Szíria és az orosz földgáz

Történt valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Mérges gázt vetettek be a polgári lakosság ellen. A tetteseket meg kell büntetni. Ebben (szinte) mindenki egyetért. Csakhogy, ami Szíriában történik az sokkal bonyolultabb, mint azt első hallásra, látásra gondolnánk. Egyre nehezebb eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, kinek az oldalán állunk, vagy állnunk kellene? Ugyanakkor, érzelmi alapon, mindenképpen a fennálló (elnyomó) rendszer ellen küzdő, lázadó csoportoknak „drukkolunk”. 

Szíria, mint a Szovjetunió egykori szövetségese, sokak számára napjainkban is a hidegháborúból itt maradt szovjet típusú diktatúra jelképe. Sőt, élnek még olyanok, akik az EAK-ra is emlékeznek, amikor a két (nagyon) szovjetbarát arab ország, Egyiptom és Szíria, egyesült (1958-1961). Ez a frigy már csak azért is érdekes volt, mert egy brit és egy francia „befolyás” (hagyomány, kultúra, stb.) alatt álló ország és nép egyesült egy teljesen idegen ideológiát hirdető nagyhatalom árnyékában. Akkoriban tanultuk meg a Ba’ath (újabban magyarul Baasz) párt nevét, mely az arab egységet és a szabadságot tűzte ki céljául, és, amit a Szovjetunió is felkarolt. A wikipédia szerint: a párt eszméjének középpontjában az antiimperializmus, pánarabizmus, arab szocializmus és nacionalizmus állnak. Jelmondatuk: „Egység, szabadság, szocializmus” A Ba’ath Párt 1963 óta van hatalmon Szíriában.

Az EAK idején Nasszer egyiptomi elnök – az egyesülés részeként, 1958-ban - valamennyi szír politikai pártot betiltott. A kommunistát is! 1961-ben megszűnt az EAK létezni, majd 1963-ban katonai puccsal a Ba’ath párt került hatalomra, és azonnal betiltották a szír Muszlim Testvériség (Muslim Brotherhood) szervezetet, mely a Koránt tekinti az alkotmánynak. A tiltás ellenére jelentős támogatóra talált az iszlámista, szunnita szervezet, mivel a szírek többsége szunnita. 1982-ben felkelés tört ki a jelenlegi elnök édesapja (Hafez Asszad) ellen, amit a szír hadsereg kegyetlenül levert. A „hamai mészárlás” áldozatainak számát 10-40 ezerre becsülik.

Szíria 1975-ben bevonult az ugyancsak francia befolyás alatt álló Libanonba, azzal, hogy megakadályozza az ország déli részének Izraelhez való (gazdasági) közeledését. Az eredmény: 15 év polgárháború és 30 év szír katonai megszállás.

2000-ben Hafez Asszad halála után, ellenjelölt nélküli szavazáson, fiát, Bashar-t, választották államelnöknek. Sok reményt fűztek a fiatal elnök politikájához, amit „damaszkuszi tavasz”-nak neveztek el. Hamar rá kellett jönni, hogy néhány piacgazdasági reformon kívül gyökeres változás, fejlődés nem várható. Hacsak nem annak tekinthető a Libanonból való (katonai) kivonulás 2005-ben.

Izraeli vadászgépek 2007. szeptember 6-án lebombáztak egy észak-koreai segítséggel épülő szír atomreaktort, amit atombomba előállítására alkalmasnak ítéltek meg.

Az Arabvilágon 2011-ben átsöprő „arab tavasz”-nak elnevezett tiltakozó hullám Szíriát is elérte, amelybe – feltehetőleg - a Muszlim Testvériség szervezet is bekapcsolódott, és amit a hadsereg hamarosan levert. A tisztek és katonák egy része átállt az ellenzékhez, és azóta polgárháború jellemzi az országot. A dezertálók, akik főleg szunniták, megalakították a Szabad Szír Hadsereget, ugyanakkor a damaszkuszi vezető elit többsége síita „alawita”. Ez egy szekta(?), és a szír lakosság 12 százalékát teszi ki. Jelentős kisebbség él közülük Törökországban és Észak-Libanonban, ami talán a libanoni szír katonai megszállást is megmagyarázza. A két és fél éve tartó polgárháborúnak eddig több mint 100.000 halálos áldozata van.

A diktatúraellenes világközvélemény – érhető módon - a felkelőkkel szimpatizál. Ezért is fogadták oly lelkesen az amerikai elnök bejelentését, hogy a nemzetközileg betiltott mérges gázok használatát (pláne a civil lakosság ellen!) meg kell büntetni (és talán ezzel a polgárháborúnak is véget lehetne vetni). Obama elnök katonai beavatkozást helyezett kilátásba, majd néhány nap múlva – mintha - visszakozott volna. Közben a katonai beavatkozást ellenezve megjelent nemcsak a világpolitika színterén, de a Földközi-tengeren is Oroszország. Az amerikai elnök meghátrálását azzal magyarázta, hogy engedélyt (felhatalmazás) kell kérnie az amerikai törvényhozástól. Közben ENSZ jóváhagyást sürgetve megszólalt az EU is, hangsúlyozva, hogy a mérges gáz használata háborús bűntettnek számít. Az ENSZ bevonása viszont megkérdőjelez bármiféle katonai beavatkozást, hiszen Oroszország és Kína vétójogával élve, minden határozatot meg tud akadályozni.

De, vajon Oroszország miért ellenez ilyen behemóton bármiféle katonai beavatkozást? Sőt, demonstratív módon hadihajókat küldött a szíriai partokhoz. A válasz meglehetősen prózai: konkurenciaharc. Pontosabban, harc a földgáz (és árának) európai monopóliumáért.

Oroszország a világ legnagyobb földgáz (natural gas) kitermelője, mivel területén találhatóak a legnagyobb földgázmezők. Őt követi Irán, majd Qatar (Katar). A 11.606 négyzetkilométer (Somogy és Békés megye) nagyságú arab emirátus folyékony földgáz (LNG) exportban első helyen áll a világon. Új felvevő piacot keres, amire a földgázban szegény Dél- és Kelet-Európa tűnik elérhetőnek. Igaz, létezik már egy „Arab Földgázvezeték", mely eredetileg az egyiptomi földgázzal kívánta ellátni a Földközi tenger keleti felében lévő arab államokat (Jordánia, Libanon, Szíria) egészen a török határig. Ebbe kapcsolódna be a Perzsa-öbölbeli Qatar. A qatari földgáz Szaud Arábián keresztül érné el a már meglévő Arab Gázvezetéket. Majd Szíria északi határánál, Kilis török városnál, hagyja el a Közel-Keletet, hogy Kis-Ázsián keresztül érkezzen Európába. A szíriai-török vezeték-szakasz megépítésében Románia is érdekelt.

Törökországon keresztül kapcsolódnak a Nabucco programhoz, mely eredetileg Irakból érkező földgázt vitt volna Európába, Magyarországon keresztül Bécsig. A Nabucco-ban elsősorban EU-s tagországok és amerikai cégek voltak érdekeltek, hogy csökkentsék az orosz földgáztól való függést, azaz rivalizáljanak, az orosz érdekeltségű, Déli Áramlat nevű vezetékrendszerrel.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb, hiszen nemcsak az orosz földgáztól való függőség aggasztja az EU-t, hanem az egyre növekvő energiaszükséglet. A számítások szerint 2030-ban Oroszország egymaga már nem fogja tudni biztosítani a kontinens földgáz igényeit. Ergo, más források után kell nézni.

Persze, az ár sem mindegy. Az Izvesztyijában idén megjelent egy táblázat, hogy mennyiért kapják az orosz földgázt az egyes európai országok. Az orosz földgáztól jelentősen függő Kelet-Európában 1.000 köbméterért több mint USD 500.- kell fizetni. Ugyanakkor Nagy-Britanniában, ahol máshonnan is beszerezhető a földgáz, az oroszért csak USD 300.- kell fizetni. Németországban, pedig USD 370.- körülit, ami azt jelenti, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál olcsóbb (a versenyképes piac miatt).

A Németországnak szállított olcsó földgáz egyik magyarázata, hogy megépült az Északi Áramlat, a Balti-tenger alatt közvetlenül biztosítja az orosz földgázt. Ennek bírálói – elsősorban a kelet-európai országok (Ukrajna, Szlovákia, Csehország, Belorusszia és Lengyelország) – becsapva érzik magukat, hiszen ha Moszkva valamelyiküket zsarolni akarja, és leállítja a szállítást (lásd a múltban Ukrajna), attól még a nyugat-európai, mindenekelőtt a németországi ellátás zavartalan marad. A lengyelek napjaink Molotov-Ribbentrop paktumának nevezik és tekintik ezt a vállalkozást.

Oroszország „ideges”, és félti (európai) monopolhelyzetét, ezért mindenáron támogatja az ötven éve baráti és „testvéri” szíriai rezsimet. Elvégre nagyon nem mindegy, hogy honnan kap (és milyen áron) földgázt Európa keleti fele. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az arab országok, elsősorban Szaud-Arábia, a felkelőket támogatja, akik cserében – remélhetőleg – minden feltétel nélkül engedik majd a korlátlan mennyiségű qatari földgázt Európába.

A Damaszkusz melletti kiállás okai között szerepel még, hogy a fekete-tengeri orosz flotta egyetlen támaszpontja a Földközi-tengeren a szíriai Tartus-ban található. Még a szovjet időkben, 1971-ben, kötött szerződést a két ország a hadikikötő használatára, ahol javításokat is végeznek. Ma is orosz személyzet szolgálja ki a Tartusban üzemanyagot felvevő orosz hadihajókat.

Talán így már érthető, hogy Putyin nem fogja engedni az amerikai korlátozott beavatkozást sem. A földgáz szállítás és függőség előtérbe kerülését mutatja az is, hogy Oroszország vámuniót akar létrehozni a volt FÁK országok részére. Ezzel nem csak a földgáz árának mérséklését kívánja elérni a csatlakozók részére, de az EU-val szemben is egy alternatívát szeretne állítani. A 2015-re tervezett Orosz Vámunióhoz a napokban csatlakozott Örményország, annak ellenére, hogy a novemberi vilniusi EU-csúcson az örmények (a tervek szerint) aláírják a „társulási szerződés”-t. Az Orosz Vámunióhoz az alapító Oroszország kivül eddig Belorusszia és Kazahsztán csatlakozott. 

Ki mit tud Ukrajnáról

Mintha szeptemberre elült volna az Ukrajna körüli nyári háborús hiszti. Ennek első (komoly) jele volt, hogy a NATO-csúcs záróközleménye a túszokat nyilvánosan lefejező Iszlám Állam elleni fellépésről szólt. Obama már előzőleg Észtországban is inkább a békéről, sőt a demokráciáról beszélt, amit mindenáron meg kell védeni, mintsem a „putyini veszedelem” elleni védekezésről. Logikus és jól megfontolt stratégiának bizonyult, hogy Lengyelország helyett a Baltikumba látogatott az amerikai elnök, hogy a helyszínen biztosítsa az ott élő (nem szláv) népeket országaik szuverenitásáról. A Krím-félsziget visszacsatolása miatti aggódás a három balti államban nem volt alaptalan.

A cári Oroszországhoz tartozott Észtország például az I. világháború idején, de már a bolsevikok alatt vált függetlenné 1918. februárjában, amikor a németek előretörése miatt Lenin hatalmas területeket adott fel a forradalma védelmére. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően 1939. szeptember 26-án (tehát Lengyelország közös megszállását követő napokban) a szovjet haditengerészet őrjáratba kezdett Tallinn előtt, mondván, Észtország védelme „közös érdek”, és ezért kikényszerítették a tallini kormánytól 25.000 szovjet katona észtországi állomástatását. 1940-ben, amikor a világ Párizs náci megszállására figyelt, Sztálin megszállta Észtországot, és azon nyomban a Szovjetunió szövetségi tagköztársaságának nyilvánította. A Krím-félsziget idén tavaszi elcsatolása sok analóg emlékezetet hozott elő.

