60 éve született a szellemi légihíd

Német nyelvű levelet kaptam a müncheni magyar főkonzultól, melyben szívélyesen meghívott a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása elindításának 60. évfordulójára rendezendő megemlékezésre. A magyar kormány részéről Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözli majd a meghívottakat, aki egyúttal a külföldi magyarok (Auslandsungarn) ügyében is illetékes, és így a bajorországi és müncheni magyar emigránsok kapcsolattartója is. A Szabad Európa Rádió szerepéről pedig Werner Weidenfeld professzor tart tudományos ünnepi előadást – állt a levélben.

Kicsit furcsa volt, hogy a meghívó német nyelven íródott, mivel a Magyar Osztály munkatársainak anyanyelvi szinten kellett tudni magyarul. Ezenkivül az USA által fenntartott Rádiónál az angol volt a hivatalos, közös nyelv. Csak a műszaki személyzetet és az intézmény biztonságát adták ugyancsak angolul értő, ill. beszélő németek. Idén tavasszal volt már egy megemlélkezés, azt a csehek szervezték a Csehszlovák Osztály 60 évvel ezelőtti megindítása emlékére. Ez egy három napos konferencia volt, ahova az egykori amerikai vezetők, valamint a testvérosztályok, így a magyar osztály tagjai is hivatalosak voltak. Az április végi konferencia színhelye a müncheni egyetem volt.

Mindezeket az egykori munkatársak egymás közt is kitárgyalták, és izgatottan várták a főkonzulátuson tartandó ünnepi megemlékezést. Az izgalmat csak fokozta, hogy nem október hatodikára, a magyar adás megindításának napjára időzítették, hanem egy nappal későbbre. Egyes pletykák szerint volt, aki jelezte, hogy inkább nem jön, mert Semjén miatt botrányt csinálna. Az egyik női munkatárs pedig távolmaradását azzal magyarázta, hogy azt szeretné, ha húsz évvel ezelőtti kinézete, megjelenése maradna meg a kollégák emlékezetében. Sőt, olyan pletyka is járta, hogy valaki kilátásba helyezte egykori kollégája nyilvános felpofozását a Rádió megszűnése óta eltelt időben Magyarországon publikált írásai miatt. Ezek a példák is jól mutatják, mennyire mások vagyunk, és mennyire különböző vérmérsékletűek, gondolkozásúak alkották a Magyar Osztályt. Ugyanakkor ezekből a személyes ellentétekből soha, semmi sem jutott el a hallgatókhoz. A diktatúra, a szovjetrendszer titkosszolgálata is csak az adatgyűjtésre, a “káderlap"-ok összeállítására volt képes. A Rádió hitelességét mindvégig megtartotta, és ezzel küldetését teljesítette. Erre lehet igazán büszke valamennyi munkatárs és a hazai hallgatóság, no meg az azóta felnőtt újabb generáció(k).

A müncheni megemlékezés a “Szól a kakas már” kezdetű dal Timár Sára népdalénekes fantasztikus előadásában vette kezdetét. Ez a zenei motívum volt a Rádió első szünetjele. Itt érdemes megjegyezni, hogy a nóta szövege igen jól kifejezte az akkori (1951) hidegháborús időket, azt a (szellemi) sötétséget, amit a szovjetrendszer hozott az országra, és azt a reményt, amit a “kakas” (SZER) jelképezett a dal folytatásában: “majd felvirrad már”. Megjegyzem a dal eredetét a nagykállói Taub rabbihoz kapcsolják, oly annyira, hogy manapság a budapesti Zsidó Nyári Fesztivál szignálja.

