Thursday, March 28, 2019

Menekültválság 2015




Ezt az írásomat 2015. szeptemberében követtem el, a Bécsi Napló felkérésére. A lap (jogosan) túl hosszúnak találta, ezért a  megjelenésre szánt cikket rendesen meg kellett rövidítenem. Most (2019. március) találtam rá az eredeti (tényleg hosszú) írásomra, ami ma is megállja a helyét, aktualitásából alig vesztett. Sőt, remek háttérnek tűnik a mai európai folyamatok jobb megértéséhez.
 
 
Menekültválság. Nem.  Ez Európa, pontosabban az  EU válsága. Most jöttek elő működési rendszerének hiányosságai. A  gazdag nyugati és a szegény keleti tagállamok közti különbség, valamint a szervezeti egység hiányai. Az EU nem egy államszövetség, mint  például  az USA, Kanada, India, Ausztrália, Brazília, vagy Európában az NSZK és Ausztria.  A szövetségi államrendszerben központi feladat a honvédelem, a  határőrizet,  a bűnüldözés, stb.  Az országhatár védelméért  a központi (szövetségi)  kormány felel, nem pedig a határmenti  tartomány, vagy tagállam.
Be kell látni, az EU ma is az a gazdasági közösség, amelynek alapját  Nyugat-Európa  a hidegháború idején tette le  a győztes  (nyugati) szövetségesek oltalma alatt. Ennek történelmi háttere a múlt század 20-as éveire, a Versailles-i békediktátum utáni időkre vezethető vissza, amikor Köln polgármestere  (dr. Adenauer)  elképzelte, ha  kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú (német és francia) lakossága  hasonló  gazdasági szinten él, akkor eltűnik az irigység,  egymás gyűlölete, és nem lesz többé háború (Nyugat-) Európában.
Az atomtöltetű rakéták árnyékában reményteljes gazdasági fejlődésnek indult Nyugat-Európa. Az EGK (Európai Gazdasági Közösség) szigorú feltételek alapján vette fel tagjait, azok csak bizonyos gazdasági szint elérése után csatlakozhattak. A nemzetközi és politikai helyzet 1989-re gyökeresen megváltozott. A „falak”, a határzárak felszámolása új helyzetet  teremtett. Félő volt, hogy a szovjet által (legalább) 40 éve elnyomott, a nyugatinál lényegesen rosszabb körülmények között élők egyszer csak tömegesen elindulnak a jobb élet reményében.  Ezért gyorsan kellett cselekedni. A legjobb megoldásnak a „kétsebességű” Európa tűnt. Ezt kimondatlanul is az euró bevezetése  (2002)  jelezte. Az 1993-ban (Maastrich-i szerződés) EU-nak átkeresztelt laza politikai szövetség hosszú tárgyalások után 2004-ben (látszólag) keblére ölelte a volt szoc. országokat, miközben a „teljesjogú tagsághoz” bizonyos gazdasági szint elérését tűzte ki. Ezt a célt az euró-övezethez való csatlakozás jelentette.  A nyugati „önvédő” mechanizmus  akkor vált jól láthatóvá, mikor az új tagok (a volt szoc. országok) 2004-es tömeges csatlakozását 1995-ben megelőzte a (gazdag, de) semleges országok (Svédország, Ausztria, Finnország)  felvétele.  A szabadság európai szellemét kívánta erősíteni az állampolgárok szabad mozgását biztosító Schengen-i egyezmény is. Igaz, ez a mozgásszabadság közel sem biztosított olyan lehetőséget, mint az az államszövetségekre jellemző. Az EU-n belül csak három hónapig lehet egy másik tagországban tartózkodni, anélkül, hogy a (nem szociális juttatásokon alapuló) megélhetést, munkavállalást és betegbiztosítást igazolni kelljen. Sőt, az új tagállamokból érkezők hét évig (2011) egyáltalán nem kaphattak munkavállalási engedélyt.  A  szociálisan fejlett Németországban például a szakszervezetek bizalmát élvező szociáldemokraták ezzel a moratóriummal  próbálták védeni a hazai munkahelyeket.  A gazdaság közben virult, mivel a túltermelés miatt  eladhatatlan áruknak Kelet-Európa, az egykori szoc. országok, 100 milliós lakossága jó felvevő piacnak bizonyult.  Megemlíthetnénk még a tőke Nyugatról Keletre tartó szabad áramlását, amit sokan a „haza kiárusításának” neveztek, neveznek. Pedig, ebben ludas a magyar közgondolkodás is, hiszen az „adás-vétel”-hez  két fél kell. Sajnos, az eladók meglehetősen szűklátókörű, saját, egyéni érdekeiket szem előtt tartók voltak. Például egy gyár, üzem eladásakor nem kötötték ki, az ott dolgozók (100 %-os) átvételét,  és nem kértek garanciát további foglalkoztatásuk  időtartamára. ’56 szelleme szertefoszlott, hiszen a munkástanácsok megalakulása akkoriban épp az állami tulajdont kívánta felváltani és megakadályozni a gyárosok („kapitalisták”)  visszatérését.  A jól működő mezőgazdasági nagyüzemek (tsz) felszámolása helyett  úgyszintén a (kapitalista) részvénytársaságokká átalakítását kellett volna szorgalmazni.  Közben az  EU-n belül egyre jobban láthatóvá vált, hogy Kelet-Európa nemcsak felvevő piac, de Nyugat-Európa beszállítója lett, különösen az alacsony bérek (és életszínvonal)  miatt.
A 2009-es gazdasági világválság ugyancsak nem egyformán érintette az EU-t, különösen Németországot kerülte el. A jól szervezett  (és a korrupciót szigorúan ellenőrző)  német  gazdaságban  pl. nem voltak lakáshitel bedőlések, a munkanélküliség sem emelkedett. Sőt, az euró-övezet válsága miatt ingatlanvásárlási láz tört ki. Az alacsony kamatláb, valamint az euró elértéktelenedése miatti félelmükben sokan az ingatlan vásárlásban látták megtakarításuk értékmegőrzését.
Ebből is látszik, hogy az EU nem egységes, a tagállamok maguk kezelik a problémájukat, nem pedig központilag. Ha komoly probléma (belső válság) lép fel, akkor mindig a két történelmi „örökellenség” Franciaország és Németország,  ill. vezetői döntik el a számukra kedvező irányba.  A jelenleg 28 tagállamot számláló Unió gyakorlatilag kezelhetetlenné vált. A szabályozás egyetlen hatásos fegyvere jelenleg a támogatások megvonása, vagy éppen (fejlesztésre való) átcsoportosítása.  Minden más a tagállamok  (helyi) kormányaira, hatóságaira van bízva, melyek a saját nemzeti (nacionalista?) érdekeik szerint járnak el. A volt szoc. országok egyenesen EU-ellenesek,  Moszkvát látják Brüsszelben, miközben tisztában vannak azzal, hogy gazdaságuk az Unió nélkül életképtelen.