Ezenkívül, a Baltikum második világháborús története és sorsa is sok hasonlóságot mutat Ukrajnával. A Szovjetunió által bekebelezett észtek is felszabadítóként fogadták a nácikat, aztán hamar rájöttek, hogy csöbörből vödörbe estek. A szovjettől azonban az első perctől féltek és mindvégig harcoltak ellenük. Hol a Finn Hadseregben, hol a Waffen-SS-ben. A Vörös Hadsereg visszatérte újabb tömeges emberáldozatot (kitelepítést, szibériai száműzetést, stb.) követelt az észtektől, valamint orosz akjúak betelepítését.

Ezek ismeretében érthető, hogy valóságos pánik hangulat uralkodott az ukrán események hallatán, amit a nyugati „mainstream” média csak fokozott. Ez az orosz (Putyin) ellenesség augusztusra érte el tetőfokát a maláj gép lelövését követően, valamint az állítólagos orosz „invázió”-ról terjesztett kijevi rémhírek hatására. A putyini „invázió”-ról szóló ukrán állítást egyetlen nyugati hírszerzés sem jelentette, illetve nem erősítette meg. Mint utólag kiderült, Porosenko elnök így akart fegyvereket (és katonai támogatást) kicsikarni a Nyugattól.

A mesterségesen szított feszültség, (hideg)háborús hangulat aztán szeptember elejére szinte egyik napról a másikra megszűnt. Merkel német kancellár már a NATO csúcs előtt jelezte, hogy Németország nem kíván semmiféle katonai megoldásban részt venni, és nem támogatja Ukrajna teljesjogú felvételét a NATO-ba sem. Helyette további szankciókat javasolt Oroszország ellen, amiket azonban azonnal fel kívánt oldani, amint a helyzet enyhül. A héjának ismert NATO főtitkár, a dán Rasmussen, még tett egy-két harcias kijelentést, melynek következtében NATO hadgyakorlatot tartottak Ukrajna területén, valamint néhány száz amerikai katona állomásoztatását rendelték el Lengyelországban és a Baltikumban.

Igaz, közben sikerült tárgyaló asztalhoz ültetni (Minszkben) Porosenko ukrán, és Putyin orosz elnököt, ahol a vendéglátó és közvetítő az a fehérorosz Lukasenka volt, akit a nyugati sajtó előszeretettel Európa utolsó diktátorának nevez. Putyin világossá tette, hogy az ukrán konfliktus ukrán belügy, ezért nem vele (Oroszországgal), hanem a szakadárokkal kell a tárgyalóasztalhoz ülni és tűzszünetet kötni. Ez végül is megtörtént. Sőt a napokban (szeptember 19.) aláírtak egy véglegesnek tűnő fegyvernyugvást, melynek része a nehézfegyverek, rakéták és a külföldi zsoldosok mindkét oldalról való eltávolítása. Porosenko elnök ugyancsak a napokban jelezte, hogy a két szakadár (nép)köztársaságnak kivételes jogokat biztosítanak Ukrajnán belül. Mindent összevetve (egyelőre), úgy tűnik Putyin helyzetét megerősítve került ki az idén tavasz óta folyó ukrán belviszályból, annak ellenére, hogy a (nyugati) maistream média megpróbálta a gonosz képében a konfliktus középpontjába állítani.

Ehhez hozzájárult a világpolitika alakulása is, mindenekelőtt az Iszlám Állam elleni harc részeként Szíria amerikai bombázása, amihez Washington ismét elővette Putyin személyében az orosz kártyát.

Emlékezetes, hogy az „arab tavasz” részeként tavaly nyáron (2013) már bombázni akarta Szíriát az amerikai elnök, ami aztán nagyon hirtelen elmaradt. A washingtoni neocon (neokonzervatív) körök régóta „kormányváltást” sürgettek a Szovjetunió által alapított szír családi dinasztia (Asszad) elűzésére. Az okot a szíriai felkelők és a damaszkuszi kormánycsapatok közti rakétatámadás adta, ahol a rakétafejek mérges gázt (szarin) tartalmaztak. Ezért a washingtoni kormányzat légitámadást helyezett kilátásba, annak ellenére, hogy sohasem nyert bizonyítást, hogy valóban a kormánycsapatok vetették be ezt a pusztító gázt, mely legalább 300 halálos áldozatot követelt a civil lakosság körében.

Ugyanakkor, a 2013-as amerikai bombázás (terve) veszélyeztette Putyin Oroszországát, hiszen Szíriában (Tartus) található a szovjet időkből megmaradt egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti támaszpont, mely orosz személyzettel üzemel. Putyin ekkor, mint közvetítő lépett közbe a damaszkuszi kormány érdekében, és megígérte Obamának, hogy a szír vegyi fegyvereket megsemmisítés céljából átadják az ENSZ ellenőröknek. Az orosz elnök ezzel keresztülhúzta a washingtoni neocon héják számítását, hiszen elmaradt az Asszad fiú és családja eltávolítása a hatalomból.

Az Iszlám Állam elleni (most szeptemberi) fellépés újabb fordulatot hozott a világpolitikában. Az Egyesült Államok, mint egyetlen katonai és gazdasági világhatalom nem nézhette tétlenül a radikális, bigott szélsőséges iszlám terrorista erők térhódítását és gyilkolásait. A terrorállam elleni harc ismét Szíriára terelte a figyelmet, aminek bombázása most már elkerülhetetlennek bizonyult. Ehhez viszont (mint a múltban, most is) Putyin hozzájárulása is kellett. Igaz, az orosz elnök ENSZ jóváhagyást sürget, de a terrorista iszlám elleni fellépést ő is támogatja. Elvégre Oroszország déli, délkeleti részét is fenyegetheti. Mivel Washingtonnak (de az EU-nak is!) igen fontos az iszlám terrorizmus elleni harc, így az ukrán konfliktus nagyon hamar lekerült a világsajtó első oldaláról.

Manapság már az Oroszország elleni szankciókról, azok hatásáról sincs szó a napi hírekben. Fegyverszünet van. Állítólag törékeny, de van. A brit miniszterelnök is mellőzi eddigi kirohanásait Putyin ellen. Mintha azokat a skót autonómiai választások miatti idegességébe tette volna. Európa csendes. Újra csendes.

Az ukrajnai februári forradalmat követő események idén nyárra már-már hisztérikus hidegháborús hangulatba torkoltak Európa szerte, amelyhez jelentősen hozzájárult a feltűnően egyoldalú tájékoztatás, amely eddig a Szabadvilág hírközlőszerveire nem volt jellemző. Úgy tapasztalom, hogy az Ukrajnáról szóló hírek (szinte) kizárólag a kijevi kormány jelentéseire támaszkodnak. Különösen a szakadároknak nevezett „népköztársaságok”-ban folyó életről, eseményekről hallgat a világ. Néhány történés, esemény és tény, amikhez a nemzetközi tájékoztatás nem ad megfelelő eligazodást.

Népköztársaság

Maga a szó, fogalom a magyar „baloldalban” (részben) pozitív érzéseket kellene, hogy kiváltson. Különösen azok körében, akik az első (nép)köztársaság (1918-1919) miniszterelnökének (gróf Károlyi Mihály) Kossuth-téri szobra eltávolítása ellen tiltakoztak. A második népköztársaság (1949-1989) már a szovjet fegyverek árnyékában működött 40 éven át, ezért közel sem volt olyan "romantikus", mint az őszirózsás forradalom utáni. Hogy a kelet-ukrajnai népköztársaságok valójában milyenek, hogyan működnek, nem tudni. A DK külügyi kabinetvezetője „bábkormány”-nak nevezi. Egy meggyőződéses kommunista e-mail levelezésben pedig ezt írta:

PUTYIN ELÁRULTA A DONYEC-MEDENCÉT, hatalmi játszadozásainak kedvéért. PUTYIN NEM ÉRDEKELT A DONYECKIEK TELJES GYŐZELMÉBEN. Ezt látjuk abban az általa kierőszakolt tűzszünetben, amely derékba törte a néphadsereg végre megindult, egyre sikeresebben és lendületesebben folyó offenzíváját. Aminek nyomán pedig hihető volt az ottani vezetők ígérete: a hónap végéig felszabadítják a két megye teljes területét. Hiába: Putyin oligarchikus, imperialista Oroszországa nem a Szovjetunió!

Majd rákérdeztem:

"...Egy megjegyzés: az elűzött oroszbarát Janukovics is ellenezte a térség elszakadását, kiválását Ukrajnából. Sőt, a szeparatista mozgalmat be is tiltották. Ugyanakkor SEMMIT sem tudtunk meg a (köz)médiából, hogy mi is ez a "népköztársaság"? Hogyan működik? Károlyiék is népköztársaságot kiáltottak ki, meg Rákosiék is ezt a nevet vették fel. Tehát, "elméleti síkon" kérdezem: milyen ez a donyecki népköztársaság? Van alkotmánya? Miben különbözik a szovjet féle "proletárdiktatúrától"? Mondom, semmit sem lehet róla tudni. Pl. államosítás...... Mintha egyesek visszasírnák a SZU-t, minden rosszal (KGB, Gulag, stb.) együtt. ..."

Mire a válasz:

Annyit tudok a népköztársaságokról, hogy olyan polgári köztársaságok, amelyekben a társadalmi-gazdasági önszerveződésnek is teret engedtek. Az oligarchák által elhagyott gyárakat munkástanácsok, vagy üzemi bizottságok irányítják. Éppen ez az a példa, amelytől Putyin Oroszországának tőkés urai félnek. Vannak olyan baloldaliak, akik a GULAG, KGB stb. ellenére jobbnak tartják a Szovjetuniót, mint a mai Oroszországot, nem beszélve a részben neonácik uralma alatt álló Ukrajnáról. Tehát zömük politikailag elfogult, a kapitalizmust meghaladni vágyó ember.

Kár, hogy a mainstream média erről egy szót sem szól. Hiteles, pártatlan helyszíni tudósítás nincs. Csak harcokról szóló jelentések, azok is kivétel nélkül a kijevi kormány forrásaiból és szempontjából.

MH17 fekete doboz

Általában a két fekete doboz (az adat- és hangrögzítő) megvizsgálása után néhány nappal közölni szokták az eredményt. Sőt a pilóták és az irányítóközpont közti beszélgetést is nyilvánosságra szokták hozni. Ez a maláj gép esetében nem így történt. Több mint hét hetet kellett várni, míg közölték, hogy csak előzetes információk vannak, és ezek szerint a gépet külső erőszak érte. Tehát, nem műszaki hiba, vagy fedélzeti bombarobbanás okozta közel 300 ember életének kioltását. A vizsgálatok még folytatódnak, majd a szerencsétlenség első évfordulóján (2015. július 17.) közlik a megállapításokat.

Mondhatnám, nevetséges nyilatkozat, amire azóta sem reagált a mainstream média. Pedig e nélkül a jelentés nélkül is egyértelmű volt, hogy az utasszállítógépet lelőtték. Az igazi kérdés, hogy ki(k)? Hiszen az első perctől egymásra mutogattak a „népköztársaságiak” és a kijevi kormány. Bárki is tette, a kijevi kormány, illetve a légi irányítás benne volt a szerencsétlenség előidézésében. Minden (külföldi) gép bejelentkezik valamely ország légterébe érkezésekor, majd a földi irányító központok utasításait követve folytatja útját egész addig, míg el nem hagyja az adott ország légterét. Azaz, a külföldi gép vakon megbízva követi a földi irányítás parancsait. Ezért lenne nagyon fontos tudni milyen koordinátákat adott meg az illetékes dnyitropetrovszki irányító központ, mit beszélgetett a földi személyzet és a maláj gép pilótái? Mivel erről nem szól a hivatalos jelentés, illetve erre vonatkozóan semmilyen adatot nem hoztak nyilvánosságra, a gyanú csak fokozódik: valamit el akarnak tusolni.

Amennyiben rakétával lőtték le, akkor annak kilövési helyét, és idejét jeleznie kellene a világot behálózó és figyelő (amerikai) műholdas rendszernek. Erre még csak utalás sincs a szeptember 9-én nyilvánosságra hozott holland királyi jelentésben. Pontosabban a nyomozásban felhasználtak olyan műholdas felvételeket, amelyek a helyszínt mutatják a szerencsétlenség után. Vajon, a szerencsétlenség előtt (és alatt) készült felvételeket miért nem tanulmányozták? Az amerikai hírszerzésen belül akkoriban olyan hírek is terjedtek, hogy az ukrán kormány szélsőségesei áll(hat)nak a borzalmas tömeggyilkosság mögött. Erre a feltételezésre ma már senki sem akar emlékezni, sőt lassan maga a felelősség kérdése is örök homályba kezd merülni.

