Száll a turul fészkére
Nézem a választási eredményt, és közben turulmadárként hol előjönnek, hol tovatűnnek csapongó gondolataim, melyeket a teljesség ígénye nélkül adok közre.
A számok és az arányok (Fidesz 52,73%, MSZP 19,3%, Jobbik 16,67%, LMP 7,48%) sok mindent elárulnak, sőt nagyon jól kifejezik a történteket és az ország valós állapotát. A lényeg az, hogy nem a magukat “jobboldal”-nak kikiáltó egykori káderek és csemetéi (Fidesz) nyertek, hanem a kiöregedett káderek vezette baloldal (MSZP) veszített.
Most bukott meg az a marxizmusra épült évszázados hamis illúzió, mely elhitette, hogy a kapitalizmusnak van alternatívája. Pedig a Marx-nak tulajdonított azon alaptétel, - hogy “Minden eddigi társadalom története, osztályharcok története”- örök. Hiszen évezredek óta két embercsoport, osztály küzd egymás ellen: a munkaadók (vállalkozók, tőkések, a “kizsákmányolók”) és a munkavállalók (a “kizsákmányoltak”). Az igazi harc az elosztáson van és az elosztásért folyik. Ha az állam, és vezetése, ezt ügyesen és sikeresen oldja meg, akkor az ország lakói jól érzik magukat. Függetlenül, hogy adják vagy kapják a munkát. Ez eddig Magyarországon nem sikerült.
Már csak azért sem sikerülhetett, mert az elmúlt húsz esztendőben nem alakult ki e két tábor: a vállalkozóbarát jobboldal és a munkavállalóbarát baloldal. A világos, és egyértelmű célok hiányában e két tábor egyedi és közös célja nem tudatosodott az emberekben. Hogyan is tudatosodott volna, amikor fogalmuk sem volt a kapitalizmusról, mint olyanról? A többség csak, mint valami rosszról hallott, illetve tanulta az iskolában, és tapasztalhatta az ellenkezőjét, ha külföldre mehetett. Az összehasonlítási alap csak külcsín volt, épp olyan, mint az osztálynélküli társadalom (hazugsága). Viszont “a nekem jár” könnyen és gyorsan eljutott a magyar ember tudatalattijába.
.
Az elmúlt 65 év rövid története
A Berlinig meg nem álló Vörös Hadsereg Magyarország területén azonnal átvette a mindennapi élet ellenőrzését. Bármilyen politikai színezetű és összetételű kormány alakult a háborút követő fiatal magyar demokráciában, annak állandóan volt kommunista tagja, például Gerő Ernő, aki már 1945 májusában közlekedésügyi miniszter lett. Ezzel nemcsak a párizsi békeszerződésben előírt kötelezettséget, az Ausztria, ill. Bécs felé vezető szovjet utánpótlás-vonalak biztosítását vállalta a mindenkori magyar kormány, hanem a teher- és személyszállításokat ellenőrzésük alatt tartó moszkovita kommunisták segítségével szinte az első perctől kezdve az egész országot a kezükben tartották.
Majd következett öt év, mely a nagy reményekkel induló és kecsegtető demokratikus újrakezdést szovjet mintájú (proletár)diktatúrává alakította át. Az ehhez szükséges tömegbázist az akkori huszonévesek adták, azok a tettre kész munkás-paraszt fiatalok, akik felemelkedésük, tanulásuk addig ismeretlen lehetőségét látták a szemük előtt. Az, hogy egyszerű emberekből maholnap gyárigazgató (mai szóval manager) lett, szinte természetesnek tűnt, miközben a diktatúra megelégedéssel nyugtázta, hogy olyan rendszerhű embereket nevelt ki, akiket már nem igazán zavart az egypártrendszer.
