EP választás után

 

Európát távolról, kívülről nézve, figyelmeztetőnek, mi több sokkolónak tűnt a vasárnapi (26.05.2019.) választás eredménye. A jó öreg kontinensen ugyanis valami (nagyon) megváltozott. Véget ért a hagyományos jobb- és baloldal megszokott, kiegyenlítő vezető szerepe, az, amit Németországban és Ausztriában „nagy koalíció” néven emlegetnek, amikor a két vezető politikai tömegpárt közös kormányzással irányítja az országot, a jóléti államot, és aminek meghatározását (tömegpárt), az állandó, biztos 30% feletti szavazat jelenti. Igaz, már jó ideje „jóléti társadalom”-ról, nem pedig államról beszélnek, amikor a jólétet nem kizárólag az állami elosztás, hanem a társadalom biztosítja. 

Ez a kérdés, vagy probléma, az első világháború óta intenzíven foglalkoztatja a kapitalizmus bírálóit, élükön Engels gondolataival, amik a köztudatban, mint a politikai gazdaságtan marxi tanai váltak ismertté. Az alapötletet szocializmusnak nevezték el, mely 1848 óta foglalkoztatja a jobb, igazságosabb elosztásra, és az abból fakadó magasabb életszínvonalra áhítókat, akik a megvalósítást a szakszervezeti mozgalomban látták. Az 1915-ös zimmerwaldi konferenciáig csak szociáldemokrata pártok léteztek, melyek a szakszervezetek támogatását élvezve, mint „munkáspártok” voltak jelen a világ parlamentjeiben. Lenin vált ki ebből a hagyományos munkásmozgalmi idillből, és radikalizálta a mozgalom balszárnyát, minek eredményként 1918 óta jelentek meg a „kommunista” pártok, a tanács (szovjet) rendszerek, és „proletárdiktatúra” néven tették tönkre a kapitalista gazdaságot bíráló egész marxi-engelsi eszmevilágot, gondolatrendszert.


A problematikát az egyház is felismerte, és a 19. század vége felétől a híveknek is támpontot kívántak nyújtani az életkörülmény javítására. A 20. század második felében, különösen Dél-Amerikában, lett erős ez a mozgalom, ahol a „kispapok” híveikkel együtt élték át a társadalmi problémákat, nehézségeket, és tenni akartak a megtapasztalt nyomor és egyenlőtlenség ellen. Nem véletlen, hogy az első jezsuita egyházfő (Jorge Mario Bergoglio), mint a szegények és elesettek védelmezője vette fel assisi Szent Ferenc nevét. Ő az első pápa az amerikai kontinensről és egyben a déli féltekéről, ráadásul az első nem európai pápa a szíriai születésű III. Gergely óta.

Erre csak az önmagukat a „európai kereszténység védelmezőinek” kikiáltókat kívánom emlékeztetni, elsősorban az ötös számú Fidesz párttagkönyv tulajdonosát és egykori kollégista társát és barátját, a jelenlegi párt- és miniszterelnököt. 

Figyelemre méltó, hogy a nyertes populisták (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Lengyelország) között nem szerepel Magyarország! Ennek egyszerű az oka: a magyarországi Fidesz a Néppárt frakció (EPP) tagja. Éppúgy, mint az EPP-ben külön pártként regisztrált, és számon tartott KDNP, amire nem vonatkozik a felfüggesztés, és amiről mintha megfeledkezne a hazai média, különösen az ellenzéki. A frakción belüli felfüggesztés ellenére a Fidesz az európai parlamenti választáson (2019.május 26.) a Néppárt (EPP) tagjaként indult, és vett részt. Gyakorlatilag a Fidesz további sorsát a parlamenti választás utánra hagyták, és a pártcsalád tagjainak döntésére bízták.

A 28 tagországból mindösszesen a fentebb említett négyben szereztek többséget a populisták, azon belül is a nacionalista, szélsőjobboldali, „euro-szkeptikusok”. Tehát, az az áttörés, amiről Orbán (és Trump volt tanácsadója, Steve Bannon) álmodozott, elmaradt. Sőt, még az sem biztos, hogy az észak-olasz Matteo Salvini álma, egy „új Európát” képviselő parlamenti frakció létrejön-e, hiszen annak alapfeltétele minimum 25 parlamenti képviselő, legalább 7, azaz hét tagállamból. Ez a hét tagállamból érkező képviselő-csoport kérdéses.

