Látlelet a szabad választások tükrében (1990-2018)

 

A világ egyik legbonyolultabb választási rendszerét alkották meg a rendszerváltó pártok, ill. szakemberei. Volt, két forduló, volt, két választó lista (párt és egyéni), volt mandátum, amivel ("töredékszavazattal") akkor is nyerni lehetett, ha nem volt meg a szavazati többség, stb.

Nem tudom, a magyar lakosság mennyire volt tisztába ezzel a rendszerrel. Mindenesetre a külföldi megfigyelők nem igazán értették az egészet.  Ugyancsak suba alatti megegyezés volt az akkori két legnagyobb párt között, hogy amelyik nyer, az adja a miniszterelnököt, amelyik meg veszít, az adja a köztársasági elnököt. A parlamentbe kerüléshez 4 % volt a bűvös álomhatár. Később ezt 5 %-ra emelték.

Nem tudni, miért engedték, hogy külföldiek (mint vevők) is részt vegyenek a privatizációban. Miért nem adtak (megfelelő tőke, ill. bankgaranciát) a magyar vállalkozóknak, befektetőknek. Miért nem követték '56 szellemét, a "gyárat vissza nem adunk" jelszót, és alakították át a gyárakat, üzemeket részvénytársaságokká, azaz tették az ott dolgozókat részvényessé, érdekeltté a termelésbe.

Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is, „mezőgazdasági részvénytársaságok” alakítása, és ezzel a parasztságot, a faluközösségeket nem csak a termelésbe, de az értékesítésbe is bevonni.

Ha már ’56-ot és a „gyárat vissza nem adunk” jelszót említettem. A szovjetrendszer helyett a sokkal liberálisabb jugoszláv rendszer volt az akkori többség példaképe. Nem véletlen, és ugyancsak jelzésértékű, hogy 1956 november 4-én a Nagy Imre kormány tagjai a Parlamenttől sokkal távolabb eső jugoszláv követségre menekültek, ellentétben a kommunistaellenes Mindszenty József bíborossal, aki a közeli amerikai követségen keresett és kapott menedéket.

A 2010-es választás, ill. annak eredménye mérföldkő a magyar történelemben. Békeidőben ilyen (kétharmados többség) talán még sohasem volt az ország parlamentáris történetében.  Az más kérdés, hogy ezt a lehetőséget nem az ország és népe javára használta ki a nagy többség bizalmát elnyerő kormány, ill. annak miniszterelnöke.

A mai napig nincs (komoly, őszinte és) tárgyilagos elemzés a 2010-es választásról. Sem a győztes, sem a vesztes oldaláról.  Különösen a szocialisták részéről hiányolom ezt, mert e nélkül nem lehet „baloldali megújulás”. A 2010-es választás ugyanis sok mindenre magyarázatot ad, különösen arra, hogy miért pártolt el a baloldallal szimpatizáló lakosság kb. fele (egy millió szavazó). Akkor (2010) még a régi választási rendszer volt érvényben, azaz választókerületek, körzetek nem voltak úgy átalakítva, hogy a kormányzó pártnak kedvezzenek.

A szabad választások első húsz évében (1990-2010) keresendő az a problémahalmaz, vagy inkább logikus folyamat, amely gyökeresen megváltoztatta a lakosság gondolkozását, és a populizmus segítségével a nacionalizmus felé fordította az országot.

1990

Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz „zsidó”).

Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.

Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett tönkretette (felszámolta) a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.

1993  a fordulat éve

A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).

A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel, megjelenés, a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, kormánya (és a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 

Csak zárójelben, 1993 október 31-én hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”

1994

1994-re a népnek elege lett a „kapitalizmus”-ból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Az MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását. Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.

1998

A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.

Orbán a nyugati demokráciákban ismeretlen „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.

Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.

2002

Majd 2002-től jött a 8 év szocialista kormányzás.  2002-ben még bízott a lakosság a „váltókormányzásban”, és hittek a miniszterelnök-jelöltnek, aki fizetésemelést ígért. Megválasztása után Medgyessy ezt be is tartotta! Ugyanakkor érthetetlen, hogy az MSZP egy pártonkívüli bankárt jelölt a kormányfői posztra. Eszerint a párt és vezetése nem talált egyetlenegy embert sem tagjai sorából. aki miniszterelnöknek alkalmas lett volna. Arra pedig végkép nincs magyarázat, hogy az MSZP miért egy volt ügynököt (D 209) ültetett a kormányfői székbe.

Az MSZP a következő országgyűlési választásra (2006) egy fiatal, „jó beszélőkével megáldott” jelöltet kívánt állítani, az ellenzék vezéralakjának tartott Orbán Viktorral szemben. Nem véletlen került Medgyessy mellé a Fidesz mintára létrehozott sportminiszteri posztra Gyurcsány Ferenc, akit a „pécsiek” (Toller László, Szili Katalin, Lampert Mónika, Gyurcsány Ferenc, stb.) támogattak.

Nagyon furcsa volt Medgyessy leköszönése. Korrupcióra hivatkozva, de közelebbi részletet (bizonyítékokat) nem közölve, a kormányfő távozásra szólította fel gazdasági (és egyben közlekedési) miniszterét, Csillag Istvánt. A kisebbik koalíciós párt (SZDSZ) azonnal megzsarolta Medgyessyt: ha meneszti Csillagot, akkor az SZDSZ felmondja a koalíciót. Ekkor az a hír járta, hogy a koalíciós szerződés pontosan meghatározza, mely tárcák (összesen négy!) az SZDSZ-é. A tehetetlen Medgyessy ekkor lemondott. Az új miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, kinevezését követően az SZDSZ már nem ragaszkodott Csillaghoz és a tárcához! Sőt, a kisebbik koalíciós párt elfogadta, hogy a koalíciós megállapodás ellenére egy pártonkívüli (Kóka János) legyen a gazdasági miniszter.

2006

A 2006-os parlamenti választást az MSZP nyerte, mindössze 63.700 szavazattal a Fidesz-KDNP elől. A kormányzáshoz, a „baloldali” többséghez, szükség volt az SZDSZ több mint 351.000 szavazatára. Ha csak a papírformát nézzük, akkor is jól látható, érzékelhető, hogy az ország két nagy táborra szakadt. Orbán ráérzett, hogy kemény munkával (populista és nemzeti jelszavakkal) könnyen a maga oldalára tudja állítani a lakosság többségét. Csak fokozni kell a kormányellenes „aknamunkát”, a populizmus terjesztését, a „baloldal” lejáratását. Ezzel szemben Gyurcsány, mint demokrata, mi több „szociáldemokrata” szerepben tetszelgett, és semmit sem tett a törvényeket kijátszó Fidesszel szemben. Orbán („magyaros” észjárással) remekül kihasználta a magyar demokrácia gyenge pontjait, hibáit, kiskapuit. Lásd pl. a látványos kordonbontás. Az öszödi („titkos”) beszéd csaknem lángba borította az országot. Gyurcsány keményen bírta a pofonokat, de ellenük nem tudott (vagy nem akart?) tenni. Liberális demokratát játszott egy nacionalista beállítottságú országban, ahol az előző évszázadban a gyűlölet már nem egyszer felülkerekedett.

Orbán nagyon ráérzett a megosztottság fokozására, arra, hogy a nyugati demokráciát legfeljebb hírből ismerte a magyar nép. Táborozás a Kossuth-téren, a parlament emberi ürülékkel való körbepiszkítása, stb. A Fidesz vezetők és parlamenti képviselők napi fellépése, szónoklása. Majd tömeggyűlés a Hotel Astoriánál. Ott, ahol se előtte, se utána Orbán (és pártja) nem szervezett ünnepi megemlékezést, nagygyűlést. Majd jött a gazdasági világválság, amit Gyurcsány nem tudott kezelni. Végül megfutamodott. Az SZDSZ felmondta a koalíciót, mire Gyurcsány lemondott és átadta az ország vezetését egy gazdasági szakembernek. Igaz, Bajnai előre bejelentette: a következő parlamenti választáson (2010) nem indul a miniszterelnöki posztért. A gyurcsányi pártvezetés nem vette figyelembe az ország helyzetét, hogy a lakosság elvesztette a közbiztonságba vetett hitét. Magát a „cigánykérdés” szót, fogalmat betiltották, és közben nem erősítették meg a rendőri jelenlétet a kis, távoli településeken. Ebben a (kényszer) helyzetben az MSZP bizonytalan és csalódott szavazói átpártoltak a Jobbikhoz, és ezzel a szélsőjobboldali párt annyira megerősödött, hogy napjainkban is (közel) egy szinten van az MSZP-vel. Ez pedig ugyancsak ékes bizonyítéka, hogy a lakosság többsége nacionalista, a (populista) nemzeti oldal híve.  

Kilátások 2018-ra

 

Az elmúlt közel harminc év magyar belpolitikai eseményei Orbán és a Fidesz (további) hatalmon maradását vetítik előre. A nacionalizmus ellen (Magyarországon) nincs orvosság. Ennek mély történelmi múltja van. Alapelv: „mindenki minket bánt, pedig mi olyan jók vagyunk”. Ez a szemlélet uralja az elmúlt száz év gondolkozását. Az ebben rejlő erőt ismerte fel Orbán, és erre alapozza egész rendszerét, amit az átlag magyar elfogad, sőt helyesel. Máskülönben mivel magyarázható, hogy 2002-es bukása másnapján milliók álltak mögötte. Ellentétben a demokráciákban bevett szokással, hogy a bukott politikustól és pártjától elfordulnak a választók, ill. a pártnak új vezérrel kell megpróbálni a visszatérést a hatalomba.

Csodálom, hogy még ma sem világosult meg az ellenzék, élükön az elemzőkkel, a „politológusokkal”, hogy Orbán már 2002-ben felvázolta jövőképét, és életfilozófiáját, miszerint újbóli hatalomra jutásáig pártja a parlamentben nem ellenzékben, hanem kisebbségben lesz, elvégre „a nemzet nem lehet ellenzékben!” Politikai és történelmi szempontból ekkor alapozta meg a 21. századba átívelő magyar nacionalizmust, és a klasszikus értelembe vett polgári demokrácia leépítését.

Orbán neve és személye fogalommá vált. Ma már nincs olyan esemény, történés, amivel kapcsolatban ne hozná szóba a média. Jobb- és baloldal egyaránt. Különösen az ellenzék jeleskedik ebben. Tudat alatt szinte minden ellenzéki megnyilatkozásban ott van a miniszterelnök neve. Igaz, általában szidják, de akkor is ott van! Ahelyett, hogy bírálat helyett bármiféle alternatívát vázolnának fel.

