Wednesday, May 23, 2018

A Marx évforduló margójára


 
Fiam, jegyezd meg, a munkássors borzalmas”. Apám ezzel a figyelmeztetéssel indított el a nagybetűs életbe már a gimnáziumi évek alatt, és próbált „befolyásolni”, hogy szellemi munkát, szakmát válasszak. Az alapokat Marx (és Engels) művei és gondolatai adták. Náluk jelent meg először (és közérthetően) a kapitalizmus kritikája. A Kommunista Kiáltvány, majd a Tőke, mely kézzelfogható magyarázatot adott a kizsákmányoló és a kizsákmányolt kibékíthetetlen (antagonisztikus) ellentétére, kapcsolatára, mi több függőségére. Miszerint e két tábor (osztály = burzsoázia vs. proletáriátus) nem tud egymás nélkül élni, meglenni. Hiszen a kapitalista (a burzsoá), a pénz és a termelőeszköz birtokosa, semmit sem ér a munkás nélkül, aki helyette dolgozik, pontosabban a terméket (árut) állítja elő. Ez persze fordítva is igaz: a munkás sem ér semmit, ha nincs munkahelye és munkaeszköze, amivel bármilyen terméket előállíthat, amit aztán a tőkés pénzzé tesz, méghozzá olyan áron, hogy abból maga, családja és munkása is megélhessen. A probléma itt kezdődik: a létrejött haszon, azaz a profit elosztása. A marxi elmélet szerint ez igazságtalan, hiszen a megtermelt értékeknek és javaknak csak egy bizonyos hányada lesz az effektív dolgozóé (az alkalmazotté, a munkásé), magyarul: a munkás (alkalmazott) munkaerejét adja el, amiért nem kap annyit, hogy gondtalanul meg tudjon belőle élni. Igaz, a kapitalista élete sem gondtalan, hiszen a munkása által előállított terméket neki kell eladnia, vevőt találnia. Persze ez a 19. század közepén még nem jelentett problémát. A bajok csak később jöttek, amikor „telítődött a piac”.
Marx és Engels a várható problémákra azonban már három héttel az 1848-as európai forradalmak előtt (február 21-én) felhívták a figyelmet, a Kommunista Kiáltvány nevű pamfletben. Nem tudom, hányan olvasták valaha is ezt a „figyelmeztetést”, mely látnoki módon jelezte, hogy nagy baj lesz, ha ezzel a társadalmi problémával nem foglalkoznak. Nem forradalomra (gyilkolásra, pusztításra, pláne nem diktatúrára) szólít fel, hanem javaslatot tesz az elnyomottak összefogására, a fennálló kapitalista viszonyok megváltoztatására, a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszóval.  A két fiatal gondolkodónak - Marx(30) és Engels(28) -  a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől (1848) számítva közel 20 év kellett (1867), míg alátámasztották meglátásaikat A Tőke című műben, mely gyakorlatilag bemutatta az akkori világ országait, és mindenhol szinte ugyanazt a problémát: a munkások kiszolgáltatottságát, a dolgozó osztály borzalmas életkörülményét, amin mihamarabb változtatni kell(ene). Marx és Engels életük vége felé arra a következtetésre jutottak, hogy a két antagonisztikus társadalmi osztály (burzsoázia és proletáriátus) a feloldhatatlan ellentét ellenére békésen együtt tud majd élni egy osztálynélküli társadalomban, amit kommunizmusnak neveztek el. Amikor mindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból.
Erre született meg a ’70-es évek elején az a pesti vicc, miszerint egy fogadáson svédasztal volt, ahol a vendégek annyit vehettek, amennyit csak akartak. A szovjet delegátus vagy tíz sörösüveget markolt fel és nagy lelkesen vitt az asztalához, miközben a mellette lévő asztalnál ülő amerikai egyetlen sörösüvegből szürcsölgetett. A lelkes szovjet oda is szólt neki: ingyen van, annyit vehet, amennyit csak akar.  Tudom, - volt az amerikai válasza -, de én csak annyit veszek, amennyi jól esik, és egy ültömben meg tudok inni. „Mint az állatok” – volt a szovjet lenéző reakciója.
Marxot a diktátor Leninnel azonosító jelenlegi magyar (magát jobboldalinak hazudó) politikai elit figyelmében ajánlom a Kommunista Kiáltvány legelejének újra olvasását, ahol ott áll:
„…Evégből a legkülönbözőbb nemzetiségű kommunisták összegyűltek Londonban, és papírra vetették a következő kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé….”
 
