Szíria és az orosz földgáz

Történt valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Mérges gázt vetettek be a polgári lakosság ellen. A tetteseket meg kell büntetni. Ebben (szinte) mindenki egyetért. Csakhogy, ami Szíriában történik az sokkal bonyolultabb, mint azt első hallásra, látásra gondolnánk. Egyre nehezebb eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, kinek az oldalán állunk, vagy állnunk kellene? Ugyanakkor, érzelmi alapon, mindenképpen a fennálló (elnyomó) rendszer ellen küzdő, lázadó csoportoknak „drukkolunk”. 

Szíria, mint a Szovjetunió egykori szövetségese, sokak számára napjainkban is a hidegháborúból itt maradt szovjet típusú diktatúra jelképe. Sőt, élnek még olyanok, akik az EAK-ra is emlékeznek, amikor a két (nagyon) szovjetbarát arab ország, Egyiptom és Szíria, egyesült (1958-1961). Ez a frigy már csak azért is érdekes volt, mert egy brit és egy francia „befolyás” (hagyomány, kultúra, stb.) alatt álló ország és nép egyesült egy teljesen idegen ideológiát hirdető nagyhatalom árnyékában. Akkoriban tanultuk meg a Ba’ath (újabban magyarul Baasz) párt nevét, mely az arab egységet és a szabadságot tűzte ki céljául, és, amit a Szovjetunió is felkarolt. A wikipédia szerint: a párt eszméjének középpontjában az antiimperializmus, pánarabizmus, arab szocializmus és nacionalizmus állnak. Jelmondatuk: „Egység, szabadság, szocializmus” A Ba’ath Párt 1963 óta van hatalmon Szíriában.

Az EAK idején Nasszer egyiptomi elnök – az egyesülés részeként, 1958-ban - valamennyi szír politikai pártot betiltott. A kommunistát is! 1961-ben megszűnt az EAK létezni, majd 1963-ban katonai puccsal a Ba’ath párt került hatalomra, és azonnal betiltották a szír Muszlim Testvériség (Muslim Brotherhood) szervezetet, mely a Koránt tekinti az alkotmánynak. A tiltás ellenére jelentős támogatóra talált az iszlámista, szunnita szervezet, mivel a szírek többsége szunnita. 1982-ben felkelés tört ki a jelenlegi elnök édesapja (Hafez Asszad) ellen, amit a szír hadsereg kegyetlenül levert. A „hamai mészárlás” áldozatainak számát 10-40 ezerre becsülik.

Szíria 1975-ben bevonult az ugyancsak francia befolyás alatt álló Libanonba, azzal, hogy megakadályozza az ország déli részének Izraelhez való (gazdasági) közeledését. Az eredmény: 15 év polgárháború és 30 év szír katonai megszállás.

2000-ben Hafez Asszad halála után, ellenjelölt nélküli szavazáson, fiát, Bashar-t, választották államelnöknek. Sok reményt fűztek a fiatal elnök politikájához, amit „damaszkuszi tavasz”-nak neveztek el. Hamar rá kellett jönni, hogy néhány piacgazdasági reformon kívül gyökeres változás, fejlődés nem várható. Hacsak nem annak tekinthető a Libanonból való (katonai) kivonulás 2005-ben.

Izraeli vadászgépek 2007. szeptember 6-án lebombáztak egy észak-koreai segítséggel épülő szír atomreaktort, amit atombomba előállítására alkalmasnak ítéltek meg.

Az Arabvilágon 2011-ben átsöprő „arab tavasz”-nak elnevezett tiltakozó hullám Szíriát is elérte, amelybe – feltehetőleg - a Muszlim Testvériség szervezet is bekapcsolódott, és amit a hadsereg hamarosan levert. A tisztek és katonák egy része átállt az ellenzékhez, és azóta polgárháború jellemzi az országot. A dezertálók, akik főleg szunniták, megalakították a Szabad Szír Hadsereget, ugyanakkor a damaszkuszi vezető elit többsége síita „alawita”. Ez egy szekta(?), és a szír lakosság 12 százalékát teszi ki. Jelentős kisebbség él közülük Törökországban és Észak-Libanonban, ami talán a libanoni szír katonai megszállást is megmagyarázza. A két és fél éve tartó polgárháborúnak eddig több mint 100.000 halálos áldozata van.

A diktatúraellenes világközvélemény – érhető módon - a felkelőkkel szimpatizál. Ezért is fogadták oly lelkesen az amerikai elnök bejelentését, hogy a nemzetközileg betiltott mérges gázok használatát (pláne a civil lakosság ellen!) meg kell büntetni (és talán ezzel a polgárháborúnak is véget lehetne vetni). Obama elnök katonai beavatkozást helyezett kilátásba, majd néhány nap múlva – mintha - visszakozott volna. Közben a katonai beavatkozást ellenezve megjelent nemcsak a világpolitika színterén, de a Földközi-tengeren is Oroszország. Az amerikai elnök meghátrálását azzal magyarázta, hogy engedélyt (felhatalmazás) kell kérnie az amerikai törvényhozástól. Közben ENSZ jóváhagyást sürgetve megszólalt az EU is, hangsúlyozva, hogy a mérges gáz használata háborús bűntettnek számít. Az ENSZ bevonása viszont megkérdőjelez bármiféle katonai beavatkozást, hiszen Oroszország és Kína vétójogával élve, minden határozatot meg tud akadályozni.