A kezdeteket felidéző dal után Mydlo Tamás főkonzul üdvözölte a megjelenteket, méghozzá egyedülálló módon, szinte mondatonként váltott magyarról németre és vissza. Kevesen képesek erre a bravúrra. Köszöntőjében egyértelmű választ adott a fentebb jelzett (munkatársi) felvetésre, miszerint ez az összejövetel kizárólag a Magyar Osztály munkatársainak szól, azok tiszteletére rendezték. Ellentétben az április végi három napos konferenciával, ahova az (egykori) amerikai vezetés és a testvérorsztályok is hivatalosak voltak. Ráadásul a Rádió épületét jelenleg tatarozzák, így az eredeti elképzelésekkel ellentétben ezt a mostani megemlékezést ott nem lehetett megtartani. Majd átadta a szót Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek.

Semjén (nagyon helyesen) mellőzte az aktuálpolitikát és nagyon ügyesen kapcsolta össze bajorországi látogatásának célját a SZER magyar adása beindításának évfordulójával, valamint a két nép több mint ezeréves kapcsolatával. Emlékeztetett, hogy Bajorország nem csak a Rádiónak adott helyet, hanem 1956 után a (nyugat-)német tartományok közül a legtöbb menekültet is itt fogadták be. A Rádió jelentőségét egy Márai idézettel illusztrálta. A neves magyar író a berlini blokádnál (1948. jun. 24. - 1949. máj. 12.) alkalmazott légihídhoz hasonlította a SZER működését és feladatát, mely egyfajta “szellemi légihíd” szerepét töltötte be a hírektől, a szabad tájékoztatástól elzárt országok, így Magyarország felé is. Majd a Rádióhoz, ill. annak hallgatásához fűződő személyes emlékeit is felelevenítette. Ezek láthatólag nem voltak a hivatalos beszéd részei, mert a kiváló szinkrontolmács (Vida Ákos) az előre megírt (és általa lefordított) szöveg felolvasását megszakítva “papír nélkül” interpretálta a miniszterelnök-helyettes személyes emlékeit a bajor vendégeknek.

A Rádió kapcsán a hidegháború éveiről tartott ünnepi előadást Dr. Werner Weidenfeld, a müncheni Ludwig Maximillian Egyetem professzora, aki egyben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is. Igen élvezetes előadása, mintha egy picit célt tévesztett volna. Hiszen a hallgatóság nagy többsége nem mai fiatalokból, egyetemistákból állt, akik csak tankönyvekből, vagy családi elbeszélésekből ismerik e korszakot, hanem olyanokból, akik az akkori események, történések szemtanúi, részt vevői, sőt elszenvedői voltak. Ezért a meghívottak egy része kételkedve fogadta a diktatúrára utaló azon példálózását, hogy akár egy szaxofon birtoklásáért is börtön járt, mert a rendszer annyira üldözte a jazzt, mint a nyugati életforma szimbólumát. Ennek ellenére a kellemes hangú és modorú professzor előadását nagy tapssal jutalmazta a hallgatóság.

Majd levetítették Hanák Gábor 2006-ban, az 56-os forradalom 50. évfordulójára készített dokumentumfilmjét, benne jó néhány utalással a Szabad Európa Rádió-ra. Végül ismét a fantasztikus hangú Timár Sára előadásában hallhattunk néhány szívhez szóló, de inkább szívbe markoló népdalt.

Csak felsőfokon lehet szólni a főkonzulátus igyekezetéről, hogy méltón emlékezzenek meg a magyar adás elindtásának 60. évfordulójáról. Külön dicséret illeti a szervezőket, hogy az egész rendezvény abszolút mellőzte az aktuálpolitikát, különösen a hazait. Gondolom ebben Mydlo Tamás főkonzul magas fokú diplomáciai érzéke is közrejátszott, aki valóban a külföldi magyarság összetartásán és az Óhazával való kapcsolattartáson fáradozik, látható sikerrel. Tamás munkásságának és igyekezetének jobb megértéséhez néhány szubjektív (magán)megjegyzés.

