Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen

Donald Tusk lengyel kormányfő megválasztása az Európai Tanács elnökének telitalálatnak tűnik. Tusk (valóban) jobboldali, antikommunista és szabadpiac párti. Ellentétben Orbán Viktorral, a jelenlegi lengyel miniszterelnök határozott koncepcióval és vízióval rendelkezik. Elképzelése szerint, az állam, az állami bürokrácia, minél kevesebb szerepet kelljen, hogy játszon a gazdasági életben, adócsökkentésekkel csalogatja a külföldi befektetőket, és a külföldön dolgozó fiatal lengyelek hazatértét. Igyekszik az állami vállalatokat privatizálni. Célja, hogy országa minél előbb az euró-övezet tagja legyen. Lengyelországot be akarja vezetni a (gazdag) nyugat-európai országok táborába. Ezért támogatja a „weimari háromszöget”, ahol magas szintű (államfői, külügyi, sőt védelmi miniszteri) konzultációkat folytatnak a német-francia-lengyel (európai) összefogás érdekében. 

 

Az Európai Tanács elnökévé választása alkalmából a nemzetközi média azonnal gyenge angol nyelvtudását és francia nyelvismeretének hiányát hozta fel, folyékony német tudásáról viszont megfeledkeztek. Tusk ugyanis egy Gdansk (Danzig) környéki nyugati-szláv népcsoporthoz, a kasubok-hoz tartozik, akik egyenes ágon a pomeránoktól származtatják magukat. A fáma szerint Tusk nagymamája angliai tartózkodása idején egy Donald nevű lordban volt szerelmes, ezért fiát róla nevezte el, aki viszont az unokának is ezt a nevet adta. Tusk nyugati orientáltsága éppúgy jól követhető, mint szovjet-orosz ellenessége. Elég csak a két világháború közti idő nagy nemzeti hősére, Józef Piłsudski marsallra gondolni, kinek életéről írta egyetemi disszertációját. A Krím-félsziget nemrég Oroszországhoz csatolása mély nyomokat hagyott benne, éppúgy, mint a Balti-államok lakosságában, akik 1940 óta tapasztalhatták meg a szovjetrendszert, mint a Szovjetunió tagállamai.

 

Tusk (szovjet-orosz ellenes) „keményvonalát” próbálta az EU ellensúlyozni az olasz külügyminiszter asszony, Frederica Mogherini, személyében.

 

Az EU íratlan szabálya, hogy a top állások betöltését előzetes egyeztetések előzik meg. Így történt, hogy Németország és Franciaország már előre jelezték, hogy a külügyi posztot szocialistának kellene kapnia. Ezenkívül az Európai Bizottság újonnan megválasztott (néppárti) elnökének, Jean-Claude Juncker-nek is jól jön, ha csapatában több nő van, mivel így könnyebben számíthat az Európai Parlament jóváhagyására.

 

Minthogy az Európai Bizottság elnöke („kormányfő”) közép európai, luxemburgi, ezért az Európai Tanács elnökének északi vagy keleti tagországból kellene jönnie, ergo a külügyet egy déli országbelinek kellene megkapnia.

 

Az EU parlamenti választáson jól szerepelt (baloldali, szocialista) olasz kormány ugyancsak keményen lobbizott Mogherini mellett, amit csak erősített, hogy jelenleg Olaszország az EU soros elnöke (egy félévig).

 

A külügyi posztra Mogherini-n kívül még két esélyes jelölt volt: az orosz-ellenes és nacionalista lengyel külügyminiszter Radek Sikorski, (akinek felesége az amerikai Anne Applebaum), és az EU (eddigi) humanitárius segély biztosa, a bolgár Kristalina Georgieva. A többség Mogherini mellett adta le a voksát, amit különben a lengyelek és a litvánok elleneztek. Ugyanis az olasz külügyminiszter asszonyt „gyengének” (too soft) tartják Oroszországgal szemben az orosz-ukrán viszályban. Litvánia elnökasszonya (Dalia Grybauskaite) ezt ki is jelentette: „Nem fogok egy „pro-Kremlin” személyt támogatni.”

