Élesedik a „Kelet-Nyugat” szembenállása az EU-ban

 

 

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában szerepel. Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” közti felfogás- és mentalitásbeli különbség. 1989-ben a „vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre ellenségesebb lett. 

Van egy, az EU-ra is, mint gazdasági közösségre jellemző, általános, égtáji és éghajlati különbség: az államháztartás, az állami kiadások kezelése, ami jól érzékelhetően kihatással van a kontinens északi és déli részére. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a protestáns angolszászok (beleértve a skandinávokat és a germánokat) szemben a katolikus, mediterrán latinokkal, akikhez a „bizánci” keleti keresztény görögök is tartóznak. Hasonló a helyzet, mint az az amerikai kontinensen (Észak-Amerika vs. Dél-Amerika) tapasztalható.

Aztán itt vannak a politikai ellentétek, a galambok és a héják, akik Oroszországra és Kínára tekintenek, miközben az Unió bővítését szorgalmazzák. No, meg az „öntudatosak” tábora, akik a nettóbefizetőkre és a nettó-pénzfelvevőkre osztják a tagságot. Valójában, senki sem akarja szétverni, megszűntetni ezt a politikailag gyenge, gazdaságilag erős Uniót. Ehelyett egyfajta „Kulturkampf” (kultúrák harca, felfogásbeli különbség) tapasztalható, mely az európai értékek védelmére, megtartására törekszik – a maga módján.

10 évvel ezelőtt (2011) az Isztambuli Egyezmény néven az Európa Tanács egy átfogó nemzetközi egyezményt alkotott meg a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben. A kelet-közép európai országok (Lengyelország, Magyarország, Bulgária Csehország és Szlovákia) megkérdőjelezik az egyezményben foglaltakat, pontosabban az abban szereplő EU-s előírásokat nem kívánják átvenni a nemzeti törvényeikbe. A nők elleni erőszak, a szexuális visszaélés, vagy a kényszerházasság elleni törvények a kelet-európaiak számára is magától értetődőek. A nemzeti konzervatív kormányok és ellenmozgalmaik azonban képtelenek megérteni és elfogadni a „biológiai” nemiség (angolul sex) és a „társadalmi” nemiség (angolul gender) közti különbséget. A volt szoc. országok gondolkodásában csak férfi és nő létezik. A lengyel parlament előtti törvénytervezet mottója: „Igen a családra – Nem a genderre”, magyarul: „a hagyományos értékek a kor szelleme (a homoszexualitás) ellen”. Bulgáriában már 2018-ban alkotmányellenesnek nyilvánították ezt a témát, így ott az Isztambuli Egyezményt kizárt, hogy elfogadják (ratifikálják).

Egész Kelet-Közép-Európában népességfogyás tapasztalható. Nemcsak a jobb megélhetéssel kecsegtető elvándorlás miatt. A nemzeti konzervatív kormányok drága családtámogatási programokkal próbálják a „hagyományos családmodellt” népszerűsíteni, és a születések számát növelni. Ebbe a nemzeti konzervatív kormányok mellett az egyházak is besegítnek.  Miközben tudat alatt a homofóbiát terjesztik. „Az egyneműek kapcsolatától kihal a nemzet” szól a kormánypárti érvelés, ergo a volt szocialista országokban az egyneműek házasságát nem ismerik el (pl. özvegyi nyugdíj). Mi több, Magyarországon az alkotmány tiltja az egyneműek házasságát. Sőt, most már az örökbefogadást is.

Ugyanakkor Nyugat-Európa katolikus fellegváraiban: Spanyolország, Portugália, Írország engedélyezett az egyneműek házassága, valamint az örökbefogadás.

 

A kontinens másik nagy „kelet-nyugat” problémája a migráció (vándorlás) és a (politikai) menedékjog. Brüsszel évek óta képtelen közös európai megoldást találni. Az elvándorlás a felvevő, befogadó országokból (Olaszország és Görögország), a kontinens szociálisan fejlett jóléti társadalmai felé halad északnyugat irányba. Ez az iszlám országokból érkező menekültek fő vándorlási iránya is. Senki sem akar az iszlámofób nemzeti konzervatív volt szocialista országokban maradni.

A menekült státuszt megszerzett, legálisan befogadott, elismert menekülteket az EU szeretné a tagállamok között (egyenlően) elosztani, és ezzel nagy (anyagi) terhet levenni Olaszország és Görögország válláról. Ezt a gondolatot, segítségnyújtást a keresztény konzervatív magyar kormány elutasította.  Orbán Viktor már 2016.10.07-én közölte, hogy a magyar alaptörvényt ki kell egészíteni, és bele kell írni, hogy a magyarokra senki sem kényszeríthet semmilyen kötelező betelepítési kvótát. 

Az egykori szoc. országokból lett EU-tagállamokban gyakorlatilag minimális szimpátia sincs a menekültek irányába. Az EU-n belüli (nép)vándorlásról is mélyen hallgat a teljes hazai média. Igaz, vannak internetes (Facebook) csoportok, ahol problémájukat egymás közt meg tudják beszélni, és ezzel a téma ki van lőve. Pártállástól függetlenül egyik tv-csatorna sem készít sorozatot az „újrakezdők” életéről, beilleszkedési problémájukról, gondjaikról, akárcsak tájékoztatási jelleggel. Érdekes lenne a Magyarországon dolgozók lehetőségeit, mindennapjait is bemutatni.

Az 1989-es jelszó és gondolat a „vissza Európába” nemcsak a szovjet egypártrendszertől való elfordulást jelentette, hanem egy bizonyos „nemzeti forradalmat” is, a nemzetállami önállóság visszaszerzését.

Nyugat-Európában hitelesen és jól dokumentálták a háború utáni meneküléseket, elüldözéseket, befogadásokat, (divatos szóval) integrációkat. A Vasfüggönytől keletre ezek szinte tabutémák voltak. Még ma is azok. A kitelepítésről, legyen az nemzetiségi vagy osztályidegen, tudott a lakosság, de hová kerültek, hogyan fogadták őket, hogyan segítették az újra kezdést, a beilleszkedést, arról vajmi kevés ismeretünk van. Ezért szinte nulla szimpátia az elüldözöttekkel, napjaink menekültjeivel. Még a 200.000 fős ’56-os menekültek felemlegetésére is az a sztereotip válasz, hogy „az más volt”. A görög (és koreai) menekültek befogadásáról sem illik beszélni, mert az a Rákosi időben történt, amikor semmi jó, semmi emberséges nem történhetett.

Keleten a lakosság többsége úgy képzelte el a ’89-es „átállást”, hogy máról holnapra itt lesz a Kánaán, a Nyugat, a maga szociális jólétével és gazdagságával. Aztán mikor ráébredtek, hogy ez nem így van, elkezdték terjeszteni, hogy a „húsosfazék” közelében volt kommunisták kaparintottak meg mindent. Majd az önjelölt nemzeti konzervatívok új ideológiával álltak elő, miszerint „nem biztos. hogy jó átvenni a demokráciát, a piacgazdaságot vagy a jogállamiságot, mert az a hagyományos, nemzeti kultúra feladásához vezet(het)”. Ez a gondolkozás az EU keleti felén, különösen Magyarországon (Orbán) és Lengyelországban (Kaczynski) elterjedt és népszerű, amit Orbán azzal egészített ki, hogy a 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság a gazdasági és társadalmi liberalizmus következménye, ezért az igazi európaiak nem Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban vannak, hanem „mi” keresztény fehérek, kiknek küldetése a Nyugat megmentése. Ezt látva, tapasztalva, úgy tűnik a jelenlegi Európa (EU) elvesztette „értékközösség” jellegét, helyére a „jogközösség” lépett, aminek keretében remélhetőleg, a közvetlenül választott Európai Parlament meg tudja majd védeni a jogállamiságot.