Az egykori munkatársak közül senki sem szólalt fel, akár a múltat felidézni, akár az ünnepséget megköszönni. Különös tekintettel, hogy a megjelenteknek sikerült félretenniük az aktuálpolitikát, és valóban “csak a szépre emlékeztek”. Aki ismeri, ismerte a Magyar Osztály mindennapjait, az tudja, hogy sok nézeteltérés volt a munkatársak között, hol politikai, hol világnézeti, hol egyszerűen személyes antipátia miatt. Mindez a műsorokban, a hallgatók felé, nem volt érezhető. Az egyéni vélemények a kantinban, fehérasztal mellett hangzottak el. A magyar szerkesztőség olyan volt, mint egy szinházi társulat, ahol a szereplők magánvéleménye háttérbe szorul(t) az előadás, a produkció sikere érdekében. A SZER-nél is a “végtermék”, az adás, a műsor volt a lényeg. Ez a felfogás, hozzáállás a Rádió megszűnésével, a munkatársak elbocsátásával véget ért. Később voltak egyéni próbálkozások a hazai pályán, de az már nem volt az igazi, mivel megszünt a közös nagy ellenség, a szovjetrendszer, elleni összefogás, összetartás. A frissen kapott (nem szerzett!) szabadság az otthon élőkben más elvárásokat hozott és jelentett, mint az évtizedek óta “Nyugaton” élőkben.

Egy nagyon fontos dolgot ez az ünnepség, ill. megemlékezés sem emelt ki eléggé: a Rádió különleges helyzetének hangsúlyozását. A Szabad Európa Rádió (SZER) ugyanis nem a magyar nyelven külföldről sugárzó rádióállomások (pl. BBC, Amerika Hangja, stb.) egyike volt, amelyek általában napi egy órában adtak híreket, és mutatták be országuk mindennapi életét, épp úgy, mint a budapesti Rádió „Szülőföldünk” című több nyelven külföldnek szóló (propaganda) adása. Ezekkel a nyugati adókkal ellentétben a SZER napi 18-19 órán keresztül sugárzott, méghozzá erősen a magyar belpolitikára koncentrálva, amit a (proletár)diktatúra és annak tájékoztatási monopóliuma nem tudott elfogadni, elviselni. Azt is illene az otthoniak felé tudatosítani, hogy a SZER nem az emigráns magyarok rádióállomása volt, hanem a hidegháború egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb (amerikai) fegyvere a zsarnokság és az alapvető emberi jogok elnyomása ellen. Az egyetemes szabadság közvetítője, a(z amerikai tipusú) demokrácia szimbóluma a (szovjet tipusú) diktatúrával szemben.

Ez a munkatársakat összetartó közös cél a szovjetrendszer felbomlásával megszűnt, vagy nevezhetném divatos otthoni kifejezéssel: “okafogyottá vált”. Az, ami 1993 október végéig a SZER kantinjában folyt, mármint a magánvélemények “megvitatása”, az a “hazatelepülők” révén a nagy nyilvánosság, mondhatni az egész ország, előtt folytatódott tovább, és még ma is folyik. A hatvanéves évfordulóra készülődéskor is már előjött, hogy ki, kivel hajlandó egy asztalhoz ülni, és közösen emlékezni egy olyan eseményre, azaz a kezdetre, aminek élő tanúi egyre kevesebben vannak. Meglepő volt hallani (és olvasni), hogy a nevezetes napon, október hatodikán, Bécsben tartottak megemlékezést két egykori munkatárs részvételével. Sokunk számára érthetetlen volt, hogy miért éppen Bécsben, amikor a studiók Münchenben, az egykori amerikai zónában, voltak? Bécsben, ill. Ausztriában nem is lehettek, mert az négyhatalmi megszállt terület volt, 1955-től pedig semleges.

A bécsi megemlékezésről kiadott MTI jelentés így fejeződik be:

“.........A magyar osztály első vezetője Dessewffy Gyula egykori kisgazdapárti újságíró volt. A szerkesztőség munkatársa volt mások mellett Márai Sándor író, Mikes Imre (Gallicus) és Ekecs Géza (Cseke László). ….....”

