Elmélkedés Európáról, és helyéről a nagyvilágban

Úgy tűnik, Európában még mindig nem akarják észre venni, hogy vége a hidegháborúnak, és Amerika elengedi Európa kezét. 1945 óta most lett a jó öreg kontinens politikailag, katonailag és nem utolsósorban gazdaságilag független. Trump elnök világosan megmondta: "America first! " Az európaiak mintha nehezen vennék észre, hogy a jelenlegi amerikai elnök hazája felvirágoztatását tűzte ki céljául. Hiszen erre kapott felhatalmazást az amerikai néptől, pontosabban ezt várják el tőle a reá szavazók, akiknek változást ígért. Igen, Amerika „belefáradt” eddigi nemzetközi szerepébe, miszerint a világ csendőre, azaz mindenki segítségére siet. Lásd Belgrád bombázása a dél-szláv háború idején, amikor az EU képtelen volt egy európai belügyet kezelni. Vegyük már észre, hogy lehullott a Vasfüggöny, nincs két egymásnak feszülő katonai (gazdasági, és politikai) tömb: a kapitalista alapon álló demokráciák (Szabadvilág) és a diktatúrán alapuló szovjetrendszer. A 90-es évek eleje óta Európában kitört a szabadság. Az európaiaknak maguknak kell megoldaniuk a térség (belső) konfliktusait, és megvédeniük a földrészt bármilyen külső támadással szemben.

Ennek hiányában Európa előbb – utóbb bajban lesz, és nem Orbán kereszteshadai fogják megmenteni. A valóságtól teljesen elrugaszkodó ilyen gondolatok csak a Kárpát-medence trianoni határain belül uralkodó nacionalisták agyában születhet meg.

Az államszövetségekre jellemző összefogás (központi irányítás) hiányzik Európából, amit a volt szocialista országok (és vezetőik) nem akarnak megérteni. Hiszen az EU még ma is csak egy gazdasági közösség (EGK), aminek csak a neve változott meg azzal, hogy politikai megfontolásból bebocsátást kaptak ezek a gazdaságilag elmaradott, egykori szovjet szatellit-államok. Befogadásukkor, a 90-es években, ezek az országok messze nem érték el az EGK akkori felvételi szintjét. A gazdag nyugat-európai országok nem véletlenül szabták feltételnek a volt szocialista országok gazdaságának átalakítását, és adtak hét évet a felzárkózás elkezdéséhez. (pl. moratórium a nyugat-európai munkapiacon, a szabad munkavállalás és szabad költözködés időszakos korlátozása, stb.)

A hátrányt azóta sem hozták be. Igaz, néhányan (a kisebbek) teljesítették az euró-zónához tartozást, de a nagyszájúak (Magyarország, Lengyelország) még azt sem.

Az Unió problémáit (a Brexit mellett) Trump hozta a felszínre, amikor az amerikai elnök az „America first!” jelszóval jelezte, valójában "bezárkózni", izolálódni akar.  Nem érdekli a világ, ő az USA-val akar foglalkozni, azt akarja naggyá tenni.  A világpolitikában át akarja engedni a terepet a többi (nagy)hatalomnak, Kína, India, Oroszország, EU, stb. Boldoguljanak, ahogy tudnak.  A nemzetközi szerződések (legyen az gazdasági vagy katonai) nem érdeklik. Emiatt sok problémája lesz, neki is, meg a jelenlegi világnak is.
 