Az időközben elviselhetetlenné vált élet elleni lázongást 1956-ban megint csak a huszonévesek kezdeményezték, majd az országot elhagyók többsége is ebből a korosztályból került ki. Ha belegondolunk, hogy Imre bácsi, “az Öreg” (Nagy Imre) 62 évesen állt a bító alá, mártir társai pedig mind 1917-es születésűek, azaz 41 évesek voltak, akkor talán érthető, hogy minden jelentős változáskor a huszonévesek az ország mozgató erői. A '68-as nemzedék zöme is a huszonévesek közül került ki, épp úgy mint a '89-es generáció Orbán Viktorral az élen. Be kell látnunk: felnőtt egy új korosztály, a mai huszonévesek, akik épp úgy mint elődeik meg szeretnék váltani a világot. Vajon, milyen példaképük van, vagy lehet a mai ifjúságnak? Mely ideológia, idea vezeti, vezérelheti őket? Minek az érdekében akarnak változás? Lehetőleg olyat, ami az egész országnak, népnek, nemzetnek (is) jó.
Az ország letargikus hangulatban van. Én ezt olvasom ki a választási eredményből. Példakép? Követendő út? Eszme? Nincs. Csak az emberi (alap)természetből fakadó hatalmas várakozás, elvégre a remény hal meg utoljára.
A Berlinig meg nem álló Vörös Hadsereg Magyarország területén azonnal átvette a mindennapi élet ellenőrzését. Bármilyen politikai színezetű és összetételű kormány alakult a háborút követő fiatal magyar demokráciában, annak állandóan volt kommunista tagja, például Gerő Ernő, aki már 1945 májusában közlekedésügyi miniszter lett. Ezzel nemcsak a párizsi békeszerződésben előírt kötelezettséget, az Ausztria, ill. Bécs felé vezető szovjet utánpótlás-vonalak biztosítását vállalta a mindenkori magyar kormány, hanem a teher- és személyszállításokat ellenőrzésük alatt tartó moszkovita kommunisták segítségével szinte az első perctől kezdve az egész országot a kezükben tartották.
Majd következett öt év, mely a nagy reményekkel induló és kecsegtető demokratikus újrakezdést szovjet mintájú (proletár)diktatúrává alakította át. Az ehhez szükséges tömegbázist az akkori huszonévesek adták, azok a tettre kész munkás-paraszt fiatalok, akik felemelkedésük, tanulásuk addig ismeretlen lehetőségét látták a szemük előtt. Az, hogy egyszerű emberekből maholnap gyárigazgató (mai szóval manager) lett, szinte természetesnek tűnt, miközben a diktatúra megelégedéssel nyugtázta, hogy olyan rendszerhű embereket nevelt ki, akiket már nem igazán zavart az egypártrendszer.
Az időközben elviselhetetlenné vált élet elleni lázongást 1956-ban megint csak a huszonévesek kezdeményezték, majd az országot elhagyók többsége is ebből a korosztályból került ki. Ha belegondolunk, hogy Imre bácsi, “az Öreg” (Nagy Imre) 62 évesen állt a bító alá, mártir társai pedig mind 1917-es születésűek, azaz 41 évesek voltak, akkor talán érthető, hogy minden jelentős változáskor a huszonévesek az ország mozgató erői. A '68-as nemzedék zöme is a huszonévesek közül került ki, épp úgy mint a '89-es generáció Orbán Viktorral az élen. Be kell látnunk: felnőtt egy új korosztály, a mai huszonévesek, akik épp úgy mint elődeik meg szeretnék váltani a világot. Vajon, milyen példaképük van, vagy lehet a mai ifjúságnak? Mely ideológia, idea vezeti, vezérelheti őket? Minek az érdekében akarnak változás? Lehetőleg olyat, ami az egész országnak, népnek, nemzetnek (is) jó.
Az ország letargikus hangulatban van. Én ezt olvasom ki a választási eredményből. Példakép? Követendő út? Eszme? Nincs. Csak az emberi (alap)természetből fakadó hatalmas várakozás, elvégre a remény hal meg utoljára.
A szociáldemokrácia hiánya és a magyar baloldal 1945-től
Végiggondolva az elmúlt 65 évet. Egy olyan eszmevilágban éltünk és nőttünk fel, mely minden mást elvetett, mi több, üldözött és büntetett, ami kicsit is eltért a mindenkori moszkvai irányvonaltól. Az ország mai lakosságának többsége egy olyan diktatúra kortársa, melyben csakis a marxi tanok sajátos értelmezése volt az egyedüli üdvözítő. A kezdeti néhány év alatt szinte mindenre és mindenkire rásütötték a “fasiszta” jelzőt vagy az azzal felérő “reakciós”, “revizionista”, “soviniszta”, “elhajló”, “titóista”, trockista”, majd “maoista” stb. megbélyegzést. Ideológiai síkon azonban még ma is a “jobboldali szocialistákat”, az 1914 óta árulónak tartott szociáldemokratákat tekintik a legádázottabb ellenségnek. A velük szembeni máig fennálló gyűlöletet a Lenin által alapított Komintern terjesztette el a világon. Ez az elméleti hozzáállás határozta meg a hazai “baloldaliságot” a rendszerváltásig, sőt azután is.