Valóban, a hallgatók körében elsősorban Gallicus és Cseke neve forrt össze a Rádióval. Pedig volt ott még néhány közkedvelt név és munkatárs, pl. Bálint gazda, Vadász János, Juhász László, Bányász Kató, vagy az egykori szamizdatos ellenzék “összekötője” Kasza László, akinek a mai vezetők is sokat köszönhetnek. Ha jól tudom, Orbán Viktor és Deutsch Tamás a választási kampány idején Kasza kocsijával járták az országot. Ezenkivül a jelenlegi miniszterelnök Soros-ösztöndíjasként úton Anglia felé néhány hetet Münchenben töltött, élvezve Kasza vendéglátását. Igaz, mindez ma már történelem, hiszen a "szellemi légihíd", a SZER magyar adása, 18 esztendeje hallgatott el - épp ezekben a napokban.

Hazafelé el is gondolkoztam azon, hogy az egykori munkatársak, akiknek politikai felfogása, világnézete olyannyira különbözött egymástól, a közös ellenség, a (szovjet) diktatúra, ellen mégis egységesen tudtak fellépni és összefogni. Most viszont, a közös cél, a demokrácia érdekében, a szellemi utódok képtelenek együttműködni. Ez lenne a szabadság ára? A szellemi légihíd vége? Vagy kudarca?



Általános megjegyzésem és megfigyelésem

A SZER-ről szóló megemlékezések valahogy mindig (túl) komolyak, szomorúak, szomorkásak, fekete-fehér filmek, képkockák 56-ról és a Vasfüggönyről. Pedig a Rádió feladata az optimizmus táplálása és a remény fenntartása (is) volt. Cseke műsorai, lemezei, zenéi a hazai fiatalságot örömre, bulizásra serkentette. Divatok, divatirányzatok jutottak el a Rádión keresztül a fiatalok millióihoz. A Forgószinpad ugyancsak a könnyed hangvétel (a “bulvárosodás”) jegyében született, és vidámságot, jókedvet, kikapcsolódást igyekezett közvetíteni. Ezeket a pozitív életérzéseket valahogy a megemlékezések (soha) nem adják vissza.

Arccal a piacgazdaság felé

Őszintén, kicsit elcsodálkoztam, amikor a péntek esti (szept. 30.) hírügynökségi jelentések kiemelték, hogy az Athénben érkezett Trojka, azaz az EU, az IMF és az EKB szakértő csoportja a görög gazdasági átalakítás részletei felől érdeklődve először a Közlekedési és Szállítási Minisztériumba ment, ahol a fuvarozói engedélyek felszabadítását javasolták, és akiket tüntető taxisok fogadtak a bejáratnál. Valóban ez lenne a legfontosabb a csőd szélén álló ország megmentése érdekében? Egy pillanatra az emlékezetes taxis blokád jutott az eszembe, mint analógia. Aztán kezembe került egy igen figyelemreméltó elemzés Görögországról.

Eszerint a legújabbkori (független) Görögország gazdasága a 19. század közepétől három lábon, azaz pilléren állt. Ez pedig a szállítás, pontosabban a hajózás, az idegenforgalom és külföldi tőke. A kereskedelmi hajózásban még néhány évtizeddel ezelőtt is vezető szerepet töltött be (lásd Onassis), de napjaink kihívásaival már nem tud lépést tartani. Az óriás konténerhajók és szupertankhajók építésében Norvégia, Kína vagy Dél-Korea már rég megelőzte. Az idegenforgalom, a turizmus, jó bevételi forrás, de egy modern államot és annak gazdaságát nem tudja egymagában fenntartani.