Előzmények (a XX. század rövid áttekintése)

A XX. század eleje óta a Szabadvilág két antikapitalista rendszer terjeszkedésének volt szemtanúja 1939-ig, amikor mindkettő (náci és szovjet) elérkezettnek látta az időt az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések felrúgására, vagyis Közép-Európában az 1918-ban létrehozott nemzetállamok (Csehszlovákia, majd Lengyelország) megszűntetésére. 1939-től a Szovjetunió elégedetten szemlélte, hogy a nácik jóvoltából a jóöreg kontinensen rohamléptékben dől meg a kapitalizmus. 1939-1941-ben csak Nagy-Britannia volt képes ellenállni a német-náci hadigépezetnek. Az USA hadianyag szállítással segítette a szigetországot, a háborúba nem lépett be. A Szovjetunió elleni náci orvtámadás azonban új stratégiai helyzetet teremtett. Félő volt, ha a felkészületlen, harmatgyenge Szovjetunió hetek alatt elvérzik, akkor a másfél éve állandó mozgásban lévő náci hadigépezet Nagy-Britannia ellen fordul. Ez a lélektani pillanat késztette Churchillt, hogy a világot hatalma alá gyűrni akaró két antikapitalista ideológia (náci vs. szovjet) közül a szovjet mellé álljon, azt segítse meg. Az imperialista, monarchista (brit) gondolkodástól idegen volt a fajelméleten alapuló nemzeti nacionalista felsőbbrendűség. Churchillnek sikerült rávennie Roosevelt amerikai elnököt, hogy előbb a náci eszmét kell legyőzni Európában, csak azután fordulni a Távol-Keleten, Japán ellen.

A háború végére Churchill (láthatóan) kihátrált a harcokból, és átadta az európai terepet az amerikaiaknak, no meg a szovjetnek. Nagy-Britanniát ekkor már jobban érdekelte a brit (gyarmat)birodalom további sorsa, és világpolitikai helyzete. Fontosabb volt az Indián át Kínába vezető kereskedelmi vízi utak védelme, a Közel-Kelet (Palesztina és az arab olajmezők), de legfőképpen a Földközi-tengeri szorosok (Gibraltár, Boszporusz, Szuez) felügyelete, mint a stratégiailag fontos európai városok, területek megszállása, amiket előbb-utóbb úgyis vissza kell adni az ottélőknek.  Az Elba menti szovjet-amerikai találkozás jelzésértékű volt Európa sorsának várható alakulásához. Churchill híres fultoni beszéde a jelképes Vasfüggönyről már előrevetítette a valóban kettészakított (hidegháborús) Európát.  Németország nyugati fele jórészt amerikai megszállás alá került, ahol – tanulva a versailles-i szerződésből – nem a hadisarc, a büntetés, hanem az újjáépítés (és annak költsége) került előtérbe (Marshall-terv).  A fegyverkezés tabu maradt. Az első tíz évben csak rendőrsége volt Nyugat-Németországnak. A németek hallani sem akartak fegyverről, katonaságról. Elég volt két világháború, annak puszitásai, ráadásul országuk kettészakítása.  A NATO-tagsághoz viszont hadsereg kellett. A NATO-ba pedig azért kellett belépniük, mert így gondolták Amerikában az állandó kontrollt, hiszen a NATO főtitkár valamelyik tagország civil embere, a katonai parancsnok, pedig mindig amerikai.

Nyugat-Európa katonai védelmét az Atlanti Szövetség ernyője alatt az USA biztosította. Ez gyakorlatilag Nyugat-Európa korlátlan gazdasági fejlődését eredményezte, hiszen a honvédelem, és a honvédelmi kiadások nagy része az amerikai felet terhelte, akik megvédték a lakosságot az esetleges szovjet támadástól.

Az amerikaiak szerencsések voltak, amikor rátaláltak Köln egykori polgármesterére, Konrad Adenauerre, akit a lakosság is elfogadott kancellárnak.  Adenauer már a 20-as években úgy látta: az európai háborúk elkerülhetők, ha kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú ország és nép (a németek és a franciák) hasonló életszínvonalon van, ergo nem lehet őket egymás ellen uszítani. Ez a gondolat lett a későbbi Közös Piac alapja. A német technika és ipar kiegészül a latinos szellemmel és a francia mezőgazdasággal. Évtizedek múltán ebből a gondolatból lett a mai EU. Nem véletlen, hogy Nagy Károly (lat. Carolus Magnus, franc./angol. Charlemagne) és a Frank Birodalom lett a történelmi példakép. Ettől függetlenül, a németek alaposan kiértékelték, vajon mi jutatta Hitlert hatalomra? Eszerint: a rossz gazdasági helyzet, a magas infláció és munkanélküliség, valamint a vesztes háború hadisarcainak feltétlen teljesítése. Ebből fakadóan 1945 után a német gondolkodás meghatározója lett, hogy a jólét és a békesség alapja az alacsony infláció és az alacsony munkanélküliség, melynek aztán az erős német márka (DM) lett a jelképe. Ez a gondolkodás vezeti ma is a német kormányzást: az erős euró, az euró-övezet mindenek feletti stabilizálása.

