Látlelet a szabad választások tükrében (1990-2018)

 

A világ egyik legbonyolultabb választási rendszerét alkották meg a rendszerváltó pártok, ill. szakemberei. Volt, két forduló, volt, két választó lista (párt és egyéni), volt mandátum, amivel ("töredékszavazattal") akkor is nyerni lehetett, ha nem volt meg a szavazati többség, stb.

Nem tudom, a magyar lakosság mennyire volt tisztába ezzel a rendszerrel. Mindenesetre a külföldi megfigyelők nem igazán értették az egészet.  Ugyancsak suba alatti megegyezés volt az akkori két legnagyobb párt között, hogy amelyik nyer, az adja a miniszterelnököt, amelyik meg veszít, az adja a köztársasági elnököt. A parlamentbe kerüléshez 4 % volt a bűvös álomhatár. Később ezt 5 %-ra emelték.

Nem tudni, miért engedték, hogy külföldiek (mint vevők) is részt vegyenek a privatizációban. Miért nem adtak (megfelelő tőke, ill. bankgaranciát) a magyar vállalkozóknak, befektetőknek. Miért nem követték '56 szellemét, a "gyárat vissza nem adunk" jelszót, és alakították át a gyárakat, üzemeket részvénytársaságokká, azaz tették az ott dolgozókat részvényessé, érdekeltté a termelésbe.

Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is, „mezőgazdasági részvénytársaságok” alakítása, és ezzel a parasztságot, a faluközösségeket nem csak a termelésbe, de az értékesítésbe is bevonni.

Ha már ’56-ot és a „gyárat vissza nem adunk” jelszót említettem. A szovjetrendszer helyett a sokkal liberálisabb jugoszláv rendszer volt az akkori többség példaképe. Nem véletlen, és ugyancsak jelzésértékű, hogy 1956 november 4-én a Nagy Imre kormány tagjai a Parlamenttől sokkal távolabb eső jugoszláv követségre menekültek, ellentétben a kommunistaellenes Mindszenty József bíborossal, aki a közeli amerikai követségen keresett és kapott menedéket.

A 2010-es választás, ill. annak eredménye mérföldkő a magyar történelemben. Békeidőben ilyen (kétharmados többség) talán még sohasem volt az ország parlamentáris történetében.  Az más kérdés, hogy ezt a lehetőséget nem az ország és népe javára használta ki a nagy többség bizalmát elnyerő kormány, ill. annak miniszterelnöke.

A mai napig nincs (komoly, őszinte és) tárgyilagos elemzés a 2010-es választásról. Sem a győztes, sem a vesztes oldaláról.  Különösen a szocialisták részéről hiányolom ezt, mert e nélkül nem lehet „baloldali megújulás”. A 2010-es választás ugyanis sok mindenre magyarázatot ad, különösen arra, hogy miért pártolt el a baloldallal szimpatizáló lakosság kb. fele (egy millió szavazó). Akkor (2010) még a régi választási rendszer volt érvényben, azaz választókerületek, körzetek nem voltak úgy átalakítva, hogy a kormányzó pártnak kedvezzenek.

A szabad választások első húsz évében (1990-2010) keresendő az a problémahalmaz, vagy inkább logikus folyamat, amely gyökeresen megváltoztatta a lakosság gondolkozását, és a populizmus segítségével a nacionalizmus felé fordította az országot.

1990

Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz „zsidó”).

Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.

Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett tönkretette (felszámolta) a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.

1993  a fordulat éve

A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).

A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel, megjelenés, a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, kormánya (és a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 

Csak zárójelben, 1993 október 31-én hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”

1994

1994-re a népnek elege lett a „kapitalizmus”-ból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Az MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását. Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.

1998

A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.

Orbán a nyugati demokráciákban ismeretlen „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.

Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.