NATO

Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Mivel védelmi szervezetnek hozták létre, ezért elsőszámú feladata a tagországokat érő külső támadás esetén (az USA védőszárnya alatt) egymás (kölcsönös) megsegítése a támadóval szemben. A jelenlegi ukrán-orosz konfliktusban ez az alapelv nem érvényesül, hiszen Ukrajna nem tagja a NATO-nak. Csak partnerségi viszony áll fenn vele, éppúgy, mint Oroszországgal. Igaz, ezt a partnerségi viszonyt a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt a NATO felmondta.

A szeptember elejei NATO-csúcson (a wales-i) Newportban elfogadott határozatnak gyakorlatilag semmi (komoly) következménye nincs. Nem is lehet, hiszen Ukrajna esetében az Atlanti Szövetség, még ha akarna, sem tudna fegyveres segítséget nyújtani. Ez épp olyan súlytalan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország elítélése a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt. Hiszen az öt állandó tag (USA, UK, Franciaország, Kína és Oroszország) vétójoggal rendelkezik. Így eleve lehetetlen az állandó tagok bármelyike ellen szankciókat megszavaztatni.

A NATO gyakorlatilag tehetetlen, hiszen ENSZ jóváhagyást nem tud kapni, anélkül, pedig minden katonai fellépése nemzetközileg vitatható. Arról nem is beszélve, hogy eleve „védelmi szervezet”-nek tartja magát. Az első igazi nemzetközi konfliktusa a Milosevics-féle Jugoszlávia bombázása volt, hiszen ott sem volt ENSZ hozzájárulás (Oroszország miatt!), különben is Belgrád nem támadott meg egyetlen NATO tagállamot sem. Sőt, épp az ellenkezője történt.

Ezért egy ukrajnai beavatkozásnak semmilyen nemzetközi jogi alapja nincs. Brüsszel csak a NATO-tagállamok területén erősítheti meg katonai jelenlétét, azzal, hogy várja a feltételezett (elképzelt?) külső támadást.

Valahogy ezekről a dolgokról és tényekről elfeledkezik a mainstream (főáramú) média. A miértekre (egyelőre) nincs válasz.

Hatvan év dióhéjban

Az ENSZ közgyülés 181-es határozata (1947. november 29.) alapján Nyugat-Palesztina területén két (arab és zsidó) állam megalakitásáról döntött.

Ennek előzménye: az a terület, amit Palesztinának hívunk és a 20-as évektől brit mandátum volt, magában foglalja: a mai Izrael, Jordánia, Cisz-Jordánia (arab neve: West Bank (a Jordán folyó nyugati partja), zsidó neve: (a bibliai) Judea és Samaria) és a Gaza-övezet területét. 1946-ban a Jordán-folyótól keletre, Palesztina egész területének kb. háromnegyedén, Traszjordánia néven létrehívtak egy arab államot. 1947-ben Nagy-Britannia kivonult Palesztinából és a terület további sorsát az ENSZ kezébe adta. A térség arab országai ellenezték a zsidó állam megalakulását Nyugat-Palesztinában, és szentháborút (jihad) hirdettek arra az esetre, ha a 181-es ENSZ határozatnak megfelelően a brit mandátum területén (legkésöbb 1948 október elsejéig) létrejön Izrael állam is. Egyúttal felhívták a (nyugat-)Palesztina területén élö arabokat házaik elhagyására, azzal az igérettel, hogy a gyors és biztos győzelem után a hazatérők nem csak saját otthonaikat kapják vissza, hanem a zsidókét is.

A zsidó állam kikiáltásának másnapján (l948. május 15.) öt arab ország indított megsemmisitő célú háborút Izrael ellen. Számitásuk azonban nem jött be. Az újszülött állam megállította a támadást, és (nagyjából) a tűzszünetkor fennállt frontvonal lett Izrael államhatára. Tehát, a napjainkban (megszállt) "palesztin területek"-nek nevezett Gázai övezet 1948 óta Egyiptomhoz tartozott, Cisz-Jordánia pedig már korábban is Transzjordániához tartozott. Kelet-Jeruzsálem ugyancsak jordán kézen maradt. (Transzjordániát 1950 óta nevezik Jordániának). A nyugat-palesztinai keresztény arabok nem hagyták el otthonaikat. Az arab országok felszólítására szülőföldjüket elhagyó muszlim arabokat (kb. 630 ezer) azonban valójában nem fogadta be egyetlen testvéri ország sem. Inkább hagyták öket a határmenti menekült táborokban tengödni - ENSZ segélyen. Az Egyiptomhoz tartozott Gázai övezet lakói például nem kaptak egyiptomi állampolgárságot, Kairóba is csak külön engedéllyel utazhattak.

1967-ig a "palesztin", mint nép, ismeretlen fogalom volt. Csak, amikor Izrael a hatnapos (preventív)háborúban elfoglalta Jordánia, Egyiptom és Szíria bizonyos területét, és az addig menekültként kezelt, becsapott, szerencsétlen arab lakosság - akaratán kivül(!) - valóban izraeli fennhatóság alá került, kezdett a világsajtóban egyre gyakrabban feltűnni az 1964-ben alapitott Palesztin Felszabaditási Szervezet (PFSZ) neve. Nem tudni, a magyar fordítás készakarva, politikai okokból vagy csak egyszerű pontatlanságból nevezte így a PLO-t (Palestine Liberation Organization), azaz a Palesztina Felszabaditás Szervezet-et, mert ez óriási különbség! – és más dimenziókat sejtet, ha az egész brit mandátumi Palesztinára gondolunk!

Ettöl függetlenül, a PFSZ vezetője, Arafat, ügyesen használta ki a világpolitikai helyzetet, a hidegháborút, és a Szovjetunió, valamint satellite államainak "önzetlen" segitségét (a "szabadságharcosok" egy részét Magyarországon képezték ki), hogy terrorista cselekményekkel próbálja megoldani a palesztinai arabok egyrészének nyomorúságos és tarthatatlan helyzetét. Az elkövetkező közel húsz év alatt a szomszédos arab államok (Egyiptom, Jordánia, Sziria, Libanon) valósággal elűzték a PFSZ millitánsait, mivel tevékenységüket nem nézték jószemmel, amikhez az izraeli megtorló akciók is hozzájárultak. Különösen Jordániában voltak véres összecsapások (1970), ahol a PFSZ még a hatalomátvételt is megkisérelte. Arafat és hívei végül Tuniszban kötöttek ki. 1988-ban Arafat kikiáltotta a palesztiniaiak függetlenségét, Jordánia pedig lemondott Cisz-Jordániáról (West Bank). Az elsö Öböl-háborút követően 100.000 palesztiniai menekült települt át Kuwaitból Jordániába. Arafat és hivei csak a titkos oslo-i béketárgyalásokat követően térhettek vissza a még mindig izraeli fennhatóság alatt álló egykori jordán és egyiptomi területekre, amelyekről az Izraellel kötött különbékékben mondott le Kairó és Amman.

Mivel a Palesztin Hatóság nem tud (vagy nem akar) úrrá lenni a helyzeten, és megakadályozni az öngyilkos-bombamerényleteket, az izraeli-arab konfliktus képtelen nyugvópontra jutni. Pedig a (nyugat-)palesztinai araboknak joguk van az önrendelkezéshez, az államalapításhoz, úgy ahogy azt az 1947-ben elfogadott 181-es ENSZ határozat kimondja, de ennek előfeltétele a terrorcselekmények beszűntetése és Izrael állam elismerése.

.

.

.

.
Aktualizálás, fejlemény

Az utóbbi idők történéseinek (jobb) megértéséhez érdemes közelebbről szemügyre venni a Palesztin Hatóság és a Hamas történetét:

A gázai valóság (Monday, January 05, 2009)

.

1956 és a melbourne-i olimpia

Ez volt az első nyári olimpia az Egyenlítőtől délre, a Déli Féltekén, ezért az ausztrálokat külön büszkeség töltötte el, - és úgy tűnt, hogy ez lesz az első politikamentes olimpia húsz évvel az 1936-os berlini játékok után. Hiszen, 1948-ban Londonban nem lehettek ott a németek és a japánok. Az 1952-es helsinki olimpián, pedig csak a nyugatnémetek vettek részt. A NOB 1956-ra elérte, hogy közös csapattal induljon a két Németország. Lett is belőle elég galiba, mert az ausztrálok gyakran összekeverték a két himnuszt és zászlót. Remény volt, hogy három évvel a koreai háború, valamint Sztálin halála után alábbhagy a hidegháború, és Tajvan kérdésében is meg tudnak egyezni, és kommunista Kína is ott lesz ezen a világeseményén.

A melbourne-iek elvetették azt a szovjet javaslatot, hogy az úgynevezett "béke tábornak" külön olimpiai falut építsenek, mint az Helsinkiben volt, ahol a kommunista országok sportolóit elkülönítve szállásolták el.

 

A NOB 1954 májusában, Athénban, heves vita után úgy határozott, hogy a 16. nyári játékok lovas-számait 1956 június 10. és 17. között Stockholmban rendezik meg. A tanácskozáson fel sem vetődött, hogy a temérdek bonyodalom miatt Melbourne-től elvegyék a rendezés jogát. 1956 kora őszén Melbourne-ben minden készen állt az ausztrál nyárelőn (november 22. - december 8.) megrendezendő világversenyre. 74 ország jelezte részvételét. Öttel több, mint Helsinkiben.

Mint derült égből villámcsapás érte az ausztrálokat november első napjainak világeseményei: a magyar forradalom véres leverése és a brit-francia katonai beavatkozás a szuezi válságba. Egy pillanatra veszélybe került a játékok megrendezése. A magyar néppel együtt érző Spanyolország, Hollandia és Svájc hazarendelte már Melbourne-ben lévő sportolóit. A holland csapat a megnyitója napján - november 22-én - szállt fel a Hágába (haza)induló gépre. Két svájci lap közölte olvasóival, hogy a magyar forradalom eltiprása miatti tiltakozás jeléül egy sort sem tudósit Melbourne-ből. A svájci olimpiai csapat tagjai, pedig bejelentették, hogy miután nem vehetnek részt az olimpián, mint Vöröskeresztes kisegítők kívánnak Magyarországra utazni.

A szuezi válság miatt Egyiptom, Szíria és Irak is lemondta az olimpián való részvételt, valamint (Tajvan miatt) Kína is. Sokan követelték a Szovjetunió visszalépését. Sőt, voltak, akik Melbourne-től is meg kívánták vonni a rendezés jogát, mivel az akkor még erős brit befolyás alatt álló Ausztrália a nemzetközi fórumokon támogatta a szuezi brit-francia katonai beavatkozást.

Végül is 67 ország 3184 sportolója előtt a királynő nevében, férje Fülöp herceg nyitotta meg a 16. nyári játékokat. Az ezt megelőző stockholmi lovas versenyeken júniusban 29 ország 158 sportolója vett részt.

A magyar csapat technikai felszerelésével, sportszerekkel, műszerekkel és a 17 főnyi kísérőszemélyzettel október 8-án futott ki a Grúzia nevű szovjet tengerjáró Odesszából Melbourne irányába.

A MÁVAUT forradalmi tanácsa öt autóbuszt bocsátott a kiutazó csapat rendelkezésére. Ferihegyre azonban nem mehettek, mert azt a szovjet csapatok megszállva tartották, és nem engedélyezték a már előre megrendelt és kifizetett két francia repülőgép leszállását. A gépeket Prágába irányították. Az olimpiai lobogókkal díszített autóbusz-karaván katonai kísérettel érkezett Komáromba, ahol nem engedték át a magyar járműveket a határon. Végül csehszlovák buszokra kellett átszállniuk sportolóinknak, amelyek Pozsonyba vitték őket. A prágai gyorst lekésték, mert a helybéli sofőrök "eltévedtek". Másnap indulhattak csak tovább, de útközben jött a távirat: Prága nem fogadja őket. Ezért a csehszlovák fővárostól 60 kilométerre lévő Nymbruk sportiskolában kaptak szállást. November 3-án érkezett meg a felszereléseket szállító busz, többek nagy örömére, mert sokan egy szál ruhában vagy melegítőben vágtak neki a kalandos útnak a margitszigeti Nagyszállóban tartott ünnepséget követően október 30-án.

