Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen

Donald Tusk lengyel kormányfő megválasztása az Európai Tanács elnökének telitalálatnak tűnik. Tusk (valóban) jobboldali, antikommunista és szabadpiac párti. Ellentétben Orbán Viktorral, a jelenlegi lengyel miniszterelnök határozott koncepcióval és vízióval rendelkezik. Elképzelése szerint, az állam, az állami bürokrácia, minél kevesebb szerepet kelljen, hogy játszon a gazdasági életben, adócsökkentésekkel csalogatja a külföldi befektetőket, és a külföldön dolgozó fiatal lengyelek hazatértét. Igyekszik az állami vállalatokat privatizálni. Célja, hogy országa minél előbb az euró-övezet tagja legyen. Lengyelországot be akarja vezetni a (gazdag) nyugat-európai országok táborába. Ezért támogatja a „weimari háromszöget”, ahol magas szintű (államfői, külügyi, sőt védelmi miniszteri) konzultációkat folytatnak a német-francia-lengyel (európai) összefogás érdekében. 

 

Az Európai Tanács elnökévé választása alkalmából a nemzetközi média azonnal gyenge angol nyelvtudását és francia nyelvismeretének hiányát hozta fel, folyékony német tudásáról viszont megfeledkeztek. Tusk ugyanis egy Gdansk (Danzig) környéki nyugati-szláv népcsoporthoz, a kasubok-hoz tartozik, akik egyenes ágon a pomeránoktól származtatják magukat. A fáma szerint Tusk nagymamája angliai tartózkodása idején egy Donald nevű lordban volt szerelmes, ezért fiát róla nevezte el, aki viszont az unokának is ezt a nevet adta. Tusk nyugati orientáltsága éppúgy jól követhető, mint szovjet-orosz ellenessége. Elég csak a két világháború közti idő nagy nemzeti hősére, Józef Piłsudski marsallra gondolni, kinek életéről írta egyetemi disszertációját. A Krím-félsziget nemrég Oroszországhoz csatolása mély nyomokat hagyott benne, éppúgy, mint a Balti-államok lakosságában, akik 1940 óta tapasztalhatták meg a szovjetrendszert, mint a Szovjetunió tagállamai.

 

Tusk (szovjet-orosz ellenes) „keményvonalát” próbálta az EU ellensúlyozni az olasz külügyminiszter asszony, Frederica Mogherini, személyében.

 

Az EU íratlan szabálya, hogy a top állások betöltését előzetes egyeztetések előzik meg. Így történt, hogy Németország és Franciaország már előre jelezték, hogy a külügyi posztot szocialistának kellene kapnia. Ezenkívül az Európai Bizottság újonnan megválasztott (néppárti) elnökének, Jean-Claude Juncker-nek is jól jön, ha csapatában több nő van, mivel így könnyebben számíthat az Európai Parlament jóváhagyására.

 

Minthogy az Európai Bizottság elnöke („kormányfő”) közép európai, luxemburgi, ezért az Európai Tanács elnökének északi vagy keleti tagországból kellene jönnie, ergo a külügyet egy déli országbelinek kellene megkapnia.

 

Az EU parlamenti választáson jól szerepelt (baloldali, szocialista) olasz kormány ugyancsak keményen lobbizott Mogherini mellett, amit csak erősített, hogy jelenleg Olaszország az EU soros elnöke (egy félévig).

 

A külügyi posztra Mogherini-n kívül még két esélyes jelölt volt: az orosz-ellenes és nacionalista lengyel külügyminiszter Radek Sikorski, (akinek felesége az amerikai Anne Applebaum), és az EU (eddigi) humanitárius segély biztosa, a bolgár Kristalina Georgieva. A többség Mogherini mellett adta le a voksát, amit különben a lengyelek és a litvánok elleneztek. Ugyanis az olasz külügyminiszter asszonyt „gyengének” (too soft) tartják Oroszországgal szemben az orosz-ukrán viszályban. Litvánia elnökasszonya (Dalia Grybauskaite) ezt ki is jelentette: „Nem fogok egy „pro-Kremlin” személyt támogatni.”

 

Ennek háttere, hogy amikor Olaszország most júliusban átvette az EU elnökséget, Mogherini első útja Moszkvába vezetett, hogy ott Putyinnál tájékozódjék. Ezt az egykori szoc. országok, az EU jelenlegi tagállamai, úgy értelmezték, hogy a római (baloldali) kormány jó kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal. Persze az is nyílt titok, hogy az olaszok támogatják az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlat megvalósítását, amibe az olasz energia óriás, az ENI, keményen invesztál(t). Az szovjet-orosz ellenes kelet-európaiak attól is tartanak, hogy az olaszok „felpuhítják” a közös nyilatkozatok szövegeit, és lelassítják az Oroszország elleni szankciók bevezetését. Valamint jobban érdekli őket Észak-Afrika és a Földközi-tenger vidéke, mint a volt szoc. országok és a kelet-európai térség problémái.

 

A maláj gép lelövése óta azonban, mintha az olaszok is jobban együttműködnének Oroszország megbüntetésében.

 

Tusk és Mogherini megválasztásának hátteréből is jól látszik, a Nyugat (elsősorban az USA, Lengyelország és a balti államok) az oroszokban még mindig a szovjetet látja. Különben nem lennének bizalmatlanok a nyugati baloldallal szemben, és az oroszokkal szimpatizálókat nem tartanák „gyengének” (soft), „túl elnézőnek”. Ez persze a magyar „baloldalról” nem mondható el, hiszen a hazai felfogás és szemlélet szerint Orbán és Putyin egyenlő. Ezért az oroszokkal való minimális szimpátia is távol áll a hazai ellenzéktől. Kivétel a Jobbik, ők azonban nacionalista alapon, a kárpátaljai magyarok védelmében „barátkoznak” Moszkvával.

 

Rövid áttekintés, hogyan alakult ki a jelenlegi ukrán helyzet.