2002

Majd 2002-től jött a 8 év szocialista kormányzás.  2002-ben még bízott a lakosság a „váltókormányzásban”, és hittek a miniszterelnök-jelöltnek, aki fizetésemelést ígért. Megválasztása után Medgyessy ezt be is tartotta! Ugyanakkor érthetetlen, hogy az MSZP egy pártonkívüli bankárt jelölt a kormányfői posztra. Eszerint a párt és vezetése nem talált egyetlenegy embert sem tagjai sorából. aki miniszterelnöknek alkalmas lett volna. Arra pedig végkép nincs magyarázat, hogy az MSZP miért egy volt ügynököt (D 209) ültetett a kormányfői székbe.

Az MSZP a következő országgyűlési választásra (2006) egy fiatal, „jó beszélőkével megáldott” jelöltet kívánt állítani, az ellenzék vezéralakjának tartott Orbán Viktorral szemben. Nem véletlen került Medgyessy mellé a Fidesz mintára létrehozott sportminiszteri posztra Gyurcsány Ferenc, akit a „pécsiek” (Toller László, Szili Katalin, Lampert Mónika, Gyurcsány Ferenc, stb.) támogattak.

Nagyon furcsa volt Medgyessy leköszönése. Korrupcióra hivatkozva, de közelebbi részletet (bizonyítékokat) nem közölve, a kormányfő távozásra szólította fel gazdasági (és egyben közlekedési) miniszterét, Csillag Istvánt. A kisebbik koalíciós párt (SZDSZ) azonnal megzsarolta Medgyessyt: ha meneszti Csillagot, akkor az SZDSZ felmondja a koalíciót. Ekkor az a hír járta, hogy a koalíciós szerződés pontosan meghatározza, mely tárcák (összesen négy!) az SZDSZ-é. A tehetetlen Medgyessy ekkor lemondott. Az új miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, kinevezését követően az SZDSZ már nem ragaszkodott Csillaghoz és a tárcához! Sőt, a kisebbik koalíciós párt elfogadta, hogy a koalíciós megállapodás ellenére egy pártonkívüli (Kóka János) legyen a gazdasági miniszter.

2006

A 2006-os parlamenti választást az MSZP nyerte, mindössze 63.700 szavazattal a Fidesz-KDNP elől. A kormányzáshoz, a „baloldali” többséghez, szükség volt az SZDSZ több mint 351.000 szavazatára. Ha csak a papírformát nézzük, akkor is jól látható, érzékelhető, hogy az ország két nagy táborra szakadt. Orbán ráérzett, hogy kemény munkával (populista és nemzeti jelszavakkal) könnyen a maga oldalára tudja állítani a lakosság többségét. Csak fokozni kell a kormányellenes „aknamunkát”, a populizmus terjesztését, a „baloldal” lejáratását. Ezzel szemben Gyurcsány, mint demokrata, mi több „szociáldemokrata” szerepben tetszelgett, és semmit sem tett a törvényeket kijátszó Fidesszel szemben. Orbán („magyaros” észjárással) remekül kihasználta a magyar demokrácia gyenge pontjait, hibáit, kiskapuit. Lásd pl. a látványos kordonbontás. Az öszödi („titkos”) beszéd csaknem lángba borította az országot. Gyurcsány keményen bírta a pofonokat, de ellenük nem tudott (vagy nem akart?) tenni. Liberális demokratát játszott egy nacionalista beállítottságú országban, ahol az előző évszázadban a gyűlölet már nem egyszer felülkerekedett.