Az euró-övezet válsága, Görögország eladósodása és az államcsődtől való megmentésére tett kísérlet már jelezte, hogy a tagállamok „önállósága” könnyen az egész EU felbomlásához vezethet. Minél előbb egy olyan gazdasági (és politikai) mechanizmust kell kidolgozni (és bevezetni), mely az ilyen, vagy ehhez hasonló „kilengéseket” nem engedi meg.
A napjainkra kialakult (áldatlan állapot  és ) helyzet legkirívóbb szervezeti problémája a menekült státusz egységes elbírálásának hiánya. Jelenleg minden tagállam a saját hatáskörében, egyedi törvényei alapján dönti el, kit tekint menekültnek, ill. bevándorlónak. Az EU külső határán kopogtató nem ugyanazt az elbírálást kapja a határmenti országokban, az humanitárius alapellátás minőségéről  nem is beszélve. Pedig, teljesen egyformának,  a nemzetközi előírásoknak, törvényeknek megfelelőnek kellene lennie. Sajnos, a gyakorlatban ez nem működik. Brüsszel, pedig még most sem tudta elérni, hogy az egyes tagállamok egységesen kezeljék a külső határoknál jelentkezőket. Elsősorban  emiatt van Magyarországnak is oly rossz megítélése a nemzetközi sajtóban.
Az egységes elbírálás helyett a menekülő tömegek elhelyezése, tagállamonkénti elosztása  a jelenlegi vita fő témája és tárgya. Az egyes tagállamokban a fogadtatás is azért oly szembetűnően eltér egymástól, mert mutatni próbálják, hogy ők jobbak, különbek a nacionalista, vallásellenes  szólamokat hangoztatóknál, akik megnyilatkozásaikban bizony sokszor gyűlöletkeltőek. A buta állami propagandáról nem is beszélve, amikor a helyi lakossághoz fordulva az ország hivatalos államnyelvén közvetítenek abszolút logikátlan, bárgyú szólamokat,  pl. „be kell tartanod a törvényeinket”. Őszintén, az őshonosok közül hányan tartják be maradéktalanul az ország törvényeit, például az adózási törvényeket, előírásokat?
Németország  az  EU motorja. A földrész legerősebb és legbiztonságosabb gazdasága. Vezető szerepe a kontinentális Európában megkérdőjelezhetetlen. Az emberiség ellen a múlt században elkövetett bűnök miatti bűntudat  még mindig elevenen él. Az elesettek, az üldözöttek és menekülők iránti szimpátia igen erős. Különösen napjainkban, amikor - úgy tűnik - az EU tagországai cserben hagyják a merkeli példamutatást, a szírek befogadását.
Hogyan is jutottunk el idáig? Néhány éve Olaszország legdélibb partjainál jelentek meg az éjfekete menekültek. Néhány újsághír jelezte, hogy az olaszok segítséget kérnek az EU-tól a Líbia felől hajókon érkező tömegek ellátására. A történésekre akkor kezdtek felfigyelni, amikor a világsajtó első oldalára került, hogy többszáz lélek lelte halálát  a Földközi-tenger hullámsírjában. Nem sokkal később Németországban is kezdtek felfigyelni a menekült problémára, miután a nyugat-balkáni népek útra keltek és egyre többen kértek menedék-státuszt. Az ötletet Kanada, ill. a magyar romák által már megtapasztalt „joghézag” adta. Beadni a menekült kérelmet, majd annak elbírálási ideje alatt kihasználni a törvény adta lehetőséget, mely szerint a menekültkérőket pénzbeli segély(nyújtás) is megilleti. Németországban az elbírálás (fellebbezéssel együtt) legalább kilenc hónapot vesz igénybe. Az ezalatt euróban folyósított segélyből több mint  egy teljes évi nyugat-balkáni fizetésnek megfelelő pénzt lehet megspórolni. Ráadásul ezekből az országokból vízummentesen lehet eljutni az EU-ba. Ezt a fonákságot a bajorok (CSU) kezdték feszegetni, és a központi (berlini) kormánynál elérni, hogy ezt a térséget (Albánia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Montenegro és Szerbia) a jövőben ne tekintsék háborús övezetnek, hiszen a vízummentességgel eleve „baráti” országok. Ma már a visszaküldés szinte mindennapos. A bajor állam, pedig nyugat-balkáni beruházásokkal segíti a helybeli munkahely teremtést.
Közben elindult a menekültáradat a törökországi táborokból a Balkánon át az EU felé. Itt érdemes egy pillanatra megállni. Görögország az egyetlen EU-s tagállam a térségben, mely egyben a schengeni övezet tagja. Ráadásul az euró övezet tagja is, tehát elvben a „keménymaghoz” tartozik. Ezért logikusnak tűnik, hogy területére lépve a menekült már biztonságban érezheti magát: elérte, sőt bent van az EU-ban. Törökországtól (Bodrum-félsziget) alig néhány kilométerre fekszik az első görög sziget: Kos. A tengeren (vízen) való átjutás rövid, és szinte kockázatmentes. A menekülők azonban nem állnak meg a biztonságos EU-s országban, hanem tovább állnak, azaz kilépnek az EU-ból és a schengeni övezetből, majd alig ezer kilométerrel odább ismét  bebocsátást kérnek. A közbeeső balkáni országok szinte szó nélkül tovább engedik őket, hiszen tudják, hogy a menekülők célja a gazdag és szociálisan nagyvonalú nyugat- és észak-európai országok. A média által közvetített hírek alapján nem világos: menedéket keresnek, hogy aztán (egyszer majd) visszatérjenek hazájukba, vagy letelepedési szándékkal jönnek.
A nemzetközi jog szerint minden menekültnek oltalmat  kell biztosítani szállás, élelem és higiéniai, tisztálkodási lehetőség formájában, valamint alapos orvosi ellenőrzésnek kell alávetni. Ez igen fontos, hiszen nem csak az elsősegély nyújtásról van szó, hanem a fertőző betegek kiszűréséről is!  A bevándorlók  esete más. Ők csak az adott ország gazdasági helyzetétől függően kaphatnak bebocsátást, aminek elengedhetetlen előfeltétele az alapos orvosi vizsgálat. Sok helyen a szakszervezetek véleményét is kikérik a munkaerőpiac pillanatnyi állásáról.
„az adott ország” – már eleve kérdéses az EU-val kapcsolatban. Hiszen ha államszövetség lenne, akkor egyetlen országnak kellene tekinteni, nem pedig az egyes tagállamok gazdasági helyzetének (és igényének) függvényében eldönteni a bevándorlást. Ez vonatkozik a menekült státusz elismerésénél is!
A magyar kormány sajátos módon reagált a szokatlan kihívásra. Félretéve a keresztényi kéznyújtást, az elesettek oltalmát, ellenségnek állította be (és kezeli) a valójában Nyugat- és Észak-Európába igyekvőket. Az orbáni politika célja, elvenni az emberáradat kedvét a Magyarországon való áthaladástól. E koncepció része a befogadó állomásokon és a pályaudvarokon uralkodó állapotok.
