra jogosult 3 millió szavazó polgár közül csak 39 ezren, azaz mindössze 1,3 % adott rá több szavazatot, mint ellenfeleire. A minimális győzelem mögött is szovjet (KGB) pénz volt. Ugyanakkor Nixon nagyon mérges volt és Allende győzelméért a CIA tehetetlenségét hibáztatta. Később szovjet részről belátták, hogy a marxista, és demokratikus Allende nem hajlandó erőszakot alkalmazni ellenfeleivel szemben. Ergo, képtelen teljes kontrol alá vonni az államgépezetet. Mivel nem akart proletárdiktatúrát, így hatalma eleve nem volt biztosított.
 
Talán kevesen emlékeznek rá, de már 1973. június 29-én volt egy katonai puccskísérlet az elnök ellen. Tankokkal vették körül az elnöki palotát (La Moneda), de a kormány nem mondott le. A nacionalisták általános sztrájkot szerveztek, amelyhez a rézbányászok is csatlakoztak. Augusztusban a Legfelsőbb Bíróság nyilvánosan megvádolta Allende kormányát, hogy képtelen elfogadni a földtörvényt. Allende hónapokat vajúdott, hogy bevesse-e a rendőrséget a tüntetők ellen. Nem merte. Félt az erőszaktól, és hogy a rendfenntartók is (esetleg) ellene fordulnak. A hadsereg csak az ország védelmére szolgált, az alkotmány szerint másra nem lehet használni. Ekkor nevezte ki a hadsereg főparancsnokának Augusto Pinochet tábornokot.
 
Mind a baloldal, mind a jobboldal bizalmatlan volt egymással szemben, és a kialakult helyzetért egymást okolták. A Kongresszus azzal vádolta az elnököt, hogy kormánya rendeletekkel kormányoz és ezzel a totalitárius rendszer irányába halad az ország. Ezt meg is szavazták; 81-en igennel, 47-en pedig nemmel voksoltak. Allende azzal védekezett, hogy még egy ilyen demokratikus kormánya nem volt Chilének, mint az övé, és felszólította a munkásságot, valamint valamennyi demokratát és hazafit, hogy védjék meg a forradalmi folyamatot.
 
1973. szeptember 11-én a hadsereg körbezárta az elnöki palotát (La Moneda) és szabad elvonulást biztosított a bent lévő elnöknek, aki ezt megtagadta. Halálának körülménye máig tisztázatlan. Az öngyilkosság látszik a legvalószínűbbnek.
 
Augusto Pinochet emberei kegyetlenkedése közismert, és bejárta a világsajtót. A Szovjetunió kommunista hőst próbált kreálni az amúgy nem igazán támogatott marxista chilei elnökből. Magyarországon még mindig tartja magát az a fekete-fehér felfogás, hogy Allende jó kommunista, Pinochet meg fasiszta diktátor. No, meg az egész a CIA műve volt. Ezt használja ki (és fel) a mai hazai vezetés és állami propaganda, a felhevített Amerika-ellenesség keretében. Ahelyett, hogy kivizsgálnák és tennének az állami szintre emelt korrupció ellen.
 
Pinochetről viszont csak a kezdeti brutalitás maradt fenn. A későbbi nyomozások szerint, mintegy 3.000 gyilkosság, 80.000 internálás, 30 ezer ember megkínzása írható a diktatúra számlájára. Arról viszont a magyar közvélemény mit sem tud, hogy Pinochet uralkodása alatt egy példás gazdasági fejlődés indult el, amit a Nobel-díjas neoliberális amerikai közgazdász, Milton Friedman, által alapított iskola tanulói valósítottak meg. A „Chicago Boys” nevű társaság, mintegy száz Friedman mellett, Amerikában tanult chilei  fontos (gazdasági) pozíciókat töltött be Pinochet idejében. A 90-es évekre Chile lett a legjobban fejlődő latin-amerikai ország. Ez a gazdaságpolitika úgy vonult be a történelembe, mint a „chilei csoda” (Miracle of Chile). Gazdasági és politikai szakértők körében ma is vitatéma, hogy ez a „chilei csoda” valóban a Pinochet kezdeményezett gazdasági reformokkal kezdődött.
 
