Friday, December 31, 2021

A 22-es csapdája

 

Előrebocsátom, közel 50 éve (1974) disszidáltam. 

Az első évek mással sem teltek, mint megpróbáltam behozni azt az ismeretanyag hiányt, amitől a Vasfüggöny mögött el voltam zárva. Egyrészt a Szovjetunió és a kelet-európai un. „szocialista országok” működési mechanizmusát, azaz a szovjetrendszert, a proletárdiktatúrát, másrészt a kapitalizmus hétköznapjait, ami az akkori hivatalos hazai álláspont szerint rossz, és „rohad”, miközben minden sokkal jobbnak tűnt, mint ahogy azt a pártállamban állították. Pol. gazd. (politikai gazdaságtan) ismereteim alapján új elméletet állítottam fel: a „dzsungel vs. állatkert”. A dzsungelben (Nyugat, kapitalizmus, stb.) minden szabad, viszont a „dzsungeltörvény” alapján mindenért meg kell küzdeni, legyen az kaja, szállás, bármi. Ezzel szemben az állatkertben (szoc. tábor) védenek, adnak szállást, kaját, sőt még kifutópályád is van, (pl. útlevél nélkül, személyivel elmehetsz Csehszlovákiába), hogy érezd az egyéni szabadságot. Ennek ellenére mindenki (ösztönösen) el akart szökni (a dzsungelbe). Ugyanakkor nem hallottam olyanról, hogy valaki a dzsungelből az állatkertbe akart volna menekülni.

Izgatott a demokrácia alapja, a többpártrendszer működése is. Értetlenségem középpontjában olyan alapvető kérdések kerültek, mint pl. hogyan lehetséges, hogy egy politikus, mondjuk egy elnök (vagy jelölt) egyik nap elmegy a zsidó közösségbe, majd másnap az arab (muszlim) közösségbe, mindkét helyen beszédet mond, és mindkét helyen megtapsolják és éltetik.

Aztán, hogyan lehetséges, hogy a munkanélküli angol futball huligánok átkelnek a csatornán, elmennek Hollandiába és szétverik a stadiont. Miközben Magyarországon az sem tudott elmenni egy külföldi meccsre, akinek volt munkahelye, sőt pénze is lett volna rá, csak épp útlevelet nem kapott.

Egykori egyetemi évfolyamtársamnál vendégeskedtem Los Angeles-ben, és láttam, hogy a kandalló fölött ki volt téve Reagan elnök mosolygós dedikált fényképe. Meg is kérdeztem: ekkora republikánus lettél? Nem – volt a válasza. Aztán elmesélte, hogy, mint „developer” (fejlesztő, befektető, építési vállalkozó) jól működő és fejlődő céget hozott létre. A szokásos folyamat: valamit (hitelre) venni, majd felújítani, átalakítani, és profittal eladni. Erről a tevékenységéről különben tudtam, mert a mamája, Pesten, büszkén mutatta azt az újságkivágást, amin a fia Ginger Rogers-szel volt lefényképezve, a világhírű hollywoodi filmsztár háza építésénél. A demokrata Carter elnök alatt hatalmas lett az infláció, olyannyira, hogy a barátom tönkre ment, mert nem tudta a 12 százalékos alapkamat mellett fizetni a hitelrészleteket, hiszen a kapitalizmus a banki kölcsönökön alapuló gazdaság. Ekkor határozta el, hogy „Reagan-párti” lesz. Támogatása jeléül adott valamennyi dollárt a republikánus pártnak, és cserébe kapott egy dedikált Reagan képet, amit kitett a kandallóra. Tehát, semmi (bal- vagy jobboldali) ideológia nem vezette, pusztán az élet hozta így. Általában elmondható, hogy a ”jobboldaliak” kockázatot vállaló vállalkozásbarátiak, azaz munkaadók, a „baloldaliak” pedig szociálisan érzékenyek, és mindenki számára létbiztonságra törekvők, ezért a bérből és fizetésből élők (alkalmazottak, munkavállalók) körében népszerűbbek.