 

 

 

 

 

Amit az EU-ról tudni illik

 

Az Európai Közösség ötlete a Nagy Háborút (1914-1918) követő, addig nem tapasztalt kemény versailles-i békeszerződések, pontosabban békediktátumok súlyos hibáiból eredt. A győztes Franciaország közel 50 éves sérelméért, az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereségéért, akart revánsot venni. Mondván Németország soha többet ne tudjon háborút indítani, és így Európában beköszönt az örökbéke. A francia elképzelés nem jött be. Sőt, 20 évvel később (1939) újabb világégésbe torkolt és sokkal több emberáldozatot követeltek az át nem gondolt, felelőtlen, elhibázott 1918-20-as versailles-i békediktátumok. 

Már a 20-as években többeket foglakoztatott, hogy az európai háborúk elkerülhetők lennének, ha a két legnagyobb lélekszámú népcsoport, a francia és a német, megbékülne. E gondolat képviselője volt Köln polgármestere (1917-1933), Konrad Adenauer. Elképzelése szerint az embereket a „hasukon keresztül lehet megfogni”. Ha hasonló életszínvonalon élnek, akkor nincs irigykedés, gyűlölködés. Béke van, méghozzá hosszú és tartós (amíg a gazdaság jól működik). Adenauer szűkebb hazájában, a Rajna vidékében, gondolkozott. Elképzelése szerint az iparilag fejlett német (Ruhr-vidék) és a mezőgazdaságilag fejlett francia (Elzász-Lotaringia) tájegység jól kiegészítené egymást. Európa nyugati felének egyesülése volt a cél, ami a Frank Birodalom idején, Nagy Károly uralkodása (768-814) alatt virágzott. A „keletnémetek” (poroszok, szászok, stb.) kiestek ebből a gondolatkörből, amit később, a háború utáni, szovjet megszállás alá is támasztott. 

1945-ben a győztesek, az angolszász (amerikai, brit) szövetségesek, rátaláltak a „Rajna-vidéki” Adenauerre, aki az újonnan alakult Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) első kancellárja lett. Francia részről, Charles de Gaulle elnök egy önálló (szárazföldi) Európa megteremtését szorgalmazta, amiben a tengerentúli nagyhatalmak, a felszabadító amerikaiak és britek, háttérbe szorulnának. Erre célzott híres mondásával: „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”. Ennek érdekében szoros francia-német együttműködésre törekedett, mely az Európai Gazdasági Közösség alapja lett. 

Ugyancsak említést érdemel a szintén „Rajna-vidéki”, luxemburgi születésű Robert Schuman, aki 1886-ban német Lotaringiában, „birodalmi német”-nek született és „moselfranki német” volt az anyanyelve. Amikor az első világháború után Elzász-Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, Schuman felvette a francia állampolgárságot, majd 1948-ban a francia miniszterelnökségig vitte, miközben mindvégig a francia-német együttműködést szorgalmazta. Ellentétben de Gaulle-lal, Schuman az atlanti szövetség (NATO) elkötelezett híve volt, majd alapító tagja a Montánunió-nak, más néven Európai Szén- és Acélközösségnek, melyet az Európai Gazdasági Közösség elődjének tekintenek. 

A hidegháború idején, az amerikai fegyverek védelme alatt szépen fejlődött ez a gazdasági közösség. Naná, katonai kiadásra nem kellett költeni, miközben egyre könnyebb lett a mindennapi élet: eltűntek a vámok, szinte teljesen szabad lett a közlekedés, pl. lejárt útlevéllel, vagy érvényes jogosítvánnyal is lehetett a tagállamokba utazni. 

1957-ben hat nyugat-európai ország, három köztársaság és három monarchia (Belgium, NSZK, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) megalapította a gazdasági közösséget 

1973-ban csatlakozott még két monarchia és egy köztársaság: Dánia, Írország és Nagy-Britannia 

1981-ben egy köztársaság: Görögország 

1986-ban egy monarchia és egy köztársaság: Spanyolország és Portugália

A „fordulat évében” (1989) összesen 12 ország (6 köztársaság és 6 monarchia) volt tagja az Európai Gazdasági Közösségnek. Ekkor kezdődött el a kapkodás, pardon az „átszervezés”, a verseny az idővel: Mi legyen az egykori szocialista országokkal, ha azok felvételüket kérik ebbe a gazdasági közösségbe? 15 év (1989-2004) „átmeneti időszak” következett, melyet már nem az összehangolt gazdaság, hanem a politika vezetett. Hiszen ennyi gazdaságilag elmaradott országot a jól prosperáló közösségbe felvenni, nem volt egyszerű dolog. Ugyanakkor nem lehet magukra hagyni Közép-Európa keleti felén élőket, különösen, hogy akkoriban bizonytalan volt a Szovjetunió további sorsa. Európa szabad felének igyekezete viszont jól látható, és követhető volt. 1995-ben az EK (akkor már Európai Közösség) tagjai közé fogadta Ausztriát, Svédországot és Finnországot, amit már az európai politikai változás vezérelt. Hiszen mindhárom ország gazdasági szintje bőven meghaladta a felvételi kritériumokat. A nagy kérdés az volt: „el-nem-kötelezett”, semleges ország lehet-e tagja egy politikai egységgé szerveződő, átalakuló gazdasági közösségnek? Az EGK nevéből eltűnt a „G” (a gazdaság), és hirtelen Európai Közösség lett, majd 2004-re megszületett az EU (Európai Unió). 

Ennek a 15 évnek (1989-2004) néhány emlékezetes pillanata. 

A (berlini) Fal lebomlása, ill. a Vasfüggöny eltűnése 1989-ben feltette a nagy kérdést: mi lesz a Szovjetunóval? Ott is elindul a „enyhülés” (átalakulás), vagy jön egy új főtitkár és folytatódik a 70 éve fennálló egypártrendszer? Kohl kancellár azonnal cselekedett: egyesítette a két Németországot. Miközben az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyesítés pillanatától szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (NSZK) területén! Bonn azonnal felajánlotta, hogy a Szovjet Hadsereg katonáinak, tisztjeinek szállást, laktanyákat építenek Oroszország területén.

Majd sorra jöttek az egyesülés mindennapos problémái, gondjai. Az NSZK alkotmánya szerint, minden német jogosult a (nyugat)német állampolgárságra. A két német állam egyesülésekor az NDK területén is a nyugatnémet márka lett az érvényes fizetőeszköz, azaz megszűnt az 1:10 átváltási árfolyam. Át kellett gondolni és ki kellett dolgozni az egységes nyugdíjrendszert, a munkanélküli segélyt, valamint az egészségügyet, az adórendszert stb. Mindezt igen rövid idő alatt. Nem volt könnyű és olcsó. 

A németországi fejlemények kihatással voltak a Közös Piacra, mindenekelőtt a már húsz éve tervezett közös fizetőeszközre. 1979-ben alkották meg a közös elszámolási rendszert, és annak mértékegységét, az ECU-t (ekű), mely Nagy Károly idején volt a Frank Birodalom pénze. Az ECU nem került forgalomba, és nem lehetett vele fizetni, viszont a bankok, pénzintézmények mindent ezzel a képzeletbeli pénzzel számoltak. Aztán öt évvel a tömeges belépés (2004) előtt Kohl kancellár a német egység, valamint az európai egység jelképeként kierőltette az új közös fizetőeszközt, az eurót, amit 1999 január elsején vezettek be az akkori Közös Piacot alkotó valamennyi országban. Sokan (szakemberek, közgazdászok) ellenezték az euró, mint közös fizetőeszköz bevezetését, mivel a tagállamok gazdasága nem volt egy szinten. Ma sincs! Különösen a németek ellenezték, mivel nagyon tartottak a háború utáni (német) gazdasági csoda jelképe, az erős nyugatnémet márka, megszűnésétől. Egy interjúban Kohl elismerte, hogy „(az euró bevezetésekor) olyan voltam, mint egy diktátor, mivel az euró Európa szinonimája lett, és egyúttal kivételes lehetőség Európa békés összenövésének.” Ebből a magyarázatból tisztán látszott, hogy Kohl számára a német (újra)egyesítés, Európa egyesítését jelentette. 