Vissza a berettyóújfalui családhoz. Pista elment az Egyesült Államokba, és az US hadi tengerészet pasadena-i laboratóriumában folytatta munkáját, mint (kutató)optikus. Gyuri visszakapta földjét, birtokát Pinochettől. Majd eljött a szomorú pillanat, a mama (Margit néni) halála. A temetésre Győrbe várták a gyerekeket: Pistát, Gyurit, és a Magyarországon élő Pancit és Mikit. Pista, mint amerikai állampolgár, a Kádár időben hazalátogathatott, édesanyja temetésén ott lehetett. Gyurinak, mint chilei állampolgárnak, azonban nem adták meg a magyar vízumot. Akkoriban Pinochet a szovjet tábor első számú ellensége volt, mégis a kisembert büntették, az egyszerű állampolgárt sújtották. Ilyen a politika. Valaki Gyurinak megsúgta, hogy menjen el Bécsbe, és ott kérje a beutazási engedélyt Magyarországra. Bécsben sokkal megértőbbek, és meg fogják adni. Akár 24 órás beutazási engedély is elég a győri temetésen való részvételre. Gyuri megfogadta a tanácsot és elrepült Bécsbe. A magyar követségen azonban közölték vele, hogy chilei állampolgár nem léphet a szocialista Magyarország területére. Gyuri végül is visszarepült Chilébe, anélkül, hogy végső búcsút vehetett volna 30 éve nem látott édesanyjától.
 
 

Saturday, November 08, 2014

Viktor Münchenben

Bevallom, nem tudtam, hogy a bajor (tartományi) miniszterelnök Horst Seehofer vendége lesz a magyar miniszterelnök. Én csak arról értesültem, hogy csütörtök kora délután Orbán Viktor előadást tart „Magyarország 25 évvel a határnyitás után – 25 év demokrácia és szabadság Európában” címmel. A rendezvény színhelye a Hanns Seidel Stiftung (alapítvány) székháza, a szervező pedig a (CSU közeli) Bajor-Magyar Fórum (Bayerisch-Ungarisches Forum), melyet a Magyar Köztársaság müncheni főkonzulátusa is támogat. A fórumnak bárki tagja lehet évi 40 euró tagsági díj fejében. Az elnök asszony (Elisabeth Schosser) valóban sokat tesz a színvonalas rendezvények szervezéséért. A rossznyelvek szerint, sok müncheni magyar a rendezvényeket követő fogadások miatt látogatja az összejöveteleket, ahol „magyaros kajákat” (pl. pogácsa, töltött káposzta, gulyásleves, stb., valamint finom, minőségi borok) szolgálnak fel (ingyen!). Az Orbán előadás közönsége többségében magyar volt. Azok közül is az ”orbánpártiak”.
 
Ez érthető, hiszen a jelenlegi kormány ellenzői (elvből) nem jönnek el, és nem hallgatják meg a miniszterelnököt. Ez is jól mutatja azt a mély ellentétet, megosztottságot, ami a hazai társadalomra jellemző, és kihatással van a külföldön élőkre is. Rengeteg ismerős arc volt, mind 56-os vagy azutáni disszidensek, akiknek emlékezetében elevenen él a „kommunizmus”, és az akkoriban elszenvedett sérelmek, amik az ország elhagyására késztették. Ezt, a mai (1989 után született) generáció nem igazán érti. Pedig ezekből a sérelmekből táplálkozik a mai „baloldal-ellenesség”, mely Orbánban látja a megváltót, a (Gyurcsány-ellenes) „jobboldal” megtestesítőjét. Furcsa egy társaság. Ha Magyarországról van szó, elfelejtik azt a közeget, amiben élnek, a (nyugat-)németországi demokráciát, ahol a politikai paletta elég színes, és a politikai kultúra elég magas ahhoz, hogy baráti vagy ívó-társaság ne kapjon össze, ne tépjék egymás haját (még szimbolikusan sem!). Valószínűleg ezzel Orbán is tisztában volt, ezért tűnt olyan felszabadultnak, nyíltnak, (időnként) humorosnak.
 
Valóban nagyon jó előadást tartott, és a kérdésekre is (látszólag) őszintén válaszolt. A rendezvény végén váltottam néhány szót Paul Hefty-vel, a FAZ (Frankfurter Allgemeine) nyugalmazott újságírójával, a „magyar ügyek” szakértőjével. Megjegyezte: „Ezt a beszédet kellene terjeszteni, nem a tusnádfürdőit.” A bajor fővárostól mintegy 400 km-re lévő Frankfurt am Main-ban élő Hefty elárulta, Orbán előadása miatt jött Münchenbe.
 