Történelmi tény, hogy függetlensége kivívásában, és életben maradásában Nagy-Britannia sokat segített. Onnan jött a gazdasági segítség, a tőke, hogy Törökországgal szemben talpon tudjon maradni. Majd a hidegháború idején ezt a külső támogatást az USA vette át, jelentős tőkét fektetve az ortodox vallásból fakadóan az orosz néppel szimpatizáló, és ezért a szovjetrendszerrel (is) kacérkodók leszerelésére. Ez a külföldi tőke is háttérbe szorult, mivel napjainkra Görögország elvesztette geopolitikai és stratégiai jelentőségét, valamint térségi fenyegetettségét. Hiszen bármennyire is nem kedvelik a törököket, a NATO-tag Törökország nem jelent akkora veszélyt, hogy a görögöket külső (katonai) védelemben kellene részesíteni. A hellén állam csak akkor kerülhet ismét a világ (és a nagyhatalmak) érdeklődésének középpontjába, ha Törökország - pl. Izrael vagy Ciprus ellen - követne el agressziót. Ennek viszont alig van reális esélye.

Mindezekből a tényekből az következik, hogy Görögországot nem lehet „felszámolni”. Az ország versenyképességéhez továbbra is szükség van állandó (és masszív) külföldi tőkére, mégpedig olyanra, amit lehetőleg nem kell visszafizetnie. Az ország adóssága oly hatalmas, hogy azt egyszerűen nem lehet ledolgozni. Ha az eurózónából kiteszik, akkor is megmarad a 280 milliárd eurós külföldi adósság, tartozás, amit az EU egyszerűen nem élne túl. Különösen a portugál, olasz, spanyol és francia bankokra nézve lenne ez katasztófális. A dominó effektus miatt a következő áldozat Olaszország lenne. Hozzávetőleges számítások szerint amíg az EU-nak, ill. az euróövezetnek nincs 2 trillió eurója az összes eladósodott tagország által felhalmozott veszteségek fedezésére, addig Görögországot nem lehet a rendszerből kitenni.

Tehát, Görögország (nemzet)gazdasága összefonódott történelmével, függetlenné válásával, amit a győztes Navarino-i tengeri csatától (1827) számítanak, és, ami az akkori (európai) nagyhatalmak viszályának következménye. A cári Oroszország az Oszmán Birodalom elleni harcában támogatta az ugyancsak (bizánci) ortodox görögök függetlenségi mozgalmát. Majd a többi európai nagyhatalom (Nagy-Britannia és Franciaország) is a görögök mellé állt, hogy ezáltal megfékezzék az orosz előretörést a Fekete-tengeren és a Balkánon. A navarinoi csata nem szerepel a magyar wikipédiában, sőt a város mai görög neve (Pylos) sem, habár turista utakat szerveznek oda. Mindettől függetlenül érdekes a jelenlegi görög gazdaság szerkezeti felépítésének ilyen fajta magyarázata.

Ugyancsak erre utal a Die Welt online kiadásában megjelent elemző helyzetjelentés is, mely szerint:
„......a Trojka látogatása egyre jobban rávílágit, hogy Görögország nemcsak egy hatalmas adóssághalmaz, hanem egy óriási szerkezeti probléma. „Az ország nem egy fejlett piacgazdaság, hanem egy átmeneti gazdálkodás” - mondta egy magas rangú EU diplomata.....”

(Bei diesen Besuchen wurde immer deutlicher: Griechenland hat nicht nur ein gewaltiges Schuldenloch, sondern auch riesige Strukturprobleme. „Das Land ist keine entwickelte Marktwirtschaft, sondern ein Transformationsökonomie“, sagt ein hoher EU-Diplomat. - die Welt )

Transformationsökonomie” írja a német nyelvű jelentés. Sajnos a megfelelő magyar szakszót nem ismerem. Ez a szó, ill. fogalom is hiányzik a magyar wikipédiából. Angolul (transition economy) válik egyértelművé, hogy a központi tervgazdálkodásból a szabad piacgazdaságra való áttérés folyamatát nevezik így. (A transition economy or transitional economy is an economy which is changing from a centrally planned economy to a free market. - wikipedia)

És itt érzem a hazai, magyar gazdasággal való hasonlatosságát. Sőt, a Bajnai-kormány idején (2010. március) Magyarországra látogatott a görög miniszterelnök (Papandreou), hogy tanulmányozza a „magyar csodát”, amit később Orbán Viktor is elismert, igaz csak külföldön és szőrmentén.

