Az amerikai-magyar viszony

A hidegháború kezdete, az 50-es évek, óta nem volt ilyen rossz a két állam hivatalos kapcsolata.

A 2010-es magyar parlamenti választást követően azt hitte az ember, hogy az abszolút többség birtokában az észszerű, bürokráciamentes állam- és közigazgatás biztosítja azt a kibontakozást, ami mind társadalmilag, mind gazdaságilag, az EU-n belüli gazdag Nyugathoz, a nyugati demokráciákhoz való gyors felzárkózást segíti majd elő.

Ehelyett megszületett az „unortodoxia”, egy sajátos politikai és gazdasági magyar út, melynek ideológiája a Terror Háza alapgondolatából ered. Eszerint a szovjet egyenlő a nácival. Ergo, a szovjetrendszer örökösének kikiáltott hazai baloldalnak soha többé nem szabad kormányzási pozicíóba jutnia. Ezt az elképzelést nyiltan hangoztatja a jelenlegi hatalom. Miszerint „az ország fejlődési pályára állításához idő kell, sok idő. 10-20 év is kell ahhoz, hogy rendbetegyük azt, amit a ballibek (a „komcsik”) elszúrtak, mi több tönkretettek.” Ez az orbáni ideológia azonban nyugati szempontból „demokrácia-deficites”, elemei nacionalisták és diktatórikusak.

Az amerikai-magyar kapcsolatok a hivatalos Magyarország részéről az elmúlt közel száz évben, azaz az Osztrák Magyar Monarchia felbomlása óta, szinte sohasem volt felhőtlen és baráti. Az USA a második világháborúig izolációs politikát folytatott, azaz nem szállt bele az európai politikába. Washingtonnak elég volt az első világháborúban való résztvétele. Majd azt követően a Szovjet-Oroszország elleni intervenció, és a versailles-i béke tárgyalásokon való közreműködése, a "nemzetek önrendelkezési jogának" támogatása. Az amerikai elnökök belátták, hogy fontosabb a belpolitika, és a gazdaság. Ráébredtek: a külpolitika nem az erősségük. Annál inkább a demokrácia építése, hiszen a múlt századfordulótól (1900) a világ elsőszámú bevándorló országa lett, ahol az egyenlőség, az együttélés létfontosságú eleme lett az amerikai (bel)politikának. Egy olyan demokrácia alakult ki, ami a hibákat nem csak felszínrehozza, de azokra előbb-utóbb gyógyírt is talál.

Talán legjobb példa rá az egyik legkeményebb antikommunista, Douglas McArthur tábornok, élete. Mai szóhasználattal bigott konzervatív, aki a demokrata Roosevelt elnököt kommunistának tartotta. Olyannyira, hogy amikor a gazdasági világválság után Rooseveltet elnöknek választották és „New Deal” nevű programjával megreformálta az addigi amerikai szociális és gazdasági rendszert, McArthur 1937-ben leszerelt, mondván egy komcsit nem fog szolgálni. Ezért tábornoki rangban elment a spanyol-amerikai háborúban 1895-ben „megkapott” Fülöp-szigetekre a helyi hadsereg katonai tanácsadójának. Az 50 évre szóló amerikai gyámság 1945-ben járt le, és McArthur azt tervezte, hogy a hátralévő időben felkészíti ezt a szigetcsoportot a függetlenségre. A tábornok úgy képzelte, segítségével a volt spanyol gyarmat a Csendes-óceán Svájca lesz. 1941-ben, a japán orvtámadáskor, azonnal elfogadta a „kommunista” elnök hívószavát.. A (szárazföldi) hadseregnél kiképzett McArthur tábornok lett a csendes-óceáni hadműveletek főparancsnoka, annak ellenére, hogy a térségben a haditengerészet dominált. Az Egyesült Államokban ugyanis ismeretlen az a (buta) politikai széthúzás és gondolkodás, ami Magyarországra oly jellemző.

Különben, McArthurnak köszönhető, hogy Japánt 1945-ben nem osztották fel a győztesek között, mint az Németország (és Ausztria) esetében történt. Az antikommunista tábornok hallani sem akart arról, hogy szovjet csapatok érkezzenek Japánba, mint győztes megszállók, hiszen az egész csendes-óceáni hadszintéren (szinte kizárólag) amerikai vér folyt. Hirosimá-ra és Nagasaki-ra ledobott atombomba is a fanatikus és értelmetlen további vérontást akarta megakadályozni. Ráadásul a második atombomba ledobásával egy időben (az időzónák miatt visszadátumozva) lépett hadba a Szovjetunió Japán ellen. Ez egyenesen felháborította az antikommunista tábornokot. Különben, hogy a császári Japán nagyon gyorsan áttért a alkotmányos monarchiára és a demokratikus kormányzásra, ugyancsak McArthur tábornok érdeme.

Az amerikai demokratikus gondolkodásra és mentalitásra jellemző, hogy amikor a demokraták (kivételesen, a háborúra tekintettel) harmadszor is Rooseveltet jelölték az elnöki posztra, a republikánus ellenjelöltet (Wendell Willkie) elküldték világkörüli útra, azzal a szándékkal, hogy személyesen ismerje meg az USA szövetségeseit, ne pedig esetleges megválasztása után kelljen ezzel bibelődnie (mely akadályozná a mielőbbi győzelmet). A magyar politikai kultúra és demokratikus gondolkodás ezt a szintet mai nap sem érte el. Sőt!

A magyarországi Amerika-ellenesség 1944-ben kapott igazi lendületet, amire a költő is utal (….Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,…”) Az Interneten is terjednek azok az egykori (amerikai) katonai légifelvételek, melyek hídak, vasúti csomópontok, páyaudvarok, stb. bombázását mutatják. Arról viszont mélyen hallgat a mai Magyarország, hogy a lelőtt szövetséges repülőgépek pilótái földreérés után csak akkor reménykedhettek az életben maradásban, ha németek fogták el, illetve a magyar katonák átadták őket a németeknek. A felheccelt magyar lakosság ugyanis helyben agyonütötte őket.

A háború után az USA érzékeltette és emlékeztette Magyarországot, hogy az ellenség oldalán állt. 1946-ban magyar delegáció ment Nagy-Britanniába, mivel az európai hadszínterekre áthozott hadianyag egy részét, - melyek a civil életben is hasznosíthatók - eladásra bocsátották. Mondván, azokat az eszközöket a lerombolt Európában is jól lehet használni. Ekkor kerültek magyar földre a  411-es („Truman”) mozdonyok (USATC S160)

A delegáció egyik tagja mesélte: hatalmas hangárokban tárolták az eladásra felkínált készletet. A delegációknak ki kellett várniuk a sorukat. Először a győztesek válogathattak, majd a felszabadítottak, végül pedig a vesztesek (Német-, Olasz-, és Magyarország).

Az államosítások (amerikai cégek, azok személyzetének elbocsátása, távozása) és a koncepciós perek, köztük amerikai gazdasági érdekekek csorbítása miatt, a Vasfüggöny mögül (minden kártalanítás nélkül) az Egyesült Államok kivonult. Hírügynökségeinek magyar tagjait, tudósítójait bebörtönözték. (pl .Kati Marton szüleit, akik a Mindszenty perről tájékoztatták a világot).

1951-ben, mint a hidegháború részeként, és a szovjet tömegtájékoztatás hiányosságainak pótlására létrehozták a Szabad Európa Rádiót, mely a szovjetrendszer megszűnéséig az egyetlen egésznapos hírforrás volt.

1956-ban, a forradalom leverése után Mindszenty József bíboros, hercegprímás bemenekült az amerikai követségre, és ezzel az Amerikai Egyesült Államok oltalma alá került. A washingtoni kormány éveken át az ENSZ-ben napirendre tűzette és tartatta a „magyarkérdés”-t. Az enyhűlés első jele 1966-ban volt, amikor a két ország nagykövetet cserélt.

Majd eljött a vatikáni „keleti nyítás”. VI. Pál pápa úgy gondolta, hogy engedményeket kell tenni a rabnemzetek politikai (kommunista) vezetői felé, így a hívők és a katolikus papság is kedvezőbb helyzetbe kerül a Vasfüggöny mögött. A magyar pártvezetés kapott az alkalmon, a titkosszolgálat segítségével a római békepapok rá tudták beszélni VI. Pál pápa környezetét (Agostino Casaroli), hogy az antikommunista Mindszenty bíboros - a nyilas és vörös terror elleni harc emblematikus szimbóluma és példaképe -  necsak az amerikai követséget, de Magyarország területét is hagyja el. A bíboros hallani sem akart róla, de pápai felszólításra végül 1971. szeptember 28-án száműzetésbe vonult. A vatikáni „keleti nyítás” elérte Moszkvát is, amikor a Brezsnyev-dokrina szentesítéseként 1975. augusztus elsején aláírták a Helsinki Záróegyezményt.

Az amerikai-magyar kapcsolatokban az igazi áttörés nem váratott sokáig. A hiszékeny, mindenről és mindenkiről csak jót feltételező, demokrata elnök, Jimmy Carter, kormánya 1978. január 6-án visszaadta a Koronát és a Koronaékszereket. A budapesti kormány egyre többet profitált a kapcsolatok felvételével. Tehetséges diákok, és kíváló professzorok tanulhattak az USA-ban, és hamarosan a legnagyobb kedvezmény elvét is elnyerte Magyarország.

1989 jelezte a hidegháború végét. Ekkor nyított irodát a SZER Budapesten, majd a Vasfüggöny eltűnésével a Rádió küldetése is teljesült. Az Egyesült Államok 136.000 amerikai dollárt küldött a magyar gazdaság (kapitalista) átalakítására. Palmer nagykövet aktív szerepet vállalt az ország demokratikus útra állításában. Antall József miniszterelnök is az amerikai kapcsolatok szorosabbra fűzését irányozta elő. Emögött a Horthy-korszak miniszterelnökeinek (Bethlen, Teleki, Kállay, stb.) angolszász barátsága állt. Antall halálával ez az irányzat leállt. Horn és Orbán a német orientáltság hívei voltak. Horn, mint a „szögesdrótvágó” került be a történelembe, főleg a németbe. Orbán pedig a német szabaddemokraták (FDP) segítségével, Graf von Lambsdorf pártvezéren keresztül, jutott el az EU Néppártjához, ahol a 12 alelnök egyikeként (épp) a transzatlanti ügyek felelőse lett.

Már a NATO-tagság elnyerése utáni hetekben kiderült, hogy Orbán nem érti az Atlanti Szervezet működését, és a magyar tagság hátterét. Magyarország volt az egyetlen tagállam, mely nem volt határos NATO tagországgal. A másik kettő (Csehország és Lengyelország) felvétele a hagyományos elvett követte, mely szerint a (legyőzött, náci) Németországot körbevevő államok biztosítják Közép-Európa békéjét. 1999-re már felbomlottak az első világháború után kialakított utódállamok, melyek közül a délszlávok szétválását sürgető háború volt a legvéresebb. A franciák már a 90-es évek végefelé jelezték, hogy geopolitikailag a következő európai válsággóc Magyarország lehet, ahol az eddigi szétválási, önállósági törekvésekkel ellentétben a határmenti nagyszámú kisebbség komoly veszélyt jelenthet. Ekkor döntött a NATO Magyarország felvétele mellett, melynek következtében a Magyar Hadsereg (Honvédség) amerikai parancsnokság alá kerül. Ezzel kihúzták a konfliktus méregfogát: Magyarország nem tud kitámadni, és a szomszédos országok ugyszintén nem tudnak hazánkra rátámadni.

