Monday, January 04, 2010

A jobboldal hiánya

Az 1989-es rendszerváltás óta hiányolom a nyugati értelemben vett jobboldalt, azaz a kapitalizmus egyik fontos szereplőjét, a vállalkozók (tőkések, munkaadók stb.) érdekeit képviselő parlamentáris politikai pártot, pártokat.

A nyugati demokráciákban a két oldal (jobb és bal), a klasszikus (marxi) értelemben a két (kizsákmányoló és kizsákmányolt) osztály érdekeit képviselők egyengetik a gazdaság alakulását, és ezzel az ország, ill. a lakosság jólétét.

35 éve hagytam el, és cseréltem fel a kommunizmus első fokának nevezett szocializmust építő proletárdiktatúrát, a hanyatló kapitalizmustól szenvedő polgári demokráciáért. Bevallom, sehol sem éreztem azt az ideológiai, politikai agymosást, félelemkeltést és nyomást, amit 1974-ben magam mögött hagytam Magyarországon. A Szabadvilágban sehol és sohasem éreztem, hogy foglalkoznom kellene a kormányon lévő bal- v. jobboldali pártok közötti különbséggel. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy olyan munkát keresek, amiben örömömet lelem, és még (jól) meg is fizetik. Őszintén, abszolút nem érdekelt, hogy a munkaadómnak mije van, mennyit tesz zsebre, milyen autója vagy háza van. Sőt, valahol csodáltam a merészségét, a kockázatvállalását, hogy cégét úgy tudja menedzselni, hogy abból nem csak maga és családja, de az alkalmazottak is (jól) megélnek. Ez járt a fejemben. Nem, pedig a gazdag, kizsákmányoló kapitalistáról kialakult és terjesztett hazai szemlélet.

A jobb- és baloldal közti különbséget csak hosszú évek folyamán érzékeltem. A jobboldal általában „gazdaságosabban” gondolkodónak tűnt, mint a baloldal. A jobboldali kormányok alatt megtelt az államkassza, a baloldali kormányok alatt, pedig kiürült. Hiszen a szociálisan érzékeny(ebb) baloldal alapelve a gazdagok (tőkések, munkaadók) megadóztatása, amiből aztán a munkavállalók életkörülményeit igyekezték javítani. Az állami kiadások ilyen formájú növekedése, beleértve a fizetéseket is, a kapitalistát is (meg a piacot is) áremelésre késztette, ami miatt - idővel – a vásárlóerő a kezdeti szintre esett vissza, és közben beindult az infláció, és az azt ellensúlyozni igyekvő kamatemelés. Ekkor érezte a polgár, hogy eljött a változás, azaz a jobboldal ideje. A vállalkozóbarát (jobboldali) kormány első lépése a vállalkozók adóterheinek csökkentése, mely serkenti a termelést, az új beruházásokat és ezáltal új munkahelyeket teremt. Közben megtelik az államkassza, és a munkások lassan ráébrednek, hogy már megint nem elég a fizetés, és a (baloldal által kiharcolt) szociális juttatások sem fedezik a kiadásokat. Ekkor megint a baloldalt juttatják hatalomra. Ez a klasszikus váltókormányzás, miközben az állampolgár egy percig sem gondol arra, hogy a másik oldal (valamiféle) diktatúrát kíván, vagy fog bevezetni.

Ez a szemlélet Magyarországon hiánycikk, amin nem lehet csodálkozni, hiszen a lakosság többsége (az 1930 után születtek) egy olyan eszmevilágban nőtt fel, mely nem ismeri, nem ismerte a kapitalista rendszert, a nyugati, parlamentáris, polgári demokráciát. Egy olyan világban, ideológiai diktatúrában éltünk 1989-ig, amiben még a reformkommunistákat (élükön Nagy Imre híveivel) is, mint „jobboldaliakat” üldözték.

A háború utáni új Magyarországot lenini elvek alapján szervezték meg, azaz az előző (tőkés) rend (a Horthy-féle királyság) híveit és „kiszolgálóit” (az államapparátust, beleértve a gazdasági szervezetek, gyárak, üzemek vezetőit is!), mint „megbízhatatlanokat” eltávolították, és helyükre lelkes munkás és paraszt fiatalokat toboroztak (lásd „Fényes szelek”), akik örömmel éltek a (történelmileg is páratlan) felkínált lehetőséggel. Eközben nem vették észre, hogy a nácizmushoz hasonló ideológia részei lettek, mely (nem faji, de) származási alapon válogatta, ill. üldözte állampolgárait.

