Én mindenkiben csalódtam

Feltűnt, hogy választási kampány idején, az emberek jobban foglalkoznak az “ellenfél”-lel, mint saját pártjukkal. Valahogy nem arról beszélnek, nem azt hangsúlyozzák (szóban és írásban), hogy “lám ez a fickó, hölgyszemély vagy annak pártja nekem mennyire szimpatikus”, hanem arról társalognak, vitatkoznak, hogy “ezt az alakot ki nem állom”, vagy, hogy “csak ő és pártja ne jöjjön be!” Ez kb. olyan, mintha a piacon az árujukat kínáló kofák nem a saját portékájukat dicsérnék, hanem a konkurrenciát szidnák. “Ne tőle vegyen, mert az csal, lop, hazudik”. A mostani politikai csatározások is, mintha nem a saját portékát dicsérnék, hanem inkább az ellenfelét szapulnák. Még a politikai elemzők is a negatívumokat emelik ki, és a másiktól való félelmet, a riogatást tartják a legfontosabbnak. Pedig az lenne az igazi, (és korrekt), ha a kívülállónak, függetlennek, semlegesnek mutatkozó szakértők a pártok közti különbségekre, és a programokban rejlő előnyökre és hátrányokra hívnák fel a figyelmet. Aztán a szavazó polgár majd eldönti, hogy kire bízza, vagy szeretné bízni, az elkövetkező négy évet.

Úgy, mint a piacon, ahol a vásárló dönti el, hogy a kisebb, de magnélküli vagy a nagyobb, de magos narancsot veszi-e. Persze még így is be lehet vele fürödni, hiszen az ár is nagyon fontos. Pláne, ha már egyszer nagy árat fizettünk érte.

Ha beleolvasok az újságba, belehallgatok egy tévé vagy rádióműsorba, azok szinte kivétel nélkül az ellenfél negatívumairól szólnak. Képzeljük el, ha egy bank vagy egy biztósító is azt reklámozná, amit ő bizony nem árul, nem ajáln, mert az úgy rossz, ahogy van. Az ilyen reklámot azonnal elmarasztalnák tisztességtelen verseny, és hitelrontás miatt. Vajon ezt a politikában miért nem alkalmazzák? Amikor nem egy cégről, és annak termékéről, hanem egy országról és annak életéről, mi több, népéről van szó! Végülis átvitt értelemben a legnagyobb és legjobb cégek árukínálata szolgálja együttesen az ország érdekét, gyarapodását. Az elemzők, pedig felhívnák a figyelmet a programokban rejlő csapdákra, buktatókra, az "apróbetűs" részletekre.

Társaságban megszoktam kérdezni, - azzal, hogy gondolkodás nélkül vágd rá! - Ki volt Obama ellenfele az egy évvel ezelőtti elnökválasztáson? Ki volt Angela Merkel ellenfele az öt hónappal ezelőtti kancellár-választáson? A megkérdezettek (kapásból) nem tudták! Ugyanakkor ha megkérdem, ki volt Gyurcsány ellenfele a négy évvel ezelőtti parlamentáris választáson, a válasz gondolkodás nélkül, azonnal jön: Orbán.

Ezen kis bevezető után, engedtessék meg, hogy én is összefoglaljam az elmúlt ciklust, ahogy, mint külső szemlélő, a médián keresztül láttam, tapasztaltam.

Csalódtam Orbánban

Négy évvel ezelőtt a választási vereség kihírdetése után azonnal tudomásunkra hozta a FIDESZ elnöke, hogy ellenfelét meg fogja buktatni. Ígéretét nem tartotta be! Helyette éveken át két kíváló szónok és egyéniség ölremenő harcának voltunk tanúi, ami gyakorlatilag a mi zsebünkre és idegünkre ment. A fogások keresésének számtalan jelét láthattuk, miközben az ország visszhangzott a “mondjon le” szavalókórusoktól. Kezdve az 56-os forradalom 50. évfordulójának megünneplését megelőző hetekkel, amikor Orbán Viktor bejelentette, hogy a Parlament előtt mindennap egy FIDESZ-es (és KDNP-és) parlamenti képviselő fog beszédet tartani mindaddig, amíg Gyurcsány le nem mond. Ezt a fogadalmat nem tartotta be sem Orbán, sem képviselőtársai. A 50. évforduló botrányos pártonkénti külön megünneplése aztán elfeledtette a néppel ezt az ígéretet. Miközben mindennapossá vált a Parlament előtti téren a vadkempingezés, és az Ország Háza előtti gyepnek nyilvános WC-kénti használata. Nesze neked országimázs! A parlament falai között nem folyhatott érdemi munka, mert az Orbán-féle ellenzék az üléseken nem jelent meg, abban a tévhitben, hogy ezzel a kormányt büntetik. Pedig ezzel az egész országot és népét, no meg a demokráciát vették semmibe, járatták le – és nemcsak belföldön! Majd jött az európai politikusokhoz méltatlan viselkedés: a kordonbontás. Ha legalább eredménye lett volna, és Gyurcsány valóban (végre) lemond. De, nem. A nagy (és veszélyes) szocialista ellenfelet nem tudták a hatalomból eltávolítani. A kérdés persze az: vajon Orbán csinálta nagyon rosszul, vagy Gyurcsány nagyon jól ezt a három éves macska-egér harcot? Sőt, Gyurcsány távozásával sem érte el Orbán a célját: nem lettek előrehozott választások! Ergo, négy teljesen elpocsékolt esztendő, aminek a levét gyakorlatilag az ország lakossága itta meg.