Ez adta az ötletet, hogy egy kicsit átgondoljam a magyar gazdaság (szerkezeti) fejlődését történelmünk folyamán, amiről az iskolában nem igazán tanultunk. Kezdjünk a „betelepítés”-sel. A török kiűzése után a németek, valamint a többi idegenajkú nem kényszer alatt érkezett a Kárpát-medencébe, hanem a felkínált - mai, divatos kifejezéssel -„újrakezdési , vagy felzárkoztatási program” keretében, azaz pl. tíz év adómentesség garantálásával. A Kiegyezés is azzal adott igazán lendületet az iparosodásnak és a polgáriasodásnak, hogy 1868-tól többé nem kellett a Habsburg-háznak adózni, adót fizetni. Valóságos aranykor következett. Hihetetlen fejlődésnek indult az ország. Minden jelentősebb városban szinház, méghozzá Nemzeti Szinház épült. A vasúthálózat rohamosan bővült. A MÁV-ot államkölcsönből hozta létre 1868-ban az akkori közmunka- és közlekedési miniszter (Mikó Imre). A századfordulóra beindult és virágzott a közmunkaprogram, ami nem azonos, a maival! Volt pénz a Millenium méltó és maradandó megünneplésére, a főváros látványos, és kézzel fogható fejlesztésére. Iskolák, bérházak, lakótelepek épültek, elsősorban az állami és városi alkalmazottak részére, akik közé – természetesen – a kétkezi munkások is beletartoztak. Sorra jöttek létre a köz, ill. közösségi intézmények (közfürdő, közkórház, stb.)

Az első világháború után is folytatódott ez a „kapitalista gazdálkodás”, vagy ha úgy tetszik szerkezeti rendszer, amely a Horthy-korszakban is tovább élt. Ez a kapitalista gazdálkodás képes volt áthidalni a háborús veszteségek, valamint a Trianon-i békediktátum miatt kialakult helyzetet. Nemcsak területet vesztett az ország, hanem természeti kincseket, energiaforrásokat, ásványi anyagokat, ipart, stb. Ennek ellenére hamarosan sikerült a gazdaságot lábra állítani, és például az elcsatolt területekről az anyaországba érkezett menekülteket néhány év alatt integrálni. Ellentétben az arabvilágra jellemző megoldással, ahol (több mint 60 éve) a határok mellett tartják táborba zárva nemzettársaikat.

A Horthy-korszak gazdaságilag európai szintű volt, olyannyira, hogy a későbbi „szocialista” Magyarország még a 70-es években sem érte el mindenben az „utolsó békeév” (1938) gazdasági szintjét, mutatóit. A két világháború közti hazai szociáldemokrácia is elsősorban a munkások szociális helyzetét, életkörülményét, a továbbtanulás hiányát vetette az uralkodó osztály szemére, miközben a vidék, a mezőgazdaság és a parasztság érdekében leginkább a hatalmas egyházi birtokok felszámolását követelte. Lásd a „vörös gróf” Károlyi Mihály földosztási kezdeményezését, ami kevés, mondhatni egyetlen követőre sem talált. Ugyanakkor az egyházi birtokok 30-40 kilométeres körzetben biztosítottak megélhetést a környék nincstelenjeinek. Hogy a napszámosok által megtermelt javakból származó haszonnal mi lett, arról nem szól a fáma, és ez az, amiért a nagybirtokok felszámolását követelték a szociáldemokraták.