 

Janukovicsról olvasva a wikipédiában (angolul) kiderül, már 2009. szeptemberében arról az álmáról beszélt, hogy szűnjön meg Kelet- és Nyugat-Ukrajna közti különbség, hiszen egy ország, egy nép. Tavaly (2013) májusban, a győzelem napján, fontos célnak nevezte a II. világháborúban mindkét oldalon harcoló ukránok megbékélését. Miközben reményét fejezte ki, hogy se a náci, se a szovjet totalitárius diktatúra soha többé nem jön vissza. Ezek a megnyilvánulások jelzésértékűen bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egységes, és ezzel vezetői is tisztában vannak (voltak).

 

2013 novemberében egyre többen követelték, hogy a biztonsági erők hagyjanak fel a tüntetők elleni brutalitással, engedjék szabadon az addigi tüntetéseken letartóztatottakat, írják alá az EU-val az együttműködési szerződést, és ennek érdekében változtassák meg az alkotmányt, valamint mondjon le az államelnök. Janukovics az EU-szerződést nem írta alá, sőt egy szorosabb gazdasági együttműködést helyezett kilátásba Oroszországgal. A helyzet 2014. februárjára annyira elmérgesedett, hogy a polgárháború veszélye fenyegetett. A biztonsági erőkkel való összecsapások legalább 100 halálos áldozatot és 1.000 sebesültet eredményeztek. Az események hatására, idén február 22-én az ukrán parlament Janukovics távozásáról szavazott. A képviselők 73 százaléka szerint az elnök nem teljesíti feladatát, és ezért május 25-re új elnökválasztást írtak ki. Janukovics ezt törvénytelennek tartotta, mivel az ukrán alkotmány szerint az elnököt közvetlenül a nép választja, tehát csak a nép válthatja le is. (ugyancsak népszavazással).

 

A parlament nem tágított, még aznap szabadon engedték Janukovics politika ellenfelét a(z igazságtalanul) börtönben tartott (beteg) Julia Timosenkot, valamint ideiglenes államelnököt neveztek ki.

 

Ezt nemcsak Janukovics, de hívei is puccsként élték meg az ország keleti részén, ahonnan maga a leváltott elnök is származik. Moszkva azonnal átlátta a helyzet komolyságát, mely Oroszország egyetlen meleg tengeri hadi tengerészeti támaszpontját veszélyeztette a Krím-félszigeten. Egyetlen ország sem engedheti meg, hogy stratégiai kulcsfontosságú hadi kikötője felett (esetleg) más rendelkezzék. A gyors cselekvésre egy 2010. április 21-én Harkovban (Kharkiv) aláírt szerződés adott okot. E napon írta alá az ukrán és az orosz elnök (Janukovics és Medvegyev) az „Ukrajnai orosz tengerésztámaszpontért cserében földgázt” nevű szerződést, melynek értelmében Moszkva 25 évre bérleti díjat fizet Kijevnek a támaszpont használatáért, amit piaci ár alatti földgázzal egyenlít ki. Ezt a szerződést akkoriban az ellenzék támadta, mondván Janukovics kiárusítja az országot. Az elnök viszont azzal érvelt, hogy az Európához (EU) való közeledés feltételeként az IMF a költségvetési kiadások csökkentését követelte meg. Ez viszont a nyugdíjak és a minimálbérek kurtítását is jelentette volna, amit Janukovics a bérbe adott területekért kapott pénzből fedezte volna.

 

A Krím-félsziget Nagy Katalin cár óta (1783) Oroszországhoz tartozott, ahol azonnal hadikikötők és városok alapításába kezdtek, hogy az Ottomán Birodalom többé ne tudjon visszatérni a Fekete-tenger északi felére. Ukrajna 1991-es függetlenné válásakor szerződésben biztosította a félsziget autonómiáját. A fekete-tengeri (egykori szovjet) flotta jövőjéről 1997-ben kötött szerződést Ukrajna és Oroszország. Eszerint a flotta 81,7 százaléka Oroszországot illeti, 18,3 %-a pedig Ukrajnát. Oroszországnak joga ukrán területen (Krím-félsziget) 25.000 katonát, 22 tüzérségi rendszert, 132 páncélautót és 22 katonai repülőgépet állomásoztatni. Az 1997-es szerződés része volt, hogy Oroszország csak akkor juthat flottájához, ha kárpótlás gyanánt fizet USD 526.5 milliót, majd évente USD 97.75 milliót ivóvíz, valamit rádiófrekvenciák használatáért, no meg a környezetszennyezésért.

 

Ez a megállapodás került veszélyben idén tavasszal a kijevi politikai változásokkal. Ráadásul nyílt titok volt, hogy Janukovics megbuktatásában és elűzésében szélsőséges elemek is tevékenyen részt vettek, akik Moszkva szemében egyszerűen „fasiszták”. Nem alaptalanul, hiszen az 1991-es függetlenné válás óta fokozatosan erősödöttek a szovjet-ellenes erők, köztük szép számban olyanok is, akik már 1941-45-ben, azaz a náci megszállás idején is, tevékenykedtek. (Csak zárójelben, ezek a csoportok az Ukrajna náci megszállását biztosító magyar hadsereget is segítették a szovjet partizánakciók megakadályozásában, ill. felszámolásában). Moszkva nem nézhette tétlenül, hogy a szovjet-ellenességgel párosuló oroszellenesség fokozódása miatt elveszítse létfontosságú stratégiai támaszpontjait.

 

Teljesen más a helyzet Délkelet-Ukrajnában, habár az ottani „önállósági” törekvésben jelentős szerepet játszott és játszik a „fasiszták” előretörése Nyugat-Ukrajnában (egykori Kelet-Galícia), és részt vételük a kijevi központi kormánykoalícióban.