Csak Gyurcsány Ferenc kezdte használni és önmagát, valami a pártját, az MSZP-t, szociáldemokratának nevezni, miután Tony Blair “harmadik utas” elképzelése megtetszett neki, és az erről írt könyvet (Anthony Giddens: A harmadik út) – saját költségén – lefordítatta és kiadta. Majd az MSZP-hez közeli Népszava fejlécén jelent meg, mint alcím: “szociáldemokrata napilap” Ezenkivül sehol sem közölték és magyarázták el a nagy nyilvánosságnak, hogy mitől is szociáldemokrata a magyar szocialista párt? Valószínűleg a támogatók sem tudják definiálni a szocialisták és a szociáldemokraták közti ideológia különbséget. Egyedül a kommunistáktól határolódtak el a fordulat éve (1989) után. Pontosabban, néhány év elteltével nem tekintették többé magukat utódpártnak. Az is elgondolkoztató, hogy nemcsak maga a párt, de az egész hazai közvélemény is az MSZP-vel azonosítja a baloldalt, miközben a Fidesz-nek, pontosabban Orbán Viktornak, rendszeresen felhánytorgatják, hogy a jobboldal egyetlen pártja (akar lenni). Eközben a klasszikus bal- és jobboldal közti különbség kezd elmosódni, vagy inkább összemosódni a magyar politikában.
Eddig csak a valódi, nyugati értelemben vett, jobboldal hiánya volt érezhető a hazai politikai életben, azaz egy olyan párté, amely a munkaadókat, a vállalkozókat támogatja. Ehelyett ugyanis Orbán populista jelszavaival és elképzeléseivel volt tele a magyar közélet. Például a gáz- vagy az olajár garantálása kimondottan az államkapitalista szovjetrendszer jellemzője, amelyben mesterségesen tartották alacsonyan bizonyos termékek és szolgáltatások árát, mint pl. a tej, kenyér, tömegközlekedés, lakbér stb., hogy ezzel fokozzák a lakosság komfortérzetét vagy mérsékeljék annak hiányát.
A mostani választási eredménnyel azonban, az igazi, nyugati értelemben vett, baloldal hiánya is előtérbe került. Hiszen, mintha maga a klasszikus “baloldaliság” tűnt volna el egy csapásra azáltal, hogy a munkavállalók érdekeit szem előtt tartó, védő és harcoló (tömeg)párt anélkül zsugorodott össze, hogy a helyébe egy másik (alternatíva) lépett volna. Nehezen elképzelhető, hogy a magasabb bérekért, a jobb munkakörülményekért és szociális ellátottságért küzdők száma alig lenne több a mai Magyarországon, mint a szélsőjobboldal szimpatizánsaié. Ez épp olyan képtelenség, mint az, hogy a munkaadókat és a vállalkozókat képviselő Fideszt, - a jelek szerint - többen választják, mint a bérből és fizetésből élőket képviselő baloldalt. Eszerint, ma Magyarországon többen támogatják a “kizsákmányoló”-kat, mint a “kizsákmányolt”-akat? Ha ezt Marx megélhette volna?!
Az, hogy a parlamenti választáson a szocialisták vagy a szociáldemokraták veszítenek, a nyugati demokráciákban természetes. Ha a lakosság elégedetlen a kormányzásuk ideje alatti teljesítményükkel, akkor a munkaadók érdekeit képviselőket juttatják hatalomra, annak reményében, hogy azok munkahelyteremtéssel próbálják majd a profitjukat növelni. De, hogy az egyetlenegy pártból álló baloldal a szélsőjobbal azonos eredményt érjen el? Ez sokkal nagyobb történelmi esemény, mint a Fidesz elsöprő győzelme.
