Ki mit tud Ukrajnáról

Mintha szeptemberre elült volna az Ukrajna körüli nyári háborús hiszti. Ennek első (komoly) jele volt, hogy a NATO-csúcs záróközleménye a túszokat nyilvánosan lefejező Iszlám Állam elleni fellépésről szólt. Obama már előzőleg Észtországban is inkább a békéről, sőt a demokráciáról beszélt, amit mindenáron meg kell védeni, mintsem a „putyini veszedelem” elleni védekezésről. Logikus és jól megfontolt stratégiának bizonyult, hogy Lengyelország helyett a Baltikumba látogatott az amerikai elnök, hogy a helyszínen biztosítsa az ott élő (nem szláv) népeket országaik szuverenitásáról. A Krím-félsziget visszacsatolása miatti aggódás a három balti államban nem volt alaptalan.

A cári Oroszországhoz tartozott Észtország például az I. világháború idején, de már a bolsevikok alatt vált függetlenné 1918. februárjában, amikor a németek előretörése miatt Lenin hatalmas területeket adott fel a forradalma védelmére. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően 1939. szeptember 26-án (tehát Lengyelország közös megszállását követő napokban) a szovjet haditengerészet őrjáratba kezdett Tallinn előtt, mondván, Észtország védelme „közös érdek”, és ezért kikényszerítették a tallini kormánytól 25.000 szovjet katona észtországi állomástatását. 1940-ben, amikor a világ Párizs náci megszállására figyelt, Sztálin megszállta Észtországot, és azon nyomban a Szovjetunió szövetségi tagköztársaságának nyilvánította. A Krím-félsziget idén tavaszi elcsatolása sok analóg emlékezetet hozott elő.

Ezenkívül, a Baltikum második világháborús története és sorsa is sok hasonlóságot mutat Ukrajnával. A Szovjetunió által bekebelezett észtek is felszabadítóként fogadták a nácikat, aztán hamar rájöttek, hogy csöbörből vödörbe estek. A szovjettől azonban az első perctől féltek és mindvégig harcoltak ellenük. Hol a Finn Hadseregben, hol a Waffen-SS-ben. A Vörös Hadsereg visszatérte újabb tömeges emberáldozatot (kitelepítést, szibériai száműzetést, stb.) követelt az észtektől, valamint orosz akjúak betelepítését.

Ezek ismeretében érthető, hogy valóságos pánik hangulat uralkodott az ukrán események hallatán, amit a nyugati „mainstream” média csak fokozott. Ez az orosz (Putyin) ellenesség augusztusra érte el tetőfokát a maláj gép lelövését követően, valamint az állítólagos orosz „invázió”-ról terjesztett kijevi rémhírek hatására. A putyini „invázió”-ról szóló ukrán állítást egyetlen nyugati hírszerzés sem jelentette, illetve nem erősítette meg. Mint utólag kiderült, Porosenko elnök így akart fegyvereket (és katonai támogatást) kicsikarni a Nyugattól.

A mesterségesen szított feszültség, (hideg)háborús hangulat aztán szeptember elejére szinte egyik napról a másikra megszűnt. Merkel német kancellár már a NATO csúcs előtt jelezte, hogy Németország nem kíván semmiféle katonai megoldásban részt venni, és nem támogatja Ukrajna teljesjogú felvételét a NATO-ba sem. Helyette további szankciókat javasolt Oroszország ellen, amiket azonban azonnal fel kívánt oldani, amint a helyzet enyhül. A héjának ismert NATO főtitkár, a dán Rasmussen, még tett egy-két harcias kijelentést, melynek következtében NATO hadgyakorlatot tartottak Ukrajna területén, valamint néhány száz amerikai katona állomásoztatását rendelték el Lengyelországban és a Baltikumban.

