Orbán, Putyin és a demokrácia

E három szó, fogalom foglalkozatja a hazai értelmiséget.

 

Hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem, mint az egyetemes demokrácia bajnoka, fog bevonulni a történelembe már most borítékolható. Még az „erőskezű államférfi” titulusra pályázhat, ha az utókor kegyes lesz hozzá.

 

Ötödik éve vezeti, pardon irányítja azt az országot, melynek népe sok mindent kibírt és túlélt az elmúlt száz évben. Remélhetőleg az Orbán korszak is csak egy múló epizódja lesz a 21. század elejei magyar történelemnek.

 

Külön pechje, vagy épp szerencséje – nézőpont kérdése - a hazai politikai és értelmiségi elitnek, hogy a világot sokkal fontosabb dolgok tartják izgalomban, mintsem a magyar belpolitika.

 

A főmumust manapság Putyinnak hívják, ami érthető, hiszen a Szabadvilág képtelen leszámolni a múlttal, a hidegháborúval. Igen, a fejekben az orosz (lélek) még mindig egyenlő a szovjettel. Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A 20. századi kontinentális Nyugat-Európában is csak a II. világháború után, kezdett kibontakozni a tolerancia, a kölcsönös tisztelet és megértés. A kelet-európai népeknek más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom.

 

Hiába próbálja az USA (és az EU) segíteni például Ukrajnát, hasonló tragédia van kialakulóban, mint Milosevic idejében volt a Balkánon. Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült pártot (Szvoboda) támogat az USA. Hiszen a jelenlegi kijevi kormányban négy minisztert ad a Szabadság (Szvoboda) párt. Ez olyan, mintha egy Fidesz-Jobbik koalíció esetén Washington a szabadság és demokrácia élharcosának nevezné Orbánt. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden miért és hogyan lett az ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Úgy tűnik, az USA nem ismeri a térség történelmi hátterét. De úgy látszik, Nyugat-Európa (az EU) is feledékeny.

 

Amit Nyugat-Ukrajnának nevezünk, az 1918-ig Galícia néven az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Az 1867-es (galíciai) Kiegyezés után a hivatalos nyelv a lengyel lett. Nyugat-Galícia fővárosa Krakkó, Kelet-(és egész) Galícia fővárosa Lemberg, Lwów, Lvov, Lviv volt. Kelet-Galíciában a földesurak és a nemesség lengyel, a földműves parasztok (többsége) pedig ukrán volt. 1918-ban Ukrán Népköztársaság, majd Pilsudski marsall vezette lengyelek véres harcok árán létrehozták a 150 évig nemlétezett (Nagy-)Lengyelországot, benne Galíciával. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Sztálin és Hitler visszaállították az egykori (császári-cári) német-orosz birodalom határait, azaz Lengyelország ismét eltűnt a térképről. Nyugat-Galícia német lett, Kelet-Galícia, meg szovjet.

 

Később a szovjet propaganda (még a 90-es évek magyar történelemkönyveiben is!) ezt úgy állította be, mint a nácik elleni „megelőző” hadviselést, melynek keretében „felszabadították” (a sohasem létezett) Nyugat-Ukrajnát (Kelet-Galícia) és Nyugat-Belorussziát. 1939. szeptember 17. óta ez a terület a Szovjetunió része lett. A lengyel lakosság nagy részét Szibériába deportálták, majd az 1941-es náci orvtámadás után az ukránok a szovjetmentes független Ukrajnáról álmodozva a nácikat felszabadítóként üdvözölték és a jobb népességarány érdekében elkezdték a lengyeleket irtani. A szovjet államigazgatás visszatérte (1944-45) után a még megmaradt lengyel lakosságot nyugatra deportálták. Úgynevezett „lakosságcsere” címén áttelepítették őket az egykori Kelet-Poroszország területére, ahonnan a német lakosság önként menekült a Vörös Hadsereg elől. Hogy Sztálin örökre biztosítsa a volt lengyel területek szovjet-orosz megszállását és bekebelezését, az akkor alakult ENSZ-be, mint független államot vettette fel az akkorra már "megnagyobbított" Ukrán és Belorusz SzSzK-t.

 

A mai Ukrajna nyugati része (az egykori Galícia) története során sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Ezt a területet és lakóit támogatja a Szabadvilág, mint az ukrán narancsos forradalom bölcsőjét, annak ellenére, hogy az oroszbarát Janukovics ukrán elnök elkergetésében tevékenyen részt vettek szélsőséges elemek. A jelenlegi kormánykoalició-ban résztvevő Szvoboda (Szabadság) párt egyik tanácsadója alapította 2005-ben a "‘Joseph Goebbels Politikai Kutatóintézetet”, melynek nevét később "Ernst Jünger"-re változtatták.

 

A mostanra kialakult helyzetet Keleten, a mindig szovjet-(cári)orosz területen, élők nem jó szemmel nézik, és inkább a putyini Oroszországot választanák, ahol az életszínvonal is magasabb, mint az IMF és Világbank hiteleire szoruló csőd szélén álló fiatal köztársaság. A modern, mai Ukrajna története sokban hasonlít arra, ahogy a „kapitalizmus” Magyarországra is megérkezett, és amiből aztán napjainkra Orbán Magyarországa kialakult

 

Putyin és Orbán vezetési és szervezési stílusa, módszere valóban nagyon hasonló. A részleteket már rengeteg elemző értékelte, és vérmérséklettől, no meg politikai beállítottságtól, függően valami negatív végkövetkeztetésre jutott. Azt viszont, mintha kifelejtették volna ezek az amúgy alapos elemzések, hogy ehhez a vezetési stílushoz kell egy olyan tömegbázis (nevezzük népnek), mely elismerően és vakon hajlandó követni a központi utasításokat.

 

Igen, a mentalitás, a közgondolkodás, nem „nyugati”, nem úgy éli meg a hazai kisember vagy átlagember a körülötte zajló „nem demokratikus” eseményeket, mint azt egy nyugat-európai, vagy tengerentúli tenné. Ezt szokták egy szóval summázni: a birkanép. Pedig nem az! Csak úgy van (és volt) szocializálva az elmúlt 150 évben.

 

Egy közelmúltbeli példa. Merkel kancellár asszony a kancellári repülőgéppel ment a német válogatott első VB-mérkőzésére Braziliába. Mivel a kirándulás államköltségen történt, a kancellár asszony meghívta valamennyi parlamenti párt frakcióját, hogy közösen szurkoljanak Németországért. Nos, egy ilyen gesztus a hazai demokratáktól, pláne napjaink "illiberálisaitól" elképzelhetetlen.

 

12 évvel a szabadság megszerzése és a demokrácia gyakorlása után (2002-ben) egy bukott miniszterelnök a választás elvesztése utáni napon kijelentette, hogy "A haza nem lehet ellenzékben”. Egy nyugati demokráciában a szónok azonnal politikai (és erkölcsi) halott lenne, oly mértékű felháborodást váltott volna ki. Magyarországon, viszont milliók álltak az antidemokratikus kijelentés megfogalmazója mögé.

 

Ez volt az a pont és első komoly jel arra, hogy a (sajátos?) magyar gondolkodás nagyon messze van a nyugati, pláne demokratikus közfelfogástól. Ekkor 2002-t írtunk, a 21. század kezdetét, és már akkor be kellett (volna) látni, hogy igen messze vagyunk Európától, hiszen a hazai közgondolkodás nem vetette meg az effajta antidemokratikus szemléletet ("A haza nem lehet ellenzékben"). Sőt! Mint láthatjuk ez a kijelentés már magában hordozta az idén júliusi tusnádfürdői bejelentést, ami ennek a 12 évvel ezelőtti kirekesztő, nacionalista gondolkodás logikus következménye. A népnek pedig ez tetszik, mert nacionalista, és a merjünk nagyok lenni (hitleri) elképzelésen alapszik.

 

Igen, Hitler is annak köszönhette népszerűségét, hogy szembe mert szállni a versailles-i békediktátummal, Németország megcsonkítása és a német nép (hadi sarccal történt) megnyomorítása miatt. Az elégedetlenséget csak tovább súlyosbította a gazdasági világválság. Hitler elhatározta, hogy a háborút vesztett Németországot talpra állítja, és virágzó nemzeti, szocialista birodalmat hoz létre a ("zsidók irányította") kapitalizmus helyén. Kezdeti gazdasági sikereit nemcsak a német nép tömegei, de a nyugati, demokratikus világ értelmiségének egy része is csodálta. Épp úgy, mint a nyugati „baloldal” a Szovjetuniót. Érdekes, Mussolini fasiszta Olaszországa nem volt annyira szimpatikus a „haladó baloldal” számára. Pedig odajárt (Velence, Capri, Sorrento, stb.) nyaralni a haladó („baloldali”) értelmiségi elit (és a jómódú zsidóság).

 

A Führer szerint a zsidók akarják uralni a világot, ők szervezik a forradalmakat, és a munkás (paraszt) tömegek mögé bújva szítják a világforradalmat, hogy aztán ezen keresztül szerezzék meg a világuralmat. Hitlerrel ellentétben az orbáni koncepció nem nevezi meg az ellenséget, pontosabban mindenki az, aki a magyarság ellen van, különösen a liberálisok. Gyakorlatilag elveti a klasszikus demokráciát, és mindent a magyar (nemzeti) érdek alá helyez. Ebben a gondolatmenetben pedig már a szovjet (bolsevik) ideológia érezhető ki, mely Magyarországon 40 éven keresztül hirdette, hogy az egyén a közösség alá van rendelve. És ez (egyelőre) tetszik a népnek, mert eddig is ebben a tudatban élt, csak eddig ideológiai alapon, mostantól pedig „nemzeti” alapon.

 

Tehát, 2002-ben, a magyar nép Orbán egyetlen mondatával kiengedte az antidemokrácia szellemét a palackból. Amikor egy demokratikus választás másnapján minden ellenvetés és következmény nélkül elhangozhatott, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

Az elkövetkező „nyócév” ugyancsak azt bizonyította, hogy a magyar néptől távol áll a nyugati demokrácia. Az „utódpárt” megbélyegzéstől megválni képtelen „baloldal” (MSZP) sem tudott megújulni, mert nem tudta felfogni, hogy ez az ország és népe nem érett meg a nyugati demokráciára. Gyurcsány azt hitte, ha elolvassa Tony Blair könyvét, attól már ő maga és a magyar nép (jó része) szociáldemokrata lesz. Erre a naivitásra maga az élet cáfolt rá. No meg a kisebbik koalíciós partner (SZDSZ), mely ekkorra már feladta a '89-es forduló idején hirdetett „piacgazdaság” elvét és áttért a magyar társadalomtól (teljesen) idegen liberális gondolatok terjesztésére. Például a másság, a könnyű kábítószerek legalizálása, az egyneműek házassága, stb., melyek a hazai társadalomnak csak egy igen szűk értelmiségi rétegét foglalkoztatta, miközben a többségben undort, jobb esetben nemtetszést váltott ki, vagy esetleg amolyan „nyugatmajmolásnak” tartotta.

 

A 2008-as gazdasági válságból kivezető útra is valami „kapitalista” megoldást próbált alkalmazni a szocialista-liberális államvezetés. Gyors kölcsön felvételt, amit az IMF biztosított. Az a nemzetközi bank, mely a nagyvilágban elég rossz hírnévnek örvend. Mindenkinek ad hitelt (meglehetősen alacsony kamattal) és cserében „beleszól” az ország gazdaságába. Megszorításokat követel, hogy pénzét (biztosan) visszakapja. Ezért például az EU (akkoriban) megtiltotta az euró-övezet országainak az IMF-től való hitelfelvételt. Csak amikor Görögország került a csőd szélére, engedélyezte Brüsszel az IMF-hitelt.

 

A magyar gazdaság (szerkezete) azonban nem annyira „kapitalista”, mint a világ legnagyobb gazdaságáé (USA). De nem is olyan stabil, mint Európa (és az EU) „legfegyelmezettebb” gazdaságáé, a németé. Magyarország, mint az EU (egyik) legsebezhetőbb gazdasága végül is (hála Bajnainak) képes volt megállítani a fenyegető csődöt. Az ennek érdekében tett megszorítások viszont már csak utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, amitől a lakosság végképp és végleg elfordult a „baloldaltól”.

