Orbán, Putyin és a demokrácia

E három szó, fogalom foglalkozatja a hazai értelmiséget.

 

Hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem, mint az egyetemes demokrácia bajnoka, fog bevonulni a történelembe már most borítékolható. Még az „erőskezű államférfi” titulusra pályázhat, ha az utókor kegyes lesz hozzá.

 

Ötödik éve vezeti, pardon irányítja azt az országot, melynek népe sok mindent kibírt és túlélt az elmúlt száz évben. Remélhetőleg az Orbán korszak is csak egy múló epizódja lesz a 21. század elejei magyar történelemnek.

 

Külön pechje, vagy épp szerencséje – nézőpont kérdése - a hazai politikai és értelmiségi elitnek, hogy a világot sokkal fontosabb dolgok tartják izgalomban, mintsem a magyar belpolitika.

 

A főmumust manapság Putyinnak hívják, ami érthető, hiszen a Szabadvilág képtelen leszámolni a múlttal, a hidegháborúval. Igen, a fejekben az orosz (lélek) még mindig egyenlő a szovjettel. Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A 20. századi kontinentális Nyugat-Európában is csak a II. világháború után, kezdett kibontakozni a tolerancia, a kölcsönös tisztelet és megértés. A kelet-európai népeknek más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjeturalom.

 

Hiába próbálja az USA (és az EU) segíteni például Ukrajnát, hasonló tragédia van kialakulóban, mint Milosevic idejében volt a Balkánon. Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és (valódi) célját. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült pártot (Szvoboda) támogat az USA. Hiszen a jelenlegi kijevi kormányban négy minisztert ad a Szabadság (Szvoboda) párt. Ez olyan, mintha egy Fidesz-Jobbik koalíció esetén Washington a szabadság és demokrácia élharcosának nevezné Orbánt. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden miért és hogyan lett az ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Úgy tűnik, az USA nem ismeri a térség történelmi hátterét. De úgy látszik, Nyugat-Európa (az EU) is feledékeny.

 

Amit Nyugat-Ukrajnának nevezünk, az 1918-ig Galícia néven az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Az 1867-es (galíciai) Kiegyezés után a hivatalos nyelv a lengyel lett. Nyugat-Galícia fővárosa Krakkó, Kelet-(és egész) Galícia fővárosa Lemberg, Lwów, Lvov, Lviv volt. Kelet-Galíciában a földesurak és a nemesség lengyel, a földműves parasztok (többsége) pedig ukrán volt. 1918-ban Ukrán Népköztársaság, majd Pilsudski marsall vezette lengyelek véres harcok árán létrehozták a 150 évig nemlétezett (Nagy-)Lengyelországot, benne Galíciával. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Sztálin és Hitler visszaállították az egykori (császári-cári) német-orosz birodalom határait, azaz Lengyelország ismét eltűnt a térképről. Nyugat-Galícia német lett, Kelet-Galícia, meg szovjet.

 

Később a szovjet propaganda (még a 90-es évek magyar történelemkönyveiben is!) ezt úgy állította be, mint a nácik elleni „megelőző” hadviselést, melynek keretében „felszabadították” (a sohasem létezett) Nyugat-Ukrajnát (Kelet-Galícia) és Nyugat-Belorussziát. 1939. szeptember 17. óta ez a terület a Szovjetunió része lett. A lengyel lakosság nagy részét Szibériába deportálták, majd az 1941-es náci orvtámadás után az ukránok a szovjetmentes független Ukrajnáról álmodozva a nácikat felszabadítóként üdvözölték és a jobb népességarány érdekében elkezdték a lengyeleket irtani. A szovjet államigazgatás visszatérte (1944-45) után a még megmaradt lengyel lakosságot nyugatra deportálták. Úgynevezett „lakosságcsere” címén áttelepítették őket az egykori Kelet-Poroszország területére, ahonnan a német lakosság önként menekült a Vörös Hadsereg elől. Hogy Sztálin örökre biztosítsa a volt lengyel területek szovjet-orosz megszállását és bekebelezését, az akkor alakult ENSZ-be, mint független államot vettette fel az akkorra már "megnagyobbított" Ukrán és Belorusz SzSzK-t.