Az 1948 után születtek, már eleve ebben a diktatúrában szocializálódtak. Lázadni lehetett (lásd 1956), de a szovjet fegyverek árnyékában gyökeres változásra még remény sem volt. Maradt a megalkuvás. A privilegizált (kádári) társadalmi rend elfogadása. A párttagsággal járó előnyök kihasználása, pl. a bérlakáshoz és telefonhoz jutás felgyorsítása. A kiváltságok sora idővel bővült. Aki fegyverhez akart jutni és (jó) néhány napot (hivatalosan) lógni a munkából, az elment (jelentkezett) munkásőrnek. A párttagság előny volt a külföldi utazásnál is. Keletre olcsóbban, Nyugatra gyakrabban lehetett így eljutni. Az elhelyezkedésnél is előnyt jelentett a párttagság. Gyakorlatilag az élet minden területén előnyben részesült az, aki ki tudta mutatni párt- , ill. a diktatúra melletti hűségét. Ez lett később a korrupció melegágya, hiszen a haverral (kölcsönösségi alapon) kivételt tettek. A Kádár-korszak végére, az „új kor hajnalán” (1989) ezt a kiváltságokon alapuló korrupt rendszert felváltotta a meggazdagodáson, a pénzen (tőkén) alapuló hasonlóan korrupt rendszer, mely épp úgy nélkülözi a nyugati értelemben vett parlamentáris demokráciát, mint a szovjet típusú 40 esztendő (1949-89).

A mai vezetők és a lakosság többségét az ebben a szovjet típusú (Rákosi és Kádár) rendszerben született és felnőtt nemzedék adja, akiknek fogalmuk sincs a parlamentáris demokráciáról, annak működéséről, a jobb- és baloldal fogalmáról. Az elmúlt húsz évnek ez a legnagyobb hiánya és egyben tragédiája. Húsz év nem volt elég, hogy megszabaduljunk a „görcsök”-től és tévhitektől, hogy a klasszikus (nyugati) jobboldal nem egyenlő a nácikkal, a nacionalizmussal, az antiszemitizmussal. Persze ennek bizonyságát is kell adni! Ugyanilyen alapon, a baloldal sem egyenlő a „komcsik"-kal, azon belül is a 40 év alatt megtapasztalt szovjet típusú diktatúrával! Ennek felismerése, megértése és megértetése az emberekkel elmaradt!

Ehelyett a baloldal vezető ereje először kijelentette, hogy a kádári diktatúra utódpártja, majd néhány esztendővel később szociáldemokratának titulálta önmagát. Valahol, persze – így utólag – érthető és logikus az „átváltozás”. Hiszen nem lehetett a „(Kádár-)rendszerfüggő’ emberek millióit magukra hagyni. Az igaz, hogy az ország lakossága egyöntetűen diktatúraellenes volt, de nem baloldal-ellenes! Ez az első szabad választáskor is megmutatkozott, hiszen mind a két nagy tábor (MDF, SZDSZ) meg kívánta tartani a szociális juttatásokat, sőt azokat szerette volna kiterjeszteni. A mélyen nyugvó és elnyomott nemzeti érzelem döntötte el az MDF javára a választást. Majd az első szabad négy évben csalódottak (talán a kapitalizmustól is megijedtek) visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári (puha) diktatúrát, a „gulyáskommunizmus”-t, és 1994-ben elsöprő többséggel(!) hatalomra juttatták az utódpártot (MSZP).

Talán az egyetlen jelentős különbség, ami a mai társadalmi viszonyokkal szemben valóban a Kádár-korszak javára írható, hogy akkoriban nem a pénz, a pénzszerzés, a meggazdagodás vezérelte és tartotta össze a politikai elitet, hanem a privilégiumok, azaz a kiváltságok. Külső szemlélő számára mindenki egyenlőnek tűnt, hiszen a keresetek és a vagyoni helyzetek között nem volt kirívó különbség.

A kapitalista gazdasági rendszert megerősíteni kívánó népszerűtlen intézkedések ("Bokros csomag“) azonban kiábrándították a létbiztonság illúziójának visszavágyóit. Helyette egy új(abb) illúziónista tűnt fel a hazai politika színterén, és nyert bizalmat 1998-ban egy olyan ifjonc és társai személyében, akik sohasem éltek kapitalizmusban és parlamentáris demokráciában.

Az önmagukat jobboldalinak kikiáltó társaság aztán ugyanazt a korrupciót folytatta, amit a Kádár-korszakban látott és megszokott: a haveri alapon zsebredolgozást. Viszont kíválóan alkalmazták a beetetés „panem et circenses“-i elvét: a nemzeti külsőségek, érzelmek fokozása közben a gazdasági, szociális és társadalmi problémák eltusolását.