A szovjet gondolkodásban szociálózott Orbán követte a tíz évvel korábban megszűnt Varsói Szerződés gyakorlatát. Mint friss NATO-tag engedélyezte, hogy magyar repterekről szálljanak fel harcigépek magyar lakta jugó-szerb területek bombázására. Pedig a NATO-tagság demokratizmusa megengedte volna az ettől való távolmaradást. Lásd a görögök, akik semmivel sem járultak hozzá Belgrád bombázásához, mondván (orthodox) szerb testvéreikre nem támadnak. Különben is, ez volt a Védelmi Szervezet első olyan akciója, mely létrehozásának alapelvével ellentétes volt. Hiszen a NATO nem védekezett, hanem egy független országot támadott meg. Később, a baloldali (SPD-Zöld) német koalició is – (az egyre rosszabb belpolitikai, gazdasági helyzet ellenére) - , azzal nyerte meg a parlamentális választást, mert Schröder kancellár (és Joschka Fischer külügyminiszter) választási programjában beígérte, hogy a NATO vezette iraki háborúban Németország nem vesz részt.

2010 óta kiszámíthatatlan és érthetetlen a magyar államvezetés iránya és célja. Felfoghatatlan, hogy miért tekinti és használja „kísérleti nyúlnak” saját hazáját a miniszterelnök. Miért nem jó az évszázadok óta világszerte bevált kapitalista rendszer és a még régebbi (nyugati) demokratikus parlamentális államberendezkedés? Ha már valami mást, újat akar a magyar miniszterelnök, akkor miért nem a hasonló területi és népesség nagyságú európai országok a példaképek, pl. Svájc, Ausztria, vagy Bajorország, mint német tartomány, stb.?

Kádár szavajárása volt a „nemzeti sajátosság”, amivel ki tudott bújni Moszkva közvetlen irányítása alól, miközben a KGST-n belül Magyarországon relatív jólétetet próbált teremteni. Lásd gyulyáskommunimus. Most is valami hasonló érződik ki az Fidesz magyarázkodásaiból, de inkább belföldi, „hazai fogyasztásra”, mintsem elfogadható mentegetőzésnek (Nyugat-)Európa és a Szabadvilág felé. A társadalmi és gazdasági átalakítások nem tükrözik egy modern, európai állam alapjait. Ezt először az EU jelezte. Amerikát látszólag nem érdekelte, el volt (és el van) Oroszországgal foglalva, főleg az ukrajnai válság óta. Mindenesetre jelzésértékű, hogy kormányra kerülésekor Orbánt nem választotta újra a transzatlanti ügyekért felelős alelnöki poziciójában EU Néppárt.

Amerika (szinte) kivülállóként figyelte Magyarország, mint egy EU-tagállam politikáját. Az ukrajnai válság irányította Magyarországra a figyelmet azzal, hogy az EU-val dacolva saját(os) útra lépett, ami 2010-től, mint a „magyar kísérlet” került a (nyugati) köztudatba. Az első perctől megoszlottak a vélemények. Az orbáni ortodoxia egyesek szerint követendő példa, mások szerint veszélyes a demokráciára. Az USA szemében Putyin a rossz megtestesítője, ami mögött némi átfedés érezhető a szovjet-ellenességgel, azaz a hidegháborús Szovjetunióval azonosítják Putyint és országát. A Krím-félsziget annektálását a Nyugat nem tudja lenyelni. Orbán viszont nem tudja megérteni, hogy „keleti nyítás”-ával darázsfészekbe nyúlt. A nemzetközi (nyugati) érdekek értelemszerűen felülírják egy olyan kicsi és gazdaságilag gyenge ország érdekeit, mint Magyarországét.  Egy gázvezeték íránya, vagy egy szankció mértéke nem Orbán Magyarországától függ! Emlékeztetőül: a második világháború idején is a nemzeti, nagyhatalmi álmok vezették a vesztes oldalra hazánkat, nem pedig az egyetemes béke és igazság védelme.

A tavaly nyári tusnádfürdői "illiberális" beszéd olaj volt a tűzre. Attól számítható az Egyesült Államok komoly figyelmeztetéseinek felerősödése. Szerencsétlen, átgondolatlan beszéd volt. A magyar miniszterelnök szavaiból néhány mondatot kiemelve öt perc alatt a vezető hírügynökségek telekürtölték a világot: Orbán Putyin embere. A demokrata párti elnökök (Obama, Clinton) is ellenszenvüknek adtak hangot. Közben a külügyminisztérium (State Department) is jelezte, hogy az USA szerint bajok vannak a budapesti kormánnyal. Diszkréten közölték magyar állami alkalmazottakkal, hogy korrupció miatt ne lépjenek az Egyesült Államok területére.

Budapest képtelen volt kezelni ezt az amerikai figyelmeztetést. A kormányközeli Napi Gazdaság indította el a politikai lavínát azzal, hogy, leközölt egy nevét eltitkoló egyénnel készített interjút, aki jelezte, hogy többüktől megvonták az amerikai beutazási vizumot. A cikk iszonyatos Amerika-ellenes hangulatot és heccelést indított be. A hazai állapotokra jellemző, hogy egy névtelen történetre ugrott az ország és (propaganda) sajtója. A hivatalos magyar állam pedig mélyen hallgatott. Mintha a magyar titkosszolgálat öt perc alatt nem tudta volna kinyomozni és közzétenni, hogy mi is történt. Persze a kormányhivatalnokok is megérik a pénzüket, akik még ma is(!) lapítanak. Ezzel csak a világ előtt bizonyítják, hogy egy korrupt országban élünk. A tájékozatlan magyar néptömegek elé a követségi ügyvívőt próbálták bűnbaknak állítani, miközben a nemzetközi diplomácia értői előtt nevetségessé vált az ország és vezetői.

Közben kiderült az állami korrupció mivolta. Már másfél éve jelentették amerikai (multinacionális) cégek, hogy a magyar hatóságok meg akarják vesztegetni őket, amit bűntetőjogilag zsarolásnak hívnak. A gyakorlat szerint, felszólították az amerikai cégeket, hogy ha két milliárd forintot befizetnek egy állami alapba, alapítványba, akkor elmaradnak az állami ellenőrzések, sőt garantálják, hogy a konkurrenciánál tartanak majd ellenőrzéseket. A befizetett összeg fejében akár ÁFA (adó) kedvezményt is kaphatnak. Az amerikai-magyar (politikai) kapcsolatok 2014. decemberére jutottak az eddigi mélypontra, mikor az amerikai „jobboldal”, a republikánusok  tekintélyes, sokat tapasztalt nagyöregje, McCain szenátor „neo-fasiszta diktátornak” nevezte a magyar miniszterelnököt. Ráadásul ezt a kijelentését máig nem vonta vissza, mindössze tompított a megfogalmazáson. A demokrácia deficitet továbbra is fenntartja. Szerencsétlen megjegyzését, különben a demokrata Obama elnöknek szánta. McCain ugyanis ellenezte egy diplomáciai előélettel, gyakorlattal nem rendelkező tv-s személyíség  nagyköveti kinevezését. McCain valójában Budapestet és az ottani külképviseletet akarta fontosnak beállítani, ahova egy komoly, felkészült, tapasztalt diplomatára lenne szükség Ukrajna közelsége miatt.

Mindezek ellenére a két ország kapcsolatai jók. Vizumkényszer továbbra sincs. Ezzel is jelzi Washington, hogy nem a magyar néppel, hanem annak vezetőivel van baja. Az államközi kapcsolatok terén különben épp a vízum területén lehet hamarosan probléma, amennyiben a jelenlegi magyar poliikai elit nem változtat eddigi nacionalista, populista gyakorlatán. A kettősállampolgárság ugyanis kiskaput biztosít olyanoknak, akik vízummentes amerikai beutazásra nem jogosultak, pl. románok, szerbek, stb. Az ukránok külön eset; nemcsak, mert maffia-tevékenység folyik, és korrupció a helyi útlevél kiadó polgármesteri hivatalokban, - ahol könnyű a megvesztegetés - hanem az ukrán állam is (amerikai segítséggel) minden eszközt meg fog ragadni, hogy az orosz állampolgárságot, pláne az ukrán-orosz kettősállampolgárságot, minél kevesebben kapják meg.

Sajnos, ezekben a kérdésekben a budapesti vezetés meglehetősen szűklátókörű.

Ki mit tud Ukrajnáról

Mintha szeptemberre elült volna az Ukrajna körüli nyári háborús hiszti. Ennek első (komoly) jele volt, hogy a NATO-csúcs záróközleménye a túszokat nyilvánosan lefejező Iszlám Állam elleni fellépésről szólt. Obama már előzőleg Észtországban is inkább a békéről, sőt a demokráciáról beszélt, amit mindenáron meg kell védeni, mintsem a „putyini veszedelem” elleni védekezésről. Logikus és jól megfontolt stratégiának bizonyult, hogy Lengyelország helyett a Baltikumba látogatott az amerikai elnök, hogy a helyszínen biztosítsa az ott élő (nem szláv) népeket országaik szuverenitásáról. A Krím-félsziget visszacsatolása miatti aggódás a három balti államban nem volt alaptalan.

A cári Oroszországhoz tartozott Észtország például az I. világháború idején, de már a bolsevikok alatt vált függetlenné 1918. februárjában, amikor a németek előretörése miatt Lenin hatalmas területeket adott fel a forradalma védelmére. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően 1939. szeptember 26-án (tehát Lengyelország közös megszállását követő napokban) a szovjet haditengerészet őrjáratba kezdett Tallinn előtt, mondván, Észtország védelme „közös érdek”, és ezért kikényszerítették a tallini kormánytól 25.000 szovjet katona észtországi állomástatását. 1940-ben, amikor a világ Párizs náci megszállására figyelt, Sztálin megszállta Észtországot, és azon nyomban a Szovjetunió szövetségi tagköztársaságának nyilvánította. A Krím-félsziget idén tavaszi elcsatolása sok analóg emlékezetet hozott elő.

Ezenkívül, a Baltikum második világháborús története és sorsa is sok hasonlóságot mutat Ukrajnával. A Szovjetunió által bekebelezett észtek is felszabadítóként fogadták a nácikat, aztán hamar rájöttek, hogy csöbörből vödörbe estek. A szovjettől azonban az első perctől féltek és mindvégig harcoltak ellenük. Hol a Finn Hadseregben, hol a Waffen-SS-ben. A Vörös Hadsereg visszatérte újabb tömeges emberáldozatot (kitelepítést, szibériai száműzetést, stb.) követelt az észtektől, valamint orosz akjúak betelepítését.

Ezek ismeretében érthető, hogy valóságos pánik hangulat uralkodott az ukrán események hallatán, amit a nyugati „mainstream” média csak fokozott. Ez az orosz (Putyin) ellenesség augusztusra érte el tetőfokát a maláj gép lelövését követően, valamint az állítólagos orosz „invázió”-ról terjesztett kijevi rémhírek hatására. A putyini „invázió”-ról szóló ukrán állítást egyetlen nyugati hírszerzés sem jelentette, illetve nem erősítette meg. Mint utólag kiderült, Porosenko elnök így akart fegyvereket (és katonai támogatást) kicsikarni a Nyugattól.

