Az amerikai-magyar viszony

A hidegháború kezdete, az 50-es évek, óta nem volt ilyen rossz a két állam hivatalos kapcsolata.

A 2010-es magyar parlamenti választást követően azt hitte az ember, hogy az abszolút többség birtokában az észszerű, bürokráciamentes állam- és közigazgatás biztosítja azt a kibontakozást, ami mind társadalmilag, mind gazdaságilag, az EU-n belüli gazdag Nyugathoz, a nyugati demokráciákhoz való gyors felzárkózást segíti majd elő.

Ehelyett megszületett az „unortodoxia”, egy sajátos politikai és gazdasági magyar út, melynek ideológiája a Terror Háza alapgondolatából ered. Eszerint a szovjet egyenlő a nácival. Ergo, a szovjetrendszer örökösének kikiáltott hazai baloldalnak soha többé nem szabad kormányzási pozicíóba jutnia. Ezt az elképzelést nyiltan hangoztatja a jelenlegi hatalom. Miszerint „az ország fejlődési pályára állításához idő kell, sok idő. 10-20 év is kell ahhoz, hogy rendbetegyük azt, amit a ballibek (a „komcsik”) elszúrtak, mi több tönkretettek.” Ez az orbáni ideológia azonban nyugati szempontból „demokrácia-deficites”, elemei nacionalisták és diktatórikusak.

Az amerikai-magyar kapcsolatok a hivatalos Magyarország részéről az elmúlt közel száz évben, azaz az Osztrák Magyar Monarchia felbomlása óta, szinte sohasem volt felhőtlen és baráti. Az USA a második világháborúig izolációs politikát folytatott, azaz nem szállt bele az európai politikába. Washingtonnak elég volt az első világháborúban való résztvétele. Majd azt követően a Szovjet-Oroszország elleni intervenció, és a versailles-i béke tárgyalásokon való közreműködése, a "nemzetek önrendelkezési jogának" támogatása. Az amerikai elnökök belátták, hogy fontosabb a belpolitika, és a gazdaság. Ráébredtek: a külpolitika nem az erősségük. Annál inkább a demokrácia építése, hiszen a múlt századfordulótól (1900) a világ elsőszámú bevándorló országa lett, ahol az egyenlőség, az együttélés létfontosságú eleme lett az amerikai (bel)politikának. Egy olyan demokrácia alakult ki, ami a hibákat nem csak felszínrehozza, de azokra előbb-utóbb gyógyírt is talál.

Talán legjobb példa rá az egyik legkeményebb antikommunista, Douglas McArthur tábornok, élete. Mai szóhasználattal bigott konzervatív, aki a demokrata Roosevelt elnököt kommunistának tartotta. Olyannyira, hogy amikor a gazdasági világválság után Rooseveltet elnöknek választották és „New Deal” nevű programjával megreformálta az addigi amerikai szociális és gazdasági rendszert, McArthur 1937-ben leszerelt, mondván egy komcsit nem fog szolgálni. Ezért tábornoki rangban elment a spanyol-amerikai háborúban 1895-ben „megkapott” Fülöp-szigetekre a helyi hadsereg katonai tanácsadójának. Az 50 évre szóló amerikai gyámság 1945-ben járt le, és McArthur azt tervezte, hogy a hátralévő időben felkészíti ezt a szigetcsoportot a függetlenségre. A tábornok úgy képzelte, segítségével a volt spanyol gyarmat a Csendes-óceán Svájca lesz. 1941-ben, a japán orvtámadáskor, azonnal elfogadta a „kommunista” elnök hívószavát.. A (szárazföldi) hadseregnél kiképzett McArthur tábornok lett a csendes-óceáni hadműveletek főparancsnoka, annak ellenére, hogy a térségben a haditengerészet dominált. Az Egyesült Államokban ugyanis ismeretlen az a (buta) politikai széthúzás és gondolkodás, ami Magyarországra oly jellemző.