Napjainkban is világosan látszik, hogy az EU motorja (az adenaueri) Németország, a német gazdaság, amit leginkább a franciákkal kell egyeztetni.  Ezt a harmóniát, és elvet próbálják felrúgni a kapitalizmust és a demokráciát sohasem tapasztalt nacionalista kelet-európai populista szájhősök.

Az EU talán észbe kap, hogy a jelenlegi (túl) liberális rendszer helyett jobb és hatásosabb lenne a szövetségi rendszer, ahol központi kormány irányítja az Uniót, lásd Egyesült Államok, vagy Német Szövetségi Köztársaság. A cél az Európai Egyesült Államok lehetne, ahol alkotmány biztosítja az egyes tagállamok jogait és kötelességeit. Ehhez persze sok minden „közös” kellene: közös útlevél, közös állampolgárság, közös hadsereg, közös pénz, stb. és persze közös akarat! A legnagyobb probléma a közös nyelv hiánya, amire a Közös Európát megálmodók nem gondoltak. Vagy, ha igen, akkor két nagy nyelvcsaládra, a latinra (francia, olasz, spanyol, stb.) és germánra (német, angol, holland, skandináv, stb.) gondolhattak. Az angol, német, francia valójában prioritást élvező közvetítő nyelv. E három közül valamelyiket minden EU állampolgárnak értenie kellene anyanyelvén kívül. Nagy kihívás jelenleg a hivatalos 24 nyelv összehangolása, lefordítása, egy-egy nyomtatvány (pl. adásvételi szerződés) általánosítása.  Valami hasonlót Ausztráliában, Németországban már alkalmaznak a kormányhivatalokban. Vagy pl. az izraeli repülőtereken mindig kéznél van tolmács szinte valamennyi utas nyelvén.  A kétnyelvűség nem csak a helység névtáblákra vonatkozik, hanem az önkormányzatokra, a mindennapi életre is!  Szóval, kishazánk még nagyon messze van Európától, az európai gondolattól.

Vissza Trump-hoz és az EU-hoz!  1945-ben Amerika valami újat (pozitívumot) hozott Európába a katonai megszállással. Az „American way of Life” szabályosan megbolondította az akkori fiatalságot (rock-and-roll, coca-cola, jeans, stb.). Egy életérzést közvetített, ami teljesen idegen volt a náci és szovjet ideológiától. Egy szóval, a szabadságot. Ezt Adenauer is időben felismerte: nem a német egyesülést szorgalmazta, hanem az amerikai szabadságérzést. Mint reálpolitikus jól tudta, hogy amíg a szovjetrendszer fennáll, addig Kelet-Németországgal nem lehet egyesülni. Idővel feltűntek a „bomlás” jelei. Az amerikaiak ki akartak vonulni, legalábbis a rakéták árnyékában csökkenteni az US Army személyi állományát. A németek szinte könyörögtek, hogy maradjanak. Ekkor született meg Franz Josef Strauss védelmi miniszter híres „nadrág vs. szoknya” teóriája, azaz a „nadrág”, a hagyományos fegyverkezés szorgalmazása. Ha az olvasó, most de Gaulle Franciaországára mutat, mint ellenpélda, téved! A franciák csak nukleáris haderejüket vonták ki az amerikai parancsnokság alól, a NATO-nak, mint védelmi szervezetnek, továbbra is tagjai a mai napig.