De, vajon Oroszország miért ellenez ilyen behemóton bármiféle katonai beavatkozást? Sőt, demonstratív módon hadihajókat küldött a szíriai partokhoz. A válasz meglehetősen prózai: konkurenciaharc. Pontosabban, harc a földgáz (és árának) európai monopóliumáért.

Oroszország a világ legnagyobb földgáz (natural gas) kitermelője, mivel területén találhatóak a legnagyobb földgázmezők. Őt követi Irán, majd Qatar (Katar). A 11.606 négyzetkilométer (Somogy és Békés megye) nagyságú arab emirátus folyékony földgáz (LNG) exportban első helyen áll a világon. Új felvevő piacot keres, amire a földgázban szegény Dél- és Kelet-Európa tűnik elérhetőnek. Igaz, létezik már egy „Arab Földgázvezeték", mely eredetileg az egyiptomi földgázzal kívánta ellátni a Földközi tenger keleti felében lévő arab államokat (Jordánia, Libanon, Szíria) egészen a török határig. Ebbe kapcsolódna be a Perzsa-öbölbeli Qatar. A qatari földgáz Szaud Arábián keresztül érné el a már meglévő Arab Gázvezetéket. Majd Szíria északi határánál, Kilis török városnál, hagyja el a Közel-Keletet, hogy Kis-Ázsián keresztül érkezzen Európába. A szíriai-török vezeték-szakasz megépítésében Románia is érdekelt.

Törökországon keresztül kapcsolódnak a Nabucco programhoz, mely eredetileg Irakból érkező földgázt vitt volna Európába, Magyarországon keresztül Bécsig. A Nabucco-ban elsősorban EU-s tagországok és amerikai cégek voltak érdekeltek, hogy csökkentsék az orosz földgáztól való függést, azaz rivalizáljanak, az orosz érdekeltségű, Déli Áramlat nevű vezetékrendszerrel.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb, hiszen nemcsak az orosz földgáztól való függőség aggasztja az EU-t, hanem az egyre növekvő energiaszükséglet. A számítások szerint 2030-ban Oroszország egymaga már nem fogja tudni biztosítani a kontinens földgáz igényeit. Ergo, más források után kell nézni.

Persze, az ár sem mindegy. Az Izvesztyijában idén megjelent egy táblázat, hogy mennyiért kapják az orosz földgázt az egyes európai országok. Az orosz földgáztól jelentősen függő Kelet-Európában 1.000 köbméterért több mint USD 500.- kell fizetni. Ugyanakkor Nagy-Britanniában, ahol máshonnan is beszerezhető a földgáz, az oroszért csak USD 300.- kell fizetni. Németországban, pedig USD 370.- körülit, ami azt jelenti, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál olcsóbb (a versenyképes piac miatt).

A Németországnak szállított olcsó földgáz egyik magyarázata, hogy megépült az Északi Áramlat, a Balti-tenger alatt közvetlenül biztosítja az orosz földgázt. Ennek bírálói – elsősorban a kelet-európai országok (Ukrajna, Szlovákia, Csehország, Belorusszia és Lengyelország) – becsapva érzik magukat, hiszen ha Moszkva valamelyiküket zsarolni akarja, és leállítja a szállítást (lásd a múltban Ukrajna), attól még a nyugat-európai, mindenekelőtt a németországi ellátás zavartalan marad. A lengyelek napjaink Molotov-Ribbentrop paktumának nevezik és tekintik ezt a vállalkozást.

Oroszország „ideges”, és félti (európai) monopolhelyzetét, ezért mindenáron támogatja az ötven éve baráti és „testvéri” szíriai rezsimet. Elvégre nagyon nem mindegy, hogy honnan kap (és milyen áron) földgázt Európa keleti fele. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az arab országok, elsősorban Szaud-Arábia, a felkelőket támogatja, akik cserében – remélhetőleg – minden feltétel nélkül engedik majd a korlátlan mennyiségű qatari földgázt Európába.

A Damaszkusz melletti kiállás okai között szerepel még, hogy a fekete-tengeri orosz flotta egyetlen támaszpontja a Földközi-tengeren a szíriai Tartus-ban található. Még a szovjet időkben, 1971-ben, kötött szerződést a két ország a hadikikötő használatára, ahol javításokat is végeznek. Ma is orosz személyzet szolgálja ki a Tartusban üzemanyagot felvevő orosz hadihajókat.

Talán így már érthető, hogy Putyin nem fogja engedni az amerikai korlátozott beavatkozást sem. A földgáz szállítás és függőség előtérbe kerülését mutatja az is, hogy Oroszország vámuniót akar létrehozni a volt FÁK országok részére. Ezzel nem csak a földgáz árának mérséklését kívánja elérni a csatlakozók részére, de az EU-val szemben is egy alternatívát szeretne állítani. A 2015-re tervezett Orosz Vámunióhoz a napokban csatlakozott Örményország, annak ellenére, hogy a novemberi vilniusi EU-csúcson az örmények (a tervek szerint) aláírják a „társulási szerződés”-t. Az Orosz Vámunióhoz az alapító Oroszország kivül eddig Belorusszia és Kazahsztán csatlakozott.