Furcsa. A hazai közéletből eltűntek az elemzők, az “intellektuelek”. Hankiss, Gombár, Lengyel, vagy Kéri, akik eddig kritikusan nézték az eseményeket. Most viszont hallgatnak. Néma csend. Még az elemző Tölgyessy sem értékel.
.
Orbán nehéz helyzetben van
Vajon felismerte-e Orbán Viktor, hogy mekkora teher nehezedik a vállára azzal, hogy a munkavállalók is reá szavaztak, nem pedig természetes képviselőikre, a szocialistákra, azaz a baloldalra? Hatalmas elvárás és remény övezi a Fidesz elnökének minden tettét. Félő, hogy ugyanabba a hibába fog esni, mint az MSZP, melynek vesztét részben a megszokott “régi arcok” is elősegítették. Észre kellene végre venni, hogy felnőtt egy új generáció, a huszonévesek új csapata, az először vagy másodszor választók hada, akik már a demokratikus Magyarország szülöttei. Most olyan idősek, mint amikor Orbán Viktor lépett a színre és elmondta híres beszédét Nagy Imre újratemetésén. Úgy, ahogy ő és kollégista társai “meg akarták váltani a világot”, ugyanúgy szerveződnek valahol a ma Orbán Viktorai. Azt, hogy radikalizmusuk hová vezet majd, most még nem lehet tudni. Vagy mégis? Ami a választási eredményből kiolvasható: a többség számára reménykeltő (tömeg)párt mellett három szerveződés jelent meg a parlamentáris politikai palettán, melyek támogatóinak többsége – valószínűleg - helyüket kereső fiatal. Közülük sokakat inkább a bűnbak-keresés, a kisebbségek elleni gyűlölet és a nacionalizmus fűti, mintsem a munkahelyek védelme, az önképzés, a szociális juttatások és ellátások (fajra, nemre, vallásra való tekintet nélküli) igazságosabb elosztása stb. Három kis párt egy nagy ellen. Ez a jelenlegi felállás. A három kis pártból egy kimondottan szélsőséges (rasszista, antiszemita, nacionalista), egy irányt és reményt vesztett, egy pedig a nyugati hírekben, mint “zöld-liberális” szerepel.
Attól is tartani lehet, hogy Orbán ott folytatja, ahol abbahagyta. Erre alapoz, mi több, ezt harsogja a (baloldali) ellenzék. Ezzel az “ördögöt a falra festés”-sel próbálta megakadályozni a baloldali propaganda (pardon kampány) a MSZP csúfos bukását. Pedig a szavazatvesztés elsősorban a kormányzó párt rossz helyzetfelismerésének eredménye, és - szerintem - mindenekelőtt a cigánykérdés húsz év óta tartó elhanyagolása miatt következett be. Az elmúlt év a rossz gazdaságpolitika és a gazdasági világválság következtében csőd szélére jutott ország megmentése jegyében zajlott, erre koncentrált a baloldali vezetés és szinte észre sem vette, hogy a közbiztonság jelentősen megromlott. Az erélyes, gyors és látható (látványos) fellépés elmaradt, részben a liberálisok (SZDSZ) miatt, akik mindent elleneztek, ami korlátozó lehet, még a gyűlöletbeszéd elleni törvényt is. Ezt a helyzetet ismerte fel és használta ki a szélsőjobb, sokak szimpátiáját elnyerve. A bűnbak-keresés katyvaszához nem nehéz partnert találni, hát még ha azt leöntjük egy kis nemzeti színű mázzal, a Nagy-Magyarország álmával. A tisztességes “balra húzók”-nak, pedig szemet szúrt az a mutyizás, amivel egykor Orbánékat vádolták a 2002-ben hatalomra került szocialisták. Akkor még óriási különbségnek tűnt, hogy Orbán (és csapata) kormányzása alatt szedte meg magát, azaz visszaélt hivatali hatalmával, míg Gyurcsány már eleve gazdagként landolt a bársonyszékbe. A “lenyúlásokra” már Medgyessy is tett célzást, amikor lemondásakor a koalíciós partnerre mutogatott. Gyurcsány kormányzása idején aztán lassan és fokozatosan kiderült, hogy az MSZP – SZDSZ csapat sem jobb, mint a haveroknak osztogató Fidesz. A BKV botrány pedig már egyértelművé tette a többség pálfordulását. Ekkorra az ideológia, a “náciveszély”, a “baloldaliság” már nem érdekelte a tömegeket, még a Kádár-korszak nosztalgiájában élők is hátat fordítottak a mai baloldalnak. Hiszen a puha-diktatúra egyik legnagyobb erénye épp Kádár puritánsága volt. Ezt sajnos a mai vezetők egyikéről sem lehet elmondani.