 

Ennek háttere, hogy amikor Olaszország most júliusban átvette az EU elnökséget, Mogherini első útja Moszkvába vezetett, hogy ott Putyinnál tájékozódjék. Ezt az egykori szoc. országok, az EU jelenlegi tagállamai, úgy értelmezték, hogy a római (baloldali) kormány jó kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal. Persze az is nyílt titok, hogy az olaszok támogatják az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlat megvalósítását, amibe az olasz energia óriás, az ENI, keményen invesztál(t). Az szovjet-orosz ellenes kelet-európaiak attól is tartanak, hogy az olaszok „felpuhítják” a közös nyilatkozatok szövegeit, és lelassítják az Oroszország elleni szankciók bevezetését. Valamint jobban érdekli őket Észak-Afrika és a Földközi-tenger vidéke, mint a volt szoc. országok és a kelet-európai térség problémái.

 

A maláj gép lelövése óta azonban, mintha az olaszok is jobban együttműködnének Oroszország megbüntetésében.

 

Tusk és Mogherini megválasztásának hátteréből is jól látszik, a Nyugat (elsősorban az USA, Lengyelország és a balti államok) az oroszokban még mindig a szovjetet látja. Különben nem lennének bizalmatlanok a nyugati baloldallal szemben, és az oroszokkal szimpatizálókat nem tartanák „gyengének” (soft), „túl elnézőnek”. Ez persze a magyar „baloldalról” nem mondható el, hiszen a hazai felfogás és szemlélet szerint Orbán és Putyin egyenlő. Ezért az oroszokkal való minimális szimpátia is távol áll a hazai ellenzéktől. Kivétel a Jobbik, ők azonban nacionalista alapon, a kárpátaljai magyarok védelmében „barátkoznak” Moszkvával.

 

Rövid áttekintés, hogyan alakult ki a jelenlegi ukrán helyzet.

 

Janukovicsról olvasva a wikipédiában (angolul) kiderül, már 2009. szeptemberében arról az álmáról beszélt, hogy szűnjön meg Kelet- és Nyugat-Ukrajna közti különbség, hiszen egy ország, egy nép. Tavaly (2013) májusban, a győzelem napján, fontos célnak nevezte a II. világháborúban mindkét oldalon harcoló ukránok megbékélését. Miközben reményét fejezte ki, hogy se a náci, se a szovjet totalitárius diktatúra soha többé nem jön vissza. Ezek a megnyilvánulások jelzésértékűen bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egységes, és ezzel vezetői is tisztában vannak (voltak).

 

2013 novemberében egyre többen követelték, hogy a biztonsági erők hagyjanak fel a tüntetők elleni brutalitással, engedjék szabadon az addigi tüntetéseken letartóztatottakat, írják alá az EU-val az együttműködési szerződést, és ennek érdekében változtassák meg az alkotmányt, valamint mondjon le az államelnök. Janukovics az EU-szerződést nem írta alá, sőt egy szorosabb gazdasági együttműködést helyezett kilátásba Oroszországgal. A helyzet 2014. februárjára annyira elmérgesedett, hogy a polgárháború veszélye fenyegetett. A biztonsági erőkkel való összecsapások legalább 100 halálos áldozatot és 1.000 sebesültet eredményeztek. Az események hatására, idén február 22-én az ukrán parlament Janukovics távozásáról szavazott. A képviselők 73 százaléka szerint az elnök nem teljesíti feladatát, és ezért május 25-re új elnökválasztást írtak ki. Janukovics ezt törvénytelennek tartotta, mivel az ukrán alkotmány szerint az elnököt közvetlenül a nép választja, tehát csak a nép válthatja le is. (ugyancsak népszavazással).

 

A parlament nem tágított, még aznap szabadon engedték Janukovics politika ellenfelét a(z igazságtalanul) börtönben tartott (beteg) Julia Timosenkot, valamint ideiglenes államelnököt neveztek ki.

 

Ezt nemcsak Janukovics, de hívei is puccsként élték meg az ország keleti részén, ahonnan maga a leváltott elnök is származik. Moszkva azonnal átlátta a helyzet komolyságát, mely Oroszország egyetlen meleg tengeri hadi tengerészeti támaszpontját veszélyeztette a Krím-félszigeten. Egyetlen ország sem engedheti meg, hogy stratégiai kulcsfontosságú hadi kikötője felett (esetleg) más rendelkezzék. A gyors cselekvésre egy 2010. április 21-én Harkovban (Kharkiv) aláírt szerződés adott okot. E napon írta alá az ukrán és az orosz elnök (Janukovics és Medvegyev) az „Ukrajnai orosz tengerésztámaszpontért cserében földgázt” nevű szerződést, melynek értelmében Moszkva 25 évre bérleti díjat fizet Kijevnek a támaszpont használatáért, amit piaci ár alatti földgázzal egyenlít ki. Ezt a szerződést akkoriban az ellenzék támadta, mondván Janukovics kiárusítja az országot. Az elnök viszont azzal érvelt, hogy az Európához (EU) való közeledés feltételeként az IMF a költségvetési kiadások csökkentését követelte meg. Ez viszont a nyugdíjak és a minimálbérek kurtítását is jelentette volna, amit Janukovics a bérbe adott területekért kapott pénzből fedezte volna.