Igaz, közben sikerült tárgyaló asztalhoz ültetni (Minszkben) Porosenko ukrán, és Putyin orosz elnököt, ahol a vendéglátó és közvetítő az a fehérorosz Lukasenka volt, akit a nyugati sajtó előszeretettel Európa utolsó diktátorának nevez. Putyin világossá tette, hogy az ukrán konfliktus ukrán belügy, ezért nem vele (Oroszországgal), hanem a szakadárokkal kell a tárgyalóasztalhoz ülni és tűzszünetet kötni. Ez végül is megtörtént. Sőt a napokban (szeptember 19.) aláírtak egy véglegesnek tűnő fegyvernyugvást, melynek része a nehézfegyverek, rakéták és a külföldi zsoldosok mindkét oldalról való eltávolítása. Porosenko elnök ugyancsak a napokban jelezte, hogy a két szakadár (nép)köztársaságnak kivételes jogokat biztosítanak Ukrajnán belül. Mindent összevetve (egyelőre), úgy tűnik Putyin helyzetét megerősítve került ki az idén tavasz óta folyó ukrán belviszályból, annak ellenére, hogy a (nyugati) maistream média megpróbálta a gonosz képében a konfliktus középpontjába állítani.

Ehhez hozzájárult a világpolitika alakulása is, mindenekelőtt az Iszlám Állam elleni harc részeként Szíria amerikai bombázása, amihez Washington ismét elővette Putyin személyében az orosz kártyát.

Emlékezetes, hogy az „arab tavasz” részeként tavaly nyáron (2013) már bombázni akarta Szíriát az amerikai elnök, ami aztán nagyon hirtelen elmaradt. A washingtoni neocon (neokonzervatív) körök régóta „kormányváltást” sürgettek a Szovjetunió által alapított szír családi dinasztia (Asszad) elűzésére. Az okot a szíriai felkelők és a damaszkuszi kormánycsapatok közti rakétatámadás adta, ahol a rakétafejek mérges gázt (szarin) tartalmaztak. Ezért a washingtoni kormányzat légitámadást helyezett kilátásba, annak ellenére, hogy sohasem nyert bizonyítást, hogy valóban a kormánycsapatok vetették be ezt a pusztító gázt, mely legalább 300 halálos áldozatot követelt a civil lakosság körében.

Ugyanakkor, a 2013-as amerikai bombázás (terve) veszélyeztette Putyin Oroszországát, hiszen Szíriában (Tartus) található a szovjet időkből megmaradt egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti támaszpont, mely orosz személyzettel üzemel. Putyin ekkor, mint közvetítő lépett közbe a damaszkuszi kormány érdekében, és megígérte Obamának, hogy a szír vegyi fegyvereket megsemmisítés céljából átadják az ENSZ ellenőröknek. Az orosz elnök ezzel keresztülhúzta a washingtoni neocon héják számítását, hiszen elmaradt az Asszad fiú és családja eltávolítása a hatalomból.

Az Iszlám Állam elleni (most szeptemberi) fellépés újabb fordulatot hozott a világpolitikában. Az Egyesült Államok, mint egyetlen katonai és gazdasági világhatalom nem nézhette tétlenül a radikális, bigott szélsőséges iszlám terrorista erők térhódítását és gyilkolásait. A terrorállam elleni harc ismét Szíriára terelte a figyelmet, aminek bombázása most már elkerülhetetlennek bizonyult. Ehhez viszont (mint a múltban, most is) Putyin hozzájárulása is kellett. Igaz, az orosz elnök ENSZ jóváhagyást sürget, de a terrorista iszlám elleni fellépést ő is támogatja. Elvégre Oroszország déli, délkeleti részét is fenyegetheti. Mivel Washingtonnak (de az EU-nak is!) igen fontos az iszlám terrorizmus elleni harc, így az ukrán konfliktus nagyon hamar lekerült a világsajtó első oldaláról.

Manapság már az Oroszország elleni szankciókról, azok hatásáról sincs szó a napi hírekben. Fegyverszünet van. Állítólag törékeny, de van. A brit miniszterelnök is mellőzi eddigi kirohanásait Putyin ellen. Mintha azokat a skót autonómiai választások miatti idegességébe tette volna. Európa csendes. Újra csendes.

Az ukrajnai februári forradalmat követő események idén nyárra már-már hisztérikus hidegháborús hangulatba torkoltak Európa szerte, amelyhez jelentősen hozzájárult a feltűnően egyoldalú tájékoztatás, amely eddig a Szabadvilág hírközlőszerveire nem volt jellemző. Úgy tapasztalom, hogy az Ukrajnáról szóló hírek (szinte) kizárólag a kijevi kormány jelentéseire támaszkodnak. Különösen a szakadároknak nevezett „népköztársaságok”-ban folyó életről, eseményekről hallgat a világ. Néhány történés, esemény és tény, amikhez a nemzetközi tájékoztatás nem ad megfelelő eligazodást.