Amerika csak lassan vette észre, hogy az EGK (Európai Gazdasági Közösség) esetleg konkurencia lehet.  Ez 1989-90-ben erősödött fel, amikor lehullott, a Vasfüggönyt  jelképező Berlini Fal. A kettészakított Európa fellélegezhetett, a Vasfüggöny nélküli kontinens (végre) egyesülhetett, és egyúttal Amerika gazdasági vetélytársának léphetett elő. Területre, népességre, gazdaságra tekintettel feltétlen. Az igazi probléma csak most, Trump-pal vált valóssá, amiről eddig nem beszéltek. Az amerikaiak úgy látják, hogy a szabadság mellé komoly gazdasági segítséget (Marshall-terv) is adtak az 1945 utáni újrakezdéshez, egy porig rombolt kontinens felépítésére. Míg épült, gazdaságilag erősödött a földrész, különösen a (berlini) Fal elbontása óta, a térség katonai védelmét teljesen elhanyagolták, a kiadások oroszlánrészét továbbra is az Egyesült Államok fedezi. A tengerentúlon olyan hangok is hallhatúk, miszerint „felépítettük Európát, itt az ideje, hogy az ez idő alatt elhanyagolt útjainkat, infrastruktúránkat, gazdaságunkat fejlesszük, arra koncentráljuk.”  Ez a Trump-i terv, gondolat, amire nincs igazán válasz a nagyvilágban, sőt az amerikai ellenzék is tehetetlen. Nem hiába regélnek a demokraták új irányzatról a (Bernie Sanders féle) „demokratikus szocializmus”-ról.  Sajnos, ennek még nyoma sem látszik az európai gondolkodásban, politikában.

Valójában a republikánus Reagan indította el azt a folyamatot, ami a Szovjetunió megszűnéséhez vezetett. Reagan elnök újabb fegyverkezést hirdetett meg azzal a blöffel, hogy az Egyesült Államok olyan védelmi rendszert képes kiépíteni, mely mintegy védőernyőként fedi le Amerika területét, és a rendszer még az amerikai légtérbe érkezés előtt érzékeli, elfogja, és megsemmisíti a támadó szovjet (atom)rakétákat. Az atomtudós Teller Ede szavahihetően magyarázta el az új védelmi rendszert. A Szovjetunió anyagilag (gazdaságilag) nem bírta ezt az újfajta fegyverkezési versenyt, amibe valósággal beleroppant. Gorbacsov politikai könnyítésekkel próbált enyhíteni a diktatórikus rendszeren, mire az pillanatok alatt összeomlott. Ezt látva, Kohl (nyugatnémet) kancellár azonnal a két Németország egyesítését jelentette be. Ez olyan gyorsan történt, hogy egy ideig szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország területén. Vicces, de így volt.