 

A Krím-félsziget Nagy Katalin cár óta (1783) Oroszországhoz tartozott, ahol azonnal hadikikötők és városok alapításába kezdtek, hogy az Ottomán Birodalom többé ne tudjon visszatérni a Fekete-tenger északi felére. Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor szerződésben biztosította a félsziget autonómiáját. A fekete-tengeri (egykori szovjet) flotta jövőjéről 1997-ben kötött szerződést Ukrajna és Oroszország. Eszerint a flotta 81,7 százaléka Oroszországot illeti, 18,3 %-a pedig Ukrajnát. Oroszországnak joga ukrán területen (Krím-félsziget) 25.000 katonát, 22 tüzérségi rendszert, 132 páncélautót és 22 katonai repülőgépet állomásoztatni. Az 1997-es szerződés része volt, hogy Oroszország csak akkor juthat flottájához, ha kárpótlás gyanánt fizet USD 526.5 milliót, majd évente USD 97.75 milliót ivóvíz, valamit rádiófrekvenciák használatáért, no meg a környezetszennyezésért.

 

Ez a megállapodás került veszélyben idén tavasszal a kijevi politikai változásokkal. Ráadásul nyílt titok volt, hogy Janukovics megbuktatásában és elűzésében szélsőséges elemek is tevékenyen részt vettek, akik Moszkva szemében egyszerűen „fasiszták”. Nem alaptalanul, hiszen az 1991-es függetlenné válás óta fokozatosan erősödöttek a szovjet-ellenes erők, köztük szép számban olyanok is, akik már 1941-45-ben, azaz a náci megszállás idején is, tevékenykedtek. (Csak zárójelben, ezek a csoportok az Ukrajna náci megszállását biztosító magyar hadsereget is segítették a szovjet partizánakciók megakadályozásában, ill. felszámolásában). Moszkva nem nézhette tétlenül, hogy a szovjet-ellenességgel párosuló oroszellenesség fokozódása miatt elveszítse létfontosságú stratégiai támaszpontjait.

 

Teljesen más a helyzet Délkelet-Ukrajnában, habár az ottani „önállósági” törekvésben jelentős szerepet játszott és játszik a „fasiszták” előretörése Nyugat-Ukrajnában (egykori Kelet-Galícia), és részt vételük a kijevi központi kormánykoalícióban.

 

Oroszbarát elemek már 2005-ben mozgalmat indítottak a Donyeck-medence szuverenitásáért. Valamiféle szövetségi rendszeren alapúló függetlenséget képzeltek el Ukrajnán belül. Tehát az idén tavasszal (április 07) kikiáltott Donyecki Népköztársaság, nem akart és nem akar „integrálódni” Oroszországba, mint az a Krím-félsziget esetében történt. Jellemző, hogy önállósági törekvésüket az idén februárban elűzött oroszbarát Janukovics elnök sem támogatta. Sőt, a mozgalmat 2007-ben a donyecki hatóságok szeparatizmus vádjával betiltották.

 

Idén májusban, a népköztársaság kikiáltását követően, a kijevi központi kormány nemcsak a szuverenitási mozgalmat, de az egész térséget és lakosságát terroristának nyilvánította.

 

A pattanásig feszült helyzetet egy tervezettel próbálták enyhíteni, amelyre Oroszország, az USA és az EU is rábólintott. A megállapodást a helyi militánsok elvetették és népszavazást követeltek, illetve a központi, kijevi kormány lemondását. Május 11-én népszavazást tartottak a népköztársasági államformáról, majd május 24-én szerződést kötöttek az ugyancsak népköztársasággá átalakult luganszki körzettel (oblaszty), egy szövetségi államforma megalakítására. A mintegy hétmillió főt számláló két népköztársaság az „Új-oroszországi (Novorosszija) Föderáció” nevet vette fel.