A szerelések között ott lapult a Kossuth címeres zászló is! Ugyanis a már Melbourne-ben tartózkodó szállás-csinálók (Csanádi Árpád vezetésével) a forradalom hírére az olimpiai faluban nem voltak hajlandók felvonni a "sarló-kalapácsos" címeres nemzeti lobogót. Az ausztrálok viszont csak erről a hivatalos zászlóról tudtak. Ezért úgy döntöttek, hogy megvárják a csapattal utazó Hegyi Gyula Ausztráliába érkezését.

A magyar csapatot szállító két francia gép november 6-án szállt fel Prágából. Többen vissza akartak fordulni, mivel a rádióból hallották, hogy november 4-én a szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát. Az út négy napig tartott. A sportolók első csoportját november 10-én, szombaton, fekete karszalaggal, kezükben virágcsokorral és a himnuszt énekelve várták a melbourne-i magyarok a repülőtéren. Még azoknak is könnybe lábadt a szemük, akik nem értették a himnusz szövegét, csak szemtanúi voltak ennek a kis ünnepségnek - 20 ezer kilométerre a vérző, szétrombolt hazától.

Azokban a vér-zivataros napokban, amikor nem működtek a telefonok, és a táviratok sem mindig érték el a címzettet, sportolóink 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérmet szereztek. Köztük Papp Laci egymást követő harmadik olimpiai bajnokságát. A 172 fős magyar csapatból 49-en nem tértek haza Magyarországra. A két francia gép Milánóban szállt le, majd a sportolók vonaton folytatták útjukat Jugoszlávián át Budapestre. A külön-kocsikból álló szerelvény 1956 december 19-én délelőtt futott be a Nyugati-pályaudvarra.

.

.

.

.

.

Megjegyzés

Ez a melbourne-i olimpia hiteles története.

Forrás: saját gyűjtemény, egyéni kutatás.

-

Mint egykori melbourne-i lakos, és büszke ausztrál, (Bálint Mihály néven) kétrészes (2 X 20 perces) műsorral járultam hozzá ahhoz a megemlékezés-sorozathoz, amit az '56-os Forradalom 30. évfordulójára készített a SZER 1986-ban.

.

2004. június első napjaiban a Magyar Hírlap, mint olvasói levelet hozta le egykori rádióműsorom rövid összefoglalóját, miután felháborodottan közöltem a szerkesztőséggel, hogy a napilapban (és általában a magyar médiában) megjelent olimpiatörténeti áttekintések - még tavaly is! - a kádári idők történelemhamisítását idézik és tükrözik, ami az 1956-os melbourne-i olimpiát illeti.

.

.

Fejlemény

2006 őszén, Melbourne-ben ünnepséget rendeznek az olimpiai játékok 50. évfordulója alkalmából, melyre az összes (még élő) egykori sportolót, részvevőt meghívták.

 

Malév Flight 240

A Malév 240-es bejrúti járatának 30 évvel ezelőtti szerencsétlenségéről szinte az egész magyar média megemlékezett. A cikkek elsősorban a katasztrófa okozóira próbálták terelni a figyelmet, és politikai vérmérséklettől függően ki nem mondottan, elsősorban Izrael államot sejtetik mögötte. Az egyik áldozat, egy stewardess, férje, pedig a magyar államot, mintha a hivatalos szervek előre tudták volna, mi fog bekövetkezni 10 kilométerre a bejrúti repülőtértől a Földközi tenger felett. Ugyanis ott zuhant a tengerbe 50 utassal és 10 tagú személyzettel a Malév 240-es járata 1975. szeptember 30-án kora hajnalban. Nekem más feltevéseim vannak az esettel kapcsolatban, de előbb lássuk a történelmi körülményeket.

1973 őszén (október 06 – 22/24) volt az úgynevezett „Yom Kippur”-háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta az előző (1967) háborúban győztes és arab területeket elfoglalt Izraelt. A meglepetésszerű támadást az izraeliek végül is visszaverték, átkeltek a Szuezi-csatornán és Kairótól 120 kilométerrel álltak meg az ENSZ békefelhívására, és az USA közbenjárásával. A szíriai fronton, pedig 32 kilométerre közelítették meg Damaszkuszt. A háború következménye volt az első olajválság. 1973. október 16-án az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz máról holnapra 70 %-os áremelkedés következett be, mely a következő évben (1974) elérte a hordónkénti 12 dollárt. (1 hordó = 159 liter). Az OPEC ekkor határozta el, hogy az arab országokkal szolidárisan, amíg Izrael vissza nem adja az elfoglalt területeket és a „palesztin nép jogait”, addig a kitermelést mérséklik, és azon országoknak nem szállít, amelyek a Yom Kippur háborúban Izrael pártján álltak. Így olajszállítási bojkott alá vették az Egyesült Államokat és Hollandiát.

1975 áprilisában tört ki a libanoni polgárháború, ahol arab keresztények és muszlimok csaptak össze. A helyzetet súlyosbította a Jordániából kiűzött (Fekete Szeptember, 1970 szeptember -1971 július) Arafat szimpatizáns palesztinok, akik menekült táborokban éltek, és akik Szíriából kaptak fegyveres katonai támogatást. A falangisták vezetője elleni sikertelen merénylet végrehajtóit palesztinoknak vélték és ezzel kezdetét vette egy kaotikus két éves polgárháború, melyben politikai, etnikai és vallási csoportok és érdekek harcoltak egymás ellen. A PLO (PFSZ) is megosztott volt, kemény harcok folytak az Arafat vezette mérsékelt Fatah-szárny, akik lemondtak a további terrorról, és az Abu Nidal irányította továbbra is erőszakos, terrorista cselekmények hívei között.

1975 őszén annyira veszélyessé vált a helyzet Libanonban, és ezen belül Bejrútban, hogy a nemzetközi légitársaságok leállították járataikat. A bejrúti repülőtér személyzete nem tudta biztosítani a gépek biztonságos leszállását, szervizelését, karbantartását, feltöltését. Az egyetlen járat, légitársaság, amely akkoriban közlekedett, egyedül a Malév volt, melynek gépei visszafelé valahol a Földközi-tenger vidékén (pl. Ciprus) tankoltak. Állítólag a keményvaluta hajtotta a magyar állami vezetőket ennek a járatnak a fenntartására. No, meg a politikai helyzet, a jó kifizetődő fegyverszállítások, melyben a Videoton és a FÉG is kivette részét, miközben egyre több „szabadságharcos” kiképzését vállalta Magyarország. A szovjet tábor ekkor kezdte „felfedezni” és elismerni igazán Arafat mozgalmát. A PFSZ első irodáját még a nyáron, 1975. augusztus 19-én nyitotta meg Prágában, szeptember 29-én, pedig Budapesten.

Augusztus 20-án, egy nappal a prágai PFSZ iroda megnyitása után, a csehszlovák légitársaság, a CSA, Iljusin IL62 típusú utasszállítógépe 17 kilométerre Damaszkusz előtt, fedélzetén 126 emberrel lezuhant. Köztük volt Vujicsics Tihamér zeneszerző. Negyven nappal később, a budapesti PFSZ iroda megnyitása után - ugyancsak - egy nappal a Malév vadonatúj (egy éves) Tupoljev TU154A gépe Bejrút-tól 10 kilométerre zuhant a tengerbe.

Felvetődik a kérdés: nem lehet valamiféle összefüggés a kettő között? Elképzelhető, hogy a mindkét ünnepségre érkező, ill. az irodamegnyitásról távozó magas rangú (palesztin) vezetőket akarták eltenni láb alól. Hogy ez kinek az érdekében állt? Nem tudni. A potenciális elkövetők sora igen hosszú (lehet). Lehetnek az izraeliek, lehetnek a PFSZ vezetéséért versengő riválisok, lehetnek libanoniak, szíriaiak stb. Sőt, az is lehet, hogy nem lelőtték a Malév 240-as járatát, hanem a gépen bomba robbant. De, talán még véletlen baleset is történhetett, mondjuk felrobbant egy lőszerszállítmány. Bármi lehet.

Egy dolog azonban feltűnt ebben az egész történetben. A magyar közvélemény, média kizárólag a repülőgép katasztrófájának közvetlen kiváltó okára, a szerencsétlenség okozóira koncentrál. A meg nem nevezett "elkövető"-ben keresi a titok nyitját. Arra senki sem gondol, hogy esetleg más lehet a hallgatás, az elhallgatás, eltusolás mögött? Mégpedig egyszerű „anyagi” érdek: azaz a gép biztosítása. A Malév utasszállítógépeit ugyanis akkoriban – szabálytalanul és törvényellenesen – katonai célokra, azaz fegyverszállításra használták, és a repülőgép személyzetét, pilótáit tartalékos állománynak tekintették. Bencsics László kutatásai szerint néhány nappal a 240-es járat szerencsétlensége előtt a Malév pilótáit katonai kitüntetésekkel és előléptetésekkel jutalmazták, amit a pilóták nem teljesen értettek, hogy miért.
Ha egy (civil) utasszállítógépet szerencsétlenség ér, akkor a biztosító fizet. Ha viszont kiderül, hogy a gépet valójában katonai célra használtak (fegyver- és lőszerszállításra), akkor arra már nem érvényes a biztosítás! Tehát, a magyar hatóságoknak érdekük volt az ügyet nem bolygatni, a keresést, a szerencsétlenség okának és körülményeinek pontos kivizsgálását nem forszírozni, erőltetni, a kiemelést nem szorgalmazni. Ha feltevésem helytálló, akkor már érthető, hogy miért ez a titkolódás 30 év után is. Sokkal nagyobb „presztízsveszteséget” jelentett volna a magyar államnak (és a szovjet blokknak) - a világ előtt - ha kiderül, hogy utasszállítógépeket használnak fegyverszállításra, azaz katonai cselekményeket, gépeket álcáznak, mint egy szerencsétlenül járt polgári (Malév) gép elvesztése 60 emberrel a fedélzeten, köztük 11 magyar állampolgárral.

.

.

.

.

Frissítés, fejlemény

Erkölcs, pénz, kegyelet (Thursday, February 07, 2008)

Malév Flight 240 - újragondolva (Saturday, February 16, 2008)

.

.

.


Kapcsolódó anyagok
Flight MH17 - ki a felelős?   Sunday, July 20, 2014 Észjáték - Putyint behúzták a csőbe (?)    Monday, July 21, 2014.

Európa és a Trump jelenség

Mottó: Valóban, Donald Trump győzelme meglepett, mert a média mást "sugallt". Most már írják, hogy rossz volt a közvélemény-kutatás, rossz volt a kommentálás, elhallgatták Trump népszerűségét. Ennek eredmény, hogy ma már csak külföldi (elsősorban ausztrál) híreket olvasom. Ez a Brexit egyenes következménye! Amerikában legalább felismerték, hogy változás kell. A kérdés: mit fog ez a jóember csinálni? Ami biztos, Trump NEM egyenlő, sőt még csak nem is hasonlítható Orbánhoz, bármennyire is erről zeng a hazai "baloldal". Már most borítékolhatom: Trump NEM fogja OV-t követni !!! Nem fogja átírni az alkotmányt, nem fog a falujában stadiont építeni, nem fogja a gáz- és víz-szerelőjét milliomossá tenni. Sőt, Trump saját vagyonát sem fogja gyarapítani! A hatalmát sem! Hiszen a "fékek és egyensúlyok" elve (és gyakorlata) az amerikai demokrácia alapja.  

Facebook bejegyzésem 2016. november 10.

Több mint egy hónap telt el a mottóban ismertetett sorok (és gondolatok) lejegyzése óta. Ugyancsak több mint egy hónap van még hátra, hogy a megválasztott amerikai elnök hivatalba lépjen. Ezért, az eddig megjelent írások, tudósítások, elemzések mind-mind csak találgatások. Amik időközben változtak, „tompultak”, "enyhültek", ahogy az új elnök kormányát (az „adminisztrációt”) kezdi kialakítani, tagjait kinevezni.  