Ilyen szempontból (Nyugat-)Európa a tengerentúlról nézve „kommunista”, mivel nagyon erős a szociális háló, amiért cserében nagyon magas adót kell fizetni, pontosabban eleve levon az állam, majd automatikusan visszaforgat a szociális juttatásokon keresztül. Ezt nevezik „jóléti államnak”, hatalmas biztonságot adva a lakosságnak (különösen az egészségügy- és a nyugdíj-biztosításban, valamint az idősek és mozgáskorlátozottak helyzetének javításában). A 2008-as gazdasági világválság épp ezért nem gyűrűzött be Európába! Közel sem volt annyira tragikus a helyzet, mint a tengerentúlon. Különösen a jóléti államokban, mint Németország, ahol nem volt ingatlanpiaci válság, tömeges lakás és ház kényszereladás, tömeges elbocsátás, munkanélküliség, stb. Németországban elsősorban azok kerültek bajba, akik rosszul spekuláltak, irreális magas haszon reményében fektették be a (spórolt) pénzüket, az „ügyeskedő”, spekuláns kisemberek és a tőzsdei nagyvállalatok, a „multik”, akik ezekkel a „befektetésekkel” akarták a vállalati hasznot növelni. Merkel is ettől tartott, mert nem lehetett tudni, hogy főleg az újonnan (2004-ben) csatlakozott kelet-európai tagállamok honnan és mennyi hitelt vettek fel. Ezért javasolta Gyurcsánynak, hogy forduljon a Valutaalaphoz, azaz az IMF-hez, miután az EU feloldotta az addigi tiltást, hogy a tagállamok nem vehetnek fel hitelt ettől a sokat bírált pénzintézménytől. „Nekünk egyszer már elég volt a német egyesülés finanszirozása” – hárított a kancellár asszony.  Az IMF filozófiája meglehetősen sajátságos: köztudott, hogy a Valutaalap adja a legolcsóbb, legalacsonyabb kamatú hiteleket az egész világon (erre hozták létre). Ugyanakkor fenntartja magának a jogot, hogy beleszóljon a hitelt felvevő ország gazdaságába, - elvégre pénzét vissza akarja kapni a kisegített országtól. Emiatt sok bírálatot kap, hogy politikailag nem nézi az országokat, így diktatúrák és diktátorok számára is biztosít olcsó hitelt. Az IMF mindenkin segít, aki hozzáfordul, és mint kőkemény hitelintézet, kötelezi a hitelfelvevőt, hogy megszorításokat vezessen be, és ezáltal biztosítsa a hitel-visszafizetéseket. Az orbáni propaganda baromi ügyesen saját oldalára tudta fordítani ennek a pénzintézetnek a gyengéjét. Dicshimnuszokat zengett, hogy megszabadította az országot a („Soros-féle”) Valutaalaptól. Csak arról hallgat nagyon mélyen, hogy milyen áron sikerült a felvett IMF-hitelt idő előtt visszafizetni, és a helyette felvett új hitelekért mekkora kamatot, és mennyi ideig kell fizetni. Ezzel egy időben, viszont megszűnt a „külföldi pénzintézet” beleszólása és ellenőrzése a hazai gazdasági életbe, azaz zöld utat kapott az ellenőrizhetetlen állami szintű korrupció.
 
Tudom, csapongok. Írásom lényege azon aggodalmam, hogy az európai, pláne kelet-európai gondolkodás, mentalitás lényegesen különbözik a tengerentúlitól, de a nyugat-európaitól is.

Németországhoz hasonlóan Ausztráliában is van mindenféle segély a bajbajutottak megsegítésére, de azokat igénybe venni szinte szégyen. Már a lakcím bemondásából tudják, hogy "állami szükséglakás".ban élő, nehéz helyzetbe került illetőről van szó. Az állam biztosította (bér)lakásokban csak valóban rászorulók laknak, akiknek anyagi állapotát szigorúan (és gyakran) ellenőrizik.