Az embertelen körülmények  láttán, Merkel kancellár humanitárius vészhelyzetet észlelt, ezért úgy döntött Németországnak azonnal cselekednie kell. Ekkor jelentette be, hogy valamennyi szír menekültet (papírokkal és papírok – vízum – nélkül) befogad. Ezzel a döntéssel Merkel és Németország példát akart mutatni a világnak, de mindenek előtt az EU tagállamainak.  Bölcs döntése világszerte ismét szimpatikussá tette a „gonosz németeket”. Különösen az arabvilágban, és ezzel kihúzta a sötét középkorra emlékeztető („európai”) keresztény-iszlám ellenes gondolkodás méregfogát.  Ezzel egy idejűleg a figyelem középpontjába helyezte a Szíriában folyó háborút. Vajon elgondolkozott már valaki is Magyarországon, hogy a menekültekkel szembeni (embertelen) fellépésnek milyen következménnyel járhatnak? Például megjelenhetnek az öngyilkos merényletek, amit a szögesdrót-kerítés nem tud megakadályozni, sőt épp elő tud segíteni. Ráadásul még muszlimnak sem kell lennie az elkövetőnek, elég ha csak szimpatizáns. Úgy, ahogy az IS-ben harcoló európai önkéntesek.
Az ilyen németországi merénylet lehetőségét Merkel asszony szinte nullára redukálta. Amúgyis az összlakosság  5 százalékát kitevő, mintegy 4 millió németországi muszlim nagy többsége török-kurd származású, akik vendégmunkásként érkeztek az 50-es években, majd a 70-es évektől mint üldözött kurdok leltek menedéket és illeszkedtek be a német társadalomba. Ma már többen közülük az államigazgatás és a politikai élet megbecsült tagjai. Különben Törökország szinte a kezdetek óta ott volt az EKG megalakulásánál, és máig társult tag különféle európai szervezetekben.  Az EKG-be, majd az EU-ba való teljes jogú tagságát azonban egyes tagállamok ellenzik.
Merkel azonban naivnak bizonyult, mert nem számolt a tagállamok, különösen  az egykori „szocialista” országok érzéketlenségével, ellenállásával. Igen, be kellett látnia, hogy jó példáját nem követik. Sőt, még országon belül, a szövetségi tartományok sem hajlandók megsegíteni a legtöbb menekültet befogadó Bajorországot. A lakosság többsége szimpatizál a menekült kérdéssel, már csak azért is, hogy kifejezze ellenszenvét  az orbáni magyar úttal szemben. Münchenben (és Bécsben)  tüntetőleg kedvesen fogadták a főpályaudvarra özönlő embertömeget. A szociáldemokrata városvezetés nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A tartományi politikai többség (CSU) is megoldást követelt az egyre elviselhetetlenebb állapotok miatt. Mivel, Bajorország bármennyire is önálló, független tartomány, a határvédelem központi (Berlin) feladat. A bajor kormány nem állíthatott fel szögesdrót kerítést, nem változtathatta meg a (tartományi) törvényeket, hogy a nemzetközi joggal ellentétesen statáriális úton néhány nap alatt (pro forma) embereket ítéljen el, és azokat a végzés lefordítása és fellebbezés nélkül kiutasítsa az országból.
A CSU változást akart, ezért bevetették a már lassan szokásos CDU (Merkel) elleni fricskát: az Orbánnal való szimpatizálást. A kancellárasszony melletti szolidaritás érezhetően fogyott, ezt különösen a menekültek szállásai elleni neonáci támadások jelezték. A lakosság is kezdett belefáradni a szűnni nem akaró embertömeg ellátásába, legalábbis, ami a közhangulatot illeti. Végül Merkel belátta, hogy az ország belső békéje érdekében be kell vezetni a határellenőrzést. Figyelem! Nem határzár, nem szögesdrót kerítés, hanem (szigorú) határellenőrzés, ami abból áll, hogy mindenkinek fel kell mutatnia úti okmányát, és a közúti ellenőrzésnél kinyitni a csomagtartóját. Ez természetesen lelassítja a beutazást (Dél-) Németországba, de határzárról nem lehet beszélni. Az igazoltatás során fennakadt személyeket regisztrálják, majd egy közeli menekült befogadóállomásra viszik, ahol emberhez méltó körülményeket között szállást és ellátást biztosítanak számukra.
Merkel mindenképpen nyertese a kialakult helyzetnek. Sikerült elnyernie nemcsak az arabvilág, de az elesettekkel szimpatizáló egész civilizált világ tetszését. Azt se feledjük, hogy Németországban nagy koalíció kormányoz, tehát  minden cselekedetét ideológiai ellenfelével, a szociáldemokratákkal (SPD) is egyeztetnie kell.  Az utóbbi idők kudarcai, mindenekelőtt az euró válság, majd a jelenlegi humanitárius katasztrófa arra készteti Németországot, hogy továbbra is élenjárjon a példamutatásban, és gyökeres változásokat terjesszen be az EU szervezeti átalakítására.
A nagyvonalú német befogadás mögött gazdasági megfontolások is állnak. Az elöregedő lakosság miatt  apadó nyugdíj befizetések ellensúlyozására  jó alkalom az újrakezdésre és beilleszkedésre eltökélt  fiatal munkaerő megjelenése.  Már szervezik az ingyenes nyelvtanfolyamokat, mely a beilleszkedés első (és alap) feltétele. A kimutatások szerint az újonnan érkezők fele szakképzett, a másik fele pedig betanított munkásként tud szinte azonnal munkába állni. Különösen az autógyárak üdvözölik (és alkalmazzák) ezeket  a fiatalokat, akik az európai átlagnál magasabb német életszínvonal láttán a mielőbbi beilleszkedést fogják választani. Ráadásul az 50-es évek „török inváziója” megtanította a német hatóságokat az idegen „kultúrákból” érkezők kezelésére. Az iszlám nem lehet  akadály.
Összegezve: nem a menekültáradat kiváltó okán kellene töprengeni, hanem a probléma megoldásán kellene (végre) egyezségre jutni. A megoldás pedig az EU szervezeti rendszerének megreformálásán múlik. Ehhez viszont szemléletváltásra van szükség, amire épp  ez a válság hívta fel a figyelmet.  Veszélybe került a II. világháború óta felépített európai álom: egy jobb, békés és jólétet biztosító egységes  társadalom megteremtése, ahol a polgárok szabadon közlekednek, vállalnak munkát és ott telepednek le, ahol kedvük tartja, mint a világ többi államszövetségében. Sajnos ettől még Európa, és ezen belül,  az EU, nagyon meszze van.
 