 

Persze ennek a baloldali bukásnak még számtalan más oka is volt, de a lakosságot nem érdeklik a magvas filozófiai elmélkedések. Őket a valóság érdekli, no meg a könnyen érthető demagógia pl. ezek mindent elloptak, ezek a komcsik, itt semmi sem változik, stb.

 

A 2010-es csúfos vereség okát mai napig nem elemezték ki. Hogy Gyurcsány (akárcsak 8 évvel azelőtt Orbán) nem vonult vissza, mint az ilyenkor a nyugati demokráciákban szokás, ugyancsak azt jelzi, hogy ez bizony Kelet-Európa. A 2004-ben meggyőződéses szociáldemokrataként bemutatkozó baloldali pártvezető 2010-re egy jellegtelen kispárt vezetőjeként lépett ismét a színre, ami azt jelezte, hogy felhagyott elkötelezett szocdem nézeteivel (ha egyáltalán volt neki olyan) és összeállt a politikából kiszorított, eltűnt két egykori rendszerváltó párt (SZDSZ, MDF) még megmaradt tagjaival. Számomra, hiteltelenné, komolytalanná vált az egykor szocdem színekben tetszelgő volt miniszterelnök. Ezt a fura helyzetet használta ki a ravasz orbáni propaganda. Utcai plakátokon próbálták a köztudatba visszahozni és egyúttal "démonizálni" azt a levitézlett volt miniszterelnököt, aki ekkor már egy parlamentbe jutási küszöb eléréséért küzdő párt elnöke volt. Ez a fajta választási kampány a nyugati világban elképzelhetetlen. Más mentalitás. Viszont a magyar népnek ez kell(ett), miközben a baloldal vezető erejének tartott MSZP-ről ekkor már, kis túlzással, a tömegek azt sem tudták, ki az elnöke.

 

A magyar lelket a nyugati demokraták nem ismerik és nem értik. Azt csak egy Orbán féle politikai kalandor érti és ismeri, aki nagyon jól tudja, mi kell a széles néptömegnek: demagógia, nacionalizmus és az állandó „harc” a külső ellenséggel. A belső ellenség talán ebben a ciklusban fog napirendre kerülni.

 

Orbán Viktor hihetetlen érzékkel tudja akaratát véghez vinni, miközben a néppel el tudja hitetni, hogy ő csak jót csinál, és természetesen mindent a haza érdekében. Ami felettébb különös: hívei és támogatói sohasem kételkednek a pártvezér miniszterelnök szavaiban.

 

Hazai hallgatóságának borzasztó ügyesen adja el kormánya teljesítményét. Egyik legeklatánsabb példa az IMF „kifizetése”. A lakosságban tudatosította, hogy a hitelfelvétel hosszú távon nehéz terhet ró a felvevőre. Esetünkben a hitelfelvevő balliberális kormányok voltak. A visszafizetés nehézségeiről nem volt nehéz meggyőzni az embereket, hiszen ezt már eddig is sokan megtapasztalták a saját bőrükön. Aztán egy szép napon a miniszterelnök bejelentette: kormánya visszafizette az IMF hitelt. A magyarok többé nem tartoznak ennek a „kapitalista mumusnak”. A lakosság helyeslően, lelkesen, és elismerően nyugtázta pártunk és kormányunk győzelmi jelentését. Az örömmámorban azonban elfelejtették megkérdezni, hogy miből is fizették ki? Honnan volt, lett nagy hirtelen ennyi pénz? Elvégre az előző (balliberális)kormányok évtizedekre eladósították az országot. Ha kicsit utána gondol bárki is, rögtön rájöhet, hogy máshonnan vett fel a kormány, ill. a magyar állam hitelt, aminek kamatját senki sem ismeri, de egyértelműen sokkal magasabb, mint a nagyon kedvezményes IMF kamatláb.

 

Hasonlóan nagy taps és ováció fogadta annak közlését (épp Tusnádfürdőn), hogy a magyar állam visszavásárolt egy magyar bankot (MKB) és ezzel a magyarországi bankok több mint 50 %-a magyar tulajdonba került. A MKB visszavásárlásáról az eladó (Bajor Tartományi Bank - BayernLB) és a német sajtó is beszámolt. Eszerint Münchenben örömmel fogadták a sikeres eladást, mert a magyar bank (MKB) évek óta veszteséges volt (és a kutyának sem kellett). Erről persze a miniszterelnök – érthető módon – nem szólt. (A bajor bank szerint csak tavaly több mint 400 millió euró veszteséget termelt az MBK, részben az Orbán kormány által bevezetett különadók miatt - Handelsblatt)

 

Az utóbbi időben rendszeresen tájékoztatták a lakosságot, hogy az állam elengedte az önkormányzatok tartozásait. Senkinek nem jutott az eszébe megkérdezni vagy csak elgondolkozni azon, hogy ez mekkora vesztesség az adófizetőknek? Csak az adósságteher szűnt meg, amit az állam átvállalt! Ezzel azonban az önkormányzatok gazdasági hatékonysága nem nőtt, nem változott. A veszteséges gazdálkodás tovább folyik. Magyarán, színtiszta statisztikai manőver, populista szemfényvesztés.

 

Orbán kiválóan ért a lakosság félrevezetéséhez, ill. a történéseket sikerstoryként beadni, és eladni. A tusnádfürdői bejelentését az „illiberális demokrácia” bevezetéséről is csak a mindent alapállásból elvető ellenzék és a nyugati „szakértők” kritizálták, akik a Nyugaton megszokott demokráciáktól eltérő orbáni elképzelésekre azonnal diktatúrát kiáltanak, sőt ellenlépéseket sürgetnek.

 

Csakhogy, mint mindig, a nyugati „szakértők” nem ismerik a hazai gondolkodást, mely szerint a kritikák eleve „nemzetellenesek”, elvégre, „aki Orbán Viktort bántja, az minket is bánt!” (Békemenet jelszava – 2013.)

 

Egy dologról azonban megfeledkeznek a tusnádfürdői Orbán-beszéd helyeslői: az elhangzott példák és magyarázatok már az 50-60-as évek iskolai tankönyveiben is szerepeltek, amikor a lenini eredményeket (NEP korszak) ecsetelték. Statisztikával bizonyították, amíg Amerikában alig 4 %-os volt az energiafejlesztés (villamos áram termelés), addig a Szovjetunióban több mint 100 %-os. Igen ám, ha cári Oroszországban – az I. világháború alatt - egyetlenegy erőmű sem épült, viszont a háború utáni Szovjetunióban egyet építettek, akkor valóban óriási, 100 %-os fejlődés tapasztalható, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a meglévő száz mellé még négyet építettek.

 

Ugyanezt az elvet magyarázta a miniszterelnök, amikor arról regélt, hogy a „hanyatló Nyugat” helyett a gyorsan fejlődő államokról (Oroszország, Kína, Törökország, stb.) kell példát venni. Vajon Orbán lelkes hallgatósága és hívei azon elgondolkoztak-e: e csodás fejlődés következtében hasonló lesz az átlagkereset Magyarországon is, mint például Kínában vagy Oroszországban? A szociális ellátásról nem is beszélve. Ha ezen a lakosság el tudna gondolkodni, talán közelebb kerülnénk a jelenlegi és jövőbeli orbáni valósághoz. Elvégre a kelet-európai mentalitás más, mint a nyugati.

 

A diktatúra kiáltás helyett erről kellene beszélniük az országot és vezetését bírálóknak. Épp olyan egyszerű nyelven, mint azt Orbán Viktor teszi. A populizmus ellen populista érvekkel lehet (talán) meggyőzni az embereket, a sorsuk jobbra fordulására vágyó tömegeket, hiszen a költő szavaival: a Haza minden előtt.

 

 

 

 

Száll a turul fészkére

Nézem a választási eredményt, és közben turulmadárként hol előjönnek, hol tovatűnnek csapongó gondolataim, melyeket a teljesség ígénye nélkül adok közre.

A számok és az arányok (Fidesz 52,73%, MSZP 19,3%, Jobbik 16,67%, LMP 7,48%) sok mindent elárulnak, sőt nagyon jól kifejezik a történteket és az ország valós állapotát. A lényeg az, hogy nem a magukat “jobboldal”-nak kikiáltó egykori káderek és csemetéi (Fidesz) nyertek, hanem a kiöregedett káderek vezette baloldal (MSZP) veszített.

Most bukott meg az a marxizmusra épült évszázados hamis illúzió, mely elhitette, hogy a kapitalizmusnak van alternatívája. Pedig a Marx-nak tulajdonított azon alaptétel, - hogy “Minden eddigi társadalom története, osztályharcok története”- örök. Hiszen évezredek óta két embercsoport, osztály küzd egymás ellen: a munkaadók (vállalkozók, tőkések, a “kizsákmányolók”) és a munkavállalók (a “kizsákmányoltak”). Az igazi harc az elosztáson van és az elosztásért folyik. Ha az állam, és vezetése, ezt ügyesen és sikeresen oldja meg, akkor az ország lakói jól érzik magukat. Függetlenül, hogy adják vagy kapják a munkát. Ez eddig Magyarországon nem sikerült.

Már csak azért sem sikerülhetett, mert az elmúlt húsz esztendőben nem alakult ki e két tábor: a vállalkozóbarát jobboldal és a munkavállalóbarát baloldal. A világos, és egyértelmű célok hiányában e két tábor egyedi és közös célja nem tudatosodott az emberekben. Hogyan is tudatosodott volna, amikor fogalmuk sem volt a kapitalizmusról, mint olyanról? A többség csak, mint valami rosszról hallott, illetve tanulta az iskolában, és tapasztalhatta az ellenkezőjét, ha külföldre mehetett. Az összehasonlítási alap csak külcsín volt, épp olyan, mint az osztálynélküli társadalom (hazugsága). Viszont “a nekem jár” könnyen és gyorsan eljutott a magyar ember tudatalattijába.

.

Az elmúlt 65 év rövid története

A Berlinig meg nem álló Vörös Hadsereg Magyarország területén azonnal átvette a mindennapi élet ellenőrzését. Bármilyen politikai színezetű és összetételű kormány alakult a háborút követő fiatal magyar demokráciában, annak állandóan volt kommunista tagja, például Gerő Ernő, aki már 1945 májusában közlekedésügyi miniszter lett. Ezzel nemcsak a párizsi békeszerződésben előírt kötelezettséget, az Ausztria, ill. Bécs felé vezető szovjet utánpótlás-vonalak biztosítását vállalta a mindenkori magyar kormány, hanem a teher- és személyszállításokat ellenőrzésük alatt tartó moszkovita kommunisták segítségével szinte az első perctől kezdve az egész országot a kezükben tartották.

Majd következett öt év, mely a nagy reményekkel induló és kecsegtető demokratikus újrakezdést szovjet mintájú (proletár)diktatúrává alakította át. Az ehhez szükséges tömegbázist az akkori huszonévesek adták, azok a tettre kész munkás-paraszt fiatalok, akik felemelkedésük, tanulásuk addig ismeretlen lehetőségét látták a szemük előtt. Az, hogy egyszerű emberekből maholnap gyárigazgató (mai szóval manager) lett, szinte természetesnek tűnt, miközben a diktatúra megelégedéssel nyugtázta, hogy olyan rendszerhű embereket nevelt ki, akiket már nem igazán zavart az egypártrendszer.

Az időközben elviselhetetlenné vált élet elleni lázongást 1956-ban megint csak a huszonévesek kezdeményezték, majd az országot elhagyók többsége is ebből a korosztályból került ki. Ha belegondolunk, hogy Imre bácsi, “az Öreg” (Nagy Imre) 62 évesen állt a bító alá, mártir társai pedig mind 1917-es születésűek, azaz 41 évesek voltak, akkor talán érthető, hogy minden jelentős változáskor a huszonévesek az ország mozgató erői. A '68-as nemzedék zöme is a huszonévesek közül került ki, épp úgy mint a '89-es generáció Orbán Viktorral az élen. Be kell látnunk: felnőtt egy új korosztály, a mai huszonévesek, akik épp úgy mint elődeik meg szeretnék váltani a világot. Vajon, milyen példaképük van, vagy lehet a mai ifjúságnak? Mely ideológia, idea vezeti, vezérelheti őket? Minek az érdekében akarnak változás? Lehetőleg olyat, ami az egész országnak, népnek, nemzetnek (is) jó.