 

A mai Ukrajna nyugati része (az egykori Galícia) története során sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Ezt a területet és lakóit támogatja a Szabadvilág, mint az ukrán narancsos forradalom bölcsőjét, annak ellenére, hogy az oroszbarát Janukovics ukrán elnök elkergetésében tevékenyen részt vettek szélsőséges elemek. A jelenlegi kormánykoalició-ban résztvevő Szvoboda (Szabadság) párt egyik tanácsadója alapította 2005-ben a "‘Joseph Goebbels Politikai Kutatóintézetet”, melynek nevét később "Ernst Jünger"-re változtatták.

 

A mostanra kialakult helyzetet Keleten, a mindig szovjet-(cári)orosz területen, élők nem jó szemmel nézik, és inkább a putyini Oroszországot választanák, ahol az életszínvonal is magasabb, mint az IMF és Világbank hiteleire szoruló csőd szélén álló fiatal köztársaság. A modern, mai Ukrajna története sokban hasonlít arra, ahogy a „kapitalizmus” Magyarországra is megérkezett, és amiből aztán napjainkra Orbán Magyarországa kialakult

 

Putyin és Orbán vezetési és szervezési stílusa, módszere valóban nagyon hasonló. A részleteket már rengeteg elemző értékelte, és vérmérséklettől, no meg politikai beállítottságtól, függően valami negatív végkövetkeztetésre jutott. Azt viszont, mintha kifelejtették volna ezek az amúgy alapos elemzések, hogy ehhez a vezetési stílushoz kell egy olyan tömegbázis (nevezzük népnek), mely elismerően és vakon hajlandó követni a központi utasításokat.

 

Igen, a mentalitás, a közgondolkodás, nem „nyugati”, nem úgy éli meg a hazai kisember vagy átlagember a körülötte zajló „nem demokratikus” eseményeket, mint azt egy nyugat-európai, vagy tengerentúli tenné. Ezt szokták egy szóval summázni: a birkanép. Pedig nem az! Csak úgy van (és volt) szocializálva az elmúlt 150 évben.

 

Egy közelmúltbeli példa. Merkel kancellár asszony a kancellári repülőgéppel ment a német válogatott első VB-mérkőzésére Braziliába. Mivel a kirándulás államköltségen történt, a kancellár asszony meghívta valamennyi parlamenti párt frakcióját, hogy közösen szurkoljanak Németországért. Nos, egy ilyen gesztus a hazai demokratáktól, pláne napjaink "illiberálisaitól" elképzelhetetlen.

 

12 évvel a szabadság megszerzése és a demokrácia gyakorlása után (2002-ben) egy bukott miniszterelnök a választás elvesztése utáni napon kijelentette, hogy "A haza nem lehet ellenzékben”. Egy nyugati demokráciában a szónok azonnal politikai (és erkölcsi) halott lenne, oly mértékű felháborodást váltott volna ki. Magyarországon, viszont milliók álltak az antidemokratikus kijelentés megfogalmazója mögé.

 

Ez volt az a pont és első komoly jel arra, hogy a (sajátos?) magyar gondolkodás nagyon messze van a nyugati, pláne demokratikus közfelfogástól. Ekkor 2002-t írtunk, a 21. század kezdetét, és már akkor be kellett (volna) látni, hogy igen messze vagyunk Európától, hiszen a hazai közgondolkodás nem vetette meg az effajta antidemokratikus szemléletet ("A haza nem lehet ellenzékben"). Sőt! Mint láthatjuk ez a kijelentés már magában hordozta az idén júliusi tusnádfürdői bejelentést, ami ennek a 12 évvel ezelőtti kirekesztő, nacionalista gondolkodás logikus következménye. A népnek pedig ez tetszik, mert nacionalista, és a merjünk nagyok lenni (hitleri) elképzelésen alapszik.