Különben, McArthurnak köszönhető, hogy Japánt 1945-ben nem osztották fel a győztesek között, mint az Németország (és Ausztria) esetében történt. Az antikommunista tábornok hallani sem akart arról, hogy szovjet csapatok érkezzenek Japánba, mint győztes megszállók, hiszen az egész csendes-óceáni hadszintéren (szinte kizárólag) amerikai vér folyt. Hirosimá-ra és Nagasaki-ra ledobott atombomba is a fanatikus és értelmetlen további vérontást akarta megakadályozni. Ráadásul a második atombomba ledobásával egy időben (az időzónák miatt visszadátumozva) lépett hadba a Szovjetunió Japán ellen. Ez egyenesen felháborította az antikommunista tábornokot. Különben, hogy a császári Japán nagyon gyorsan áttért a alkotmányos monarchiára és a demokratikus kormányzásra, ugyancsak McArthur tábornok érdeme.

Az amerikai demokratikus gondolkodásra és mentalitásra jellemző, hogy amikor a demokraták (kivételesen, a háborúra tekintettel) harmadszor is Rooseveltet jelölték az elnöki posztra, a republikánus ellenjelöltet (Wendell Willkie) elküldték világkörüli útra, azzal a szándékkal, hogy személyesen ismerje meg az USA szövetségeseit, ne pedig esetleges megválasztása után kelljen ezzel bibelődnie (mely akadályozná a mielőbbi győzelmet). A magyar politikai kultúra és demokratikus gondolkodás ezt a szintet mai nap sem érte el. Sőt!

A magyarországi Amerika-ellenesség 1944-ben kapott igazi lendületet, amire a költő is utal (….Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,…”) Az Interneten is terjednek azok az egykori (amerikai) katonai légifelvételek, melyek hídak, vasúti csomópontok, páyaudvarok, stb. bombázását mutatják. Arról viszont mélyen hallgat a mai Magyarország, hogy a lelőtt szövetséges repülőgépek pilótái földreérés után csak akkor reménykedhettek az életben maradásban, ha németek fogták el, illetve a magyar katonák átadták őket a németeknek. A felheccelt magyar lakosság ugyanis helyben agyonütötte őket.

A háború után az USA érzékeltette és emlékeztette Magyarországot, hogy az ellenség oldalán állt. 1946-ban magyar delegáció ment Nagy-Britanniába, mivel az európai hadszínterekre áthozott hadianyag egy részét, - melyek a civil életben is hasznosíthatók - eladásra bocsátották. Mondván, azokat az eszközöket a lerombolt Európában is jól lehet használni. Ekkor kerültek magyar földre a  411-es („Truman”) mozdonyok (USATC S160)

A delegáció egyik tagja mesélte: hatalmas hangárokban tárolták az eladásra felkínált készletet. A delegációknak ki kellett várniuk a sorukat. Először a győztesek válogathattak, majd a felszabadítottak, végül pedig a vesztesek (Német-, Olasz-, és Magyarország).

Az államosítások (amerikai cégek, azok személyzetének elbocsátása, távozása) és a koncepciós perek, köztük amerikai gazdasági érdekekek csorbítása miatt, a Vasfüggöny mögül (minden kártalanítás nélkül) az Egyesült Államok kivonult. Hírügynökségeinek magyar tagjait, tudósítójait bebörtönözték. (pl .Kati Marton szüleit, akik a Mindszenty perről tájékoztatták a világot).

1951-ben, mint a hidegháború részeként, és a szovjet tömegtájékoztatás hiányosságainak pótlására létrehozták a Szabad Európa Rádiót, mely a szovjetrendszer megszűnéséig az egyetlen egésznapos hírforrás volt.

1956-ban, a forradalom leverése után Mindszenty József bíboros, hercegprímás bemenekült az amerikai követségre, és ezzel az Amerikai Egyesült Államok oltalma alá került. A washingtoni kormány éveken át az ENSZ-ben napirendre tűzette és tartatta a „magyarkérdés”-t. Az enyhűlés első jele 1966-ban volt, amikor a két ország nagykövetet cserélt.