Az ország letargikus hangulatban van. Én ezt olvasom ki a választási eredményből. Példakép? Követendő út? Eszme? Nincs. Csak az emberi (alap)természetből fakadó hatalmas várakozás, elvégre a remény hal meg utoljára.

A szociáldemokrácia hiánya és a magyar baloldal 1945-től

Végiggondolva az elmúlt 65 évet. Egy olyan eszmevilágban éltünk és nőttünk fel, mely minden mást elvetett, mi több, üldözött és büntetett, ami kicsit is eltért a mindenkori moszkvai irányvonaltól. Az ország mai lakosságának többsége egy olyan diktatúra kortársa, melyben csakis a marxi tanok sajátos értelmezése volt az egyedüli üdvözítő. A kezdeti néhány év alatt szinte mindenre és mindenkire rásütötték a “fasiszta” jelzőt vagy az azzal felérő “reakciós”, “revizionista”, “soviniszta”, “elhajló”, “titóista”, trockista”, majd “maoista” stb. megbélyegzést. Ideológiai síkon azonban még ma is a “jobboldali szocialistákat”, az 1914 óta árulónak tartott szociáldemokratákat tekintik a legádázottabb ellenségnek. A velük szembeni máig fennálló gyűlöletet a Lenin által alapított Komintern terjesztette el a világon. Ez az elméleti hozzáállás határozta meg a hazai “baloldaliságot” a rendszerváltásig, sőt azután is.

Csak Gyurcsány Ferenc kezdte használni és önmagát, valami a pártját, az MSZP-t, szociáldemokratának nevezni, miután Tony Blair “harmadik utas” elképzelése megtetszett neki, és az erről írt könyvet (Anthony Giddens: A harmadik út) – saját költségén – lefordítatta és kiadta. Majd az MSZP-hez közeli Népszava fejlécén jelent meg, mint alcím: “szociáldemokrata napilap” Ezenkivül sehol sem közölték és magyarázták el a nagy nyilvánosságnak, hogy mitől is szociáldemokrata a magyar szocialista párt? Valószínűleg a támogatók sem tudják definiálni a szocialisták és a szociáldemokraták közti ideológia különbséget. Egyedül a kommunistáktól határolódtak el a fordulat éve (1989) után. Pontosabban, néhány év elteltével nem tekintették többé magukat utódpártnak. Az is elgondolkoztató, hogy nemcsak maga a párt, de az egész hazai közvélemény is az MSZP-vel azonosítja a baloldalt, miközben a Fidesz-nek, pontosabban Orbán Viktornak, rendszeresen felhánytorgatják, hogy a jobboldal egyetlen pártja (akar lenni). Eközben a klasszikus bal- és jobboldal közti különbség kezd elmosódni, vagy inkább összemosódni a magyar politikában.


Eddig csak a valódi, nyugati értelemben vett, jobboldal hiánya volt érezhető a hazai politikai életben, azaz egy olyan párté, amely a munkaadókat, a vállalkozókat támogatja. Ehelyett ugyanis Orbán populista jelszavaival és elképzeléseivel volt tele a magyar közélet. Például a gáz- vagy az olajár garantálása kimondottan az államkapitalista szovjetrendszer jellemzője, amelyben mesterségesen tartották alacsonyan bizonyos termékek és szolgáltatások árát, mint pl. a tej, kenyér, tömegközlekedés, lakbér stb., hogy ezzel fokozzák a lakosság komfortérzetét vagy mérsékeljék annak hiányát.

A mostani választási eredménnyel azonban, az igazi, nyugati értelemben vett, baloldal hiánya is előtérbe került. Hiszen, mintha maga a klasszikus “baloldaliság” tűnt volna el egy csapásra azáltal, hogy a munkavállalók érdekeit szem előtt tartó, védő és harcoló (tömeg)párt anélkül zsugorodott össze, hogy a helyébe egy másik (alternatíva) lépett volna. Nehezen elképzelhető, hogy a magasabb bérekért, a jobb munkakörülményekért és szociális ellátottságért küzdők száma alig lenne több a mai Magyarországon, mint a szélsőjobboldal szimpatizánsaié. Ez épp olyan képtelenség, mint az, hogy a munkaadókat és a vállalkozókat képviselő Fideszt, - a jelek szerint - többen választják, mint a bérből és fizetésből élőket képviselő baloldalt. Eszerint, ma Magyarországon többen támogatják a “kizsákmányoló”-kat, mint a “kizsákmányolt”-akat? Ha ezt Marx megélhette volna?!

Az, hogy a parlamenti választáson a szocialisták vagy a szociáldemokraták veszítenek, a nyugati demokráciákban természetes. Ha a lakosság elégedetlen a kormányzásuk ideje alatti teljesítményükkel, akkor a munkaadók érdekeit képviselőket juttatják hatalomra, annak reményében, hogy azok munkahelyteremtéssel próbálják majd a profitjukat növelni. De, hogy az egyetlenegy pártból álló baloldal a szélsőjobbal azonos eredményt érjen el? Ez sokkal nagyobb történelmi esemény, mint a Fidesz elsöprő győzelme.

Furcsa. A hazai közéletből eltűntek az elemzők, az “intellektuelek”. Hankiss, Gombár, Lengyel, vagy Kéri, akik eddig kritikusan nézték az eseményeket. Most viszont hallgatnak. Néma csend. Még az elemző Tölgyessy sem értékel.

.

Orbán nehéz helyzetben van

Vajon felismerte-e Orbán Viktor, hogy mekkora teher nehezedik a vállára azzal, hogy a munkavállalók is reá szavaztak, nem pedig természetes képviselőikre, a szocialistákra, azaz a baloldalra? Hatalmas elvárás és remény övezi a Fidesz elnökének minden tettét. Félő, hogy ugyanabba a hibába fog esni, mint az MSZP, melynek vesztét részben a megszokott “régi arcok” is elősegítették. Észre kellene végre venni, hogy felnőtt egy új generáció, a huszonévesek új csapata, az először vagy másodszor választók hada, akik már a demokratikus Magyarország szülöttei. Most olyan idősek, mint amikor Orbán Viktor lépett a színre és elmondta híres beszédét Nagy Imre újratemetésén. Úgy, ahogy ő és kollégista társai “meg akarták váltani a világot”, ugyanúgy szerveződnek valahol a ma Orbán Viktorai. Azt, hogy radikalizmusuk hová vezet majd, most még nem lehet tudni. Vagy mégis? Ami a választási eredményből kiolvasható: a többség számára reménykeltő (tömeg)párt mellett három szerveződés jelent meg a parlamentáris politikai palettán, melyek támogatóinak többsége – valószínűleg - helyüket kereső fiatal. Közülük sokakat inkább a bűnbak-keresés, a kisebbségek elleni gyűlölet és a nacionalizmus fűti, mintsem a munkahelyek védelme, az önképzés, a szociális juttatások és ellátások (fajra, nemre, vallásra való tekintet nélküli) igazságosabb elosztása stb. Három kis párt egy nagy ellen. Ez a jelenlegi felállás. A három kis pártból egy kimondottan szélsőséges (rasszista, antiszemita, nacionalista), egy irányt és reményt vesztett, egy pedig a nyugati hírekben, mint “zöld-liberális” szerepel.

Attól is tartani lehet, hogy Orbán ott folytatja, ahol abbahagyta. Erre alapoz, mi több, ezt harsogja a (baloldali) ellenzék. Ezzel az “ördögöt a falra festés”-sel próbálta megakadályozni a baloldali propaganda (pardon kampány) a MSZP csúfos bukását. Pedig a szavazatvesztés elsősorban a kormányzó párt rossz helyzetfelismerésének eredménye, és - szerintem - mindenekelőtt a cigánykérdés húsz év óta tartó elhanyagolása miatt következett be. Az elmúlt év a rossz gazdaságpolitika és a gazdasági világválság következtében csőd szélére jutott ország megmentése jegyében zajlott, erre koncentrált a baloldali vezetés és szinte észre sem vette, hogy a közbiztonság jelentősen megromlott. Az erélyes, gyors és látható (látványos) fellépés elmaradt, részben a liberálisok (SZDSZ) miatt, akik mindent elleneztek, ami korlátozó lehet, még a gyűlöletbeszéd elleni törvényt is. Ezt a helyzetet ismerte fel és használta ki a szélsőjobb, sokak szimpátiáját elnyerve. A bűnbak-keresés katyvaszához nem nehéz partnert találni, hát még ha azt leöntjük egy kis nemzeti színű mázzal, a Nagy-Magyarország álmával. A tisztességes “balra húzók”-nak, pedig szemet szúrt az a mutyizás, amivel egykor Orbánékat vádolták a 2002-ben hatalomra került szocialisták. Akkor még óriási különbségnek tűnt, hogy Orbán (és csapata) kormányzása alatt szedte meg magát, azaz visszaélt hivatali hatalmával, míg Gyurcsány már eleve gazdagként landolt a bársonyszékbe. A “lenyúlásokra” már Medgyessy is tett célzást, amikor lemondásakor a koalíciós partnerre mutogatott. Gyurcsány kormányzása idején aztán lassan és fokozatosan kiderült, hogy az MSZP – SZDSZ csapat sem jobb, mint a haveroknak osztogató Fidesz. A BKV botrány pedig már egyértelművé tette a többség pálfordulását. Ekkorra az ideológia, a “náciveszély”, a “baloldaliság” már nem érdekelte a tömegeket, még a Kádár-korszak nosztalgiájában élők is hátat fordítottak a mai baloldalnak. Hiszen a puha-diktatúra egyik legnagyobb erénye épp Kádár puritánsága volt. Ezt sajnos a mai vezetők egyikéről sem lehet elmondani.

Jó lenne, ha Orbán felismerné a múlt hibáit, és például nem hozná vissza azokat a közel 10 évet megöregedett arcokat, akik egykori kormányát alkották és jellemezték. Ezek a kormánytagok, vezető politikusok már egyszer megbuktak! Furcsa lenne, most újra azokat látni, ráadásul ugyanabban a pozícióban. Ilyen szempontból, maga Orbán is egy érdekes figura. Egy pártelnök, aki pártjának egymás után két választást is elveszített, mégis bízik benne a tagság, és tapsol neki a nép. Nincs jobb. Mondhatnánk jogosan. Hiszen a jelenlegi Magyarországon a többség benne látja a reményt, ami persze nem az ő dicsősége, hanem a baloldal teljes kudarca. Az új, felelősségteljes kihíváshoz a Fidesznek fiatalítania kellene, és ezzel egy időben fel kellene adni az ellenségkép gyártással, “a Fideszen és Magyarországon kivül nincs világ” szemlélettel és annak hangoztatásával. Ez sajnos megosztó gondolkodás, és nem szül(het) jót a most kialakult új helyzetben, amikor az ország többsége valamiféle csodát vár a győztestől. A győztes pedig mutathatna némi nagyvonalúságot, no meg egy futballistától szokatlan bölcsességet. Például kormányába bevehetné az EU-gazdasági ügyekben jártas és már bizonyított Bajnait. Ilyen húzást bölcs államférfiak (pl. Sarkozy vagy Obama) meg szoktak tenni. Csakhogy ez távol áll a magyar mentalitástól, pláne egy győztes sportembertől, aki a szívóságáról és kitartásáról híres, nem pedig a nagylelkűségéről, “fair play”-ről nem is beszélve!

.