A mesterségesen szított feszültség, (hideg)háborús hangulat aztán szeptember elejére szinte egyik napról a másikra megszűnt. Merkel német kancellár már a NATO csúcs előtt jelezte, hogy Németország nem kíván semmiféle katonai megoldásban részt venni, és nem támogatja Ukrajna teljesjogú felvételét a NATO-ba sem. Helyette további szankciókat javasolt Oroszország ellen, amiket azonban azonnal fel kívánt oldani, amint a helyzet enyhül. A héjának ismert NATO főtitkár, a dán Rasmussen, még tett egy-két harcias kijelentést, melynek következtében NATO hadgyakorlatot tartottak Ukrajna területén, valamint néhány száz amerikai katona állomásoztatását rendelték el Lengyelországban és a Baltikumban.

Igaz, közben sikerült tárgyaló asztalhoz ültetni (Minszkben) Porosenko ukrán, és Putyin orosz elnököt, ahol a vendéglátó és közvetítő az a fehérorosz Lukasenka volt, akit a nyugati sajtó előszeretettel Európa utolsó diktátorának nevez. Putyin világossá tette, hogy az ukrán konfliktus ukrán belügy, ezért nem vele (Oroszországgal), hanem a szakadárokkal kell a tárgyalóasztalhoz ülni és tűzszünetet kötni. Ez végül is megtörtént. Sőt a napokban (szeptember 19.) aláírtak egy véglegesnek tűnő fegyvernyugvást, melynek része a nehézfegyverek, rakéták és a külföldi zsoldosok mindkét oldalról való eltávolítása. Porosenko elnök ugyancsak a napokban jelezte, hogy a két szakadár (nép)köztársaságnak kivételes jogokat biztosítanak Ukrajnán belül. Mindent összevetve (egyelőre), úgy tűnik Putyin helyzetét megerősítve került ki az idén tavasz óta folyó ukrán belviszályból, annak ellenére, hogy a (nyugati) maistream média megpróbálta a gonosz képében a konfliktus középpontjába állítani.

Ehhez hozzájárult a világpolitika alakulása is, mindenekelőtt az Iszlám Állam elleni harc részeként Szíria amerikai bombázása, amihez Washington ismét elővette Putyin személyében az orosz kártyát.

Emlékezetes, hogy az „arab tavasz” részeként tavaly nyáron (2013) már bombázni akarta Szíriát az amerikai elnök, ami aztán nagyon hirtelen elmaradt. A washingtoni neocon (neokonzervatív) körök régóta „kormányváltást” sürgettek a Szovjetunió által alapított szír családi dinasztia (Asszad) elűzésére. Az okot a szíriai felkelők és a damaszkuszi kormánycsapatok közti rakétatámadás adta, ahol a rakétafejek mérges gázt (szarin) tartalmaztak. Ezért a washingtoni kormányzat légitámadást helyezett kilátásba, annak ellenére, hogy sohasem nyert bizonyítást, hogy valóban a kormánycsapatok vetették be ezt a pusztító gázt, mely legalább 300 halálos áldozatot követelt a civil lakosság körében.

Ugyanakkor, a 2013-as amerikai bombázás (terve) veszélyeztette Putyin Oroszországát, hiszen Szíriában (Tartus) található a szovjet időkből megmaradt egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti támaszpont, mely orosz személyzettel üzemel. Putyin ekkor, mint közvetítő lépett közbe a damaszkuszi kormány érdekében, és megígérte Obamának, hogy a szír vegyi fegyvereket megsemmisítés céljából átadják az ENSZ ellenőröknek. Az orosz elnök ezzel keresztülhúzta a washingtoni neocon héják számítását, hiszen elmaradt az Asszad fiú és családja eltávolítása a hatalomból.

Az Iszlám Állam elleni (most szeptemberi) fellépés újabb fordulatot hozott a világpolitikában. Az Egyesült Államok, mint egyetlen katonai és gazdasági világhatalom nem nézhette tétlenül a radikális, bigott szélsőséges iszlám terrorista erők térhódítását és gyilkolásait. A terrorállam elleni harc ismét Szíriára terelte a figyelmet, aminek bombázása most már elkerülhetetlennek bizonyult. Ehhez viszont (mint a múltban, most is) Putyin hozzájárulása is kellett. Igaz, az orosz elnök ENSZ jóváhagyást sürget, de a terrorista iszlám elleni fellépést ő is támogatja. Elvégre Oroszország déli, délkeleti részét is fenyegetheti. Mivel Washingtonnak (de az EU-nak is!) igen fontos az iszlám terrorizmus elleni harc, így az ukrán konfliktus nagyon hamar lekerült a világsajtó első oldaláról.

Manapság már az Oroszország elleni szankciókról, azok hatásáról sincs szó a napi hírekben. Fegyverszünet van. Állítólag törékeny, de van. A brit miniszterelnök is mellőzi eddigi kirohanásait Putyin ellen. Mintha azokat a skót autonómiai választások miatti idegességébe tette volna. Európa csendes. Újra csendes.

Az ukrajnai februári forradalmat követő események idén nyárra már-már hisztérikus hidegháborús hangulatba torkoltak Európa szerte, amelyhez jelentősen hozzájárult a feltűnően egyoldalú tájékoztatás, amely eddig a Szabadvilág hírközlőszerveire nem volt jellemző. Úgy tapasztalom, hogy az Ukrajnáról szóló hírek (szinte) kizárólag a kijevi kormány jelentéseire támaszkodnak. Különösen a szakadároknak nevezett „népköztársaságok”-ban folyó életről, eseményekről hallgat a világ. Néhány történés, esemény és tény, amikhez a nemzetközi tájékoztatás nem ad megfelelő eligazodást.

Népköztársaság

Maga a szó, fogalom a magyar „baloldalban” (részben) pozitív érzéseket kellene, hogy kiváltson. Különösen azok körében, akik az első (nép)köztársaság (1918-1919) miniszterelnökének (gróf Károlyi Mihály) Kossuth-téri szobra eltávolítása ellen tiltakoztak. A második népköztársaság (1949-1989) már a szovjet fegyverek árnyékában működött 40 éven át, ezért közel sem volt olyan "romantikus", mint az őszirózsás forradalom utáni. Hogy a kelet-ukrajnai népköztársaságok valójában milyenek, hogyan működnek, nem tudni. A DK külügyi kabinetvezetője „bábkormány”-nak nevezi. Egy meggyőződéses kommunista e-mail levelezésben pedig ezt írta:

PUTYIN ELÁRULTA A DONYEC-MEDENCÉT, hatalmi játszadozásainak kedvéért. PUTYIN NEM ÉRDEKELT A DONYECKIEK TELJES GYŐZELMÉBEN. Ezt látjuk abban az általa kierőszakolt tűzszünetben, amely derékba törte a néphadsereg végre megindult, egyre sikeresebben és lendületesebben folyó offenzíváját. Aminek nyomán pedig hihető volt az ottani vezetők ígérete: a hónap végéig felszabadítják a két megye teljes területét. Hiába: Putyin oligarchikus, imperialista Oroszországa nem a Szovjetunió!

Majd rákérdeztem:

"...Egy megjegyzés: az elűzött oroszbarát Janukovics is ellenezte a térség elszakadását, kiválását Ukrajnából. Sőt, a szeparatista mozgalmat be is tiltották. Ugyanakkor SEMMIT sem tudtunk meg a (köz)médiából, hogy mi is ez a "népköztársaság"? Hogyan működik? Károlyiék is népköztársaságot kiáltottak ki, meg Rákosiék is ezt a nevet vették fel. Tehát, "elméleti síkon" kérdezem: milyen ez a donyecki népköztársaság? Van alkotmánya? Miben különbözik a szovjet féle "proletárdiktatúrától"? Mondom, semmit sem lehet róla tudni. Pl. államosítás...... Mintha egyesek visszasírnák a SZU-t, minden rosszal (KGB, Gulag, stb.) együtt. ..."

Mire a válasz:

Annyit tudok a népköztársaságokról, hogy olyan polgári köztársaságok, amelyekben a társadalmi-gazdasági önszerveződésnek is teret engedtek. Az oligarchák által elhagyott gyárakat munkástanácsok, vagy üzemi bizottságok irányítják. Éppen ez az a példa, amelytől Putyin Oroszországának tőkés urai félnek. Vannak olyan baloldaliak, akik a GULAG, KGB stb. ellenére jobbnak tartják a Szovjetuniót, mint a mai Oroszországot, nem beszélve a részben neonácik uralma alatt álló Ukrajnáról. Tehát zömük politikailag elfogult, a kapitalizmust meghaladni vágyó ember.

Kár, hogy a mainstream média erről egy szót sem szól. Hiteles, pártatlan helyszíni tudósítás nincs. Csak harcokról szóló jelentések, azok is kivétel nélkül a kijevi kormány forrásaiból és szempontjából.

MH17 fekete doboz

Általában a két fekete doboz (az adat- és hangrögzítő) megvizsgálása után néhány nappal közölni szokták az eredményt. Sőt a pilóták és az irányítóközpont közti beszélgetést is nyilvánosságra szokták hozni. Ez a maláj gép esetében nem így történt. Több mint hét hetet kellett várni, míg közölték, hogy csak előzetes információk vannak, és ezek szerint a gépet külső erőszak érte. Tehát, nem műszaki hiba, vagy fedélzeti bombarobbanás okozta közel 300 ember életének kioltását. A vizsgálatok még folytatódnak, majd a szerencsétlenség első évfordulóján (2015. július 17.) közlik a megállapításokat.

Mondhatnám, nevetséges nyilatkozat, amire azóta sem reagált a mainstream média. Pedig e nélkül a jelentés nélkül is egyértelmű volt, hogy az utasszállítógépet lelőtték. Az igazi kérdés, hogy ki(k)? Hiszen az első perctől egymásra mutogattak a „népköztársaságiak” és a kijevi kormány. Bárki is tette, a kijevi kormány, illetve a légi irányítás benne volt a szerencsétlenség előidézésében. Minden (külföldi) gép bejelentkezik valamely ország légterébe érkezésekor, majd a földi irányító központok utasításait követve folytatja útját egész addig, míg el nem hagyja az adott ország légterét. Azaz, a külföldi gép vakon megbízva követi a földi irányítás parancsait. Ezért lenne nagyon fontos tudni milyen koordinátákat adott meg az illetékes dnyitropetrovszki irányító központ, mit beszélgetett a földi személyzet és a maláj gép pilótái? Mivel erről nem szól a hivatalos jelentés, illetve erre vonatkozóan semmilyen adatot nem hoztak nyilvánosságra, a gyanú csak fokozódik: valamit el akarnak tusolni.

Amennyiben rakétával lőtték le, akkor annak kilövési helyét, és idejét jeleznie kellene a világot behálózó és figyelő (amerikai) műholdas rendszernek. Erre még csak utalás sincs a szeptember 9-én nyilvánosságra hozott holland királyi jelentésben. Pontosabban a nyomozásban felhasználtak olyan műholdas felvételeket, amelyek a helyszínt mutatják a szerencsétlenség után. Vajon, a szerencsétlenség előtt (és alatt) készült felvételeket miért nem tanulmányozták? Az amerikai hírszerzésen belül akkoriban olyan hírek is terjedtek, hogy az ukrán kormány szélsőségesei áll(hat)nak a borzalmas tömeggyilkosság mögött. Erre a feltételezésre ma már senki sem akar emlékezni, sőt lassan maga a felelősség kérdése is örök homályba kezd merülni.