 

Oroszbarát elemek már 2005-ben mozgalmat indítottak a Donyeck-medence szuverenitásáért. Valamiféle szövetségi rendszeren alapúló függetlenséget képzeltek el Ukrajnán belül. Tehát az idén tavasszal (április 07) kikiáltott Donyecki Népköztársaság, nem akart és nem akar „integrálódni” Oroszországba, mint az a Krím-félsziget esetében történt. Jellemző, hogy önállósági törekvésüket az idén februárban elűzött oroszbarát Janukovics elnök sem támogatta. Sőt, a mozgalmat 2007-ben a donyecki hatóságok szeparatizmus vádjával betiltották.

 

Idén májusban, a népköztársaság kikiáltását követően, a kijevi központi kormány nemcsak a szuverenitási mozgalmat, de az egész térséget és lakosságát terroristának nyilvánította.

 

A pattanásig feszült helyzetet egy tervezettel próbálták enyhíteni, amelyre Oroszország, az USA és az EU is rábólintott. A megállapodást a helyi militánsok elvetették és népszavazást követeltek, illetve a központi, kijevi kormány lemondását. Május 11-én népszavazást tartottak a népköztársasági államformáról, majd május 24-én szerződést kötöttek az ugyancsak népköztársasággá átalakult luganszki körzettel (oblaszty), egy szövetségi államforma megalakítására. A mintegy hétmillió főt számláló két népköztársaság az „Új-oroszországi (Novorosszija) Föderáció” nevet vette fel.

 

Feltűnő, hogy a két népköztársaságról szinte semmit sem közöl a nemzetközi média. Annyi tudható, hogy oroszok és ukránok lakják, mindkét nyelv hivatalos, a fizetőeszköz az ukrán hryvnia. A népköztársaság kikiáltása óta eltelt időben történtekről semmit sem tudunk. Mi változott? Esett-e bántódása, lett-e valakinek is hátránya, hogy ukrán, vagy például az utcán, nyilvános helyen ukránul beszél? Ezekre az alapvető kérdésekre a válaszok azért lennének érdekesek, hogy megtudjuk valójában hogyan működik a közigazgatás Ukrajna ezen részén. Sajnos, a híradásokból ez kimaradt. Csak azt tudjuk, hogy a központi kormány a hadsereget veti be a donyecki hatóságok ellen.

 

Úgy tűnik, Kijev katonai akciókkal próbál a helyi hatóságokra hatni, miközben nincs tekintettel a polgári lakosságra. Érthetetlen, hogy Kijev nem törekszik a békés rendezésre, állandóan orosz veszélyre hivatkozik, ami persze nem alaptalan, hiszen a Putyini Oroszország hathatósan támogatja a népköztársaságiakat. Ez az orosz támogatás azonban nem (annyira) ideológiai, hanem nacionalista indítatású.

 

Ugyancsak érthetetlen, hogy a kijevi kormányra hivatkozva a világsajtó szerint 1.000 (jól képzett) orosz katona tartózkodik, és harcol a donyecki népköztársaság területén. Ezzel szemben a több mint 100.000-re becsült ukrán hadsereg, melynek létszáma a tartalékos állománnyal közel egy millióra növelhető képtelen eredményesen fellépni. Helyette nemzetközi (NATO) segítséget, mi több beavatkozást, kér.

 

A félelem érthető, a hisztériakeltés viszont nem, miközben a dezinformálás mindkét (orosz-ukrán) oldalon virágzik. Nem csoda, hiszen a szovjet (KGB) múlt tovább él.

 

A Nyugat, elsősorban a USA, azonban képtelen belátni, hogy Kelet-Európában az emberek másként gondolkodnak, és más a „tűréshatáruk”, mint a kétszáz éves tengerentúli demokráciában. Csak egy közelmúltbeli példa. Egy bolti lopáson rajtakapott (színes) gyerek rendőr általi lelövése egy egész várost borított lángba az USA-ban. Ugyanez az eset Kelet-Európában (szinte) senkit sem mozgatott volna így és ennyire meg. (Lásd hazai cigánygyilkosságok).

 

Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A kelet-európaiaknak más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom. Oroszországban ugyanez a rendszer közel 75 évig állt fenn, sőt már azt megelőzően, a cári időkben is a tekintélyelvűség volt az uralkodó, melyet az ortodox egyház is támogatott.

 

Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében egy olyan kijevi kormányt támogat az USA, melynek négy miniszterét a pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült (Szvoboda) párt adja. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden, miért és hogyan lett a földgáz kitermelésben érdekelt ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Igaz, ugyanitt igazgatósági tag a volt lengyel államelnök, Kwaśniewski is.

 

Ha már Kwaśniewski és a lengyelek, a jelenlegi kormányfő, Donald Tusk, a közelmúltban élesen támadta Orbánt, hogy Paks ügyében lepaktált az oroszokkal. Ezt az Orbán-ellenes magyar ellenzék („liberális baloldal”?) rögtön felkapta, anélkül, hogy a történelmi hátteret ismertette volna. A lengyelek ugyanis zsigerből oroszellenesek, és van rá okuk! 1918-ban a versailles-i békediktátummal nyerték vissza 150 évvel korábban elvesztett függetlenségüket, majd rá 20 évre (1939. szeptember) ismét megszűnt a lengyel állam. A nácikkal (szinte) egy időben, a keletről támadó szovjet által megszállt területeit azóta sem kapta vissza! (helyette egykori német területekre kényszerítették a lengyel lakosságot) A Krím-félsziget idei „visszacsatolása” ezért kongatta meg a vészharangot Lengyelországban és a Baltikumban.

 

A délkelet-ukrajnai helyzet átláthatatlanságában a médiának is nagy szerepe van. De talán ebben a közgondolkodás is ludas, mely mindent megpróbál „feketén és fehéren” látni. Putyin a rossz, a gonosz – állítja a „mainstream” média. Ha valóban így van, akkor miért nincsenek tüntetések Nyugaton? Hol vannak a százezres tömegtüntetések a Krím-félsziget elcsatolása ellen, vagy a délkelet-ukrajnai lakosságot érő fegyveres támadások ellen?