 

Igen, Hitler is annak köszönhette népszerűségét, hogy szembe mert szállni a versailles-i békediktátummal, Németország megcsonkítása és a német nép (hadi sarccal történt) megnyomorítása miatt. Az elégedetlenséget csak tovább súlyosbította a gazdasági világválság. Hitler elhatározta, hogy a háborút vesztett Németországot talpra állítja, és virágzó nemzeti, szocialista birodalmat hoz létre a ("zsidók irányította") kapitalizmus helyén. Kezdeti gazdasági sikereit nemcsak a német nép tömegei, de a nyugati, demokratikus világ értelmiségének egy része is csodálta. Épp úgy, mint a nyugati „baloldal” a Szovjetuniót. Érdekes, Mussolini fasiszta Olaszországa nem volt annyira szimpatikus a „haladó baloldal” számára. Pedig odajárt (Velence, Capri, Sorrento, stb.) nyaralni a haladó („baloldali”) értelmiségi elit (és a jómódú zsidóság).

 

A Führer szerint a zsidók akarják uralni a világot, ők szervezik a forradalmakat, és a munkás (paraszt) tömegek mögé bújva szítják a világforradalmat, hogy aztán ezen keresztül szerezzék meg a világuralmat. Hitlerrel ellentétben az orbáni koncepció nem nevezi meg az ellenséget, pontosabban mindenki az, aki a magyarság ellen van, különösen a liberálisok. Gyakorlatilag elveti a klasszikus demokráciát, és mindent a magyar (nemzeti) érdek alá helyez. Ebben a gondolatmenetben pedig már a szovjet (bolsevik) ideológia érezhető ki, mely Magyarországon 40 éven keresztül hirdette, hogy az egyén a közösség alá van rendelve. És ez (egyelőre) tetszik a népnek, mert eddig is ebben a tudatban élt, csak eddig ideológiai alapon, mostantól pedig „nemzeti” alapon.

 

Tehát, 2002-ben, a magyar nép Orbán egyetlen mondatával kiengedte az antidemokrácia szellemét a palackból. Amikor egy demokratikus választás másnapján minden ellenvetés és következmény nélkül elhangozhatott, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.

 

Az elkövetkező „nyócév” ugyancsak azt bizonyította, hogy a magyar néptől távol áll a nyugati demokrácia. Az „utódpárt” megbélyegzéstől megválni képtelen „baloldal” (MSZP) sem tudott megújulni, mert nem tudta felfogni, hogy ez az ország és népe nem érett meg a nyugati demokráciára. Gyurcsány azt hitte, ha elolvassa Tony Blair könyvét, attól már ő maga és a magyar nép (jó része) szociáldemokrata lesz. Erre a naivitásra maga az élet cáfolt rá. No meg a kisebbik koalíciós partner (SZDSZ), mely ekkorra már feladta a '89-es forduló idején hirdetett „piacgazdaság” elvét és áttért a magyar társadalomtól (teljesen) idegen liberális gondolatok terjesztésére. Például a másság, a könnyű kábítószerek legalizálása, az egyneműek házassága, stb., melyek a hazai társadalomnak csak egy igen szűk értelmiségi rétegét foglalkoztatta, miközben a többségben undort, jobb esetben nemtetszést váltott ki, vagy esetleg amolyan „nyugatmajmolásnak” tartotta.

 

A 2008-as gazdasági válságból kivezető útra is valami „kapitalista” megoldást próbált alkalmazni a szocialista-liberális államvezetés. Gyors kölcsön felvételt, amit az IMF biztosított. Az a nemzetközi bank, mely a nagyvilágban elég rossz hírnévnek örvend. Mindenkinek ad hitelt (meglehetősen alacsony kamattal) és cserében „beleszól” az ország gazdaságába. Megszorításokat követel, hogy pénzét (biztosan) visszakapja. Ezért például az EU (akkoriban) megtiltotta az euró-övezet országainak az IMF-től való hitelfelvételt. Csak amikor Görögország került a csőd szélére, engedélyezte Brüsszel az IMF-hitelt.