Majd eljött a vatikáni „keleti nyítás”. VI. Pál pápa úgy gondolta, hogy engedményeket kell tenni a rabnemzetek politikai (kommunista) vezetői felé, így a hívők és a katolikus papság is kedvezőbb helyzetbe kerül a Vasfüggöny mögött. A magyar pártvezetés kapott az alkalmon, a titkosszolgálat segítségével a római békepapok rá tudták beszélni VI. Pál pápa környezetét (Agostino Casaroli), hogy az antikommunista Mindszenty bíboros - a nyilas és vörös terror elleni harc emblematikus szimbóluma és példaképe -  necsak az amerikai követséget, de Magyarország területét is hagyja el. A bíboros hallani sem akart róla, de pápai felszólításra végül 1971. szeptember 28-án száműzetésbe vonult. A vatikáni „keleti nyítás” elérte Moszkvát is, amikor a Brezsnyev-dokrina szentesítéseként 1975. augusztus elsején aláírták a Helsinki Záróegyezményt.

Az amerikai-magyar kapcsolatokban az igazi áttörés nem váratott sokáig. A hiszékeny, mindenről és mindenkiről csak jót feltételező, demokrata elnök, Jimmy Carter, kormánya 1978. január 6-án visszaadta a Koronát és a Koronaékszereket. A budapesti kormány egyre többet profitált a kapcsolatok felvételével. Tehetséges diákok, és kíváló professzorok tanulhattak az USA-ban, és hamarosan a legnagyobb kedvezmény elvét is elnyerte Magyarország.

1989 jelezte a hidegháború végét. Ekkor nyított irodát a SZER Budapesten, majd a Vasfüggöny eltűnésével a Rádió küldetése is teljesült. Az Egyesült Államok 136.000 amerikai dollárt küldött a magyar gazdaság (kapitalista) átalakítására. Palmer nagykövet aktív szerepet vállalt az ország demokratikus útra állításában. Antall József miniszterelnök is az amerikai kapcsolatok szorosabbra fűzését irányozta elő. Emögött a Horthy-korszak miniszterelnökeinek (Bethlen, Teleki, Kállay, stb.) angolszász barátsága állt. Antall halálával ez az irányzat leállt. Horn és Orbán a német orientáltság hívei voltak. Horn, mint a „szögesdrótvágó” került be a történelembe, főleg a németbe. Orbán pedig a német szabaddemokraták (FDP) segítségével, Graf von Lambsdorf pártvezéren keresztül, jutott el az EU Néppártjához, ahol a 12 alelnök egyikeként (épp) a transzatlanti ügyek felelőse lett.

Már a NATO-tagság elnyerése utáni hetekben kiderült, hogy Orbán nem érti az Atlanti Szervezet működését, és a magyar tagság hátterét. Magyarország volt az egyetlen tagállam, mely nem volt határos NATO tagországgal. A másik kettő (Csehország és Lengyelország) felvétele a hagyományos elvett követte, mely szerint a (legyőzött, náci) Németországot körbevevő államok biztosítják Közép-Európa békéjét. 1999-re már felbomlottak az első világháború után kialakított utódállamok, melyek közül a délszlávok szétválását sürgető háború volt a legvéresebb. A franciák már a 90-es évek végefelé jelezték, hogy geopolitikailag a következő európai válsággóc Magyarország lehet, ahol az eddigi szétválási, önállósági törekvésekkel ellentétben a határmenti nagyszámú kisebbség komoly veszélyt jelenthet. Ekkor döntött a NATO Magyarország felvétele mellett, melynek következtében a Magyar Hadsereg (Honvédség) amerikai parancsnokság alá kerül. Ezzel kihúzták a konfliktus méregfogát: Magyarország nem tud kitámadni, és a szomszédos országok ugyszintén nem tudnak hazánkra rátámadni.