Az utca egy szakaszát, ahol a Hanns Seidel Stiftung székháza van, a rendőrség lezárta az autóforgalom elől. 16:15-re hirdették a kezdést. A volt bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber ott állt a bejárati ajtóban és várta Orbán érkezését. Többször elmentem mellette (pl. a ruhatár miatt). Biztonsági embereket, testőröket nem láttam a közelében. Igaz, volt rá példa, hogy az U-Bahn-on együtt utaztam egy másik volt bajor politikussal, a CSU pártelnök és bajor kormánytag, Erwin Huberrel. Aktatáskával szállt be a Parlament közeli megállóban. Ezzel csak jelezni szeretném a bajor „közállapotokat”.
 
Az előadóterem dugig tele volt, mint már említettem sok ismerős arc. A házigazda, Elisabeth Schosser, türelemre intette a megjelenteket, mivel Orbán és Stoiber négyszemközti beszélgetésre vonult vissza. Majd a közönség (többen felállva) tapssal üdvözölte a magyar miniszterelnököt. A pódium felé haladva először Stoiber majd Orbán nyakába ugrott, ölelkezett az első sorban ülő Leslie Mandoki.
 
Hogy pletykáljak. Mándokit, mint zenészt, nem tartják sokra (müncheni) magyar zenésztársai. Karrierjét nem zenei (dobos) tehetségének, hanem kiváló menedzseri képességének és politikai aktivitásának köszönheti. 1989 előtt, (a "beat-korszakban"), a tehetséges magyar zenészeknek nem kellett a zöldhatáron át menekülniük, őket az Interkoncert küldte külföldre (hogy keményvalutát hozzanak az országnak). Persze sokan voltak közülük, akik később nem tértek haza. Mándoki azonban eleve Jugoszlávián át szökött, amit kollegái úgy értékelnek, hogy otthon sem lett volna belőle sztár. Valószínűleg ezzel ő is tisztában volt, mert mint (egykori) menekült alapozta meg politikai karrierjét. Ettől függetlenül, remek menedzser.
 
Miközben Mándoki Orbánnal ölelkezett a miniszterelnök testőrei elfoglalták helyüket a pódium közelében (ketten az ablakok előtt), valamint a be-, ill. kijáratok mellett. Én naiv, még a legelején azt hittem, nem jutott nekik ülőhely, csak később kapcsoltam. El is csodálkoztam: vajon ennyire fél? Baráti körben, ahova amúgy is szívesen jön, mert „értenek bennünket”. Először Edmund Stoiber beszélt. Köszöntötte a jelenlévőket és helyből „letegezte”, és per "Viktor"-nak nevezte a magyar miniszterelnököt. Ez német nyelvterületen baromi szokatlan, ott, ahol egy szobában dolgozó kollegák mindvégig magázódnak. A „Sie” (Ön, Maga) a németben sokkal erősebb, mint a magyarban. Viszont a barátság mélységét nagyon jól kifejezte. Stoiber emlékeztetett, hogy a bajor kormány tagjaként 1989-ben, mint építésügyi miniszter épp Budapesten tárgyalt az akkori kommunista kollegájával, és nem gondolta, hogy ilyen történelmi pillanat részese lett. Beszélt a közös múltról is, ami I. Istvánig vezethető vissza, akinek bajor hercegnő (Gizella) volt a felesége. Majd átadta a szót Orbán Viktornak. A közönség egy része hatalmas tapssal, felállva üdvözölte a magyar miniszterelnököt.
 
Orbán beszéde remek volt. Ügyesen adta elő az elmúlt 25 esztendő hazai és nemzetközi történéseit, persze a saját szemszögéből, amiben minden tök logikusnak tűnt. Pl. arról beszélt, hogy nem Görögország, hanem Magyarország volt az első, ahol a gazdasági világválság éreztette hatását. 2008-ban az IMF és az EU mentette meg kishazánkat, amiért örök hála. Aztán 2010-ben, amikor a Fidesz került hatalomra elkezdték átszervezni a régi, még „kommunista” időből származó államrendszert.
 
Arról persze nem szólt, hogy az IMF hitelt még Gyurcsány járta ki, mikor egy nap alatt körbe repdeste az EU fővárosait (Berlin, Párizs, London, Róma), hogy engedélyt kapjon a nemzetközi „mumus”-tól (IMF) pénzt felvenni. Végül az EU belegyezett, amivel egy időben jelentették be, hogy az euró-zóna országainak ez továbbra sem engedélyezett. Majd Bajnai ügyesen teljesítette az IMF diktátumait. Ez oly jól sikerült, hogy a görög miniszterelnök is eljött Magyarországra a „Bajnai csoda” tanulmányozására. Bocs, a kis kitérőért, de talán érzékelhető, hogy az orbáni beszéd nagyszerűsége mitől és mennyire volt elragadó, mind a magyar, mind a bajor (német) hallgatóság számára.
 