 

A magyar gazdaság (szerkezete) azonban nem annyira „kapitalista”, mint a világ legnagyobb gazdaságáé (USA). De nem is olyan stabil, mint Európa (és az EU) „legfegyelmezettebb” gazdaságáé, a németé. Magyarország, mint az EU (egyik) legsebezhetőbb gazdasága végül is (hála Bajnainak) képes volt megállítani a fenyegető csődöt. Az ennek érdekében tett megszorítások viszont már csak utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, amitől a lakosság végképp és végleg elfordult a „baloldaltól”.

 

Persze ennek a baloldali bukásnak még számtalan más oka is volt, de a lakosságot nem érdeklik a magvas filozófiai elmélkedések. Őket a valóság érdekli, no meg a könnyen érthető demagógia pl. ezek mindent elloptak, ezek a komcsik, itt semmi sem változik, stb.

 

A 2010-es csúfos vereség okát mai napig nem elemezték ki. Hogy Gyurcsány (akárcsak 8 évvel azelőtt Orbán) nem vonult vissza, mint az ilyenkor a nyugati demokráciákban szokás, ugyancsak azt jelzi, hogy ez bizony Kelet-Európa. A 2004-ben meggyőződéses szociáldemokrataként bemutatkozó baloldali pártvezető 2010-re egy jellegtelen kispárt vezetőjeként lépett ismét a színre, ami azt jelezte, hogy felhagyott elkötelezett szocdem nézeteivel (ha egyáltalán volt neki olyan) és összeállt a politikából kiszorított, eltűnt két egykori rendszerváltó párt (SZDSZ, MDF) még megmaradt tagjaival. Számomra, hiteltelenné, komolytalanná vált az egykor szocdem színekben tetszelgő volt miniszterelnök. Ezt a fura helyzetet használta ki a ravasz orbáni propaganda. Utcai plakátokon próbálták a köztudatba visszahozni és egyúttal "démonizálni" azt a levitézlett volt miniszterelnököt, aki ekkor már egy parlamentbe jutási küszöb eléréséért küzdő párt elnöke volt. Ez a fajta választási kampány a nyugati világban elképzelhetetlen. Más mentalitás. Viszont a magyar népnek ez kell(ett), miközben a baloldal vezető erejének tartott MSZP-ről ekkor már, kis túlzással, a tömegek azt sem tudták, ki az elnöke.

 

A magyar lelket a nyugati demokraták nem ismerik és nem értik. Azt csak egy Orbán féle politikai kalandor érti és ismeri, aki nagyon jól tudja, mi kell a széles néptömegnek: demagógia, nacionalizmus és az állandó „harc” a külső ellenséggel. A belső ellenség talán ebben a ciklusban fog napirendre kerülni.

 

Orbán Viktor hihetetlen érzékkel tudja akaratát véghez vinni, miközben a néppel el tudja hitetni, hogy ő csak jót csinál, és természetesen mindent a haza érdekében. Ami felettébb különös: hívei és támogatói sohasem kételkednek a pártvezér miniszterelnök szavaiban.

 

Hazai hallgatóságának borzasztó ügyesen adja el kormánya teljesítményét. Egyik legeklatánsabb példa az IMF „kifizetése”. A lakosságban tudatosította, hogy a hitelfelvétel hosszú távon nehéz terhet ró a felvevőre. Esetünkben a hitelfelvevő balliberális kormányok voltak. A visszafizetés nehézségeiről nem volt nehéz meggyőzni az embereket, hiszen ezt már eddig is sokan megtapasztalták a saját bőrükön. Aztán egy szép napon a miniszterelnök bejelentette: kormánya visszafizette az IMF hitelt. A magyarok többé nem tartoznak ennek a „kapitalista mumusnak”. A lakosság helyeslően, lelkesen, és elismerően nyugtázta pártunk és kormányunk győzelmi jelentését. Az örömmámorban azonban elfelejtették megkérdezni, hogy miből is fizették ki? Honnan volt, lett nagy hirtelen ennyi pénz? Elvégre az előző (balliberális)kormányok évtizedekre eladósították az országot. Ha kicsit utána gondol bárki is, rögtön rájöhet, hogy máshonnan vett fel a kormány, ill. a magyar állam hitelt, aminek kamatját senki sem ismeri, de egyértelműen sokkal magasabb, mint a nagyon kedvezményes IMF kamatláb.