A legjelentősebb változás az „izoláltság”, az elszigetelődés lesz, amennyiben Trump betartja választási ígéreteit, és Amerikát úgy szeretné (ismét) naggyá tenni, hogy szakít a „külvilággal”. Ez, ami legjobban nyugtalanítja Európát, no meg eddigi szövetségeseit (pl. Ausztráliát). Valójában most érkeztünk el a múltszázaddal való leszámoláshoz, a hidegháború végéhez. Sajnos, az európai gondolkodás még mindig az USA bábáskodásával képzeli el a jó öreg kontinens jövőjét. Pedig Trump kijelentette: „Amerika nem akar a világcsendőre lenni, maradni.” Minden ország védje meg magát. Valójában ez „kattant be” világszerte az új amerikai elnök külpolitikáját illetően. Trump tényleg felbontja a nemzetközi katonai (és egyéb) szerződéseket? És katonáit hazahívja, mert elege van, hogy bárhol a világban a „rendcsinálást”, a védelmet Amerikától várják el, miközben állandóan (ugyancsak) Amerikát szidják, hogy „rendcsinálását” senki sem kérte. (Dehogynem) 

Egy kis történelmi áttekintés a múltszázadtól napjainkig. 

Amikor meghallottam, hogy Donald Trump lesz az elnök, és a világsajtó (közvélemény?) elkezdte szidni, elmarasztalni, pont úgy, mint azt harmincöt évvel ezelőtt Reagan elnök megválasztása után tette, majd nyolc hivatali esztendő után az egyik legjelentősebb amerikai elnökként vett tőle búcsút a Fehér Ház és a világ közvéleménye. Megnyerte a hidegháborút és (Orbán hívők figyelem!) neoliberális gazdaságpolitikájával rendbe hozta a demokraták (Carter) által a magas banki kamatok miatt csőd szélére került US gazdaságot. Csak mellékesen, Reagan 69 évesen lett az USA elnöke, míg Trump 70 évesen. 

Ennél is fontosabb az európaiak által rettegett „izolációs” politika, aminek első számú képviselője Roosevelt (FDR) elnök volt. Az analógia talán megérteti a jelenlegi európai zsigeri félelmeket. Igen, Roosevelt a 20. század legnagyobb amerikai elnöke volt, ami a belpolitikát illeti. Egy világválság után (tetszik figyelni!) Roosevelt kidolgozott egy (új) megegyezést a „kapitalisták”, azaz a munkaadók és a munkavállalók, a munkásosztály (szakszervezetek) között, amit azóta is New Deal-nek hívnak, és emlegetnek. Roosevelt „izolációs” politikájára viszont nem akar emlékezni a világ, pedig hasonló irányítás várható Trump-tól is! Aki egy picit is ismeri a roosevelti elnökség idejét és történéseit (1933. január - 1941. december), tudhatja, hogy az USA semmit sem tett Európa „megmentéséért”. A mai Európa, pontosabban az EU, ezért jogosan lehet „ideges”, ha az USA felhagy az 1945 óta fennálló „bábáskodásával”, a szabadság védelmével. Gondoljunk csak a dél-szláv háborúra, aminek megszüntetése egyértelműen Európa (EU) feladata lett volna. Mégis, Belgrád bombázását az amerikai légierőre bízták. Ez Trump alatt valószínűleg nem fordulna elő, pláne, ha a NATO-n belüli teherviselést is új alapokra helyezi. 

Az orbáni gyűlölködés és rövidlátás is új dimenziókat kap hamarosan. Eddig azért ”drukkolt” a magyar miniszterelnök Trump-nak, mert kényelmetlen volt az amerikai demokraták „nyomása”, beleszólása a magyar kül- és belpolitikába. Trump-ot viszont nem érdeklik a nacionalista, populista magyar miniszterelnök „ügyeskedései”, amíg azok az USA érdekeit nem sértik. Az alapvető különbség, amit Európa, de különösen a magyar közvélemény nem ért: az Egyesült Államok köztársaságok szövetsége, melynek irányító központja a washingtoni törvényhozás. Nem pedig „nemzetállamok” laza uniója, ahol egyetlen ellenszavazattal az egész közigazgatási rendszert, a központi irányítást meg lehet bénítani. Ez csak a túlliberális EU-ban lehetséges, amely a látszólagos (gazdasági!) összetartás érdekében szemet huny a (pénzügyi) lélegeztető készüléken lévő nacionalista kiskirályok kisded helyi (regionális) szájhősködése felett. Csak zárójelben. Ha az EU megfogadná az orbáni elveket és száműzné a „liberalizmust” Európából, vagyis az EU-ból, akkor elzáródnának a „brüsszeli pénzcsapok”, és éhséglázadás törne ki a Kárpát-medencében. 

Valóban nagy változások előtt áll a világ, a jóléti társadalmaknak befellegzett. Mintha a ’68-as diáklázadások analógiáját élnénk át, ami elsősorban Európában hozott változást. Az USA-ban ez hippy-mozgalommá alakult, aminek a vietnami háború elleni tiltakozás volt az alapja. Lehet, hogy jelenleg is valami hasonló áll a trump-i változás mögött? Elegük lett az amerikaiaknak, hogy fiaik életüket adják távol a hazától (Irak, Szíria, Afganisztán, stb.) „for nothing”. A csendes-óceáni védelmi rendszer (APEC) is ezért nyugtalanítja Ausztráliát, ahol csakis az USA haderejére számíthat az angol nyelvű bevándorló ország. Hiába tagja a Brit Nemzetközösségnek, közvetlen, gyors segítséget csak Amerikától kaphat. Ne feledjük, hogy a 24 milliós (keresztény?) Ausztrália északi szomszédja a 255 milliós (muszlim) Indonézia. Japánnak sem mindegy, ha megszűnik az amerikai „védőszárny”, hiszen Tokió a második világháború befejezése óta elkötelezett haderejének USA felügyelet alatt tartására. A japán alkotmány kimondja, hogy Tokió nem indíthat háborút (nem üzenhet hadat), és nem vehet részt nemzetközi katonai konfliktusban. 

Felettébb érdekes (és számomra meglepő) volt, hogy mind a Brexit-et, mind Trump győzelmét (szinte) ugyanazzal magyarázták: nem számoltak vele, nem számítottak reá, a közvélemény-kutatók mást jeleztek – az utolsó percig. Mindkét esetben a vidéki, „alulképzett” (tanulatlan?) lakosság dominált, ráadásul az idősebbek. Eszerint elöregedett a brit és az amerikai társdalom? Nem hiszem. Sokkal inkább a jóléti társadalomból lett elegük, ami a szociális juttatások terén egyenlőséget biztosít az újonnan érkezők és a már több generációs ott élők között. Ezt igazságtalannak tartják. Ezért gondolják sokan, hogy a társadalmi rendszert kell újragondolni, átalakítani. 

Legjobb példa az „illegális bevándorlók” kiűzése. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az orbáni hazai propaganda és retorika használja ezt a gyűlöletkeltésre kitalált fogalmat. Ezzel akarták megkerülni a menekült-kérdést és a menekültek (nemzetközileg kötelező!) befogadását. Az USA-ban teljesen más a helyzet és teljesen mást értünk „illegális bevándorló” alatt. Hogy jobban megértsük: a most kiutasítás előtt álló „illegális bevándorlók” között sok a magyar ! – és minden más állampolgár (tehát nem csak mexikói), akik útlevéllel és (három havi) vízummal érkeztek az Egyesült Államokba, majd tartózkodási engedélyük lejártakor nem tértek vissza hazájukba! Igen, nagyon sokan vannak, akik „bujkálnak” és arra várnak, hogy a szokásos (általában négyévenkénti) elnöki amnesztiát kihirdessék, és jogosulttá váljanak a „zöldkártyára”. Ezen a téren akar Trump most „rendet tenni”. Valószínűleg az egész közigazgatási rendszert felülbírálják majd. Hiszen vannak olyan szövetségi államok, ahol könnyen megadják a vezetői jogosítványt, aminek birtokában könnyen igazolhatja magát az illegális bevándorló, mivel a jogsi felmutatása elég a személy azonosításhoz. Ebben az „illegális bevándorló” mozgalomban az Orbán-kormány is rendesen részt vesz, hiszen a kettősállampolgárság (fűnek-fának) való megadásával sok olyan román, szerb, ukrán állampolgárnak is ad lehetőségek vízum nélkül(!) az USA-ba érkezni, akik hazájukból ezt nem tehetnék meg. 

Trump – ha igaz, és betartja választási ígéreteit – akkor valóban „megregulázza” és jobbá teszi az Amerikán belüli életet. Erre szavaztak a jóhiszeműek. Elemzők szerint Trump remek szervező és kiváló „alkudozó”, hiszen az építőiparban enélkül nem tudott volna (ilyen kimagasló) eredményeket elérni. A külpolitikában járatlan, de nem is arra, hanem az élhető Amerika megteremtésére tette fel életét. Az eddigi elnökök összes vagyona nem közelíti meg Trump vagyonát. Nem kell attól tartani, hogy Orbánhoz (és holdudvarához) hasonlóan hatalmon maradási, ill. vagyonszerzési céllal átírja az alkotmányt. Azt az (amerikai) alkotmányt, amelyet közel 230 évvel ezelőtt szabadságot szerető, elüldözött európaiak szövegeztek meg, hogy egy olyan bevándorló országot hozzanak létre, ahol mindenki egyenlő és saját bőrén élvezheti a személyi szabadságot. Ez az American Dream (az amerikai álom), amely azóta is élteti az odaérkezőket, odaérkezetteket. 

Hibajegyzék

Az „Index Szájbarágó” amolyan kézikönyv, a káté (katekizmus) modernkori változata akar lenni. Luther, gyerekeknek készített kiskátéja talán a legismertebb, melyből kérdés-felelet formájában sajátíthatja el a nagykorúságra, a hitben való megerősítésre (konfirmálás) készülő fiatal a vallási alapismereteket. Ennek a katekizmusnak napjaink könnyed, (nyegle) változata az index.hu Szájbarágója. Legújabb fejezete a Gázai övezettel foglalkozik, és bevezetője emígyen szól:

".....Hogy ne nézz teljesen hülyén, ha egy társaságban hozzá kellene szólnod. Hogy valaki fel merje tenni helyetted a legegyszerűbb kérdéseket. Hogy tudd, mi a téma. Ez itt a politikafóbok kiskátéja, az Index Szájbarágó...."

Hogy ne nézzenek teljesen hülyének, meg esetleg (szuper érzékeny „érintettek” társaságában) antiszemitának, a kiskáté szerzőjének, összeállítójának (Joób Sándor) is ajánlatos lenne gyűjteménye néhány pontját revidiálni. Ez itt a politikafóbok hibajegyzéke.


1. Ciszjordánia (angolul West Bank)

- a szó, kifejezés latin eredetű, és a Jordán-folyóra, mint természetes határra utal. „Cisz” = ez az oldal, „Transz” = a túloldal. A West Bank angolul nem „Nyugat Bank”-ot jelent, (hogy én is könnyedre vegyem a témát, és humorizáljak), hanem a Jordán-folyó (ezen oldalát) nyugati partját jelöli, jelenti. Megjegyzem, az 1867-es Kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia természetes határa a Lajta-folyó lett, mely egyúttal a két nyelvterület határát is szimbolizálta, és kapta nevét: a német Cisleithanien (Lajtán innen) és a magyar Transleithanien (Lajtán túl). A mai Jordániát is 1950-ig Transzjordániának, azaz a Jordán túli területnek hívták.

2. ".......az 1988 óta létező palesztin állam........"

Tévedés. A palesztin állam hivatalosan (még) nem létezik, az ENSZ nem ismerte el. Az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) 1988-ban Algírban nyilatkozatot adott ki a független palesztin államról, melyben (hallgatólagosan) elismerte Izrael állam létét, és 1967 előtti határait. Az Izrael által 1967 óta megszállt területeken (Ciszjordánia és Gazai övezet) az önálló (független) közigazgatás megteremtésére hozta létre a PFSZ (PLO) a Palesztin (Nemzeti) Hatóságot.