A voks-turizmus

Valószínűleg az év, ha nem az évtized szava lesz. Csodálom, hogy senki sem emlékszik az 1947-es “kék-cédulás” választásokra, és nem tanultak belőle. Akkor is lehetett a lakóhelytől távol szavazni, méghozzá, az úgynevezett kék cédula felmutatásával. A kommunista Gerő Ernő szervezte meg, hogy aktivistái járják a vidéket és a cédula felmutatásával több helyen is leadhatták szavazatukat. A lebukásnak nem volt következménye, mivel a rendőrség a belügyminisztérium alá tartozott, melyet az ugyancsak kommunista Kádár János vezetett, az ügyészség pedig az igazságügyi minisztérium alá, melynek élén a szociáldemokratáktól a kommunistákhoz átigazolt Ries István állt. Tehát, ha tetten is értek valakit, ellene semmiféle eljárás nem indult. Különben eme “kegyes csalás”, ami kb. 60-120 ezer szavazatot hozott országosan, abszolút nem befolyásolta a választás végeredményét. Hiszen az MKP több, mint egymillió szavazatot szerzett, a második helyen végzett Kisgazdák pedig még 800 ezret sem.

A most történtek is inkább elvi kérdést vetnek fel. Vajon mire jó, miért megengedett ez a lakhelytől távol szavazás? Hiszen ezzel eleve csorbul a választási jog és annak tisztasága. A választó polgárnak ugyanis két szavazati lehetősége van: egy a pártlistára és egy a személyre, a helyi képviselőre. Tehát, ha máshol szavaz, akkor eleve más személyre, képviselőre adja le voksát, nem pedig a lakhelye szerinti sajátjára! Különben ezt használták ki egyesek, akik tudták, hogy mely körzetben kell, lehet megtámogatni a kis különbséggel vesztésre álló jelöltet. Tehát, ha emberünk X körzetben biztos befutó, mert a lakosság kedveli, akkor onnan el lehet vonni néhány vándorszavazót, akik egy olyan körzetben adják le majd voksukat, ahol a párt jelöltje máskülönben nem érné el a szükséges szavazatszámot. Ügyes! Nagyon ügyes! Tipikus magyar agy.

Különben tölünk nyugtra ezt egyszerűen oldják meg. Aki nem tud körzetében ott lenni a választás napján, az előzőleg levélben elküldi, leadja szavazólapját, amit aztán urnanyitáskor hozzá számolnak a többiekhez. Így elérhető, hogy mindenki a saját körzetében, az ott induló jelöltre adja le szavazatát. Ebben mi olyan nehéz? A külföldről szavazók esetében is valami ilyesmi van.



A Kubatov-ügy

Meghallgatva a kuruc.info-n közzétett hangfelvételt, az ember inkább elgondolkozik, mint sem elszörnyűlködik, hogy a 21. század kezdetén a telekommunikácíó segítségével két óra alatt 22 ezer ember véleményét lehet megváltoztatni (befolyásolni)! Ez valóban orwell-i, és nem “orbáni” - hiszen gyakorlatilag bárki megcsinálhatja. Nem boszorkányság, technika (a biztos szavazók ismeretében).

Az eset érdekessége és egyben fonákja, vagy inkább a sors fintora, a hanganyag további sorsa. A baloldal – élén Gyurcsány miniszterelnökkel - mindent elkövetett, hogy ezt a hírportált elnémítsa. Még az amerikai hatóságokat is megkeresték hivatalosan, állami szinten az ott működtetett szerver leállítására. Nos, ez a szélsőséges internetes hírportál lett napjainkra a baloldal, a kormánypárt hiteles hírforrása, ami alapján támadta a baloldali média (újság, tv, rádió) a Fidesz kampánymódszereit, trükkjeit. Vicces. Különben az egész Kubatov-ügy kirobbantása vészesen hasonlít arra a bizonyos tokaji jegyzőkönyvre, amikor egy “becsületes” asszony fedte fel a kormányfő és a Fidesz vezetők turpisságait. A baloldali sajtó, élén az ÉS-sel. igencsak felmagasztalta ezt a honleányt és tettét, pedig ha az asszony (befolyásos) férje nem akar válni, és a vagyont magával vinni, akkor az Orbán család ügyes-bajos dolgaira talán sohasem derül fény.

.

Úgy tűnik a hatalom megszerzése, ill. megtartása érdekében a ellentábor lejáratása, a tömegek szavazatainak és bizalmának megszerzése nem párt vagy politikai oldal függő. Sőt, a Kubatov-ügy kirobbantásáért igazából az MSZP tartozik hálával a Fidesznek, hiszen ha Orbán és csapata nem indít lejárató hadjáratot a Jobbik ellen, akkor ez a kompromittáló hangfelvétel sem került volna elő.

.

A magyar politikai élet oly kusza és szövevényes, hogy nem csoda, ha a lakosságnak elege van a politikai elit kisded játékaiból, és nagy reményeket fűz a régi-új csapathoz. Láthatólag ezzel Orbán is tisztában van, vagy legalábbis jelezte ezt.

.

Konzervatív baráti társaságban közölték, hogy nem kedvelik a Fidesz elnökét. Gyengeségének róják fel, hogy volt négy éve (1998-2002), amikor gyakorlatilag nem csinált semmit. Kihasználta és felélte a Horn-kormány idején elkezdett gazdasági reformokat (Bokros-csomag). Ugyanakkor az ország előkészítését az EU-csatlakozásra, a modern nyugati állam kialakítását, átszervezését nem hajtotta végre. Talán most megteszi. Habár valaki hozzátette: Tudod mi maradandót csinált Orbán kormányzása alatt? Minden település kapott egy országzászlót. Ha ezt folytatja, akkor az elkövetkező négy évben minden település kaphat egy turulmadarat.

Kísért a múlt (?)

Múlt szombaton, március 13-án, kaptam egy kör-e-mailt.

MAGYARORSZÁGÉRT, A KÖZTÁRSASÁGÉRT
címmel tartja a Magyar Demokratikus Charta következő rendezvényét

2010. március 19-én délután 4 órától a Láng Sportcsarnokban
(Budapest XIII., Rozsnyai utca 4., a Forgách utcai metrómegállónál).

A rendezvény előadója: Gyurcsány Ferenc

Majd három nappal később, március 16-án, újabb kör-e-mail: a meghívó és az előadó ugyanaz, csak a helyszín változott.

2010. március 19-én délután 4 órától a SYMA Sportcsarnokban
(Budapest XIV., Ifjúság utca 2.).


Tegnap, március 19-én, pedig az index.hu beszámolója szerint az eredetileg meghirdetett SYMA-csarnok helyett a kisebb Körcsarnokban tartotta meg előadását a volt miniszterelnök.

Az ATV 2000-2500 főre tette a jelenlévő hallgatóság számát, és jelezte, hogy Gyurcsány beszéde előtt Vitányi Iván és Bauer Tamás tart bevezetőt.

A meghívást már el is felejtettem, amikor a HírTv-ben hallottam, hogy 16:30-kor a jobboldalinak elkönyvelt tévé-csatorna a beszédet élőben közvetíti. Aztán az állomásokat kapcsolgatva az atv-n láttam, hogy épp Bauer Tamás beszél, és dicséri a Gyurcsány korszakot. Majd taps, és Gyurcsány Ferenc lép a mikrofonhoz.

Nem kapcsoltam tovább, hanem végignéztem, végighallgattam a volt kormányfőt.

Ami azonnal feltűnt: a hallgatóság szemmel láthatólag szinte kivétel nélkül idős, nyugdíjas. Igaz, lelkesedésben túltettek sok fiatalon. Időnként olyan odaadó figyelemmel itták az előadó szavait, mintha egy egyetemi auditóriumban hallgattak volna egy híres-neves professzort.

Mégis, valahogy nem fogott meg, nem "ragadott magával" Gyurcsány és mondókája. Keveselltem a hibák felsorolását. Kicsit a kádári időkre emlékeztető volt az egész, az akkori gyűlések hangulatát idézte fel, azt a már-már sablonos, jól ismert szöveget és témát, miszerint "Elvtársak, tudjuk, hogy vannak még hibák, de most nézzük az eredményeket....." Persze, lehet, hogy ennek a közönségnek ez kell(ett). Valahogy hiányzott az a fiatalos(?) lendület, az a gyújtó hangulat, az a „húzzunk bele” feeling. Ráadásul abszolút nem volt "évértékelés", ahogy azt az előzetesekben beharangozták. A 8 év is megtévesztő, hiszen abból csak kb. 5 év az ővé. Beszéde, mondanivalója nem volt "átfogó". Kihagyta a "töréspontokat". Pl. Medgyessy "bukását", abban az SZDSZ (és jómaga) szerepét, és az egész kormányzását megnehezítő, (hátramozdító) koalíciós partner húzásait, mint pl. a kórtermi széfek beszerzését, majd leszerelését. Ugyancsak hiányoltam, hogy megfeledkezett(?) az MSZP bukásának, pardon, "mélyrepülésének", "vesztésre állásának" az okairól szólni. Bevallom, én többet vártam. Pontosabban, mást. Egy második „öszödi beszédet”, mely most már a nagynyilvánosságnak szól, és egy (volt) miniszterelnökhöz méltó hangon és stílusban. Ennek hiányában, Gyurcsány mondandója nem volt számomra őszinte. Viszont kortesnek sem volt elég meggyőző. Valami hiányzott belőle ahhoz, hogy azt mondjam: "kár ezért az emberért", vagy "azért mégis csak egy tökös gyerek ez a Fletó". Így visszagondolva: semmilyen hatással nem volt rám.

Ettől a mostani beszédétől sem lettem okosabb. Ma sem tudom, hogy milyen párt az MSZP. Szociáldemokratának, nem szocdem. Utódpártnak, nem utódpárt - habár egy csomó "régi káder", arc található még mindig benne.

Őszintén, szinte nevetséges volt, hogy a szocialista Gyurcsány Ferenc állandóan a "polgári" értékekről és a "polgári Magyarország"-ról beszélt, meg hogy ő próbálja, (ők próbálják), a "Nyugat" és a "nyugati polgárság" felé vinni, vezetni az országot. Ez nem szocdem "filozófia" !!! - ilyet én Nyugaton nem hallok! Igaz, ott rendesen különválik a jobb- és baloldal. A jobboldal a "vállalkozó-barát", a baloldal pedig a "munkavállaló-barát". És együtt alkotják a népet, a nemzetet, az országot és közösen formálják annak boldogulását. Itt meg még mindig a "jobboldal" fasiszta(?) - de legalábbis valami demokráciaellenes rossz, a "baloldal" meg a jó, - vagy fordítva, a "baloldal" a demokráciaellenes (rossz), azaz komcsi, és a jobboldal a jó. Szerintem több generáció kell ahhoz, hogy ez a 40 éves agymosás eltűnjék, és az ilyen rendezvény végén ne a himnuszt, hanem az Internacionálét énekeljék, úgy ahogy azt a Lajtától nyugatra az EU-ban teszik.

Igaz, ez nem egy pártgyűlés vagy kongresszus volt, hanem a Magyar Demokratikus Charta rendezvénye. Azé az egyesületé, amit Gyurcsány még miniszterelnöksége idején kezdeményezett „a szélsőségek, az indulatok, az intolerancia elleni nemzeti önvédelem” címén, és amely „a szabadságot veszélyeztető kirekesztés, rasszizmus és erőszak” elleni fellépésre buzdít. De, akkor ez a sok öregember mit keresett itt? Vagy, tán ez egy nyugdíjas szervezet? Kár lenne érte.

.
Kapcsolódó anyagok

Én mindenkiben csalódtam .............(Thursday, February 25, 2010)
A jobboldal hiánya .................. (Monday, January 04, 2010)

.

Én mindenkiben csalódtam

Feltűnt, hogy választási kampány idején, az emberek jobban foglalkoznak az “ellenfél”-lel, mint saját pártjukkal. Valahogy nem arról beszélnek, nem azt hangsúlyozzák (szóban és írásban), hogy “lám ez a fickó, hölgyszemély vagy annak pártja nekem mennyire szimpatikus”, hanem arról társalognak, vitatkoznak, hogy “ezt az alakot ki nem állom”, vagy, hogy “csak ő és pártja ne jöjjön be!” Ez kb. olyan, mintha a piacon az árujukat kínáló kofák nem a saját portékájukat dicsérnék, hanem a konkurrenciát szidnák. “Ne tőle vegyen, mert az csal, lop, hazudik”. A mostani politikai csatározások is, mintha nem a saját portékát dicsérnék, hanem inkább az ellenfelét szapulnák. Még a politikai elemzők is a negatívumokat emelik ki, és a másiktól való félelmet, a riogatást tartják a legfontosabbnak. Pedig az lenne az igazi, (és korrekt), ha a kívülállónak, függetlennek, semlegesnek mutatkozó szakértők a pártok közti különbségekre, és a programokban rejlő előnyökre és hátrányokra hívnák fel a figyelmet. Aztán a szavazó polgár majd eldönti, hogy kire bízza, vagy szeretné bízni, az elkövetkező négy évet.