Azóta több válságot élt át az euró zóna (görög, olasz, spanyol). Bármely ország kilépése a pénz-unióból akkora sokkot jelentene az Uniónak, különösen Németországnak, hogy Berlin inkább euró milliárdokkal tömi a megroggyant, félremenedzselt gazdaságokat. Ebből is látszik, hogy az EU még mindig egy erős gazdasági közösség, nem pedig egy politikai egység, tömb.

Míg Nyugaton az országok gazdasági tömörülése jellemezte a Közös Piacot, addig a Vasfüggöny túloldalán a széthúzás, elszakadás volt jellemző. Lásd Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió. A legcsúnyább és legvéresebb Jugoszlávia szétesése volt, az un.  délszláv háború (1991-2001). A fegyveres konfliktus megakadályozását, elkerülését, magának Európának (Közös Piac) kellett volna megoldania. Ehelyett a hadsereggel nem rendelkező közösség a NATO védelme alatt az amerikaiakat hívta segítségül. Az amerikai légierő bombázta a jugoszláv (szerb) városokat. Orbán, akkori magyar miniszterelnök, jóváhagyta, hogy a magyarországi repterekről felszálló amerikai harci gépek magyarlakta településeket bombázzanak. Budapest nem engedélyezte, hogy a határ magyar oldalán a szerbek által bérelt és fizetett földalatti (MOL) üzemanyag tárolókat a szerbek használhassák. Az orosz segélyszállítmányokat is feltartóztatták a magyarok. Ugyanakkor a NATO-tag Görögország nem járult hozzá, hogy területén keresztül amerikai hadiszállítmányok haladjanak és szerb ortodox testvéreik településeit bombázzák. Az Európai Közösség tehetetlenségére jellemző a Srebrenicai mészárlás, ahol a környéken állomásozó 400 holland „kéksisakos” nem tudta megakadályozni közel 9.000 muszlim legyilkolását. 

Ezek csak kiragadott példák annak az EU-nak a múltjából, történetéből, amit az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában rendszeresen pozitívnak mutat be. A demokrácia és szabadság példaképének aposztrofált Európai Uniónak nincs központi hadserege, egységes határvédelme, közös útlevele, de még alkotmánya sincs! Itt álljunk meg egy pillanatra. A nagy „keleti bővítést” (2004) megelőzően, Brüsszel szeretett volna egy EU-alkotmányt. A tervezet nyilvánosságra hozatalakor a nem EU-tag Vatikán hiányolta, hogy a preambulumból kimaradt Isten neve, de még utalás sincs rá! Az alkotmánytervezetet minden tagállamnak külön el kellett (volna) fogadnia, mégpedig vagy a parlamentje által, vagy népszavazással. A többségében katolikus Franciaország és a többségében protestáns Hollandia népszavazáson utasította el ezt a tervezetet. Ekkor jelentkezett be a Vatikán, és a bővítés évében, 2004-ben, II. János Pál pápa boldoggá avatta IV. Károly magyar királyt. Ez komoly figyelmeztetés volt az EU törvényhozóinak, hiszen a katolikus (és nagyon vallásos) Habsburg király arról volt híres, hogy már 1916-ban be akarta fejezni az első világháborút, ezért megbékélést keresett a franciákkal! A 20. század mindkét totalitárius rendszerét (náci és szovjet) saját bőrén megtapasztaló lengyel pápát, a német (bajor) Joseph Ratzinger bíboros követte a pápai trónon, aki Európa védőszentjének nevét (Benedek) vette fel, majd 2006-ban elhagyta a Nyugat pátriárkája címet. 

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában szerepel. Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” ellentét, pontosabban a felfogás- és mentalitásbeli különbség. 1989-ben a „Vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre ellenségesebb lett. Valamikor a németek használták az „Ostblock” (keleti tömb) kifejezést, melynek célja a volt szocialista országok felzárkóztatása volt a Nyugathoz. Ebbe persze belefoglaltatott Németország egyesítésének gondolata, Willy Brandt „Ostpolitik”-ája, a keleti nyitás, is. Miközben magát az EU-t soha, senki sem kezelte és nevezte (egységes) „tömb”-nek. Habár a 2004-es EU tagfelvételig megvolt ennek a lehetőség. Ma már nincs. 

 

 

A félelem ára: a kolbászból font kerítés (?)

Az 50 éves érettségi találkozó jó alkalomnak tűnt, hogy közelebbről megismerjem a hazai valóságot, a (köz)gondolkodást, a közvéleményt.

Maga a találkozó kellemes volt. Kulturált, közvetlen beszélgetések folytak. Mindenki meghallgatta a másikat, mégha nem is értett vele egyet. Tényleg, baráti összejövetel volt. Gratula, és köszönet.

Természetesen (szőrmentén) a politika, azonbelül az aktuálpolitika is szóba jött. Észrevételem, magánvéleményem: pártállástól és vérméséklettől függetlenül: MINDENKI NAGYON FÉL! - az idegen emberáradattól. Nem is annyira magunk miatt (lassan 70 évesek leszünk - '46-’47-es korosztály), hanem a gyerekek, unokák miatt: vajon milyen jövő vár rájuk? Menekültekről, befogadásról senki sem szólt. Csak félelemről: jönnek a muszlimok, jönnek a terroristák. No meg a feketék. Európát el fogják özönleni a négerek (ahogy az olasz partoknál kikötő hajókat látják a tv-ben). Mondtam, hogy én is, mi is menekültek voltunk. Válasz: az más volt.

Nagyon nehéz téma, és úgy látom, érzem az ország többsége egy hecckampány áldozata lett. Semmi megértés, minimális szimpátia, az elesettek iránti keresztényi segélynyújtás gondolati hiánya. Amikor ezt megemlítettem, megkaptam, hogy "ezek nem keresztények, nem európaiak". Szomorú. Hogy ennyire félnek. Voltak, akik a Jobbik előretörésétől tartottak, miközben kétségbeesetten konstatálták: csak nehogy ők legyenek, akik megmentik Európát, és megvédenek minket.

Próbáltam rájönni, megfejteni: mi lehet ennek a végtelen elkeseredésnek a valódi oka? Mitől uralkodott el az embereken ez a félelem, amire az egyetlen gyógyírt a teljes elutasításban, a gyűlőletben látják?

Valahol párhuzamot látok a cigány-ellenességgel, amire már a 70-es években figyelmeztetett Ferge Zsuzsa, mikor az alulképzett, betanított- és segédmunkás tömegek várható demográfiai robbanásáról készített tanulmányt. Akkoriban a nyugati automatizálás, a robotok alkalmazása, no és a számítógépek elterjedése egyfajta technikai forradalmat vetített előre, amiben ezek a képzetlen tömegek egyre jobban leszakadnak és mély szegénységbe süllyednek.