A 2010-ben megszerzett abszolút többség legitimálta, törvényesítette Orbán (sajátos) hatalmának kialakítását és megerősítését. Látszólag minden törvényesen történt és történik. A szemfényvesztés tökéletes. Új alkotmány készült. A magyarázat: a szovjet típusút le kellett cserélni. Valójában olyanná alakították át, amely „bebetonozta” az orbáni rendszert. Valamennyi tisztségviselőt alkotmányosan választották meg. Arról viszont se az alkotmány, se a törvények nem szólnak, hogy ezek a figurák mennyire függetlenek, milyen kapcsolatban állnak a miniszterelnökkel, akár rokoni, baráti vagy anyagi alapon. Nincs egyetlen demokratikus állam ezen a Földön, ahol a köztársaság alapját képező három legfőbb méltóság (köztársasági elnök, miniszterelnök, valamint az országgyűlés elnöke) egyazon pártból, mi több ugyanazon haveri körből, kollégiumi baráti társaságból származna.

Ezzel a politikával tudja átverni az EU-t, annak pénzosztását. Az EU csak azt írja elő, hogy pályáztatás útján lehet (kell) a pénzeket, a támogatásokat lehívni. Arra már nincs apparátusa Brüsszelnek, hogy megvizsgálja (ellenőrizze) a pályáztatások útján ki kapja a pénzt, a (nagy állami) megbízást. Ez sokaknak tetszik. „Én is ezt csinálnám” – hallani sokfelől. A korrupció sem új. A Kádár korszakban is virult, protekció volt a neve. Igaz, akkoriban nem a meggazdagodás dominált. Ez egy ilyen ország. Sportot csinálnak az ügyeskedésből a kiskapuk megtalálására. Ez ellen senki sem lázadozik, ellenkezik. Legalábbis a többség nem. Ezt ismerte fel Orbán, és alapozta meg hatalmát, olyannyira, hogy a választási rend, a körzetek átrajzolásával (hosszú időre) bebiztosította győzelmét.

Magyarán, Orbánt és a Fideszt demokratikus úton nem lehet leváltani. Hogyan is lehetne, amikor rendszerének nincs alternatívája. A jelenlegi ellenzék, pedig számszakilag alkalmatlan a parlamentáris többség megszerzésére.  Kezdjük ott, hogy a „baloldal” nem számol az MSZP-vel kb. azonos (20 %) erőt képviselő Jobbikkal. A Gyurcsány vezette DK csak zavaró tényező a megújulást kereső MSZP stratégiájában.  Igen, változás előtt áll a „baloldal” legnagyobb tömörülése, miután vezetősége felismerte, hogy közel 30 év után már nem lehet az egykori arcokkal szavazatot szerezni.  Annak ellenére, hogy vannak, akik éppúgy Gyurcsányban látják a „Megváltó”-t, mint a Fidesz hívők Orbánban. Történelmileg a volt MSZP elnök és kormányfő leszerepelt, kiírta magát a magyar politikából. Önkényesen, a tagság megkérdezése nélkül, szociáldemokratának kiáltotta ki az MSZP-t, annak ellenére, hogy a párt nevében szereplő „SZ” betű továbbra is „szocialistát” jelentett. Majd cserbenhagyta pártját, és a gazdasági világválságtól megrémülve hirtelen mindenről lemondott, és összeállt a politikai süllyesztőben eltűnt két egykori „rendszerváltó” párt néhány tagjával, akik a kezdetek óta MSZP ellenesek voltak (MDF, SZDSZ). Ennek a törpepártnak a szavazata nem a „mérleg nyelve”. Habár biztos jól jönne az MSZP-nek, de a 2018-as választási eredményt nem tudja befolyásolni. Ami feltűnő: a fiatalok alapította sok új kispárt mind Orbán leváltásán munkálkodik. Igaz, inkább csak „elméleti” szinten, hiszen alternatívát nem tudnak felmutatni, csak Orbán szidásában merül ki ellenzékiségük. Ugyanakkor egyikük sem akar lepaktálni az MSZP-vel. Valójában valamennyien (még mindig) a „kádári utópártot” látják, érzik a legnagyobb „baloldali” pártban. Orbán korábbi elképzelése, miszerint a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra, bevált. Tudat alatt működik.

Vajon, ez az alternatíva csak balról jöhet? Miért nem jöhetne jobbról? Egy olyan jobboldali párt, tömörülés miért nem jöhetne létre, mely az EU értékeit és védelmét tűzi ki céljául, és a nyugati jobboldali értékeket kívánja képviselni? Ha lenne ilyen, az sem tudna gyökeret verni Magyarországon, mert a nacionalizmus mindent visz. Különös tekintettel a „migránsokra”. A felheccelt lakosság „baloldali” elkötelezett tagjai is Orbán pártján vannak, ha a kerítés, a „betelepítés” szóba kerül. A félelem oly nagy (és mély), hogy ha más nem, akkor ez fogja meghozni Orbán számára a választási győzelmet. Hiszen a többség fél, félti magát, gyerekeit, unokáit.

 

 

 

 

 

 

 

 

Orbán, Putyin és a demokrácia

E három szó, fogalom foglalkozatja a hazai értelmiséget.

 

Hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem, mint az egyetemes demokrácia bajnoka, fog bevonulni a történelembe már most borítékolható. Még az „erőskezű államférfi” titulusra pályázhat, ha az utókor kegyes lesz hozzá.

 

Ötödik éve vezeti, pardon irányítja azt az országot, melynek népe sok mindent kibírt és túlélt az elmúlt száz évben. Remélhetőleg az Orbán korszak is csak egy múló epizódja lesz a 21. század elejei magyar történelemnek.

 

Külön pechje, vagy épp szerencséje – nézőpont kérdése - a hazai politikai és értelmiségi elitnek, hogy a világot sokkal fontosabb dolgok tartják izgalomban, mintsem a magyar belpolitika.

 

A főmumust manapság Putyinnak hívják, ami érthető, hiszen a Szabadvilág képtelen leszámolni a múlttal, a hidegháborúval. Igen, a fejekben az orosz (lélek) még mindig egyenlő a szovjettel. Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A 20. századi kontinentális Nyugat-Európában is csak a II. világháború után, kezdett kibontakozni a tolerancia, a kölcsönös tisztelet és megértés. A kelet-európai népeknek más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom.

 

Hiába próbálja az USA (és az EU) segíteni például Ukrajnát, hasonló tragédia van kialakulóban, mint Milosevic idejében volt a Balkánon. Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült pártot (Szvoboda) támogat az USA. Hiszen a jelenlegi kijevi kormányban négy minisztert ad a Szabadság (Szvoboda) párt. Ez olyan, mintha egy Fidesz-Jobbik koalíció esetén Washington a szabadság és demokrácia élharcosának nevezné Orbánt. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden miért és hogyan lett az ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Úgy tűnik, az USA nem ismeri a térség történelmi hátterét. De úgy látszik, Nyugat-Európa (az EU) is feledékeny.

 

Amit Nyugat-Ukrajnának nevezünk, az 1918-ig Galícia néven az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Az 1867-es (galíciai) Kiegyezés után a hivatalos nyelv a lengyel lett. Nyugat-Galícia fővárosa Krakkó, Kelet-(és egész) Galícia fővárosa Lemberg, Lwów, Lvov, Lviv volt. Kelet-Galíciában a földesurak és a nemesség lengyel, a földműves parasztok (többsége) pedig ukrán volt. 1918-ban Ukrán Népköztársaság, majd Pilsudski marsall vezette lengyelek véres harcok árán létrehozták a 150 évig nemlétezett (Nagy-)Lengyelországot, benne Galíciával. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Sztálin és Hitler visszaállították az egykori (császári-cári) német-orosz birodalom határait, azaz Lengyelország ismét eltűnt a térképről. Nyugat-Galícia német lett, Kelet-Galícia, meg szovjet.

 

Később a szovjet propaganda (még a 90-es évek magyar történelemkönyveiben is!) ezt úgy állította be, mint a nácik elleni „megelőző” hadviselést, melynek keretében „felszabadították” (a sohasem létezett) Nyugat-Ukrajnát (Kelet-Galícia) és Nyugat-Belorussziát. 1939. szeptember 17. óta ez a terület a Szovjetunió része lett. A lengyel lakosság nagy részét Szibériába deportálták, majd az 1941-es náci orvtámadás után az ukránok a szovjetmentes független Ukrajnáról álmodozva a nácikat felszabadítóként üdvözölték és a jobb népességarány érdekében elkezdték a lengyeleket irtani. A szovjet államigazgatás visszatérte (1944-45) után a még megmaradt lengyel lakosságot nyugatra deportálták. Úgynevezett „lakosságcsere” címén áttelepítették őket az egykori Kelet-Poroszország területére, ahonnan a német lakosság önként menekült a Vörös Hadsereg elől. Hogy Sztálin örökre biztosítsa a volt lengyel területek szovjet-orosz megszállását és bekebelezését, az akkor alakult ENSZ-be, mint független államot vettette fel az akkorra már "megnagyobbított" Ukrán és Belorusz SzSzK-t.

 

A mai Ukrajna nyugati része (az egykori Galícia) története során sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Ezt a területet és lakóit támogatja a Szabadvilág, mint az ukrán narancsos forradalom bölcsőjét, annak ellenére, hogy az oroszbarát Janukovics ukrán elnök elkergetésében tevékenyen részt vettek szélsőséges elemek. A jelenlegi kormánykoalició-ban résztvevő Szvoboda (Szabadság) párt egyik tanácsadója alapította 2005-ben a "‘Joseph Goebbels Politikai Kutatóintézetet”, melynek nevét később "Ernst Jünger"-re változtatták.

 

A mostanra kialakult helyzetet Keleten, a mindig szovjet-(cári)orosz területen, élők nem jó szemmel nézik, és inkább a putyini Oroszországot választanák, ahol az életszínvonal is magasabb, mint az IMF és Világbank hiteleire szoruló csőd szélén álló fiatal köztársaság. A modern, mai Ukrajna története sokban hasonlít arra, ahogy a „kapitalizmus” Magyarországra is megérkezett, és amiből aztán napjainkra Orbán Magyarországa kialakult

 

Putyin és Orbán vezetési és szervezési stílusa, módszere valóban nagyon hasonló. A részleteket már rengeteg elemző értékelte, és vérmérséklettől, no meg politikai beállítottságtól, függően valami negatív végkövetkeztetésre jutott. Azt viszont, mintha kifelejtették volna ezek az amúgy alapos elemzések, hogy ehhez a vezetési stílushoz kell egy olyan tömegbázis (nevezzük népnek), mely elismerően és vakon hajlandó követni a központi utasításokat.