A szovjet megszállás ideje (1945-1989) alatt erőltetett, leninista és sztálinista elemekkel meghamisított marxi és engelsi tanok, áltudományos eszmevilágán, a „marxizmus-leninizmus” emlőin felnőtt jelenlegi hazai kormányzó elit, igazán elgondolkozhatna azon, hogy az 1848-ban kiadott pamfletet az aláírók miért nem tették közzé oroszul is?  Az sem tűnt fel a jelenlegi párt és kormány ideológusoknak, hogy a (szovjetmintájú) "kommunista" pártok kizárólag az első világháború befejezése (1918 novembere) után alakultak, azaz a lenini egypártrendszer (diktatúra) létrejötte  után néhány hónapra. Tehát, Marx és Engels életében egyáltalán nem voltak "kommunista" pártok.
 
Vissza a 200 éve született Marxhoz és (Engels) nevéhez fűződő társadalmi kritikához, mely napjainkban is hatással van a fennálló társadalmi viszonyokra. A 19. században született marxi-engelsi elképzelés szerint a nagy forradalmi változás Nagy-Britanniában fog bekövetkezni, hiszen ott volt a kapitalizmus legjellemzőbb formája. Gondoljunk csak Madách halhatatlan történelmi áttekintésére, „Az ember tragédiája” utolsó színeire, különösen a 19. századra jellemző londoni színre, majd a 20. század diktatúráit megjósoló falanszter színre, és a 21. századra utaló eszkimó színre, mely az éghajlatváltozást és abból fakadóan a túlnépesedés problémáját vetíti előre. Mondhatni Madách is azok közé tartozott, akik a világ és a társadalom változását vizionálta.
 
A marxi és engelsi gondolatok jelentősen megmozgatták koruk (19. század) szellemét, és a század utolsó két évtizedére gombamódra elszaporodtak a munkás érdekvédelmi egyesületek, a szakszervezetek. A 20. század elejére létrejött egy erős szakszervezeti mozgalom, amire a „kapitalisták” is odafigyeltek, hol az állam rendőri erőszakával, hol pedig a munkaviszonyok és életkörülmények javításával.  A második Szocialista Internacionálé tagjai a világ változó helyzetét, és benne a munkásság problémáit vitatták meg, és próbáltak közös, összehangolt akciókat szervezni. Két fontos akciójuk volt: a május elseje és a nemzetközi nőnap bevezetése, elfogadtatása. Miközben az iparilag fejlett európai országokban parlamenti tényező lett a szakszervezetek támogatottságát élvező, és a többpártrendszert elfogadó szociáldemokrata párt(ok).
Az első világháború kitörése azonban új kihívások elé állította a munkásmozgalmakat. Az első (komoly) lökést II. Vilmos német császár 1914. augusztus 4-i parlamenti beszéde adta, amikor valamennyi parlamenti pártot felszólította, hogy tegyék félre ellentéteiket és a győzelem érdekében támogassák a (német) császárságot.  „Ich kenne keine Parteien mehr, Ich kenne nur Deutsche.”  (Ezentúl nem ismerek pártokat, csak németeket). Ez a felszólítás elsősorban a szociáldemokratákra vonatkozott, hiszen a lényege: a háború támogatása, azaz sztrájkokkal ne zavarják meg, ne hátráltassák a hadsereg sikereit. A szociáldemokraták ezt elfogadták, habár a szélsőséges balszárny (a későbbi kommunisták, pl. Karl Liebknecht) ellenezte, mondván nem fizetnek hadikötvényt és a munkás-paraszt fiatalokat ne vigyék a vágóhídra.  Ezt a háborúellenes hozzáállást Lenin később megváltoztatta, és minél több munkás-paraszt fiatal felfegyverzését javasolta, azzal a hátsó szándékkal, hogy a fegyverhez jutott munkásság azt munkaadóik, a kapitalisták, ellen fogják fordítani.
1915.  szeptemberben a semleges Svájcban (Berntől 9 kilométerre lévő Zimmerwald nevű községben) jöttek össze a második Szocialista Internacionálé tagjai, képviselői. Többek között Lenin is, mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (száműzetésben élő) egyik képviselője. Igen, ekkor még egy pártban tömörültek a bolsevikok, mensevikek és eszerek. Az eszerek (SZR) a szociálforradalmárok, akiket Lenin proletárdiktatúrának nevezett egypártrendszere kiépítésében utoljára (1918) tiltott be, híveit megölette vagy elüldözte Szovjet-Oroszországból. Talán kevesen ismerik Fanny Kaplan nevét, aki egy cári hivatalnok elleni merényletben való részt vétel miatt életfogytiglani börtönbüntetését töltötte borzalmas körülmények között (naponta meztelenre vetkőztették és nyírfaággal ütlegelték).  Csak az 1917-es februári forradalomkor helyezték szabadlábra. 1918 elején a Lenin vezette bolsevik párt szétkergette a nemzetgyűlést, valamint az összes politikai pártot betiltotta és megkötötte a breszt-litovszki békét.  Ettől kezdve az eszer Kaplan árulónak tekintette Lenint és egy gyárlátogatást követően rálőtt a bolsevik párt első emberére. A helyszínen elfogták és három nap múlva (tárgyalás és bírósági ítélet nélkül!) kivégezték. Ezzel véget ért az októberi (bolsevik) forradalom (egyik) nagy vívmánya a halálbüntetés eltörlése. Ugyanakkor a bolsevik igazságszolgáltatás is megkérdőjelezhető, hiszen Fanny Kaplan életfogytiglani börtönbüntetése első 11 éve alatt szinte teljesen megvakult, ezért kérdéses, hogy valóban ő követte el a Lenin elleni merényletet.