A vízió 1990-re, a szovetrendszer megszűnésével, valóra vált. Az állami (nagy)vállalatok és velük együtt a munkásszállások megszüntek, ettől kezdve a szakképzetlen tömegek sorsáról senki sem gondoskodott. A 2000-es évekre aztán már úgy ment át a köztudatba, hogy van egy népcsoport (nem „osztály”, nem „réteg”), mely képtelen a beilleszkedésre, és van hozzá egy átgondolatlanul szervezett szociális háló, mely nem a munkára és az abból való tisztességes megélhetésre serkent. (Csak kérdezem: egyáltalán van olyan munka, ill. bér, amiből tisztességesen meg lehet élni? Vajon mikor éri el az Orbán kormány a példaképnek tekintendő Horthy-korszak szintjét, amikor egy (pl. tanári) fizetésből egy egész család meg tudott élni? ) A cigányság helyzetéből politikai kérdést csináltak, ahelyett, hogy a munkahely-teremtésre, no meg a közbiztonságra koncentráltak volna.

A szélsőjobb heccelését képtelen volt kivédeni a balliberális kormányzás. Egyetlen reakciójuk a „cigánybűnözés” kifejezés tiltandó szitokszóvá nyilvánítása volt. Ezzel ki is merült az egész országot éríntő szociális (és társadalmi) probléma orvoslása.

A Fidesz kétharmados parlamenti többségének megszerzésében jelentős szerepet játszott ez a szavakon való lovaglás, miközben a vidéki lakosság úgy érezte a liberális baloldal képtelen a közbiztonságon javítani. A győztes populista kormánypárt, pedig bedobta a „felzárkózási programot”, melynek keretében úgy alakította át a szocilás hálót, hogy a képzetlen, elszegényedett tömegek a mindennapi betevőért függőviszonyba kerültek a helyi munkaadókkal, az önkormányzatok által elosztható állami pénzek kezelőivel. A társadalmi feszültség, a cigányokkal szembeni előítélet, továbbra sem csökkent.

A társadalom megosztásában oly mesteri érzékel megáldott Orbán Viktor azonnal felismerte, hogy itt a nagy lehetőség a nacionalista magyar lélek felkorbácsolására, és az égető napi problémákról - egy kis gyűlőletkeltéssel megspékelve -, a (közelgő) menekült-áradatra irányítani a figyelmet. Ezzel a velünk élő, bennünk lappangó cigányellenességet, pillanatok alatt egy kivülről érkező (megjelenésében hasonló) embertömegre sikerült hárítani. A nép pedig „élvezi”, hogy végre szabadon kitombolhatja frusztrációját és minden dűhét ezeken a „jött-ment” szerencsétleneken. Anélkül, hogy cigányellenességel (esetleg rasszizmussal) vádolhatnák őket. Ők csak a hazájukat, Mária országát, a megcsonkított Magyarországot védik.

Némi analógiát vélek felfedezni a 40-es évek elejei antiszemitizmus tobzódásával. Akkor a zsidók voltak a bűnbakok, akik ráadásul jobban éltek az átlagnál, így már az egyszerű írigység is mozgatóerő lehetett a magyar nemzettestből való kitaszításukhoz. Az idegenellenes hangulatot mint akkor, úgy most is nagyon könnyen fel lehet szítani. Úgy, ahogy 40-es évek elején, a mostani kormánypolitika is  állami szintre emelte a gyűlőletkeltést. A tömegek pedig mint anno, most is követik a szabadjára engedett indulatok irányába mozduló közhangulatot. Az átlagember nem gondolkodik, csak zsigerből és félelemből védekezik, anélkül, hogy tudná mi ellen is kell felkészülnie? Sem az államvezetésnek, sem a médiának nem érdeke a tömegek felvilágosítása. Hiszen így lesz meg a szavazat-többség, a teljes ellenzéket (beleértve a Jobbikot is!) maga mögé utasító népszerűség. Lásd a teljesen fals, hazug „nemzeti konzultációs” akciót.

Az Orbán-féle vezetés állami szIntre emelt propagandája vészesen hasonlít a fehér felsőbbrendűség, (az „Übermensch” elmélet) hírdetésére, melyet napjainkban a „keresztény Európa/európai” szlogen mögé bújtat pártunk és kormányunk. Bizonyítékként lássuk az óriásplakátok szövegét.

„Tiszteledben kell tartanod a kultúránkat”

Már a tegezés is a lekezelés, a megalázás része. A gentry Magyarországot idézi, amikor a kiváltságokat élvező arisztrokrata, a földesúr letegezte a cselédet. Ez lenne a kultúránk? Vagy talán a miniszterelnöki szotyolázás és a zsebredugott kézzel járás, amit 2010 előtt még proli megnyilvánulásnak, mi több parasztságnak hívtak.

Az ideérkező menekülteknek valóban nincs kultúrájuk? Nincs köztük egyetlen tanult ember sem? Most emlékeztessem a miniszterelnököt, hogy az iszlám, mit adott a világnak, Európának, azon belül a magyarságnak? Elgondolkozott már valaki is az államvezetésben azon, hogy miért használjuk azokat fránya kulturálatlan arabszámokat a nemzeti közoktatásban, és a mindennapi életben? Helyette miért nem terjedt el a római, vagy netán a rovásírásos számsor? Miniszterelnökünk és hívei még sohasem hallottak az iszlám humanizmusról, az oktatásról, benne a matematika, a vegyészet, orvostudomány és orvos etika, csillagászat, stb. eredményeiről? Segítek, ITT lehet róla magyarul olvasni (kattints rá!), hogy ne kelljen tolmácsot kérniük.

Aztán

„Tiszteletben kell tartanod a törvényeinket”

Honnan tudja, miből gondolja a magyar kormány, hogy a menekülők nem törvénytisztelő emberek? Micsoda előítélet ?! Az emberek ilyen szintű megalázása, a felsőbbrendűségi gondolat ilyen fokú kinyilvánítása a náci fajelmélettel vetekszik. Arról nem beszélve, hogy hány itt született (mély)magyar tartja be a kormány alkotta törvényeket? A Tízparancsolatról nem is beszélve, ami ugye keresztényi és (részben) európai.

„Nem veheted el a magyarok munkáját”

A munkát, mint nevében is benne van, a munkaadók adják, amit aztán el szoktak fogadni, vállalni. Ezért hívják a bérből és fizetésből élőket „munkavállalók”-nak. Ha el is venné egy újonnan érkező menekült egy igaz, mélymagyar munkahelyét, állását, az csakis a magyar munkaadó bűne! Hiszen ő az, aki alacsonyabb bérért alkalmazza a helyismerettel nem rendelkező, teljesen kiszolgáltatott menekültet. Ebben jó példával járnak elő az állami vezetők is, akik napszámosok helyett rabokat dolgoztatnak földjeiken (lásd L. Simon László). Aztán, hol vannak a szakszervezetek? Nekik kéne védeni az egyes szakmákat, a minimálbér betartását. A hatóságoknak pedig szigorúan ellenőrizniük kellene az adó- és TB járulékok befizetését. Függetlenül a munkavállaló származásától, bőrszínétől.

A kormánypropaganda remekül használja ki az általános elkeseredésen alapuló valós félelmet, miközben tudatosan keveri a menekült és a bevándorló („migráns”) fogalmát, amiben a hazai média is partner. Ha a közvélemény egy picit is tisztában lenne e két kategória közti különbséggel, akkor tudhatná, hogy a bevándorlás egy ország gazdasági fejlődésének aktív része. Lásd a (nyugat-)német gazdasági csoda egyik alappillérjét, a „vendégmunkások” hadát.