 

Igen, a mentalitás, a közgondolkodás, nem „nyugati”, nem úgy éli meg a hazai kisember vagy átlagember a körülötte zajló „nem demokratikus” eseményeket, mint azt egy nyugat-európai, vagy tengerentúli tenné. Ezt szokták egy szóval summázni: a birkanép. Pedig nem az! Csak úgy van (és volt) szocializálva az elmúlt 150 évben.

 

Egy közelmúltbeli példa. Merkel kancellár asszony a kancellári repülőgéppel ment a német válogatott első VB-mérkőzésére Braziliába. Mivel a kirándulás államköltségen történt, a kancellár asszony meghívta valamennyi parlamenti párt frakcióját, hogy közösen szurkoljanak Németországért. Nos, egy ilyen gesztus a hazai demokratáktól, pláne napjaink "illiberálisaitól" elképzelhetetlen.

 

12 évvel a szabadság megszerzése és a demokrácia gyakorlása után (2002-ben) egy bukott miniszterelnök a választás elvesztése utáni napon kijelentette, hogy "A haza nem lehet ellenzékben”. Egy nyugati demokráciában a szónok azonnal politikai (és erkölcsi) halott lenne, oly mértékű felháborodást váltott volna ki. Magyarországon, viszont milliók álltak az antidemokratikus kijelentés megfogalmazója mögé.

 

Ez volt az a pont és első komoly jel arra, hogy a (sajátos?) magyar gondolkodás nagyon messze van a nyugati, pláne demokratikus közfelfogástól. Ekkor 2002-t írtunk, a 21. század kezdetét, és már akkor be kellett (volna) látni, hogy igen messze vagyunk Európától, hiszen a hazai közgondolkodás nem vetette meg az effajta antidemokratikus szemléletet ("A haza nem lehet ellenzékben"). Sőt! Mint láthatjuk ez a kijelentés már magában hordozta az idén júliusi tusnádfürdői bejelentést, ami ennek a 12 évvel ezelőtti kirekesztő, nacionalista gondolkodás logikus következménye. A népnek pedig ez tetszik, mert nacionalista, és a merjünk nagyok lenni (hitleri) elképzelésen alapszik.

 

Igen, Hitler is annak köszönhette népszerűségét, hogy szembe mert szállni a versailles-i békediktátummal, Németország megcsonkítása és a német nép (hadi sarccal történt) megnyomorítása miatt. Az elégedetlenséget csak tovább súlyosbította a gazdasági világválság. Hitler elhatározta, hogy a háborút vesztett Németországot talpra állítja, és virágzó nemzeti, szocialista birodalmat hoz létre a ("zsidók irányította") kapitalizmus helyén. Kezdeti gazdasági sikereit nemcsak a német nép tömegei, de a nyugati, demokratikus világ értelmiségének egy része is csodálta. Épp úgy, mint a nyugati „baloldal” a Szovjetuniót. Érdekes, Mussolini fasiszta Olaszországa nem volt annyira szimpatikus a „haladó baloldal” számára. Pedig odajárt (Velence, Capri, Sorrento, stb.) nyaralni a haladó („baloldali”) értelmiségi elit (és a jómódú zsidóság).

 

A Führer szerint a zsidók akarják uralni a világot, ők szervezik a forradalmakat, és a munkás (paraszt) tömegek mögé bújva szítják a világforradalmat, hogy aztán ezen keresztül szerezzék meg a világuralmat. Hitlerrel ellentétben az orbáni koncepció nem nevezi meg az ellenséget, pontosabban mindenki az, aki a magyarság ellen van, különösen a liberálisok. Gyakorlatilag elveti a klasszikus demokráciát, és mindent a magyar (nemzeti) érdek alá helyez. Ebben a gondolatmenetben pedig már a szovjet (bolsevik) ideológia érezhető ki, mely Magyarországon 40 éven keresztül hirdette, hogy az egyén a közösség alá van rendelve. És ez (egyelőre) tetszik a népnek, mert eddig is ebben a tudatban élt, csak eddig ideológiai alapon, mostantól pedig „nemzeti” alapon.

 

Tehát, 2002-ben, a magyar nép Orbán egyetlen mondatával kiengedte az antidemokrácia szellemét a palackból. Amikor egy demokratikus választás másnapján minden ellenvetés és következmény nélkül elhangozhatott, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

Az elkövetkező „nyócév” ugyancsak azt bizonyította, hogy a magyar néptől távol áll a nyugati demokrácia. Az „utódpárt” megbélyegzéstől megválni képtelen „baloldal” (MSZP) sem tudott megújulni, mert nem tudta felfogni, hogy ez az ország és népe nem érett meg a nyugati demokráciára. Gyurcsány azt hitte, ha elolvassa Tony Blair könyvét, attól már ő maga és a magyar nép (jó része) szociáldemokrata lesz. Erre a naivitásra maga az élet cáfolt rá. No meg a kisebbik koalíciós partner (SZDSZ), mely ekkorra már feladta a '89-es forduló idején hirdetett „piacgazdaság” elvét és áttért a magyar társadalomtól (teljesen) idegen liberális gondolatok terjesztésére. Például a másság, a könnyű kábítószerek legalizálása, az egyneműek házassága, stb., melyek a hazai társadalomnak csak egy igen szűk értelmiségi rétegét foglalkoztatta, miközben a többségben undort, jobb esetben nemtetszést váltott ki, vagy esetleg amolyan „nyugatmajmolásnak” tartotta.

 

A 2008-as gazdasági válságból kivezető útra is valami „kapitalista” megoldást próbált alkalmazni a szocialista-liberális államvezetés. Gyors kölcsön felvételt, amit az IMF biztosított. Az a nemzetközi bank, mely a nagyvilágban elég rossz hírnévnek örvend. Mindenkinek ad hitelt (meglehetősen alacsony kamattal) és cserében „beleszól” az ország gazdaságába. Megszorításokat követel, hogy pénzét (biztosan) visszakapja. Ezért például az EU (akkoriban) megtiltotta az euró-övezet országainak az IMF-től való hitelfelvételt. Csak amikor Görögország került a csőd szélére, engedélyezte Brüsszel az IMF-hitelt.

 

A magyar gazdaság (szerkezete) azonban nem annyira „kapitalista”, mint a világ legnagyobb gazdaságáé (USA). De nem is olyan stabil, mint Európa (és az EU) „legfegyelmezettebb” gazdaságáé, a németé. Magyarország, mint az EU (egyik) legsebezhetőbb gazdasága végül is (hála Bajnainak) képes volt megállítani a fenyegető csődöt. Az ennek érdekében tett megszorítások viszont már csak utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, amitől a lakosság végképp és végleg elfordult a „baloldaltól”.

 

Persze ennek a baloldali bukásnak még számtalan más oka is volt, de a lakosságot nem érdeklik a magvas filozófiai elmélkedések. Őket a valóság érdekli, no meg a könnyen érthető demagógia pl. ezek mindent elloptak, ezek a komcsik, itt semmi sem változik, stb.

 

A 2010-es csúfos vereség okát mai napig nem elemezték ki. Hogy Gyurcsány (akárcsak 8 évvel azelőtt Orbán) nem vonult vissza, mint az ilyenkor a nyugati demokráciákban szokás, ugyancsak azt jelzi, hogy ez bizony Kelet-Európa. A 2004-ben meggyőződéses szociáldemokrataként bemutatkozó baloldali pártvezető 2010-re egy jellegtelen kispárt vezetőjeként lépett ismét a színre, ami azt jelezte, hogy felhagyott elkötelezett szocdem nézeteivel (ha egyáltalán volt neki olyan) és összeállt a politikából kiszorított, eltűnt két egykori rendszerváltó párt (SZDSZ, MDF) még megmaradt tagjaival. Számomra, hiteltelenné, komolytalanná vált az egykor szocdem színekben tetszelgő volt miniszterelnök. Ezt a fura helyzetet használta ki a ravasz orbáni propaganda. Utcai plakátokon próbálták a köztudatba visszahozni és egyúttal "démonizálni" azt a levitézlett volt miniszterelnököt, aki ekkor már egy parlamentbe jutási küszöb eléréséért küzdő párt elnöke volt. Ez a fajta választási kampány a nyugati világban elképzelhetetlen. Más mentalitás. Viszont a magyar népnek ez kell(ett), miközben a baloldal vezető erejének tartott MSZP-ről ekkor már, kis túlzással, a tömegek azt sem tudták, ki az elnöke.

 

A magyar lelket a nyugati demokraták nem ismerik és nem értik. Azt csak egy Orbán féle politikai kalandor érti és ismeri, aki nagyon jól tudja, mi kell a széles néptömegnek: demagógia, nacionalizmus és az állandó „harc” a külső ellenséggel. A belső ellenség talán ebben a ciklusban fog napirendre kerülni.

 

Orbán Viktor hihetetlen érzékkel tudja akaratát véghez vinni, miközben a néppel el tudja hitetni, hogy ő csak jót csinál, és természetesen mindent a haza érdekében. Ami felettébb különös: hívei és támogatói sohasem kételkednek a pártvezér miniszterelnök szavaiban.

 

Hazai hallgatóságának borzasztó ügyesen adja el kormánya teljesítményét. Egyik legeklatánsabb példa az IMF „kifizetése”. A lakosságban tudatosította, hogy a hitelfelvétel hosszú távon nehéz terhet ró a felvevőre. Esetünkben a hitelfelvevő balliberális kormányok voltak. A visszafizetés nehézségeiről nem volt nehéz meggyőzni az embereket, hiszen ezt már eddig is sokan megtapasztalták a saját bőrükön. Aztán egy szép napon a miniszterelnök bejelentette: kormánya visszafizette az IMF hitelt. A magyarok többé nem tartoznak ennek a „kapitalista mumusnak”. A lakosság helyeslően, lelkesen, és elismerően nyugtázta pártunk és kormányunk győzelmi jelentését. Az örömmámorban azonban elfelejtették megkérdezni, hogy miből is fizették ki? Honnan volt, lett nagy hirtelen ennyi pénz? Elvégre az előző (balliberális)kormányok évtizedekre eladósították az országot. Ha kicsit utána gondol bárki is, rögtön rájöhet, hogy máshonnan vett fel a kormány, ill. a magyar állam hitelt, aminek kamatját senki sem ismeri, de egyértelműen sokkal magasabb, mint a nagyon kedvezményes IMF kamatláb.