A szovjet gondolkodásban szociálózott Orbán követte a tíz évvel korábban megszűnt Varsói Szerződés gyakorlatát. Mint friss NATO-tag engedélyezte, hogy magyar repterekről szálljanak fel harcigépek magyar lakta jugó-szerb területek bombázására. Pedig a NATO-tagság demokratizmusa megengedte volna az ettől való távolmaradást. Lásd a görögök, akik semmivel sem járultak hozzá Belgrád bombázásához, mondván (orthodox) szerb testvéreikre nem támadnak. Különben is, ez volt a Védelmi Szervezet első olyan akciója, mely létrehozásának alapelvével ellentétes volt. Hiszen a NATO nem védekezett, hanem egy független országot támadott meg. Később, a baloldali (SPD-Zöld) német koalició is – (az egyre rosszabb belpolitikai, gazdasági helyzet ellenére) - , azzal nyerte meg a parlamentális választást, mert Schröder kancellár (és Joschka Fischer külügyminiszter) választási programjában beígérte, hogy a NATO vezette iraki háborúban Németország nem vesz részt.

2010 óta kiszámíthatatlan és érthetetlen a magyar államvezetés iránya és célja. Felfoghatatlan, hogy miért tekinti és használja „kísérleti nyúlnak” saját hazáját a miniszterelnök. Miért nem jó az évszázadok óta világszerte bevált kapitalista rendszer és a még régebbi (nyugati) demokratikus parlamentális államberendezkedés? Ha már valami mást, újat akar a magyar miniszterelnök, akkor miért nem a hasonló területi és népesség nagyságú európai országok a példaképek, pl. Svájc, Ausztria, vagy Bajorország, mint német tartomány, stb.?

Kádár szavajárása volt a „nemzeti sajátosság”, amivel ki tudott bújni Moszkva közvetlen irányítása alól, miközben a KGST-n belül Magyarországon relatív jólétetet próbált teremteni. Lásd gyulyáskommunimus. Most is valami hasonló érződik ki az Fidesz magyarázkodásaiból, de inkább belföldi, „hazai fogyasztásra”, mintsem elfogadható mentegetőzésnek (Nyugat-)Európa és a Szabadvilág felé. A társadalmi és gazdasági átalakítások nem tükrözik egy modern, európai állam alapjait. Ezt először az EU jelezte. Amerikát látszólag nem érdekelte, el volt (és el van) Oroszországgal foglalva, főleg az ukrajnai válság óta. Mindenesetre jelzésértékű, hogy kormányra kerülésekor Orbánt nem választotta újra a transzatlanti ügyekért felelős alelnöki poziciójában EU Néppárt.

Amerika (szinte) kivülállóként figyelte Magyarország, mint egy EU-tagállam politikáját. Az ukrajnai válság irányította Magyarországra a figyelmet azzal, hogy az EU-val dacolva saját(os) útra lépett, ami 2010-től, mint a „magyar kísérlet” került a (nyugati) köztudatba. Az első perctől megoszlottak a vélemények. Az orbáni ortodoxia egyesek szerint követendő példa, mások szerint veszélyes a demokráciára. Az USA szemében Putyin a rossz megtestesítője, ami mögött némi átfedés érezhető a szovjet-ellenességgel, azaz a hidegháborús Szovjetunióval azonosítják Putyint és országát. A Krím-félsziget annektálását a Nyugat nem tudja lenyelni. Orbán viszont nem tudja megérteni, hogy „keleti nyítás”-ával darázsfészekbe nyúlt. A nemzetközi (nyugati) érdekek értelemszerűen felülírják egy olyan kicsi és gazdaságilag gyenge ország érdekeit, mint Magyarországét.  Egy gázvezeték íránya, vagy egy szankció mértéke nem Orbán Magyarországától függ! Emlékeztetőül: a második világháború idején is a nemzeti, nagyhatalmi álmok vezették a vesztes oldalra hazánkat, nem pedig az egyetemes béke és igazság védelme.

A tavaly nyári tusnádfürdői "illiberális" beszéd olaj volt a tűzre. Attól számítható az Egyesült Államok komoly figyelmeztetéseinek felerősödése. Szerencsétlen, átgondolatlan beszéd volt. A magyar miniszterelnök szavaiból néhány mondatot kiemelve öt perc alatt a vezető hírügynökségek telekürtölték a világot: Orbán Putyin embere. A demokrata párti elnökök (Obama, Clinton) is ellenszenvüknek adtak hangot. Közben a külügyminisztérium (State Department) is jelezte, hogy az USA szerint bajok vannak a budapesti kormánnyal. Diszkréten közölték magyar állami alkalmazottakkal, hogy korrupció miatt ne lépjenek az Egyesült Államok területére.