Az sem véletlen, hogy a tengerentúlon a nyelvi nehézséggel küzködő első generációs bevándorlók többsége alkalmi munkából él, és a szolgáltatásban próbálja megtalálni egzisztenciáját. Az egyéni vállalkozásokat, az újrakezdést sok esetben az állam támogatja. Például alapfeltétel (lehet): a befogadó ország minimum egy állampolgárának alkalmazása. Az ilyenfajta gondolkodásra az orbáni vezetés képtelen, helyette az állampolgárság negyedmillió euróért való (ki)árusításával tömi offshore cégeken keresztül a haverok zsebét. Miközben azt sugallja, hogy a zöldhatáron ideérkezők valójában szegénynek, földönfutónak álcázott szupergazdag terroristák. (lásd Kósa Lajos kérdésfelvetését: Miért nem jönnek repülővel, és első osztályon? – visszakérdezek: akkor Ferihegyen vagy Debrecenben vörös szőnyeggel és virággal fogadnák őket, és ott helyben kiállítanák a menekült papírokat?)

Sajnos a félelem könnyen elvakítja az embereket, különösen az érzelmekre borzasztóan érzékeny magyarokat. Úgy, ahogy az olimpia megrendezése is - pártállástól függetlenül - elsősorban a hazaszeretetre építő (nacionalista) kedélyeket igyekszik megcélozni az Orbán-kormány, ugyanígy a menekült áradat elleni gyűlőletkeltés is igen népszerű a lakosság körében. Már látszik a következő gyűlőlethullám, amit az EU is gerjeszt. Ugyanis a Lajtától nyugatra az átmeneti szükségszállások kialakítására az iskolák és tornatermek mellett a laktanyák a legalkalmasabbak. Bécsben talán már nincs is olyan kaszárnya, ahol ne lennének menekültek beszállásolva. Különben ennek hagyománya van, a legismertebb osztrák „menekülttábor” (Traiskirchen) a Monarchia idején még kaszárnya volt, és 1956-ban is itt szállásolták el a magyarokat. Az alapötlet teljesen logikus: olyan szállást kell biztosítani nagyhirtelen, ahol nemcsak az alvás, de a tisztálkodás és a természetes szükségletek elvégzése is kultúráltan, közegészségügyi szempontból is megoldható. Természeti katasztrófa esetén is a menekülteknek az iskolákat és a laktanyákat szokás megnyítni. Az iskolák csak a tanítási szünet idejére vehetők igénybe, a laktanyák hosszabb időre!

A magyar befogadóállomások katasztrófális állapota, valamint a messziföldről gyalog érkezők tömege miatt, az EU szakértők - a nyári szünetre tekintettel - egyértelműen az iskolák, kollégiumok átmeneti megnyítását szorgalmazzák, ill. hosszabb távra a laktanyákat, melyek eleve elég lerobbant állapotban vannak. A lakosság már most háborog: vajon miért nem a rászoruló mély szegény magyar családokat helyezik el bennük? A felvetés jogos, de vajon eddig – a menekült áradat előtt, 2010 óta – ez miért nem jutott a lakosság eszébe, és miért nem élt a kormányzás ezzel a lehetőséggel? A laktanyák eddig is ott voltak. Ha most valaki azt mondja, hogy „nem volt rá pénz”, akkor ezzel csak azt bizonyítja, hogy pártunk és kormányunk csakis és kizárólag a sokat szidott EU-tól kicsikart pénzekből él, fejleszt. Érdekes, a jogosan aggódó magyar embert erről miért nem tájékoztatja, világosítja fel a hazai kormánypropaganda, például óriásplakátokon, tegezve!

Az EU-ban, ill. Európában menedéket keresők áradata valóban riasztó. Megfékezése közös ügy. Lenne! Nyugat-Európa próbál ellene tenni, de nem a gyűlőlet szításával, mint azt a magyar kormány a hazafias (nacionalista) érzelmekre hatva teszi belföldi népszerűsége növelésére. Nyugat-Európában van annyi emberség, hogy az érkezőket elszállásolja, alapvető szükségleteiket (élelmezés, tisztálkodás, stb,) biztosítja, miközben kijelenti, hogy ez a befogadás csak átmeneti, amíg szülőföldjükre biztonságban vissza nem térhetnek. A humanítás (és befogadás) terén a bűntudatos németek az élenjárók. A történelmi múlt kötelez! 1945-49 között több mint 12 millió német hagyta el szülőföldjét nyugati irányba. Egyrészt a szovjet előli menekülés, másrészt az erőszakos kitelepítés miatt. Ez utóbbiban a csehek mellett a magyarok is kivették részüket. Jövőre lesz 70 éve! Kiváncsian várom a hazai állami megemlékezéseket. Már most jelzem: történelmhamisítás lenne az akciót a „komcsik” nyakába varrni, hiszen a Magyar Népköztársaság (és alkotmánya) 1949. augusztus 20-án lépett életbe. A kitelepítés pedig 1946-ban volt. Ugyanakkor történt a felvidéki „lakosságcsere” is.

A menekültek EU-n belüli elosztására tett német javaslat szerint a befogadás az egyes tagországok lakosság-száma és gazdasági helyzete arányában történne. Ez ellen legjobban a volt szocialista országok ágálnak. Élén az orbáni Magyarországgal, ahol az I. világháború befejezése óta különbséget tesznek menekült és menekült között. Lásd 1941. Kamenyec-Podolszk. Ezt a szellemet éleszti fel és táplája gátlástalanul az orbáni kurzus. A magyar „Übermensch”, a Kárpát-medence úra. A többi, mindenkimás, meg kultúrálatlan, primitív népség, akik ellen védekezni kell. A magyar védte a keresztény Európát. Magyarország a Nyugat védőbástyája. Aha, ezért volt itt 150 évig a török. Kiverésüket, Buda visszafoglalását, a Szentszék (XI. Ince pápa) által létrehozott  Szent Liga fizetett zsoldosai hajtották végre.

A hazai értelmiség hallgatólagosan egyetért az idegengyűlőlettel, amikor a közeledő embertömeg kezelésével kapcsolatban teljesen megértően (és naívan) kérdez rá:

„...hogyan állítanátok munkába a menekültek (nem bevándorlók) vélhetően többségét, akik sajnos nem beszélik a nyelvet, és nem rendelkeznek se releváns képzettséggel, sem az európai életben való jártassággal? …”

„Sajnos nem beszélik a nyelvet”. Ez lehet a menekült státusz elutasításának alapja? Ezt le meri írni, és ki meri jelenteni egy tanult, magyar értelmiségi? (pl. Nógrádi György egyetemi tanár, biztonságpolitikai szakértő – Millás reggeli 13.00 perctől)

„Nem rendelkeznek releváns képzettséggel”. Magyarul: (valamennyien) tanulatlan, képzetlen emberek. Tegyük fel, hogy ez az állítás igaz. Ha így van, akkor ez, vagy az „európai életben jártasság” hiánya lehet-e a menekült státusz elutasításának alapja? Nem veszi észre a hazai értelmiség, hogy már ezen gondolatok kérdésfelvetése is egyértelműen a fehér és magyar(!) felsőbbrendűség tudatalatti hirdetése?

Utóbbi időben sokszor hallani azt az érvet, „ha annyira pártolod ezeket az idegeneket, akkor fogadj be legalább egy családot a házadba, lakásodba”. A szöveg, és gondolatmenet nem új, ezt már a cigányokkal kapcsolatban is elsütötték mélymagyarjaink. Arról persze egyik szellemes nagyszájú sem beszél, hogy a mélynyomorban élők felkarolása állami feladat. Épp úgy, mint a menekült-áradat szerencsétlenjeinek elszállásolása és a róluk való gondoskodás is.

A saját otthonban való „beszállásolási” javaslaton elgondolkozva, vajon ezek a karakán megmondó emberek hány hajléktalant fogadtak be otthonaikba az elmúlt 25 évben? Már csak azért is, mert hajléktalanjaink kultúrája azonos a magyar lakosságéval, sok esetben végzettségük is magasabb, mint a menekültek ellen huhógóknak. Mégsem oldották meg bajbajutott magyar testvéreik helyzetét.