 

Hasonlóan nagy taps és ováció fogadta annak közlését (épp Tusnádfürdőn), hogy a magyar állam visszavásárolt egy magyar bankot (MKB) és ezzel a magyarországi bankok több mint 50 %-a magyar tulajdonba került. A MKB visszavásárlásáról az eladó (Bajor Tartományi Bank - BayernLB) és a német sajtó is beszámolt. Eszerint Münchenben örömmel fogadták a sikeres eladást, mert a magyar bank (MKB) évek óta veszteséges volt (és a kutyának sem kellett). Erről persze a miniszterelnök – érthető módon – nem szólt. (A bajor bank szerint csak tavaly több mint 400 millió euró veszteséget termelt az MBK, részben az Orbán kormány által bevezetett különadók miatt - Handelsblatt)

 

Az utóbbi időben rendszeresen tájékoztatták a lakosságot, hogy az állam elengedte az önkormányzatok tartozásait. Senkinek nem jutott az eszébe megkérdezni vagy csak elgondolkozni azon, hogy ez mekkora vesztesség az adófizetőknek? Csak az adósságteher szűnt meg, amit az állam átvállalt! Ezzel azonban az önkormányzatok gazdasági hatékonysága nem nőtt, nem változott. A veszteséges gazdálkodás tovább folyik. Magyarán, színtiszta statisztikai manőver, populista szemfényvesztés.

 

Orbán kiválóan ért a lakosság félrevezetéséhez, ill. a történéseket sikerstoryként beadni, és eladni. A tusnádfürdői bejelentését az „illiberális demokrácia” bevezetéséről is csak a mindent alapállásból elvető ellenzék és a nyugati „szakértők” kritizálták, akik a Nyugaton megszokott demokráciáktól eltérő orbáni elképzelésekre azonnal diktatúrát kiáltanak, sőt ellenlépéseket sürgetnek.

 

Csakhogy, mint mindig, a nyugati „szakértők” nem ismerik a hazai gondolkodást, mely szerint a kritikák eleve „nemzetellenesek”, elvégre, „aki Orbán Viktort bántja, az minket is bánt!” (Békemenet jelszava – 2013.)

 

Egy dologról azonban megfeledkeznek a tusnádfürdői Orbán-beszéd helyeslői: az elhangzott példák és magyarázatok már az 50-60-as évek iskolai tankönyveiben is szerepeltek, amikor a lenini eredményeket (NEP korszak) ecsetelték. Statisztikával bizonyították, amíg Amerikában alig 4 %-os volt az energiafejlesztés (villamos áram termelés), addig a Szovjetunióban több mint 100 %-os. Igen ám, ha cári Oroszországban – az I. világháború alatt - egyetlenegy erőmű sem épült, viszont a háború utáni Szovjetunióban egyet építettek, akkor valóban óriási, 100 %-os fejlődés tapasztalható, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a meglévő száz mellé még négyet építettek.

 

Ugyanezt az elvet magyarázta a miniszterelnök, amikor arról regélt, hogy a „hanyatló Nyugat” helyett a gyorsan fejlődő államokról (Oroszország, Kína, Törökország, stb.) kell példát venni. Vajon Orbán lelkes hallgatósága és hívei azon elgondolkoztak-e: e csodás fejlődés következtében hasonló lesz az átlagkereset Magyarországon is, mint például Kínában vagy Oroszországban? A szociális ellátásról nem is beszélve. Ha ezen a lakosság el tudna gondolkodni, talán közelebb kerülnénk a jelenlegi és jövőbeli orbáni valósághoz. Elvégre a kelet-európai mentalitás más, mint a nyugati.

 

A diktatúra kiáltás helyett erről kellene beszélniük az országot és vezetését bírálóknak. Épp olyan egyszerű nyelven, mint azt Orbán Viktor teszi. A populizmus ellen populista érvekkel lehet (talán) meggyőzni az embereket, a sorsuk jobbra fordulására vágyó tömegeket, hiszen a költő szavaival: a Haza minden előtt.

 

 

 

 

A megszállottak emlékműve

Nem tudom kitől származik a “Megszállási emlékmű” ötlete. Sejtéseim vannak, a koncepció érthető: relativizálni kell, pontosabban egyenlőség jelet kell tenni a XX. század két borzalmas diktatúrája (a szovjet és náci) közé. Ezt a célt szolgálta a Terror Házát létrehozó szemlélet is. Már ott is látszott, érződött, hogy a téma bemutatásából ki kell hagyni a “zsidókat”. Nekik külön múzeumot jelölt ki az akkori államvezetés, az első Orbán kormány. Akkoriban csak nagyon kevesen vették észre, és tették szóvá ezt a “megkülönböztetést”. Akkor még nem volt Jobbik. Az csak Orbán bukása után (2002) az elégedetlen polgári körösök táborából jött létre. Méghozzá abból, amelynek megalakulása óta tagja volt Orbán Viktor és Vona Gábor is.

 

Orbán kiválóan ismeri a magyar lelket. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy 2002-es bukása óta követőinek tábora szinte ugyanakkora. Már a választásvesztés másnapján, az első megnyilvánulásaiból (“a haza nem lehet ellenzékben”) jól látható volt, hogy sem ő, sem hívei nem demokraták, úgy, ahogy az ország közgondolkodása sem! Mitől is lenne az, amikor 40 év diktatúrában (relative) egészen jól élt az ország lakossága. Szellemi, intellektuális elnyomás volt, de éhező tömegekről nem lehet beszélni. Hála a kádári politikának. "Jani bá"-t ha Moszkvában felelősségre vonták, védekezésként, no meg magyarázatként, rendszeresen használta a “nemzeti sajátosság” kifejezést, amire aztán főnökei legtöbbször rábólintottak. Ezt a kádári trükköt használja manapság külföldön és belföldön egyaránt szeretett miniszterelnökünk is.

 

Ez a “nemzeti sajátosság” itatja át Orbán minden megnyilatkozását. Tudja, hogy a nacionalizmus élteti és táplálja a hatalmon maradását. A tömeg pedig önként és dalolva tapsol, hiszen a náciktól vett alapgondolattal (merjünk nagyok lenni!) lelket lehet önteni a csüggedőkbe.

 

A miniszterelnök és egyben pártelnök nagyon jól tudja, hogy a “komcsizás” hívószó és jól hangzik egy olyan országban, ahol  a kommunista párttagok száma megközelítette az egymilliót. A teljes honvédség, rendőrség, munkásőrség, plusz vezető beosztásúak vállalati szintig mind párttag volt. Ráadásul az MSZP-t ma is (sokan) utódpártnak tartják. Ezt próbálta Gyurcsány egyik napról a másikra szociáldemokratának “átfesteni”, és demokratikusan vezetni, kormányozni. Orbán, aki jól ismeri az “inkább a szomszéd tehene is dögöljön meg” mentalitást, ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Nem az ország érdeke vezette, hanem személyes ambiciói és a vetélytárssal szembeni gyűlölete. Meg is lett az eredménye: nyolc év szívós munkával 2010-re szétverte az egész “baloldalt”, miközbe fejébe vette, hogy aki magát “baloldalinak” vallja, az, mind “komcsi”. Az alaphangot a Fidesz ötös számú pártkönyvének tulajdonosa adta meg, aki rendszerint felemlíti az első világháborút követő zűrzavaros időket. Lásd a derék fehér terroristák, akik (így utólag) helyesen cselekedtek, de gyengén teljesítettek az orgoványi erdőben.

 

Tehát, a “komcsizást” már évek óta terjeszti az Orbán csapat, amit a választások közeledte (hivatalból!) csak fokozott. Orbán elővette a "Der ewige Jude" (az örök zsidó) című náci (és antiszemita) propagandafilm egyik jelenetét is, amelyben pajeszos, szakállas, kaftános zsidókat mutatnak, majd ugyanezek a férfiak frissen megborotválva, frissen vasalt ingben és (polgári, “üzletemberi”) öltönyben mosolyognak a kamerába. Ugyanebben a szellemben jelentette ki Orbán a Fidesz legutóbbi kongresszusán, hogy a (komcsi) pufajkások öltönyt húztak, de ez senkit se tévesszen meg. Igen, az orbáni üzenet egyértelmű: a kommunisták köztünk élnek, ébernek kell lennünk. Mintha csak a legsötétebb nyilas korszak köszönne vissza, amikor a köztünk élő “zsidóktól” óvott a hatalom.

 

Orbán kommunista ellensége ugyanolyan, mint az antiszemita zsidó, aki származását próbálja így önmagával is felejtetni. Pedig a Rajk-kollégium diákjainak többsége jó káder családokból származott, hiszen ebben az intézményben képezték ki a jövő kommunista elit tagjait. Az orbáni vezetés ezért úgy próbálja a múltat átírni, hogy egyenlőségjelet tesz a nácik és a szovjet közé, miközben magát és híveit az igazság és demokrácia egyedüli (“jobboldali”) letéteményesének tűnteti fel. Erre igen jó alaphangot ad a Terror Háza koncepciója. Ennek szellemében született meg a Szabadság téri emlékmű ötlete is, mely gondolatba sok minden belefér. Először is ott van a téren egy szovjet katonai emlékmű, amit nem sikerült eltávolítani. A mostani összeborulás Putyinnal pedig még inkább megerősíti e hősi emlékmű létjogosultságát. Ellenpontként a térre kivánkozik egy náci emlékmű is, mellyel igazolni lehet(ne), hogy a két eszmerendszer egy és ugyanaz volt. Különben is a tér mentén található egy Horthy-szobor is, ami ugyancsak beleillik a Trianon utáni történelmi koncepcióba.

 

Az egyetlen probléma, amivel – úgy tűnik - Orbánék nem számoltak: az a “zsidók”. Sőt, remek alkalomnak tartották az emlékmű kiagyalói az abszolút nem “kerekszámú” (70) évforduló megülését. Érdekes, az elmúlt 70 évben egyetlenegy kormánynak sem jutott eszébe erről országosan és hivatalosan megemlékezni. Könnyen (át)látható iszonyatos cinizmus Orbán és kormánya részéről azért pénzelni egy Holocaust emlékévet, hogy a kommunizmust egy szintre lehessen tenni a nácizmussal. Úgy tűnik, Orbán (kommunista) Gyurcsány gyűlölete mindenen túltesz.

 

Különben már a Terror Háza megálmodásánál (jól) látszott, hogy a Holocaust nem része az orbáni ideológiai eszmevilágnak. Itt egyértelműen a két diktatúrának az összemosásáról van szó. A Terror Háza honlapján világosan, és érthetően olvasható:

 

“......A kiállítás tematikája időrendi sorrendben követi a magyarországi totális diktatúrák berendezkedését. Az első terem, amely az egész állandó kiállításhoz mintegy bevezetésként szolgál, a Kettős megszállás terme. Itt Magyarország náci és szovjet megszállását mutatjuk be. Pontosan meg is jelöljük azt a napot, amelyen a kiállítás fő témájához, a totális diktatúrák létrehozásához a hátteret egy idegen nagyhatalom megteremtette: 1944. március 19-e, a náci megszállás napja, a nemzeti függetlenség elvesztése......”