Hogy az Orbán-féle Fidesz nem (nyugati értelemben vett) jobboldali párt, azt a 2002-es választási vereség másnapján ismerhette meg a világ, amikor (a Várban) a vesztes pártvezér bejelentette:
".... Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. (....) Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk...“ (Orbán Viktor beszéde)

Ez a mentalitás ismeretlen a nyugati világban, mi több idegen pl. Churchill, Adenauer, Thatcher, Reagan választási vereség utáni leköszönő beszédeitől. Ez a mentalitás a szovjet (náci-kommunista) gondolkodásból ered, amely konspirációs módon igyekszik szerveződni a fennálló alkotmányos rend, a demokratikus államrendszer ellen. Ez a szellem azóta is uralja és vezérli ezt a magát jobboldalinak nevező pártot és vezetőit. A 2006-os választási beszédében (ugyancsak a Várban) Orbán, pedig arra szólított fel, hogy „aki magyar, az rá, ill. a Fidesz-re szavaz“ („....Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálni! Az ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek és durva hatalomvágy hajtja őket. Nincs hova hátrálnunk!"..... Orbán Viktor beszéde)
.
Ez tisztán és egyértelműen szélsőséges, kirekesztő nacionalizmus. Ez NEM a demokratikus, parlamentáris jobboldal hangja, elve, eszmeisége!

A nyugati értelemben vett jobboldaltól való elfordulásra utalnak a legutóbbi választási kampányban tett orbáni ígéretek is, melyek nagyon hasonlítottak a központi tervgazdálkodás idejéről ismert dogmákra. Például az állami „garanciák”. Csak a diktatúrákban garantálhatja és garantálja az árakat egy kormány, a Szabadvilágban ez elképzelhetetlen. Ugyanígy a munkahely vagy bármi más garanciája, ami a kereslet-kínálat, azaz a piac függvénye. Már ezek az orbáni gondolatok, ötletek is megkérdőjelezik a Fidesz valódi, nyugati értelemben vett jobboldaliságát.

Igaz, a magyar baloldalnak is vajmi kevés köze van a nyugati értelemben vett szociáldemokráciához, de legalább van valami (homályos) baloldali, távoli múltja, gyökere. Ellentétben a Fidesz-szel, amelynek egyáltalán nincs klasszikus, konzervatív és demokratikus jobboldali múltja és gyökere.

A júliusi EU választás eredményéből felelőtlenség bármilyen messzemenő következtetést levonni. Az, csakis az ország (akkori) pillanatnyi közhangulatát tükrözi. Már csak azért is, mert a szavazásra jogosultak csupán 40 %-a élt állampolgári jogával. Az otthon/távol maradt 60 % véleményét nem ismerjük, csak arra lehet következtetni, hogy valószínűleg nem tartották oly fontosnak a véleménynyilvánítást. Magyarán, a „népet“ nem igazán érdekelte, hogy ki lesz az a 10 fő, aki havi 10.000.- euróért ül, ülésezik és képvisel távol a hazától (és problémáitól). A kampány is arról szólt, hogy ki képviselje Magyarországot, nem pedig arról, hogy az ott képviselők mekkora hatással lehetnek a hazai belpolitikára. A részvételi arány (40%) jól mutatja, a Fidesz szinte teljes táborát (kb. másfél millió szavazó) mozgósítani tudta, a nehéz gazdasági helyzet, valamint a katasztrófális közbiztonság miatt. Ehhez szorosan kapcsolódó cigánykérdés („bűnözés“) miatt elégedetlenkedők (kb. 400.000 állampolgár) pedig a Jobbikot választotta. Az MSZP listája komolytalannak tűnt. Vajon miért a harmatgyenge Göncz Kinga lett a listavezető? Hogy cinikus legyek: nem mindegy ki az a 10 szerencsés, aki 4 évig nagy (eurós) fizetés mellett nyaralhat, „tépheti a száját“ az országtól vagy 1.500 kilométerre? Ilyen szempontból a három vezető jobbikost is gyakorlatilag kivonták a hazai forgalomból. A jól fizető ENSZ állását elveszítő képviselőnő is megnyugodhatott, hiszen továbbra is távol a hazától, búsás fizetés mellett gyakorolhatja angol nyelvtudását. Mindezek fényében és tudatában szinte érthetetlen a hazai közhangulat, már mint a Fidesz biztos győzelme és az MSZP biztos bukása.