Úgy, mint a piacon, ahol a vásárló dönti el, hogy a kisebb, de magnélküli vagy a nagyobb, de magos narancsot veszi-e. Persze még így is be lehet vele fürödni, hiszen az ár is nagyon fontos. Pláne, ha már egyszer nagy árat fizettünk érte.

Ha beleolvasok az újságba, belehallgatok egy tévé vagy rádióműsorba, azok szinte kivétel nélkül az ellenfél negatívumairól szólnak. Képzeljük el, ha egy bank vagy egy biztósító is azt reklámozná, amit ő bizony nem árul, nem ajáln, mert az úgy rossz, ahogy van. Az ilyen reklámot azonnal elmarasztalnák tisztességtelen verseny, és hitelrontás miatt. Vajon ezt a politikában miért nem alkalmazzák? Amikor nem egy cégről, és annak termékéről, hanem egy országról és annak életéről, mi több, népéről van szó! Végülis átvitt értelemben a legnagyobb és legjobb cégek árukínálata szolgálja együttesen az ország érdekét, gyarapodását. Az elemzők, pedig felhívnák a figyelmet a programokban rejlő csapdákra, buktatókra, az "apróbetűs" részletekre.

Társaságban megszoktam kérdezni, - azzal, hogy gondolkodás nélkül vágd rá! - Ki volt Obama ellenfele az egy évvel ezelőtti elnökválasztáson? Ki volt Angela Merkel ellenfele az öt hónappal ezelőtti kancellár-választáson? A megkérdezettek (kapásból) nem tudták! Ugyanakkor ha megkérdem, ki volt Gyurcsány ellenfele a négy évvel ezelőtti parlamentáris választáson, a válasz gondolkodás nélkül, azonnal jön: Orbán.

Ezen kis bevezető után, engedtessék meg, hogy én is összefoglaljam az elmúlt ciklust, ahogy, mint külső szemlélő, a médián keresztül láttam, tapasztaltam.

Csalódtam Orbánban

Négy évvel ezelőtt a választási vereség kihírdetése után azonnal tudomásunkra hozta a FIDESZ elnöke, hogy ellenfelét meg fogja buktatni. Ígéretét nem tartotta be! Helyette éveken át két kíváló szónok és egyéniség ölremenő harcának voltunk tanúi, ami gyakorlatilag a mi zsebünkre és idegünkre ment. A fogások keresésének számtalan jelét láthattuk, miközben az ország visszhangzott a “mondjon le” szavalókórusoktól. Kezdve az 56-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését megelőző hetekkel, amikor Orbán Viktor bejelentette, hogy a Parlament előtt mindennap egy FIDESZ-es (és KDNP-és) parlamenti képviselő fog beszédet tartani mindaddig, amíg Gyurcsány le nem mond. Ezt a fogadalmat nem tartotta be sem Orbán, sem képviselőtársai. A 50. évforduló botrányos pártonkénti külön megünneplése aztán elfeledtette a néppel ezt az ígéretet. Miközben mindennapossá vált a Parlament előtti téren a vadkempingezés, és az Ország Háza előtti gyepnek nyilvános WC-kénti használata. Nesze neked országimázs! A parlament falai között nem folyhatott érdemi munka, mert az Orbán-féle ellenzék az üléseken nem jelent meg, abban a tévhitben, hogy ezzel a kormányt büntetik. Pedig ezzel az egész országot és népét, no meg a demokráciát vették semmibe, járatták le – és nemcsak belföldön! Majd jött az európai politikusokhoz méltatlan viselkedés: a kordonbontás. Ha legalább eredménye lett volna, és Gyurcsány valóban (végre) lemond. De, nem. A nagy (és veszélyes) szocialista ellenfelet nem tudták a hatalomból eltávolítani. A kérdés persze az: vajon Orbán csinálta nagyon rosszul, vagy Gyurcsány nagyon jól ezt a három éves macska-egér harcot? Sőt, Gyurcsány távozásával sem érte el Orbán a célját: nem lettek előrehozott választások! Ergo, négy teljesen elpocsékolt esztendő, aminek a levét gyakorlatilag az ország lakossága itta meg.

Hol maradt a 2002-es választási vereség másnapján (a Várban) tett ígéret? Amikor a vesztes pártvezér bejelentette:

".... Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez, az akkor – Istenem, már nyolc éve! - félelmetesnek hangzott “baráti csapatok egyszerre mozdulása” azóta sem történt meg, pedig lett volna rá elég alkalom. Ehelyett csak futball-huligánok, meg randalirozó szélsőségesek bontották meg a közrendet, amiktől és akiktől a nyilvánosság előtt rendre elhatárolódott a legnagyobb jobboldali párt, és vezére. Hála Istennek!


Csalódtam Gyurcsányban

Négy évvel ezelőtt a lakosság valami újat várt és remélt a magát Tony Blair hívőnek, és önjelölt szociáldemokratának aposztrofáló fiatal miniszterelnöktől. Ellenfele, Orbán Viktor, négy évét már ismertük, az ugyancsak jó beszélőkével megáldott Gyurcsányét viszont még nem. Csak annyit tudtunk, hogy polgári körökhöz hasonló mozgosítások nélkül is sikerült győzelemre vinnie egy EU választáson bukott pártot. A megkapott bizalom azonban hamar megrendült. Azt a bizonyos öszödi beszédet a többség nem valamiféle őszinteségi rohamnak, ne adj Isten, gyónásnak fogta fel, hanem a nép, a szavazók átverésének beismerésének.

Biztos más lett volna ennek az önvallomásnak a fogadtatása, ha az nem zártkörű tanácskozáson hangzik el, hanem mondjuk a tévében. Meg egy (európai) államférfihez méltó hangnemben. Így viszont az egész nagyon emlékeztetett a régi beidegződésre, amikor zárt ajtók mögött központi (KISZ és párt) bizottsági értekezleten számoltak be az elvtársak a valóságos helyzetről. Ez a régi beidegződés volt felfedezhető a szlovák-magyar viszony megítélésében is. Gyurcsány – Orbánhoz hasonlóan - képtelen volt felfogni és belenyugodni, hogy a demokráciában egy szocialista párt is koalicíóra léphet – a hatalom megszerzése és megtartása végett - egy nacionalista párttal. Ficot és kormányát (melynek csak három "Slota-párti" tagja volt/van) szemmelláthatólag szélsőségesnek, mi több szélsőjobboldalinak tekintette a magyar miniszter- és pártelnök. Érdekes, a másik koalicíós partner, a Mečiar-féle kommunistákból lett jobboldaliak (HZDS) nem zavartak senkit a magyar politikai közéletben. Arról is kevés szó esik Magyarországon, hogy a Magyar Koalicíó Pártja ugyanannyi (20) mandátumot szerzett a 2006-os szlovák választáson, mint Slotáék. Gyurcsány valósággal bojkottálta Ficot és kormányát. Kígyót, békát mondott rájuk, azok gazdasági elképzeléseit, EU-s felzárkózási terveit lenézte. A nagy pofon akkor jött, amikor ez a szélsőségesnek kikiáltott kormány és állam szép csöndben bevezette a Magyarországon még mindig csak távoli álomnak tűnő eurót.

Gyurcsány bukását végülis nem Orbánék okozták, hanem a világválság. Ott tévedett a szocialista kormány, amikor elfogadta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) “mentőövét”. Furcsa mellébeszélés folyt a hazai médiában, amikor ezt azzal a megjegyzéssel jelentették be, hogy még két napot kell várni az aláírással, amíg Budapestre érkezik az IMF küldöttsége. Arról viszont hallgattak, hogy e két nap alatt Gyurcsány végigjárta az EU vezető országainak fővárosát engedélyért! Hiszen Magyarország volt (akkor még) az egyetlen EU-tag, amely ehhez a pénzintézethez fordult segítségért. A nagyok végülis rábólíntottak, azzal a kitétellel, hogy az EU kölcsönt nem ad a pácba került vezetésnek, viszont az IMF-nél garanciát vállal Magyarországért. Az aláírást követő nap, pedig az EU bejelentette: megtiltotta az euró-övezet országainak, hogy gazdasági nehézségeikkel az IMF-hez forduljanak. Ez történt 2008 késő őszén. Aztán 2009 elejére kiderült, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint azt Gyurcsány gondolta. Ennek egyértelmű jele volt az IMF budapesti irodájának megnyitása (hogy a gazdasági folyamatok alakulását közvetlen közelről figyelhessék). Ez volt az a pont, amikor – Orbánéktól függetlenül – a miniszterelnök bedobta a türülközőt. Sőt, még arra is volt ereje, hogy kéthetes miniszterelnök-keresési bohózattal tartsa lázba az országot és a világot, anélkül, hogy ádáz ellenfelei bármit is tudtak volna tenni látványos megbuktatása érdekében. Mindez már egy kisebbségi kormányzás idején történt!

Tehát, még így sem tudta (vagy akarta?) megbuktatni a kormányt az Orbán Viktor vezette FIDESZ. Itt érdemes néhány szót ejteni az egykori koalicíós partner, az SZDSZ, szerepéről is, melynek liberalizmusa sokat rontott a szocialista kormányzáson, és annak megítélésén. A csődközeli gazdasággal és a kormányfőváltással elfoglalt szocialisták figyelmen kivül hagyták az országban eluralkodott közhangulatot, a cigánykérdést és ezen keresztül a közbiztonságot, amire csak a tavaly júniusi EU-választás, és annak eredménye hívta fel valójában a figyelmet. Ekkor döbbenhetett rá az ország, hogy az SZDSZ irdatlan nagy liberalizmusával, a jóléti társadalmakra jellemző tolerancia terjesztésével, a magyar gondolkodástól abszolút idegen ("nyugati") témáival (marihuana, melegek, másság, stb.), rettentő sokat ártott. Bizonyítottnak látszott az a közbeszéd, miszerint az 5%-os farok csóválja a közel 50%-os pártot. Az MSZP-nek azonban az “életben maradás”-hoz továbbra is szüksége volt a koalicíóból kivált SZDSZ-re. És ekkor vált gusztustalanná a hazai politika: a parlamenti többség biztosítása fejében és érdekében a szocialisták továbbra is állami (vállalati) poziciókban hagyták az ellenzékbe vonult SZDSZ-es képviselőket.

Mindezek ismeretében, szinte érthetetlen, hogy a négy éve hatalomátvételre készülő FIDESZ egyetlenegy alkalommal sem tudta lépéskényszerbe hozni a szocialistákat. Ugyanakkor, a szocialisták minden nehézség, ballépés, óriási kormányzási hibák ellenére egy év alatt (egyedül és kisebbségben!) meg tudták állítani a csőd felé rohanó országot, mi több a fejlődés útjára, arra a bizonyos sínre tudták helyezni. Igaz, az IMF-fel kötött balszerencsés szerződés, valamint a válságból tanult EU egyre szigorodó előírásai miatt évekre meg van kötve a mindenkori kormány keze. Amiről választási kampányidőben nem szokás – őszintén – beszélni.

A csalódások ellenére el kell menni szavazni. Hiszen ez az egyetlen lehetősége az állampolgárnak, hogy békés úton kifejezze véleményét, és próbálja meg, érdekei szerint befolyásolni környezete, valamint az ország sorsát. Még akkor is, ha a választék közül egyikkel sem tud igazán azonosulni. A helyzet ugyanis vészesen hasonló a már fentebb említett piaci viszonyokhoz. Ha nincs számunkra megfelelő minőségű áru, akkor is valamit venni kell. Máskülönben éhenhalunk, vagy csak a rohadt marad nekünk.


.