 

A "totális diktatúrák magyarországi berendezkedése". Elég sajátos megfogalmazás. Főleg a “berendezkedés”, hiszen erre csak a szovjetnek volt lehetősége! (és ideje), a nácinak, nem.  Kár ezen rágódni. Sokkal izgalmasabb a másik fogalom: a "megszállás" és annak történelmi háttere. A nácik nem bíztak fegyvertársukban, a magyarokban, akik a szövetségi hűség elárulására készültek. Ezért Hitlerék katonai, stratégiai okokból voltak kénytelenek “megvédeni” Magyarországot, mint a keleti front hátországát. Ezzel szemben, a szovjet mint ellenség lépett magyar földre, majd mint győztes kényszerítette rá a Magyarország lakosságától idegen új világrendet.

 

Tehát, a két megszállás között óriási különbség van. Egyben viszont megegyezik a hazai közgondolkodás (és hivatalos történetírás): a két diktatúra közé egyenlőségjelet tesz, és közben mellőzi a Holocaust-ot. Csak zárójelben: a szovjet nem a “zsidók” felszabadítása miatt jött Magyarországra. Az csak velejárója volt a nácik elleni harcnak. Sztálin azt fejezte be, amit Kutuzov elkezdett. A híres orosz tábornok az országába betört ellenséget (Napoelon) csak a Berezina folyóig kergette, verte vissza. Sztálin (a nyugati szövetségesek segítségével) az ellenség fővárosáig űzte a gyilkos betolakodókat. Hogy közben megsemmisítő táborokra bukkantak, puszta véletlen (és szerencse) volt.

 

A náci megszállás stratégiai (védelmi) okokból következett be, mivel a magyar államvezetés hitszegő módon hátat akart fordítani addigi szövetségesének. Ugyanakkor a tengelyhatalmak és csatlósai felé jó oknak bizonyult a közel egy millió magyar zsidó deportálására való hivatkozás. Berlinben tisztán látták, hogy a német-náci barátság addig jó volt, amíg Hitler “kikaparta a gesztenyét” és erőszakkal szerezte vissza a versailles-i szerződésben elveszített német területeket (beleértve Lengyelország nyugati felét). Ebben partner volt a másik nagy vesztes, a cári Oroszország jogutódja, a Szovjetunió is (1939 – Molotov-Ribbentrop paktum). Ugyanakkor 1938-tól a magyar vezetés, mint saját eredményt és dicsőséget állította be az ország népe előtt a terület-visszacsatolásokat. Pedig, a német-náci szövetség nélkül ez nem ment volna. Amikor e nagyvonalú náci segítség viszonzására került sor, az ország lelkiismeretének tekinthető gr. Teleki Pál öngyilkossága – 1941-ben – már jelezte, hogy nincs visszaút abból az erkölcstelenségből, amibe az ország akkori vezetése belekergette hazánkat. A két (náci, szovjet) megszálláshoz, majd a (szovjet) diktatúrához vezető út pontos dátuma: 1941. április 03. - Teleki halála.

 

A “hullarablók” ugyanis csak a pillanatnyi előnyöket szokták észrevenni, a jövőbeni következményeket már nem. Ez napjainkra is érvényes. Igen, az ország közgondolkodása nem tanul a múlt hibáiból. Csak a dicsőséges szép napokra hajlandó és képes visszaemlékezni.

 

Érdekes, az ország déli részén, Pécs, Baja lakossága ma is emlékszik az 1918-1921-es időkre, és a közbeszédben használja a “'szerb megszállás” kifejezést és fogalmat. Viszont a "román megszállás"-ról senki sem beszél. Mondjuk a budapestiek közül. Ehelyett volt egy (Tanácsköztársaság) bukás és egy (Horthy) bevonulás. Így tanítják manapság Budapest történetét.

 

Apropos, Baja. 1921. november elsején itt szállt hajóra és hagyta el Magyarországot IV. Károly utolsó magyar apostoli király, hogy örök száműzetésbe vonuljon. Érdemes lenne búcsú szavait felvésni erre a készülő emlékműre:

 

Magyarok! Tanuljátok meg jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek.

 

Ez a tervezett emlékmű ugyanis a megszállás helyett az oly népszerű és aktuális nemzeti összefogás jelképe lehetne ott a Szabadság terén. De úgy tűnik a jelenlegi vezetéshez jobban illik a Megszállottak emlékműve elnevezés.

 

Végül egy megjegyzés a Terror Házához, ahol eddig még nem rendeztek kiállítást az épület névadójáról, a terrorról. Ha már a huszadik század két totalitárius diktatúráját hasonlitják össze a Ház létrehozói, akkor vajon az ahhoz vezetett (magyarországi) útat miért mellőzik? Hiszen a fehér és vörös terror határozta meg és indította el kishazánkban a diktatúrákhoz vezető útat. Tudjuk, ők voltak a szélsőségek. Tetteik elhallgatásának azonban nyomós oka van. Ugyanis ebből a terror témából nem lehet kihagyni a “zsidókat”, ez pedig már előre vetítené a Holocaust-ot, amiről a jelenlegi Magyarország – még 70 év távlatából – sem akar beszélni. Ebből pedig az következik, hogy az Orbán kormány szerint a “zsidó” téma, mint azt  a Páva utcai emlékközpont példája is mutatja, nem része, nincs köze a magyar történelem XX. századi legsötétebb korszakaihoz.

 

 

 

A két dudás I.

Kétrészes, a második részre kattints ide A két dudás II. .

Szeretem a dolgokat, történéseket fejlődésükben, változásukban nézni, vizsgálni. Ezért régóta meggyőződésem, hogy Magyarországon a nyugati demokratikus gondolkodás elterjedésének alapfeltétele (lenne), hogy az elmúlt 10 év két markáns egyénisége (Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc) eltűnjön, pardon, visszavonuljon a közéletből. Az eltelt idő másról sem szólt, mint e két ember személyes ellentétéről *, amihez egy ország asszisztál, miközben mind életszínvonalban, mind politikai kultúrában egyre jobban távolodunk a (prosperáló) Nyugathoz tartozás „ezeréves gondolatától” (vagy inkább álmától?).

A szovjetrendszer negyven éve oly hatalmas pusztítást okozott az agyakban, amit az elmúlt húsz esztendő képtelen volt kárpótolni. Itt többről van szó, mint a diktatúrából a demokráciába való átmenetről! – amit a hazai értelmiség szeret hangoztatni, és aminek jelenlegi állását, állapotát egyre gyakrabban bírál. Pedig ez csak a felszín. A probléma sokkal mélyebb, hiszen a kapitalizmus alapját, a gazdasági, és vele együtt a szociális szerkezetet verte szét a lenini ideológia. Ennek orvoslása nem sikerült az utóbbi húsz évben.

Egy időben követendő példaként emlegették Spanyolországot, ahol a Franco diktatúrát az alkotmányos monarchia váltotta fel, és a király igen gyorsan és „fájdalommentesen” vezette országát vissza a demokráciába. E példa terjesztői egy nagyon fontos és lényeges dologról hallgatnak, vagy megfeledkeznek. A Franco alapította Spanyol Állam diktatúrája egyértelműen politikai volt, és az nem terjedt ki a gazdasági és szociális szerkezetre. A magántulajdonhoz nem nyúltak, a gyárakat, üzemeket nem államosították, a szakszervezetek, biztosítók, érdekképviseletek működtek, igaz azok „külföldi” (szovjet) kapcsolatait szigorúan ellenőrizték. Franco szovjetellenessége érthető volt, hiszen a polgárháború idején a köztársaságiakat támogató Szovjetunió az ország aranykészletét Moszkvába szállíttatta. A sikeres akció lebonyolítása Gerő Ernő nevéhez fűződik.

Hogy húsz év alatt mi mindent lehet elérni, azt a két világháború közti időben (1918-1938) a csehszlovák fejlődés mutatja a legjobban. De a többi függetlenné vált, ill. újonan alapított kelet-európai országra is a gazdasági megerősödés volt a jellemző. Sőt, egy öntelt Németország öt-hat év alatt (1933-39) annyit fejlődött gazdaságilag, hogy képesnek tartotta magát felvenni a harcot az egész világ ellen.

Magyarország viszont az elmúlt húsz esztendő alatt gazdaságilag szinte semmire sem jutott. Mindez a kapitalista viszonyok és gazdasági alapok ismeretének teljes hiányára vezethető vissza. Negyven éven keresztül hivatalból üldözték a „profitorientált” egyéni kezdeményezést. Lásd a meggymagos ember esete. A maszekok is csak a hiánygazdálkodás miatt voltak oly sikeresek. A rendszerváltást abszolút tapasztalatlan, önjelölt („szocialista”) rendszerbírálók hajtották végre. A meglévő, működő nyugati példákat nem követték, mondván „azt nem másoljuk”, amiket viszont átvettek, azoknál meg nem vizsgálták a működőképességhez szükséges körülményeket, összefüggéseket. A tanácsadó szakembergárda sem volt az igazi, hiszen bármennyire is felkészült, tanult emberek alkották azt, kiképzésük a „szocialista” gazdaság és (terv)gazdálkodás érdekében és alapján történt.

Egy olyan választási rendszert dolgoztak ki, ami bonyolultságával a világon egyedülálló. Mindenegyes parlamenti választás alkalmával a nyugati sajtó erre fel is hívja olvasói figyelmét. Az első törvény, amit a szabadon választott parlament meghozott, a képviselők fizetése volt. Azóta is ez az egyetlen napirendi pont, amit a T. Ház minden alakalommal vita és ellenszavazat nélkül elfogad.

A lakosságot már a rendszerváltás előszeleként belekergették a sajáttulajdonú lakásvételbe. Negyven éven keresztül szociálpolitikai megfontolásból (magyarán propaganda céllal) mesterségesen alacsony szinten tartották a lakbéreket. Az állami bérlakások nagy része még az államosítás előtt (a Horthy korszakban) épült. A lakbérből befolyt összeg meg sem közelítette a 10-20 évenként esedékes renoválás, (műszaki, épületgépészeti) felújítás anyagi fedezetét, de még a szükséges mindennapi karbantartásra sem volt elég. A lerobbant épületeket olcsón ajánlották fel a bérlőknek. A szerencsétlen meg örömmel kapott az alkalmon, hogy végre sajáttulajdonú (örök)lakása lesz! Miközben megszabadult attól a rémálomtól, hogy az új, ”kapitalista” rendszerben a fene tudja, hogyan emelik majd a lakbéreket, sőt a tisztázatlan jogviszonyok miatt az állam esetleg a feje fölött eladhatja a házat, a lakást egy jó fizető „kapitalistának”, aki viszont bármikor emelheti a bért, ill. kilakoltathatja az azt fizetni nem képes lakót. (Éppúgy, mint a kapitalista időkben, azaz a Horthy-korszakban volt.). A lakások eszmei értéke egekbe szökött, miközben reálértéke rendesen zuhanni kezdett, hiszen ezentúl nemcsak a lakásnak, de az egész építménynek a fenntartása, jövőbeni karbantartása az új tulajdonosokat terhelte. Ez is csak egy példa arra, hogy mi mindennel nem számoltak az új rendszer megálmodói, és velük együtt a hirtelen jött szabadság élvezői, az ország lakossága. Megjegyzem a jelenlegi devizahitel válság is valami hasonlón alapszik.