A hajléktalanokat Budapestről azzal az indokkal tiltották ki, bocs, „korlátozták jelenlétüket”, hogy látványuk zavarja (a valutát hozó) külföldi turistákat. Érdekes, egyetlen egyszer sem hangzott el hivatalosan, hogy az itt élő magyarok, a budapestiek, panaszát akarták így orvosolni. Vajon a büntetésen és tiltáson kívül mi mást tesz a jelenlegi kormány és városvezetés?

A hajléktalanok elleni „küzdelem” eredménye: sehol sincs 24 órán át nyitvatartó INGYENES nyilvános WC. A diszkriminációt igyekszik álcázni a gyorséttermekben alkalmazott trükk: a blokkon feltűntetett szám, kód nyitja az üzemeltetéshez megkövetelt mellékhelyiségek ajtajait. Nyugat-Európában bármely étterembe, moziba, stb. be lehet sétálni az utcáról és a mellékhelyiséget mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül használni.  A budapesti metróállomásokon a teljes üzemeltetési idő alatt ugyancsak ismeretlen az ingyenes WC használat, sőt több helyen WC sincs. Az alúljárókból nem lehet a felszínre mozgólépcsővel vagy lifttel fel- ill. lejutni. (paralimpia, kerekes szék, babakocsi – a címszavak) Ez vonatkozik a kisföldalatti teljes szakaszára is. Ilyen a mi kultúránk. Bocs, hogy elkalandoztam.

Ugyancsak állandó argumentáció (a jogvédők részéről), hogy a menekülttáborokban, pardon, a befogadóállomásokon az elszállásolási körülmények rosszabbak, mint a hazai börtönökben. Ha ez igaz, (és nemzetközi emberjogi szervezetek szerint, igen, igaz) akkor az megint csak a kormány szégyene! Hiszen ezek a „táborlakók” menekültek,  és nem köztörvényes bűnözők ! Mégis úgy tartja őket számon a tudat alatt felsőbbrendűséget hírdető kormány.

Orbánnak hihetetlen érzéke van a néphülyítéshez. Sajnos, nem csak hívei nem veszik észre, de az ellenzék sem mutat rá. Például dicsőség ittasan könyvelik el, hogy menekült-ügyben miniszterelnökünk szembeszállt az EU-val, és győzött! Hiszen az elosztási kvótából a bolgárokkal együtt kimaradtunk, az Magyarországra nem vonatkozik. Hurrá! Csak arról hallgat a hazai média, hogy az EU „megkegyelmezett”, és elnéző volt a két legcsóróbb tagállammal szemben! Ezért döntött Brüsszel úgy, hogy nem küldenek ide menekülteket Olaszországból és Görögországból, sőt még pénzt is adnak (9 millió euró) az ideérkezők befogadására, elszállásolására.

Ha már Görögország, érdemes megemlíteni, hogy az a kegyetlen Rákosi-féle proletárdiktatúra a polgárháború elől elmenekült közel 10 ezer („komcsi”) görögöt fogadott be, akik – úgyszintén - Bulgárián és Jugoszlávián át érkeztek Magyarországra. Kőbányán egy dohányraktárt rendeztek be az árva, ill. szülők nélkül érkezett gyerekek számára. Görög iskolát is alapítottak nekik. Majd ahogy a menekülő családok száma növekedett, Ercsi mellett egy egész falut építettek fel Beloiannisz telep néven. Erről miért nem ír a hazai sajtó, különösen az Orbán párti?

Ugyancsak hallgat Orbán propaganda-gépezete, az Irakban állomásozó magyar alakulatokról. Akik valójában nem a kurdokat védik az Iszlám Állam ellen, hanem a magyar érdekeltségű MOL kutakat. Érdekes, közben hazai fogyasztásra azt mondja (szokásos pénteki rádióüzenetében) a miniszterelnök, hogy visszaküldi a menekülteket oda, ahonnan jöttek, elvégre „ez nem a Te hazád, van neked sajátod” - és a menekült áradattól rettegő nép tapsol. Pedig háborús övezetről van szó! (és az onnan menekültekről!). Ha pedig Görögországra gondolt a miniszterelnök, mint a menekülők kiindulópontja, akkor bizony kegyetlen, embertelen populizmusát mutatta ki.

Ugyancsak elkerülte a közmédia figyelmét Orbán bejelentése, miszerint Magyarország felmondja a Dublin III. rendeletet. Igaz, másnap a Magyar Közlönyben helyesbítettek: az Orbán kormány nem mondta fel, csak nem ért vele egyet. Ezzel a téma lekerült a napirendről, az ellenzék sem firtatta tovább. Pedig a Dublin III. amolyan kiegészítése az EU által is elfogadott nemzetközi menekült törvénynek. Az EU ezzel a rendelettel szabályozta, hogy mi legyen azokkal a családokkal, akik az út során elszakadtak egymástól és más-más országban jelentkeztek le (regisztráltatták magukat). Ennél is fontosabb, hogy mi történjék a kiskorúakkal és a fiatalkorúakkal, azaz a 18 éven alúliakkal, ha azok egyedül érkeznek vagy szüleiktől elszakadtak. Ennek a rendeletnek az egyoldalú (embertelen) felmondása vágta ki a biztosítékot Brüsszelben. A magyar fél is észbekapott, és másnap (a Magyar Közlönyben) már „helyesbített”. Az álszent képmutatás teteje, amikor ezek után a miniszterelnök felesége „gyemekápollási” cikkeket kezdett osztogatni a menekült gyerekek között. Erről a jótékonykodásról természetesen valamennyi hazai média beszámolt. Az egymástól elszakított családokról és az egyedül érkezett gyerekekről azonban sehol sem jelent meg riport vagy bármifajta jelentés.

Végül, a táborlakók etetése ellen ágálók szíves figyelmébe: menekültjeink többsége ebben a hónapban csak este étkezik, mivel Ramadán van! A lakosság elől pedig nem eszik el a disznóhúst, a kolbászt, a disznósajtot, meg a többi magyaros ételt, mivel mohamedánok! – és tilos a disznóhús evése. Sőt, (elvben) az alkoholfogyasztás is! Tessék visszaemlékezni az ált. iskolában tanultakra: a 150 éves török megszállás alatt a disznó adómentes volt. Ezért van „disznótor”, és ezért nincs „marhator”.  Tényleg! Lehet, hogy az előrelátó Orbán ezért akarja jövőre 5 százalékra csökkenteni a sertéshús áfáját, hogy az EU-t felváltó muszlim világban megvalósíthassa a magyar álmot, a kolbászból font  kerítést? ;-)  

 

Ki mit tud Ukrajnáról

Mintha szeptemberre elült volna az Ukrajna körüli nyári háborús hiszti. Ennek első (komoly) jele volt, hogy a NATO-csúcs záróközleménye a túszokat nyilvánosan lefejező Iszlám Állam elleni fellépésről szólt. Obama már előzőleg Észtországban is inkább a békéről, sőt a demokráciáról beszélt, amit mindenáron meg kell védeni, mintsem a „putyini veszedelem” elleni védekezésről. Logikus és jól megfontolt stratégiának bizonyult, hogy Lengyelország helyett a Baltikumba látogatott az amerikai elnök, hogy a helyszínen biztosítsa az ott élő (nem szláv) népeket országaik szuverenitásáról. A Krím-félsziget visszacsatolása miatti aggódás a három balti államban nem volt alaptalan.