München, 2015. szeptember
 
 

Tuesday, March 12, 2019

Új szövetséget! - valóság vagy ijesztgetés




Megdöbbenéssel olvastam a kormánypárti Magyar Nemzetben megjelent „Új szövetséget!” című vezércikket. Feltűnő, hogy nem jegyzik a szerzőt, ellentétben a „Helyzet” nevű új rovat(?) többi cikkével, amiket a kormánypárt egy-egy elismert kiválósága írt. Ez az egyetlen írás, mely alatt szerzőként maga a kormánylap neve (Magyar Nemzet) szerepel, tehát a vezető párt (Fidesz) és kormánya (Fidesz-KDNP) álláspontját képviseli.
Az világos, hogy elkezdődött az EU parlamenti választási kampánya, és ennek része a vezető magyar párt kinyilatkoztatása, mely szerint az Orbán Viktor vezette Fidesz új irányt keres, ill. jelölt ki a jövőre nézve, amennyiben az európai néppárt kizárná sorából, vagy olyan helyzetet teremtene, mely távozásara kényszerítené a magyar kormánypártot. Hogy ebből mennyit ért és ismer a hazai választó, egyelőre nem tudni. Egy biztos, az ellenzék megnyugodhat, Magyarország vezető pártja és kormánya nem szándékozik elhagyni az Uniót, a felzárkózásra szánt pénzek eddigi forrásait. Sőt, mintha új ambíciókat adna Orbánnak a kialakult európai és világhelyzet, elvégre a nacionalizmuson alapuló populizmus mindenhol feltörekvőben van. Viszont ellentétben a hazai felfogással, a populizmus politikai oldaltól függetlenül dekadens, haladásellenes. Az utóbbi években a hagyományos parlamentáris (szociáldemokrata) baloldal vesztette a legtöbb szavazatot és szavazót világszerte. Ennek issza levét a magyarországi ellenzék is, mely sok kis pártra szakadt, és elveszítette az amúgy is évtizedek óta gyenge szakszervezetekkel a kapcsolatot. Az utóbbi időben, mintha valami elindult volna a hazai sztrájkmozgalmak terén, de az is valójában nacionalizmuson alapszik, hiszen a külföldi cégek (multik) ellen irányul. A magyar (Orbán holdudvarú, pl. Mészáros, stb.) tulajdonú vállalatoknál miért nem sztrájkolnak? Ott annyival jobban fizetik az alkalmazottakat, mint a „multiknál”? Eszerint Magyarország valóban jobban teljesít.
 