A kapitalista átállásnak még számos buktatója volt (van és lesz), amivel a vezetés nem számolt, és amiről (részben ezért) a lakosságot nem tájékoztatják.

Az első szabad választáson a nép valamivel többet (vagy mást?) akart, mint a piacgazdasággá átalakítandó „kádári rendszer” demokratizálását, a (puha) diktatúra (békés) felszámolását. Ezért a nemzeti érzelmeket jobban képviselő MDF kapta a kormányalakításhoz szükséges szavazatot. Ugyancsak az alkotmányosság jegyében (suba alatti megegyezés keretében) az ellenzékbe szorult SZDSZ adhatta a köztársasági elnököt. 1990-ben még úgy tűnt, hogy az egykori kollégiumi diákok alapította Fidesz, amelynek 35 évnél idősebb tagja nem lehetett, valójában az SZDSZ „ifjúsági tagozata”. Ezért „zöldfülűségüket” akkor még kevesen értékelték, az első szabad választáson az érvényes szavazatok 8,95 %-át kapták.

Én 1993-at tartom a rendszerváltás, vagy még inkább a fordulat évének. Akkora kezdtek kialakulni a valódi erőviszonyok, rendeződött át az a politikai paletta, amely a Moszkvától független Magyarországot a továbbiakban nemcsak jelképezte, de meg is határozta. A jobboldal felbomlott, az MDF-ből kiváltak az antiszemita szélsőségek (Csurka), a liberális piacgazdaságot képviselő SZDSZ mellől kihátráltak a fiatal demokraták. Vezetőjük, Orbán Viktor, addigra felismerte a hazai politikában rejlő, de addig kihasználatlan lehetőséget: egy imponáló jobboldal megteremtését. Ennek érdekében lepaktált a Horthy-korszak szellemét magában hordozó MDF-fel, melyért cserében kapott egy székházat, miközben a jobboldali kurzusnak megfelelően saját pártját is átalakította. A 35 éves tagsági korhatárt feloldotta, és pártjával belépett a Közép Demokrata Internacionáléba, valamint a Nemzetközi Demokrata Unióba. Az alapító tagok egy része (Molnár, Fodor, Ungár) ekkor átpártolt az SZDSZ-hez. A Fidesz pedig Orbán nevével forrott össze.

A Boross-kormány idejére az ország többsége megijedt a frissen (és hirtelen) kapott szabadságtól, és az azzal járó létbizonytalanságtól, annak a negyven év alatt megszokott elbocsátás nélküli világnak az eltűnésétől, amelyben csak a jól fizető pozíciókat lehetett elveszteni, hiszen a munkanélküliséget büntették. 1994-ben a 3,60-as kenyér és tej emlékével abszolút többséget kapott a Kádár-rendszer utódpártja, az MSZP. Hornék nagyvonalúan miniszteri tárcát kínáltak fel a piacgazdaság híveként ismert SZDSZ-nek, miközben az Orbán vezette Fidesz egyre hangosabban játszotta ki az antikommunista nemzeti ütőkártyát. 1998-ra beérett az orbáni elképzelés: a kapitalizmust már csak könyvekből, egyéni emlékekből, családi legendákból ismerő lakosság kiábrándult a gyárbezárásokat eredményező, keleti exportot leállító és ezzel a Horthy-korszakkal azonosított munkanélküliséget előidéző jobboldalból éppúgy, mint a létbiztonság reményét visszahozni képtelen baloldalból. Az ártatlan, fiatal, politikai múlt nélküli „szüzek” megkapták a néptől a lehetőséget, hogy valami újat, mást és jobbat csináljanak. Ebben persze segítségükre voltak a kisgazdák, akiknek vezetője addig, mint ellenzéki politikus, igen szórakoztató volt.

A nagy változás elmaradt, a fiatalos lendület eltűnt. Helyette a szovjet időkre emlékeztető vezetői allűrök jelentek meg: Orbán engedte, hogy magyarországi repülőtérről induljanak NATO gépek magyarlakta dél-vidéki célpontok bombázására. Pedig ellentétben a Varsói Szerződéssel, az Atlanti Szövetségben lehetett és lehet nemet mondani. Lásd Görögország, amely nem engedte át területén a NATO egységeket, arra hivatkozva, hogy ortodox testvéreik elleni támadásban ők nem vesznek részt. Vagy vehetjük a Nemzeti Színház áthelyezésének történetét is, ahol az zavarta a párt- és miniszterelnököt, hogy az épület alapkőletétele az előző kormányfő nevéhez fűződik. Ilyen gondolkodást a nyugati világ nem ismer. Csak a szovjetrendszerben élőknek és születetteknek nem tűntek ezek fel. Összehasonlítva a 100 évvel korábban (1896) rendezett (honfoglalási) Millenniumi ünnepség sorozatokkal, és maradandó városrendezési emlékekkel (földalatti, városligeti Vajdahunyad vára, stb.), az államalapítás Millenniumi ünnepség orbáni megülése elég sajátosra sikeredett. A Magyar Köztársaság Országgyűlése egy un. „emléktörvényt” alkotott, melyben kimondja, hogy a Szent Koronát a Parlamentben kell őrizni. Mindez egy köztársaságban, amelynek megteremtéséről nemzeti költőink (Petőfi, Ady, stb.) oly lelkesen álmodoztak. Arról nem is szólva, hogy (Nyugat-)Európa köztársaságaiban (francia, olasz, német, osztrák) ilyen törvény nincs. Viszont az ottani lakosság sem fogékony (ennyire) az ilyen megnyilvánulásokra. Sőt, még az oly mélyen vallásos lengyeleknél sem tapasztalható ehhez hasonló, ahol pedig úgyszintén egybeesik a kereszténység felvétele az államalapítással. Kádár János szavaival élve: ezt hívják „nemzeti sajátosság”-nak, amit Orbán Viktor kiválóan ismer (és alkalmaz)!

Hogy az Orbán-féle Fidesz mennyire magán viseli a (kádári) „nemzeti sajátosság” jeleit, és ezáltal, mennyire nem (nyugati értelemben vett) igazi jobboldali párt, azt a 2002-es választási vereség másnapján ismerhette meg a világ, amikor (a Várban) a vesztes pártvezér bejelentette:

".......Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez a mentalitás ismeretlen a nyugati világban, mi több, idegen a tekintélyes nyugati jobboldali vezetők pl. Churchill, Adenauer, Thatcher, Reagan választási vereség utáni leköszönő beszédeitől. Ez a mentalitás a szovjet (náci-kommunista) gondolkodásból ered, amely konspirációs módon igyekszik szerveződni a fennálló alkotmányos rend, a demokratikus államrendszer ellen.

Orbán négy éves (1998-2002) regnálása alatt szinte csak a külsőségekre koncentrált, és a „nemzeti sajátosság”-okat kihasználva a nemzeti érzelmekre próbált hatni, miközben az ellenzéket nemes egyszerűséggel „magyarellenes”-nek igyekezett beállítani. Ennek ellenére a 2002-es, majd a 2006-os parlamenti választáson is alulmaradt. Ez utóbbikor (2006) a Gyurcsány ellen vesztésre álló első forduló utáni vergődését rossz volt nézni. Tudta, hogy megbukott, de vérbeli focistához híven az utolsó pillanatig nem adta fel a vesztésre álló meccset. Az MDF-fel való nyíltszíni alkudozása egyenesen szánalmas volt, amint mindent felajánlott a kormányzási többség megszerzése reményében. Csak arról feledkezett meg, hogy kormányzása négy éve alatt már egy koalíciós partnert „felfalt”, aki nélkül 1998-ban sem tudott volna hatalomra kerülni. Egykori igazságügyi minisztere, a focihoz semmit sem értő, Dávid Ibolya viszont nem felejtett, és nem akart Torgyán József és a kisgazdák sorsára jutni. Ezért Orbán koalíciós ajánlatait sorra elutasította. (részletek ITT - kattints rá!)

A győzelemért, (a hatalomért) és annak megtartásáért bármire hajlandó ("focista") szellem, azóta is uralja és vezérli a magát jobboldalinak nevező pártot (Fidesz) és vezetőjét. A 2006-os választási beszédében (ugyancsak a Várban) Orbán, pedig arra szólított fel, hogy „aki magyar, az rá, ill. a Fidesz-re szavaz“ („....Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálni! Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek és durva hatalomvágy hajtja őket. Nincs hova hátrálnunk!"..... (Orbán Viktor beszéde)

Ez tisztán és egyértelműen szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus. Ez NEM a demokratikus, parlamentáris jobboldal hangja, elve, eszmeisége!

Ennek ellenére, sem szavazótábora, sem pártja tagsága nem csökkent, ő pedig jó futballista módjára készült a következő „örökrangadó”-ra. Szívós (akna)munkával nyolc év alatt elérte, hogy a lakosság nagy többsége elforduljon a baloldali-liberális kormányzástól, sőt annak irányelveitől is. Orbán remekül kihasználta, hogy ami nincs (törvényileg) tiltva, az mind megengedett, azt szabad csinálni. Megjegyzem hasonló észjárása van a szélsőjobbnak, az „aktív” antiszemitáknak is, amire az érzékenyek, főleg az érintettek, azonnal ugranak, de ellene semmit sem tudnak tenni. De még antiszemitának sem kell ahhoz lenni, hogy az első Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, majd elnökének szobrához letett virágokat, koszorúkat egy, amúgy cigánybűnözést kiáltó, (jobbikos) parlamenti képviselő – minden következmény nélkül - ellopja. És ennek ellenszerét – egyelőre – a baloldal nem találta meg. Sőt, hasonló módszereket próbál alkalmazni. Lásd az USA-ból működő és működtetett kuruc.info vs. Amerikai Népszava. A felháborodáson kívül a liberálisok sem tesznek semmit. Nem is tehetnek, hiszen ők a szabadság bajnokai, olyannyira, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvény is miattuk bukott meg. A piacgazdaságot favorizáló egykori szamizdatosok, majd SZDSZ-esek, az orbáni jobbra tolódás következtében, vagy tán hatására(?) a liberalizmus irányába mozdultak el. Miközben nem vették észre, hogy a magyar mentalitástól abszolút távolálló, mondhatni a közgondolkodástól teljesen idegen témákat karoltak fel és lettek azok szólói. Lásd az egyneműek házassága, vagy a marihuána és könnyű drogok legalizálása, stb. Az ilyen célkitűzések egy gazdag ország fejlett demokráciájában követőkre találnának, de a Kárpátok sötét medencéjében – egy jó darabig – aligha. Talán ez, a tömegeket nem érdeklő és nem érintő programok kudarca, az egyik legnagyobb tanulsága a 2010-es választásoknak, ill. a hozzávezető útnak.