Az USA  külsőszemlélőként figyelte, és követte a kelet-európai folyamatokat. A republikánusokat váltó demokraták úgy érezték, hogy ők hozták meg a szabadságot ezeknek a rabnépeknek. Clinton beiktatása után nem sokkal beszüntette a SZER Kelet-Európának szóló nyelvi adásait, elsőként a magyart. Ugyancsak jelzésértékű volt, hogy a rádióállomás központját (München) áthelyezték Prágába. Tipikus kapitalista gondolkodás! Gyakorlatilag a gazdag és szociálisan jól szervezett német városból a kb. kétezer fős személyzetet áthelyezték egy sokkal „olcsóbb” (volt szocialista) városba, ráadásul egy olyan országba, ahol a szakszervezeti mozgalom ereje meg sem közelítette a nyugatnémetet. A demokrata Clinton nem politikai, hanem gazdasági alapra helyezte a Rádióval szembeni döntését. Ez a gondolkodás rányomta bélyegét az egész Demokrata Pártra. Annyira belelkesültek, hogy meghirdették az „arab tavaszt”, ami talán a legnagyobb külföldi kudarca volt az amerikai demokratáknak. Nem vették észre, hogy csak ott tudtak a szabadság nevében „lázítani”, amely területek addig szovjet befolyás alatt álltak. Lásd Irak, Líbia, Tunézia, Algéria, stb. A „kapitalista” monarchiákban (Jordánia, Szaúd-Arábia, Marokkó, stb.) labdába nem rúgtak.  Hasonló hibát követtek el a volt Szovjetunió tagállamaival is.  Felheccelték az ukránokat, hogy hamarosan EU-tagok lesznek, amiből persze nem lett semmi. Viszont Putyin és Oroszországa nem nézhette tétlenül, hogy az egykori cári birodalom stratégiai fontosságú területét elveszítse.  A Krím-félsziget kikötőit és városait még Nagy Katalin alapította az Oszmán Birodalom elleni védelemként és tette meg a birodalom egyetlen meleg tengeri támaszpontjává. Hasonló megfontolásból nem adhatja fel Putyin a Földközi-tenger egyetlen orosz támaszpontját Szíriában.  Az igazi, komoly probléma és veszély azonban, hogy a nyugatiak, élükön az amerikai demokraták, szó, és retorzió nélkül hagyták Putyin magyarázatát: „Oroszországnak joga van a határain kívül élő orosz állampolgárok, ill. orosz anyanyelvűek megvédésére” Úgy tűnik, Putyin liberális bírálói elfogadták ezt a magyarázatot, pedig ez a gondolat, nemcsak veszélyes, de ragadós is lehet. Például a jelenlegi magyar vezetés számára. Különösen Trianon közelgő centenáriumára.

Elevenítsük fel, hogyan lett Magyarország NATO tag.

Már folyt a dél-szláv háború, Magyarországon pedig a NATO népszavazás előkészülete. A népszavazás sikere érdekében az akkori magyar média elhallgatta, hogy NATO-tagságunk már rég eldöntött, annak ellenére, hogy a felvételre kijelölt másik két országgal (Csehország és Lengyelország) ellentétben, hazánk nem volt határos egyetlen NATO országgal sem. Csehország és Lengyelország tagsága geopolitikailag és stratégiailag teljesen logikusnak tűnt, hiszen mindkettő határos (az újraegyesült) Németországgal. A NATO 1949-es megalakulásának ugyanis egyik legfontosabb célja Németország „semlegesítése” volt, hiszen területéről két világháború is kiindult a XX. században. Ha Németország szomszédjai NATO tagok, és az Észak-atlanti Szövetség katonai vezetése (állandóan) amerikai, akkor (Nyugat- és Közép-)Európa békéje biztosított.

Ebbe az „első körnek” is nevezett geopolitikai koncepcióba, vajon hogyan került be az egyetlen NATO országgal sem határos Magyarország? Akkoriban egy francia politikai elemző a dél-szláv helyzetet ecsetelte, majd kommentárja végén megjegyezte: „..amíg Nyugat-Európa népei, országai az egyesülésben érdekeltek (lásd EU), addig a (berlini) Fal és a Vasfüggöny lebontása óta Kelet-Európa népei a nemzetállamok kialakításán fáradoznak, lásd Csehszlovákia és a soknemzetiségű Szovjetunió megszűnését. Ebbe a folyamatba nagyon jól beleillik a dél-szláv háború, ahol az egykori Jugoszlávia népei küzdenek önállóságukért. A nemzetiségi harcok következő fázisa, újabb háborús gócpontja, Magyarország lehet, hiszen Európában ennek az országnak van a legnagyobb kisebbsége a határon túl, az összes vele szomszédos országban….”

 

Tehát, az Észak-atlanti Szövetség stratégiája már a múlt században (1999) az volt, hogy Magyarországot minél előbb fel kell venni a NATO-ba! Hiszen, ha az ország katonai vezetése Brüsszel alá van rendelve, akkor bármilyen (szélsőséges) kormánya is lesz az országnak, az fegyveres konfliktusba nem tud keveredni szomszédjaival. És ez fordítva is igaz. A szomszédos országok (szélsőségei) sem kísérelhetik meg Magyarország megtámadását, mert akkor a NATO-val találják szembe magukat. Igaz, volt már rá példa, hogy két NATO ország (görög és török) egy harmadik ország (Ciprus) védelméért egymásnak ugrott.