Valami (nagyon) nem stimmel.


.
Kapcsolódó anyag, további fejlemény


A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

Sunday, September 07, 2014

 

 .

Ukrajna 2014

Az alaphelyzet (amiről a világ hallgat) 

Oroszország évszázados vágya volt, hogy „meleg vizű tengerre jusson ki”. Ez a 18. században sikerült is, amikor Patyomkin herceg 1783. május 13-án Szevasztopolban megalapította az első orosz hadikikötőt, majd az évek folyamán szinte az egész Krím-félsziget az orosz fekete-tengeri flotta állandó állomáshelye lett. Sorra épültek a hajógyárak, a hadikikötők, ahonnan később a Földközi-tengerre is kijutott a szovjet-orosz hadiflotta. A Krím-ért, pontosabban a támaszpontokért, még háborút is vívott Oroszország a Fekete-tenger déli részét kezében tartó Ottomán Birodalom ellen. (Krimi háború 1853-56). Vallás-háborúnak indult, pontosabban a Török Birodalom területén élő keresztények (katolikusok és ortodoxok) védelmében. Franciaország és Nagy-Britannia azonban attól tartva, hogy Oroszország a térségben területi előnyökhöz juthat, a törökök pártjára álltak. A katolikus Habsburg-ház ebből kimaradt, és ezzel hálálta meg az 1849-es magyar szabadságharc elleni orosz segítséget.

Különben a krími háború mai napig hatással van a térségre, az azóta vívott csaták, „lakosságcserék”, nacionalista mozgalmak eredménye a jelenlegi Ukrajna, Moldova, Bulgária, Románia, Görögország, Törökország, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia, azaz a Fekete-tenger környéke és a Kaukázus vidéke. Beleértve a Krím-félszigetet is, melynek rövid legújabb kori története 

1921-ben, mint autonóm SZSZK került a Szovjetunióhoz.

1942-ben náci megszállás. Ezért

1944-ben a kollaborálás gyanúja miatt Sztálin parancsára a teljes (muszlim!) tatár lakosságot (kb. 300.000 ember!) kitelepítették.

1945-ben Sztálin megvonta az autonóm köztársaság (SZSZK) „rangot”, és az Oroszországi SZSZSZK egyik területének, járásának (oblaszty) nevezték ki, „fokozták le”.

1954-ben (Sztálin halála utáni évben!) Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt első titkára, a „krimi oblaszty”-ot, tehát területet, járást az Ukrán SZSZK-hoz kapcsolta, pontosabban „ajándékozta”. E nemes gesztus háttere: 1954-ben ünnepelte a Szovjetunió cári Oroszország és Ukrajna egyesülésének 300. évfordulóját. Hruscsovot még 1939-ben nevezte ki Sztálin Ukrajna kormányzójának, és egyúttal megbízta az 1934-ben elkezdett politikai tisztogatások folytatásával. Feltehetőleg emiatt, no meg (talán) az (1932-es) ukrajnai éhínség miatt érzett lelkiismeret furdalása vitte rá Hruscsovot erre az egyéni és önkényes területajándékozásra. A Krím-et, a cári idők orosz Riviéráját, már Lenin is a munkásosztály üdülőparadicsomának akarta megtenni. Különben az orosz származású Hruscsov ukrán bányászként kezdte pályafutását.

Hruscsov halála után elterjedt, hogy a Krím elajándékozását a párt első titkára illuminált állapotban követte el. Ennél sokkal hihetőbb dédunokája, aki könyvében azt írja, hogy az „elajándékozás” 15 perc alatt történt, mert a jelenlévő Politikai Bizottsági tagok közül, senki sem mert ellenkezni. Anno 1954 – alig egy évvel Sztálin halála után!

Most, pedig, lássuk, hogyan is alakult Ukrajna helyzete a cári Oroszország megszűnésétől, és lett mára Európa legnagyobb országa: 603,628 km2 – kétszer akkora, mint Németország (357,021 km2). A hivatalos nyelvek száma 18, ergo egy soknemzetiségű ország, köztársaság. Területe mindig is megosztott volt. Sőt, az elnevezése (Ukrajna = határszéli, határ menti) is vitatott, éppúgy, mint a lakosság elnevezése, az ukrán is, mely csak a XX. sz. elején vált általánossá. A latin, vagy angol, német írásokban az évszázadok során a „rutén” terjedt el, ami a rut-rus és a szláv ruszij (vörös) szóból eredet, és a "vörösorosz”-ra utal, azzal a logikával, hogy van orosz, fehérorosz és vörösorosz. 

Története során Ukrajna először csak 1939. szeptember 17. után, mint szovjet tagköztársaság lett egységes, amikor a nácikkal kötött paktum értelmében a Szovjetunió orvul megtámadta, és keleti irányból lerohanta Lengyelországot. Akkoriban született meg az, az álszent, hamis, hazug szovjet propagandaszöveg, miszerint a Vörös Hadsereg a nácik elől „védte meg” és foglalta el Nyugat-Ukrajnát. Ez a hazugság napjainkban is elevenen él, pedig Lengyelország szovjet megtámadása (1939. szept. 17) és lerohanása előtt ez a geopolitikai fogalom (Nyugat-Ukrajna) nem létezett!