Folytatás: A két dudás II. (kattints rá!)


Kapcsolódó anyagok
* Párharc, amitől egy ország szenved ..............(Wednesday, September 14, 2011)
Arccal a piacgazdaság felé ………..(Monday, October 03, 2011)

A két dudás II.

Ez a második rész, az elsőhöz kattints ide A két dudás I.

Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc is Orbán Viktor nyomdokaiba lépett, és képtelen belenyugodni a vereségbe. Az elegáns forgatókönyv az lett volna, ha a bizalmat vesztett miniszterelnök és pártvezető lemondását követően, visszavonul a politikai életből, majd (esetleg) a következő választások közeledtével a párt (MSZP) ismét felkéri, hogy vigye győzelemre. Csakhogy Kelet-Európában vagyunk, ahol az „elegancia” és a „nyugati játékszabályok” ismeretlen fogalmak. Gyurcsány sem a nyugati demokrácia szülöttje és neveltje. Talán ezért is oly sok a hasonlóság a két nagy rivális között. Habár, mintha Orbán karakteresebb lenne. A focista mentalitás szimpatikusabb az embereknek, mint a magányos futó célratörése.

Ha pedig a pártalapítást vesszük, akkor egyértelműen Orbán győzött, vagy legalábbis vezet. Orbán néhány kollégiumi társával megalapított egy pártot, ami a mai napig létezik, él és virul, sőt elérte azt is, hogy abszolút többséget szerezzen a parlamentben. Ilyen teljesítményt Gyurcsány nem tud felmutatni. Sőt, nemcsak pártalapító nem volt, de gyakorlatilag a párt is kihátrált mögüle. Csak addig volt jó, ameddig jó beszélőkéjének köszönhetően fel tudta venni Orbán Viktorral az „imázs” versenyt, és választási győzelemhez tudta segíteni az MSZMP utódpártját.

Horn idején még éltette az embereket a remény, hogy ami jó volt a Kádár korszakban (a bűnözés visszatartása, a vállalati üdültetés, az üzemi étkeztetés, az óvodai és napközi otthoni ellátás, a munkásszállók, a biztos munkahelyek, a „kiszámítható jövő”) talán megmarad, ill. átmenthető a kapitalizmusba. Ez a remény a Horn kormány ideje alatt nem valósult meg, az, azt követő Orbán kormány alatt pedig végképp szertefoszlott. Az MSZP időközben szakított pártállami múltjával, legalábbis papíron, viszont sem a párt, sem az ideológiája (programja) nem változott, nem alkalmazkodott a változáshoz, az új (kapitalista) viszonyokhoz. Már ott látható volt, hogy „baj van”, amikor egy pártonkívüli, - ráadásul „ügynöklistás” – szimpatizánst (Medgyessy) jelöltek miniszterelnöknek. „Az egész MSZP-ben nem volt egy megfelelő párttag? Helyette egy pártonkívüli bankárra kellett az ország irányítását bízni?”– ezek voltak akkori első gondolataim. Majd hamar rá kellett jönnöm, hogy bukásra ítélt az a politikus, aki (választási) ígéretét betartja. (és 50 %-kal megemelte az egészségügyi és pedagógus állami alkalmazottak fizetését). Ekkor tűnt fel Gyurcsány Ferenc, aki a Népszabadságban kezdett írogatni a szociáldemokráciáról. Majd hirtelen Medgyessy sportminisztere lett. Ezt a miniszteri tárcát a Fidesz (és Orbán Viktor) találta ki a diplomával nem rendelkező Deutsch Tamásnak, amit az MSZP-s kormány is átvett, megtartott, és Gyurcsánynak adta, majd Göncz Kinga örökölte meg, mielőtt a minisztériumot maga Gyurcsány meg nem szüntette volna, és vezetőjét (Göncz Kinga) külügyminiszterének tette volna meg.

Gyurcsány kiválasztása a miniszterelnöki posztra máig rejtély, de talán az utóbbi napok eseményei adják meg a választ. Furcsa volt, ahogy Medgyessy miniszterelnök leköszönt. Nézeteltérése támadt gazdasági miniszterével, az SZDSZ-es Csillag Istvánnal, ezért meneszteni akarta. A koalíciós partner SZDSZ viszont ragaszkodott nemcsak a tárcához (amit a koalíciós egyezségben rögzítettek), de a miniszter személyéhez is. Medgyessy ekkor azzal állt a nyilvánosság elé, hogy vagy Csillag, vagy ő. A magyar parlamentáris demokrácia talán egyetlen (választási) ígéreteit és szavát (be)tartó miniszterelnöke ezért lemondott, mivel a kisebbik koalíciós partner a koalíció felmondásával, és ezzel a parlamenti többség elvesztésével fenyegetőzve csökönyösen kiállt Csillag mellett. És ekkor történt a máig megmagyarázatlan. Medgyessy lemondása után az SZDSZ bejelentette: nem ragaszkodik Csillag személyéhez! Amikor pedig Gyurcsány kormányt alakított, az SZDSZ már a gazdasági tárcához sem ragaszkodott. Olyannyira nem, hogy szó nélkül elfogadták Gyurcsány pártonkívüli üzletember barátját (Kóka János) az addig oly féltett SZDSZ-es miniszteri posztra. Ekkora vált nyilvánvalóvá, hogy Medgyessy eltávolítása mögött valamiféle titkos alku volt a két koalíciós párt között, amely nemcsak Gyurcsányt repítette a miniszterelnöki bársonyszékbe, de az SZDSZ „átalakítását” is eredményezte. Ennek a puccsal felérő koalíciós átrendeződésnek ékes példája, a Gyurcsány által („kitalált” és) támogatott Kóka János hihetetlen politikai karrierje. Egy pártonkívüli üzletember, aki a következő parlamenti választások előtt lépett be a kisebbik koalíciós pártba, majd a 2006-os választáson – annak ellenére, hogy az MSZP-s jelölt vissza lépett a javára - az I. kerületben csúfosan megbukott. Mégis, megmaradt az új Gyurcsány-kormány gazdasági miniszterének, sőt a következő évben (2007) az SZDSZ megválasztotta elnökének.

Ebből arra lehet következtetni, hogy Gyurcsány Ferenc politikai színrelépését, tündöklését és bukását egyaránt a párt (MSZP) intézte a háttérből. Méghozzá Medgyessy Péterhez vészesen hasonló forgatókönyv szerint. Gyurcsány meneszteni akarta Horváth Ágnes egészségügyi minisztert, az SZDSZ ellenállt és a koalició felbomlásával fenyegetőzött. Gyurcsány elég erősnek érezte magát, és menesztette az SZDSZ-es miniszter asszonyt. Erre a koalíció megszűnt (2008. május 1.), ami már előrevetítette a miniszterelnök bukását. Annyi elegancia és realitás azért volt Gyurcsány Ferencben, hogy időben lemondott. Végeredményben azonban pártja (MSZP) éppúgy az SZDSZ segítségével szabadult meg tőle is, mint elődjétől, Medgyessy Pétertől. Ez is igazolja a két nagy rivális közti különbséget, hiszen ellentétben Gyurcsánnyal, Orbánt nem a pártja találta ki, hanem Orbán találta ki a pártot, a pártját. Mintha ezt próbálná napjainkban követni (másolni?) Gyurcsány Ferenc is.

Különben Gyurcsány kormányzása épp oly egyszemélyi volt, mint Orbáné. Semmit sem hagyott a véletlenre, és a kormánytagokra, miközben éppolyan „cikk-cakk”-okat tett az ideológia terén, mint Orbán. A különbség csak az, hogy Orbán a pártja (no, meg saját maga) érdekében változtatta az „irányvonalakat”, Gyurcsány viszont képtelen volt az őt felemelő pártot „saját képére formálni”. Az MSZP megmaradt az utódpárt szintjén. Képtelen volt felfogni a 21. századi kihívást, a társadalmi átalakulások korát és idejét. Gyurcsány alatt vesztette el tömegbázisát a párt. Az SZDSZ-szel való összeállás nem hozta meg a várt eredményt. A régi gárdát képviselő Horn valamiféle „bűntudatot” érzett, és ideológiai megújulást remélt, amikor 1994-ben az abszolút parlamenti többség ellenére „fékező” és „ellenőr”, „ellenőrző” szerepre meghívta az akkor még piacgazdaságot hirdető SZDSZ-t. Gyurcsány alatt az ellenőr, ill. ellenőrző szerep eltűnt, a fékező viszont felerősödött. Az SZDSZ a piacgazdaságról fokozatosan lemondott, és helyette a "másság", és az azokat hirdető, ill. képviselő kisebbségek felé fordult, mellyel olyan liberális elveket helyezett előtérbe, amikre a Kárpát-medence lakossága nem volt vevő. Ma sem az!

Úgy tűnt Gyurcsány elhitte, hogy ha átfesti a cégtáblát szocialistáról szociáldemokratára, akkor azzal már a párt és hívei is azonnal „jobboldali szocialisták” lesznek. Miközben a szociáldemokrata hagyományt, de még a gondolatát is sikerült a 40 év szovjetrendszernek Magyarországon elfelejtetni. Az elmúlt húsz esztendő sem volt elég a szocdem hagyományokat feléleszteni, a munkásosztállyal és a szakszervezetekkel a szoros kapcsolatot kialakítani. Gyurcsány „beleszeretetett” Tony Blair-be, miután elolvasta „harmadik utas” könyvét, amit saját pénzén lefordítatott és kiadatott magyarul. Majd egyik napról a másikra kikiáltotta magát és az MSZP-t szociáldemokratának. A nyomatékosság kedvéért a szociáldemokrata jelző felkerült (vagy visszakerült) a párthoz közelálló Népszava fejlécére is. Ezzel a téma le volt tudva. Itt érdemes megjegyezni, hogy a harcos szociáldemokrata baloldalnak ugyancsak a Horthy korszakhoz kell(ene) visszanyúlnia, hiszen az volt a hazai szervezett munkásság klasszikus időszaka.