Ugyancsak tény, hogy a magyar ellenzék sehol sem lenne a Jobbik nélkül. Ez némileg hasonlít a német belpolitikához, ahol a legnagyobb ellenzéki párt az AfD (Alternatíva Németországért). A német helyzet azonban annyival másabb, hogy ott a pártok a választás kimenetelétől, eredményétől függetlenül, előre tudomására hozzák választóiknak, hogy kivel hajlandók koalícióra lépni. Világszerte ismeretlen az a magyar gyakorlat, hogy még a választás napja előtt „visszalépnek” a másik „javára” – anélkül, hogy a választó tudná, valójában kire is szavaz, szavazott. Tényleg, a hazai ellenzék által a szolidaritás és az összefogás jegyében meghonosított visszaléptetési cirkuszt a májusi EU-választáson is alkalmazni fogják az Orbán leváltására szövetkezők? Tudunk már valamit is az EU-választás magyarországi lebonyolításáról? Miben tér el, ha egyáltalán eltér, a bevett hazai gyakorlattól, ami rendszeresen elősegíti a Fidesz kétharmados győzelmeit?
Egyáltalán, mit tud az átlagmagyar az EU-ról, annak szervezeti felépítéséről? Sokszor hallani, hogy a „Fideszt már rég ki kellett volna rúgni a Néppártból”. Csakhogy nem egy pártról (a Néppárt) van szó, hanem egy parlamenti frakcióról (EPP), mely a néppárti értékeket szem előtt tartó, hasonló gondolkodású európai pártok csoportosulása.
A Néppárt saját meghatározása:
Az Európai Néppárt csoport (frakció) a legnagyobb és legrégebbi csoportja (frakciója) az Európai Parlamentnek. Gyökereink Európa alapító atyáihoz (Robert Schuman, Alcide De Gasperi és Konrad Adenauer) vezet vissza, és tagjai az EU tagállamaiból tevődnek össze.
(The Group of the European People's Party (EPP Group) is the largest and oldest group in the European Parliament. Our roots reach back to Europe’s Founding Fathers – Robert Schuman, Alcide De Gasperi and Konrad Adenauer – and our Members come from all of Europe’s Member States.)
 

Tehát, a Magyar Nemzet vezércikkében szereplő Helmut Kohl-ra, mint "alapító atyára" még csak utalás sincs! Kohl nagy érdeme, hogy "jó időben, jó helyen" volt, és felismerte azt a történelmi pillanatot, amit a Vasfüggöny (a berlini Fal) lebontása jelentett. Egyesítette Németországot! Egy olyan labilis ideológiai pillanatban, amikor hónapokon át szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (a volt NDK) területén, és Nyugat-Németország fizette az alakulatok és családtagjaik áttelepítését (új kaszárnyák építését) a Szovjetunióba. Az eurót is Kohl forszírozta, mint az egységes Németország valutáját. Hamis (hazug) az az állítás, hogy "A néppárt mára a beteg liberalizmus kiszolgálója lett...." Kohl ugyanis a szabaddemokratákkal (FDP) kötött koalícióval lett kancellár, és a francia szocialista Mitterranddal közösen építették (az egyesülő) Európát, melynek jelképei lettek. Magyarországon eleve elképzelhetetlen a "nagy koalíció", azaz a két legnagyobb (bal- és jobboldali) párt közös kormányzása.

Ezek után, lássuk a Néppárt (EU) frakció tagjait: (kattints rá!)
Mint látható, Magyarország két párttal képviselteti magát: a Fidesz 10,  a KDNP, pedig 2 mandátummal, azaz összesen 12 parlamenti képviselővel vesz részt a Néppárt munkájában.  Romániát három párt is képviseli az európai Néppártban, az egyikük az RMDSZ. Szlovákiát két magyar párt is képviseli! A legtöbb néppárti képviselőt Németország adja 34-et, amiből 5 bajor (CSU).