A cári Oroszországhoz tartozott Észtország például az I. világháború idején, de már a bolsevikok alatt vált függetlenné 1918. februárjában, amikor a németek előretörése miatt Lenin hatalmas területeket adott fel a forradalma védelmére. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően 1939. szeptember 26-án (tehát Lengyelország közös megszállását követő napokban) a szovjet haditengerészet őrjáratba kezdett Tallinn előtt, mondván, Észtország védelme „közös érdek”, és ezért kikényszerítették a tallini kormánytól 25.000 szovjet katona észtországi állomástatását. 1940-ben, amikor a világ Párizs náci megszállására figyelt, Sztálin megszállta Észtországot, és azon nyomban a Szovjetunió szövetségi tagköztársaságának nyilvánította. A Krím-félsziget idén tavaszi elcsatolása sok analóg emlékezetet hozott elő.

Ezenkívül, a Baltikum második világháborús története és sorsa is sok hasonlóságot mutat Ukrajnával. A Szovjetunió által bekebelezett észtek is felszabadítóként fogadták a nácikat, aztán hamar rájöttek, hogy csöbörből vödörbe estek. A szovjettől azonban az első perctől féltek és mindvégig harcoltak ellenük. Hol a Finn Hadseregben, hol a Waffen-SS-ben. A Vörös Hadsereg visszatérte újabb tömeges emberáldozatot (kitelepítést, szibériai száműzetést, stb.) követelt az észtektől, valamint orosz akjúak betelepítését.

Ezek ismeretében érthető, hogy valóságos pánik hangulat uralkodott az ukrán események hallatán, amit a nyugati „mainstream” média csak fokozott. Ez az orosz (Putyin) ellenesség augusztusra érte el tetőfokát a maláj gép lelövését követően, valamint az állítólagos orosz „invázió”-ról terjesztett kijevi rémhírek hatására. A putyini „invázió”-ról szóló ukrán állítást egyetlen nyugati hírszerzés sem jelentette, illetve nem erősítette meg. Mint utólag kiderült, Porosenko elnök így akart fegyvereket (és katonai támogatást) kicsikarni a Nyugattól.

A mesterségesen szított feszültség, (hideg)háborús hangulat aztán szeptember elejére szinte egyik napról a másikra megszűnt. Merkel német kancellár már a NATO csúcs előtt jelezte, hogy Németország nem kíván semmiféle katonai megoldásban részt venni, és nem támogatja Ukrajna teljesjogú felvételét a NATO-ba sem. Helyette további szankciókat javasolt Oroszország ellen, amiket azonban azonnal fel kívánt oldani, amint a helyzet enyhül. A héjának ismert NATO főtitkár, a dán Rasmussen, még tett egy-két harcias kijelentést, melynek következtében NATO hadgyakorlatot tartottak Ukrajna területén, valamint néhány száz amerikai katona állomásoztatását rendelték el Lengyelországban és a Baltikumban.

Igaz, közben sikerült tárgyaló asztalhoz ültetni (Minszkben) Porosenko ukrán, és Putyin orosz elnököt, ahol a vendéglátó és közvetítő az a fehérorosz Lukasenka volt, akit a nyugati sajtó előszeretettel Európa utolsó diktátorának nevez. Putyin világossá tette, hogy az ukrán konfliktus ukrán belügy, ezért nem vele (Oroszországgal), hanem a szakadárokkal kell a tárgyalóasztalhoz ülni és tűzszünetet kötni. Ez végül is megtörtént. Sőt a napokban (szeptember 19.) aláírtak egy véglegesnek tűnő fegyvernyugvást, melynek része a nehézfegyverek, rakéták és a külföldi zsoldosok mindkét oldalról való eltávolítása. Porosenko elnök ugyancsak a napokban jelezte, hogy a két szakadár (nép)köztársaságnak kivételes jogokat biztosítanak Ukrajnán belül. Mindent összevetve (egyelőre), úgy tűnik Putyin helyzetét megerősítve került ki az idén tavasz óta folyó ukrán belviszályból, annak ellenére, hogy a (nyugati) maistream média megpróbálta a gonosz képében a konfliktus középpontjába állítani.

Ehhez hozzájárult a világpolitika alakulása is, mindenekelőtt az Iszlám Állam elleni harc részeként Szíria amerikai bombázása, amihez Washington ismét elővette Putyin személyében az orosz kártyát.

Emlékezetes, hogy az „arab tavasz” részeként tavaly nyáron (2013) már bombázni akarta Szíriát az amerikai elnök, ami aztán nagyon hirtelen elmaradt. A washingtoni neocon (neokonzervatív) körök régóta „kormányváltást” sürgettek a Szovjetunió által alapított szír családi dinasztia (Asszad) elűzésére. Az okot a szíriai felkelők és a damaszkuszi kormánycsapatok közti rakétatámadás adta, ahol a rakétafejek mérges gázt (szarin) tartalmaztak. Ezért a washingtoni kormányzat légitámadást helyezett kilátásba, annak ellenére, hogy sohasem nyert bizonyítást, hogy valóban a kormánycsapatok vetették be ezt a pusztító gázt, mely legalább 300 halálos áldozatot követelt a civil lakosság körében.

Ugyanakkor, a 2013-as amerikai bombázás (terve) veszélyeztette Putyin Oroszországát, hiszen Szíriában (Tartus) található a szovjet időkből megmaradt egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti támaszpont, mely orosz személyzettel üzemel. Putyin ekkor, mint közvetítő lépett közbe a damaszkuszi kormány érdekében, és megígérte Obamának, hogy a szír vegyi fegyvereket megsemmisítés céljából átadják az ENSZ ellenőröknek. Az orosz elnök ezzel keresztülhúzta a washingtoni neocon héják számítását, hiszen elmaradt az Asszad fiú és családja eltávolítása a hatalomból.

Az Iszlám Állam elleni (most szeptemberi) fellépés újabb fordulatot hozott a világpolitikában. Az Egyesült Államok, mint egyetlen katonai és gazdasági világhatalom nem nézhette tétlenül a radikális, bigott szélsőséges iszlám terrorista erők térhódítását és gyilkolásait. A terrorállam elleni harc ismét Szíriára terelte a figyelmet, aminek bombázása most már elkerülhetetlennek bizonyult. Ehhez viszont (mint a múltban, most is) Putyin hozzájárulása is kellett. Igaz, az orosz elnök ENSZ jóváhagyást sürget, de a terrorista iszlám elleni fellépést ő is támogatja. Elvégre Oroszország déli, délkeleti részét is fenyegetheti. Mivel Washingtonnak (de az EU-nak is!) igen fontos az iszlám terrorizmus elleni harc, így az ukrán konfliktus nagyon hamar lekerült a világsajtó első oldaláról.

Manapság már az Oroszország elleni szankciókról, azok hatásáról sincs szó a napi hírekben. Fegyverszünet van. Állítólag törékeny, de van. A brit miniszterelnök is mellőzi eddigi kirohanásait Putyin ellen. Mintha azokat a skót autonómiai választások miatti idegességébe tette volna. Európa csendes. Újra csendes.

Az ukrajnai februári forradalmat követő események idén nyárra már-már hisztérikus hidegháborús hangulatba torkoltak Európa szerte, amelyhez jelentősen hozzájárult a feltűnően egyoldalú tájékoztatás, amely eddig a Szabadvilág hírközlőszerveire nem volt jellemző. Úgy tapasztalom, hogy az Ukrajnáról szóló hírek (szinte) kizárólag a kijevi kormány jelentéseire támaszkodnak. Különösen a szakadároknak nevezett „népköztársaságok”-ban folyó életről, eseményekről hallgat a világ. Néhány történés, esemény és tény, amikhez a nemzetközi tájékoztatás nem ad megfelelő eligazodást.