Drukkolok Trump-nak, vagy inkább nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog sikerülni az „America first” víziója, mert tényleg változtatni kell világunk  1945 óta kialakult helyzetén, melyben Európa még ma is abban a hiszemben van, hogy Amerika mindenkor és mindenben kisegíti. Ennek pedig, úgy tűnik, vége.  Valószínűleg társadalmi átalakulás is lesz, mert az (nyugati) európai szociális háló nem fogja tudni biztosítani azt a jólétet, amire létrehozták.  A populizmus, lehet, hogy káros (biztos!), de talán hozzásegíti a (nyugat-)európaiakat, valami hathatós populizmus elleni szerhez.



 

Elmélkedés a világ sorsáról

A helsinki Trump – Putyin találkozó és arra adott hazai reakciók késztetnek e sorok, gondolatok közzétételére. Különösen a magyar média interpretálása, ahol a magát „balliberális”-nak nevező jó szándékú, szociálisan érzékeny szárny nem tudott mit kezdeni sem Trump-pal, sem Putyin-nal. Vicces, de inkább szomorú volt látni, olvasni, hogy képtelenek jelzők nélkül szemlélni a történéseket, és kizárólag a puszta tények közlésére szorítkozni. Helyette minden áron bizonyítani akarták, hogy két „rossz” vezető „észjátékának” voltunk tanúi, ahol a tapasztalt „gonosz” (kágébés) legyőzte a tapasztalatlan, kétbalkezes, naiv, buta milliomos palántát.  Szánalmas volt a hazai médiát követni.  Mintha a magyar megmondó emberek valóban nem ismernék világunk alakulását. Nem látnák a napjainkban folyó hatalmas változásokat, amik valójában már rég (1989-90 – vagy még előbb) elkezdődtek, de még mindig nem tudjuk merre halad, mi lesz belőle. No, és ebből nekünk, itt a Kárpát-medencében, mi hasznunk lesz? A hazai „baloldal” csakis az amerikai elnököt kritizálók véleményét közvetítették. Szinte ugyanazt a metódust használták, mint a kormánypárti média (pl. migráns ügyben), és azt szajkózták, hogy az amerikai elnök „egy bohóc”, nem ért semmihez, különösen a külpolitikához. Sőt, hazaáruló (sic!). Ennek alátámasztására olyan figurákat dobtak be a magyar köztudatba, mint az egykori republikánus kaliforniai kormányzó, Arnold Schwarzenegger, aki köztudottan Trump-ellenes. Különösen, amióta Trump felmondta a párizsi nemzetközi klíma-megállapodást.  Arról, persze nem szólnak, (a hazai „balliberálisok”), hogy Trump nem tartotta, és nem tartja, helyesnek, hogy amíg az USA dollár milliárdokat költ a légszennyezés csökkentésére, addig a világ többi része, elsősorban a szegénységre hivatkozva, nem teljesítik ebben a nemzetközi megállapodásban aláírt kötelezettségeiket.

Magyarul: baleknak tekintik a gazdag és naiv („jóhiszemű”) Amerikát. Szinte nincs olyan nemzetközi szervezet, amiben ne az USA lenne a legnagyobb befizető. Miközben nem egy olyan szervezet létezik, mely rendszeresen elítéli az USA politikáját. Igen, Trump nem a demokrácia, hanem a kapitalista gondolkodás megtestesítője. Szinte minden megnyilatkozásából kitűnik az üzletember. Nem egy diplomata, nem tárgyal, hanem alkudozik, blöfföl, hogy az üzlet az ő javára alakuljon. Olyanokat mond és csinál, ami lehetőleg (vagy remélhetőleg) a többségnek tetszik. Választási ígéreteit (amik miatt rászavaztak) be akarja tartani.

