A „mainstream media”, a „neocon”-ok és az ukrán válság

„Az EU-ról és Ukrajnáról (kicsit) másképpen” blogbejegyzésemre a következőket jegyezte meg a DK külügyi kabinetvezetője

István, nagyon jó összefoglalót írtál.

Aztán feltett egy kérdést:

István, biztos vagy te abban, hogy náciaink a kárpátaljai magyarok miatt szimpatizálnak Putyinnal s nem inkább a guruló rubelekért?

Válaszom: Ezt a guruló rubel teóriát amerikai elemzőktől lehet hallani (olvasni), akik ezzel magyarázzák az EU választáson a szélsőjobb előretörését. Én nem hiszek benne. Az előretörésnek sokkal mélyebb okai vannak, mintsem Putyin rubeljei.

Majd utánagondoltam. Ha Putyin pénzeli a nácikat Európa szerte, akkor Putyin döntötte meg (az oroszbarát) Janukovics hatalmát is. Hiszen idén február 22-én neonácik támadták meg a kijevi középületeket, és Janukovicsnak az életét féltve kellett elmenekülnie az ukrán fővárosból.

Ezt a logikai képtelenséget veszi át a hazai baloldal minden kritika nélkül az amerikai „mainstream”-től, amit az amerikai „neocon”-ok terjesztenek. „Neokonzervatív”-nak (neocon) azokat szokták nevezni, akik az anti-sztálinizmus ideológiájától eljutottak az amerikai konzervatizmushoz, és napjaink nemzetközi kapcsolataiban „önző módon” hirdetik a demokráciát és az USA nemzeti érdekét (akár katonai erő alkalmazásával is). Ez a gondolkodás gyakorlatilag független a politikai oldalaktól, habár az utóbbi évtizedek súlyos hibái a („jobboldali”) republikánus kormányok idején történt, és amiket az amerikai „mainstream media” (MSM) előszeretettel terjesztett (és terjeszt). Elvégre, ha demokráciáról és nemzeti érdekről van szó, akkor azt nem lehet megkérdőjelezni. A legfőbb forrás a Washington Post.

Az Egyesült Államokban a sajtó nem politikai „oldalakra” van felosztva, mint az, az európai (pláne a magyar) médiapalettára jellemző, hanem témákra. A Washington Post például büszkén hirdeti, hogy riportjai, jelentései a Fehér Ház, a Kongresszus és általában a mindenkori amerikai kormányzat tevékenységéről számolnak be. Ezzel szemben a New York Times inkább a világról, a nemzetközi helyzetről tájékoztat. A Wall Street Journal pedig (értelemszerűen) a gazdaságot helyezi hírei középpontjába. Ezért a tengerentúlon természetes, hogy a WPost közli először a kormány elképzeléseit, a világ (egyes eseményeinek) megítélését, és az arra adható válaszokat, amit aztán a többi média is átvesz.

Így történt ez 2002-03-ban is, a nemlétező iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentéseknél, amihez hasonlónak tűnik a jelenlegi „ukrán válság” is. Ahol a „mainstream” (főáramlat) média követi a washingtoni "neocon"-ok elképzeléseit, nem törődve az azzal járó hihetetlen egyoldalúsággal. Pont azzal, ami az amerikai médiára, mindenekelőtt a hazai, belföldi tájékoztatásra nem jellemző. Ezért ez a felszínes tájékoztatás elsősorban a (távoli) nemzetközi események tálalására érvényes. Ezért feltűnő, hogy például a mindenütt ott levő, és egyenesadásban közvetítő CNN még mindig nem jutott el Délkelet-Ukrajnába. Naponta érkeznek harci jelentések, de semmi konkrétum. Egyedül a világlapokban megjelenő térképek adnak vajmi támpontot.

Az események követéséből aztán egyértelműen kiderül, a washingtoni "neocon"-ok, azaz az egyetemes demokrácia és az amerikai nemzeti érdekek védelmezői, tették a közvélemény középpontjába Putyint, mint a világ elsőszámú közellenségét, ami az orosz-, ill. szovjetellenes (kelet-) európai népeknek tetszik. Minden kritika nélkül elfogadják és tovább terjesztik. Pedig a jelenlegi válság kirobbantója nem Putyin, hanem a Nyugat, élén a „neocon”-okkal. Oroszország, Putyinnal együtt, „jó fiú” volt egészen addig, amíg tavaly augusztusban „be nem szólt” Obamának, hogy még sem kéne bombázni Szíriában, meg lehet azt (esetleg) másképpen is oldani. Már csak azért is, mert Szíriában van Oroszország egyetlen külhoni hadikikötője, meleg tengeri támaszpontja. Obama – az orosz érdekeltségtől függetlenül - öt perc alatt belátta, hogy nem érdemes megismételni egy esetleges líbiai kudarcot (Kadhafi megbuktatását és az azt követő és máig tartó káoszt).

Az amerikai bombázás elmaradt, helyette Putyin, mint közvetítő, garantálta, hogy a szíriai kormány megsemmisíti az ott tárolt vegyi fegyvereket. A két elnök (Putyin és a Béke-Nobeldíjas Obama) jó példát mutatott a fegyveres erőszak elkerülésére. Az amerikai „neocon”-ok és a washingtoni héják azonban a demokrácia érdekében már jó ideje „kormányváltást” sürgettek Szíriában, amit a beígért bombázástól reméltek megvalósítani, és ami Putyin miatt most elmaradt. Ráadásul ezek a washingtoni erők nem tudtak belenyugodni, hogy elnökük „lepaktált” az egykori hidegháborús ellenséggel, az egykori szovjet KGB-s tiszttel.