Még a II. világháború befejezése előtt Sztálin meggyőzte a nyugati szövetségeseket, hogy a jobb (kommunista) szavazati arány érdekében az ENSZ alapító tagjai közé vegyék fel Belorussziát és Ukrajnát. A nyugatiak hozzájárulása ezzel szentesítette az 1939 előtti Kelet-Lengyelország végleges bekebelezését, és 1945-ben „Nyugat-Ukrajna” néven. az Ukrán SZSZK-hoz csatolását. Ukrajna csak 1991-ben lett önálló, szuverén, független köztársaság. Ennek a függetlenségnek az ára, hogy Kyiv (Kijev) garantálta az Orosz (fekete-tengeri) Flotta jelenlétét a Krímben, amiért cserében - a FÁK (Független Államok Közössége) időkben kötött szerződés alapján - Moszkva 2042-ig bérleti díjat fizet. A Krim-félszigeten található hadikikötők és katonai bázisok védelméért, valamint hadiflottája biztonságáért a moszkvai vezetés mindig és mindenkor mindent, és mindenáron meg fog tenni.

Nincs olyan orosz vezető, de talán ország sincs a világon, mely hadseregét, annak bázisait ne védené meg. Különösen, ha egy olyan stratégiailag létfontosságúról van szó, mint az egyetlen meleg vizű haditengerészeti támaszpont. Erről a nyugati média mintha megfeledkezne, és helyette előtérbe kezd kerülni a több évszázados russzofóbia, ami a napóleoni háborúk óta uralja Európát. A vesztes franciák terjesztették először a barbár és ázsiai népségről szóló hiedelmeket, amit aztán a többi európai nép is átvett, és ma is velünk él. Ezt a gyűlöletet tápláló, sztereotip előítéletet csak fokozta a XX. századi bolsevik imperialista birodalmi terjeszkedési politika, a szovjet-diktatúra és ideológiája. Ma Hitlerhez hasonlítják Sztálint, pedig kegyetlen rendszere nélkül a II. világháború végkimenetele jelentősen elhúzódott volna. Az iskolákban nem tanítják, hogy a cári Oroszország európai területének nagy részét  (Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Besszarábia (Moldova), stb.) a bolsevikok miatt veszítette el. Ugyanis a breszt-litovszki különbéke (1918. március 3.) következtében ezek a területek még az I. világháború befejezése (1918. nov.) előtt német és osztrák-magyar kézre kerültek. Majd a versailles-i béketárgyalásokon már a vesztesektől „vették el”, és alakultak meg területükön az új nemzetállamok, köztársaságok. Lenin a (bolsevik) hatalom megszilárdítása érdekében (ideiglenesen) lemondott róluk, már csak azért is, mert a párizsi békediktátumok idején Szovjet-Oroszországot egyetlen ország sem ismerte el.

Húsz évvel később, 1939-ben, Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktummal szerezte vissza a cári Oroszország I. világháborúban elvesztett területeit. Magyarán, Hitler és Sztálin megpróbálta visszaállítani a versaillesi-i béke előtti európai hatalmi állapotokat. Az 1941-es náci orvtámadás visszaverésével, majd hitleri Németország teljes legyőzésével 1945-től a Szovjetunió jogot formált Közép-Európa keleti felére. A Sztálin utáni szovjetvezetés pedig politikai és katonai világhatalommá fejlesztette a diktatúrán és félelmen alapuló bolsevik birodalmat. A rendszer megreformálására tett kísérlet kudarcra volt ítélve, és a Szovjetunió 1991-ben megszűnt.

Putyin nem hódítani akar, hanem az orosz nyelvű területeket megtartani. A stratégiailag létfontosságú területekről, támaszpontokról nem mondhat le. Kár, hogy ezt a Nyugat nem akarja megérteni. Megjegyzendő: a Szovjetunió felbomlása óta 16 (nem szláv!) egykori tagköztársaság fordított hátat Moszkvának, és került „nyugati befolyás” alá. Közülük többen az EU tagjai (is) lettek. Érdekességként: az orosz csak Oroszországban államnyelv. Belorussziában második államnyelv, Kazahsztánban hivatalos nyelv, Kirgizisztánban második hivatalos nyelv, Tádzsikisztánban pedig közvetítő nyelv.

Ha már krízis, akkor a mostani krími helyzet az 1962-es kubai válságra emlékeztet. Az amerikaiakat a nyugati féltekén megjelent szovjet rakétákon kívül, Guantánamo esetleges elvesztése izgatta. Végül megoldották. Kuba lehet kommunista, de a támaszpont amerikai marad! Talán még van, aki emlékszik rá, mikor Castro-ék elzárták a támaszpont közműellátását, köztünk a legfájóbbat, az ivóvizet. Vajon a demokrata és Béke-Nobeldíjas Obama, valamint tanácsadói erre miért nem akarnak emlékezni?

Moszkva szinte Ukrajna függetlenné válása óta aggódik a „nyugat-ukrajnai” nacionalisták miatt. Valóságos félelemkeltő hecckampány folyik mindkét oldalon. Putyinék a nacionalistáktól félnek, az ukránok meg a szovjet időkre emlékeztető oroszoktól. Igen, úgy tűnik a Putyin vezette Oroszország fél. Fél, hogy a (nyugat-ukrán) nacionalisták kerülnek hatalomra és felmondják az államszerződéseket, terrorizálják a lakosságot (különösen az orosz nemzetiségűeket), megtámadják és kárt okoznak az orosz katonai létesítményekben, mindenekelőtt az ukrán államtól bérelt orosz haditengerészeti támaszpontokban, hajógyárakban, vagy az odavezető utakban, közművezetékekben. Oroszország nagyon fél, és védekezik. Hogy a védekezés mennyire felel meg a nemzetközi jognak, arról lehet, sőt kell tárgyalni, és valamennyi félnek elfogadható megoldást keresni.

A Krím-félsziget évszázadok óta Oroszországhoz tartozott. Mint feljebb már jeleztem, Sztálin 1945-ben megvonta az autonóm köztársasági rangot, és az Orosz Föderáció egyik területének, járásának fokozta le. 1954-ben pedig Hruscsov, az érintettek megkérdezése nélkül, egy tollvonással a területet és (orosz) lakóit egy másik tagköztársasághoz csatolta. Ukrajna 1991-es függetlenné válásának alapfeltétele volt, hogy a Krím ismét autonóm köztársaság legyen, mely (némi) biztonságot nyújtott a területén található orosz stratégiai támaszpontoknak, amiért Moszkva bérleti díjat fizet a központi ukrán kormánynak, Kijevnek. Ennek az autonóm köztársaságnak a lakói döntöttek most úgy (népszavazással), hogy egy kommunista diktátor (Hruscsov) 60 évvel ezelőtti önkényes elhatározását felülírva vissza kívánnak térni a több évszázados orosz közigazgatáshoz.