Jó lenne, ha Orbán felismerné a múlt hibáit, és például nem hozná vissza azokat a közel 10 évet megöregedett arcokat, akik egykori kormányát alkották és jellemezték. Ezek a kormánytagok, vezető politikusok már egyszer megbuktak! Furcsa lenne, most újra azokat látni, ráadásul ugyanabban a pozícióban. Ilyen szempontból, maga Orbán is egy érdekes figura. Egy pártelnök, aki pártjának egymás után két választást is elveszített, mégis bízik benne a tagság, és tapsol neki a nép. Nincs jobb. Mondhatnánk jogosan. Hiszen a jelenlegi Magyarországon a többség benne látja a reményt, ami persze nem az ő dicsősége, hanem a baloldal teljes kudarca. Az új, felelősségteljes kihíváshoz a Fidesznek fiatalítania kellene, és ezzel egy időben fel kellene adni az ellenségkép gyártással, “a Fideszen és Magyarországon kivül nincs világ” szemlélettel és annak hangoztatásával. Ez sajnos megosztó gondolkodás, és nem szül(het) jót a most kialakult új helyzetben, amikor az ország többsége valamiféle csodát vár a győztestől. A győztes pedig mutathatna némi nagyvonalúságot, no meg egy futballistától szokatlan bölcsességet. Például kormányába bevehetné az EU-gazdasági ügyekben jártas és már bizonyított Bajnait. Ilyen húzást bölcs államférfiak (pl. Sarkozy vagy Obama) meg szoktak tenni. Csakhogy ez távol áll a magyar mentalitástól, pláne egy győztes sportembertől, aki a szívóságáról és kitartásáról híres, nem pedig a nagylelkűségéről, “fair play”-ről nem is beszélve!
Vajon felismerte-e Orbán Viktor, hogy mekkora teher nehezedik a vállára azzal, hogy a munkavállalók is reá szavaztak, nem pedig természetes képviselőikre, a szocialistákra, azaz a baloldalra? Hatalmas elvárás és remény övezi a Fidesz elnökének minden tettét. Félő, hogy ugyanabba a hibába fog esni, mint az MSZP, melynek vesztét részben a megszokott “régi arcok” is elősegítették. Észre kellene végre venni, hogy felnőtt egy új generáció, a huszonévesek új csapata, az először vagy másodszor választók hada, akik már a demokratikus Magyarország szülöttei. Most olyan idősek, mint amikor Orbán Viktor lépett a színre és elmondta híres beszédét Nagy Imre újratemetésén. Úgy, ahogy ő és kollégista társai “meg akarták váltani a világot”, ugyanúgy szerveződnek valahol a ma Orbán Viktorai. Azt, hogy radikalizmusuk hová vezet majd, most még nem lehet tudni. Vagy mégis? Ami a választási eredményből kiolvasható: a többség számára reménykeltő (tömeg)párt mellett három szerveződés jelent meg a parlamentáris politikai palettán, melyek támogatóinak többsége – valószínűleg - helyüket kereső fiatal. Közülük sokakat inkább a bűnbak-keresés, a kisebbségek elleni gyűlölet és a nacionalizmus fűti, mintsem a munkahelyek védelme, az önképzés, a szociális juttatások és ellátások (fajra, nemre, vallásra való tekintet nélküli) igazságosabb elosztása stb. Három kis párt egy nagy ellen. Ez a jelenlegi felállás. A három kis pártból egy kimondottan szélsőséges (rasszista, antiszemita, nacionalista), egy irányt és reményt vesztett, egy pedig a nyugati hírekben, mint “zöld-liberális” szerepel.