Hasonlóan nagy elismerés (ováció) fogadta Orbán bejelentését, hogy a „bajorok eladtak egy bankot, mi meg vettünk egy bankot.” Csak arról nem szólt a miniszterelnök, hogy ez a bank (MKB) eddig baromi veszteséges volt, és épp a magyar (extra)bankadó miatt hatalmas terhet jelent a bajor állam számára, és amitől nem tudnak megszabadulni, mert senki sem akarta megvenni, Csak tavaly 400 millió euró vesztesége volt az MKB-nak. A magyar állam 50 millió euróért vette vissza ezt a csődtömeget termelő pénzintézetet. Erről mélyen hallgat a populista miniszterelnök, helyette azzal dicsekedett, hogy még eggyel több magyar tulajdonú (állami) bank van, amihez a jónép önfeledten (és tudatlanul) tapsolt. Ügyesen (és hihetően) magyarázta el a média helyzetét is Magyarországon. Azzal kezdte, hogy az újságolvasás és a sorok közötti olvasás hagyománya a „kommunista” időkre nyúlik vissza. Akkoriban hátulról, a sporthíreknél kezdtük az újságolvasást, és mentünk előre. Bármit írt az újság, azt nem hittük el, pontosabban annak az ellenkezőjét gondoltuk. Ez a gondolkodás ma is velünk él. A nyugati újságírók ezt nem értik, sőt azt sem, hogy például mást jelent a „liberális” Magyarországon, és mást Nyugaton. Ettől a „rosszul” értelmezéstől vannak a bajok. Ide sorolta tusnádfürdői beszédének félreértelmezést is. Orbán szerint ő soha nem állította, hogy Oroszország követendő példa, és hogy a Nyugatnak utánoznia kellene a felemelkedő keleti országokat, mint ahogy azt sem, hogy "a Nyugatnak vége". Arra kívánt rámutatni, hogy az európai gazdaság teljesítménye és részaránya a világgazdaságban csökken, míg a nem demokratikus berendezkedésű államok teljesítménye növekedik, és ennek a ténynek a kimondása "elemi előfeltétele annak, hogy meg tudjuk változtatni ezt a tendenciát"
 
Nagy taps fogadta azt a bejelentését is, hogy ellenzi a bevándorlás minden fajtáját. A politikai menekülteket természetesen be kell fogadni, de a gazdasági menekülteket, NEM! Azokat vissza kell küldeni és kormányaiknak pénzt küldeni, hogy a problémát helyben oldják meg. Azt is mondta, hogy nincs olyan alantas munka, amit magyar ne végezhetne el.
 
Vívmánynak nevezte a hároméves kortól kötelező óvodát. Ez egyértelmű utalás volt a cigányságra, hogy a gyerekeket ki kell ragadni abból a családi környezetből, ahol csak azt látják, hogy a szülők nem járnak el dolgozni.
 
Remek beszéd volt. Arról szólt, amit a (magyar) hallgatóság hallani akart, és amiről a bajor (német) résztvevők úgy érezték első kézből, magától a miniszterelnöktől szerezték információikat. A közönség soraiból, egy kivétellel, csak magyar nyelvű hozzászólás volt, amikre Orbán részletesen válaszolt. Válaszai meggyőzőnek és őszintének tűntek. Olyannyira, hogy Stoiber volt miniszterelnökhöz fordulva a pulpitusról leszólva azt mondta: „Edmund, ez a mai összejövetel pont olyan, mint egy (otthoni) lakossági fórum”
 
Egyetlen kínos(?) kérdés volt. Egy 30 éve Münchenben élő tanítónő említette, hogy a katolikus misszióban hétvégi oktatást szerveznek kisgyerekeknek, akiknek száma az utóbbi időben igencsak megnőtt. Mint tudjuk, legalább félmillió képzett magyar hagyta el az országot, és úgy néz ki, hogy a már itt született gyerekek nem fognak hazamenni…
Orbán teljesen megértően kijelentette: Nem tudom a megoldást. Nem tudom a helyes választ. Majd a jövő dönti el
 
Nos, ez az őszinte válasz igen szimpatikusnak tűnt. Igaz, arról nem szólt sem a kérdésfeltevő, sem a választ adó miniszterelnök, hogy miért ment el ennyi ember??!!!
 
Münchenben hallgatva a magyar miniszterelnököt, az embernek az a benyomása, hogy kishazánkban minden rendben van. Vajon az otthon élők is így látják, így érzik?