Hol maradt a 2002-es választási vereség másnapján (a Várban) tett ígéret? Amikor a vesztes pártvezér bejelentette:

".... Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez, az akkor – Istenem, már nyolc éve! - félelmetesnek hangzott “baráti csapatok egyszerre mozdulása” azóta sem történt meg, pedig lett volna rá elég alkalom. Ehelyett csak futball-huligánok, meg randalirozó szélsőségesek bontották meg a közrendet, amiktől és akiktől a nyilvánosság előtt rendre elhatárolódott a legnagyobb jobboldali párt, és vezére. Hála Istennek!


Csalódtam Gyurcsányban

Négy évvel ezelőtt a lakosság valami újat várt és remélt a magát Tony Blair hívőnek, és önjelölt szociáldemokratának aposztrofáló fiatal miniszterelnöktől. Ellenfele, Orbán Viktor, négy évét már ismertük, az ugyancsak jó beszélőkével megáldott Gyurcsányét viszont még nem. Csak annyit tudtunk, hogy polgári körökhöz hasonló mozgosítások nélkül is sikerült győzelemre vinnie egy EU választáson bukott pártot. A megkapott bizalom azonban hamar megrendült. Azt a bizonyos öszödi beszédet a többség nem valamiféle őszinteségi rohamnak, ne adj Isten, gyónásnak fogta fel, hanem a nép, a szavazók átverésének beismerésének.

Biztos más lett volna ennek az önvallomásnak a fogadtatása, ha az nem zártkörű tanácskozáson hangzik el, hanem mondjuk a tévében. Meg egy (európai) államférfihez méltó hangnemben. Így viszont az egész nagyon emlékeztetett a régi beidegződésre, amikor zárt ajtók mögött központi (KISZ és párt) bizottsági értekezleten számoltak be az elvtársak a valóságos helyzetről. Ez a régi beidegződés volt felfedezhető a szlovák-magyar viszony megítélésében is. Gyurcsány – Orbánhoz hasonlóan - képtelen volt felfogni és belenyugodni, hogy a demokráciában egy szocialista párt is koalicíóra léphet – a hatalom megszerzése és megtartása végett - egy nacionalista párttal. Ficot és kormányát (melynek csak három "Slota-párti" tagja volt/van) szemmelláthatólag szélsőségesnek, mi több szélsőjobboldalinak tekintette a magyar miniszter- és pártelnök. Érdekes, a másik koalicíós partner, a Mečiar-féle kommunistákból lett jobboldaliak (HZDS) nem zavartak senkit a magyar politikai közéletben. Arról is kevés szó esik Magyarországon, hogy a Magyar Koalicíó Pártja ugyanannyi (20) mandátumot szerzett a 2006-os szlovák választáson, mint Slotáék. Gyurcsány valósággal bojkottálta Ficot és kormányát. Kígyót, békát mondott rájuk, azok gazdasági elképzeléseit, EU-s felzárkózási terveit lenézte. A nagy pofon akkor jött, amikor ez a szélsőségesnek kikiáltott kormány és állam szép csöndben bevezette a Magyarországon még mindig csak távoli álomnak tűnő eurót.