Legkésőbb 2010 tavaszára azonban látványosan kiderült, hogy nemcsak szociáldemokrácia, de baloldal sincs Magyarországon! Az MSZP szavazók száma alig volt több, mint a szélsőjobboldalé! Azóta sem foglalkoznak ezzel a lesújtó eredménnyel, és megdöbbentő ténnyel a „baloldalon”. Csak azt szajkózzák, hogy a szélsőjobb előretört, és mindenért Orbán felelős. Ez pedig semmiben sem különbözik a „másik” oldal szavalókórusától, akik szerint meg mindenért Gyurcsány a felelős.

Az MSZP máig nem értékelte ki a választási fiaskó okait, azok orvoslására pedig kísérletet sem tett. Pedig a gyurcsányi vezetés igen sok hibát követett el, ami a baloldal jelenlegi helyzetéhez vezetett. Már a kormányzás elején megállapítás nyert, hogy átvette Orbán vezetési stílusát. Érdekes az erről szóló könyvre manapság senki sem akar emlékezni. Sőt, mintha a szerzője is eltűnt volna a közéletből (Lengyel László: A halál kilovagolt Magyarországról - 2008) éppúgy, mint a többi elemző: Tölgyessy, Kéri, stb.

Gyurcsány mindent maga akart (el)intézni. Különösen a külkapcsolatok érdekelték, talán ezért is tette meg a külügy élére az abszolút járatlan Göncz Kingát, aki helyett mindenhova a miniszterelnök ment tárgyalni, intézkedni. A gyurcsányi külkapcsolatokra azonban rányomta bélyegét a kádári idők merev ideológiai felfogása, miszerint a baloldaliak jók, a jobboldaliak rosszak. Ennek a begyepesedett felfogásnak lett áldozata a magyar-szlovák kapcsolat. Gyurcsány képtelen volt felfogni, hogy demokráciában egy szocialista párt is koalícióra léphet (a hatalom érdekében) egy nacionalista párttal. (A 16 fős Fico kormányban két Slota-párti (oktatási és területfejlesztési) és két Meciar-párti (igazságügyi és mezőgazdasági) miniszter volt). Ezt annyira nem tudta megemészteni a magyar kormányfő, hogy Magyarország az EU-ban és az ENSZ-ben is feljelentette a szlovák felet, és hivatali ideje alatt Gyurcsány szabályosan kerülte a szlovák miniszterelnökkel való találkozását. Nem érdekelte, hogy ez a viselkedés sokat árt mindkét országnak, de különösen a határon túli magyarságnak. Érdekes, Gyurcsányt nem zavarta a (szovjet típusú) Meciar és pártja a szlovák koalícióban. Csak a nacionalista Slota volt a szálka, aki viszont sohasem érte el azt az alacsony (pimasz, provokatív) szintet, amit a hazai szélsőjobb megengedett magának, pl. egyenruhában flangálni szlovák területen. Gyurcsány volt az, aki a magyar Parlamentben védelmébe vette ugyanazokat a Magyarországról „exportált”, szlovákellenes jelszavakat kiabáló (és verekedést provokáló) dunaszerdahelyi rendbontókat, akik előzőleg „Gyurcsány takarodj”-ot skandálva randalíroztak Budapest utcáin.

Az különben nyílt titok, és a 40 év szovjetrendszer bűne, hogy a magyar baloldal képtelen kezelni a nacionalizmust. A negyven év agymosás eredményeként a nacionalizmus egyenlő a (szélső)jobboldallal. A jobboldali hívők szerint meg a nacionalizmus egyenlő a szovjetellenességet megtestesítő diktatúraellenességgel. Ugyanakkor politikai irányzatoktól függetlenül, a patriotizmus, a hazafiság ismeretlen fogalom (és gyakorlat) a Kárpát-medencében.

De úgy látszik a „baloldal” (élén a szociáldemokráciával), valamint a munkásosztály és szakszervezeti mozgalom is hiánycikk errefelé. A nagy kérdés: ez Gyurcsány hibája, vagy az őt felemelő, majd pedig eldobó MSZP hibája a tavalyi választások csúfos eredménye tükrében. Mi az, hogy csúfos, egyenesen katasztrofális, ha történelmi távlatokat nézünk. Az egész baloldal százalékos arányban egy szintre került a szélsőjobbal! Ez az igazi tragédia, amiről nem akarnak nyíltan beszélni a magukat „baloldali”-nak tartók. Még csak kísérlet sincs az okok feltárására. A tekintélyes, mértéktartó és mértékadó elemzők, társadalom kritikusok is hallgatnak. Helyette a riogatás a módi. A szélsőjobb, Orbán és diktatúra veszélye a beszédtéma. Ahelyett, hogy kitárgyalnák, hogyan lehetne ezen változtatni, mindenekelőtt elérni, hogy magyarországi baloldal ne legyen, ne lehessen (számszakilag) egy szinten a szélsőjobbal, hanem (ismét) egyenrangú tömeg- és szavazó bázisa legyen a parlamentáris jobboldalnak.

Az egész munkásmozgalom reformra szorul, ha egyáltalán van még Magyarországon munkásosztály, ill. munkásság, azaz a bérből és fizetésből élők hada, tömege. A modern kapitalizmus magyar változatából mintha eltűnt volna a munkásság, hiszen a többség „számlaképes vállalkozó”. A klasszikus munkásságot elsősorban a külföldi multik tartják életben. Azoknál a cégeknél (legalább) betartják a törvényi előírásokat, az adók és járulékok befizetését. A multik nem vesznek részt a nagy népi játékban, és nem tartják minimálbéren alkalmazottaikat, és nem „feketén” adják a fizetés kiegészítést.

A tájékoztatás, a felvilágosítás, a jogi tanácsadás és védelem a szakszervezetek feladata lenne, amit szemináriumok szervezésével oldottak meg a múltban, és amit ugyancsak lejáratott az a bizonyos 40 év. A nyugati szakszervezetek anyagilag is jól állnak. A tagdíjakkal jól sáfárkodnak, azokat ügyesen és hasznosan fektetik be. Egy nyugati szakszervezet „értékét” azzal mérik, hogy tagjait pl. hány napig képes finanszírozni ugyanazzal a bérrel, fizetéssel, ami egy sztrájk esetén kiesik. Az egész segélyezési rendszer (beleértve a banki hiteleket) is fontos része a szakszervezeti munkának, feladatnak. A baloldaliság nem csak aláírásgyűjtésben, meg hangzatos „szolidaritási” megmozdulásokból áll.

Úgy tűnik ezekkel a problémákkal a hazai „baloldal” vezető ereje, „élcsapata”, az MSZP, nem foglalkozik, mint ahogy a választási kudarc okainak feldolgozásával, ill. orvoslásával sem. Helyette erőik további szétforgácsolásán ügyködnek. Ennek eredménye az egykor Messiásnak tartott Gyurcsány Ferenc távozása, és egy új párt alapítása. Amennyiben ez Gyurcsány Ferenc egyéni ötlete volt, akkor az egyértelműen egy Orbán elleni összefogást szorgalmazó parlamentáris formáció akar lenni, nem pedig a baloldal megújulásának reménykeltő próbálkozása. Már az alapító tagok bemutatása is szűk réteget képvisel, ill. választói réteget céloz meg. Néhány MSZP-sen kívül két eltűnt párt (SZDSZ, MDF) egykori képviselői (Bauer, Debreczeni) alkotják, ill. próbálják vonzóvá tenni Gyurcsány csapatát. Az egykori kormányfő (és pártelnök) ma már nem beszél szociáldemokráciáról. Viszont – Orbánhoz hasonlóan – a szemfényvesztés, a „néphülyítés” már beindult.

A Facebook-on olvasható (blog?) bejegyzése (Budapest, Berlin) igencsak megtévesztő. Azt írja: „….A Demokratikus Koalíció megalakulása óta rendszeresen találkozom a Budapesten dolgozó nagykövetekkel….”
majd
„…..Berlinbe mentem, hogy pár barátommal találkozzam a német szociáldemokraták közül. Frank-Walter Steinmeierrel irodájában találkoztam. Frank-Walter korábban külügyminiszter, alkancellár volt, most a Bundestagban az SPD frakció vezetője….”

Naná, hogy mindenütt fogadják, elvégre egy új párt vezetője. Másrészt kapcsolatai még az MSZP időkből származnak, amikor még mint miniszterelnök és pártelnök funkcionált, és lelkesen hirdette, hogy ő és pártja (MSZP) szociáldemokrata.

Arról persze nem szól sem Gyurcsány, sem a fáma, hogy ez az új formáció milyen politikai irányzatot képvisel? Belép például a Szocialista Internacionáléba? Egyáltalán, szocialistának, pláne szociáldemokratának tekinthető-e - nemzetközi szinten és porondon - egy olyan (Labor = munkás)párt, amely a két nagy rendszerváltó párt, a jobboldali (Antall féle MDF) és a szociáldemokráciától ugyancsak jobbra álló liberális (SZDSZ) elveket is magába foglalja?

Ez a kusza "elvtelenség" már a pártalapítást követő első Gyurcsány interjúban (Egyenes beszéd - Kálmán Olga, atv) is felfedezhető volt, amikor (kb. 20. perc körül) arról beszélt, hogy vissza kellene csalogatni a Jobbik-hoz átpártolt szavazókat. Nos, az a Gyurcsány Ferenc, aki nem tudta elviselni a szocialista Fico koalícióját a nacionalista Slotaval, az a Gyurcsány Ferenc hogyan képes elviselni a jobbikos szavazók megjelenését a „baloldalon” a hatalom megszerzése, ill. Orbán megbuktatása érdekében? Amikor ilyen kijelentéseket hallok, nagyon szkeptikusan látom a magyar „baloldal” helyzetét, azon belül is a magyar szociáldemokrácia jövőjét. Gyurcsánnyal, vagy nélküle. Ez pedig előrevetíti, hogy Orbánnak és a Fidesznek nem lesz komoly ellenfele 2014-ben. Ha mégis, akkor az sem egy politikai párt, hanem a gazdasági helyzet lesz, mely a hasukon, nem pedig az eszükön vagy a szívükön keresztül irányítja az embereket.



Kapcsolodó anyagok

Duna parti duma parti………….. (Sunday, November 16, 2008)
Szemléletváltást ! ………. (Tuesday, November 04, 2008)
Arccal a piacgazdaság felé ……….. (Monday, October 03, 2011)