A nyári EU választás egyre volt jó: rámutatott a hazai közhangulatra, a gazdasági válság mellett a cigánykérdés és a közbiztonság katasztrófális helyzetére, vagyis a kormányzó párt nagy felelősségére, no meg a volt kisebbik koaliciós párt teljes felelőtlenségére. Ahogy a múltban, úgy a jelenlegi helyzetben sem fogékony a magyar társadalom a liberális gondolatokra. Egyes kisebbségek (cigány, „zsidó“, homoszexuálisok, stb.) kiemelt emberjogi védelme vagy a marihuana és más (gyenge) kábítószerek használatának legalizálása a jelenlegi körülmények között csak „olaj a tűzre“ az átlag magyar szemében. Ezek a jóléti társadalmakban felmerülő témák és problémák a meglehetősen szegényes, írigy, a toleranciát évszázadok óta mellöző magyar közgondolkodásban csak ellenszenvet váltanak ki. Az MSZP-től jobbra álló, a diktatúrát elvető, a kapitalizmust elismerő egykori szociális párt liberális elveikkel (vagy inkább Nyugattól átvett ötleteikkel?) kiírta magát a jelenlegi hazai közgondolkodásból, közhangulatból. Ez persze nem jelenti azt, hogy a liberalizmusra nincs szükség, vagy hogy a liberalizmus halott lenne a Kárpát-medencében.
.
Ugyanakkor, nem látom a nyugati jobboldali, konzervatív szellem, eszme magyarországi térhódítását, mint alternatívát. Ehelyett egy biztos (kétharmados) győzelem reményét és vele szemben, egy bizonyos „Orbán mumus“-tól való félelmet, miközben a „baj“ bekövetkeztét már (szinte) mindenki elkönyvelte, bekalkulálta, készpénznek veszi.

A Fidesz győzelme – számomra – nem egyértelmű, ha csak a júliusi néma 60 %-ra gondolok. Viszont felettébb meglepő, ahogy Orbán várható visszatérésével (a baloldal) a demokráciát temeti (lásd Debreczeni könyv). Tételezzük fel, ez a jóslat valóra válik, és valamiféle (fél)diktatúra bevezetésére kerülne sor. Ha ez bekövetkezhet, akkor az alkotmánnyal van (nagy) baj! Hiszen ez azt jelenti, hogy ez a lehetőség bárki számára (törvényileg, alkotmányosan) adva van. Miért gondoljuk, hogy ezt csak egy "jobboldali" használhatja ki? Ha, valóban így van, akkor a választásig hátralévő időben arra kell(ene) törekedni, a parlamenti pártok valamenyiének(!), hogy alkotmánymódosítással akadályozzák meg a demokrácia ilyen formájú jövőbeni megcsorbítását, bárki részéről is. Ha valóban lenne egy nyugati értelemben vett jobboldal Magyarországon, akkor ez a kérdés és félelem fel sem merülne, ill. a Fidesz is szorgalmazná az alkotmány ilyen irányú módosítását.

Az elmúlt húsz esztendő történéseit figyelve a 60-as évek elején népszerű hazai vicc jut az eszembe.

Az iskolában a tanítónéni megkérdezi:
- Gyerekek, milyen, mi van ma a Szovjetunióban?

Móricka jeletkezik.

- Jólét, emelkedő életszínvonal stb.
- És mi van az USA-ban? - kérdi a tanítónéni.
- Nyomor, sztrájkok, munkanélküliség stb. - mondja Móricka
- És mi lesz 10 év múlva a Szovjetunióban? - érdeklődik a tanítónéni.
- Nyomor, sztrájkok, munkanélküliség........
- Hogyan mondhatsz ilyeneket Móricka? - hüledezik a tanítónéni.
- De hiszen Hruscsov elvtárs azt mondta, hogy 10 év múlva lehagyjuk Amerikát.
.
.
(a vicc történelmi alapja ITT )






Labels: , ,

3 Comments:

Blogger Szilvia said...

Nagyon jó...a gondolataimat írod le..de felírta az ajtó számomat a jobb oldal kopogtató cédula gyüjtője.
Baby

4:20 PM  
Anonymous Anonymous said...

Pista, örömmel ölvasom blogodat, de leginkább annak örülök, hogy 76-óta, mindennapjaid nem-magyar környezetének hatásait magadalá gyűrve, kíválóan írsz (kommunikálsz) magyarul.

Értékes minden olyan "rálátás", amely segít feltárni a bennüneket mozgató dinamizmusokat, folyamatokat.