Mivel tudták, hogy európai bevándorló vagyok, munkavállalásnál az első kérdés volt: heti vagy havi fizetést kérek? Tudták, hogy havi lesz a válaszom, hiszen ezt szoktam meg Európában. El sem tudtam képzelni, hogy hetente, minden pénteken kapjak fizetést, amit sokkal könnyebben és gyorsabban el tudok költeni. Aztán érdeklődésemre felvilágosítottak, hogy Európában rendesen átvernek, hiszen egy évben 12 hónap van, és (legalább) 52 hét, azaz egy hónapban 4,4 hét!

Izgalmas sztrájkokat éltem át. Ott tapasztaltam meg a tömegpszichózist, hogy az együttérzés, a szolidaritás milyen könnyen és gyorsan el tud illanni, és a sztrájkolók ellen fordulni. Kamionos sztrájk. Pontosabban a tejszállítók jelentették be sztrájkjukat. Mindenki helyeselte cselekedetüket. Az egész ország szolidáris volt velük: „megérdemlik a fizetésemelést, nehéz körülmények között sokat dolgoznak”. De a harmadik nap már elkezdtek morgolódni az emberek, hogy „igazán visszamehetnének már dolgozni, mert nem lehet tej nélkül meglenni.”

A legviccesebb a villamos kalauzok sztrájkja volt. Meg akarták szüntetni ezt a foglalkozást, úgy, ahogy a világban sok helyen meg is tették. A melbourne-iek viszont ragaszkodtak hozzá, nosztalgiából, hagyományból, mivel egész Ausztráliában csak Melbourne-ben volt ez a jellegzetes zöld villamos. Ekkor derült ki, hogy külön szakszervezete van a kalauzoknak és külön a villamosvezetőknek. A kalauzok meghirdették a sztrájkot, amihez a villamosvezetők nem csatlakoztak. Ergo, a sztrájk ideje alatt ingyen lehetett utazni a melbourne-i villamosokon.

Nem volt ilyen szórakoztató az elektromos művek dolgozóinak sztrájkja. Ők, amolyan figyelmezető sztrájkot szerveztek néhány órára, csak azt nem jelentették be, hogy hol fogják kikapcsolni az áramot. Általában kerületenként (suburb) szüntették be az áramszolgáltatást. A Cityben (Belváros) volt néhány váratlan kellemetlenség. Az irodaházakban (toronyházakban) megálltak a liftek, a garázsok bejáratai is felmondták a szolgálatot. A legnagyobb bajt a közlekedési lámpák kikapcsolása okozta. Sok kereszteződésben futottak össze a gépkocsik.

Érdekes, sohasem szidták a politikát, a politikai vezetést. A megoldáson elsősorban a szakszervezetek törték a fejüket, hogyan lehetne ezeket a bosszúságokat mindennapi életünkből kiküszöbölni, úgy, hogy a melósok érdekei és jogai ne sérüljenek, sőt! Ez a mentalitás abszolút hiányzik a Lajtától keletre.

Münchenben is hasonlókat tapasztaltam. Ha drágább lett a tej vagy a kenyér, és ezt hangosan szóvá tettem a boltban, a válasz valami olyasmi volt, hogy „rossz volt az idei termés”, „támogatni kell a farmerokat, mert különben éhen halnak”, stb. Sohasem hallottam, hogy Merkelt szidták volna. Hasonló volt a busz- vagy villamosmegállóban, ha késett (vagy egyáltalán nem jött) a jármű. Általában bajusz alatti morgolódás közepette taxit fogtak a türelmüket vesztett utasok. Senkinek sem jutott eszébe a politikai vezetést szidni, vagy a regnáló főpolgármester nevét említeni. Erre mondják: „más kultúra”.