A szélsőjobboldali veszély elmúlt, ill. négy EU tagállamra szűkült. Az „euro-szkeptikusok” leszerepeltek. Persze, jelenlétükkel továbbra is számolni kell, elsősorban a nacionalizmus feléledése miatt, mely az EU végét jelentheti, azaz a kontinens nyugati felének több mint 70 éves kemény munkáját teheti tönkre. A Vasfüggönnyel elzárt Kelet-Európának, a volt „szocialista” országoknak, viszont az elmúlt 30 év alatt sem sikerült felzárkózniuk, sem gazdaságilag, sem politikailag, mivel nem értették meg, hogy az elosztás, az egymásrautaltságon alapuló gazdasági együttműködés kontinensünk jólétének és békéjének titka. A nacionalista gondolat, a „nemzetállam”, mint olyan, már a múlt században bebizonyította, hogy Európát pusztulásba dönti. Ennek hazai jelei épp most, a magyarországi választáskor mutatkoztak be, méghozzá az ellenzék részéről. Hiszen tudatalatti volt az a „riasztás”, ahogy az ellenzék (felháborodva) jelezte, „megnyitották az ukrán-magyar határt” a várható nagy helyi forgalom előtt. Magyarokról, „testvéreinkről”, „véreinkről”, nemzettársainkról egy szó sem esett a hazai médiában. Mégis jól érzékelhető volt az az ellenszenv, amit intézkedéseivel a nacionalista magyar kormány gerjesztett.

Európa (az EU) választási kampány nagy hiánya, hogy abszolút helyi problémákra koncentráltak és nem tudatosították, hogy a mintegy félmilliárdnyi lakosság öt évre dönti el, hogyan tovább, mi lesz az EU, a földrész, a 28 ország sorsa, jövője. Hogyan fogja felvenni (elsősorban a gazdasági) versenyt az Egyesült Államokkal és Kínával? Érdekes Oroszországot nem tartják „ellenfélnek”, azt csak valami mumusként kezelik, ami mindenbe megpróbál beleszólni, és technikai fejlettségével a történéseket gátolni, befolyásolni.  Arra még senki sem gondolt, hogy ha annyira kell tartani az orosz cyber-bűnözéstől (hackerektől), akkor ott nagyon fejlett a computeres technika? Habár szakértők szerint nem a technika, hanem az emberi tényező, a kémkedés van igen magas szinten. A mai fejlettségi fokon a biztonsági kódok (szinte) feltörhetetlenek, viszont azok elárulása, illetéktelen kézbe juttatása sorsdöntő lehet. Lásd WikiLeaks, ahol az amerikai katonai elhárítás belső embere („lelkiismereti okokból”) juttatta el a szükséges infókat (kódot) egy magát oknyomozó, feltáró újságírónak képzelő fiatalemberhez, aki úgy érezte manapság már nincsenek (állam)titkok, és mindenkinek jogában áll ismerni a valóságot. Ez a szemlélet különben világszerte terjed, miközben a közösségi médiát egyre inkább befolyásolják a fake news gyártó politikai bűnözők. A manipuláció világjelenség lett.

Most, hogy túlvagyunk a választáson, és a következő öt évre próbálják megtalálni a megfelelő vezetőket, a provinciális Magyarországon szinte minden gondolat Orbán körül forog. Orbán személyét és szerepét borzasztóan feljátssza a hazai ellenzék (is). Miniszterelnökünknek közel sincs akkora szerepe és jelentősége, mint az a hazai médiából kitűnik. Arról nem is beszélve, mi lesz, ha a Néppárt (frakció) elhagyására szólítják fel? Biztos sokan örülnek majd ennek, de vajon ennek milyen következménye lesz az ország, Magyarország és népe számára? Az EU-t nem fogja elhagyni. Azzal Orbán is tisztában van, hogy rendszere, különösen az ország önellátó gazdasága, életképtelen. Magyarország nem Nagy-Britannia, tehát a Brexit magyar megfelelője szóba sem jöhet. Ezért, ha a magyar miniszterelnök bármely más („futottak még” kategóriájú) frakcióba ül át, politikai tekintélye és súlya európai szinten lenullázódik. Oda a jelenlegi politikai „fenegyerek” szerep. Marad a nacionalizmus, aminek viszont nincs helye a Néppártban.

Amiről ugyancsak megfeledkezik a hazai tájékoztatás: a négy populista győztes (francia, olasz, brit és lengyel) közül egyik sem tekinti magát néppártinak, és egyikük sem tagja az Európa Parlament néppárti frakciójának (EPP – EVP).

Az is világos, hogy az Európai Unió legmagasabb rangú nem közvetlenül választott tisztségviselőjének, az Európai Bizottság elnökének személye nem Orbántól függ, különösen nem, hogy pártját az Európai Parlament (néppárti) frakciójában felfüggesztették.