Helyesnek vélem azonban, ha ezekbe a folyamatokba - a megértés és talán a megbocsátás? szellemében - beleötvözünk olyan dinamizmusokat is, amelyek századok óta hatnak ránk. Tudatában lenni mindezeknek keveseknek adatott/adatik meg, legkevésbé sajnos a vezetőinknek.

Kezdhetnénk a sort akár Szent Istvántól - hiszen akkor is voltak "baloldaliak", akik az ősi értékek őrzőinek tartották önmagukat. A "jobboldal" viszont kemény kézzel szorította el őket, hogy ilyen-olyan formációban újra meg újra felbukkanjanak - hogy végül az un. történelmi rálátással kimondhassuk: a magyaroknak identitászavaruk volt és van, s talán lesz is még hosszú időkre.

Ahogy István esetében úgy ma is, a politikai gyakorlatiasság dönt: a szanaszét kalandozók - éppen összevisszaságuk okán - nagy veszélyt jelentenek. Veszélyét annak, hogy az identitászavarból identitás hiány lesz, és ez visszafordíthatatlan.

Gondoljuk meg, a legjobb szándék mellett is, történelmünkben hol van egy olyan pont, amelyet minedannyian egy szívvel és lélekkel fel tudnánk vállalni?

Európa középén lehetőség volt és van északnak-délnek, keletnek-nyugatnak udvarolni vagy behódolni, ellenszegülni vagy beinvitálni.

Egy hajón - ezzel szemben - muszáj megtanulni hűséges lenni a legutolsó deszkához is, óvni és őrizni minden szöget és kötelet, mert a négy égtáj felől csak az oxigénhiányos közeg, a víz fogadja be azt, aki elégedetlen. És a víz, Petőfitől tudjuk, a víz az Úr.

Úgy gondolom, a demokratikus mintanemzetek genetikai állományukban ősidők óta hordozzák ezt a hajósélet diktálta tapasztalatot. A magyar génálományban a lóra pattanok és mint a szél, elillanok a tapasztalás. (Meglehet, az Óhazát elhagyni sem volt helyes döntés -
versus mongól nemzeti identitástudat.)

Összegezve: ahogy a hajon azzonnal kell a legkisebb lyukat is javitan, úgy kellett volna évszázak óta önazonosságunkat kimunkálni.
A valóság furcsa fricskája az, amikor a szárazföld közepén egy nemzet süllyed el.

Meglehet, a fenti gondolatsor alapján illúzió - de jobb híjján kötelesség - bízni a 2010-es választások sorsfordító hatásaiban.

Üdvözöllek:
Leisen Antal

2:09 PM  
Blogger Pocakos said...

Kedves Tóni,
ha jól emlékszem a suliban így hívtunk, vagy csak úgy, ahogy a tanárok: Leisen. ;-)
Köszönöm jelentkezésedet, több mint 50 év távlatából! Soraidhoz csak annyit fűznék, hogy én azt az alapigazságot vallom, hogy a világot két társadalmi réteg (Marx szerint osztály) alkotja és mozgatja: a munkaadó és a munkavállaló. A klasszikus jobboldal munkaadó (vállalkozó) párti, a baloldal pedig munkavállaló párti, a bérből és fizetésből élők érdekeit képviseli. Együtt pedig a népet, az országot és annak boldogulását. Számomra ezért megdöbbentő az a kinyilatkozás, hogy „Nekünk, magyaroknak, nincs hova hátrálni…..” (OV), mert a nemzetet senki sem sajátíthatja ki! Nekem csak egy (magyar) nemzet létezik, amit a jobb- és baloldal közösen(!) alkot, és ettől „kerek” az a bizonyos parlamenti patkó – igazi képzavar! ;-)
Ellentétben Veled, én nem egy (kormányozhatatlan, ráadásul süllyedő) hajónak képzelem Mo.-ot, hanem egy családnak. Egy olyan családnak, ahol az apa a „jobboldali” (vállalkozó, pénzkereső), az anya pedig a „baloldali”, aki megpróbálja jól beosztani, elosztani a családi kasszát. Természetesen, mint minden családban, itt is vannak "veszekedések", ellentétek, ellenérdekek, mint általában férfi és nő között, de a cél közös: a család összetartása, és a gyerekek (a nép) jólétének biztosítása.

Ajánlom figyelmedbe egy másik blogbejegyzésemet:
http://pocakosgondok.blogspot.com/2010/02/en-mindenkiben-csalodtam.html

Jelentkezésednek szívből örülök.

5:59 PM  

Post a Comment

<< Home