Orbán nagyon ráérzett a megosztottság fokozására, arra, hogy a nyugati demokráciát legfeljebb hírből ismerte a magyar nép. Táborozás a Kossuth-téren, a parlament emberi ürülékkel való körbepiszkítása, stb. A Fidesz vezetők és parlamenti képviselők napi fellépése, szónoklása. Majd tömeggyűlés a Hotel Astoriánál. Ott, ahol se előtte, se utána Orbán (és pártja) nem szervezett ünnepi megemlékezést, nagygyűlést. Majd jött a gazdasági világválság, amit Gyurcsány nem tudott kezelni. Végül megfutamodott. Az SZDSZ felmondta a koalíciót, mire Gyurcsány lemondott és átadta az ország vezetését egy gazdasági szakembernek. Igaz, Bajnai előre bejelentette: a következő parlamenti választáson (2010) nem indul a miniszterelnöki posztért. A gyurcsányi pártvezetés nem vette figyelembe az ország helyzetét, hogy a lakosság elvesztette a közbiztonságba vetett hitét. Magát a „cigánykérdés” szót, fogalmat betiltották, és közben nem erősítették meg a rendőri jelenlétet a kis, távoli településeken. Ebben a (kényszer) helyzetben az MSZP bizonytalan és csalódott szavazói átpártoltak a Jobbikhoz, és ezzel a szélsőjobboldali párt annyira megerősödött, hogy napjainkban is (közel) egy szinten van az MSZP-vel. Ez pedig ugyancsak ékes bizonyítéka, hogy a lakosság többsége nacionalista, a (populista) nemzeti oldal híve.  

Kilátások 2018-ra

 

Az elmúlt közel harminc év magyar belpolitikai eseményei Orbán és a Fidesz (további) hatalmon maradását vetítik előre. A nacionalizmus ellen (Magyarországon) nincs orvosság. Ennek mély történelmi múltja van. Alapelv: „mindenki minket bánt, pedig mi olyan jók vagyunk”. Ez a szemlélet uralja az elmúlt száz év gondolkozását. Az ebben rejlő erőt ismerte fel Orbán, és erre alapozza egész rendszerét, amit az átlag magyar elfogad, sőt helyesel. Máskülönben mivel magyarázható, hogy 2002-es bukása másnapján milliók álltak mögötte. Ellentétben a demokráciákban bevett szokással, hogy a bukott politikustól és pártjától elfordulnak a választók, ill. a pártnak új vezérrel kell megpróbálni a visszatérést a hatalomba.

Csodálom, hogy még ma sem világosult meg az ellenzék, élükön az elemzőkkel, a „politológusokkal”, hogy Orbán már 2002-ben felvázolta jövőképét, és életfilozófiáját, miszerint újbóli hatalomra jutásáig pártja a parlamentben nem ellenzékben, hanem kisebbségben lesz, elvégre „a nemzet nem lehet ellenzékben!” Politikai és történelmi szempontból ekkor alapozta meg a 21. századba átívelő magyar nacionalizmust, és a klasszikus értelembe vett polgári demokrácia leépítését.

Orbán neve és személye fogalommá vált. Ma már nincs olyan esemény, történés, amivel kapcsolatban ne hozná szóba a média. Jobb- és baloldal egyaránt. Különösen az ellenzék jeleskedik ebben. Tudat alatt szinte minden ellenzéki megnyilatkozásban ott van a miniszterelnök neve. Igaz, általában szidják, de akkor is ott van! Ahelyett, hogy bírálat helyett bármiféle alternatívát vázolnának fel.

A 2010-ben megszerzett abszolút többség legitimálta, törvényesítette Orbán (sajátos) hatalmának kialakítását és megerősítését. Látszólag minden törvényesen történt és történik. A szemfényvesztés tökéletes. Új alkotmány készült. A magyarázat: a szovjet típusút le kellett cserélni. Valójában olyanná alakították át, amely „bebetonozta” az orbáni rendszert. Valamennyi tisztségviselőt alkotmányosan választották meg. Arról viszont se az alkotmány, se a törvények nem szólnak, hogy ezek a figurák mennyire függetlenek, milyen kapcsolatban állnak a miniszterelnökkel, akár rokoni, baráti vagy anyagi alapon. Nincs egyetlen demokratikus állam ezen a Földön, ahol a köztársaság alapját képező három legfőbb méltóság (köztársasági elnök, miniszterelnök, valamint az országgyűlés elnöke) egyazon pártból, mi több ugyanazon haveri körből, kollégiumi baráti társaságból származna.