Népköztársaság

Maga a szó, fogalom a magyar „baloldalban” (részben) pozitív érzéseket kellene, hogy kiváltson. Különösen azok körében, akik az első (nép)köztársaság (1918-1919) miniszterelnökének (gróf Károlyi Mihály) Kossuth-téri szobra eltávolítása ellen tiltakoztak. A második népköztársaság (1949-1989) már a szovjet fegyverek árnyékában működött 40 éven át, ezért közel sem volt olyan "romantikus", mint az őszirózsás forradalom utáni. Hogy a kelet-ukrajnai népköztársaságok valójában milyenek, hogyan működnek, nem tudni. A DK külügyi kabinetvezetője „bábkormány”-nak nevezi. Egy meggyőződéses kommunista e-mail levelezésben pedig ezt írta:

PUTYIN ELÁRULTA A DONYEC-MEDENCÉT, hatalmi játszadozásainak kedvéért. PUTYIN NEM ÉRDEKELT A DONYECKIEK TELJES GYŐZELMÉBEN. Ezt látjuk abban az általa kierőszakolt tűzszünetben, amely derékba törte a néphadsereg végre megindult, egyre sikeresebben és lendületesebben folyó offenzíváját. Aminek nyomán pedig hihető volt az ottani vezetők ígérete: a hónap végéig felszabadítják a két megye teljes területét. Hiába: Putyin oligarchikus, imperialista Oroszországa nem a Szovjetunió!

Majd rákérdeztem:

"...Egy megjegyzés: az elűzött oroszbarát Janukovics is ellenezte a térség elszakadását, kiválását Ukrajnából. Sőt, a szeparatista mozgalmat be is tiltották. Ugyanakkor SEMMIT sem tudtunk meg a (köz)médiából, hogy mi is ez a "népköztársaság"? Hogyan működik? Károlyiék is népköztársaságot kiáltottak ki, meg Rákosiék is ezt a nevet vették fel. Tehát, "elméleti síkon" kérdezem: milyen ez a donyecki népköztársaság? Van alkotmánya? Miben különbözik a szovjet féle "proletárdiktatúrától"? Mondom, semmit sem lehet róla tudni. Pl. államosítás...... Mintha egyesek visszasírnák a SZU-t, minden rosszal (KGB, Gulag, stb.) együtt. ..."

Mire a válasz:

Annyit tudok a népköztársaságokról, hogy olyan polgári köztársaságok, amelyekben a társadalmi-gazdasági önszerveződésnek is teret engedtek. Az oligarchák által elhagyott gyárakat munkástanácsok, vagy üzemi bizottságok irányítják. Éppen ez az a példa, amelytől Putyin Oroszországának tőkés urai félnek. Vannak olyan baloldaliak, akik a GULAG, KGB stb. ellenére jobbnak tartják a Szovjetuniót, mint a mai Oroszországot, nem beszélve a részben neonácik uralma alatt álló Ukrajnáról. Tehát zömük politikailag elfogult, a kapitalizmust meghaladni vágyó ember.

Kár, hogy a mainstream média erről egy szót sem szól. Hiteles, pártatlan helyszíni tudósítás nincs. Csak harcokról szóló jelentések, azok is kivétel nélkül a kijevi kormány forrásaiból és szempontjából.

MH17 fekete doboz

Általában a két fekete doboz (az adat- és hangrögzítő) megvizsgálása után néhány nappal közölni szokták az eredményt. Sőt a pilóták és az irányítóközpont közti beszélgetést is nyilvánosságra szokták hozni. Ez a maláj gép esetében nem így történt. Több mint hét hetet kellett várni, míg közölték, hogy csak előzetes információk vannak, és ezek szerint a gépet külső erőszak érte. Tehát, nem műszaki hiba, vagy fedélzeti bombarobbanás okozta közel 300 ember életének kioltását. A vizsgálatok még folytatódnak, majd a szerencsétlenség első évfordulóján (2015. július 17.) közlik a megállapításokat.