Budapest képtelen volt kezelni ezt az amerikai figyelmeztetést. A kormányközeli Napi Gazdaság indította el a politikai lavínát azzal, hogy, leközölt egy nevét eltitkoló egyénnel készített interjút, aki jelezte, hogy többüktől megvonták az amerikai beutazási vizumot. A cikk iszonyatos Amerika-ellenes hangulatot és heccelést indított be. A hazai állapotokra jellemző, hogy egy névtelen történetre ugrott az ország és (propaganda) sajtója. A hivatalos magyar állam pedig mélyen hallgatott. Mintha a magyar titkosszolgálat öt perc alatt nem tudta volna kinyomozni és közzétenni, hogy mi is történt. Persze a kormányhivatalnokok is megérik a pénzüket, akik még ma is(!) lapítanak. Ezzel csak a világ előtt bizonyítják, hogy egy korrupt országban élünk. A tájékozatlan magyar néptömegek elé a követségi ügyvívőt próbálták bűnbaknak állítani, miközben a nemzetközi diplomácia értői előtt nevetségessé vált az ország és vezetői.

Közben kiderült az állami korrupció mivolta. Már másfél éve jelentették amerikai (multinacionális) cégek, hogy a magyar hatóságok meg akarják vesztegetni őket, amit bűntetőjogilag zsarolásnak hívnak. A gyakorlat szerint, felszólították az amerikai cégeket, hogy ha két milliárd forintot befizetnek egy állami alapba, alapítványba, akkor elmaradnak az állami ellenőrzések, sőt garantálják, hogy a konkurrenciánál tartanak majd ellenőrzéseket. A befizetett összeg fejében akár ÁFA (adó) kedvezményt is kaphatnak. Az amerikai-magyar (politikai) kapcsolatok 2014. decemberére jutottak az eddigi mélypontra, mikor az amerikai „jobboldal”, a republikánusok  tekintélyes, sokat tapasztalt nagyöregje, McCain szenátor „neo-fasiszta diktátornak” nevezte a magyar miniszterelnököt. Ráadásul ezt a kijelentését máig nem vonta vissza, mindössze tompított a megfogalmazáson. A demokrácia deficitet továbbra is fenntartja. Szerencsétlen megjegyzését, különben a demokrata Obama elnöknek szánta. McCain ugyanis ellenezte egy diplomáciai előélettel, gyakorlattal nem rendelkező tv-s személyíség  nagyköveti kinevezését. McCain valójában Budapestet és az ottani külképviseletet akarta fontosnak beállítani, ahova egy komoly, felkészült, tapasztalt diplomatára lenne szükség Ukrajna közelsége miatt.

Mindezek ellenére a két ország kapcsolatai jók. Vizumkényszer továbbra sincs. Ezzel is jelzi Washington, hogy nem a magyar néppel, hanem annak vezetőivel van baja. Az államközi kapcsolatok terén különben épp a vízum területén lehet hamarosan probléma, amennyiben a jelenlegi magyar poliikai elit nem változtat eddigi nacionalista, populista gyakorlatán. A kettősállampolgárság ugyanis kiskaput biztosít olyanoknak, akik vízummentes amerikai beutazásra nem jogosultak, pl. románok, szerbek, stb. Az ukránok külön eset; nemcsak, mert maffia-tevékenység folyik, és korrupció a helyi útlevél kiadó polgármesteri hivatalokban, - ahol könnyű a megvesztegetés - hanem az ukrán állam is (amerikai segítséggel) minden eszközt meg fog ragadni, hogy az orosz állampolgárságot, pláne az ukrán-orosz kettősállampolgárságot, minél kevesebben kapják meg.

Sajnos, ezekben a kérdésekben a budapesti vezetés meglehetősen szűklátókörű.