A második világháború utáni társadalmi kisérlet, a szovjetrendszer, valóban jelentős szerkezetváltozást hozott a népgazdaságban. A magántulajdon (szinte teljes) megszüntetése, valamint a tervgazdálkodás bevezetése új alapokra helyezte a magyar gazdaságot. Magyarán, az embereket leszoktatta a kapitalista gondolkodásról. Nem tudom, mit tanítottak és tanultak a napjainkban vezető állami pozicióban lévő egykori diákok, de a kapitalizmus fortéjait nem valószínű, hogy volt módjuk elsajátitani. Már csak azért sem, mert akkoriban a kapitalizmus, mint olyan, rossz példának számított, ezért mélyebb, behatóbb tanulmányozása háttérbe szorult. Talán a Bajnai kormány tagjai a kivételek, akiknek már megadatott, hogy külföldön szívják magukba a modern kapitalizmus alapjait. Nem véletlen, hogy az EU-s pénzek koordinálása és elosztása volt Bajnai feladata miniszterelnökké kinevezése előtt.

A központi tervgazdálkodás negyven éve igencsak leszoktatta az embereket a kapitalista gondolkodásról. (bruttó-nettó fizetés, adóleírás, áfa visszatérítés, stb.) Mindent az állam csinált helyettünk, ezért oly nehéz az átállás, amit a szaknyelv és szakirodalom „átalakulási gazdálkodás”-nak (Transformationsökonomie) nevez. Politikai rendszerváltozás volt, de (gyökeres) gazdasági nem! A Bokros-csomag volt az egyetlen kísérlet, amit megkésve vezettek be, és emiatt a nagyreményű szocialista (reformkommunista) kormány megbukott. A Bokros Lajos nevével fémjelzett átalakítás gyümölcseit a szocialisták helyébe lépett fiatal demokraták nem csak learatták, de fel is emésztették.

A mai napig nem egyéretlmű, hogy hazánk import vagy export ország. Ha ezt meg lehetne egyáltalán határozni. Energiaforrások terén szűkösen állunk, kőolaj és földgáz tekintetében pedig függőviszonyban vagyunk. Csak azt tudjuk, hogy gazdaságunk nem az EU, hanem a német gazdaság függvénye, mivel „beszállító”-nak számítunk. Ugyanakkor szinte biztos, hogy Görögországhoz hasonlóan, a fejlett piacgazdaságnak hazánk nem felel meg.

Az Orbán-kormány szinte ugyanazt csinálja, amit a Trojka (EU, IMF, EKB) próbál Görögországnak diktálni. A (lényeges) különbség, hogy a Trojka kimondottan gazdasági átalakításokat követel, az ország társadalmi, politikai szerkezetét nem kívánja megváltoztatni. Ezzel szemben úgy tűnik, Magyarországon egy ilyen jellegű átalakítás (is) folyik. Hogy ennek hátterében valójában mi van, nehéz egyértelműen megítélni.

Valószínűleg Orbánt is meglepte a 2010-es hatalmas, elsöprő választási győzelem. Nyolc év kitartó gáncsoskodása meghozta gyümölcsét. Megjegyzem a Fidesz szempontjából valóban nyolc év Orbán vezette ellenzékről beszélhetünk, a szocialisták szempontjából viszont nem. Ott volt két év Medgyessy, öt év Gyurcsány és egy év Bajnai. Az már csak hab a tortán, hogy Orbán a pártonkivüli Bajnait váltotta a kormányfői székben. És az is a sors iróniája, hogy nyolc évvel korábban ugyancsak egy pártonkivülitől, Medgyessy Pétertől, szenvedett vereséget Orbán (pártja és kormánya).