Attól is tartani lehet, hogy Orbán ott folytatja, ahol abbahagyta. Erre alapoz, mi több, ezt harsogja a (baloldali) ellenzék. Ezzel az “ördögöt a falra festés”-sel próbálta megakadályozni a baloldali propaganda (pardon kampány) a MSZP csúfos bukását. Pedig a szavazatvesztés elsősorban a kormányzó párt rossz helyzetfelismerésének eredménye, és - szerintem - mindenekelőtt a cigánykérdés húsz év óta tartó elhanyagolása miatt következett be. Az elmúlt év a rossz gazdaságpolitika és a gazdasági világválság következtében csőd szélére jutott ország megmentése jegyében zajlott, erre koncentrált a baloldali vezetés és szinte észre sem vette, hogy a közbiztonság jelentősen megromlott. Az erélyes, gyors és látható (látványos) fellépés elmaradt, részben a liberálisok (SZDSZ) miatt, akik mindent elleneztek, ami korlátozó lehet, még a gyűlöletbeszéd elleni törvényt is. Ezt a helyzetet ismerte fel és használta ki a szélsőjobb, sokak szimpátiáját elnyerve. A bűnbak-keresés katyvaszához nem nehéz partnert találni, hát még ha azt leöntjük egy kis nemzeti színű mázzal, a Nagy-Magyarország álmával. A tisztességes “balra húzók”-nak, pedig szemet szúrt az a mutyizás, amivel egykor Orbánékat vádolták a 2002-ben hatalomra került szocialisták. Akkor még óriási különbségnek tűnt, hogy Orbán (és csapata) kormányzása alatt szedte meg magát, azaz visszaélt hivatali hatalmával, míg Gyurcsány már eleve gazdagként landolt a bársonyszékbe. A “lenyúlásokra” már Medgyessy is tett célzást, amikor lemondásakor a koalíciós partnerre mutogatott. Gyurcsány kormányzása idején aztán lassan és fokozatosan kiderült, hogy az MSZP – SZDSZ csapat sem jobb, mint a haveroknak osztogató Fidesz. A BKV botrány pedig már egyértelművé tette a többség pálfordulását. Ekkorra az ideológia, a “náciveszély”, a “baloldaliság” már nem érdekelte a tömegeket, még a Kádár-korszak nosztalgiájában élők is hátat fordítottak a mai baloldalnak. Hiszen a puha-diktatúra egyik legnagyobb erénye épp Kádár puritánsága volt. Ezt sajnos a mai vezetők egyikéről sem lehet elmondani.
Jó lenne, ha Orbán felismerné a múlt hibáit, és például nem hozná vissza azokat a közel 10 évet megöregedett arcokat, akik egykori kormányát alkották és jellemezték. Ezek a kormánytagok, vezető politikusok már egyszer megbuktak! Furcsa lenne, most újra azokat látni, ráadásul ugyanabban a pozícióban. Ilyen szempontból, maga Orbán is egy érdekes figura. Egy pártelnök, aki pártjának egymás után két választást is elveszített, mégis bízik benne a tagság, és tapsol neki a nép. Nincs jobb. Mondhatnánk jogosan. Hiszen a jelenlegi Magyarországon a többség benne látja a reményt, ami persze nem az ő dicsősége, hanem a baloldal teljes kudarca. Az új, felelősségteljes kihíváshoz a Fidesznek fiatalítania kellene, és ezzel egy időben fel kellene adni az ellenségkép gyártással, “a Fideszen és Magyarországon kivül nincs világ” szemlélettel és annak hangoztatásával. Ez sajnos megosztó gondolkodás, és nem szül(het) jót a most kialakult új helyzetben, amikor az ország többsége valamiféle csodát vár a győztestől. A győztes pedig mutathatna némi nagyvonalúságot, no meg egy futballistától szokatlan bölcsességet. Például kormányába bevehetné az EU-gazdasági ügyekben jártas és már bizonyított Bajnait. Ilyen húzást bölcs államférfiak (pl. Sarkozy vagy Obama) meg szoktak tenni. Csakhogy ez távol áll a magyar mentalitástól, pláne egy győztes sportembertől, aki a szívóságáról és kitartásáról híres, nem pedig a nagylelkűségéről, “fair play”-ről nem is beszélve!
.