Ezzel a politikával tudja átverni az EU-t, annak pénzosztását. Az EU csak azt írja elő, hogy pályáztatás útján lehet (kell) a pénzeket, a támogatásokat lehívni. Arra már nincs apparátusa Brüsszelnek, hogy megvizsgálja (ellenőrizze) a pályáztatások útján ki kapja a pénzt, a (nagy állami) megbízást. Ez sokaknak tetszik. „Én is ezt csinálnám” – hallani sokfelől. A korrupció sem új. A Kádár korszakban is virult, protekció volt a neve. Igaz, akkoriban nem a meggazdagodás dominált. Ez egy ilyen ország. Sportot csinálnak az ügyeskedésből a kiskapuk megtalálására. Ez ellen senki sem lázadozik, ellenkezik. Legalábbis a többség nem. Ezt ismerte fel Orbán, és alapozta meg hatalmát, olyannyira, hogy a választási rend, a körzetek átrajzolásával (hosszú időre) bebiztosította győzelmét.

Magyarán, Orbánt és a Fideszt demokratikus úton nem lehet leváltani. Hogyan is lehetne, amikor rendszerének nincs alternatívája. A jelenlegi ellenzék, pedig számszakilag alkalmatlan a parlamentáris többség megszerzésére.  Kezdjük ott, hogy a „baloldal” nem számol az MSZP-vel kb. azonos (20 %) erőt képviselő Jobbikkal. A Gyurcsány vezette DK csak zavaró tényező a megújulást kereső MSZP stratégiájában.  Igen, változás előtt áll a „baloldal” legnagyobb tömörülése, miután vezetősége felismerte, hogy közel 30 év után már nem lehet az egykori arcokkal szavazatot szerezni.  Annak ellenére, hogy vannak, akik éppúgy Gyurcsányban látják a „Megváltó”-t, mint a Fidesz hívők Orbánban. Történelmileg a volt MSZP elnök és kormányfő leszerepelt, kiírta magát a magyar politikából. Önkényesen, a tagság megkérdezése nélkül, szociáldemokratának kiáltotta ki az MSZP-t, annak ellenére, hogy a párt nevében szereplő „SZ” betű továbbra is „szocialistát” jelentett. Majd cserbenhagyta pártját, és a gazdasági világválságtól megrémülve hirtelen mindenről lemondott, és összeállt a politikai süllyesztőben eltűnt két egykori „rendszerváltó” párt néhány tagjával, akik a kezdetek óta MSZP ellenesek voltak (MDF, SZDSZ). Ennek a törpepártnak a szavazata nem a „mérleg nyelve”. Habár biztos jól jönne az MSZP-nek, de a 2018-as választási eredményt nem tudja befolyásolni. Ami feltűnő: a fiatalok alapította sok új kispárt mind Orbán leváltásán munkálkodik. Igaz, inkább csak „elméleti” szinten, hiszen alternatívát nem tudnak felmutatni, csak Orbán szidásában merül ki ellenzékiségük. Ugyanakkor egyikük sem akar lepaktálni az MSZP-vel. Valójában valamennyien (még mindig) a „kádári utópártot” látják, érzik a legnagyobb „baloldali” pártban. Orbán korábbi elképzelése, miszerint a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra, bevált. Tudat alatt működik.

Vajon, ez az alternatíva csak balról jöhet? Miért nem jöhetne jobbról? Egy olyan jobboldali párt, tömörülés miért nem jöhetne létre, mely az EU értékeit és védelmét tűzi ki céljául, és a nyugati jobboldali értékeket kívánja képviselni? Ha lenne ilyen, az sem tudna gyökeret verni Magyarországon, mert a nacionalizmus mindent visz. Különös tekintettel a „migránsokra”. A felheccelt lakosság „baloldali” elkötelezett tagjai is Orbán pártján vannak, ha a kerítés, a „betelepítés” szóba kerül. A félelem oly nagy (és mély), hogy ha más nem, akkor ez fogja meghozni Orbán számára a választási győzelmet. Hiszen a többség fél, félti magát, gyerekeit, unokáit.