A néppárti csúcsjelölt (Manfred Weber) körül kialakult vita úgy van beállítva a hazai médiában, mintha Orbánon múlva a csúcsjelölt sorsa, megnevezése és elfogadása. Olyan (bulváros, pletykás) butaságok, mint Weber vérig sértette Orbánt és rajta keresztül a magyar népet, és ezért Orbán nem javasolja a bajor CSU-s politikust a legmagasabb EU-s tisztségre. Meg, hogy Macron francia csúcsjelöltet akar egy némettel szemben, és azért ebédelt Orbánnal, hogy Weberről tárgyaljnak, azaz Orbán kezében van az EU sorsa.  Valójában Weber „problémás ember” lett. Az eddigi gyakorlattal ellentétben Weber sohasem volt politikai vezető, pl. egy tagország miniszterelnöke (kancellárja), tehát hiányos a vezetési gyakorlata. Viszont ennél sokkal komolyabb probléma Weber választások előtti kijelentése, amit egy lengyel újságnak adott. Ebben rákérdeztek, megválasztása esetén mi lesz az épülő Északi Áramlat II. földgázvezetékkel, mely közvetlen ellátást biztosít Oroszország és Németország között. Weber azt mondta: azonnal leállítja, mert ő nem Németországot, hanem az EU-t, annak 28 országát, képviseli. Ez elsősorban a lengyelek és a baltiak fülének volt kedves. Ezért hívta meg Macron a V4 kormányfőit egy beszélgetésre, amire természetesen Orbán is hivatalos volt. Hogy a magyar miniszterelnök melyik álláspontot képviselte, nem tudni. Mindenesetre a földgáz egy fontos (stratégiai) téma Európában, no meg a Trump vezette USA-ban, ahol az amerikai elnök a folyékonygáz eladását szorgalmazza Európának, mondván az megszünteti az orosz gazdasági függőséget, viszont drágább az orosz földgáznál. Csak zárójelben, Ukrajna az egyik legjelentősebb folyékonygáz (shale gas) lelőhely Európában. Nem véletlen, hogy a demokratapárti Obama-Clinton vezetés elsők között támogatta Ukrajna elszakadását az orosz érdekszférától. Meg az sem véletlen, hogy az akkori alelnök Joe Biden fia, Hunter Biden igazgatósági tag a legnagyobb nem állami ukrán földgáz- és olajvállalatban, a Burisma Holdings-ban, melynek központja (székhelye) az adóparadicsomnak ismert Cipruson található.

Minden taktikázás nélkül 28 európai ország félmilliárd szavazója a 751 üléses Parlamentbe 506 képviselőt juttatott be a szocialisták, zöldek, liberálisok és konzervatívok táborából. Azaz valójában az EU-t szétverni akaró euro-szkeptikusok továbbra is kisebbségben vannak. Tehát, az orbáni „nemzetállami” gondolat, és a kacérkodás a szélsőjobbal kudarcot vallott. A magyarországi 52 %-os Fidesz győzelem ugyancsak a demokratikus konzervatív Néppárt eredményeit erősíti. Függetlenül attól, hogy mi lesz az Orbán vezette Fidesz további sorsa, és hol lesz a helye az Európai Parlamenti patkóban. Nem tudni, a Fidesz szavazó tábora mennyire fogta fel, hogy szavazatuk nem a bevándorlás-elleneseket támogatja a választáson, ahogy azt Orbán három héttel korábban híveitől kérte.

Emlékeztetőül, 20 nappal az EP választás előtt (2019. május 6.) Orbán, az osztrák alkancellárral, közös nemzetközi sajtótájékoztatón szó szerint azt mondta:

„…A magyar kormány és vezetője nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy olyan embert támogat európai bizottsági elnöknek, aki eleve bejelenti, hogy nem tart igényt a magyarok szavazataira...”, majd hozzátette:  „…a Fidesz már nem támogatja a néppárti Manfred Weber európai bizottsági elnöki jelöltségét….”

Rendben, de akkor kit, és melyik pártot támogatta a Fidesz és elnöke Orbán Viktor? Ezzel adós maradt a magyar miniszterelnök. Viszont a Fideszre szavazók – beleértve Orbán Viktor és párttársai – „sértettsége” hová tűnt május 26-án, és mire gondoltak a szavazófülkében, kit, mit támogatnak a leadott voksok?  
 
 
 
 
 
 
 
 

Kormánybuktató videó-csapda Ausztriában

 

 

Még aránylag friss a hír a kormánybuktató ausztriai videó-botrányról. Pénteken (máj.17.) este robbant. Szombaton (máj.18.) dél körül az osztrák koalíció kisebbik pártjának vezetője, Heinz-Christian Strache (FPÖ = Osztrák Szabadság Párt) lemondott pártvezetői posztjáról, és egyúttal alkancellári (kormányfő-helyettesi) pozíciójáról is, ezzel veszélybe sodorta az ország politikai stabilitását. Még aznap este (szombat) Kurz kancellár (kormányfő, miniszterelnök), hogy elkerülje az ország működését megbénítható politikai válságot, benyújtotta kérelmét Alexander Van der Bellen (Grüne = Zöldek) államelnökhöz egy minél korábbi parlamenti választás kiírására.  Az államelnök a kérelmet elfogadta. Dióhéjban ez történt ezen a hétvégén Ausztriában, egy héttel az Európai Parlamenti választások előtt.