Néhány érdekesség, vagy inkább fonákság „nyugati” szemmel az elmúlt 30 évből. Az első szabadon választott parlament első döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. Az emelést, azóta is egyhangúan szavazzák meg. Nem emlékszem, hogy volt olyan párt, az elmúlt 30 évben, mely „nemmel” szavazott a képviselői fizetésemelésre. A nyugati világban nem láttam, nem hallottam, hogy valaki egy temetés előtt külön jelezte volna, hogy ő hivatalosan vagy magánszemélyként vesz részt. (lásd Horthy Miklós újratemetése). A Magyar Köztársaság parlamentje - az 1848-as Kossuth címerrel ellentétben - megszavazta a koronás címert, pedig a Kossuth címerben is jelen van a korona.  Ha már korona, az alkotmányos monarchiákban (királyság), éppúgy, mint a köztársaságokban az uralkodó ház, család ékszerei a (királyi) kincstárban vannak, és nem a Parlamentben! A 2002-es választási eredményhirdetés másnapján a bukott miniszterelnök kijelenti: „A haza nem lehet ellenzékben”. A nyugati parlamentáris demokráciákban, pártállástól függetlenül, az egyetemes demokrácia nevében és védelme érdekében egy ilyen kijelentéstevőt azonnali hatállyal kiközösítettek volna

Magyar sajátosság, hogy felcserélik a munkanapokat az ünnepek miatt. A hivatalos szöveg szerint valamelyik szombaton kell „ledolgozni” azt a munkanapot, amit cserében megkap az ember. Ez egy külföldi számára érthetetlen, és nem annyira vicces, mint néhányan gondolják. Sőt, kimondottan bosszantó, amikor egy naptári szombat hivatalosan munkanapnak számít. De, mi van a külföldiekkel, az autós turistákkal, akik az elfogadott nemzetközi naptár szerint élnek? Nem egyszer tapasztaltam, hogy rendőrök, parkoló őrök, direkt arra utaznak, hogy megbüntessék azokat a külföldieket, külföldi rendszámú kocsikat, akik úgy tudják, hogy szombaton – a legtöbb helyen a világban – nem kell a hétvégén parkolási díjat fizetni. Erről sehol sem kapnak tájékoztatást, például a határon, belépéskor.

Angol nyelvterületen, például Nagy-Britanniában, Ausztráliában vagy az USA-ban a bérből és fizetésből élők kedvéért hétfőre teszik az ünnepet, és így hivatalosan hosszúhétvége van. Legeklatánsabb példa Nagy-Britanniában a május elsejét mindig május első hétfőjén (bank holiday) ünnepelik. Gyakorlatilag csak két hivatalos fizetett vallási ünnep van: Karácsony és Húsvét. Ezzel jelezve, hogy az ország a keresztény kultúrkörhöz tartozik. Igaz, az Újév is ide tartozik, habár annak vallási jellege (Gergely naptár) már háttérbe szorult. A legtöbb államilag fizetett vallási ünnep Európa katolikus országaiban van (Olaszország, Spanyolország, Ausztria és Bajorország) Viszont Németországban érezhető a protestáns-katolikus „békés együttélés”. Az ünnepek egy része „szabadon választott”, azaz a tartomány (szövetségi tagköztársaság) dönti el, melyiket ünnepli, sőt van olyan bajor országrész, ahol a közösség (Gemeide) vagy a vállalat dönti el a protestáns vagy a katolikus ünnepet tartja meg.

A tolerancia jele, hogy Ausztráliában a hivatalos, állami kérdőívekről (pl. adóbevallás, nyugdíjkérelem, stb.) száműzték a „wife”(feleség), „husband”(férj) és „spouse”(hitves, pár) szavakat, kizárólag a „partner” (társ) szó, fogalom használatos az LMBTQ+ közösségre való tekintettel.

Az állampolgári eskütételnél, pedig az eskütevő dönti el, hogy a szövegbe beleveszi-e Isten nevét.