Nyugat-Ukrajna és a nacionalisták

Nyugat-Ukrajna sohasem volt része a cári Oroszországnak. A geopolitikai elnevezést 1939-ben kreálta a Sztálin vezette Szovjetunió. Nyugat-Ukrajna a 13. században Magyarországhoz tartozott. Akkoriban Halics-nak hívták, és Katona József Bánk bán című művéből közismert. A színmű a királyi udvar intrikáit mutatja be, miközben a király (II. András) hódító háborút vív a Kárpátokon túli területekért. Később a Habsburg korona része lett Galícia és Lodoméria néven. Ez már a 18.-19. század. A lakosság összetételét tekintve ez az országrész volt a Habsburg birodalom legvegyesebb területe: lengyelek, rutének (ukránok), oroszok, németek, örmények, zsidók, moldávok, magyarok, cigányok, stb. lakták. Nyugat-Galíciában a lengyelek, Kelet-Galíciában a rutének(ukránok) voltak többségben. A zsidók és örmények a kereskedelmet tartották kézben, így szinte mindenhol fellelhetők voltak, annak ellenére, hogy a lakosságnak csak 8 százalékát tették ki. A monarchiabeli népszámlálások azért pontatlanok, mert a megkérdezetteket nem a nemzetiségük, hanem a hétköznapi életben használt nyelvük szerint csoportosították. Vallási megosztásban a lengyelek római katolikusok voltak, a rutének pedig görög katolikusok, akiket két egyház is képviselt: az ukrán görögkeleti és a ruszin görögkeleti egyház.

A Kiegyezéssel egy időben, 1867-ben, Galícia autonómiát kapott, melyben a lengyelek domináltak, olyannyira, hogy a hivatalos nyelv a lengyel lett, a német csak a hadseregre (K.u.K.) és az államvasutakra korlátozódott. Galícia összlakossága 1914-ben több mint nyolcmillió volt. Fbből 54.75 % lengyel és 42.20 % rutén (ukrán). Nyugat-Galíciában (fővárosa Kraków/Krakkó/Krakau) a lengyelek voltak többségben, és ők adták a nemesség és a városi lakosság többségét. Kelet-Galíciában (fővárosa Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv) a nagybirtokosok lengyelek voltak, a parasztok pedig ruténok (ukránok). Az 1867-es galíciai Kiegyezés meghozta a vallási és nemzetiségi emancipációt. Az itt élő (askenázi) zsidók a némethez hasonló jiddis nyelvet beszélték, melyet héber betűkkel írtak. A hétköznapi társalgás nyelve a német és a lengyel volt. Mivel a lakosság többségét a lengyelek tették ki, így a kulcspozíciók betöltéséhez is a lengyel kellett. Ezért a zsidóság asszimilációja is a lengyelek irányába fordult. Hamarosan a lengyel nemesség is „rákapott” a kapitalizmus ízére, a szövetkezetek és kereskedelmi láncok szervezésére, mely egyúttal háttérbe szorította az addig hagyományosan kisipari (és egyéni) zsidó foglalkozásokat. A lengyelek segítségére sietett a római katolikus egyház is, mely szabad utat engedett az antiszemitizmusnak, pl. a vérvádnak.

A (XX.) századfordulóra Kelet-Galíciában elszaporodtak az agrársztrájkok, azaz a rutén (ukrán) parasztok elégedetlenségei. Az általános választójog bevezetésével megnőtt az ukránok száma a galíciai parlamentben, sőt elérték, hogy Lembergben ukrán egyetem legyen. Közben cári Oroszország egyre jobban elnyomta a területén élő ukránokat, akik Nyugat felé vették útjukat. Emiatt nőtt a galíciai lengyelek és ukránok közti feszültség, melynek az I. világháború vetett véget. A lengyelek javára.

Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását követő rövid időre Galícia területén is megalakulnak a nemzetiségi köztársaságok. A volt cári területen az Ukrán Népköztársaság, azaz a bolsevista ukrán állam, Kelet-Galícia területén pedig a politikai függetlenséget hirdető Nyugat Ukrajnai Népköztársaság. Mivel Kelet-Galíciában csak a fővárosban, Lembergben, voltak többségben a lengyelek (60 %) ezért a lengyel lakosság védelmében fegyveres összecsapásokra került sor az Ukrajna függetlenségéért harcolók, és az egységes (Nagy-) Lengyelországot megteremteni kívánó Pilsudski marsall csapatai között. A helyzetet csak bonyolította Szovjet-Oroszország, mely a világforradalom jegyében akarta területeit növelni. Pontosabban az I. világháborúban elvesztett cári területeket visszaszerezni. Az ukránok két tűz közzé kerültek, hiszen független Ukrajnát sem a lengyel, sem a szovjet nem akart. Végül a rigai békével (1921) közel 150 év után ismét megalakult Lengyelország, amelynek dél-keleti területei megegyeztek az egykori Galícia területével. A békeévekben (1920-1939) ukrán részről erős és időnként erőszakos nacionalista mozgalom indult a történelem során még sosem létezett független Ukrajna megteremtésére.