A voks-turizmus
Valószínűleg az év, ha nem az évtized szava lesz. Csodálom, hogy senki sem emlékszik az 1947-es “kék-cédulás” választásokra, és nem tanultak belőle. Akkor is lehetett a lakóhelytől távol szavazni, méghozzá, az úgynevezett kék cédula felmutatásával. A kommunista Gerő Ernő szervezte meg, hogy aktivistái járják a vidéket és a cédula felmutatásával több helyen is leadhatták szavazatukat. A lebukásnak nem volt következménye, mivel a rendőrség a belügyminisztérium alá tartozott, melyet az ugyancsak kommunista Kádár János vezetett, az ügyészség pedig az igazságügyi minisztérium alá, melynek élén a szociáldemokratáktól a kommunistákhoz átigazolt Ries István állt. Tehát, ha tetten is értek valakit, ellene semmiféle eljárás nem indult. Különben eme “kegyes csalás”, ami kb. 60-120 ezer szavazatot hozott országosan, abszolút nem befolyásolta a választás végeredményét. Hiszen az MKP több, mint egymillió szavazatot szerzett, a második helyen végzett Kisgazdák pedig még 800 ezret sem.
A most történtek is inkább elvi kérdést vetnek fel. Vajon mire jó, miért megengedett ez a lakhelytől távol szavazás? Hiszen ezzel eleve csorbul a választási jog és annak tisztasága. A választó polgárnak ugyanis két szavazati lehetősége van: egy a pártlistára és egy a személyre, a helyi képviselőre. Tehát, ha máshol szavaz, akkor eleve más személyre, képviselőre adja le voksát, nem pedig a lakhelye szerinti sajátjára! Különben ezt használták ki egyesek, akik tudták, hogy mely körzetben kell, lehet megtámogatni a kis különbséggel vesztésre álló jelöltet. Tehát, ha emberünk X körzetben biztos befutó, mert a lakosság kedveli, akkor onnan el lehet vonni néhány vándorszavazót, akik egy olyan körzetben adják le majd voksukat, ahol a párt jelöltje máskülönben nem érné el a szükséges szavazatszámot. Ügyes! Nagyon ügyes! Tipikus magyar agy.
Különben tölünk nyugtra ezt egyszerűen oldják meg. Aki nem tud körzetében ott lenni a választás napján, az előzőleg levélben elküldi, leadja szavazólapját, amit aztán urnanyitáskor hozzá számolnak a többiekhez. Így elérhető, hogy mindenki a saját körzetében, az ott induló jelöltre adja le szavazatát. Ebben mi olyan nehéz? A külföldről szavazók esetében is valami ilyesmi van.
A Kubatov-ügy
Valószínűleg az év, ha nem az évtized szava lesz. Csodálom, hogy senki sem emlékszik az 1947-es “kék-cédulás” választásokra, és nem tanultak belőle. Akkor is lehetett a lakóhelytől távol szavazni, méghozzá, az úgynevezett kék cédula felmutatásával. A kommunista Gerő Ernő szervezte meg, hogy aktivistái járják a vidéket és a cédula felmutatásával több helyen is leadhatták szavazatukat. A lebukásnak nem volt következménye, mivel a rendőrség a belügyminisztérium alá tartozott, melyet az ugyancsak kommunista Kádár János vezetett, az ügyészség pedig az igazságügyi minisztérium alá, melynek élén a szociáldemokratáktól a kommunistákhoz átigazolt Ries István állt. Tehát, ha tetten is értek valakit, ellene semmiféle eljárás nem indult. Különben eme “kegyes csalás”, ami kb. 60-120 ezer szavazatot hozott országosan, abszolút nem befolyásolta a választás végeredményét. Hiszen az MKP több, mint egymillió szavazatot szerzett, a második helyen végzett Kisgazdák pedig még 800 ezret sem.