Marx-szal és Engels-szel ellentétben Lenin Németországban látta a munkásság vezette forradalom bekövetkeztét, mivel a német ipar és gazdaság gyorsabban fejlődött, mint a hanyatlásnak indult brit gyarmatbirodalomé. Az orosz ipar helyzetét jól ismerve Lenin svájci száműzetésében még álmában sem gondolt egy oroszországi forradalomra, amit valójában nem a Marx és Engels által megjósolt burzsoá vs. proletár ellentét robbantott ki, hanem az éhínség, a sorozatos (súlyos) katonai vereségek, és a háborúellenesség. Nem véletlen, hogy az oroszországi forradalomról Lenin 1917 márciusában a svájci újságokból értesült.

Az 1915. szeptemberi Zimmerwaldi Konferencia sorsdöntő volt a munkásmozgalmak történetében, amit Marx és Engels életükben felvázolt. Az országokon, nemzeteken átívelő tőkés-proletár ellentétbe belépett egy új elem: a nemzeti érdek, a „haza mindenek előtt” elv.  Ennek következtében a monarchiák megdöntése lett a fő cél, hogy a helyükbe lépő új (nemzet)államokban, köztársaságokban a munkásság méltó szerepet kapjon. A köztársaságok továbbra is többpártrendszerű parlamentáris alapon működtek volna. Ellentétben a Lenin által felvázolt (hamis) proletárdiktatúrával. Érdekességként: Marx egyszer használta a „proletárdiktatúra” szót, fogalmat, méghozzá az 1871-es párizsi kommünnel kapcsolatban.

Marx és Engels elméleti munkásságát nem lehet összehasonlítani, pláne azonosítani a Lenin-féle egypártrendszerű, diktatórikus szovjetrendszerrel. Hogy ez mennyire így van. Az UNESCO „A világ emlékezete programja” (Memory of the World Programme) 2013-ban felvette listájára Marx „Tőke” (Das Kapital) című művének eredeti példányát. Ehhez tudni kell, hogy ez az UNESCO program 1992-ben indult és célja a tagországokban fellelhető egyetemes értékkel bíró ritka dokumentumok, gyűjtemények azonosítása, megőrzése, és a széles körű megismertetése a Világörökséghez némileg hasonló „A világ emlékezete listán”. Ugyancsak megjegyzendő: A Tőke, alcíme: a politikai gazdaságtan kritikája. Tehát, Marx műve a kapitalista társadalom kritikája, nem pedig forradalmak szervezésének és kirobbantásának kézikönyve.
.
Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.
 
 
.
PS. Talán nem véletlen, hogy az idei Oscar-díjra a külföldi filmek kategóriájában „Az ifjú Marx” című német filmet is jelölték.