 

Feltűnő, hogy a két népköztársaságról szinte semmit sem közöl a nemzetközi média. Annyi tudható, hogy oroszok és ukránok lakják, mindkét nyelv hivatalos, a fizetőeszköz az ukrán hryvnia. A népköztársaság kikiáltása óta eltelt időben történtekről semmit sem tudunk. Mi változott? Esett-e bántódása, lett-e valakinek is hátránya, hogy ukrán, vagy például az utcán, nyilvános helyen ukránul beszél? Ezekre az alapvető kérdésekre a válaszok azért lennének érdekesek, hogy megtudjuk valójában hogyan működik a közigazgatás Ukrajna ezen részén. Sajnos, a híradásokból ez kimaradt. Csak azt tudjuk, hogy a központi kormány a hadsereget veti be a donyecki hatóságok ellen.

 

Úgy tűnik, Kijev katonai akciókkal próbál a helyi hatóságokra hatni, miközben nincs tekintettel a polgári lakosságra. Érthetetlen, hogy Kijev nem törekszik a békés rendezésre, állandóan orosz veszélyre hivatkozik, ami persze nem alaptalan, hiszen a Putyini Oroszország hathatósan támogatja a népköztársaságiakat. Ez az orosz támogatás azonban nem (annyira) ideológiai, hanem nacionalista indítatású.

 

Ugyancsak érthetetlen, hogy a kijevi kormányra hivatkozva a világsajtó szerint 1.000 (jól képzett) orosz katona tartózkodik, és harcol a donyecki népköztársaság területén. Ezzel szemben a több mint 100.000-re becsült ukrán hadsereg, melynek létszáma a tartalékos állománnyal közel egy millióra növelhető képtelen eredményesen fellépni. Helyette nemzetközi (NATO) segítséget, mi több beavatkozást, kér.

 

A félelem érthető, a hisztériakeltés viszont nem, miközben a dezinformálás mindkét (orosz-ukrán) oldalon virágzik. Nem csoda, hiszen a szovjet (KGB) múlt tovább él.

 

A Nyugat, elsősorban a USA, azonban képtelen belátni, hogy Kelet-Európában az emberek másként gondolkodnak, és más a „tűréshatáruk”, mint a kétszáz éves tengerentúli demokráciában. Csak egy közelmúltbeli példa. Egy bolti lopáson rajtakapott (színes) gyerek rendőr általi lelövése egy egész várost borított lángba az USA-ban. Ugyanez az eset Kelet-Európában (szinte) senkit sem mozgatott volna így és ennyire meg. (Lásd hazai cigánygyilkosságok).

 

Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A kelet-európaiaknak más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom. Oroszországban ugyanez a rendszer közel 75 évig állt fenn, sőt már azt megelőzően, a cári időkben is a tekintélyelvűség volt az uralkodó, melyet az ortodox egyház is támogatott.

 

Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében egy olyan kijevi kormányt támogat az USA, melynek négy miniszterét a pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült (Szvoboda) párt adja. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden, miért és hogyan lett a földgáz kitermelésben érdekelt ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Igaz, ugyanitt igazgatósági tag a volt lengyel államelnök, Kwaśniewski is.

 

Ha már Kwaśniewski és a lengyelek, a jelenlegi kormányfő, Donald Tusk, a közelmúltban élesen támadta Orbánt, hogy Paks ügyében lepaktált az oroszokkal. Ezt az Orbán-ellenes magyar ellenzék („liberális baloldal”?) rögtön felkapta, anélkül, hogy a történelmi hátteret ismertette volna. A lengyelek ugyanis zsigerből oroszellenesek, és van rá okuk! 1918-ban a versailles-i békediktátummal nyerték vissza 150 évvel korábban elvesztett függetlenségüket, majd rá 20 évre (1939. szeptember) ismét megszűnt a lengyel állam. A nácikkal (szinte) egy időben, a keletről támadó szovjet által megszállt területeit azóta sem kapta vissza! (helyette egykori német területekre kényszerítették a lengyel lakosságot) A Krím-félsziget idei „visszacsatolása” ezért kongatta meg a vészharangot Lengyelországban és a Baltikumban.

 

A délkelet-ukrajnai helyzet átláthatatlanságában a médiának is nagy szerepe van. De talán ebben a közgondolkodás is ludas, mely mindent megpróbál „feketén és fehéren” látni. Putyin a rossz, a gonosz – állítja a „mainstream” média. Ha valóban így van, akkor miért nincsenek tüntetések Nyugaton? Hol vannak a százezres tömegtüntetések a Krím-félsziget elcsatolása ellen, vagy a délkelet-ukrajnai lakosságot érő fegyveres támadások ellen?

Valami (nagyon) nem stimmel.


.
Kapcsolódó anyag, további fejlemény


A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

Sunday, September 07, 2014

 

 .