Bármennyire is örülnének a kárörvendő Orbán-ellenesek, a Fidesz kényszerű vagy önkéntes távozásának, az mindenképp sajnálatos lenne, a májusi választások utáni európai parlamentáris erőviszonyok szempontjából. A Néppárt szavazatvesztése jelentősen csökkentené az EU-pártiak táborát és arányát az euroszkeptikusokkal szemben.
Ennél is sokkal nagyobb baj lenne, ha az Orbán vezette Fidesz-KDNP a radikalizálódás útját választaná. De, ami még ennél is szomorúbb lenne, ha a várható választási eredmények azt jeleznék, hogy a (magyar) nép nagy részének ez tetszik.
A vezércikkben van még egy bökkenő. Az ijesztgetésen kívül nem egyértelmű az orbáni vízió. A Néppártnak (EPP) hátat fordítanak. OK. Viszont, helyette melyik frakcióhoz akarnak csatlakozni? Az olasz Salvini (Északi Liga), az osztrák FPÖ, valamint a francia Le Pen az ENF frakcióban van, míg a lengyel PiS (Jog és Igazságosság) az EKR-hez (Európai Konzervatívok és Reformisták) tartozik. Vajon melyik EP frakcióba (ENF vagy EKR) ülne át a Fidesz? Esetleg Orbán és a Fidesz kedvéért egy új frakciót alakítanak?
Lássuk a 750 fős jelenlegi EP összetételét:
(az alábbi felsorolásból vajon hány átlagmagyar ismeri az EP frakciókban működő magyar pártokat?)
 
Parlamenti többség (477):
     EPP (217)    Néppártok
(két magyar tagja van: Fidesz, KDNP)
(alelnök: Gál Kinga - Fidesz)
 
     S&D (190)    Szocialisták és demokraták 
(két magyar tagja van: MSZP, DK )
(alelnök: Niedermüller Péter – DK)
     ALDE (70)     Liberálisok
(két magyar tagja van: Magyar Liberális Párt, Momentum Mozgalom)
 
Parlamenti ellenzék (273):
     EKR (74)
     GUE-NGL (52)
     Zöldek (50)
     EFDD (45)
     ENF (39)    - a „kemény mag”, az euroszkeptikusok frakciója, vezetőjük: Marine Le Pen
(egy magyar tagja van: Magyar Nacionalista és KonzervatívPárt – mely a Jobbikból lépett ki)
     Független (14)
 
Hogy a jelenlegi helyzet mennyire fog megváltozni a májusi EP választás után, nem tudni, de sejteni lehet, hogy jobbratolódás várható, mivel feljövőben van a nacionalizmus, ami a múltban is Európa egysége ellen dolgozott. Az első világháborút követően kezdte Európa nyugati fele felismerni az európai egység fontosságát. Az alig 29 éves Richard Coudenhove-Kalergi 1923-ban jelentette meg "Páneurópa" című könyvét, mely megalapozta a Páneurópa mozgalmat és eszmeiséget. Célja egy olyan európai közösség létrehozása volt, mely politikai és gazdasági érdekközösségként megakadályozhatja egy újabb világháború kirobbanását. Már a 30-as évektől a mozgalom hirdetői között megtaláljuk Otto von Habsburgot, Konrad Adenauert,  vagy Albert Einsteint is.
A Vasfüggöny árnyékában a Páneurópai gondolat volt az alapja az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) is. Tagja csak olyan ország lehetett, mely elért egy bizonyos gazdasági (jóléti) szintet. Ezt az elvet és gyakorlatot zavarta meg 1989, a kétpólusú világ és jelképe, a Vasfüggöny megszűnése, a szovjetrendszer felbomlása. A gazdasági feltételeket háttérbe szorította a politikai átalakulás, a gazdaságilag harmat gyenge volt szocialista országok felvétele. Egy önvédelmi mechanizmus jött létre, mely a fejlett (jóléti) társadalmakat (EGK) az euró zónába tömörítette, az újonnan felvetteknek, pedig előírták a felzárkózást, amihez jelentős anyagi támogatást biztosítottak. A felzárkózás (30 év távlatából) keveseknek sikerült. A sikertelenek a nacionalizmusban és a politikai kalandorságban próbálják megtalálni a kiutat, miközben az európai, páneurópai gondolatot sutba vetik. Helyette középkori romantikába menekülnek és mint a "keresztény Európa megmentői" tetszelegnek. Jólétről, jóléti társadalomról manapság nem esik szó. Sőt, az eddig jólétben éltek is úgy érzik hanyatlásnak indult megszokott életük, életszínvonaluk. Remélhetőleg a májusi választás majd választ ad merre is haladjon az egységes Európa.

 
 
 
 