Tanulva az MSZP-SZDSZ hibáiból, valamint az ellenük folytatott sikeres taktikájából, Orbán a „néptől kapott felhatalmazás”, a kétharmados parlamenti többség birtokában, az elképzelései megvalósításához, azonnal a törvények megváltoztatásával kezdte. Ehhez nagy mértékben hozzájárul(hatot)t a hatalmas vereséget szenvedett Gyurcsány kijelentése, mely szerint ugyanazokat a módszereket kívánja bevetni a mostani miniszterelnök ellen, mint amit az Orbán vezette Fidesz használt a volt szocialista kormányfő megbuktatása érdekében. Orbán azonnal felismerte, hogy azokat a lehetőségeket, jogi kiskapukat, amiket ő és hívei használtak ki és fel a magát a (szociál)demokrácia bajnokának tartó Gyurcsány ellen, ezentúl már ne lehessen megismételni. Erre szolgál az új alkotmány, az új sztrájktörvény és még számos változtatás, amelyet az összezsugorodott „baloldal” képviselői és szószólói egyszerűen diktatúrának neveznek. Pedig, ha optimistán szemléljük a történteket, akkor Orbán csak azért erősítette meg hatalmát, hogy terveit végre tudja hajtani. Persze kérdés, vannak-e konkrét tervei, amik ráadásul megegyeznek az EU, ill. a Trojka terveivel, a fejlett piacgazdaság megvalósítása érdekében. Bizonyos jelek vannak rá, de meglehetősen sajátos módon és formában.

Úgy tűnik, mintha egy nagy illúzionista pillanatnyi ötletkitöréseinek lennénk a tanúi, és részben szenvedő alanyai. A populistának (is) nevezett taktika: belföldre bizonyítani, hogy az EU-tól függetlenül saját úton haladunk egy szebb és jobb jövő felé, kifelé pedig látszólag mindenben megfelelni az EU előírásoknak, követeléseknek. Ugyanazt játssza most Orbán az EU-val, mint Gyurcsánnyal tette a törvények adta kiskapuk kijátszásával. Ha az EU rájön a turpissága, akkor azonnal korrigálja „csínytevését”. Lásd legutóbb a devizahitelesek megsegítését. Amint a nyugati bankok elkezdtek tiltakozni, a magyar kormány szinte naponta „módosította” a mentőcsomagból részesülendők körét. Sőt, most már az állami tartalékból kívánják pótolni az árfolyamveszteséget, amit előzőleg a (külföldi) bankokkal akartak megfizettetni. Ugyancsak ügyes húzás volt a 200 ezer bruttó fizetés felett keresők (külön) megadóztatása is. Hiszen a magyar átlagfizetés bruttó 140-150 ezer körül van, ergo az átlagmagyar nem fog az utcára vonulni, és felháborodni, bárhogy is szeretné azt a magát „baloldalinak” tartó ellenzék. Sőt, beindul majd a sokat emlegetett "öncenzúra", pontosabban önkontroll, amikor is a munkavállaló eltekint a fizetésemeléstől, attól tartva, hogy a nettója az eddiginél (is) kevesebb lesz.

A reformnak álcázott orbáni megszorító intézkedések egyelőre nem váltottak ki komolyabb elégedetlenséget. Különben is a magyarnak hatalmas tűrőképessége van, ami valójában az összetartás hiányából ered. A szovjetrendszer 40 éve alatt megtanulta, hogy jobb a békesség, a megalkuvás. Forradalmi hangulat sincs. Nem is lehet, hiszen a hatalom arra nagyon odafigyel. Önkéntelenül is. Hiszen a szabályok, szabályozók, törvények állandó változtatásával valójában a kiútat keresi. Csakhogy a kiút keresés eltéríthet az eredeti céltól, a fejlett piacgazdaság megteremtésétől.



Kapcsolódó anyagok

A Trojka hétvégén is dolgozik...... - Sunday, October 02, 2011
Megérkezett a Trojka Görögországba - Friday, September 30, 2011
Párharc, amitől egy ország szenved - Wednesday, September 14, 2011