Kelet-Galicia területén különféle fegyveres csoportok, egységek alakultak. Mindvégig a legnagyobb ellenség a Szovjetunió volt. Habár 1939 őszétől a lengyel területeket megszálló szovjetek az ukránokat és a zsidó származásúakat helyezték a közigazgatásba, miközben a lengyel lakosságot részben (Szibériába) száműzték, ill. tömeggyilkosságoktól sem riadva vissza terrorizálták. Azok az ukránok, akik már a Monarchia idején is egy független Ukrajnáról álmodoztak 1941 nyarán a nácikat barátként fogadták. Abban reménykedtek, hogy segítségükkel elnyerhetik a rég várt állami szuverenitást és függetlenséget. Már a „barátság” kezdetén ki kellett ábrándulniuk. Legendás vezetőjük, Stepan Bandera, nyolc nappal a Szovjetunió elleni náci támadás után Lviv-ben kikiáltotta a független Ukrán államot. Mire a nácik koncentrációs táborba zárták. Ennek ellenére a kommunista történetírás nácinak tartja. A hadiszerencse fordultával, a nácik már keresték az ukránokkal való együttműködést. 100.000 fős Waffen SS alakulatot állítottak fel, akik a szovjet ellen harcoltak. Ugyanakkor a lengyelek és a zsidók irtásában is kivették részüket. Az egész ukrán nacionalista mozgalom rákfenéje, hogy mindenki ellen harcolnak, pontosabban kegyetlenül és brutálisan lépnek fel. Ez történt napjainkban is. És emiatt a „kiszámíthatatlanság” miatt keltenek félelmet. Sajnos, a szabadságszeretők mintha nem akarnák ezt észrevenni, és nem a kompromisszumra törekednek, hanem a körülmények alapos és őszinte ismerete nélkül előítéletekkel élnek. „Putyin rossz. A nacionalistákat is keblükre ölelő kijevi vezetés jó”.

Külön említést érdemel Kárpátalja, mely csak 1945 óta tartozik Ukrajnához, még pedig a Szovjetunió döntése alapján, amit ugyancsak a történészek és az „oknyomozó újságírók” figyelmébe ajánlok. Amíg az Osztrák-Magyar Monarchia idején (1867-1918) a Kárpátok külső lejtői melletti területek a Habsburg koronához tartoztak (Galícia), addig a hegyvonulat belső oldala a magyar koronához. Ez a terület Ruszinföld, vagy Ruszinszkó, ahol a lakosság többsége ruszin vagy rutén, és szép számmal keveredtek magyarok, zsidók, németek és kis számban románok. A Trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte Ruszinföldet, majd 1939-ben a magyar királyi hadsereg (náci-német tiltás ellenére) bevonult erre a területre. Az ukrán nacionalisták ezt is számon tartják. Moszkvában meg azt, hogy 1941-től jó volt az együttműködés a magyarok által megszállt és ellenőrzött területeken a helyi ukrán rendőrséggel, milíciákkal, fegyveres csoportokkal. Az ukrán nacionalisták sokat segítettek a partizánok elleni harcban, amiért cserében a magyarok szemet hunytak a zsidóirtások felett. Ez még kibeszéletlen téma hetvenvalahány év távlatából. Egyúttal (nemcsak) a magyar külügy figyelmébe: a Kárpátok vonulatában élő mintegy egymillió ruszin külön nemzetiségnek tekinti magát, és hevesen tiltakoznak, ha valaki ukránnak vagy orosznak nevezi őket.

Végkövetkeztetés

Oroszországnak be kell látnia, hogy nem szuperhatalom. Sohasem volt az. Csak (nukleáris) katonai ereje tette azzá a világ vezető gazdasági nagyhatalmával szemben. Ugyanakkor a világ legnagyobb területű országa, természeti kincsekben szinte kimeríthetetlen. Az ebből fakadó gazdasági ereje miatt egyszerűen nem lehet ignorálni, „leírni”, kihagyni a világ gazdasági életéből. A szankciók nevetségesek, ill. nagyon jól mutatják, hogy a nyugati világ mennyire nem tudja nélkülözni Oroszországot.

Az Egyesült Államok is mintha a hidegháború korát élné. Nagy szavak, fenyegetések. Más semmi. Ez már akkor megmutatkozott, mikor Obama elnök Szíria bombázásával fenyegetőzött. Aztán mikor Putyin emlékeztette, hogy az egyik szír kikötő – orosz személyzettel! – Oroszország egyetlen haditengerészeti támaszpontja a Földközi-tengeren, az amerikai elnök többé nem beszélt bombázásról. Sőt, a média is mintha azóta megfeledkezett volna a polgárháborúról, a civilek, öregek, gyerekek gyilkolásáról, a többszázezer menekültről és a jordániai menekült táborokról.

Érdekes, miközben a vezető politikusok, „békeharcosok”, és a „nyugati” média Putyint kiáltja ki agresszornak, a hangos és lelkes, no meg harcias amerikai és nyugat-európai baloldal ez idáig, valahogy nem lepte el New York, London, Párizs vagy Berlin utcáit, hogy tiltakozzon az orosz agresszió ellen.

Az EU sem az, aminek nevezi magát. Még mindig csak egy Gazdasági Közösség, amit az évszázados két ellenség: Franciaország és Németország bölcs vezetői alapítottak azzal a szándékkal, hogy ha a lakosság életszínvonala azonos, azaz a „gyomrok teli vannak”, akkor a jólét miatt az irigység minden formája (nacionalizmus, antiszemitizmus, stb.) háttérbe szorul. Ennek a nemes ötletnek és célnak a természetes fejlődését és lassú terjeszkedését akadályozta meg a szovjet blokk felbomlása. Az EGK-nak (Európai Gazdasági Közösség) gyors politikai döntést kellett hoznia, nehogy keleti csórikámék elinduljanak Nyugat-felé és, mint a sáskák, mindent elpusztítsanak. Ekkor született meg a „kétlépcsős” Európa: a (gazdag) nyugat-európaiaknak az euró-övezet, a csóróknak pedig, mint illúzió és remény az EU. Az EU aztán rájött, hogy fantasztikus felvevőpiac és üzlet az Unió bővítése. Ukrajna a maga közel 45 milliós lakójával remek (fel)vásárlóerő. Az, hogy elvakult nacionalisták, esetleg antiszemiták, vagy talán nem demokraták, kit érdekel? De hogyan is lennének demokraták, amikor történelmük során eddig még sohasem voltak függetlenek?