Ami meglehetősen furcsa: két német, tehát nem osztrák, („baloldali”) újság hozta nyilvánosságra a kompromittáló hat órás, titokban felvett videót, amit két évvel ezelőtt (2017. július) készítettek egy Ibiza-i villában. Rejtély, hogy miért éppen most, egy héttel az EU parlamenti választások előtt kellett ezt a nagy nyilvánosságnak bemutatni? Készítői, birtokosai miért vártak közel két teljes évet? Ez idő alatt nem akadt egyetlen pillanat, alkalom sem, hogy valóban nagyot szóljon a videóban elhangzottak? Különben Strache volt alkancellár is erre alapozza vádemelési szándékát, hogy megpróbálja tisztára mosni a videón láthatókat és hallhatókat. Első reakciója elég gyengus volt, miszerint „részegen hülyeségeket, pardon butaságokat beszélt”. A kettészakadt, és csak feketén vagy fehéren látó és gondolkodó magyar közvélemény már Orbán bukását (is) vélte felfedezni, mivel a magyar miniszterelnök neve is elhangzik a videóban. A budapesti kormánypárt és sajtója (propagandája) viszont rögtön jelezte, hogy ez „Ausztria belügye”, Magyarországnak semmi köze hozzá. Ebben is van igazság, hiszen a populista orbánizmus lételeme a féligazságok terjesztése.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az egy dolog, hogy a hazai propaganda a kormánypárti médián keresztül sok mindent el tud érni, amit az átlagember gondolkodás nélkül elhisz, elfogad. Viszont a kormánypárti apparátus valóban olyan sötét, tudatlan, tájékozatlan, mint amilyennek látszik, vagy pedig mindenről jól informált, és csak (az anyagi) függőségi viszony következtében terjeszti a megkívánt „tájékoztatást”.      

Meggyőződésem, hogy pl. Habony Árpád, vagy Kovács Zoltán, sőt maga Orbán Viktor is tisztában van a világban zajló eseményekkel, éppúgy, ahogy ez a pártállami időkben történt (pl. a C újság). amikor csak a megbízható emberekhez juthattak el a tekintélyes külföldi lapokban megjelent írások magyarul. A népet pedig a „nemzeti színű dumákkal” etették. Mintha napjainkban is ez történne. A hazai média a populista, nacionalista „pártvonal” előírásainak megfelelően közvetíti a világ eseményeit a lakosság felé. Viszont való igaz, a nacionalizmus melegágyától, a populizmustól, nagyon fél Európa, pontosabban az EU. Talán nem véletlen, hogy a tekintélyes nyugati, nyugat-európai elemzők szótárába is bekerült az „orbánizmus”, mint az EU-t szétverni akarók egyik szellemi pillére.

A hazai olvasók figyelmébe. Orbán és Strache közé nem lehet és nem szabad egyenlőségjelet tenni. Strache alkancellár, azaz a miniszterelnök helyettese, ami a legjobb indulattal Semjén pozíciójának felel meg. Viszont az osztrák politikai rendszer teljesen más, összehasonlíthatatlan a magyarral! Az osztrák Néppárt (ÖVP) rendes (és oszlopos) tagja az európai Néppártnak, azaz az Európai Parlament néppárti frakciójának (EPP). Németországhoz hasonlóan Ausztriában is gyakori a Nagykoalíció, amikor a két nagy tömegpárt a (jobboldali) Néppárt (ÖVP) és a (baloldali) szociáldemokrata párt (SPÖ) együtt kormányoz. A elmúlt 30 év tanúsága szerint ez Magyarországon elképzelhetetlen. Viszont a Lajtától nyugatra vannak olyan helyzetek, amikor ezt a Nagykoalíciót a vezető pártok nem akarják. Emlékezetes, amikor a 2000-es osztrák parlamenti választás előtt valamennyi parlamentáris párt megfogadta, hogy nem fog koalícióra lépni a Jörg Haider vezette szélsőjobboldali Szabadságpárttal. A választás után, azonban Schüssel, a Néppárt (ÖVP) elnöke, úgy döntött még is koalícióra lép a Szabadságpárttal, azzal a feltétellel, hogy Haider nem vállal szerepet a kormányban, és cserében Schüssel lehet a kancellár. A koalíció „kiütötte a biztosítékot” az EU-ban, és ennek jeléül 14 tagállam a legminimálisabb diplomáciai kapcsolat fenntartására kötelezte magát Ausztriával szemben. Közel 20 évvel később 2017 decemberében Sebastian Kurz (ÖVP) ismét koalíciós kormányt alakított az FPÖ-vel. Tehát, az eddigi legfiatalabb osztrák kancellárnak, a néppárti Sebastian Kurz-nak csak a kormányzáshoz volt szüksége a szélsőjobboldali Strache-re. Ezért a jelenlegi osztrák kormányválságból semmilyen messzemenő következtetést nem szabad levonni különösen a magyarországi helyzetre vagy annak jövőjére.

Vissza a videós botrányhoz. Elsők között az ellenzékben lévő osztrák szociáldemokrata párt (SPÖ) jelentette, már péntek este (május 17.), hogy az ország legutóbbi történetének legnagyobb botrányának vagyunk tanúi.

A müncheni, bajor "Süddeutsche Zeitung“ („SZ“) és a hamburgi, észak-német „Spiegel“ magazin által közreadott, titokban készült videó főszereplői: az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) főnöke, egyben alkancellár, Heinz-Christian Strache, és bizalmasa, a párt parlamenti frakcióvezetője, Johann Gudenus, aki kicsit tud oroszul, valamint egy dúsgazdag orosz üzletember állítólagos unokahúga, aki negyedmilliárd(!) euró „fekete” pénzt akar(t) Ausztriában befektetni.