NATO

Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Mivel védelmi szervezetnek hozták létre, ezért elsőszámú feladata a tagországokat érő külső támadás esetén (az USA védőszárnya alatt) egymás (kölcsönös) megsegítése a támadóval szemben. A jelenlegi ukrán-orosz konfliktusban ez az alapelv nem érvényesül, hiszen Ukrajna nem tagja a NATO-nak. Csak partnerségi viszony áll fenn vele, éppúgy, mint Oroszországgal. Igaz, ezt a partnerségi viszonyt a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt a NATO felmondta.

A szeptember elejei NATO-csúcson (a wales-i) Newportban elfogadott határozatnak gyakorlatilag semmi (komoly) következménye nincs. Nem is lehet, hiszen Ukrajna esetében az Atlanti Szövetség, még ha akarna, sem tudna fegyveres segítséget nyújtani. Ez épp olyan súlytalan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország elítélése a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt. Hiszen az öt állandó tag (USA, UK, Franciaország, Kína és Oroszország) vétójoggal rendelkezik. Így eleve lehetetlen az állandó tagok bármelyike ellen szankciókat megszavaztatni.

A NATO gyakorlatilag tehetetlen, hiszen ENSZ jóváhagyást nem tud kapni, anélkül, pedig minden katonai fellépése nemzetközileg vitatható. Arról nem is beszélve, hogy eleve „védelmi szervezet”-nek tartja magát. Az első igazi nemzetközi konfliktusa a Milosevics-féle Jugoszlávia bombázása volt, hiszen ott sem volt ENSZ hozzájárulás (Oroszország miatt!), különben is Belgrád nem támadott meg egyetlen NATO tagállamot sem. Sőt, épp az ellenkezője történt.

Ezért egy ukrajnai beavatkozásnak semmilyen nemzetközi jogi alapja nincs. Brüsszel csak a NATO-tagállamok területén erősítheti meg katonai jelenlétét, azzal, hogy várja a feltételezett (elképzelt?) külső támadást.

Valahogy ezekről a dolgokról és tényekről elfeledkezik a mainstream (főáramú) média. A miértekre (egyelőre) nincs válasz.

Minszki memorandum 2014.09.20.

Az alábbi jelentést emilben kaptam. Hogy tartalma mennyire korrekt (és hiteles) nem tudom, de egy biztos: a "mainstream" média megfeledkezett róla. Különösen a hazai (pártállástól függetlenül!)

A MINSZKI MEMORANDUMRÓL

Szeptember 19-én az un. Kontakt Csoport újabb találkozót tartott Minszkben. (Mint emlékezetes ennek tagjai: az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) (finn nemzetiségű) különmegbízottja; Leonyid Kucsma korábbi ukrán elnök (a mostani államfő megbízottjaként); a kijevi orosz nagykövet – illetve (az EBESZ által mintegy pártfogoltan) a Donyecki, illetve a Luganszki Népköztársaság miniszterelnöke – ez, tulajdonképpen azt jelenti, hogy mégsem számítanak teljesen önálló tárgyalópartnernek.)

Ennek a találkozónak az előkészületeiről nemigen lehetett hallani, így a megbeszélés tényéről csak aznap értesülhetett a nagyközönség.

A szívósnak mondott tárgyalások áthúzódtak a következő nap (20-a) reggeléig. A tárgyalások eredményeként ALÁÍRTAK EGY MEMORANDUMOT.

EZZEL a (formailag) szeptember 5. óta tartó IDEIGLENES TŰZSZÜNETET – a dokumentum kidolgozóinak szándékai szerint – ÁLLANDÓ FEGYVERSZÜNET VÁLTJA FEL.

A most aláírt, 9 pontos memorandum a szeptember 5-én aláírt (12 pontból álló) tűzszüneti jegyzőkönyv első – a fegyvernyugvásról szóló – pontját, annak gyakorlati végrehajtását szabályozza. Oly módon, hogy VÉGET VESSEN A FEGYVERES ÖSSZECSAPÁSOKNAK a két fél között.

A lényegesebb pontok, megállapítások:

1. Általános jelleggel, BE KELL SZÜNTETNI A FEGYVEREK ALKALMAZÁSÁT.

2. A szemben álló csapatoknak, egységeknek azon a ponton meg kell állniuk, ahol szeptember 19-i állapot szerint tartózkodtak.

3. Tilos mostantól mindenféle fegyverfajtát használni, illetve támadó hadműveleteket

4. A 100 mm-nél nagyobb kaliberű tűzfegyvereket – általános szabály szerint – a feleknek 15-15 km távolságra vissza kell vonni. Ez a pont konkrétan felsorolja azonban azokat a tüzérségi és rakétaeszközöket is, amelyekre ettől eltérő szabályok vonatkoznak.

Két felsorolt ágyú, illetve aknavető esetében ez a távolság kisebb (8, illetve 9 km). A felsorolt két tarackágyú esetében ez már 16, illetve 33 km. A („Katyusa” típusú) rakéta sorozatvetők esetében ez 20 és 40 km között mozog (kalibertől, illetve tűzerőtől függően). E sorozatvetők nagyobb kaliberű, pusztítóbb típusait már 70-120 km távolságra el kell távolítani. A RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁKAT UGYANCSAK 120-120 km-re el kell vonni egymástól. (A megadott távolságok azt jelenti, hogy mindkét félnek annyival kell hátrébb vonnia lövegeit – így a távolságok valójában megkétszerezendők.)

(Ezekből az adatokból is képet alkothatunk magunknak, hogy micsoda pusztítást végeztek ezek az eszközök azokban a településekben, melyek határában, vagy közvetlen közelében telepítették őket. EZ A KIJEVI VEZETÉS HARCMODORÁNAK KÉPEZTE SZERVES RÉSZÉT – a néphadsereg katonai doktrínája maximálisan kerülendőnek rendelte a polgári lakosságot és létesítményeit veszélyeztető műveleteket.)

Az 5. pont megnevez négy települést. Az általuk határolt térségben – az EBESZ által felügyelten – tilos lesz mindenféle nehézfegyverzet használata.

6. A biztonsági zónán belül tilos lesz újabb robbanó, illetve aknazárakat telepíteni, a régieket pedig le kell bontani.

7. A Memorandum elfogadását követően, a két felet minimum 30 km szélességben elválasztó fegyverszüneti vonal teljes hosszában TILOS KATONAI GÉPEK, ILLETVE KÜLFÖLDI GYÁRTMÁNYÚ DRÓNOK REPÜLÉSE (kivéve azokat a drónokat, amelyeket az EBESZ megfigyelő missziói alkalmaznak, munkájuk során).

8. A Memorandum elfogadását követően, 24 órán belül, a szervezet megfigyelő csoportjaiból LÉTRE KELL HOZNI AZ EBESZ MEGFIGYELŐ MISSZIÓJÁT. A misszió felállítása során meg kell állapodni a szektorok számáról, és azok határáról.

9. Az EBESZ ellenőrzése mellett UKRAJNA TERÜLETÉRŐL KI KELL VONNI MINDENFÉLE KÜLFÖLDI FEGYVERES ALAKULATOT, HADITECHNIKÁT, FEGYVEREST, ZSOLDOST.

Bár a tárgyalások 20-án reggel zárultak le, és a felek akkor is írták alá a Memorandumot, a dokumentumot szeptember 19-ével datálják.

* * *

A tárgyalások befejeztével az orosz nagykövet elismerte: zsoldosok mindkét részről voltak.

Igor Plotnyickij luganszki miniszterelnök kifejezte reményét, hogy ezzel megnyílt az út a teljes fegyvernyugvás előtt.

A donyecki Legfelsőbb Tanács szeptember 20-án már el is fogadta a dokumentumot.

* * *

A szeptember 5-én aláírt tűzszüneti megállapodást – a kijevi hatóságok adatai szerint – 480 esetben sértették meg.

A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

„Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen” blogbejegyzésemre a következőket jegyezte meg a DK külügyi kabinetvezetője

István, nagyon jó összefoglalót írtál.

Aztán feltett egy kérdést:

István, biztos vagy te abban, hogy náciaink a kárpátaljai magyarok miatt szimpatizálnak Putyinnal s nem inkább a guruló rubelekért?

Válaszom: Ezt a guruló rubel teóriát amerikai elemzőktől lehet hallani (olvasni), akik ezzel magyarázzák az EU választáson a szélsőjobb előretörését. Én nem hiszek benne. Az előretörésnek sokkal mélyebb okai vannak, mintsem Putyin rubeljei.

Majd utánagondoltam. Ha Putyin pénzeli a nácikat Európa szerte, akkor Putyin döntötte meg (az oroszbarát) Janukovics hatalmát is. Hiszen idén február 22-én neonácik támadták meg a kijevi középületeket, és Janukovicsnak az életét féltve kellett elmenekülnie az ukrán fővárosból.

Ezt a logikai képtelenséget veszi át a hazai baloldal minden kritika nélkül az amerikai „mainstream”-től, amit az amerikai „neocon”-ok terjesztenek. „Neokonzervatív”-nak (neocon) azokat szokták nevezni, akik az anti-sztálinizmus ideológiájától eljutottak az amerikai konzervatizmushoz, és napjaink nemzetközi kapcsolataiban „önző módon” hirdetik a demokráciát és az USA nemzeti érdekét (akár katonai erő alkalmazásával is). Ez a gondolkodás gyakorlatilag független a politikai oldalaktól, habár az utóbbi évtizedek súlyos hibái a („jobboldali”) republikánus kormányok idején történt, és amiket az amerikai „mainstream media” (MSM) előszeretettel terjesztett (és terjeszt). Elvégre, ha demokráciáról és nemzeti érdekről van szó, akkor azt nem lehet megkérdőjelezni. A legfőbb forrás a Washington Post.

Az Egyesült Államokban a sajtó nem politikai „oldalakra” van felosztva, mint az, az európai (pláne a magyar) médiapalettára jellemző, hanem témákra. A Washington Post például büszkén hirdeti, hogy riportjai, jelentései a Fehér Ház, a Kongresszus és általában a mindenkori amerikai kormányzat tevékenységéről számolnak be. Ezzel szemben a New York Times inkább a világról, a nemzetközi helyzetről tájékoztat. A Wall Street Journal pedig (értelemszerűen) a gazdaságot helyezi hírei középpontjába. Ezért a tengerentúlon természetes, hogy a WPost közli először a kormány elképzeléseit, a világ (egyes eseményeinek) megítélését, és az arra adható válaszokat, amit aztán a többi média is átvesz.

Így történt ez 2002-03-ban is, a nemlétező iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentéseknél, amihez hasonlónak tűnik a jelenlegi „ukrán válság” is. Ahol a „mainstream” (főáramlat) média követi a washingtoni "neocon"-ok elképzeléseit, nem törődve az azzal járó hihetetlen egyoldalúsággal. Pont azzal, ami az amerikai médiára, mindenekelőtt a hazai, belföldi tájékoztatásra nem jellemző. Ezért ez a felszínes tájékoztatás elsősorban a (távoli) nemzetközi események tálalására érvényes. Ezért feltűnő, hogy például a mindenütt ott levő, és egyenesadásban közvetítő CNN még mindig nem jutott el Délkelet-Ukrajnába. Naponta érkeznek harci jelentések, de semmi konkrétum. Egyedül a világlapokban megjelenő térképek adnak vajmi támpontot.