Sok nyitott kérdés. Sajnos még a felvetésekkel is tartozik a nyugati világ. Hát még a válaszokkal ! 

Kapcsolódó anyag

Az "ukránkérdés" történelmi háttere     Sunday, March 02, 2014

Az "ukránkérdés" történelmi háttere

Az „ukránkérdés”-sel először a 60-as évek elején szembesültem, ill. tapasztaltam a saját bőrömön. Akkoriban szinte rendszeresen jártam autóstoppal Lengyelországba, ahol nyaranként egy-egy hónapot töltöttem. Mindig magánháznál szálltam meg, méghozzá ingyen. Ez is része volt a stoppos romantikának, no meg a diákos pénztelenségnek. Akkoriban mindenhol szeretettel fogadtak és a kölcsönös szimpátia jele volt a házigazdák részéről a „NÁGI” szó említése. Imre Nági a néhány évvel korábban levert forradalom kivégzett miniszterelnöke a szabadság szimbóluma. Alkalmi házigazdáim mindig e szóval viszonozták kedvességemet, a nőknek kötelező kézcsók adása fejében, amiből akkoriban „jól meg lehetett élni” a magunkkal vitt 10-20 dollár melletti fehér nylon ingek, és ugyancsak nylon zoknik árából.

Nagyon hamar észrevettem, hogy itt bizony valami nem stimmel. Gdansk felé menet alkalmi szállásadóim és vendéglátóim egy sem volt „odavalósi”, akarom mondani, nem volt ott született, helybéli lengyel. Mindenki Lemberget (Lwów) emlegette, mint szülőföldjét. Hasonló volt Wroclaw-ban is, ahol a régi (30-as években épült) szociális, munkástelepek bérlakásai ajtaján a levélbedobó nyíláson ott díszelgett a „Briefe” felirat.

Aztán Kraków-tól kelet felé vettem az irányt. Wieliczka, majd Tarnów, Rzeszów és végül Przemyśl volt az úti cél. Ez utóbbi város neve fogalom volt számomra, mert nagyapám ott harcolt az első világháborúban, és a Margit-híd budai hídfőjénél egy oroszlános emlékműn is ez a (kimondhatatlan) felirat szerepelt. Sajnos, Rzeszów után be kellett fejeznem történelmi magán kirándulásomat. A busz, ami felvett és (ingyen) vitt el, egyszer csak megállt a fenyvesekkel szegélyezett országúton. Fegyveres, géppisztolyos rendőrök szálltak fel és mindenkit igazoltattak. Engem is. A betétlapos személyimmel. Majd szóltak a sofőrnek, hogy a következő településen tegyen ki, mert nem mehetek tovább. Nem értettem, illetve sejtettem, hogy ez valamiféle határsáv a Szovjetunió felé, olyan, mint nálunk a nyugati határ, Ausztria felé. A mellettem ülő férfi is valami ilyesmit magyarázott, azzal a különbséggel, hogy mondandójába beleszőtt valami partizánokat, szabadcsapatokat, akik átjárnak a határon az egykori Lengyelország területéről. Vagy innen mennek át oda? Hogy kaját vigyenek, mert a Szovjetunióban nem mindent lehet kapni. 

A 70-es években, Münchenben, az egyik lengyel kollegám arra volt büszke, hogy nagynénje még most is lembergi akcentussal beszéli a lengyelt. Ugyancsak Münchenben hallottam először egy ukrán partizánról, akit a KGB tett el láb alól. Stepan Bandera a Kreittmayrstraße 7 –ben lakott, és 1959. október 15-én a kapu alatt valaki az arcába fújt egy jó adag kéksavat (hidrogén-cianid), amit a Zíklon B-nél is használtak. A nyugatnémet bűnügyi rendőrség szerint ez a KGB műve volt, mivel hasonló módszerrel ölték meg Párizsban az ugyancsak ukrán Symon Petljura-t és Rotterdamban Jewhen Konowalez-et. Tudat alatt ma is a szovjet idők tanítása és befolyás alatt lévő hazai történetírás és közgondolkodás első számú ellenségnek állítja be azt a Stepan Banderát, akit 1941 júliusától sachsenhausen-i koncentrációs táborban tartottak fogva a nácik, és akit csak 1944. szeptember 25-én engedték szabadon azzal a feltétellel, hogy fegyverrel harcoljon a németek oldalán a Vörös Hadsereg ellen. De erről majd később.

Előbb lássuk, hogyan is alakult Ukrajna helyzete a cári Oroszország megszűnésétől, és lett mára Európa legnagyobb országa: 603,628 km2 – kétszer akkora, mint Németország (357,021 km2). A hivatalos nyelvek száma 18, ergo egy soknemzetiségű ország, köztársaság. Területe mindig is megosztott volt. Története során először csak, mint szovjet tagköztársaság lett egységes 1939. szeptember 17. után, amikor a Szovjetunió hátba támadta a nácik ellen kűzdő Lengyelországot, és bekebelezte Kelet-Lengyelországot. Független köztársaság pedig csak 1999-ben lett. Ennek a függetlenségnek az ára, hogy területén található az Orosz (fekete-tengeri) Flotta főhadiszállása Szevasztopolban, melynek tatár neve: Aqyar, és amit 2042-ig bérel Moszkva a FÁK (Független Államok Közössége) időkben kötött szerződés alapján. Szevasztopol a tatárok lakta Krimi-félszigeten található. Ennek védelméért, és (meleg tengeri) hadiflottája biztonsága érdekében a moszkvai vezetés mindig és mindenkor mindent, és mindenáron meg fog tenni. 

Fejlemény

Ukrajna 2014     Saturday. March 29, 2014