Friday, March 01, 2019

Tanmese az átpolitizált agyunkról - Chile

 
Bálint bácsinak és Margit néninek négy gyereke volt: Pista, Gyuri, Miki és Panci. Épségben átvészelték a háborút. Majd a két idősebb fiú elhatározta, hogy otthagyja a szülőföldet, mert a kialakulóban lévő szovjetrendszer (pártok megszüntetése, államosítások, stb.) nem sok jóval kecsegtetett, és nem úgy nézett ki, hogy itt valaha is jó élet (demokrácia, plusz virágzó kapitalizmus) lesz. Tervükbe beavatták a papát, aki a MÁV központban volt alkalmazott. A papa megszervezte, hogy egy gabonaszállító vagonba elbújva megpróbálják a kijutást az országból.  Egy papundekli (kartonlemez) alá bebújva, majd gabonával beszórva indultak el az életveszélyes nagy kalandra. Bálint bácsi azt is megszervezte, hogy a hegyeshalmi ügyelet táviratot küldött Pestre az Andrássy úti központba: „a szállítmány elhagyta Magyarországot”. Megkönnyebbülés volt a távirat olvasása. Igaz, még el kellett jutni Bécsbe, illetve valamelyik szövetségesi zónába ahonnan aztán tovább a nagyvilágba, pontosabban el Európából. A legrövidebb várólista a Chile-be kivándorolni szándékozóknál volt. Mindkét fiú ott kezdett új életet. Aztán lassan jöttek az életjellel felérő „kedveskedések”, mint például a kis helyen elférő és könnyen elajándékozható Gillette borotvapengék. Majd a beilleszkedés évei következtek. Pista még Magyarországon tanult szakmájában helyezkedett el, optikus lett. Gyuri, pedig benősült egy farmer családba, gazdálkodó lett. Bálint bácsi meghalt, a két fiú nem tudott hazajönni a temetésre, hogy végső búcsút vegyenek szeretett apjuktól, aki aktívan segítette menekülésüket.
A 60-as évek végére Chile-ben a háború utáni magyarországi politikai időkre emlékeztető események kezdtek elszaporodni. Úgy, ahogy Magyarországon is demokratikusan, parlamenti választások útján (szalámi taktikával) került hatalomra a kommunista párt, a chile-i belpolitikai helyzet is (nagyon) hasonlónak tűnt, pláne olyanok szemében, akik már ezt egyszer átélték 1945-1948 között Magyarországon. A két testvér választás elé került: vagy bevárni, és átélni azt a kommunista (marxista) rendszert, ami elől elmenekültek, vagy továbbállni, azaz ismét menekülni.
Pista, a továbbállás mellett döntött, chile-i útlevéllel, családostul települt át Kaliforniába, ahol a spanyol is sokat segített a gyors beilleszkedésben.  Az újrakezdésben velük tartott a házvezetőnőjük is.
Gyuri viszont úgy döntött, hogy marad. Ő chile-i, megtalálta második hazáját, családja van, chile-i állampolgár, gazdálkodó, ő nem megy sehova. Jöjjön, aminek jönnie kell. Túléljük. Felesége farmer családja sem hagyja el a megélhetésüket biztosító (szülő)földet. Gyuriék maradtak. Gyuri azzal vigasztalta magát, hogy elvégre a szülei és másik két testvérük sem hagyták el Magyarországot. Aztán hamarosan Gyuri is megtapasztalta, hogy milyen az, amikor földjét, gazdaságát elveszik.
 
Allende köztársasági elnök tragikus végét szokás emlegetni, viszont hatalomra jutásáról még napjainkban is mélyen hallgat a hazai közvélemény, pedig a KGB rendesen benne volt, és aktívan támogatta Allende győzelmét. Mielőtt bárki szememre vetné, hogy nem igaz, azokat emlékeztetném, hogy a 60-as évek végén, a hidegháború idején, a kétpólusú világban, mindkét nagyhatalom a maga oldalára próbálta állítani a közvetlen érdekszféráján kívül eső országokat, népeket. Chile-ben 1932 óta közvetlen köztársasági elnökválasztás volt, és az alkotmány szerint az győz, aki eléri a szavazatok 50%-át. Ha ez nem következik be, akkor a legtöbb szavazatot kapott személy lesz a köztársaság elnöke. 1970-ben, a szeptember 04-i elnökválasztás eredménye:
Salvador Allende
szocialista (marxista)
pártja: Popular Unity
szavazatok száma:  1.070.334
százalék:  36.61%
mandátum, parlamenti hely: 153
 
Jorge Alessandri
független
pártja:  PN-DR  (Nemzeti Párt (PN) – Radikális Demokraták (DR) )
szavazatok száma: 1.031.159
százalék: 35.27%
mandátum, parlamenti hely: 35
 