Népköztársaság

Maga a szó, fogalom a magyar „baloldalban” (részben) pozitív érzéseket kellene, hogy kiváltson. Különösen azok körében, akik az első (nép)köztársaság (1918-1919) miniszterelnökének (gróf Károlyi Mihály) Kossuth-téri szobra eltávolítása ellen tiltakoztak. A második népköztársaság (1949-1989) már a szovjet fegyverek árnyékában működött 40 éven át, ezért közel sem volt olyan "romantikus", mint az őszirózsás forradalom utáni. Hogy a kelet-ukrajnai népköztársaságok valójában milyenek, hogyan működnek, nem tudni. A DK külügyi kabinetvezetője „bábkormány”-nak nevezi. Egy meggyőződéses kommunista e-mail levelezésben pedig ezt írta:

PUTYIN ELÁRULTA A DONYEC-MEDENCÉT, hatalmi játszadozásainak kedvéért. PUTYIN NEM ÉRDEKELT A DONYECKIEK TELJES GYŐZELMÉBEN. Ezt látjuk abban az általa kierőszakolt tűzszünetben, amely derékba törte a néphadsereg végre megindult, egyre sikeresebben és lendületesebben folyó offenzíváját. Aminek nyomán pedig hihető volt az ottani vezetők ígérete: a hónap végéig felszabadítják a két megye teljes területét. Hiába: Putyin oligarchikus, imperialista Oroszországa nem a Szovjetunió!

Majd rákérdeztem:

"...Egy megjegyzés: az elűzött oroszbarát Janukovics is ellenezte a térség elszakadását, kiválását Ukrajnából. Sőt, a szeparatista mozgalmat be is tiltották. Ugyanakkor SEMMIT sem tudtunk meg a (köz)médiából, hogy mi is ez a "népköztársaság"? Hogyan működik? Károlyiék is népköztársaságot kiáltottak ki, meg Rákosiék is ezt a nevet vették fel. Tehát, "elméleti síkon" kérdezem: milyen ez a donyecki népköztársaság? Van alkotmánya? Miben különbözik a szovjet féle "proletárdiktatúrától"? Mondom, semmit sem lehet róla tudni. Pl. államosítás...... Mintha egyesek visszasírnák a SZU-t, minden rosszal (KGB, Gulag, stb.) együtt. ..."

Mire a válasz:

Annyit tudok a népköztársaságokról, hogy olyan polgári köztársaságok, amelyekben a társadalmi-gazdasági önszerveződésnek is teret engedtek. Az oligarchák által elhagyott gyárakat munkástanácsok, vagy üzemi bizottságok irányítják. Éppen ez az a példa, amelytől Putyin Oroszországának tőkés urai félnek. Vannak olyan baloldaliak, akik a GULAG, KGB stb. ellenére jobbnak tartják a Szovjetuniót, mint a mai Oroszországot, nem beszélve a részben neonácik uralma alatt álló Ukrajnáról. Tehát zömük politikailag elfogult, a kapitalizmust meghaladni vágyó ember.

Kár, hogy a mainstream média erről egy szót sem szól. Hiteles, pártatlan helyszíni tudósítás nincs. Csak harcokról szóló jelentések, azok is kivétel nélkül a kijevi kormány forrásaiból és szempontjából.

MH17 fekete doboz

Általában a két fekete doboz (az adat- és hangrögzítő) megvizsgálása után néhány nappal közölni szokták az eredményt. Sőt a pilóták és az irányítóközpont közti beszélgetést is nyilvánosságra szokták hozni. Ez a maláj gép esetében nem így történt. Több mint hét hetet kellett várni, míg közölték, hogy csak előzetes információk vannak, és ezek szerint a gépet külső erőszak érte. Tehát, nem műszaki hiba, vagy fedélzeti bombarobbanás okozta közel 300 ember életének kioltását. A vizsgálatok még folytatódnak, majd a szerencsétlenség első évfordulóján (2015. július 17.) közlik a megállapításokat.

Mondhatnám, nevetséges nyilatkozat, amire azóta sem reagált a mainstream média. Pedig e nélkül a jelentés nélkül is egyértelmű volt, hogy az utasszállítógépet lelőtték. Az igazi kérdés, hogy ki(k)? Hiszen az első perctől egymásra mutogattak a „népköztársaságiak” és a kijevi kormány. Bárki is tette, a kijevi kormány, illetve a légi irányítás benne volt a szerencsétlenség előidézésében. Minden (külföldi) gép bejelentkezik valamely ország légterébe érkezésekor, majd a földi irányító központok utasításait követve folytatja útját egész addig, míg el nem hagyja az adott ország légterét. Azaz, a külföldi gép vakon megbízva követi a földi irányítás parancsait. Ezért lenne nagyon fontos tudni milyen koordinátákat adott meg az illetékes dnyitropetrovszki irányító központ, mit beszélgetett a földi személyzet és a maláj gép pilótái? Mivel erről nem szól a hivatalos jelentés, illetve erre vonatkozóan semmilyen adatot nem hoztak nyilvánosságra, a gyanú csak fokozódik: valamit el akarnak tusolni.

Amennyiben rakétával lőtték le, akkor annak kilövési helyét, és idejét jeleznie kellene a világot behálózó és figyelő (amerikai) műholdas rendszernek. Erre még csak utalás sincs a szeptember 9-én nyilvánosságra hozott holland királyi jelentésben. Pontosabban a nyomozásban felhasználtak olyan műholdas felvételeket, amelyek a helyszínt mutatják a szerencsétlenség után. Vajon, a szerencsétlenség előtt (és alatt) készült felvételeket miért nem tanulmányozták? Az amerikai hírszerzésen belül akkoriban olyan hírek is terjedtek, hogy az ukrán kormány szélsőségesei áll(hat)nak a borzalmas tömeggyilkosság mögött. Erre a feltételezésre ma már senki sem akar emlékezni, sőt lassan maga a felelősség kérdése is örök homályba kezd merülni.

NATO

Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Mivel védelmi szervezetnek hozták létre, ezért elsőszámú feladata a tagországokat érő külső támadás esetén (az USA védőszárnya alatt) egymás (kölcsönös) megsegítése a támadóval szemben. A jelenlegi ukrán-orosz konfliktusban ez az alapelv nem érvényesül, hiszen Ukrajna nem tagja a NATO-nak. Csak partnerségi viszony áll fenn vele, éppúgy, mint Oroszországgal. Igaz, ezt a partnerségi viszonyt a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt a NATO felmondta.

A szeptember elejei NATO-csúcson (a wales-i) Newportban elfogadott határozatnak gyakorlatilag semmi (komoly) következménye nincs. Nem is lehet, hiszen Ukrajna esetében az Atlanti Szövetség, még ha akarna, sem tudna fegyveres segítséget nyújtani. Ez épp olyan súlytalan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország elítélése a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt. Hiszen az öt állandó tag (USA, UK, Franciaország, Kína és Oroszország) vétójoggal rendelkezik. Így eleve lehetetlen az állandó tagok bármelyike ellen szankciókat megszavaztatni.

A NATO gyakorlatilag tehetetlen, hiszen ENSZ jóváhagyást nem tud kapni, anélkül, pedig minden katonai fellépése nemzetközileg vitatható. Arról nem is beszélve, hogy eleve „védelmi szervezet”-nek tartja magát. Az első igazi nemzetközi konfliktusa a Milosevics-féle Jugoszlávia bombázása volt, hiszen ott sem volt ENSZ hozzájárulás (Oroszország miatt!), különben is Belgrád nem támadott meg egyetlen NATO tagállamot sem. Sőt, épp az ellenkezője történt.

Ezért egy ukrajnai beavatkozásnak semmilyen nemzetközi jogi alapja nincs. Brüsszel csak a NATO-tagállamok területén erősítheti meg katonai jelenlétét, azzal, hogy várja a feltételezett (elképzelt?) külső támadást.

Valahogy ezekről a dolgokról és tényekről elfeledkezik a mainstream (főáramú) média. A miértekre (egyelőre) nincs válasz.