Kapcsolódó anyagok

A jobboldal hiánya .......... (Monday, January 04, 2010)

Az EU-választás margójára............ (Tuesday, June 23, 2009)

Miért hagytuk, hogy így legyen? ......... (Monday, March 23, 2009)

.

A jobboldal hiánya

Az 1989-es rendszerváltás óta hiányolom a nyugati értelemben vett jobboldalt, azaz a kapitalizmus egyik fontos szereplőjét, a vállalkozók (tőkések, munkaadók stb.) érdekeit képviselő parlamentáris politikai pártot, pártokat.

A nyugati demokráciákban a két oldal (jobb és bal), a klasszikus (marxi) értelemben a két (kizsákmányoló és kizsákmányolt) osztály érdekeit képviselők egyengetik a gazdaság alakulását, és ezzel az ország, ill. a lakosság jólétét.

35 éve hagytam el, és cseréltem fel a kommunizmus első fokának nevezett szocializmust építő proletárdiktatúrát, a hanyatló kapitalizmustól szenvedő polgári demokráciáért. Bevallom, sehol sem éreztem azt az ideológiai, politikai agymosást, félelemkeltést és nyomást, amit 1974-ben magam mögött hagytam Magyarországon. A Szabadvilágban sehol és sohasem éreztem, hogy foglalkoznom kellene a kormányon lévő bal- v. jobboldali pártok közötti különbséggel. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy olyan munkát keresek, amiben örömömet lelem, és még (jól) meg is fizetik. Őszintén, abszolút nem érdekelt, hogy a munkaadómnak mije van, mennyit tesz zsebre, milyen autója vagy háza van. Sőt, valahol csodáltam a merészségét, a kockázatvállalását, hogy cégét úgy tudja menedzselni, hogy abból nem csak maga és családja, de az alkalmazottak is (jól) megélnek. Ez járt a fejemben. Nem, pedig a gazdag, kizsákmányoló kapitalistáról kialakult és terjesztett hazai szemlélet.

A jobb- és baloldal közti különbséget csak hosszú évek folyamán érzékeltem. A jobboldal általában „gazdaságosabban” gondolkodónak tűnt, mint a baloldal. A jobboldali kormányok alatt megtelt az államkassza, a baloldali kormányok alatt, pedig kiürült. Hiszen a szociálisan érzékeny(ebb) baloldal alapelve a gazdagok (tőkések, munkaadók) megadóztatása, amiből aztán a munkavállalók életkörülményeit igyekezték javítani. Az állami kiadások ilyen formájú növekedése, beleértve a fizetéseket is, a kapitalistát is (meg a piacot is) áremelésre késztette, ami miatt - idővel – a vásárlóerő a kezdeti szintre esett vissza, és közben beindult az infláció, és az azt ellensúlyozni igyekvő kamatemelés. Ekkor érezte a polgár, hogy eljött a változás, azaz a jobboldal ideje. A vállalkozóbarát (jobboldali) kormány első lépése a vállalkozók adóterheinek csökkentése, mely serkenti a termelést, az új beruházásokat és ezáltal új munkahelyeket teremt. Közben megtelik az államkassza, és a munkások lassan ráébrednek, hogy már megint nem elég a fizetés, és a (baloldal által kiharcolt) szociális juttatások sem fedezik a kiadásokat. Ekkor megint a baloldalt juttatják hatalomra. Ez a klasszikus váltókormányzás, miközben az állampolgár egy percig sem gondol arra, hogy a másik oldal (valamiféle) diktatúrát kíván, vagy fog bevezetni.

Ez a szemlélet Magyarországon hiánycikk, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a lakosság többsége (az 1930 után születtek) egy olyan eszmevilágban nőtt fel, mely nem ismeri, nem ismerte a kapitalista rendszert, a nyugati, parlamentáris, polgári demokráciát. Egy olyan világban, ideológiai diktatúrában éltünk 1989-ig, amiben még a reformkommunistákat (élükön Nagy Imre híveivel) is, mint „jobboldaliakat” üldözték.

A háború utáni új Magyarországot lenini elvek alapján szervezték meg, azaz az előző (tőkés) rend (a Horthy-féle királyság) híveit és „kiszolgálóit” (az államapparátust, beleértve a gazdasági szervezetek, gyárak, üzemek vezetőit is!), mint „megbízhatatlanokat” eltávolították, és helyükre lelkes munkás és paraszt fiatalokat toboroztak (lásd „Fényes szelek”), akik örömmel éltek a (történelmileg is páratlan) felkínált lehetőséggel. Eközben nem vették észre, hogy a nácizmushoz hasonló ideológia részei lettek, mely (nem faji, de) származási alapon válogatta, ill. üldözte állampolgárait.

Az 1948 után születtek, már eleve ebben a diktatúrában szocializálódtak. Lázadni lehetett (lásd 1956), de a szovjet fegyverek árnyékában gyökeres változásra még remény sem volt. Maradt a megalkuvás. A privilegizált (kádári) társadalmi rend elfogadása. A párttagsággal járó előnyök kihasználása, pl. a bérlakáshoz és telefonhoz jutás felgyorsítása. A kiváltságok sora idővel bővült. Aki fegyverhez akart jutni és (jó) néhány napot (hivatalosan) lógni a munkából, az elment (jelentkezett) munkásőrnek. A párttagság előny volt a külföldi utazásnál is. Keletre olcsóbban, Nyugatra gyakrabban lehetett így eljutni. Az elhelyezkedésnél is előnyt jelentett a párttagság. Gyakorlatilag az élet minden területén előnyben részesült az, aki ki tudta mutatni párt- , ill. a diktatúra melletti hűségét. Ez lett később a korrupció melegágya, hiszen a haverral (kölcsönösségi alapon) kivételt tettek. A Kádár-korszak végére, az „új kor hajnalán” (1989) ezt a kiváltságokon alapuló korrupt rendszert felváltotta a meggazdagodáson, a pénzen (tőkén) alapuló hasonlóan korrupt rendszer, mely épp úgy nélkülözi a nyugati értelemben vett parlamentáris demokráciát, mint a szovjet típusú 40 esztendő (1949-89).

A mai vezetők és a lakosság többségét az ebben a szovjet típusú (Rákosi és Kádár) rendszerben született és felnőtt nemzedék adja, akiknek fogalmuk sincs a parlamentáris demokráciáról, annak működéséről, a jobb- és baloldal fogalmáról. Az elmúlt húsz évnek ez a legnagyobb hiánya és egyben tragédiája. Húsz év nem volt elég, hogy megszabaduljunk a „görcsök”-től és tévhitektől, hogy a klasszikus (nyugati) jobboldal nem egyenlő a nácikkal, a nacionalizmussal, az antiszemitizmussal. Persze ennek bizonyságát is kell adni! Ugyanilyen alapon, a baloldal sem egyenlő a „komcsik"-kal, azon belül is a 40 év alatt megtapasztalt szovjet típusú diktatúrával! Ennek felismerése, megértése és megértetése az emberekkel elmaradt!

Ehelyett a baloldal vezető ereje először kijelentette, hogy a kádári diktatúra utódpártja, majd néhány esztendővel később szociáldemokratának titulálta önmagát. Valahol, persze – így utólag – érthető és logikus az „átváltozás”. Hiszen nem lehetett a „(Kádár-)rendszerfüggő’ emberek millióit magukra hagyni. Az igaz, hogy az ország lakossága egyöntetűen diktatúraellenes volt, de nem baloldal-ellenes! Ez az első szabad választáskor is megmutatkozott, hiszen mind a két nagy tábor (MDF, SZDSZ) meg kívánta tartani a szociális juttatásokat, sőt azokat szerette volna kiterjeszteni. A mélyen nyugvó és elnyomott nemzeti érzelem döntötte el az MDF javára a választást. Majd az első szabad négy évben csalódottak (talán a kapitalizmustól is megijedtek) visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári (puha) diktatúrát, a „gulyáskommunizmus”-t, és 1994-ben elsöprő többséggel(!) hatalomra juttatták az utódpártot (MSZP).

Talán az egyetlen jelentős különbség, ami a mai társadalmi viszonyokkal szemben valóban a Kádár-korszak javára írható, hogy akkoriban nem a pénz, a pénzszerzés, a meggazdagodás vezérelte és tartotta össze a politikai elitet, hanem a privilégiumok, azaz a kiváltságok. Külső szemlélő számára mindenki egyenlőnek tűnt, hiszen a keresetek és a vagyoni helyzetek között nem volt kirívó különbség.

A kapitalista gazdasági rendszert megerősíteni kívánó népszerűtlen intézkedések ("Bokros csomag“) azonban kiábrándították a létbiztonság illúziójának visszavágyóit. Helyette egy új(abb) illúziónista tűnt fel a hazai politika színterén, és nyert bizalmat 1998-ban egy olyan ifjonc és társai személyében, akik sohasem éltek kapitalizmusban és parlamentáris demokráciában.

Az önmagukat jobboldalinak kikiáltó társaság aztán ugyanazt a korrupciót folytatta, amit a Kádár-korszakban látott és megszokott: a haveri alapon zsebredolgozást. Viszont kíválóan alkalmazták a beetetés „panem et circenses“-i elvét: a nemzeti külsőségek, érzelmek fokozása közben a gazdasági, szociális és társadalmi problémák eltusolását.

Hogy az Orbán-féle Fidesz nem (nyugati értelemben vett) jobboldali párt, azt a 2002-es választási vereség másnapján ismerhette meg a világ, amikor (a Várban) a vesztes pártvezér bejelentette:

".... Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez a mentalitás ismeretlen a nyugati világban, mi több idegen pl. Churchill, Adenauer, Thatcher, Reagan választási vereség utáni leköszönő beszédeitől. Ez a mentalitás a szovjet (náci-kommunista) gondolkodásból ered, amely konspirációs módon igyekszik szerveződni a fennálló alkotmányos rend, a demokratikus államrendszer ellen. Ez a szellem azóta is uralja és vezérli ezt a magát jobboldalinak nevező pártot és vezetőit. A 2006-os választási beszédében (ugyancsak a Várban) Orbán, pedig arra szólított fel, hogy „aki magyar, az rá, ill. a Fidesz-re szavaz“ („....Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálni! Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek és durva hatalomvágy hajtja őket. Nincs hova hátrálnunk!"..... Orbán Viktor beszéde)

.

Ez tisztán és egyértelműen szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus. Ez NEM a demokratikus, parlamentáris jobboldal hangja, elve, eszmeisége!

A nyugati értelemben vett jobboldaltól való elfordulásra utalnak a legutóbbi választási kampányban tett orbáni ígéretek is, melyek nagyon hasonlítottak a központi tervgazdálkodás idejéről ismert dogmákra. Például az állami „garanciák”. Csak a diktatúrákban garantálhatja és garantálja az árakat egy kormány, a Szabadvilágban ez elképzelhetetlen. Ugyanígy a munkahely vagy bármi más garanciája, ami a kereslet-kínálat, azaz a piac függvénye. Már ezek az orbáni gondolatok, ötletek is megkérdőjelezik a Fidesz valódi, nyugati értelemben vett jobboldaliságát.

Igaz, a magyar baloldalnak is vajmi kevés köze van a nyugati értelemben vett szociáldemokráciához, de legalább van valami (homályos) baloldali, távoli múltja, gyökere. Ellentétben a Fidesz-szel, amelynek egyáltalán nincs klasszikus, konzervatív és demokratikus jobboldali múltja és gyökere.