A nemzetközi klíma megállapodás felrúgása mögött is „önös érdek” áll: a bezárt szénbányák munkásainak akar kedvezni. Hasonlóan a legutóbbi gazdasági válság egyik legnagyobb veszteseinek, az autógyári munkások ezreinek akar hazai munkahelyet teremteni, azzal, hogy a globalizált kapitalizmus megregulázásával haza kényszerítse az autógyárakat, hogy amerikai földön teremtsenek munkahelyeket. (nem pedig külföldön, olcsón, nagy profittal állítsák elő termékeiket). Persze, ezek az elképzelések nem tűnnek elég átgondoltnak, kihatásai bizonytalanok, beláthatatlanok a „nemzetközi munkamegosztás”-ra. A védővámok sem biztos, hogy célt érnek, hiszen a kialakult és eddig bevett, gördülékeny gazdasági rendszer felrúgása, akár vissza is üthet, mivel a partnerek is tehetnek ellenlépéseket. Szóval, Trump nagyfába vágta a fejszéjét az amerikai nép (és gazdaság) felvirágoztatása érdekében (America first!). Nem átgondolt, megfontolt koncepciók kísérik elnökségét. Mintha nem lennének tanácsadói, vagy nem hallgatna azokra. Már az első elnöki rendelete is káoszba torkollott, amikor megtagadta hat muszlim országból érkezők beengedését az USA-ba. A határőrség, a repülőtéri alkalmazottak nem tudták, hogy az azonnali hatállyal életbelépett rendeletet hogyan kell értelmezni? Mit kell tenni azzal, aki érvényes úti okmánnyal (vízummal) érkezik, tehát hónapokkal előbb megvolt a beutazási engedélye.

Trump Amerikája egyértelműen az izoláció felé tart, a cél az országot mindentől és mindenkitől függetlenné tenni. Trump ezen elképzelése egy bizonyos befelé fordulással jár, amivel nyugodt, sikeres, virágzó életet kíván biztosítani minden amerikainak. 

Vegyük már észre, most értünk el az 1945 után kialakult kétpólusú világ, közismert nevén hidegháború megszűnéséhez. Nehéz elhinni, hogy nincs többé a „jó és a gonosz” (birodalma), a Kelet és a Nyugat, amit röviden: a demokrácia és a diktatúra jellemzett. Nem akarjuk észrevenni, hogy nincs többé a kisagyunkba „beégetett” világkép, hogy a Lajtától nyugatra, minden jó, attól keletre, meg minden rossz. Ami jó, az amerikai, ami rossz, az orosz, pardon szovjet.

Donald Trump az első (és talán egyetlen) amerikai elnök, akinek nincs közigazgatási múltja. A legtöbb elnök – különösen 1945 óta – előbb kormányzóként irányította valamelyik US szövetségi államot, és onnan került az elnöki székbe.  Trump pedig, mint egy sikeres építési vállalkozó örököse került az üzleti világba, majd tv (reality show) műsorvezetőként lett ismert. Felismerte, hogy 70 évvel a II. világháború vége után itt az ideje változtatni azon, hogy az USA a világ csendőre. Bármi történt, mindig és mindenhol az USA feladata volt a rendcsinálás. Lásd a dél-szláv háború, mely Európában folyt, és az európaiak képtelenek voltak hathatósan ellene fellépni. Amerika jött, és bombázott. Orbán, akkori miniszterelnök, pedig megengedte, hogy magyar reptérről (Taszár) szálljanak fel a magyarlakta jugoszláv településeket bombázó NATO harci gépek.

Ezen fog (akar) most Trump változtatni. Elnöki hivatalba lépése első pillanatától az izoláció híveként jellemezték, és sokak (pl. az ausztrálok) azonnal kétségbe estek, hogy ha betartja szavát és felmondja a nemzetközi szerződéseket, annak nagy ára lesz. Elsősorban katonai, de gazdasági téren is. Ezek a kezdeti félelmek lassan (és fokozatosan) időszerűek lesznek, ha másért nem, mert Trump be akarja tartani választóinak tett ígéreteit.