3. Mi? A Palesztin Hatóság az egy ország?
Igen. (……) 103 ország hivatalosan elismerte, képviselete van az ENSZ-ben,……”

Tévedés. Az ENSZ-ben szavazati jog nélkül a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) képviseli a palesztinai arabokat. (lásd 2. pont.)

.

4. Miért nem önálló?
Mert a határait Izrael, illetve Egyiptom ellenőrzi. A víz- és áramellátás, illetve a távközlési hálózat is Izrael kezében van. A területet folyamatos embargók és gazdasági blokádok sújtották az elmúlt években, a lakosság ki- és beutazását is tiltották vagy korlátozták. Magas a munkanélküliség, a lakosság több mint fele a szegénységi küszöb alatt él, nincs mindig víz, villany és élelmiszer. Az ország főként nemzetközi segélyekből tartja el magát. Gáza tulajdonképpen egy nagy szociális otthon, egy kőházakból álló menekülttábor, hiszen a más területekről elűzött palesztinok most itt élnek.

Csúsztatások tömkelege. Miért nem lehetne önálló, ha határait két szomszédos ország ellenőrzi? Gondoljunk csak Liechtenstein-re vagy Andorrára, esetleg Monaco-ra. Az „elmúlt évek” = 2007 nyara óta értendő, amikor a puccsal hatalomra került, és terrorszervezetként nyilvántartott Hamas miatt a palesztin állam megalakulását támogató és szorgalmazó erők gazdasági blokád alá vették az övezetet. Gáza nem (önálló) ország, mint azt Joób Sándor sugallja, hanem a születendő palesztin állam része, ahogy az a 2. pontra adott válaszban szerepel. A „más területek”-et is megnevezhette volna a szerző, hiszen a radikális palesztin szervezetek miatt Jordániából és Libanonból is távozniuk kellett a palesztinai arabok egy részének az elmúlt évtizedek folyamán.

.

5. Melyik oldalon haltak meg többen?
Az Izrael ellen 2008 decembere óta irányuló rakétatámadásokban egy katona és három civil halt meg, köztük egy ott élő beduin. A Gázai övezetben indított izraeli offenzíva alatt eddig közel 700-an haltak meg és legalább 2000-en sebesültek meg, de hivatalos adatok nem ismertek.

Már a kérdésfeltevés is az elhíresült „véralgebrára” emlékeztet, de fogadjuk el jogosságát, elvégre biztos, hogy sokak fejében megfordul ez a kérdés. A válasz azonban pontatlan, félrevezető, de nevezhetjük egyszerűen rosszindulatúnak, hiszen arról hallgat, hogy a halottak többsége egyenruhás fegyveres, azaz a Hamas katonái.

.

.

6. „….Izrael a légitámadások előtt szórólapokat szórt a Gázai övezebe. Felszólította az ott élőket, hogy bombázni fognak, és inkább ők maguk árulják el a Hamász rejtekhelyeit…..”

A szerző azt sugallja, hogy itt valami rafinált (zsidó) trükk van: az izraeli hadsereg leszórja a röplapokat, aztán ha a levegőből látják, amint az emberek elhagyják házaikat, akkor odalőnek, hiszen valószínűleg ott bújnak meg a terroristák vagy fegyverraktáraik. A valóság azonban mást mutat. A Hamas szerint nem valamiféle izraeli trükkről, hanem az Abbas vezette Palesztin Hatóság árulásáról van szó. Feltevésük szerint Abbas-ék árulták el a rejtekhelyeket az izraelieknek, ezért a Fatah hívőket szisztematikusan megölték, vagy humanitárius, „testvéri” alapon csak lábon lövik. (Jerusalem Post – amiről a magyar média hallgat)

.

.

7. Miért nem szeretik a palesztinok a zsidókat?
Mert Izrael állam 1948-as megalakulása óta több millió palesztinnak kellett elmenekülnie otthonából, akiket közvetlen vagy közvetett eszközökkel űztek el. A házaikba beköltöztek, vagy ha nem volt szükség rájuk, lerombolták az elhagyott falvakat............

Ez már több mint tévedés! Izrael állam megalakulása körül (1947-49) kevesebb, mint 800.000 arab hagyta el az ENSZ által kijelölt izraeli területeket. Az (elüldözöttek) „házaikba beköltöztek” gondolatmenet, gondolattársítás maga a burkolt, de inkább nyílt antiszemitizmus. A szerző nagyot téved, ha azt hiszi, hogy a Kelet-Európában, így Magyarországon történtek (deportált zsidók, kitelepített svábok, szlovákok, majd „osztályidegenek” házaiba, lakásaiba való beköltözés) általános jelenség. Csak egy kis logika: az 1945 előtt már Palesztina területén élt zsidóknak nem volt szükségük az arabok házaira, a cionista mozgalom épp arra épült, hogy a semmiből, (a sivatagban) új hazát teremtsenek. A holocaust túlélőkben, pedig még elevenen élt, az ami velük történt, így semmi pénzért nem költöztek volna be egy elüldözött házába. Különben az izraeliek arra a legbüszkébbek, hogy a sivatagot elhódították, termékeny „földi paradicsommá” változtatták. Talán épp ez az a pont, ahol a cionizmus valóban támadható: többre értékeli magát, mint a környező népeket. Ha innen közelítjük meg a zsidó-arab konfliktust, akkor is egyértelmű, hogy szemenszedett hazugság azt állítani, hogy „az elüldözöttek házaikba beköltözködtek”.

.

8. Kié akkor igazából az a föld, ahol most Izrael van?
A mai Izrael területét mindenki magáénak tudja, csak az a baj, hogy kizárólagos joggal. Ezen a földön évezredek óta élnek zsidók és arabok........

Vajon egy picit is elgondolkodott a szerző mielőtt ezt leírta volna?

A zsidók közel 6000 évre (idén 5769-et írnak) tudják történelmüket visszavezetni, méghozzá a Földközi-tenger, Vörös-tenger, Jordán folyó és a Golan-fennsík által határolt területen. Részletek az egyik legrégebbi könyvben, a Bibliában. Az arabok megjelenését Krisztus előtt kb. ezer évre becsülik az Arábiai félszigeten. Az iszlám naptár szerint idén 1430-at írunk, mivel Mohamed próféta Mekkából Medinába menetelének idejétől számítják időszámításukat. Az arab útlevelekben is eszerint jegyzik a születési dátumot. (a most 73 éves Mahmoud Abbas pl. 1357-ben született) Az arab vagy muzlim hódoltság (arabul Fatah) csak a Római Birodalom bukása, kettéválása után a VII. században vált világhatalmi tényezővé Észak-Afrikában, az Ibéria-félszigettől Indiáig, amikor a palesztinai zsidóság többsége már az európai diaszpórában élt. A XIX. század végén Európában felerősödött az antiszemitizmus. Ugyanekkor Oroszországban a pogromok váltak egyre gyakoriabbá. Majd vérvádi perek söpörtek végig a kontinensen. A Dreyfus ügyben pedig a francia hatóságok egy katonatisztet – mint később kiderült – származása miatt hurcoltak meg ártatlanul, kiáltottak ki bűnbaknak (német kémnek). Ez az eset ébresztette rá a budapesti születésű Theodor Herzl Tivadart, hogy a zsidóságra nagy veszély leselkedik, ha az antiszemitizmus valahol Európában állami szintre emelkedik. Mozgalmat indított a zsidóság összefogására és Európán kívüli letelepítésére, államalapításra. A mozgalom vezetői végül az ősi, bibliai földre való visszatérés mellett döntöttek. A jeruzsálemi Sion (Zion)-hegyről nevezték el mozgalmukat cionizmusnak. Herzl ötletét elvben mindenki üdvözölte, megvalósításában viszont már csak kevesen, főleg lelkes fiatalok voltak hajlandók aktívan részt venni. Az első tömeges kivándorlást az 1905-ös orosz forradalmat követő megtorlás és pogromok indították el. Majd az antiszemitizmus fokozatos állami szintű térnyerése irányította nemcsak az üldözöttek figyelmét a brit mandátumi területre: Palesztinára. Végül a Holocaust ébresztette rá a világot a zsidó állam megteremtésének szükségességére az Ígéret földjén.

.

.

9. De meg lehet oldani ezt a helyzetet F-16-osokkal és tankokkal?
Katonai szakértők szerint igen. 2006-ban Izrael megtámadta Dél-Libanont,, ahonnan akkor a Hamásszal szimpatizáló Hezbollah lőtte rakétákkal Izraelt. Azóta abból az irányból nem lőnek. ......

Pontosítás. Izrael Libanont támadta meg, mivel a bejrúti kormány képtelen volt déli határvidékétől távol tartani a Hezbollah terrorszervezetet, ill. megakadályozni a rakéták libanoni területről való kilövését. Jeruzsálem és Bejrút végül megállapodott, hogy a libanoni hadsereg képes lesz az ország déli részének őrzésére. Ez Gáza esetében nem lehetséges, hiszen a tárgyalófél a Ramallah-ban székelő Palesztin Hatóság, melynek (jelenleg) nincs ereje, hatalma az övezet ellenőrzése felett.

.

.

10. Lesz itt valaha béke?
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa tűzszünetre szólított fel, és Egyiptom is megpróbál közvetíteni. Lehet, hogy lesz tűzszünet, de béke nem. Vannak szélsőségesek mindkét oldalon, akik ezt megakadályozzák, meg nehéz olyan embert találni még Gázában és Izraelben, akinek ne lennének sérelmei.

Ez több mint csúsztatás! Hiszen a kiskáté készítője egyenlőségjelet tesz egy terrorszervezet és egy parlamentáris demokrácián alapuló jogállam közé.

.

- . -

.

Végezetül néhány kérdés, melyre szívesen fogadnám a szerző objektív válaszát egy javított kiskátéban.

.
- A környező arab országok miért nem fogadták be a menekülteket, a testvéreiket 1948 óta? Miért hagyták, hagyják, hogy menekülttáborokban tengessék életüket? Amennyire az európai történelmet ismerem, se Németország (1945), se Magyarország (1920) nem tartotta, (tartja még mindig!) az elmenekült, elűzött testvéreiket a határmentén (menekült) táborokban.........

- Milyen állampolgárok a gázaik?

.

- Az arab államok miért nem adnak állampolgárságot a gázaiaknak? Esetleg kettősállampolgárságot?

.

- Milyen útlevéllel utaznak a gázaiak?

- Egyiptom miért nem tesz/tett semmit a határán fúrt alagutak ellen?

.

- Hogyan lehetséges, hogy egyiptomi területről csempészik be (alagutakon keresztül) az iráni fegyvereket? Azok honnan és hogyan kerülnek (észrevétlenül) egyiptomi felségterületre?

- Miért egy nem arab ország (Irán) támogatja, pénzeli, fegyverzi az arab terrorszervezeteket (Hamas, Hezbollah) ? - és ezt az arab országok miért tűrik el?

.

Kiegészítés

Egy kedves olvasóm hívta fel figyelmemet a Gáza név eredetére, melyről a Joób-féle kiskáté ezt írja:

Miért hívják Gázai övezetnek?
Gáza városa után nevezték el így, ami arabul tövisest jelent. ………

Nem tudom, a szerző honnan vette ezt a („tövises”) fordítást és értelmezést, elnevezést, mivel az Interneten sehol sem találom. Pontosabban, több helyen (wikipedia, abarim publication) is megtaláltam Gáza nevét és jelentését, igaz nem arabul, hanem héberül, méghozzá (bibliai) óhéberül, mi több „kánaánitul”, ami annyit jelent, mint erős (strong). A város arab nevének értelmének, eredetének keresése közben visszatérő utalás volt, hogy Gaza a világ egyik legrégebbi városa, és arab neve a héberből származik, amit magyarra „erődítmény”-nek lehetne fordítani (az angol stroonghold közvetítésével). De már az egyiptomiak is megemlítik vagy 1500 évvel Krisztus előtt, méghozzá Gazzat néven, aminek kb. a „díjazott város” a jelentése. Sőt, az arabok a Gazzat Hamish néven is szokták említeni, ami Mohamed próféta dédapjára Hamish-ra utal, mivel állítólag itt, Gáza városában, temették el. Gaza különben jelentős kikötő és kereskedelmi központ volt az ókorban Egyiptom és Szíria közötti karavánút mentén. Ezenkívül bibliai vonatkozása is van, hiszen Gaza a színhelye a Sámson és Delila történetnek.