A befektetési lehetőségek megtárgyalása közben jött a remek ötlet, hogy a hölgy (teljesen legálisan) vegye meg a „Kronen Zeitung” felét (50 %), amiért cserében a Szabadságpárt befolyást szerezhet a legnagyobb példányszámú osztrák napilapban. Strache példaként Magyarországot hozta fel, ahol Orbán Viktor hasonló módszerrel tett szert a magyar sajtó befolyásolására. A videón a németen kívül elsősorban oroszul és angolul beszélnek.

A hölgy kilétére nem derült fény, sőt a közreadó két német lap sem tudott erre választ adni.

Majd az ok és okozat találgatása és kutatása közben meglepő fordulatra figyeltek fel. Egy német komikus, vagy inkább szatíraíró (der Satiriker Jan Böhmermann) április közepén, tehát egy hónnappal ezelőtt, az osztrák tv évi díjának, a Romy, kiosztásakor olyanokkal viccelődött, hogy „néhány FPÖ barátjával Red Bull-t ívott egy orosz oligarcha villájában Ibizán, ahol a Kronen Zeitung átadásáról is szó volt, de sajnos, egyelőre többet még nem mondhat.”

Ebből visszamenőleg arra következtetnek, hogy a szatíraíró Böhmermann már hetek óta ismerte a videót. Ezt tegnap (szombat) menedzsere is megerősítette, de határozottan állította, hogy a videó megvételére senki sem ajánlott fel pénzt.

A Süddeutsche Zeitung újságírónője, Leila Al-Serori, is elismerte az osztrák tv-ben, hogy Böhmermann látta a videót, de nem érdekelte. Viszont múlt csütörtökön (tehát a videó közzététele előtti napon) egy műsorban Böhmermann úgy búcsúzott el nézőitől: „….lehet, hogy holnap Ausztria égni fog….” („kann sein, dass morgen Österreich brennt”)

A videón Strache és Gudenus nyíltan mondják, hogy a pártfinanszírozás ezen formája illegális, viszont, ha csinálnak egy egyesületet, amelyhez mindkét fél hozzáférhet, és mint adomány jelenik meg, akkor azt nem kell jelenteni a Számvevőszéknek. (Rechnungshof). Különben arról is beszélnek, hogy több nagy adományozójuk is van.

Időközben a „Falter” nevű osztrák hetilap is jelezte, hogy már tavaly tudtak a videó létezéséről. Pénzt senki sem ajánlott fel vagy kért érte. A videóról tudó újságok egyöntetűen állítják, hogy a videóért nem fizettek. A videó valódiságát az államügyészség vizsgálja. A „SZ” közölte az eredeti videót senkinek sem bocsátja a rendelkezésére.

 

 

Ez a blogbejegyzés elsősorban a Die Welt cikke alapján készült.

 

 

 

 

 

In memoriam Bob Hawke 1929-2019

Elment a legnagyobb ausztrál munkáspárti politikus.

Szerencsésnek tartom magam, hogy a nagy átalakulások éveiben éltem választott hazámban. Furcsa egy világ volt egy Európából érkezőnek. Az ottani szabadság, életforma, gondolkodás abszolút eltért a nyugat-európai, pláne a pártállami szoc. világtól. Nem sokkal megérkezésem előtt rúgta ki a királynő (II. Erzsébet) Gough Whitlam munkáspárti miniszterelnököt. Ez inkább szóbeszéd volt, a valóságban a királynőt képviselő (helyi) főkormányzó hívatta irodájába és távozásra szólította fel, mondván a kialakult helyzetben az ország irányíthatatlanná vált. Ez volt az egyetlen eset Ausztrália történetében, amikor az államfő (a nép nevében és érdekében) élt uralkodói jogával. Majd az ellenzék vezérét (Malcolm Fraser) nevezte ki a főkormányzó miniszterelnöknek. Az érdekesség kedvéért, a két nagy ausztrál parlamenti párt: a „baloldali” Munkáspárt (Labor) és a „jobboldali” Koalíció, mely a liberálisok (Liberal Party) és a nemzetiek (National Party) szövetsége. A Koalíció jobbközépnek tartja magát és ideológiája: a liberális konzervatízmus és a konzervatív liberalizmus. Bocs, ezért a kitérőért, csak azért, hogy megértsük a Lajtától nyugatra (az egész világon) a liberalizmus a jobboldali értékek része és védelmezője.

A Munkáspárt baloldalisága viszont a szakszervezeti mozgalomba gyökeredzik. Ez (ugyancsak) ismeretlen Kelet-Európában. A jelenlegi magyar „baloldal” tagjai között szinte nincs „melós” vagy szakszervezeti múlttal rendelkező vezető. A 89-es „rendszerváltást” sem a szakszervezetek, azaz a munkások (és parasztok) hajtották végre, hanem a fiatal értelmiségiek, köztük a "kollégisták", akik között sokan (mai napig) nem tudják milyen a munkásélet.