Igen, a világ változott. Néhány évvel ezelőtt még „vörös” (vagy kommunista) Kínáról szóltak a híradások. Ez a bevett jelző mára eltűnt. A mai hírekben csak Kína szerepel, pedig az egypártrendszer ma is fennáll, de – úgy tűnik – senkit sem zavar. Napjainkban a komcsizás csak Magyarországon éli virágkorát.

Trumpnak sikerült Ázsiában is valamit mozgásba hozni azzal, hogy Észak-Korea (legalábbis elvben) elfogadta, hogy egész Délkelet Ázsia atommentes övezetté váljék.

Oroszország nehéz helyzetben van, hiszen lakossága nem heverte ki a bukást, hogy a hidegháború megszűnésével többé nem világhatalom.  Mellékesen, ez a hidegháború valójában nem volt háború. Két társadalmi rend(szer)  igyekezett bebizonyítani, hogy ő a jobb, az élhetőbb.  Győztes valójában nincs, hiszen csak azt kellett kivárni, amíg a zárt (diktatórikus) rendszer felbomlik, a vezetés kiöregszik, kihal. Igaz, azért ehhez kellett a technikai fejlődés és egy jó, hihető blöff (Star wars = SDI = csillagháború), amit Teller Ede tudományos alapon bizonygatott, hogy az ellenséges (szovjet) rakétákat még röptükben meg tudják semmisíteni. Talán még ennél is jelentősebb volt a telekommunikáció fejlődése, mely mindenki (magánszemély) számára elérhetővé tette a fénymásolást, a faxolást, a mobilozást, stb. az információk gyors továbbítását. A szovjet bukás legeklatánsabb példája Csernobil, amikor (egy május elsejei felvonulás miatt!) nem merték közölni a lakossággal, hogy borzasztó katasztrófa történt.

A gorbacsovi nyitás (glasznoszty, peresztrojka) elkésett. Valójában a fiatal kommunista vezető kiengedte a (jó-rossz) szellemet a palackból.  Putyin feladata lett a kiút megtalálása. A Sztálin vezette Szovjetunió szerezte vissza a bolsevikok (Lenin) által „taktikai okokból” feladott egykori cári területeket. Sőt, azokat Sztálin a 40-es évek végére még meg is nagyobbította. Gorbacsov és Jelcin viszont „elengedte” az európai és ázsiai területeket, köztársaságokat. Az átlag orosz csalódott, hogy amiért szülei, nagyszülei véráldozattal harcoltak, azt most a kapitalizmussal elveszítették. Putyin valamiféle cáratyuska szerepre vállalkozott, akit a nép Istenként tisztel, hiszen kiegyezett az egyházzal is. Az életszínvonal, napjainkban magasabb, mint a szovjet időkben volt. Ezt elsősorban az ország természeti kincseinek, ill. azok kiárusításának köszönhető. Gazdaságilag nem vetélytársa Amerikának. Az atomról senki sem beszél. Abban megbízható partner. Sokkal többet olvasni, hallani a megbízhatatlannak tartott Iránról, Pakisztánról, esetleg Indiáról, no meg Észak-Koreáról.

Ahogy a telekommunikáció fejlődése pozitív irányba hatott a lakosság mindennapi életére, úgy napjaink internetes, digitális világa abszolút káoszt hozott. Az egyik legnagyobb átok a Facebook, a közösségi média, mely ellenőrizhetetlenné tette a tájékozódást. A „fake news” napjaink kulcsszava. No meg a tweeter, amit készpénznek vesznek. Tényleg, nem értem, hogy államférfiak, vezető emberek (nemcsak politikusok!) miért teszik ki magukat ennek a gonosz és értelmetlen játéknak. Lehet, hogy modern, de felettébb káros, félrevezető.  A világot rossz irányba viszi. Szerintem.