.

Fejlemény (09.01.2009)

Úgy tűnik az index.hu (tán maga Joób Sándor) is olvasta ezt a „Hibajegyzék”-et, mert vasárnap koradélután ( 2009. 01. 09., 17:42 Frissítve: 4 órája) a Palesztin Hatóságra vonatkozó részt (nálam 2. és 3. pont) minden külön értesítés vagy megjegyzés nélkül javították, pontosabban: teljesen átírták. A többi hülyeség javítása még hátra van, pl. Gáza arab nevének jelentése, vagy az erősen antiszemita gondolattársításra utaló, abszolút alaptalan állítás, miszerint "a palesztinok azért nem szeretik a zsidókat", mert azok, (az elmenekültek) "házaikba beköltöztek".

.

Kapcsolódó anyagok

A gázai valóság (Monday, January 05, 2009)

Hatvan év dióhéjban (Monday, February 18, 2008)

.

.

Ukrajna 2014

Az alaphelyzet (amiről a világ hallgat) 

Oroszország évszázados vágya volt, hogy „meleg vizű tengerre jusson ki”. Ez a 18. században sikerült is, amikor Patyomkin herceg 1783. május 13-án Szevasztopolban megalapította az első orosz hadikikötőt, majd az évek folyamán szinte az egész Krím-félsziget az orosz fekete-tengeri flotta állandó állomáshelye lett. Sorra épültek a hajógyárak, a hadikikötők, ahonnan később a Földközi-tengerre is kijutott a szovjet-orosz hadiflotta. A Krím-ért, pontosabban a támaszpontokért, még háborút is vívott Oroszország a Fekete-tenger déli részét kezében tartó Ottomán Birodalom ellen. (Krimi háború 1853-56). Vallás-háborúnak indult, pontosabban a Török Birodalom területén élő keresztények (katolikusok és ortodoxok) védelmében. Franciaország és Nagy-Britannia azonban attól tartva, hogy Oroszország a térségben területi előnyökhöz juthat, a törökök pártjára álltak. A katolikus Habsburg-ház ebből kimaradt, és ezzel hálálta meg az 1849-es magyar szabadságharc elleni orosz segítséget.

Különben a krími háború mai napig hatással van a térségre, az azóta vívott csaták, „lakosságcserék”, nacionalista mozgalmak eredménye a jelenlegi Ukrajna, Moldova, Bulgária, Románia, Görögország, Törökország, Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia, azaz a Fekete-tenger környéke és a Kaukázus vidéke. Beleértve a Krím-félszigetet is, melynek rövid legújabb kori története 

1921-ben, mint autonóm SZSZK került a Szovjetunióhoz.

1942-ben náci megszállás. Ezért

1944-ben a kollaborálás gyanúja miatt Sztálin parancsára a teljes (muszlim!) tatár lakosságot (kb. 300.000 ember!) kitelepítették.

1945-ben Sztálin megvonta az autonóm köztársaság (SZSZK) „rangot”, és az Oroszországi SZSZSZK egyik területének, járásának (oblaszty) nevezték ki, „fokozták le”.

1954-ben (Sztálin halála utáni évben!) Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt első titkára, a „krimi oblaszty”-ot, tehát területet, járást az Ukrán SZSZK-hoz kapcsolta, pontosabban „ajándékozta”. E nemes gesztus háttere: 1954-ben ünnepelte a Szovjetunió cári Oroszország és Ukrajna egyesülésének 300. évfordulóját. Hruscsovot még 1939-ben nevezte ki Sztálin Ukrajna kormányzójának, és egyúttal megbízta az 1934-ben elkezdett politikai tisztogatások folytatásával. Feltehetőleg emiatt, no meg (talán) az (1932-es) ukrajnai éhínség miatt érzett lelkiismeret furdalása vitte rá Hruscsovot erre az egyéni és önkényes területajándékozásra. A Krím-et, a cári idők orosz Riviéráját, már Lenin is a munkásosztály üdülőparadicsomának akarta megtenni. Különben az orosz származású Hruscsov ukrán bányászként kezdte pályafutását.

Hruscsov halála után elterjedt, hogy a Krím elajándékozását a párt első titkára illuminált állapotban követte el. Ennél sokkal hihetőbb dédunokája, aki könyvében azt írja, hogy az „elajándékozás” 15 perc alatt történt, mert a jelenlévő Politikai Bizottsági tagok közül, senki sem mert ellenkezni. Anno 1954 – alig egy évvel Sztálin halála után!

Most, pedig, lássuk, hogyan is alakult Ukrajna helyzete a cári Oroszország megszűnésétől, és lett mára Európa legnagyobb országa: 603,628 km2 – kétszer akkora, mint Németország (357,021 km2). A hivatalos nyelvek száma 18, ergo egy soknemzetiségű ország, köztársaság. Területe mindig is megosztott volt. Sőt, az elnevezése (Ukrajna = határszéli, határ menti) is vitatott, éppúgy, mint a lakosság elnevezése, az ukrán is, mely csak a XX. sz. elején vált általánossá. A latin, vagy angol, német írásokban az évszázadok során a „rutén” terjedt el, ami a rut-rus és a szláv ruszij (vörös) szóból eredet, és a "vörösorosz”-ra utal, azzal a logikával, hogy van orosz, fehérorosz és vörösorosz. 

Története során Ukrajna először csak 1939. szeptember 17. után, mint szovjet tagköztársaság lett egységes, amikor a nácikkal kötött paktum értelmében a Szovjetunió orvul megtámadta, és keleti irányból lerohanta Lengyelországot. Akkoriban született meg az, az álszent, hamis, hazug szovjet propagandaszöveg, miszerint a Vörös Hadsereg a nácik elől „védte meg” és foglalta el Nyugat-Ukrajnát. Ez a hazugság napjainkban is elevenen él, pedig Lengyelország szovjet megtámadása (1939. szept. 17) és lerohanása előtt ez a geopolitikai fogalom (Nyugat-Ukrajna) nem létezett!

Még a II. világháború befejezése előtt Sztálin meggyőzte a nyugati szövetségeseket, hogy a jobb (kommunista) szavazati arány érdekében az ENSZ alapító tagjai közé vegyék fel Belorussziát és Ukrajnát. A nyugatiak hozzájárulása ezzel szentesítette az 1939 előtti Kelet-Lengyelország végleges bekebelezését, és 1945-ben „Nyugat-Ukrajna” néven. az Ukrán SZSZK-hoz csatolását. Ukrajna csak 1991-ben lett önálló, szuverén, független köztársaság. Ennek a függetlenségnek az ára, hogy Kyiv (Kijev) garantálta az Orosz (fekete-tengeri) Flotta jelenlétét a Krímben, amiért cserében - a FÁK (Független Államok Közössége) időkben kötött szerződés alapján - Moszkva 2042-ig bérleti díjat fizet. A Krim-félszigeten található hadikikötők és katonai bázisok védelméért, valamint hadiflottája biztonságáért a moszkvai vezetés mindig és mindenkor mindent, és mindenáron meg fog tenni.

Nincs olyan orosz vezető, de talán ország sincs a világon, mely hadseregét, annak bázisait ne védené meg. Különösen, ha egy olyan stratégiailag létfontosságúról van szó, mint az egyetlen meleg vizű haditengerészeti támaszpont. Erről a nyugati média mintha megfeledkezne, és helyette előtérbe kezd kerülni a több évszázados russzofóbia, ami a napóleoni háborúk óta uralja Európát. A vesztes franciák terjesztették először a barbár és ázsiai népségről szóló hiedelmeket, amit aztán a többi európai nép is átvett, és ma is velünk él. Ezt a gyűlöletet tápláló, sztereotip előítéletet csak fokozta a XX. századi bolsevik imperialista birodalmi terjeszkedési politika, a szovjet-diktatúra és ideológiája. Ma Hitlerhez hasonlítják Sztálint, pedig kegyetlen rendszere nélkül a II. világháború végkimenetele jelentősen elhúzódott volna. Az iskolákban nem tanítják, hogy a cári Oroszország európai területének nagy részét  (Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Besszarábia (Moldova), stb.) a bolsevikok miatt veszítette el. Ugyanis a breszt-litovszki különbéke (1918. március 3.) következtében ezek a területek még az I. világháború befejezése (1918. nov.) előtt német és osztrák-magyar kézre kerültek. Majd a versailles-i béketárgyalásokon már a vesztesektől „vették el”, és alakultak meg területükön az új nemzetállamok, köztársaságok. Lenin a (bolsevik) hatalom megszilárdítása érdekében (ideiglenesen) lemondott róluk, már csak azért is, mert a párizsi békediktátumok idején Szovjet-Oroszországot egyetlen ország sem ismerte el.

Húsz évvel később, 1939-ben, Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktummal szerezte vissza a cári Oroszország I. világháborúban elvesztett területeit. Magyarán, Hitler és Sztálin megpróbálta visszaállítani a versaillesi-i béke előtti európai hatalmi állapotokat. Az 1941-es náci orvtámadás visszaverésével, majd hitleri Németország teljes legyőzésével 1945-től a Szovjetunió jogot formált Közép-Európa keleti felére. A Sztálin utáni szovjetvezetés pedig politikai és katonai világhatalommá fejlesztette a diktatúrán és félelmen alapuló bolsevik birodalmat. A rendszer megreformálására tett kísérlet kudarcra volt ítélve, és a Szovjetunió 1991-ben megszűnt.

Putyin nem hódítani akar, hanem az orosz nyelvű területeket megtartani. A stratégiailag létfontosságú területekről, támaszpontokról nem mondhat le. Kár, hogy ezt a Nyugat nem akarja megérteni. Megjegyzendő: a Szovjetunió felbomlása óta 16 (nem szláv!) egykori tagköztársaság fordított hátat Moszkvának, és került „nyugati befolyás” alá. Közülük többen az EU tagjai (is) lettek. Érdekességként: az orosz csak Oroszországban államnyelv. Belorussziában második államnyelv, Kazahsztánban hivatalos nyelv, Kirgizisztánban második hivatalos nyelv, Tádzsikisztánban pedig közvetítő nyelv.

Ha már krízis, akkor a mostani krími helyzet az 1962-es kubai válságra emlékeztet. Az amerikaiakat a nyugati féltekén megjelent szovjet rakétákon kívül, Guantánamo esetleges elvesztése izgatta. Végül megoldották. Kuba lehet kommunista, de a támaszpont amerikai marad! Talán még van, aki emlékszik rá, mikor Castro-ék elzárták a támaszpont közműellátását, köztünk a legfájóbbat, az ivóvizet. Vajon a demokrata és Béke-Nobeldíjas Obama, valamint tanácsadói erre miért nem akarnak emlékezni?

Moszkva szinte Ukrajna függetlenné válása óta aggódik a „nyugat-ukrajnai” nacionalisták miatt. Valóságos félelemkeltő hecckampány folyik mindkét oldalon. Putyinék a nacionalistáktól félnek, az ukránok meg a szovjet időkre emlékeztető oroszoktól. Igen, úgy tűnik a Putyin vezette Oroszország fél. Fél, hogy a (nyugat-ukrán) nacionalisták kerülnek hatalomra és felmondják az államszerződéseket, terrorizálják a lakosságot (különösen az orosz nemzetiségűeket), megtámadják és kárt okoznak az orosz katonai létesítményekben, mindenekelőtt az ukrán államtól bérelt orosz haditengerészeti támaszpontokban, hajógyárakban, vagy az odavezető utakban, közművezetékekben. Oroszország nagyon fél, és védekezik. Hogy a védekezés mennyire felel meg a nemzetközi jognak, arról lehet, sőt kell tárgyalni, és valamennyi félnek elfogadható megoldást keresni.