A most történtek is inkább elvi kérdést vetnek fel. Vajon mire jó, miért megengedett ez a lakhelytől távol szavazás? Hiszen ezzel eleve csorbul a választási jog és annak tisztasága. A választó polgárnak ugyanis két szavazati lehetősége van: egy a pártlistára és egy a személyre, a helyi képviselőre. Tehát, ha máshol szavaz, akkor eleve más személyre, képviselőre adja le voksát, nem pedig a lakhelye szerinti sajátjára! Különben ezt használták ki egyesek, akik tudták, hogy mely körzetben kell, lehet megtámogatni a kis különbséggel vesztésre álló jelöltet. Tehát, ha emberünk X körzetben biztos befutó, mert a lakosság kedveli, akkor onnan el lehet vonni néhány vándorszavazót, akik egy olyan körzetben adják le majd voksukat, ahol a párt jelöltje máskülönben nem érné el a szükséges szavazatszámot. Ügyes! Nagyon ügyes! Tipikus magyar agy.
Különben tölünk nyugtra ezt egyszerűen oldják meg. Aki nem tud körzetében ott lenni a választás napján, az előzőleg levélben elküldi, leadja szavazólapját, amit aztán urnanyitáskor hozzá számolnak a többiekhez. Így elérhető, hogy mindenki a saját körzetében, az ott induló jelöltre adja le szavazatát. Ebben mi olyan nehéz? A külföldről szavazók esetében is valami ilyesmi van.
A Kubatov-ügy
Meghallgatva a kuruc.info-n közzétett hangfelvételt, az ember inkább elgondolkozik, mint sem elszörnyűlködik, hogy a 21. század kezdetén a telekommunikácíó segítségével két óra alatt 22 ezer ember véleményét lehet megváltoztatni (befolyásolni)! Ez valóban orwell-i, és nem “orbáni” - hiszen gyakorlatilag bárki megcsinálhatja. Nem boszorkányság, technika (a biztos szavazók ismeretében).
Az eset érdekessége és egyben fonákja, vagy inkább a sors fintora, a hanganyag további sorsa. A baloldal – élén Gyurcsány miniszterelnökkel - mindent elkövetett, hogy ezt a hírportált elnémítsa. Még az amerikai hatóságokat is megkeresték hivatalosan, állami szinten az ott működtetett szerver leállítására. Nos, ez a szélsőséges internetes hírportál lett napjainkra a baloldal, a kormánypárt hiteles hírforrása, ami alapján támadta a baloldali média (újság, tv, rádió) a Fidesz kampánymódszereit, trükkjeit. Vicces. Különben az egész Kubatov-ügy kirobbantása vészesen hasonlít arra a bizonyos tokaji jegyzőkönyvre, amikor egy “becsületes” asszony fedte fel a kormányfő és a Fidesz vezetők turpisságait. A baloldali sajtó, élén az ÉS-sel. igencsak felmagasztalta ezt a honleányt és tettét, pedig ha az asszony (befolyásos) férje nem akar válni, és a vagyont magával vinni, akkor az Orbán család ügyes-bajos dolgaira talán sohasem derül fény.
.
Úgy tűnik a hatalom megszerzése, ill. megtartása érdekében a ellentábor lejáratása, a tömegek szavazatainak és bizalmának megszerzése nem párt vagy politikai oldal függő. Sőt, a Kubatov-ügy kirobbantásáért igazából az MSZP tartozik hálával a Fidesznek, hiszen ha Orbán és csapata nem indít lejárató hadjáratot a Jobbik ellen, akkor ez a kompromittáló hangfelvétel sem került volna elő.
.
A magyar politikai élet oly kusza és szövevényes, hogy nem csoda, ha a lakosságnak elege van a politikai elit kisded játékaiból, és nagy reményeket fűz a régi-új csapathoz. Láthatólag ezzel Orbán is tisztában van, vagy legalábbis jelezte ezt.
.
Konzervatív baráti társaságban közölték, hogy nem kedvelik a Fidesz elnökét. Gyengeségének róják fel, hogy volt négy éve (1998-2002), amikor gyakorlatilag nem csinált semmit. Kihasználta és felélte a Horn-kormány idején elkezdett gazdasági reformokat (Bokros-csomag). Ugyanakkor az ország előkészítését az EU-csatlakozásra, a modern nyugati állam kialakítását, átszervezését nem hajtotta végre. Talán most megteszi. Habár valaki hozzátette: Tudod mi maradandót csinált Orbán kormányzása alatt? Minden település kapott egy országzászlót. Ha ezt folytatja, akkor az elkövetkező négy évben minden település kaphat egy turulmadarat.
0 Comments:
Post a Comment
<< Home