Ez alapján utánanéztem, és kiderült a magyar állampolgárságnál is kétféle szöveg van. 1. az eskü, melyben szerepel Isten, 2. a fogadalom, amiben nem szerepel. Viszont! Mindkét szövegben szerepel az Alaptörvény!

Az elmúlt 30 év rövid áttekintése. Már az Európai Gazdasági Közösség (EGK) idején (1957-92) sem értük el az akkori gazdasági felvétel minimum szintjét! Sohasem lettünk volna tagok, ha nincs az az összeurópai politikai akarat, hogy a KGST helyett a Közös Piac, majd az EU tagja legyünk. Ebben volt egy adag félelem, hogy ha a Nyugat nem elég gyors, és a Szovjetunióban visszarendeződés következne be, az politikai katasztrófához vezetne. A Közös Piac kimondottan gazdasági közösség volt (és ma is az!), a Vasfüggöny nyugati oldalán mindenhol kapitalista berendezkedés honolt. Ezért badarság Spanyolországgal példálózni, hogy a király (János Károly) milyen ügyesen vezette át az országot a Franco diktatúrából az alkotmányos monarchiába, azaz a parlamentáris demokráciába. Ennek hirdetői megfeledkeznek, hogy ott nem kellett olyan gazdasági változásokat végbevinni, mint a „szocialista tervgazdaságok” országaiban. Téeszeket, gyárakat, mezőgazdasági és ipari nagyvállalatokat felszámolni, eladni, bevezetni a fizetések bruttósítását, az „ÁFÁ”-t, a kártalanítást, stb. melyek mind, mind eleve a korrupció melegágyai lettek.  Ez idő alatt a Vasfüggöny nyugati oldalán szorgosan készültek a 8 szocialista + 2 kapitalista ország (Ciprus és Málta) egyszerre történő felvételére. Előtte azonban ki kellett alakítani EU néven egy „gazdaságvédelmi rendszert”, aminek alapja a közös pénz, az euró 2002-es bevezetése volt. Sokan tiltakoztak – főleg a németek féltették az erős márkájukat, mert úgy látták, a sokféle gazdasági szintet és formát (különféle pénzegység, kamat, stb.) nem bírja elviselni a közös pénz. Mégis rájuk erőltették, élükön Kohl kancellárral, aki a német egyesítésben látta a hidegháború végét, és Európa békés politikai egyesülését.

Ráadásul az euró bevezetésénél az olaszok és a görögök csaltak!  Pardon, „kozmetikázták” a gazdasági eredményeiket. Az euró bevezetésének feltétele volt egy bizonyos készpénzmennyiség felhalmozása az ország bankjában. Ezt a mennyiséget a nemzeti bank be is mutatta, csak arról nem szóltak, hogy a hatalmas összeget „kölcsönkérték”, majd az euró bevezetése után visszafizették. Tehát, az ország gazdasági helyzetéhez vajmi kevés köze volt. Mikor erre a csalásra rájöttek, az újonnan felvetteknek már előírták a két év várakozást az „előszobában”, hogy megfigyelhessék és követhessék a gazdasági megfelelést, és stabilitást.

Majd 1995-ben felvették a három politikailag semleges országot (Ausztria, Svédország, Finnország), amiből kisebb diplomáciai bonyodalom lett: hogyan lehet egy nemzetközileg semleges ország egy gazdasági közösség tagja. Különösen az osztrák államszerződés körül volt a vita. Mikor ezek a problémák elhárultak, 2004-ben felvették a csóró kelet-európai országokat, azzal a feltétellel, hogy hét év alatt minimális nyugati szintre fel kell hozniuk a lemaradásukat és be kell vezetni a közös pénzt! Az általános elmaradottságuk miatt rengeteg pénzt kaptak az EU-tól, különösen a környezetvédelemre (csatornázásra, tiszta, jó minőség ivóvíz ellátásra, víztisztításra, stb.) A régi tagállamok maguk döntötték el, hogy mikor engedik meg a munkaerő szabadáramlását. A kormányon lévő német szociáldemokraták (SPD) a szakszervezetekkel egyetértésben hét éves moratóriumot rendeltek el! A britek azonnal megnyitották határaikat, majd a Brexit-kor arra hivatkoztak, hogy az EU kényszerítette rájuk a kelet-európaiak (főleg lengyelek) beengedését. Már abban az első hét évben (2004-2011) látszott, hogy a volt szoc. országok képtelenek betartani az koppenhágai igéreteiket, ezért az euró bevezetéséről lemondtak, illetve a határidőt meghatározatlan időre "kitolták".