Bob Hawke Dél-Ausztrália szövetségi államban született egy protestáns lelkész és egy tanítónő második gyerekeként. Tanulmányait Perth-ben (Nyugat-Ausztrália) végezte, majd Rhodes ösztöndíjasként az angliai Oxford-ban tanult. Oxfordi évei alatt világrekordot állított fel sörívásban. Angol hagyomány, hogy a „gólyák” felavatásának része a sörívás. Bob 1.4 liter sört nyelt le 11 másodperc alatt. Teljesítménye bekerült a Guinness Rekordok könyvébe. Hazájában pedig megalapozta népszerűségét (a melósok körében). Egész élete alatt a sörívásnak, mint Ausztrália nemzeti italának népszerűsítője volt.

Bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, majd a Munkáspártban találta meg politikai helyét.  Malcolm Fraser után ő lett az ország miniszterelnöke. Méghozzá egymás után négyszer! (Igaz, akkoriban három évente voltak a választások.)  Szókimondó, szabad szájú ember volt, akit emiatt nem csak a melósok szerettek, kedveltek. Emlékezetes esemény volt, amikor miniszterelnöksége alatt először nyerte meg az America’s Cup jachtversenyt egy külföldi csapat, az ausztrálok! Az Amerikában, a keleti parton tartott versenyt egyenesben közvetítette az ausztrál tv. Az egész ország egész éjjel fenn volt, és élőben drukkolta végig a páratlan eseményt. A tv stáb ott volt Hawke-nál és egyenesben közvetítette az ország vezető emberének reakcióit, hogy mindenki lássa, a munkáspárti miniszterelnök együtt drukkol a népével. Aztán a győzelem után a riporter megkérdezte: : "Miniszterelnök úr, nem lehetne nemzeti ünnepnappá nyilvánítani a mait? Az egész ország drukkolt és fenn volt, mindenki nagyon álmos, így nem lehet munkába menni."

Mire Bob azt válaszolta: "Egy munkaszüneti napot csak a parlament szavazhat meg. Én erre nem vagyok feljogosítva. Viszont, remélem, hogy senkit sem rúgnak ki, aki ma nem megy be a munkahelyére."

A fennmaradt videó szerint szó szerint azt mondta:

„Mondok valamit, az a főnök, aki azért rúg ki valakit, mert ma nem ment be dolgozni, az egy segg(fej).”

I’ll tell you what, any boss who sacks anyone for not turning up today is a bum !

Ez a „bum” (hátsó, a segg-fej szalonképes változata) különben a szavajárása volt, amire még ma is sokan emlékeznek.

A 70-es évek végén kezdődtek a nagy változások, a Brit Nemzetközösségen belüli önállósodás, mint például áttértek a metric (tizes szám) rendszerre, az ausztrál dollár lett a hivatalos pénz, és a (privát) tv-ben, rádiókban elfogadott lett az ausztrál akcentus használata. Addig a „British” (pommy) angol volt a hivatalos nyelv. Különben Bob is mindig „ausztrálul” beszélt. Hawke nevéhez fűződik jó néhány kezdeményezés, mely jelentősen megváltoztatta Ausztráliát. Például az Australia Act (törvény) felszámolta a brit „anyaországhoz” tartozás legapróbb jeleit is. Új himnusza lett az országnak! Miközben bevezette az egészségügyi reformot (Medicare és Landcare), valamint elfogadtatta a „Prices and Incomes Accord”-ot, mely alapján a Hawke-kormány megállapodott a szakszervezetekkel a bérek szabályozásáról, aminek fejében a kormány ígéretet tett az infláció féken tartására. Többet költöttek oktatásra és a jóléti kiadásokra. Főleg a munkások, munkavállalók érdekében tett igen sokat Bob Hawke és kormánya.

Eredményeit politikai ellenfelei is elismerték. Ez a részvétnyilvánításokban is érezhető volt. Egy igazi „fair dinkum” Aussie-t vesztettünk el. Isten nyugosztalja.  R. I. P.

 

 

A washingtoni "munkalátogatás" elé

Nagyon szűkszavú a Trump-Orbán találkozóról szóló magyar média. Inkább csak találgatások, alig van valami konkrétum. A budapesti kormány a megszokott visszafogottsággal foglalkozik a témával, éppúgy, ahogy az egész „Trump jelenséggel”.  Nem tudják hová tenni. A magyar ellenzék pedig az amerikai ellenzék, a demokrata párt, szócsöveként tetszeleg: ott szidják Trump elnököt, ahol csak lehet. Mintha más hírforrás nem is lenne, mint a CNN és a New York Times.  Ezért szinte lehetetlen reális képet kapni Trump-ról és a közelgő orbáni „munkalátogatás”-ról. Mindenesetre az világos, hogy ez nem egy államközi látogatás. Hiszen hiányoznak az ilyenkor szokásos protokolláris formaságok, pl. katonai díszszázad, himnuszok játszása, emlékhelyek előtti fejhajtás, koszorúzás, stb. Ez egyértelművé teszi, hogy Orbán kizárólag hazai propagandáját kívánja erősíteni, főleg az EU választás előtt. Az amerikaiak, az amerikai külügy, tisztában van a magyar helyzettel. Többet tudnak, és pontosabban ismerik a magyar viszonyokat, mint ahogy az a hazai köztudatban él.

