Zentai és az állampolgárság

A Zentai-ügyet és annak alakulását elsősorban az állampolgárság egyetemes intézménye miatt követtem és követem. Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Zentai kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. A magyarországi állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – a jogi alap és vonzatainak részletes ismertetetése a lakosság, az állampolgárok felé. Ehelyett Magyarországon érzelmi alapokra próbálták, és próbálják helyezni ezt a nagyon fontos kérdést, szinte teljesen mellőzve a 10 millió hazai („egyes”) állampolgár jogvédelmét. Azoknak az elsődleges jogvédelmét, akik az ország nemzetközileg elismert területi szuverenitásából kiindulva az államiság alapját képezik. Ugyanilyen alapon követem az állampolgárság ausztráliai megítélését, az ottani (nemzet)tudatban elfoglalt helyét Zentai kiadatási ügyével kapcsolatban, miközben az elmúlt öt évben sok mindenre fényderült, magára a vádra és a gyilkosság körülményére is.

Az alaptörténet

1944 novemberében bevisznek egy 18 éves fiatalembert az egyik budapesti laktanyába, ott kegyetlenül megverik, olyannyira, hogy a brutális bántalmazásba belehal. Tetemét a későbbi tanúvallomások szerint a Dunába dobták. Az esetről csak a háború után értesült a teenager családja, miközben a családfő minden követ megmozgatott fia felkutatására. Hamarosan kiderült, hogy gyermeke, Balázs Péter, ennek a laktanyai brutális gyilkosságnak lett áldozata. A gyilkosságért, - más brutális, szadista bűncselekmények elkövetése miatt - két egykori tisztet (Máder százados, Nagy hadnagy) bíróság elé állítottak, és háborús bűnelkövetőkként súlyos büntetést szabtak ki rájuk. Az ügyvéd apa, Balázs Dezső, azonban ebbe nem tudott belenyugodni, mert számára továbbra is hiányzott egy fontos láncszem: hogyan került a fia a laktanyába? A kérdésre hamarosan megjött a válasz: olyan valaki által kerülhetett a laktanyába, aki az utcán (a periratok szerint egy villamoson) felismerte, sőt („zsidó”) származásáról is tudott, amiből magától érthető volt, hogy az akkori rendeletek alól kibújva nem vonult be munkaszolgálatra, és nem viselte a kötelező sárga csillagot. Ez a valaki, pedig nem lehet más, mint a perek során, a tanúvallomásokban elhangzott Zentai hadapród őrmester, aki – akárcsak a Balázs család - ugyancsak budafoki volt. Ergo, az apa számára egyértelművé vált, hogy fia kegyetlen haláláért elsősorban Zentai Károly a felelős, hiszen ha ő nem ismeri fel, és nem viszi be a laktanyába, akkor gyermeke – nagy valószínűséggel – túléli a háborút, az üldöztetést, a vészkorszakot. Az apa mindent elkövetett, hogy Zentait felkutassa, és bíróság elé vigye fia halálában játszott szerepének tisztázása végett. A magyar hatóságok azonban ebben nem voltak partnerek. Hiába gyűjtötte össze a terhelő bizonyítékokat, a bírósági jegyzőkönyveket, tanúvallomásokat, a szülői seb, a családi fájdalom az államapparátust hidegen hagyta. Talán azért is, mert sok ilyen vagy ehhez hasonló eset történt a 40-es évek elejétől 1945 áprilisáig.

A család, de főleg az apa, mindent elkövetett Zentai felkutatására, ami nem volt nehéz, hiszen Zentai édesanyja – a legsötétebb Rákosi korszakban - 1955-ben hivatalosan vándorolhatott ki Budafokról fiához Ausztráliába. A magyar hatóságok tehetetlenségét látva Balázsék az összegyűjtött anyagot a 60-as években kijuttatták Bécsbe, a náci-vadász Simon Wiesenthal Központhoz, ami, és akik akkoriban sokkal jelentősebb háborús bűnösökkel foglalkoztak (pl. Eichmann kézre kerítése), mintsem ezzel a mindennapos „piti” üggyel. Simon Wiesenthal különben nem szerette, ha „náci-vadász”-nak nevezték, mert mint oly sokszor hangoztatta: ő (és munkatársai) az ártatlan civil lakosság, azon belül is a „zsidó” származásúak elleni bűnök, gyilkosságok elkövetőinek felkutatásában érdekelt, hogy azokat átadja az igazságszolgáltatásnak a bűnösség megállapítása, valamint a büntetés kiszabása végett. Simon Wiesenthal a tetteseket elsősorban a náci vezetésben, ill. a „kivitelezésben”, a végrehajtásban közvetlenül részt vettek körében kereste. Ezt a „kutatómunkát” vette át és folytatta Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Wiesenthal Központ vezetője, aki felismerte, hogy a még felelősségre nem vontak, vagy az alól kibújtak száma a természetes elmúlás következtében egyre gyorsabban csökken. Ezért hirdette meg vitatott akcióját az „Utolsó esély”-t (Last Chance), melyben minden használható (sikeres és eredményes) információért 10.000 eurót ajánlott fel. Balázs Péter még élő ikertestvére Zuroff-hoz is eljutatta apjuk gyűjteményét azzal, hogy a „vérdíj”-ra nem tart igényt a család, viszont végre szeretnék megtudni az igazságot: hogyan került a 18 éves Péter e fenevadak karmai közé, akik oly brutálisan elbántak vele.