A júliusi EU választás eredményéből felelőtlenség bármilyen messzemenő következtetést levonni. Az, csakis az ország (akkori) pillanatnyi közhangulatát tükrözi. Már csak azért is, mert a szavazásra jogosultak csupán 40 %-a élt állampolgári jogával. Az otthon/távol maradt 60 % véleményét nem ismerjük, csak arra lehet következtetni, hogy valószínűleg nem tartották oly fontosnak a véleménynyilvánítást. Magyarán, a „népet“ nem igazán érdekelte, hogy ki lesz az a 10 fő, aki havi 10.000.- euróért ül, ülésezik és képvisel távol a hazától (és problémáitól). A kampány is arról szólt, hogy ki képviselje Magyarországot, nem pedig arról, hogy az ott képviselők mekkora hatással lehetnek a hazai belpolitikára. A részvételi arány (40%) jól mutatja, a Fidesz szinte teljes táborát (kb. másfél millió szavazó) mozgósítani tudta, a nehéz gazdasági helyzet, valamint a katasztrófális közbiztonság miatt. Ehhez szorosan kapcsolódó cigánykérdés („bűnözés“) miatt elégedetlenkedők (kb. 400.000 állampolgár) pedig a Jobbikot választotta. Az MSZP listája komolytalannak tűnt. Vajon miért a harmatgyenge Göncz Kinga lett a listavezető? Hogy cinikus legyek: nem mindegy ki az a 10 szerencsés, aki 4 évig nagy (eurós) fizetés mellett nyaralhat, „tépheti a száját“ az országtól vagy 1.500 kilométerre? Ilyen szempontból a három vezető jobbikost is gyakorlatilag kivonták a hazai forgalomból. A jól fizető ENSZ állását elveszítő képviselőnő is megnyugodhatott, hiszen továbbra is távol a hazától, búsás fizetés mellett gyakorolhatja angol nyelvtudását. Mindezek fényében és tudatában szinte érthetetlen a hazai közhangulat, már mint a Fidesz biztos győzelme és az MSZP biztos bukása.

A nyári EU választás egyre volt jó: rámutatott a hazai közhangulatra, a gazdasági válság mellett a cigánykérdés és a közbiztonság katasztrófális helyzetére, vagyis a kormányzó párt nagy felelősségére, no meg a volt kisebbik koaliciós párt teljes felelőtlenségére. Ahogy a múltban, úgy a jelenlegi helyzetben sem fogékony a magyar társadalom a liberális gondolatokra. Egyes kisebbségek (cigány, „zsidó“, homoszexuálisok, stb.) kiemelt emberjogi védelme vagy a marihuana és más (gyenge) kábítószerek használatának legalizálása a jelenlegi körülmények között csak „olaj a tűzre“ az átlag magyar szemében. Ezek a jóléti társadalmakban felmerülő témák és problémák a meglehetősen szegényes, írigy, a toleranciát évszázadok óta mellöző magyar közgondolkodásban csak ellenszenvet váltanak ki. Az MSZP-től jobbra álló, a diktatúrát elvető, a kapitalizmust elismerő egykori szociális párt liberális elveikkel (vagy inkább Nyugattól átvett ötleteikkel?) kiírta magát a jelenlegi hazai közgondolkodásból, közhangulatból. Ez persze nem jelenti azt, hogy a liberalizmusra nincs szükség, vagy hogy a liberalizmus halott lenne a Kárpát-medencében.

.

Ugyanakkor, nem látom a nyugati jobboldali, konzervatív szellem, eszme magyarországi térhódítását, mint alternatívát. Ehelyett egy biztos (kétharmados) győzelem reményét és vele szemben, egy bizonyos „Orbán mumus“-tól való félelmet, miközben a „baj“ bekövetkeztét már (szinte) mindenki elkönyvelte, bekalkulálta, készpénznek veszi.

A Fidesz győzelme – számomra – nem egyértelmű, ha csak a júliusi néma 60 %-ra gondolok. Viszont felettébb meglepő, ahogy Orbán várható visszatérésével (a baloldal) a demokráciát temeti (lásd Debreczeni könyv). Tételezzük fel, ez a jóslat valóra válik, és valamiféle (fél)diktatúra bevezetésére kerülne sor. Ha ez bekövetkezhet, akkor az alkotmánnyal van (nagy) baj! Hiszen ez azt jelenti, hogy ez a lehetőség bárki számára (törvényileg, alkotmányosan) adva van. Miért gondoljuk, hogy ezt csak egy "jobboldali" használhatja ki? Ha, valóban így van, akkor a választásig hátralévő időben arra kell(ene) törekedni, a parlamenti pártok valamenyiének(!), hogy alkotmánymódosítással akadályozzák meg a demokrácia ilyen formájú jövőbeni megcsorbítását, bárki részéről is. Ha valóban lenne egy nyugati értelemben vett jobboldal Magyarországon, akkor ez a kérdés és félelem fel sem merülne, ill. a Fidesz is szorgalmazná az alkotmány ilyen irányú módosítását.

Az elmúlt húsz esztendő történéseit figyelve a 60-as évek elején népszerű hazai vicc jut az eszembe.

Az iskolában a tanítónéni megkérdezi:
- Gyerekek, milyen, mi van ma a Szovjetunióban?

Móricka jeletkezik.

- Jólét, emelkedő életszínvonal stb.
- És mi van az USA-ban? - kérdi a tanítónéni.
- Nyomor, sztrájkok, munkanélküliség stb. - mondja Móricka
- És mi lesz 10 év múlva a Szovjetunióban? - érdeklődik a tanítónéni.
- Nyomor, sztrájkok, munkanélküliség........
- Hogyan mondhatsz ilyeneket Móricka? - hüledezik a tanítónéni.
- De hiszen Hruscsov elvtárs azt mondta, hogy 10 év múlva lehagyjuk Amerikát.

.

.

(a vicc történelmi alapja ITT )

Az EU-választás margójára

Münchenben ért az EU parlamenti választás. Már a kampány is más volt, más volt a hangulata, mint Budapesten. Ellentétben a magyarországi belpolitikai harcokkal teli plakátháborúval, mint például a Fidesz „Elég!” kampányával, vagy a Gyurcsány Ferenc képéből Bajnai Gordonná alakulás képsorával, a németországi plakátháborúban valóban Európa, ill. az EU állt a középpontban. „Csak a CSU képviseli igazán Bajorországot Európában” vagy „A szociális Európát az SPD biztosítja” feliratok jelezték, sejtették, hogy valójában miről is szól ez a választás. A tv-ben, pedig pártoktól függetlenül, „pártsemlegesen” hirdették az EU előnyeit és eddigi eredményeit, mint például az egységes és olcsó(bb) mobilozást, sms-ezést. Igaz, ezzel Magyarországon nem igazán lehetett volna kampányolni, hiszen az árfolyamváltozás miatt ez (most még) nem egy igazi nagy vívmány.

Az eredmény legalább annyira meglepte a németeket, mint a magyarokat, már ami a részvétel és a pártokra adott szavazatok arányát illeti. A parlamentáris jobboldal térnyerése vagy inkább a baloldaltól való elfordulás szinte borítékolható volt, hiszen a gazdasági (válság?) nehézség elsősorban a munkahelyeket veszélyeztette és veszélyezteti, amiknek védelmét a munkavállalók parlamenti érdekképviselete, a szociáldemokraták, nem tudták biztosítani, sőt a munkahelyek megtartása érdekében a munkaadókat kellett állami pénzből, azaz az adófizetők pénzéből megtámogatni.

A német szocdemek azzal vigasztalódtak, hogy lesújtó eredményükkel nem voltak egyedül az Unióban, sőt náluk rosszabb eredmény is született, a legrosszabbat a magyar szocialistapárt (MSZP) érte el. Viszont azt sem felejtették el megjegyezni, hogy Máltán a szavazók 55 %-a voksolt a szocialistákra. A német jobboldal a válságból való kiút-keresésben vélte felfedezni eredményességét, ami gyakorlatilag a szocdemektől való elfordulásból, a munkavállalók, a munkásság csalódottságából ered. A két nagy pártból, és így a nagykoalícióból, egyformán kiábrándultak a szabaddemokratákat (FDP) jutalmazták, akik a II. világháború óta a legjobb választási eredményt érték el, és ezzel megelőzték a nagy riválist, az eddigi „harmadik erőt”, a Zöldeket. Megjegyzem, a szabaddemokraták (FDP) Bajorországban a keresztény-szociálisok (CSU) koalíciós partnere, a Zöldek, pedig Európa-szerte jelentős előretörést mutattak.

Közben az elemzők a váratlanul megerősödött szélsőségek, elsősorban a neonácik térnyerését vették górcső alá. Általános megállapítás: ilyen válságos időkben felerősödnek az antikapitalista irányzatok, érzelmek, amik könnyen Amerika- és Izrael-ellenes elemekkel vegyül(het)nek. A németnyelvterületek (német, svájci, osztrák) közös tévéje (sat3) több NPD összejövetelről mutatott képsorokat, ahol az előadó (fő náci) arról beszélt, hogy elég (lenne) csak EGY bank, egyetlen állami bank, amely a népnek ad pénzt, hitelt. Nem kell ez a sok „zsidó kézen” levő bank........ EGY, központi, állami bank KELL! – ordította a mikrofonba.

Itt álljunk meg egy kis időre, és ismerjük meg ennek a pártnak a programját, amely a wikipedia-ban is követhető.

A német neonáci-párt (NPD) a Német Szövetségi Köztársaság „egyetlen valódi ellenzéké”-nek tartja magát, melynek politikai munkája „forradalmi”. Elsőszámú feladata a külföldi káros befolyásoktól mentes Németország megteremtése. Az élet minden területét, legyen az gazdaság, politika vagy kultúra, kizárólag a német nemzeti érdek vezérelje. Az „elidegenedést” meg kell akadályozni. A nem-német lakosságot (népességet) ki kell utasítani az országból. Meg kell szüntetni a menedékjogot. Ismét be kell vezetni a német márkát, és ki kell lépni az olyan nemzetközi szövetségekből, mint a NATO vagy az EU. Addig is le kell állítani Németország EU-s nettó befizetéseit, valamint meg kell akadályozni Törökország EU csatlakozását.

Egy olyan tekintélyelvű (autoritär) állam létrehozása a cél, ahol érvényesül a „népközösség” akarata. („Willen der Volksgemeinschaft“). A párt programja elsősorban nacionalista és antikapitalista irányelveken alapszik, és nyelvezete az 1920-as és kezdeti 30-as évek nemzetiszocialista nézeteit idézi. Ilyen például az olyan szlogenek újraéledése, mint a „német család” modellje, a nő házasszonyi és anya szerepe, vagy a „gazdaságnak a német népet kell szolgálnia”, ill. „a föld, a földterület és a természeti kincsek a nép tulajdonában kell lennie”. Ezek a „nép“ kezdetű megfogalmazások nagyon emlékezetik az átlag németet a nemzetiszocialista (náci) időkre. (Gondolom, a magyar olvasót, pedig az 1945-1989 közötti idő szóhasználataira.). Ezenkívül a halálbüntetés visszaállítását követelik ismételt, visszaeső szexuális-, gyermek-, kiskorú-, rabló- ill. tömeggyilkosság, valamint nagymennyiségű kábítószer kereskedelem esetén. Ugyancsak követelik az egykori német-lengyel határ, pontosabban az 1937-es államhatárok visszaállítását, valamint a történelem „újraírását”, amiben az emberiség elleni bűnöket elkövetők is a II. világháború áldozatai.

_ . _

Mindezek fényében és ismeretében kezdtem olvasni a hazai sajtót az EU-választásokról, annak magyarországi eredményéről és értékeléséről. A jobboldal elsöprő győzelemről, a baloldal, pedig nem várt kudarcról és „náciveszély”-ről beszél, tudósít. A „két tábor” ezzel le is tudta az EU választásokat, az elemzők és a média, pedig már az egyes pártok esélyeit latolgatják a jövő évi parlamentáris választások fényében (és reményében). A valódi problémáról, a rohamosan hanyatló, romló közbiztonságról viszont egy szó sem esik, pedig a gazdasági bajok mellett a lakosság, főleg a vidéki lakosság igazi elégedetlenségét, a fennálló közállapotok elleni lázadásában kell(ene) keresni. Meggyőződésem, hogy amíg Magyarországon nem javul jelentősen a közbiztonság, mely nagyban befolyásolja a közérzetet és a közhangulatot, addig a szélsőjobb csak erősödni fog! Erre kellene koncentrálni, és tenni érte, ill. ellene – végre!