Az „illiberalizmus” nem szimpatikus a tengerentúlon (sem), a magyarországi korrupció ugyancsak közismert, és megvetendő. Nem (volt) véletlen annak a hat magyar köztisztviselőnek a beutazási vízum megtagadása. Igen, az amerikai cégek jelentették követségüknek, hogy meg akarták vesztegetni őket. A budapesti nagykövetség pedig csak „finoman” közvetített a magyar kormány felé, akik aztán semmit sem tettek ez ügyben. Ezt nem felejtik el a State Department-ben. Különben is, az amerikai külügy (szinte) függetlenül cselekszik a washingtoni kormánytól, pláne korrupciós ügyekben. Ami látható, és jól érzékelhető: a demokrata (Obama) vezetés „bevágta a durcást” és mellőzte, levegőnek tekintette az illiberális Orbán-kormányt. Orbán hiába próbálkozott, a Fehér Házba nem hívták meg. Olyan trükköt vetett be, mint meghívatta magát egy nemzetközi konferenciára, ahol lehetősége volt egy fotózásra az amerikai elnökkel (Obama).  A Trump adminisztráció változtatott ezen a demokrata párti gyakorlaton, és „békejobbot” nyújtott az EU-taggá vált volt szocialista országoknak. A jelenlegi amerikai vezetés úgy látja „vissza kell szerezni” ezeket a népeket, melyek képtelenek a nyugati felzárkózásra (és gondolkozásra), ezért inkább Oroszország (Putyin) felé fordulnak. No meg Kína felé! Trump nagyon jól látja, hogy itt nagyhatalmi, világgazdasági harcok folynak, melyben jelenleg Európa (EU) meggyengült, mind politikailag, mind gazdaságilag. A Brexit-tel felborult az addigi „gazdasági (világ)rend”. Politikailag, pedig felerősödött a nacionalizmus – és vele együtt az antiszemitizmus, valamint a különféle fóbiák, különösen a kisebbségek irányába. A legkárosabb az orbáni eszme, ami a „nemzetállamok” kifejezésben testesül meg. Szinte már nevetséges az a képzavar, ahogy a föderalizmust, azaz az „Európai Egyesült Államok”-at liberális, „baloldali” „államellenes” gonoszságnak tartja, miközben a föderalizmus fellegvára, az Amerikai Egyesült Államok, elnökének kegyeit keresi. Trump valóban szokatlan jelenség, viselkedésével, modorával kilóg az eddigi elnökök sorából. Ő talán az egyetlen olyan elnök, akinek nincs közigazgatási gyakorlata. Elődjei mind kormányzók voltak valamelyik szövetségi államban, tehát „kicsiben” (helyi szinten) gyakorolták az „elnöki” feladatokat. Szókimondása, következetlen „csapongása”, fenyegetései sokaknak nem tetszik, nincsenek ehhez hozzászokva. Trump egy igazi üzletember, aki alkudozásban kiváló, viszont a diplomáciai tárgyalások nem az erőssége. Ha látja, hogy nem éri el célját, azonnal vált, és egy másik alternatívát próbál sikerre vinni. Mint minden amerikainak, nemcsak elnöknek, az alkotmány, azon belül a „fékek és egyensúlyok” (checks and balances) rendszere szent! Ahhoz nem akar és nem is tud hozzányúlni. A hibáit, akadályait, gátjait hamar felismeri, és azonnal vált. Talán még nem volt ilyen elnöke az USA-nak, aki minisztereitől, tanácsadóitól oly könnyen és gyorsan megvált volna, mint Donald Trump. Ez különben egy valódi üzletemberre jellemző, aki a cél érdekében azonnal lecseréli tárgyaló csapatának tagjait, miközben sokszor blöfföl, fenyeget, zsarol, hogy a tárgyalás végére győztesen kerüljön ki.

Ezt alkalmazza az EU-val szemben is. Védővámokkal fenyeget, amitől aztán – általában – tárgyaló partnerei „megijednek” és kompromisszumot kötnek. Lásd pl. a szójabab európai eladásának megduplázása.  Most az amerikai folyékonygáz eladásának növelésén munkálkodik. Igaz, drágább, mint az orosz földgáz, viszont Európát (és az EU-t) meg tudná szabadítani az orosz gazdasági függéstől. A lengyelek már jelezték „átállási” szándékukat. Sőt, amerikai alakulatok (állandó) lengyelországi állomásoztatásáról is tárgyalnak, amiért Varsó milliárdokat fizet, hogy ezzel növeljék a valós és vélt orosz fenyegetéssel szembeni biztonságérzetüket. Ezek a tények mintha visszacsengenének a magyar külügy által közreadott május 13.-i „munkalátogatás” főbb pontjaiban: az „energiabiztonság és védelmi berendezések vásárlása”. A NATO kiadásokhoz való nagyobb hozzájárulás címszó alá ez belefér. Amiről nem szólnak a jelentések: a NATO égisze (amerikai főparancsnokság) alatt a tagállamok (így Magyarország is!) teljes ellenőrzés alatt vannak. Ez volt az alapelv 70 évvel ezelőtt, a megalakuláskor is. Nem véletlen, hogy csatlakozásunkkor (Lengyelország, Csehország, Magyarország) mi voltuk az egyetlenek, mely nem volt határos NATO tagországgal. Felvételünket az indokolta, hogy Európában Magyarországnak van a legnagyobb lélekszámú határon túli kisebbsége, ezért nagyon fontos azok védelme. Nem keveredhet fegyveres konfliktusba a Kárpát-medence egyetlen országa sem. Erre biztosíték a NATO amerikai főparancsnoksága. A helyzet drasztikusan megváltozhat, ha Trump beváltja fenyegetését, és a tagállamok hozzájárulásainak be nem fizetése miatt, elhagyja a védelmi szervezetet. Ez lehet, hogy a nacionalistáknak, élükön Orbánnal, tetszene, de Európa számára katasztrófa lenne.