Kapóra jött az ugyancsak megmagyarázatlan EU-s bővítési terv a volt szovjetköztársaságok felé. Érdekes, Horvátország felvételekor (2013), még azt jelezték Brüsszelből, hogy egyelőre leállnak a bővítéssel, mely a Balkánon volt várható (Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Albánia, stb.), de már Románia és Bulgária tagsága (2007) is komoly fejfájást okozott az EU-nak azzal, hogy idén januárban lejártak a hétéves korlátozások a szabad költözködés és munkavállalás, valamint a szociális juttatások terén. Közben Oroszország is egy egységes gazdasági övezetet, vámuniót akart létrehozni a volt szovjet tagköztársaságokkal, a FÁK-on (Független Államok Közössége – CIS) belül.

Putyin megbüntetéséről a Washington Post-ban jelent meg egy „op-ed” cikk Carl Gersham tollából, aki a Kongresszus által alapított „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért” (National Endowment for Democracy) nevű szervezet elnöke. Ebben a cikkben a szerző már nevén nevezi a gyereket:

„Ukrajna választása, hogy csatlakozzék Európához, fel fogja gyorsítani, hogy felváltsák az orosz imperialista ideológiát, amit Putyin képvisel az oroszoknak, és ezzel lehetőség nyílik arra is, hogy Putyin vesztésre álljon, nem csak a határokon kívül, de Oroszországon belül is”.

Gresham szavaiból egyértelmű, hogy nem Putyin az Ukrajnát bekebelezni akaró terjeszkedő gonosz, aki vissza akarja szerezni a Szovjetunió 1991-ben elvesztett területeit. Putyin nacionalista, aki (ha kell fegyverrel is) segíti az országhatáron túl élő oroszokat, ha azokat bántódás éri.

Ha valóban a demokrácia terjesztése motiválta a washingtoni „neocon”-okat Ukrajnában, akkor a demokratikusan megválasztott elnököt kellett volna támogatniuk. Nem pedig február 21-én azt követelni Janukovicstól, hogy írja alá a három EU-s ország (francia, német, lengyel, azaz a „weimari háromszög”) által garantált szerződést, mely elnöki hatalmát volt hivatott jelentősen csökkenteni, és egy előrehozott választást szorgalmazott, ami a pillanatnyi feszült helyzetben könnyen elnöki székébe kerülhetett volna. Mivel Janukovics nem írta alá az egyezményt, másnap neo-náci milicisták állami (köz)épületeket, intézményeket támadtak meg, és az elnököt menekülésre kényszerítették.

A State Department (szokatlan módon) azonnal elismerte a puccsistákat, és az amerikai „mainstream” média Janukovics ellen fordult, jelezve például, hogy egy neki épített villában milyen drága szaunája volt. Az erről készült későbbi videó tudósításokban senkinek sem tűnt fel, hogy az ukránok nem hordták szét az „összelopott” palotát, hanem csodálatára jártak oda az emberek.

A neo-nácik szerepére, sőt még jelenlétükre sem volt utalás az amerikai médiában. Az elkövetkező hetekben, hónapokban megölt több ezer orosz halálát sem a brutális puccs számlájára írta a „mainstream” média, hanem „terrorellenes művelet”-nek állították be, amivel sikerült megfékezni Putyin imperialista terjeszkedését, illetve meghozták a demokráciát Ukrajnába.

A kijevi (új) hatalom neo-nácikkal töltötte fel a Nemzeti Gárdát, és az újonnan alakult rohamcsapatokat azonnal a keleti frontra küldte, a központi hatalmat elismerni nem akaró orosz többségű lakosság ellen. Miközben a februári „forradalom”-ban tevékenyen részt vett neo-nácik pártját négy miniszteri poszttal jutalmazta meg a központi hatalom.

Először a New York Times jelentette, hogy a „nacionalistáknak” nevezett ukrán neo-náci milíciák az SS közismert jelvényét (Wolfsangel) viselő zászlók alatt támadják a kelet-ukrajnai városokat. A neo-nácikról és azok délkelet-ukrajnai tevékenységéről részletes ismertetést csak augusztus 11-én közölt a brit (londoni) Telegraph.

Mindezek ellenére a „mainstream” média mai napig ignorálja a náci ideológia látványos megerősődését. Pedig a világban, de különösen Európában, máskor már egyetlen falfirkára ugrik, és antiszemitizmust kiált a sajtó. Most mély hallgatás. Noha remek vezető hír és story lehetne (nemcsak a bulvár számára), hogy a második világháború óta Európában most először harcolnak náci rohamcsapatok (ráadásul) a „jó oldalon”. Mindez a washingtoni „neocon”-oknak köszönhető, akik (sikeresen) elhitették a világgal, hogy az egész ukrajnai konfliktusért Putyin az egyedüli felelős.

Hogy ez mennyire jól sikerült, arra jellemző a májusi ukrán választásokon megfigyelőként résztvett magyar EBESZ küldött Facebook oldalán olvasható május 24-i bejegyzés (103 „lájkolás” mellett).

Minden Ukrajna-szakértőnek jelezem, hogy Ivano-Frankiskben vagyok, ez, ha szabad így fogalmazni, a "legukránabb" város, a nacionalizmus vagy patriotizmus központja és lelke. Eddig egyetlen egy fasisztát sem láttam. (Ha majd akarok látni, hazamegyek Magyarországra, ott lesznek szép számban.)