Mondhatnám, nevetséges nyilatkozat, amire azóta sem reagált a mainstream média. Pedig e nélkül a jelentés nélkül is egyértelmű volt, hogy az utasszállítógépet lelőtték. Az igazi kérdés, hogy ki(k)? Hiszen az első perctől egymásra mutogattak a „népköztársaságiak” és a kijevi kormány. Bárki is tette, a kijevi kormány, illetve a légi irányítás benne volt a szerencsétlenség előidézésében. Minden (külföldi) gép bejelentkezik valamely ország légterébe érkezésekor, majd a földi irányító központok utasításait követve folytatja útját egész addig, míg el nem hagyja az adott ország légterét. Azaz, a külföldi gép vakon megbízva követi a földi irányítás parancsait. Ezért lenne nagyon fontos tudni milyen koordinátákat adott meg az illetékes dnyitropetrovszki irányító központ, mit beszélgetett a földi személyzet és a maláj gép pilótái? Mivel erről nem szól a hivatalos jelentés, illetve erre vonatkozóan semmilyen adatot nem hoztak nyilvánosságra, a gyanú csak fokozódik: valamit el akarnak tusolni.

Amennyiben rakétával lőtték le, akkor annak kilövési helyét, és idejét jeleznie kellene a világot behálózó és figyelő (amerikai) műholdas rendszernek. Erre még csak utalás sincs a szeptember 9-én nyilvánosságra hozott holland királyi jelentésben. Pontosabban a nyomozásban felhasználtak olyan műholdas felvételeket, amelyek a helyszínt mutatják a szerencsétlenség után. Vajon, a szerencsétlenség előtt (és alatt) készült felvételeket miért nem tanulmányozták? Az amerikai hírszerzésen belül akkoriban olyan hírek is terjedtek, hogy az ukrán kormány szélsőségesei áll(hat)nak a borzalmas tömeggyilkosság mögött. Erre a feltételezésre ma már senki sem akar emlékezni, sőt lassan maga a felelősség kérdése is örök homályba kezd merülni.

NATO

Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Mivel védelmi szervezetnek hozták létre, ezért elsőszámú feladata a tagországokat érő külső támadás esetén (az USA védőszárnya alatt) egymás (kölcsönös) megsegítése a támadóval szemben. A jelenlegi ukrán-orosz konfliktusban ez az alapelv nem érvényesül, hiszen Ukrajna nem tagja a NATO-nak. Csak partnerségi viszony áll fenn vele, éppúgy, mint Oroszországgal. Igaz, ezt a partnerségi viszonyt a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt a NATO felmondta.

A szeptember elejei NATO-csúcson (a wales-i) Newportban elfogadott határozatnak gyakorlatilag semmi (komoly) következménye nincs. Nem is lehet, hiszen Ukrajna esetében az Atlanti Szövetség, még ha akarna, sem tudna fegyveres segítséget nyújtani. Ez épp olyan súlytalan, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország elítélése a Krím-félsziget „bekebelezése” miatt. Hiszen az öt állandó tag (USA, UK, Franciaország, Kína és Oroszország) vétójoggal rendelkezik. Így eleve lehetetlen az állandó tagok bármelyike ellen szankciókat megszavaztatni.

A NATO gyakorlatilag tehetetlen, hiszen ENSZ jóváhagyást nem tud kapni, anélkül, pedig minden katonai fellépése nemzetközileg vitatható. Arról nem is beszélve, hogy eleve „védelmi szervezet”-nek tartja magát. Az első igazi nemzetközi konfliktusa a Milosevics-féle Jugoszlávia bombázása volt, hiszen ott sem volt ENSZ hozzájárulás (Oroszország miatt!), különben is Belgrád nem támadott meg egyetlen NATO tagállamot sem. Sőt, épp az ellenkezője történt.

Ezért egy ukrajnai beavatkozásnak semmilyen nemzetközi jogi alapja nincs. Brüsszel csak a NATO-tagállamok területén erősítheti meg katonai jelenlétét, azzal, hogy várja a feltételezett (elképzelt?) külső támadást.

Valahogy ezekről a dolgokról és tényekről elfeledkezik a mainstream (főáramú) média. A miértekre (egyelőre) nincs válasz.