Az események követéséből aztán egyértelműen kiderül, a washingtoni "neocon"-ok, azaz az egyetemes demokrácia és az amerikai nemzeti érdekek védelmezői, tették a közvélemény középpontjába Putyint, mint a világ elsőszámú közellenségét, ami az orosz-, ill. szovjetellenes (kelet-) európai népeknek tetszik. Minden kritika nélkül elfogadják és tovább terjesztik. Pedig a jelenlegi válság kirobbantója nem Putyin, hanem a Nyugat, élén a „neocon”-okkal. Oroszország, Putyinnal együtt, „jó fiú” volt egészen addig, amíg tavaly augusztusban „be nem szólt” Obamának, hogy még sem kéne bombázni Szíriában, meg lehet azt (esetleg) másképpen is oldani. Már csak azért is, mert Szíriában van Oroszország egyetlen külhoni hadikikötője, meleg tengeri támaszpontja. Obama – az orosz érdekeltségtől függetlenül - öt perc alatt belátta, hogy nem érdemes megismételni egy esetleges líbiai kudarcot (Kadhafi megbuktatását és az azt követő és máig tartó káoszt).

Az amerikai bombázás elmaradt, helyette Putyin, mint közvetítő, garantálta, hogy a szíriai kormány megsemmisíti az ott tárolt vegyi fegyvereket. A két elnök (Putyin és a Béke-Nobeldíjas Obama) jó példát mutatott a fegyveres erőszak elkerülésére. Az amerikai „neocon”-ok és a washingtoni héják azonban a demokrácia érdekében már jó ideje „kormányváltást” sürgettek Szíriában, amit a beígért bombázástól reméltek megvalósítani, és ami Putyin miatt most elmaradt. Ráadásul ezek a washingtoni erők nem tudtak belenyugodni, hogy elnökük „lepaktált” az egykori hidegháborús ellenséggel, az egykori szovjet KGB-s tiszttel.

Kapóra jött az ugyancsak megmagyarázatlan EU-s bővítési terv a volt szovjetköztársaságok felé. Érdekes, Horvátország felvételekor (2013), még azt jelezték Brüsszelből, hogy egyelőre leállnak a bővítéssel, mely a Balkánon volt várható (Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Albánia, stb.), de már Románia és Bulgária tagsága (2007) is komoly fejfájást okozott az EU-nak azzal, hogy idén januárban lejártak a hétéves korlátozások a szabad költözködés és munkavállalás, valamint a szociális juttatások terén. Közben Oroszország is egy egységes gazdasági övezetet, vámuniót akart létrehozni a volt szovjet tagköztársaságokkal, a FÁK-on (Független Államok Közössége – CIS) belül.

Putyin megbüntetéséről a Washington Post-ban jelent meg egy „op-ed” cikk Carl Gersham tollából, aki a Kongresszus által alapított „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért” (National Endowment for Democracy) nevű szervezet elnöke. Ebben a cikkben a szerző már nevén nevezi a gyereket:

„Ukrajna választása, hogy csatlakozzék Európához, fel fogja gyorsítani, hogy felváltsák az orosz imperialista ideológiát, amit Putyin képvisel az oroszoknak, és ezzel lehetőség nyílik arra is, hogy Putyin vesztésre álljon, nem csak a határokon kívül, de Oroszországon belül is”.

Gresham szavaiból egyértelmű, hogy nem Putyin az Ukrajnát bekebelezni akaró terjeszkedő gonosz, aki vissza akarja szerezni a Szovjetunió 1991-ben elvesztett területeit. Putyin nacionalista, aki (ha kell fegyverrel is) segíti az országhatáron túl élő oroszokat, ha azokat bántódás éri.

Ha valóban a demokrácia terjesztése motiválta a washingtoni „neocon”-okat Ukrajnában, akkor a demokratikusan megválasztott elnököt kellett volna támogatniuk. Nem pedig február 21-én azt követelni Janukovicstól, hogy írja alá a három EU-s ország (francia, német, lengyel, azaz a „weimari háromszög”) által garantált szerződést, mely elnöki hatalmát volt hivatott jelentősen csökkenteni, és egy előrehozott választást szorgalmazott, ami a pillanatnyi feszült helyzetben könnyen elnöki székébe kerülhetett volna. Mivel Janukovics nem írta alá az egyezményt, másnap neo-náci milicisták állami (köz)épületeket, intézményeket támadtak meg, és az elnököt menekülésre kényszerítették.

A State Department (szokatlan módon) azonnal elismerte a puccsistákat, és az amerikai „mainstream” média Janukovics ellen fordult, jelezve például, hogy egy neki épített villában milyen drága szaunája volt. Az erről készült későbbi videó tudósításokban senkinek sem tűnt fel, hogy az ukránok nem hordták szét az „összelopott” palotát, hanem csodálatára jártak oda az emberek.

A neo-nácik szerepére, sőt még jelenlétükre sem volt utalás az amerikai médiában. Az elkövetkező hetekben, hónapokban megölt több ezer orosz halálát sem a brutális puccs számlájára írta a „mainstream” média, hanem „terrorellenes művelet”-nek állították be, amivel sikerült megfékezni Putyin imperialista terjeszkedését, illetve meghozták a demokráciát Ukrajnába.

A kijevi (új) hatalom neo-nácikkal töltötte fel a Nemzeti Gárdát, és az újonnan alakult rohamcsapatokat azonnal a keleti frontra küldte, a központi hatalmat elismerni nem akaró orosz többségű lakosság ellen. Miközben a februári „forradalom”-ban tevékenyen részt vett neo-nácik pártját négy miniszteri poszttal jutalmazta meg a központi hatalom.

Először a New York Times jelentette, hogy a „nacionalistáknak” nevezett ukrán neo-náci milíciák az SS közismert jelvényét (Wolfsangel) viselő zászlók alatt támadják a kelet-ukrajnai városokat. A neo-nácikról és azok délkelet-ukrajnai tevékenységéről részletes ismertetést csak augusztus 11-én közölt a brit (londoni) Telegraph.

Mindezek ellenére a „mainstream” média mai napig ignorálja a náci ideológia látványos megerősődését. Pedig a világban, de különösen Európában, máskor már egyetlen falfirkára ugrik, és antiszemitizmust kiált a sajtó. Most mély hallgatás. Noha remek vezető hír és story lehetne (nemcsak a bulvár számára), hogy a második világháború óta Európában most először harcolnak náci rohamcsapatok (ráadásul) a „jó oldalon”. Mindez a washingtoni „neocon”-oknak köszönhető, akik (sikeresen) elhitették a világgal, hogy az egész ukrajnai konfliktusért Putyin az egyedüli felelős.

Hogy ez mennyire jól sikerült, arra jellemző a májusi ukrán választásokon megfigyelőként résztvett magyar EBESZ küldött Facebook oldalán olvasható május 24-i bejegyzés (103 „lájkolás” mellett).

Minden Ukrajna-szakértőnek jelezem, hogy Ivano-Frankiskben vagyok, ez, ha szabad így fogalmazni, a "legukránabb" város, a nacionalizmus vagy patriotizmus központja és lelke. Eddig egyetlen egy fasisztát sem láttam. (Ha majd akarok látni, hazamegyek Magyarországra, ott lesznek szép számban.)

Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen

Donald Tusk lengyel kormányfő megválasztása az Európai Tanács elnökének telitalálatnak tűnik. Tusk (valóban) jobboldali, antikommunista és szabadpiac párti. Ellentétben Orbán Viktorral, a jelenlegi lengyel miniszterelnök határozott koncepcióval és vízióval rendelkezik. Elképzelése szerint, az állam, az állami bürokrácia, minél kevesebb szerepet kelljen, hogy játszon a gazdasági életben, adócsökkentésekkel csalogatja a külföldi befektetőket, és a külföldön dolgozó fiatal lengyelek hazatértét. Igyekszik az állami vállalatokat privatizálni. Célja, hogy országa minél előbb az euró-övezet tagja legyen. Lengyelországot be akarja vezetni a (gazdag) nyugat-európai országok táborába. Ezért támogatja a „weimari háromszöget”, ahol magas szintű (államfői, külügyi, sőt védelmi miniszteri) konzultációkat folytatnak a német-francia-lengyel (európai) összefogás érdekében. 

 

Az Európai Tanács elnökévé választása alkalmából a nemzetközi média azonnal gyenge angol nyelvtudását és francia nyelvismeretének hiányát hozta fel, folyékony német tudásáról viszont megfeledkeztek. Tusk ugyanis egy Gdansk (Danzig) környéki nyugati-szláv népcsoporthoz, a kasubok-hoz tartozik, akik egyenes ágon a pomeránoktól származtatják magukat. A fáma szerint Tusk nagymamája angliai tartózkodása idején egy Donald nevű lordban volt szerelmes, ezért fiát róla nevezte el, aki viszont az unokának is ezt a nevet adta. Tusk nyugati orientáltsága éppúgy jól követhető, mint szovjet-orosz ellenessége. Elég csak a két világháború közti idő nagy nemzeti hősére, Józef Piłsudski marsallra gondolni, kinek életéről írta egyetemi disszertációját. A Krím-félsziget nemrég Oroszországhoz csatolása mély nyomokat hagyott benne, éppúgy, mint a Balti-államok lakosságában, akik 1940 óta tapasztalhatták meg a szovjetrendszert, mint a Szovjetunió tagállamai.

 

Tusk (szovjet-orosz ellenes) „keményvonalát” próbálta az EU ellensúlyozni az olasz külügyminiszter asszony, Frederica Mogherini, személyében.

 

Az EU íratlan szabálya, hogy a top állások betöltését előzetes egyeztetések előzik meg. Így történt, hogy Németország és Franciaország már előre jelezték, hogy a külügyi posztot szocialistának kellene kapnia. Ezenkívül az Európai Bizottság újonnan megválasztott (néppárti) elnökének, Jean-Claude Juncker-nek is jól jön, ha csapatában több nő van, mivel így könnyebben számíthat az Európai Parlament jóváhagyására.

 

Minthogy az Európai Bizottság elnöke („kormányfő”) közép európai, luxemburgi, ezért az Európai Tanács elnökének északi vagy keleti tagországból kellene jönnie, ergo a külügyet egy déli országbelinek kellene megkapnia.

 

Az EU parlamenti választáson jól szerepelt (baloldali, szocialista) olasz kormány ugyancsak keményen lobbizott Mogherini mellett, amit csak erősített, hogy jelenleg Olaszország az EU soros elnöke (egy félévig).

 

A külügyi posztra Mogherini-n kívül még két esélyes jelölt volt: az orosz-ellenes és nacionalista lengyel külügyminiszter Radek Sikorski, (akinek felesége az amerikai Anne Applebaum), és az EU (eddigi) humanitárius segély biztosa, a bolgár Kristalina Georgieva. A többség Mogherini mellett adta le a voksát, amit különben a lengyelek és a litvánok elleneztek. Ugyanis az olasz külügyminiszter asszonyt „gyengének” (too soft) tartják Oroszországgal szemben az orosz-ukrán viszályban. Litvánia elnökasszonya (Dalia Grybauskaite) ezt ki is jelentette: „Nem fogok egy „pro-Kremlin” személyt támogatni.”