 

Hasonlóan nagy taps és ováció fogadta annak közlését (épp Tusnádfürdőn), hogy a magyar állam visszavásárolt egy magyar bankot (MKB) és ezzel a magyarországi bankok több mint 50 %-a magyar tulajdonba került. A MKB visszavásárlásáról az eladó (Bajor Tartományi Bank - BayernLB) és a német sajtó is beszámolt. Eszerint Münchenben örömmel fogadták a sikeres eladást, mert a magyar bank (MKB) évek óta veszteséges volt (és a kutyának sem kellett). Erről persze a miniszterelnök – érthető módon – nem szólt. (A bajor bank szerint csak tavaly több mint 400 millió euró veszteséget termelt az MBK, részben az Orbán kormány által bevezetett különadók miatt - Handelsblatt)

 

Az utóbbi időben rendszeresen tájékoztatták a lakosságot, hogy az állam elengedte az önkormányzatok tartozásait. Senkinek nem jutott az eszébe megkérdezni vagy csak elgondolkozni azon, hogy ez mekkora vesztesség az adófizetőknek? Csak az adósságteher szűnt meg, amit az állam átvállalt! Ezzel azonban az önkormányzatok gazdasági hatékonysága nem nőtt, nem változott. A veszteséges gazdálkodás tovább folyik. Magyarán, színtiszta statisztikai manőver, populista szemfényvesztés.

 

Orbán kiválóan ért a lakosság félrevezetéséhez, ill. a történéseket sikerstoryként beadni, és eladni. A tusnádfürdői bejelentését az „illiberális demokrácia” bevezetéséről is csak a mindent alapállásból elvető ellenzék és a nyugati „szakértők” kritizálták, akik a Nyugaton megszokott demokráciáktól eltérő orbáni elképzelésekre azonnal diktatúrát kiáltanak, sőt ellenlépéseket sürgetnek.

 

Csakhogy, mint mindig, a nyugati „szakértők” nem ismerik a hazai gondolkodást, mely szerint a kritikák eleve „nemzetellenesek”, elvégre, „aki Orbán Viktort bántja, az minket is bánt!” (Békemenet jelszava – 2013.)

 

Egy dologról azonban megfeledkeznek a tusnádfürdői Orbán-beszéd helyeslői: az elhangzott példák és magyarázatok már az 50-60-as évek iskolai tankönyveiben is szerepeltek, amikor a lenini eredményeket (NEP korszak) ecsetelték. Statisztikával bizonyították, amíg Amerikában alig 4 %-os volt az energiafejlesztés (villamos áram termelés), addig a Szovjetunióban több mint 100 %-os. Igen ám, ha cári Oroszországban – az I. világháború alatt - egyetlenegy erőmű sem épült, viszont a háború utáni Szovjetunióban egyet építettek, akkor valóban óriási, 100 %-os fejlődés tapasztalható, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a meglévő száz mellé még négyet építettek.

 

Ugyanezt az elvet magyarázta a miniszterelnök, amikor arról regélt, hogy a „hanyatló Nyugat” helyett a gyorsan fejlődő államokról (Oroszország, Kína, Törökország, stb.) kell példát venni. Vajon Orbán lelkes hallgatósága és hívei azon elgondolkoztak-e: e csodás fejlődés következtében hasonló lesz az átlagkereset Magyarországon is, mint például Kínában vagy Oroszországban? A szociális ellátásról nem is beszélve. Ha ezen a lakosság el tudna gondolkodni, talán közelebb kerülnénk a jelenlegi és jövőbeli orbáni valósághoz. Elvégre a kelet-európai mentalitás más, mint a nyugati.

 

A diktatúra kiáltás helyett erről kellene beszélniük az országot és vezetését bírálóknak. Épp olyan egyszerű nyelven, mint azt Orbán Viktor teszi. A populizmus ellen populista érvekkel lehet (talán) meggyőzni az embereket, a sorsuk jobbra fordulására vágyó tömegeket, hiszen a költő szavaival: a Haza minden előtt.