Ezért az áldatlan állapotért kapta ezt a hatalmas pofont, mondhatni népítéletet a kormányzópárt és koalíciós partnere. A „náciveszély” szembeni összefogásra felszólító Tamás Gáspár Miklós cikk (kattints rá!) a Magyar Nemzetben erre nem (lehet) orvosság. Hiszen ebben, - sajnos - nem partner az Orbán Viktor féle "liberális" jobb(közép), mivel nekik csak egy lebeg a szemük előtt: "Gyurcsány mondjon le", pardon aktualizálva: kerüljünk már hatalomra. Ehhez, pedig tök jól jön ez a szar hangulat, hiszen ez egybecseng az "azelőtt jobb volt" gondolatvilággal. Mernék rá fogadni, ha Orbán megnyeri a választást, első dolga lesz (ha van esze) a "rend helyreállítása", és ezzel jó időre biztosítja maga és pártja részére a hatalmat. Talán még a csendőrséget is visszaállítja. Ezzel a szélsőjobbnak is befogja a száját, miközben az "értelmiségi baloldal" tiltakozása a (vidéki) lakosság körében nem fog számottevő támogatást kapni. Attól nem kell tartani, hogy a Fidesz koalícióra lép a Jobbikkal. Egy európai (uniós) néppárt ilyet nem tesz, nem tehet! Viszont a jelenlegi kormányzópárt és az ellenzékben lévő liberálisok viszonyához hasonló szerepet fog betölteni a Fidesz és a Jobbik a következő parlamenti ciklusban. Ezen kellene nemcsak a baloldalnak elgondolkoznia a jövőt illetően. A baloldal mostani helyzetén csakis egy jobb közhangulat tud segíteni, aminek alapvető előfeltétele a közbiztonság jelentős és hatásos javítása, javulása. Gondoljunk csak arra az idős emberre, „bácsira”, aki a kerítésébe áramot vezetett az uborkája védelmében. Ő szélsőjobbos? Netán antiszemita? Egyáltalán olvas újságot? Ismeri azokat a szavakat, gondolatokat, téziseket, amit pl. TGM ír, mond egy országos napilapban?

Megjegyzem, számomra TGM legutóbbi megnyilvánulásait épp olyan veszélyesnek tartom, mint a szélsőjobb gondolatvilágát, mivel egy tőről fakadnak: mindkettő antikapitalista. A szélsőjobb primitív, brutális, de mindenki számára érthető módon megnevezi a bűnbakokat („zsidók”, cigányok, „komcsik”), azt sugallva, ha „ezek” nincsenek, akkor itt lesz a Kánaán, pardon az ezer éves birodalom, esetünkben az ezer éves Nagy-Magyarország. Ezzel szemben, az ugyancsak antikapitalizmust képviselő és valló TGM nem nevezi meg az „ellenséget”, pontosabban mindent és mindenkit ellenségnek, a „kapitalizmus kollaborátorainak” tart. Gyógyírt nem ad, a kiutat nem jelöli meg vagy ki. Számomra: egy megkeseredett ember képét mutatja, aki épp úgy "célvesztett", mint az egész EU, és európai helyzet, gondolkodás. Mindenkit "cikiz", de szavaiból nem derül ki, hogy mit is akar? Mi lenne a megoldás? Még javaslata sincs. Persze, lehet, hogy jobb is, mert kiderülne: a szovjetrendszer híve (lett).

TGM nyíltleveléből ugyanis én ezt olvasom ki. Már az elején kijelenti, hogy ő ahhoz a táborhoz tartozik, amiből a nyugati elemzők szerint a szélsőségek származnak, ill. táplálkoznak: az antikapitalizmus eszmevilágából.

„….A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel,…..” – vallja Tamás Gáspár Miklós.

Majd, talán észre sem veszi, hogy gyakorlatilag a szovjetrendszer jellemzőivel ecseteli, magyarázza a nemzetiszocialista (náci) ideológiát. TGM szerint:

".......Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek): az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus - a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert - tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitás alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: "államnemzet" minden tagja "barát", csak külföldi állam polgára lehet "ellenség". A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló "alkotmányos jogállam" számára nélkülözhetetlen.) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend....."

Erről a leírásról, definícióról nekem a Szovjetunió és a béketábor jut(ott) azonnal az eszembe, amiről TGM mélyen hallgat, - tudatosan, vagy tudat alatt. Arra sincs utalás, hogy vajon miért épp Carl (Karl) Schmitt-re hivatkozik a szerző? Hányan ismerik e (vitatott) filozófus nevét és munkásságát Magyarországon? Eleve mi értelme van egy ilyen "tudós nyelvezetű" eszmefuttatást, mint TGM-é, megjelentetni egy napilapban? Az átlagolvasó - szerintem - ebből egy kukkot sem ért, ha egyáltalán veszi a fáradságot és megerőszakolja magát az elolvasással. Ez a röpiratszerű írás abszolút nélkülözi a realitást, a valós "magyar" helyzetet. Nem törekszik az egész országot és társadalmat izgató és feszítő problémák megnevezésére, és azokra valamiféle össztársadalmi gyógyírt keresni. Hacsak ki nem mondottan a szovjet-tanácsrendszert nem tekinti megoldásnak.

A szélsőjobb magyarországi előretörésében jelentős szerepe van a kormánypártnak és koalíciós partnerének. Ehhez csak hozzájárult (és hathatósan asszisztált) a parlamenti választások óta kormányváltásra készülő és törekvő ellenzék a „minél jobb, ha minél rosszabb” elv alapján. Ez akadályozta és akadályozza meg a szélsőségek elleni közös fellépést. A magára maradt, vagy hagyott „baloldal” pedig hibát hibára halmozott, mindenekelőtt a közbiztonság megszilárdítása terén. Ebbe persze közrejátszott a liberálisok kicsiny, de lelkes tábora. Néhány kiragadott példa.

- Egyenruhás (magán?)szervezet(ek) működésének engedélyezése. Mint mára kiderült, megjelenésük a lakosság sokkal kisebb csoportjában vált ki rossz emlékeket, mint ahányban – elsősorban vidéken – szimpátiát, a bűnözés elleni „elrettentés erejeként".

- A pártállami időkre emlékeztető módszerek a provokáló, heccelő szélsőségek ellen. Nevetséges állami(!) kísérlet egy elektronikus propaganda újság betiltására. Ha a kormány, ill. a magyar (bel)politika alakítói alternatívát tudnának felmutatni a szélsőségekre fogékony rétegeknek, akkor nem kellene egy „fényújság”-tól félni. Arról nem is beszélve, hogy az egész eljárás kissé a pornótiltáshoz hasonlít, hiszen azokat a szexis oldalakat is épp úgy nézegetik „tisztességes”, „becsületes” családos emberek,, felnőttek, mint ezeket az „egyéni megfogalmazású” web-oldalakat stikában nézegető „antifasiszták”.

- A szovjettípusú diktatúrában született és abban, azon nevelkedett nemzedék, élén annak vezető ereje, a mai „baloldal”, képtelen megbirkózni a nacionalizmussal, elsősorban Trianon mumusával, és a határon túli kisebbségekkel való kapcsolattartással. Nem tisztázott, hogy hol a határ: mit nevezünk irredentának, nacionalistának és mit patriótának, nemzetinek, nemzetiséginek. Szinte előrelátható volt, hogy a magyar „baloldaliság” előbb-utóbb ebbe bele fog bukni. Amihez csak hozzájön az antiszemitizmus és a cigányellenesség, homofóbia stb. kordában tartása, ill. olyan helyzet, állapot kialakítása, biztosítása, hogy ezek az ellenségeskedések háttérbe szoruljanak, „marginalizálódjanak”.

- a dunaszerdahelyi szlovák „rendőrterror” előre programozott volt, hiszen nem véletlen, hogy a „Felvidék visszacsatolásának 70. évfordulójának napján" történt. Az ott összevert magyar „drukkerek” se előtte, se utána nem mentek át Szlovákiába annak a helyi csapatnak szurkolni. A magyar fél (kormány) semmit sem tett ennek a sajnálatos események a bekövetkezése ellen! Pedig tudtak róla! Elég csak a naptárra nézni, - és minimális történelmi ismerettel rendelkezni. A megelőzés helyett inkább a szlovák kormány és állam ellen „agitált” a magyar miniszterelnök a parlamentben, külügyminisztere, pedig a diplomácia vonalán. Gyurcsány ugyanis nehezen tudott belenyugodni abba, hogy egy „testvéri szocialistapárt” lepaktált, koalícióra lépett egy nacionalista párttal. Inkább kerülte a Ficoval való találkozásokat, és így ideológiából fakadó személyes ellentétből egy, ill. két nemzetet büntetett. Az igazi arculcsapás akkor érte a baloldali magyar kormányt, amikor ennek a „félfasiszta” szlovák vezetésnek a gazdaságpolitikája lehetővé tette – a Magyarországon még mindig csak álomnak számító – euró bevezetését.

- miközben tiltott szó lett a „cigánybűnözés”, a miskolci rendőrkapitány ki merte jelenteni, hogy az elmúlt két hónapban az utcai rablások elkövetői cigányok voltak. Erre leváltották, majd másnap visszahelyezték állásába. Ez a „pipogyaság” intő példának kellett volna lennie a budapesti vezetésnek, hogy a vidéki bűnözést meg kell állítani. Ehelyett – a liberális emberi jogvédőkkel egyetemben – szavakon lovagolva semmit sem tettek a közbiztonság észlelhető javítása érdekében.

- a bűnözést, mint olyat, nem puszta bűnnek, bűnténynek tekintették, hanem a koalíciós partner nyomására politikai indíttatásúnak, és a hathatós fellépés helyett aláírásgyűjtéseket, utcai gyűléseket, szimpátiatüntetéseket szerveztek. Olyanokat, amik a „civilek”, és a helyi lakosság spontán feladata lenne. Ami – szerintem – a legsúlyosabb hiba, hogy az antiszemita megnyilatkozások elleni fellépéseket, megmozdulásokat mindig az „érintettek” kezdeményezik.

Meggyőződésem, hogy az átlagembert, a "magyart", nem érdekli TGM vagy hasonló elemzők, elmélkedők magasröptű eszmefuttatásai, ő neki a mindennapi élete, a közbiztonsága, a közérzete, a közhangulata, a nyugalma a lényeg, és a legfontosabb. Ezt kellene már végre észrevenni és tenni érte! Még valami. A 40 év diktatúra legalább akkora és mély sebet hagyott az emberekben, mint az 1919-es 133 nap, - és ahogy azt fel tudták játszani (és használni) 25 éven át, úgy ezt a 40 évet is rendesen fel lehet használni "riogatás"-ra még az elkövetkező évtizedekben. Ezt mikor veszi észre okulásként a mindenkori "baloldal"?

Ha már Münchennel kezdtem, Münchennel is fejezném be. A bajor fővárosban sohasem érzem azt a „kormányellenes” hangulatot, mint Budapesten. Pedig évtizedes hagyomány, hogy München „vörös” (szociáldemokrata), Bajorország (a vidék) viszont „fekete” (keresztény-szociális). Ha Münchenben késik a villamos, vagy kimarad egy járat, a megállókban sohasem hallottam, hogy a várakozók Christian Ude főpolgármestert szidták volna. Ha épp valaminek felment az ára, sehol sem hallottam, hogy valaki is emiatt az utcán hangosan szidta volna Angela Merkel-t vagy a bajor miniszterelnök Seehofer-t. Az emberek tudomásul veszik a változásokat, pláne, ha azt már megszavazta a parlament. Előtte vitatják, beszédtéma a kocsmákban, boltokban, baráti társaságok, vagy az utcán, de ha már döntöttek róla, tudomásul veszik, elfogadják. Apropos, ÁFA-emelés. Amikor Németországban 16 %-ról 19 %-ra emelték a Mehrwertsteuert, a szitkozódás helyett, szinte az élet minden terén valóságos vásárlási láz tört ki. A szórólapok másról sem szóltak, mint „Most vegyen, mert január 01-től drágább lesz!” Sőt, a szolgáltatások területén is úgy szóltak a reklámok: „Ha még január elseje előtt megrendeli, leköti, leszerződik, akkor a régi ÁFA-t számítjuk fel!” Érdekes, Magyarországon nem látok ilyen jellegű hirdetéseket az utóbbi hónapokban. Erre mondják, hogy „más kultúra”?

.

Kapcsolódó anyagok, előzmény, fejlemény

Látlelet (Tuesday, June 09, 2009)

Náciveszély (Friday, June 26, 2009)

.

.