 

Ennek háttere, hogy amikor Olaszország most júliusban átvette az EU elnökséget, Mogherini első útja Moszkvába vezetett, hogy ott Putyinnál tájékozódjék. Ezt az egykori szoc. országok, az EU jelenlegi tagállamai, úgy értelmezték, hogy a római (baloldali) kormány jó kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal. Persze az is nyílt titok, hogy az olaszok támogatják az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlat megvalósítását, amibe az olasz energia óriás, az ENI, keményen invesztál(t). Az szovjet-orosz ellenes kelet-európaiak attól is tartanak, hogy az olaszok „felpuhítják” a közös nyilatkozatok szövegeit, és lelassítják az Oroszország elleni szankciók bevezetését. Valamint jobban érdekli őket Észak-Afrika és a Földközi-tenger vidéke, mint a volt szoc. országok és a kelet-európai térség problémái.

 

A maláj gép lelövése óta azonban, mintha az olaszok is jobban együttműködnének Oroszország megbüntetésében.

 

Tusk és Mogherini megválasztásának hátteréből is jól látszik, a Nyugat (elsősorban az USA, Lengyelország és a balti államok) az oroszokban még mindig a szovjetet látja. Különben nem lennének bizalmatlanok a nyugati baloldallal szemben, és az oroszokkal szimpatizálókat nem tartanák „gyengének” (soft), „túl elnézőnek”. Ez persze a magyar „baloldalról” nem mondható el, hiszen a hazai felfogás és szemlélet szerint Orbán és Putyin egyenlő. Ezért az oroszokkal való minimális szimpátia is távol áll a hazai ellenzéktől. Kivétel a Jobbik, ők azonban nacionalista alapon, a kárpátaljai magyarok védelmében „barátkoznak” Moszkvával.

 

Rövid áttekintés, hogyan alakult ki a jelenlegi ukrán helyzet.

 

Janukovicsról olvasva a wikipédiában (angolul) kiderül, már 2009. szeptemberében arról az álmáról beszélt, hogy szűnjön meg Kelet- és Nyugat-Ukrajna közti különbség, hiszen egy ország, egy nép. Tavaly (2013) májusban, a győzelem napján, fontos célnak nevezte a II. világháborúban mindkét oldalon harcoló ukránok megbékélését. Miközben reményét fejezte ki, hogy se a náci, se a szovjet totalitárius diktatúra soha többé nem jön vissza. Ezek a megnyilvánulások jelzésértékűen bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egységes, és ezzel vezetői is tisztában vannak (voltak).

 

2013 novemberében egyre többen követelték, hogy a biztonsági erők hagyjanak fel a tüntetők elleni brutalitással, engedjék szabadon az addigi tüntetéseken letartóztatottakat, írják alá az EU-val az együttműködési szerződést, és ennek érdekében változtassák meg az alkotmányt, valamint mondjon le az államelnök. Janukovics az EU-szerződést nem írta alá, sőt egy szorosabb gazdasági együttműködést helyezett kilátásba Oroszországgal. A helyzet 2014. februárjára annyira elmérgesedett, hogy a polgárháború veszélye fenyegetett. A biztonsági erőkkel való összecsapások legalább 100 halálos áldozatot és 1.000 sebesültet eredményeztek. Az események hatására, idén február 22-én az ukrán parlament Janukovics távozásáról szavazott. A képviselők 73 százaléka szerint az elnök nem teljesíti feladatát, és ezért május 25-re új elnökválasztást írtak ki. Janukovics ezt törvénytelennek tartotta, mivel az ukrán alkotmány szerint az elnököt közvetlenül a nép választja, tehát csak a nép válthatja le is. (ugyancsak népszavazással).

 

A parlament nem tágított, még aznap szabadon engedték Janukovics politika ellenfelét a(z igazságtalanul) börtönben tartott (beteg) Julia Timosenkot, valamint ideiglenes államelnököt neveztek ki.

 

Ezt nemcsak Janukovics, de hívei is puccsként élték meg az ország keleti részén, ahonnan maga a leváltott elnök is származik. Moszkva azonnal átlátta a helyzet komolyságát, mely Oroszország egyetlen meleg tengeri hadi tengerészeti támaszpontját veszélyeztette a Krím-félszigeten. Egyetlen ország sem engedheti meg, hogy stratégiai kulcsfontosságú hadi kikötője felett (esetleg) más rendelkezzék. A gyors cselekvésre egy 2010. április 21-én Harkovban (Kharkiv) aláírt szerződés adott okot. E napon írta alá az ukrán és az orosz elnök (Janukovics és Medvegyev) az „Ukrajnai orosz tengerésztámaszpontért cserében földgázt” nevű szerződést, melynek értelmében Moszkva 25 évre bérleti díjat fizet Kijevnek a támaszpont használatáért, amit piaci ár alatti földgázzal egyenlít ki. Ezt a szerződést akkoriban az ellenzék támadta, mondván Janukovics kiárusítja az országot. Az elnök viszont azzal érvelt, hogy az Európához (EU) való közeledés feltételeként az IMF a költségvetési kiadások csökkentését követelte meg. Ez viszont a nyugdíjak és a minimálbérek kurtítását is jelentette volna, amit Janukovics a bérbe adott területekért kapott pénzből fedezte volna.

 

A Krím-félsziget Nagy Katalin cár óta (1783) Oroszországhoz tartozott, ahol azonnal hadikikötők és városok alapításába kezdtek, hogy az Ottomán Birodalom többé ne tudjon visszatérni a Fekete-tenger északi felére. Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor szerződésben biztosította a félsziget autonómiáját. A fekete-tengeri (egykori szovjet) flotta jövőjéről 1997-ben kötött szerződést Ukrajna és Oroszország. Eszerint a flotta 81,7 százaléka Oroszországot illeti, 18,3 %-a pedig Ukrajnát. Oroszországnak joga ukrán területen (Krím-félsziget) 25.000 katonát, 22 tüzérségi rendszert, 132 páncélautót és 22 katonai repülőgépet állomásoztatni. Az 1997-es szerződés része volt, hogy Oroszország csak akkor juthat flottájához, ha kárpótlás gyanánt fizet USD 526.5 milliót, majd évente USD 97.75 milliót ivóvíz, valamit rádiófrekvenciák használatáért, no meg a környezetszennyezésért.

 

Ez a megállapodás került veszélyben idén tavasszal a kijevi politikai változásokkal. Ráadásul nyílt titok volt, hogy Janukovics megbuktatásában és elűzésében szélsőséges elemek is tevékenyen részt vettek, akik Moszkva szemében egyszerűen „fasiszták”. Nem alaptalanul, hiszen az 1991-es függetlenné válás óta fokozatosan erősödöttek a szovjet-ellenes erők, köztük szép számban olyanok is, akik már 1941-45-ben, azaz a náci megszállás idején is, tevékenykedtek. (Csak zárójelben, ezek a csoportok az Ukrajna náci megszállását biztosító magyar hadsereget is segítették a szovjet partizánakciók megakadályozásában, ill. felszámolásában). Moszkva nem nézhette tétlenül, hogy a szovjet-ellenességgel párosuló oroszellenesség fokozódása miatt elveszítse létfontosságú stratégiai támaszpontjait.

 

Teljesen más a helyzet Délkelet-Ukrajnában, habár az ottani „önállósági” törekvésben jelentős szerepet játszott és játszik a „fasiszták” előretörése Nyugat-Ukrajnában (egykori Kelet-Galícia), és részt vételük a kijevi központi kormánykoalícióban.

 

Oroszbarát elemek már 2005-ben mozgalmat indítottak a Donyeck-medence szuverenitásáért. Valamiféle szövetségi rendszeren alapúló függetlenséget képzeltek el Ukrajnán belül. Tehát az idén tavasszal (április 07) kikiáltott Donyecki Népköztársaság, nem akart és nem akar „integrálódni” Oroszországba, mint az a Krím-félsziget esetében történt. Jellemző, hogy önállósági törekvésüket az idén februárban elűzött oroszbarát Janukovics elnök sem támogatta. Sőt, a mozgalmat 2007-ben a donyecki hatóságok szeparatizmus vádjával betiltották.

 

Idén májusban, a népköztársaság kikiáltását követően, a kijevi központi kormány nemcsak a szuverenitási mozgalmat, de az egész térséget és lakosságát terroristának nyilvánította.

 

A pattanásig feszült helyzetet egy tervezettel próbálták enyhíteni, amelyre Oroszország, az USA és az EU is rábólintott. A megállapodást a helyi militánsok elvetették és népszavazást követeltek, illetve a központi, kijevi kormány lemondását. Május 11-én népszavazást tartottak a népköztársasági államformáról, majd május 24-én szerződést kötöttek az ugyancsak népköztársasággá átalakult luganszki körzettel (oblaszty), egy szövetségi államforma megalakítására. A mintegy hétmillió főt számláló két népköztársaság az „Új-oroszországi (Novorosszija) Föderáció” nevet vette fel.

 

Feltűnő, hogy a két népköztársaságról szinte semmit sem közöl a nemzetközi média. Annyi tudható, hogy oroszok és ukránok lakják, mindkét nyelv hivatalos, a fizetőeszköz az ukrán hryvnia. A népköztársaság kikiáltása óta eltelt időben történtekről semmit sem tudunk. Mi változott? Esett-e bántódása, lett-e valakinek is hátránya, hogy ukrán, vagy például az utcán, nyilvános helyen ukránul beszél? Ezekre az alapvető kérdésekre a válaszok azért lennének érdekesek, hogy megtudjuk valójában hogyan működik a közigazgatás Ukrajna ezen részén. Sajnos, a híradásokból ez kimaradt. Csak azt tudjuk, hogy a központi kormány a hadsereget veti be a donyecki hatóságok ellen.

 

Úgy tűnik, Kijev katonai akciókkal próbál a helyi hatóságokra hatni, miközben nincs tekintettel a polgári lakosságra. Érthetetlen, hogy Kijev nem törekszik a békés rendezésre, állandóan orosz veszélyre hivatkozik, ami persze nem alaptalan, hiszen a Putyini Oroszország hathatósan támogatja a népköztársaságiakat. Ez az orosz támogatás azonban nem (annyira) ideológiai, hanem nacionalista indítatású.

 

Ugyancsak érthetetlen, hogy a kijevi kormányra hivatkozva a világsajtó szerint 1.000 (jól képzett) orosz katona tartózkodik, és harcol a donyecki népköztársaság területén. Ezzel szemben a több mint 100.000-re becsült ukrán hadsereg, melynek létszáma a tartalékos állománnyal közel egy millióra növelhető képtelen eredményesen fellépni. Helyette nemzetközi (NATO) segítséget, mi több beavatkozást, kér.

 

A félelem érthető, a hisztériakeltés viszont nem, miközben a dezinformálás mindkét (orosz-ukrán) oldalon virágzik. Nem csoda, hiszen a szovjet (KGB) múlt tovább él.