Gyurcsány bukását végülis nem Orbánék okozták, hanem a világválság. Ott tévedett a szocialista kormány, amikor elfogadta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) “mentőövét”. Furcsa mellébeszélés folyt a hazai médiában, amikor ezt azzal a megjegyzéssel jelentették be, hogy még két napot kell várni az aláírással, amíg Budapestre érkezik az IMF küldöttsége. Arról viszont hallgattak, hogy e két nap alatt Gyurcsány végigjárta az EU vezető országainak fővárosát engedélyért! Hiszen Magyarország volt (akkor még) az egyetlen EU-tag, amely ehhez a pénzintézethez fordult segítségért. A nagyok végülis rábólíntottak, azzal a kitétellel, hogy az EU kölcsönt nem ad a pácba került vezetésnek, viszont az IMF-nél garanciát vállal Magyarországért. Az aláírást követő nap, pedig az EU bejelentette: megtiltotta az euró-övezet országainak, hogy gazdasági nehézségeikkel az IMF-hez forduljanak. Ez történt 2008 késő őszén. Aztán 2009 elejére kiderült, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint azt Gyurcsány gondolta. Ennek egyértelmű jele volt az IMF budapesti irodájának megnyitása (hogy a gazdasági folyamatok alakulását közvetlen közelről figyelhessék). Ez volt az a pont, amikor – Orbánéktól függetlenül – a miniszterelnök bedobta a türülközőt. Sőt, még arra is volt ereje, hogy kéthetes miniszterelnök-keresési bohózattal tartsa lázba az országot és a világot, anélkül, hogy ádáz ellenfelei bármit is tudtak volna tenni látványos megbuktatása érdekében. Mindez már egy kisebbségi kormányzás idején történt!

Tehát, még így sem tudta (vagy akarta?) megbuktatni a kormányt az Orbán Viktor vezette FIDESZ. Itt érdemes néhány szót ejteni az egykori koalicíós partner, az SZDSZ, szerepéről is, melynek liberalizmusa sokat rontott a szocialista kormányzáson, és annak megítélésén. A csődközeli gazdasággal és a kormányfőváltással elfoglalt szocialisták figyelmen kivül hagyták az országban eluralkodott közhangulatot, a cigánykérdést és ezen keresztül a közbiztonságot, amire csak a tavaly júniusi EU-választás, és annak eredménye hívta fel valójában a figyelmet. Ekkor döbbenhetett rá az ország, hogy az SZDSZ irdatlan nagy liberalizmusával, a jóléti társadalmakra jellemző tolerancia terjesztésével, a magyar gondolkodástól abszolút idegen ("nyugati") témáival (marihuana, melegek, másság, stb.), rettentő sokat ártott. Bizonyítottnak látszott az a közbeszéd, miszerint az 5%-os farok csóválja a közel 50%-os pártot. Az MSZP-nek azonban az “életben maradás”-hoz továbbra is szüksége volt a koalicíóból kivált SZDSZ-re. És ekkor vált gusztustalanná a hazai politika: a parlamenti többség biztosítása fejében és érdekében a szocialisták továbbra is állami (vállalati) poziciókban hagyták az ellenzékbe vonult SZDSZ-es képviselőket.

Mindezek ismeretében, szinte érthetetlen, hogy a négy éve hatalomátvételre készülő FIDESZ egyetlenegy alkalommal sem tudta lépéskényszerbe hozni a szocialistákat. Ugyanakkor, a szocialisták minden nehézség, ballépés, óriási kormányzási hibák ellenére egy év alatt (egyedül és kisebbségben!) meg tudták állítani a csőd felé rohanó országot, mi több a fejlődés útjára, arra a bizonyos sínre tudták helyezni. Igaz, az IMF-fel kötött balszerencsés szerződés, valamint a válságból tanult EU egyre szigorodó előírásai miatt évekre meg van kötve a mindenkori kormány keze. Amiről választási kampányidőben nem szokás – őszintén – beszélni.

A csalódások ellenére el kell menni szavazni. Hiszen ez az egyetlen lehetősége az állampolgárnak, hogy békés úton kifejezze véleményét, és próbálja meg, érdekei szerint befolyásolni környezete, valamint az ország sorsát. Még akkor is, ha a választék közül egyikkel sem tud igazán azonosulni. A helyzet ugyanis vészesen hasonló a már fentebb említett piaci viszonyokhoz. Ha nincs számunkra megfelelő minőségű áru, akkor is valamit venni kell. Máskülönben éhenhalunk, vagy csak a rohadt marad nekünk.


.

Kapcsolódó anyagok

A jobboldal hiánya .......... (Monday, January 04, 2010)

Az EU-választás margójára............ (Tuesday, June 23, 2009)

Miért hagytuk, hogy így legyen? ......... (Monday, March 23, 2009)

.