Tehát, Allende és pártja mindössze 1,34 %-kal győzött, azaz mindössze 39.175 szavazattal.
A harmadik helyezett, a kereszténydemokrata párt színeiben indult horvát származású Radomiro Tomic lett, akire 821.801-en szavaztak.
Az alsóházi (képviselői) szavazáskor a kereszténydemokraták Allendére adták le voksaikat, így a képviselőházban is a „Népfront” (Popular Unity) jött ki győztesen. Allende „egységpártjába” tömörültek a Luis Corvalán vezette kommunisták is. Ha van, aki még emlékszik erre a névre, esetleg Vlagyimir Bukovszkijra.
Az elnökválasztási harcba, kampányba jelentősen beleavatkozott az akkori kétpólusú világ titkosszolgálata (CIA, KGB). A CIA az Anti-Allende táborra koncentrált, azt bizonygatva, hogy diktatúrához és a kapitalizmus végéhez vezet a marxista elnök megválasztása. Ebben elsősorban az amerikai nagyvállalatok (multik) jártak az élen, pl. az ITT telefon-cég, mely dollár százezreket költött az ellenjelöltekre. A KGB sokkal jobban koncentrált jelöltjük győzelmére.  Például Allende-t nyíltan 50.000.- US dollárral támogatták. A közvetlen elnökválasztás eredményét (1.36%) látva Andropov az SZKP KB-nek megígérte, mindent elkövet, hogy a chile-i Alsóház is Allende-t hozza ki győztesnek. Nixon pedig tajtékzott, hogy a CIA képtelen volt ezt a minimális szavazati különbséget megváltoztatni, és a független Alessandri javára fordítani.
Allende első intézkedései a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetését, de legalább is enyhítését célozták meg. Az elégedetlenségek csak később jöttek elő. Mint általában a munkásság megmozdulásai, a sztrájkok, keltenek zavargásokat, de leginkább hangulatot. Ezek fokozása vezethet később tragikus következményekhez. 1973 áprilisában magasabb bért követelő bányászsztrájk kezdődött. Egy bányászt lelőttek. Erre az egyik páncélos alakulat megtámadta az elnöki palotát. A hadsereg nem követte a puccsistákat, mivel a törvény- és alkotmány-tisztelő katonaság kizárólag a köztársasági elnöknek engedelmeskedik. Allende tábornoka, a hadsereg főparancsnoka, Augusto Pinochet távol tartotta magát és katonáit. Júliusban 40 ezer kamionos lépett sztrájkba, mely súlyosan érintette az egész ország ellátását, és jelentősen növelte a köztársaság elnök elleni közhangulatot. Az áremelkedések és az élelmiszerhiány utcára vitte az embereket. Allende a könnygáz használatát engedélyezte a tiltakozók ellen. A legnagyobb példányszámú (kormányellenes) újság, a Le Mercurio-t adócsalással vádolták, főszerkesztőjét letartóztatták. Az infláció szeptemberre 300 %-os lett, és a lakosságot megosztotta Allende vezetése. Közben még augusztusban az Alsóház (Congress) 81-47 arányban követelte, hogy Allende tartsa tiszteletben az alkotmányt. Igaz, a Felsőházban (Senate) nem kapta meg a kétharmados többséget, ami szükséges, hogy elítéljék az elnököt. Mégis jelentős kihívás volt a kialakult helyzet, ami ellen nem tett semmit az köztársasági elnök, Allende. Kivéve, hogy közölte: nem mond le.
A katonai alakulatok körbefogták az elnöki palotát (La Moneda Palace), a bent tartózkodó elnök – több forrás szerint – öngyilkos lett. A puccshoz csatlakozott a teljes chilei fegyveres erő (hadsereg, tengerészet, légierő és a rendőrség (Carabineros). A fegyveres erők katonai kormányt alakítottak és vezetőjüknek megtették Allende addigi főparancsnokát, Pinochet tábornokot. Az Egyesült Államok azonnal elismerte az új rezsimet és felajánlotta segítségét.
Az ezt követő megtorlás példanélküli Chile történetében. Az ENSZ és az emberi jogi szervezetek mélységesen elítélték a több ezer ember börtönbe vetését, megkínzását, „eltűntetését” és meggyilkolását. 200.000-re becsülik az országot elhagyók számát.
Allende elődje, Frei elnök, aki a marxista államelnök hivatali ideje alatt ellenzékben volt, először üdvözölte Pinochet hatalomátvételét, majd látva annak brutalitását, a katonai diktatúra ellen fordult. Hasonlóan üdvözölte a puccsot a katolikus egyház feje: Raúl Silva Henríquez bíboros is, aki szerint a hadsereg megmentette az országot a „marxista diktatúrától”. Viszont a puccsisták emberjogi és szociális érzéketlenségét látva hamar Pinochet-ék ellen fordult a szókimondó bíboros.
A (részben trockista) marxisták szerint Allende nem látta át a helyzetet, a „baloldali koalícióba” bevett kommunisták pedig nem voltak elég erősek, így elmulasztották azt az alkalmat, amikor szabadválasztáson a marxisták hatalomra tudtak kerülni (először a történelem során!). Allende kormányzása alatt a kommunista (főtitkár) Corvalán semmit sem tett a hatalom megszilárdítására. A sztrájkokat az ellenzék (beleértve a CIA) szervezte. A munkásosztály nem volt felkészítve Allende és a szocialista, marxista értékek megvédésére. Magát a puccsot néhány (mindenre elszánt) katona hajtotta végre. A fegyveres erők többsége a laktanyákban maradt, és tartották magukat, amire felesküdtek: „a mindenkori köztársasági elnököt szolgálom és védem”. Valóban, Corvalán neve akkoriban nem szerepelt a hírekben! Mégis letartóztatása után távollétében, Moszkvában(!), Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntette ki Brezsnyev.
Chile, Allende elnöksége alatt, vette fel a diplomáciai kapcsolatot Kubával és Észak-Koreával. A szeptemberi katonai puccsot követően a szocialista országok, élén a Szovjetunióval, megszakította a diplomáciai kapcsolatot Chile-vel. Így az NDK, Észak-Vietnam, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária, Jugoszlávia és Magyarország is. Ugyanakkor  Románia és Kommunista (Vörös) Kína, nem!
 
Most vissza a családi történethez! 1979-ben Győrben meghalt Margit néni. A két távolba szakadt fiú 30 év elteltével úgy érezte hazajöhet, hogy búcsút vehessenek édesanyjuktól. Pista, mint amerikai állampolgár, az Egyesült Államok hadseregének egyik laboratóriumának vezetője, megkapta a haláleset miatti sürgőségi beutazó vízumot Magyarországra. Gyuri bajban volt, mert Chile-ben nem volt magyar külképviselet. Így magyar beutazási vízumot a Pinochet-diktatúrában élő chilei még halálesetkor sem kaphatott! Valaki megsúgta Gyurinak, hogy repüljön Bécsbe, és ott a magyar követségen nagy valószínűséggel megkapja arra a pár órára a beutazási engedélyt, hogy eljusson Győrig, a mama temetésére. Közel 20 órás repülés után Bécsben beadta és várta a beutazási engedélyt, hogy végső búcsút tudjon venni édesanyjától. Nos, a magyar állam képviselői sokkal előbbre tartották az ideológiát és a politikát, mint az anya-fiú közti emberi, családi kapcsolatot, és nem adták meg a beutazási engedélyt. Ez a történet egy életre megtanított, hogy a "nagy politika" semmibe veszi a kisembert, a családi, emberi kapcsolatokat.