 

A Nyugat, elsősorban a USA, azonban képtelen belátni, hogy Kelet-Európában az emberek másként gondolkodnak, és más a „tűréshatáruk”, mint a kétszáz éves tengerentúli demokráciában. Csak egy közelmúltbeli példa. Egy bolti lopáson rajtakapott (színes) gyerek rendőr általi lelövése egy egész várost borított lángba az USA-ban. Ugyanez az eset Kelet-Európában (szinte) senkit sem mozgatott volna így és ennyire meg. (Lásd hazai cigánygyilkosságok).

 

Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A kelet-európaiaknak más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom. Oroszországban ugyanez a rendszer közel 75 évig állt fenn, sőt már azt megelőzően, a cári időkben is a tekintélyelvűség volt az uralkodó, melyet az ortodox egyház is támogatott.

 

Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében egy olyan kijevi kormányt támogat az USA, melynek négy miniszterét a pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült (Szvoboda) párt adja. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden, miért és hogyan lett a földgáz kitermelésben érdekelt ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Igaz, ugyanitt igazgatósági tag a volt lengyel államelnök, Kwaśniewski is.

 

Ha már Kwaśniewski és a lengyelek, a jelenlegi kormányfő, Donald Tusk, a közelmúltban élesen támadta Orbánt, hogy Paks ügyében lepaktált az oroszokkal. Ezt az Orbán-ellenes magyar ellenzék („liberális baloldal”?) rögtön felkapta, anélkül, hogy a történelmi hátteret ismertette volna. A lengyelek ugyanis zsigerből oroszellenesek, és van rá okuk! 1918-ban a versailles-i békediktátummal nyerték vissza 150 évvel korábban elvesztett függetlenségüket, majd rá 20 évre (1939. szeptember) ismét megszűnt a lengyel állam. A nácikkal (szinte) egy időben, a keletről támadó szovjet által megszállt területeit azóta sem kapta vissza! (helyette egykori német területekre kényszerítették a lengyel lakosságot) A Krím-félsziget idei „visszacsatolása” ezért kongatta meg a vészharangot Lengyelországban és a Baltikumban.

 

A délkelet-ukrajnai helyzet átláthatatlanságában a médiának is nagy szerepe van. De talán ebben a közgondolkodás is ludas, mely mindent megpróbál „feketén és fehéren” látni. Putyin a rossz, a gonosz – állítja a „mainstream” média. Ha valóban így van, akkor miért nincsenek tüntetések Nyugaton? Hol vannak a százezres tömegtüntetések a Krím-félsziget elcsatolása ellen, vagy a délkelet-ukrajnai lakosságot érő fegyveres támadások ellen?

Valami (nagyon) nem stimmel.


.
Kapcsolódó anyag, további fejlemény


A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

Sunday, September 07, 2014

 

 .

Orbán, Putyin és a demokrácia

E három szó, fogalom foglalkozatja a hazai értelmiséget.

 

Hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem, mint az egyetemes demokrácia bajnoka, fog bevonulni a történelembe már most borítékolható. Még az „erőskezű államférfi” titulusra pályázhat, ha az utókor kegyes lesz hozzá.

 

Ötödik éve vezeti, pardon irányítja azt az országot, melynek népe sok mindent kibírt és túlélt az elmúlt száz évben. Remélhetőleg az Orbán korszak is csak egy múló epizódja lesz a 21. század elejei magyar történelemnek.

 

Külön pechje, vagy épp szerencséje – nézőpont kérdése - a hazai politikai és értelmiségi elitnek, hogy a világot sokkal fontosabb dolgok tartják izgalomban, mintsem a magyar belpolitika.

 

A főmumust manapság Putyinnak hívják, ami érthető, hiszen a Szabadvilág képtelen leszámolni a múlttal, a hidegháborúval. Igen, a fejekben az orosz (lélek) még mindig egyenlő a szovjettel. Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A 20. századi kontinentális Nyugat-Európában is csak a II. világháború után, kezdett kibontakozni a tolerancia, a kölcsönös tisztelet és megértés. A kelet-európai népeknek más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom.

 

Hiába próbálja az USA (és az EU) segíteni például Ukrajnát, hasonló tragédia van kialakulóban, mint Milosevic idejében volt a Balkánon. Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült pártot (Szvoboda) támogat az USA. Hiszen a jelenlegi kijevi kormányban négy minisztert ad a Szabadság (Szvoboda) párt. Ez olyan, mintha egy Fidesz-Jobbik koalíció esetén Washington a szabadság és demokrácia élharcosának nevezné Orbánt. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden miért és hogyan lett az ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Úgy tűnik, az USA nem ismeri a térség történelmi hátterét. De úgy látszik, Nyugat-Európa (az EU) is feledékeny.

 

Amit Nyugat-Ukrajnának nevezünk, az 1918-ig Galícia néven az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Az 1867-es (galíciai) Kiegyezés után a hivatalos nyelv a lengyel lett. Nyugat-Galícia fővárosa Krakkó, Kelet-(és egész) Galícia fővárosa Lemberg, Lwów, Lvov, Lviv volt. Kelet-Galíciában a földesurak és a nemesség lengyel, a földműves parasztok (többsége) pedig ukrán volt. 1918-ban Ukrán Népköztársaság, majd Pilsudski marsall vezette lengyelek véres harcok árán létrehozták a 150 évig nemlétezett (Nagy-)Lengyelországot, benne Galíciával. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Sztálin és Hitler visszaállították az egykori (császári-cári) német-orosz birodalom határait, azaz Lengyelország ismét eltűnt a térképről. Nyugat-Galícia német lett, Kelet-Galícia, meg szovjet.

 

Később a szovjet propaganda (még a 90-es évek magyar történelemkönyveiben is!) ezt úgy állította be, mint a nácik elleni „megelőző” hadviselést, melynek keretében „felszabadították” (a sohasem létezett) Nyugat-Ukrajnát (Kelet-Galícia) és Nyugat-Belorussziát. 1939. szeptember 17. óta ez a terület a Szovjetunió része lett. A lengyel lakosság nagy részét Szibériába deportálták, majd az 1941-es náci orvtámadás után az ukránok a szovjetmentes független Ukrajnáról álmodozva a nácikat felszabadítóként üdvözölték és a jobb népességarány érdekében elkezdték a lengyeleket irtani. A szovjet államigazgatás visszatérte (1944-45) után a még megmaradt lengyel lakosságot nyugatra deportálták. Úgynevezett „lakosságcsere” címén áttelepítették őket az egykori Kelet-Poroszország területére, ahonnan a német lakosság önként menekült a Vörös Hadsereg elől. Hogy Sztálin örökre biztosítsa a volt lengyel területek szovjet-orosz megszállását és bekebelezését, az akkor alakult ENSZ-be, mint független államot vettette fel az akkorra már "megnagyobbított" Ukrán és Belorusz SzSzK-t.

 

A mai Ukrajna nyugati része (az egykori Galícia) története során sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Ezt a területet és lakóit támogatja a Szabadvilág, mint az ukrán narancsos forradalom bölcsőjét, annak ellenére, hogy az oroszbarát Janukovics ukrán elnök elkergetésében tevékenyen részt vettek szélsőséges elemek. A jelenlegi kormánykoalició-ban résztvevő Szvoboda (Szabadság) párt egyik tanácsadója alapította 2005-ben a "‘Joseph Goebbels Politikai Kutatóintézetet”, melynek nevét később "Ernst Jünger"-re változtatták.

 

A mostanra kialakult helyzetet Keleten, a mindig szovjet-(cári)orosz területen, élők nem jó szemmel nézik, és inkább a putyini Oroszországot választanák, ahol az életszínvonal is magasabb, mint az IMF és Világbank hiteleire szoruló csőd szélén álló fiatal köztársaság. A modern, mai Ukrajna története sokban hasonlít arra, ahogy a „kapitalizmus” Magyarországra is megérkezett, és amiből aztán napjainkra Orbán Magyarországa kialakult

 

Putyin és Orbán vezetési és szervezési stílusa, módszere valóban nagyon hasonló. A részleteket már rengeteg elemző értékelte, és vérmérséklettől, no meg politikai beállítottságtól, függően valami negatív végkövetkeztetésre jutott. Azt viszont, mintha kifelejtették volna ezek az amúgy alapos elemzések, hogy ehhez a vezetési stílushoz kell egy olyan tömegbázis (nevezzük népnek), mely elismerően és vakon hajlandó követni a központi utasításokat.

 

Igen, a mentalitás, a közgondolkodás, nem „nyugati”, nem úgy éli meg a hazai kisember vagy átlagember a körülötte zajló „nem demokratikus” eseményeket, mint azt egy nyugat-európai, vagy tengerentúli tenné. Ezt szokták egy szóval summázni: a birkanép. Pedig nem az! Csak úgy van (és volt) szocializálva az elmúlt 150 évben.

 

Egy közelmúltbeli példa. Merkel kancellár asszony a kancellári repülőgéppel ment a német válogatott első VB-mérkőzésére Braziliába. Mivel a kirándulás államköltségen történt, a kancellár asszony meghívta valamennyi parlamenti párt frakcióját, hogy közösen szurkoljanak Németországért. Nos, egy ilyen gesztus a hazai demokratáktól, pláne napjaink "illiberálisaitól" elképzelhetetlen.

 

12 évvel a szabadság megszerzése és a demokrácia gyakorlása után (2002-ben) egy bukott miniszterelnök a választás elvesztése utáni napon kijelentette, hogy "A haza nem lehet ellenzékben”. Egy nyugati demokráciában a szónok azonnal politikai (és erkölcsi) halott lenne, oly mértékű felháborodást váltott volna ki. Magyarországon, viszont milliók álltak az antidemokratikus kijelentés megfogalmazója mögé.

 

Ez volt az a pont és első komoly jel arra, hogy a (sajátos?) magyar gondolkodás nagyon messze van a nyugati, pláne demokratikus közfelfogástól. Ekkor 2002-t írtunk, a 21. század kezdetét, és már akkor be kellett (volna) látni, hogy igen messze vagyunk Európától, hiszen a hazai közgondolkodás nem vetette meg az effajta antidemokratikus szemléletet ("A haza nem lehet ellenzékben"). Sőt! Mint láthatjuk ez a kijelentés már magában hordozta az idén júliusi tusnádfürdői bejelentést, ami ennek a 12 évvel ezelőtti kirekesztő, nacionalista gondolkodás logikus következménye. A népnek pedig ez tetszik, mert nacionalista, és a merjünk nagyok lenni (hitleri) elképzelésen alapszik.

 

Igen, Hitler is annak köszönhette népszerűségét, hogy szembe mert szállni a versailles-i békediktátummal, Németország megcsonkítása és a német nép (hadi sarccal történt) megnyomorítása miatt. Az elégedetlenséget csak tovább súlyosbította a gazdasági világválság. Hitler elhatározta, hogy a háborút vesztett Németországot talpra állítja, és virágzó nemzeti, szocialista birodalmat hoz létre a ("zsidók irányította") kapitalizmus helyén. Kezdeti gazdasági sikereit nemcsak a német nép tömegei, de a nyugati, demokratikus világ értelmiségének egy része is csodálta. Épp úgy, mint a nyugati „baloldal” a Szovjetuniót. Érdekes, Mussolini fasiszta Olaszországa nem volt annyira szimpatikus a „haladó baloldal” számára. Pedig odajárt (Velence, Capri, Sorrento, stb.) nyaralni a haladó („baloldali”) értelmiségi elit (és a jómódú zsidóság).