 

Furcsa és sajátos politikai rendszer alakult ki Magyarországon. A 2010-es kétharmados parlamenti többség teljesen új, történelmi változást hozott az ország életében. Ami feltűnő, hogy a mai napig nincs hivatalos, tárgyilagos, pártsemleges értékelés, (pl. EU tanulmány!), hogy mi történt, mitől, és hogyan tudott a Fidesz megsemmisítő győzelmet aratni? Hogy-hogy a hazai tényfeltáró újságírásnak (pl. atlatszo.hu) az elmúlt 12 év nem volt elég valamilyen elfogadható magyarázatot adni.

  

A világon nincs még egy olyan ország, mint Magyarország, ahol az államvezetés első három embere (államelnök, miniszterelnök és az országgyűlés elnöke) diákkoruk óta haverok lennének, ugyanabban a kollégiumban laktak és tanultak volna, és megalapítása óta ugyanannak a pártnak a tagjai.

A választás napján, Nyugaton, a helyi jelöltek ott szoktak állni pártjuk kokárdaszerű jelvényével a választóhelyiség bejáratánál és üdvözlik a választásra érkezőket (titokba abban reménykedve, hogy rájuk szavazzanak).

A nyugati nyugdíjasok körében nagyon népszerű a levélszavazás, amit a választás előtt egy héttel kell leadni, postázni, és nagyon kényelmesnek tartják, hogy a választás napján az időjárástól függetlenül nem kell a választási helyiséget felkeresni, sorban állni.

Az, meg elképzelhetetlen, hogy ne arra voksoljak, akire szeretnék, aki – szerintem – legjobban képviseli az érdekeimet.

Nyugaton, a választás végeredménye ismeretében alakul ki a pártok sorrendje, és már másnap elkezdődik az alkudozás, melyik párt melyikkel lép koalícióra a kormányzáshoz szükséges 51 százalék eléréséhez.

Persze már a választás eredményének ismerete nélkül is kinyilváníthatják, hogy melyik párttal hajlandók vagy éppenséggel biztos nem hajlandók eleve kormányzásra lépni.

Az, hogy a Fidesz a legerősebb párt, misem mutatja jobban, hogy az ellenzéki pártok közösen akarnak ellene fellépni. Ez a realitás.  Nem pedig, amit a pop-újságíróból lett dékás propagandafelelőssel az élen néhányan hangoztatnak, hogy egymilliós támogató táborral rendelkezik a szocialistákból kivált politikai képződmény. Ha valóban egymilliós táborral rendelkezik a DK, akkor miért MZP támogatói kapták az előválasztás legtöbb (Dobrevhez képest kétszeres!) szavazatát? Máig nincs meghatározva a két rendszerváltó párt maradványából (MDF-SZDSZ) a bukott „emeszpés” miniszterelnök által összetákolt liberális alakzat, mely felvette a „demokratikus” jelzőt, majd a „legeurópaibb” magyar pártnak hívja magát, miközben nem egy brüsszeli szavazáson az EU ellen szavazott, azzal indokolva, hogy az, Orbán rendszerét erősítené. (legutóbb az agrár kérdésben).