Magyarországon kevés szó esik a világgazdaságról, pedig annak része a „nemzetállamok Európája” elképzelés is, ami a kontinens 70 éves gazdasági fejlődését és az azon alapuló békét robbantaná fel. Jelenleg három nagy gazdasági hatalom és érdekszféra ütközését látjuk: USA, Kína, EU. Az USA védővámokkal próbálja vezető szerepét biztosítani. No meg, termékeinek megvételére kényszeríteni kereskedelmi partnereit. Igen, Trump az üzletember, és számára „Amerika az első” (America First), ugyanakkor Kína az elsőszámú gazdasági „ellenség”. Ma már a nyugati, szabadvilág médiában eltűnt a „vörös” és/vagy „kommunista” (megkülönböztető) jelző, ami ugyancsak 70 éve uralta a közbeszédet. Sőt, az ideológusok is mélyen hallgatnak a kínai egypártrendszer gazdasági sikeréről.  Változik a világ, amit valójában nem akarunk, vagy nem tudunk (egyelőre) megérteni. Pedig érdemes (lenne) Trump-ra odafigyelni, ahogy Kínával „egyezkedik”. Most vetett ki egy (25 %-os) külön vámot minden kínai import termékre, amire eddig nullától max. 10% volt az amerikai behozatali vám.  „Mr. Dealmaker”, ahogy Trump-ot gazdasági körökben nevezik, szokásos hazardírozásba kezdett: vagy sikerül a Népköztársaságra (gazdasági) nyomást gyakorolnia, vagy ha, nem, akkor remek bűnbak lesz Kínából.

Ez az „üzleti” gondolkodás, mintha hiányozna Európából, az EU-ból. A magyar média is csak odáig jutott, hogy (kormánypárti oldalról) dicsérik a Budapest-Belgrád vasútvonal megépítését, pardon felújítását, miközben az ellenzék másról sem regél, mint „már megint Mészáros Lőrinc gazdagodik, hiszen a kormány neki adta a vasútvonal felújítási jogát”. Az világos, hogy a „kommunista” kínaiak igazi kapitalisták, akik hitelt adnak a szállítási vonal kiépítésére, majd azt (hosszútávon) busás haszonnal kéretik visszafizetni. Ezen rágódik már egy ideje a magyar közbeszéd. Azt viszont (Brüsszelen kívül) még senki sem vetette fel, hogy ez az új, modern „selyemút” vajon egy, vagy kétirányú lesz? Azt tudjuk, sejtjük, hogy kínai áruk érkeznek majd Magyarországon keresztül az EU-ba, de cserébe mit fog az EU szállítani Kínába? Különös tekintettel a magyar termékek exportjára! Erről semmi konkrétumot nem hallani az illiberális Orbán Viktortól. Csak azt tudjuk, hogy Washingtoni „munkalátogatása” előtt Kínában járt és aláírt néhány kereskedelmi egyezményt a „kommunistákkal”, akiket továbbra is „testvérek”-nek tekint.

Putyinnal való kapcsolatunk sem egyértelmű, ezt Washingtonban is jól tudják. Lásd annak a két orosz fegyverkereskedőnek az esete, akiket Magyarországon kaptak el, és amerikai kérés ellenére Oroszországnak adtak ki Orbánék. Vagy a Budapestre költözött orosz Nemzetközi Beruházási Bank, mely szokatlanul nagy kedvezményeket kapott az EU-tag magyar államtól, kormánytól: működésébe a magyar fél nem láthat, és nem szólhat bele.

Persze a CEU elüldözéséért sem fogja Trump a magyar kormányfőt megdicsérni, hiszen egy amerikai egyetemről van szó! Az, hogy Sorossal nem szimpatizál Trump, még nem jelenti, hogy az amerikai elnök ne támogasson bármilyen amerikai érdekeltséget! A Sorossal szembeni unszimpátia viszont egyértelmű: a milliárdos amerikai filantróp dollár milliókkal támogatta a demokrata párti elnökjelöltet: Hillary Clintont. A tengerentúlon a patriotizmus felülírja a politikai nézetkülönbségeket. Ott ismeretlen az orbáni magyar(os) gondolkodás: „aki nincs velünk, az mind ellenünk van -  és soha többé nem szabad a hatalomhoz engedni”. Emiatt tartják egyfajta diktatórikus gondolkodás terjesztőjének a magyar miniszterelnököt Washingtonban is.