A Krím-félsziget évszázadok óta Oroszországhoz tartozott. Mint feljebb már jeleztem, Sztálin 1945-ben megvonta az autonóm köztársasági rangot, és az Orosz Föderáció egyik területének, járásának fokozta le. 1954-ben pedig Hruscsov, az érintettek megkérdezése nélkül, egy tollvonással a területet és (orosz) lakóit egy másik tagköztársasághoz csatolta. Ukrajna 1991-es függetlenné válásának alapfeltétele volt, hogy a Krím ismét autonóm köztársaság legyen, mely (némi) biztonságot nyújtott a területén található orosz stratégiai támaszpontoknak, amiért Moszkva bérleti díjat fizet a központi ukrán kormánynak, Kijevnek. Ennek az autonóm köztársaságnak a lakói döntöttek most úgy (népszavazással), hogy egy kommunista diktátor (Hruscsov) 60 évvel ezelőtti önkényes elhatározását felülírva vissza kívánnak térni a több évszázados orosz közigazgatáshoz.

Nyugat-Ukrajna és a nacionalisták

Nyugat-Ukrajna sohasem volt része a cári Oroszországnak. A geopolitikai elnevezést 1939-ben kreálta a Sztálin vezette Szovjetunió. Nyugat-Ukrajna a 13. században Magyarországhoz tartozott. Akkoriban Halics-nak hívták, és Katona József Bánk bán című művéből közismert. A színmű a királyi udvar intrikáit mutatja be, miközben a király (II. András) hódító háborút vív a Kárpátokon túli területekért. Később a Habsburg korona része lett Galícia és Lodoméria néven. Ez már a 18.-19. század. A lakosság összetételét tekintve ez az országrész volt a Habsburg birodalom legvegyesebb területe: lengyelek, rutének (ukránok), oroszok, németek, örmények, zsidók, moldávok, magyarok, cigányok, stb. lakták. Nyugat-Galíciában a lengyelek, Kelet-Galíciában a rutének(ukránok) voltak többségben. A zsidók és örmények a kereskedelmet tartották kézben, így szinte mindenhol fellelhetők voltak, annak ellenére, hogy a lakosságnak csak 8 százalékát tették ki. A monarchiabeli népszámlálások azért pontatlanok, mert a megkérdezetteket nem a nemzetiségük, hanem a hétköznapi életben használt nyelvük szerint csoportosították. Vallási megosztásban a lengyelek római katolikusok voltak, a rutének pedig görög katolikusok, akiket két egyház is képviselt: az ukrán görögkeleti és a ruszin görögkeleti egyház.

A Kiegyezéssel egy időben, 1867-ben, Galícia autonómiát kapott, melyben a lengyelek domináltak, olyannyira, hogy a hivatalos nyelv a lengyel lett, a német csak a hadseregre (K.u.K.) és az államvasutakra korlátozódott. Galícia összlakossága 1914-ben több mint nyolcmillió volt. Fbből 54.75 % lengyel és 42.20 % rutén (ukrán). Nyugat-Galíciában (fővárosa Kraków/Krakkó/Krakau) a lengyelek voltak többségben, és ők adták a nemesség és a városi lakosság többségét. Kelet-Galíciában (fővárosa Lemberg/Lwów/Lvov/Lviv) a nagybirtokosok lengyelek voltak, a parasztok pedig ruténok (ukránok). Az 1867-es galíciai Kiegyezés meghozta a vallási és nemzetiségi emancipációt. Az itt élő (askenázi) zsidók a némethez hasonló jiddis nyelvet beszélték, melyet héber betűkkel írtak. A hétköznapi társalgás nyelve a német és a lengyel volt. Mivel a lakosság többségét a lengyelek tették ki, így a kulcspozíciók betöltéséhez is a lengyel kellett. Ezért a zsidóság asszimilációja is a lengyelek irányába fordult. Hamarosan a lengyel nemesség is „rákapott” a kapitalizmus ízére, a szövetkezetek és kereskedelmi láncok szervezésére, mely egyúttal háttérbe szorította az addig hagyományosan kisipari (és egyéni) zsidó foglalkozásokat. A lengyelek segítségére sietett a római katolikus egyház is, mely szabad utat engedett az antiszemitizmusnak, pl. a vérvádnak.

A (XX.) századfordulóra Kelet-Galíciában elszaporodtak az agrársztrájkok, azaz a rutén (ukrán) parasztok elégedetlenségei. Az általános választójog bevezetésével megnőtt az ukránok száma a galíciai parlamentben, sőt elérték, hogy Lembergben ukrán egyetem legyen. Közben cári Oroszország egyre jobban elnyomta a területén élő ukránokat, akik Nyugat felé vették útjukat. Emiatt nőtt a galíciai lengyelek és ukránok közti feszültség, melynek az I. világháború vetett véget. A lengyelek javára.

Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását követő rövid időre Galícia területén is megalakulnak a nemzetiségi köztársaságok. A volt cári területen az Ukrán Népköztársaság, azaz a bolsevista ukrán állam, Kelet-Galícia területén pedig a politikai függetlenséget hirdető Nyugat Ukrajnai Népköztársaság. Mivel Kelet-Galíciában csak a fővárosban, Lembergben, voltak többségben a lengyelek (60 %) ezért a lengyel lakosság védelmében fegyveres összecsapásokra került sor az Ukrajna függetlenségéért harcolók, és az egységes (Nagy-) Lengyelországot megteremteni kívánó Pilsudski marsall csapatai között. A helyzetet csak bonyolította Szovjet-Oroszország, mely a világforradalom jegyében akarta területeit növelni. Pontosabban az I. világháborúban elvesztett cári területeket visszaszerezni. Az ukránok két tűz közzé kerültek, hiszen független Ukrajnát sem a lengyel, sem a szovjet nem akart. Végül a rigai békével (1921) közel 150 év után ismét megalakult Lengyelország, amelynek dél-keleti területei megegyeztek az egykori Galícia területével. A békeévekben (1920-1939) ukrán részről erős és időnként erőszakos nacionalista mozgalom indult a történelem során még sosem létezett független Ukrajna megteremtésére.

Kelet-Galicia területén különféle fegyveres csoportok, egységek alakultak. Mindvégig a legnagyobb ellenség a Szovjetunió volt. Habár 1939 őszétől a lengyel területeket megszálló szovjetek az ukránokat és a zsidó származásúakat helyezték a közigazgatásba, miközben a lengyel lakosságot részben (Szibériába) száműzték, ill. tömeggyilkosságoktól sem riadva vissza terrorizálták. Azok az ukránok, akik már a Monarchia idején is egy független Ukrajnáról álmodoztak 1941 nyarán a nácikat barátként fogadták. Abban reménykedtek, hogy segítségükkel elnyerhetik a rég várt állami szuverenitást és függetlenséget. Már a „barátság” kezdetén ki kellett ábrándulniuk. Legendás vezetőjük, Stepan Bandera, nyolc nappal a Szovjetunió elleni náci támadás után Lviv-ben kikiáltotta a független Ukrán államot. Mire a nácik koncentrációs táborba zárták. Ennek ellenére a kommunista történetírás nácinak tartja. A hadiszerencse fordultával, a nácik már keresték az ukránokkal való együttműködést. 100.000 fős Waffen SS alakulatot állítottak fel, akik a szovjet ellen harcoltak. Ugyanakkor a lengyelek és a zsidók irtásában is kivették részüket. Az egész ukrán nacionalista mozgalom rákfenéje, hogy mindenki ellen harcolnak, pontosabban kegyetlenül és brutálisan lépnek fel. Ez történt napjainkban is. És emiatt a „kiszámíthatatlanság” miatt keltenek félelmet. Sajnos, a szabadságszeretők mintha nem akarnák ezt észrevenni, és nem a kompromisszumra törekednek, hanem a körülmények alapos és őszinte ismerete nélkül előítéletekkel élnek. „Putyin rossz. A nacionalistákat is keblükre ölelő kijevi vezetés jó”.

Külön említést érdemel Kárpátalja, mely csak 1945 óta tartozik Ukrajnához, még pedig a Szovjetunió döntése alapján, amit ugyancsak a történészek és az „oknyomozó újságírók” figyelmébe ajánlok. Amíg az Osztrák-Magyar Monarchia idején (1867-1918) a Kárpátok külső lejtői melletti területek a Habsburg koronához tartoztak (Galícia), addig a hegyvonulat belső oldala a magyar koronához. Ez a terület Ruszinföld, vagy Ruszinszkó, ahol a lakosság többsége ruszin vagy rutén, és szép számmal keveredtek magyarok, zsidók, németek és kis számban románok. A Trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte Ruszinföldet, majd 1939-ben a magyar királyi hadsereg (náci-német tiltás ellenére) bevonult erre a területre. Az ukrán nacionalisták ezt is számon tartják. Moszkvában meg azt, hogy 1941-től jó volt az együttműködés a magyarok által megszállt és ellenőrzött területeken a helyi ukrán rendőrséggel, milíciákkal, fegyveres csoportokkal. Az ukrán nacionalisták sokat segítettek a partizánok elleni harcban, amiért cserében a magyarok szemet hunytak a zsidóirtások felett. Ez még kibeszéletlen téma hetvenvalahány év távlatából. Egyúttal (nemcsak) a magyar külügy figyelmébe: a Kárpátok vonulatában élő mintegy egymillió ruszin külön nemzetiségnek tekinti magát, és hevesen tiltakoznak, ha valaki ukránnak vagy orosznak nevezi őket.

Végkövetkeztetés

Oroszországnak be kell látnia, hogy nem szuperhatalom. Sohasem volt az. Csak (nukleáris) katonai ereje tette azzá a világ vezető gazdasági nagyhatalmával szemben. Ugyanakkor a világ legnagyobb területű országa, természeti kincsekben szinte kimeríthetetlen. Az ebből fakadó gazdasági ereje miatt egyszerűen nem lehet ignorálni, „leírni”, kihagyni a világ gazdasági életéből. A szankciók nevetségesek, ill. nagyon jól mutatják, hogy a nyugati világ mennyire nem tudja nélkülözni Oroszországot.

Az Egyesült Államok is mintha a hidegháború korát élné. Nagy szavak, fenyegetések. Más semmi. Ez már akkor megmutatkozott, mikor Obama elnök Szíria bombázásával fenyegetőzött. Aztán mikor Putyin emlékeztette, hogy az egyik szír kikötő – orosz személyzettel! – Oroszország egyetlen haditengerészeti támaszpontja a Földközi-tengeren, az amerikai elnök többé nem beszélt bombázásról. Sőt, a média is mintha azóta megfeledkezett volna a polgárháborúról, a civilek, öregek, gyerekek gyilkolásáról, a többszázezer menekültről és a jordániai menekült táborokról.

Érdekes, miközben a vezető politikusok, „békeharcosok”, és a „nyugati” média Putyint kiáltja ki agresszornak, a hangos és lelkes, no meg harcias amerikai és nyugat-európai baloldal ez idáig, valahogy nem lepte el New York, London, Párizs vagy Berlin utcáit, hogy tiltakozzon az orosz agresszió ellen.

Az EU sem az, aminek nevezi magát. Még mindig csak egy Gazdasági Közösség, amit az évszázados két ellenség: Franciaország és Németország bölcs vezetői alapítottak azzal a szándékkal, hogy ha a lakosság életszínvonala azonos, azaz a „gyomrok teli vannak”, akkor a jólét miatt az irigység minden formája (nacionalizmus, antiszemitizmus, stb.) háttérbe szorul. Ennek a nemes ötletnek és célnak a természetes fejlődését és lassú terjeszkedését akadályozta meg a szovjet blokk felbomlása. Az EGK-nak (Európai Gazdasági Közösség) gyors politikai döntést kellett hoznia, nehogy keleti csórikámék elinduljanak Nyugat-felé és, mint a sáskák, mindent elpusztítsanak. Ekkor született meg a „kétlépcsős” Európa: a (gazdag) nyugat-európaiaknak az euró-övezet, a csóróknak pedig, mint illúzió és remény az EU. Az EU aztán rájött, hogy fantasztikus felvevőpiac és üzlet az Unió bővítése. Ukrajna a maga közel 45 milliós lakójával remek (fel)vásárlóerő. Az, hogy elvakult nacionalisták, esetleg antiszemiták, vagy talán nem demokraták, kit érdekel? De hogyan is lennének demokraták, amikor történelmük során eddig még sohasem voltak függetlenek?

Sok nyitott kérdés. Sajnos még a felvetésekkel is tartozik a nyugati világ. Hát még a válaszokkal ! 

Kapcsolódó anyag

Az "ukránkérdés" történelmi háttere     Sunday, March 02, 2014