Örvendetes, hogy 20 ezer önkéntes aktivista kívánja megfigyelni, ellenőrizni a választás tisztaságát. A múltban többször is előfordult, hogy érthetetlen módon nem zárták le időben (20.00 órakor) a választási helyiségeket, volt, ahol még éjfél felé is lehetett szavazni. Állítólag a fővárosban tanuló vidéki fiatalok hagyták az utolsó percre a „nem lakóhely szerinti átszavazást”. Nagyon szép, „humánus” (vagy liberális?) tett és gondolat a szavazó bizottságtól ennek a lehetőségnek a megadása. Viszont ezek a fiatalok miért nem mentek egy előző vonattal vissza ideiglenes lakhelyükre? Ha tudták, és annyira fontos számukra a szavazás, ill. annak eredménye. Tényleg, hányan lesznek áprilisban az első szavazók, akik 2004 áprilisa előtt születtek és 2022-es választás napja előtt töltik be 18-ik életévüket? Arra is lesz erő, odafigyelés, hogy 2004 áprilisa után születtek ne tudjanak szavazni?

Végül a közvélemény-kutatók, kutatások. Töredelmesen bevallom, én nem bízok meg bennük.

Már az elnevezés, a "közvélemény" gyakorlatilag pillanatnyi hangulatot jelent, fejez ki. Semmiben sem különbözik az időjárás előrejelzéstől, azaz a *jóslás*-tól. Hiába van tudományos háttere. Ahogy az időjárás pillanatok alatt megváltozhat, úgy a közhangulat is. 

Csodálom, hogy tanult, magukat nagy tapasztatúnak tartó és hirdető politikusok készpénznek vesznek egy számukra kedvező jóslatot, mert hinni akarnak benne. Emberi gyarlóság. Lásd a két legutóbbi amerikai elnökválasztást. A demokrata párti Hillary Clinton hisztije jól mutatta az emberi hiszékenységet. Az előrejelzések szerint győzelemre állt, a választók többsége viszont másképpen gondolta. A politikai hisztériára jellemzően rögtön kerestek egy bűnbakot, egy „külső hatalmat”, az orosz kiberbűnözést. Négy év múlva ugyanezt játszotta el Trump, aki ugyancsak elhitte a hazai előrejelzést, miszerint másodszorra is ő fog győzni. Pedig a nyílt társadalmakban, a nyugati világban egy kis logikával könnyebb megsejteni, ki az esélyesebb. Lásd az iraki háború, amikor Bush republikánus elnök és Gyurcsány kedvence, a brit munkáspárti (szociáldemokrata) Tony Blair, összefogott Szadam Huszein ellen, azzal, hogy atomfegyvere van, és a terrorizmus támogatója. Az akkori német kormány (SPD és Grüne) viszont 2002 nyarán jelezte, hogy Németország nem száll be egy Európán kívüli NATO akcióba, ha azt, az ENSZ előzetesen nem hagyja jóvá. Miközben a szeptemberben esedékes német parlamenti választásokra készülve a közvélemény-kutatók a Schröder-kormány bukását jósolták az ismert gazdasági mutatók alapján (pl. a négy éves kormányzás alatt jelentősen emelkedett az államháztartás hiánya) Igen, ám, de a német lakosság eleve háborúellenes, így a gyenge belpolitikai teljesítmény ellenére borítékolható volt az ismételt szocdem-zöld győzelem.

Ennél is „viccesebb” volt, amikor a brit közvélemény-kutatók egyértelmű munkáspárti győzelmet jósoltak, és ezt a munkáspárti szavazók el is hitték. Olyannyira, hogy azon a verőfényes, meleg, nyári választási napon (1970. június 18, csütörtök) inkább a tengerpartra mentek strandolni, mintsem a választóhelyiségekbe szavazni, gondolván: (eleve megmondták nekünk, hogy) „úgyis mi győzünk”.

Ezt szemtanúk mesélték, ha nem igaz, a végeredmény akkor is valós.