 

A Führer szerint a zsidók akarják uralni a világot, ők szervezik a forradalmakat, és a munkás (paraszt) tömegek mögé bújva szítják a világforradalmat, hogy aztán ezen keresztül szerezzék meg a világuralmat. Hitlerrel ellentétben az orbáni koncepció nem nevezi meg az ellenséget, pontosabban mindenki az, aki a magyarság ellen van, különösen a liberálisok. Gyakorlatilag elveti a klasszikus demokráciát, és mindent a magyar (nemzeti) érdek alá helyez. Ebben a gondolatmenetben pedig már a szovjet (bolsevik) ideológia érezhető ki, mely Magyarországon 40 éven keresztül hirdette, hogy az egyén a közösség alá van rendelve. És ez (egyelőre) tetszik a népnek, mert eddig is ebben a tudatban élt, csak eddig ideológiai alapon, mostantól pedig „nemzeti” alapon.

 

Tehát, 2002-ben, a magyar nép Orbán egyetlen mondatával kiengedte az antidemokrácia szellemét a palackból. Amikor egy demokratikus választás másnapján minden ellenvetés és következmény nélkül elhangozhatott, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

Az elkövetkező „nyócév” ugyancsak azt bizonyította, hogy a magyar néptől távol áll a nyugati demokrácia. Az „utódpárt” megbélyegzéstől megválni képtelen „baloldal” (MSZP) sem tudott megújulni, mert nem tudta felfogni, hogy ez az ország és népe nem érett meg a nyugati demokráciára. Gyurcsány azt hitte, ha elolvassa Tony Blair könyvét, attól már ő maga és a magyar nép (jó része) szociáldemokrata lesz. Erre a naivitásra maga az élet cáfolt rá. No meg a kisebbik koalíciós partner (SZDSZ), mely ekkorra már feladta a '89-es forduló idején hirdetett „piacgazdaság” elvét és áttért a magyar társadalomtól (teljesen) idegen liberális gondolatok terjesztésére. Például a másság, a könnyű kábítószerek legalizálása, az egyneműek házassága, stb., melyek a hazai társadalomnak csak egy igen szűk értelmiségi rétegét foglalkoztatta, miközben a többségben undort, jobb esetben nemtetszést váltott ki, vagy esetleg amolyan „nyugatmajmolásnak” tartotta.

 

A 2008-as gazdasági válságból kivezető útra is valami „kapitalista” megoldást próbált alkalmazni a szocialista-liberális államvezetés. Gyors kölcsön felvételt, amit az IMF biztosított. Az a nemzetközi bank, mely a nagyvilágban elég rossz hírnévnek örvend. Mindenkinek ad hitelt (meglehetősen alacsony kamattal) és cserében „beleszól” az ország gazdaságába. Megszorításokat követel, hogy pénzét (biztosan) visszakapja. Ezért például az EU (akkoriban) megtiltotta az euró-övezet országainak az IMF-től való hitelfelvételt. Csak amikor Görögország került a csőd szélére, engedélyezte Brüsszel az IMF-hitelt.

 

A magyar gazdaság (szerkezete) azonban nem annyira „kapitalista”, mint a világ legnagyobb gazdaságáé (USA). De nem is olyan stabil, mint Európa (és az EU) „legfegyelmezettebb” gazdaságáé, a németé. Magyarország, mint az EU (egyik) legsebezhetőbb gazdasága végül is (hála Bajnainak) képes volt megállítani a fenyegető csődöt. Az ennek érdekében tett megszorítások viszont már csak utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, amitől a lakosság végképp és végleg elfordult a „baloldaltól”.

 

Persze ennek a baloldali bukásnak még számtalan más oka is volt, de a lakosságot nem érdeklik a magvas filozófiai elmélkedések. Őket a valóság érdekli, no meg a könnyen érthető demagógia pl. ezek mindent elloptak, ezek a komcsik, itt semmi sem változik, stb.

 

A 2010-es csúfos vereség okát mai napig nem elemezték ki. Hogy Gyurcsány (akárcsak 8 évvel azelőtt Orbán) nem vonult vissza, mint az ilyenkor a nyugati demokráciákban szokás, ugyancsak azt jelzi, hogy ez bizony Kelet-Európa. A 2004-ben meggyőződéses szociáldemokrataként bemutatkozó baloldali pártvezető 2010-re egy jellegtelen kispárt vezetőjeként lépett ismét a színre, ami azt jelezte, hogy felhagyott elkötelezett szocdem nézeteivel (ha egyáltalán volt neki olyan) és összeállt a politikából kiszorított, eltűnt két egykori rendszerváltó párt (SZDSZ, MDF) még megmaradt tagjaival. Számomra, hiteltelenné, komolytalanná vált az egykor szocdem színekben tetszelgő volt miniszterelnök. Ezt a fura helyzetet használta ki a ravasz orbáni propaganda. Utcai plakátokon próbálták a köztudatba visszahozni és egyúttal "démonizálni" azt a levitézlett volt miniszterelnököt, aki ekkor már egy parlamentbe jutási küszöb eléréséért küzdő párt elnöke volt. Ez a fajta választási kampány a nyugati világban elképzelhetetlen. Más mentalitás. Viszont a magyar népnek ez kell(ett), miközben a baloldal vezető erejének tartott MSZP-ről ekkor már, kis túlzással, a tömegek azt sem tudták, ki az elnöke.

 

A magyar lelket a nyugati demokraták nem ismerik és nem értik. Azt csak egy Orbán féle politikai kalandor érti és ismeri, aki nagyon jól tudja, mi kell a széles néptömegnek: demagógia, nacionalizmus és az állandó „harc” a külső ellenséggel. A belső ellenség talán ebben a ciklusban fog napirendre kerülni.

 

Orbán Viktor hihetetlen érzékkel tudja akaratát véghez vinni, miközben a néppel el tudja hitetni, hogy ő csak jót csinál, és természetesen mindent a haza érdekében. Ami felettébb különös: hívei és támogatói sohasem kételkednek a pártvezér miniszterelnök szavaiban.

 

Hazai hallgatóságának borzasztó ügyesen adja el kormánya teljesítményét. Egyik legeklatánsabb példa az IMF „kifizetése”. A lakosságban tudatosította, hogy a hitelfelvétel hosszú távon nehéz terhet ró a felvevőre. Esetünkben a hitelfelvevő balliberális kormányok voltak. A visszafizetés nehézségeiről nem volt nehéz meggyőzni az embereket, hiszen ezt már eddig is sokan megtapasztalták a saját bőrükön. Aztán egy szép napon a miniszterelnök bejelentette: kormánya visszafizette az IMF hitelt. A magyarok többé nem tartoznak ennek a „kapitalista mumusnak”. A lakosság helyeslően, lelkesen, és elismerően nyugtázta pártunk és kormányunk győzelmi jelentését. Az örömmámorban azonban elfelejtették megkérdezni, hogy miből is fizették ki? Honnan volt, lett nagy hirtelen ennyi pénz? Elvégre az előző (balliberális)kormányok évtizedekre eladósították az országot. Ha kicsit utána gondol bárki is, rögtön rájöhet, hogy máshonnan vett fel a kormány, ill. a magyar állam hitelt, aminek kamatját senki sem ismeri, de egyértelműen sokkal magasabb, mint a nagyon kedvezményes IMF kamatláb.

 

Hasonlóan nagy taps és ováció fogadta annak közlését (épp Tusnádfürdőn), hogy a magyar állam visszavásárolt egy magyar bankot (MKB) és ezzel a magyarországi bankok több mint 50 %-a magyar tulajdonba került. A MKB visszavásárlásáról az eladó (Bajor Tartományi Bank - BayernLB) és a német sajtó is beszámolt. Eszerint Münchenben örömmel fogadták a sikeres eladást, mert a magyar bank (MKB) évek óta veszteséges volt (és a kutyának sem kellett). Erről persze a miniszterelnök – érthető módon – nem szólt. (A bajor bank szerint csak tavaly több mint 400 millió euró veszteséget termelt az MBK, részben az Orbán kormány által bevezetett különadók miatt - Handelsblatt)

 

Az utóbbi időben rendszeresen tájékoztatták a lakosságot, hogy az állam elengedte az önkormányzatok tartozásait. Senkinek nem jutott az eszébe megkérdezni vagy csak elgondolkozni azon, hogy ez mekkora vesztesség az adófizetőknek? Csak az adósságteher szűnt meg, amit az állam átvállalt! Ezzel azonban az önkormányzatok gazdasági hatékonysága nem nőtt, nem változott. A veszteséges gazdálkodás tovább folyik. Magyarán, színtiszta statisztikai manőver, populista szemfényvesztés.

 

Orbán kiválóan ért a lakosság félrevezetéséhez, ill. a történéseket sikerstoryként beadni, és eladni. A tusnádfürdői bejelentését az „illiberális demokrácia” bevezetéséről is csak a mindent alapállásból elvető ellenzék és a nyugati „szakértők” kritizálták, akik a Nyugaton megszokott demokráciáktól eltérő orbáni elképzelésekre azonnal diktatúrát kiáltanak, sőt ellenlépéseket sürgetnek.

 

Csakhogy, mint mindig, a nyugati „szakértők” nem ismerik a hazai gondolkodást, mely szerint a kritikák eleve „nemzetellenesek”, elvégre, „aki Orbán Viktort bántja, az minket is bánt!” (Békemenet jelszava – 2013.)

 

Egy dologról azonban megfeledkeznek a tusnádfürdői Orbán-beszéd helyeslői: az elhangzott példák és magyarázatok már az 50-60-as évek iskolai tankönyveiben is szerepeltek, amikor a lenini eredményeket (NEP korszak) ecsetelték. Statisztikával bizonyították, amíg Amerikában alig 4 %-os volt az energiafejlesztés (villamos áram termelés), addig a Szovjetunióban több mint 100 %-os. Igen ám, ha cári Oroszországban – az I. világháború alatt - egyetlenegy erőmű sem épült, viszont a háború utáni Szovjetunióban egyet építettek, akkor valóban óriási, 100 %-os fejlődés tapasztalható, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a meglévő száz mellé még négyet építettek.

 

Ugyanezt az elvet magyarázta a miniszterelnök, amikor arról regélt, hogy a „hanyatló Nyugat” helyett a gyorsan fejlődő államokról (Oroszország, Kína, Törökország, stb.) kell példát venni. Vajon Orbán lelkes hallgatósága és hívei azon elgondolkoztak-e: e csodás fejlődés következtében hasonló lesz az átlagkereset Magyarországon is, mint például Kínában vagy Oroszországban? A szociális ellátásról nem is beszélve. Ha ezen a lakosság el tudna gondolkodni, talán közelebb kerülnénk a jelenlegi és jövőbeli orbáni valósághoz. Elvégre a kelet-európai mentalitás más, mint a nyugati.

 

A diktatúra kiáltás helyett erről kellene beszélniük az országot és vezetését bírálóknak. Épp olyan egyszerű nyelven, mint azt Orbán Viktor teszi. A populizmus ellen populista érvekkel lehet (talán) meggyőzni az embereket, a sorsuk jobbra fordulására vágyó tömegeket, hiszen a költő szavaival: a Haza minden előtt.