Zuroff akcióját elsősorban a „pénzjutalom” tette ellenszenvessé, majd annak „kommunikálása”, amikor a könnyűzene, a slágerek világából kölcsönzött 10-es toplistát tett közzé a jeruzsálemi központ. A lista hitelességét ugyancsak rontja, hogy a körözött személyek között egyre kevesebb a valódi (német) náci háborús bűnös, tömeggyilkos, és egyre több az egykori kollaboráló, azaz a munka- és haláltáborok „személyzete”, őrei stb. Ezen a listán szinte kakukktojás Zentai szerepeltetése, hiszen a vádirat és a kiadatási kérelem szerint is csak egyetlenegy ember brutális megölésében segédkezett, ráadásul nem volt sem náci, sem nyilas párttag, sőt sváb származása ellenére még a Volksbund-nak vagy a Waffen SS-nek sem volt tagja. Csak a náci Németországgal szövetséges Magyar Királyi Honvédség hadapród őrmestere volt.

Sokkal súlyosabb vádakkal illetik a top lista harmadik helyezettét, az ugyancsak magyar Képíró Sándort, akit a mintegy 3.000 áldozatot követelt újvidéki mészárlás megszervezésében való részvétellel vádolnak, és aki ennek ellenére magyar „állami garanciával” háborítatlanul él Budapesten. Képíró felkutatásáért Zuroff tavaly megkapta Újvidék díszpolgára címet.

A magyarországi média elhallgatja a tényeket, a kiadatás sarkalatos pontjait, magyarul félreinformálja a hazai közvéleményt. Az öt éve tartó jogi huzavona nem Zentai bűnösségéről vagy ártatlanságáról szól, hiszen annak megállapítása a magyar fél feladata, hanem a kiadatási kérelem „szakszerűségéről”. A védelem először magát az ausztrál kiadatási gyakorlatot vonta kétségbe. Nevezetesen, egy szövetségi állam (West Australia) helyi (kerületi) bírósága dönthet-e egy ilyen fontos (állami és nemzetközi) ügyben, vagy erre csak egy „felsőbb”, központi, szövetségi fórum (lenne) hivatott. Amíg ez ügyben – a többszöri fellebbezési lehetőséget is kihasználva – végleges döntés (elutasítás) nem született, addig az egész kiadatási procedúra állt. Majd elkezdődött a törvényben előírt lehetőségek kihasználása: a helyi, majd szövetségi állami, végül központi, szövetségi szinten a kiadatási kérelem felülvizsgálása, természetesen az ausztrál (állam)polgárnak megadatott fellebbezési lehetőségekkel. Úgy tűnik, ezek a lehetőségek most kimerültek. Valamennyi jogi fórum szerint a kiadatási kérelem megfelel a két ország (Ausztrália és Magyarország) közötti egyezménynek. Ezt hagyta jóvá a kormány és az állam nevében a szövetségi belügyminiszter. A belügyminiszteri jóváhagyást, azaz a kormány döntését azonban a Legfelsőbb Bíróság felülbírálhatja, azaz megsemmisítheti, vagy újragondolásra visszaküldheti, amennyiben az állampolgár ezt kéri, illetve ezzel a lehetőséggel él.

Az év elején úgy tűnt, hogy Zentai ezzel nem tud élni, mert nincs hozzá anyagi háttere. Az eddigi szabadlábon védekezésre letett óvadékok, valamint az ügyvédi költségek minden vagyonát, 60 év munkájának gyümölcsét, felemésztette. Ezért az ausztrál Emberjogi Szervezethez fordult segítségért, és időközben jelentkezett egy neves bírósági ügyvéd is, aki ingyen elvállalta Zentai védelmét. A nemrég megtartott tárgyaláson, mint az utolsó lehetőség, már nem a jogi előírások csűrése-csavarása dominált, hanem a politika és az érzelmek. Elsősorban Zentai idős kora, egészségi állapota, „szállíthatósága”, a magyarországi igazságszolgáltatás hiányosságai, és nem utolsó sorban az állampolgárság, valamint a jelenlegi ausztrál (munkáspárti) kormány politikai beállítottsága, hogy megfeleljen a nemzetközi elvárásoknak, azaz az országra nehezedő nemzetközi nyomásra, miszerint Ausztrália még egyetlen náci háborús bűnöst, vagy azzal vádolt személyt nem adott ki.

Zentainak egyetlen lehetősége van a kiadatás és a magyar hadbíróság elé állítás elkerülésére, ha hitelt érdemlően bizonyítani tudja: a gyilkosság idején (már) nem volt Budapesten. Ezt csak egykori bajtársai tudják igazolni. A Sydney-ben élő Cs. Szabó Károly tanúvallomása ezt a célt szolgálta, de az eskü alatt írt szöveg csak az ismeretséget támasztja alá, és, hogy ugyanabban a laktanyában teljesített szolgálatot, mint Zentai. Magára a gyilkosságra, annak körülményére az egykori bajtárs sem tudott konkrétumokkal szolgálni. Sőt, vallomása újabb kérdéseket vett fel: ha az ügyeletes tiszt tudta, - hiszen így tájékoztatta Cs. Szabót -, hogy a parancsnoki szobában „zsidót” vernek boksz-kesztyűvel, akkor ez mindenki által ismert volt. Sőt, Csapó Endre, a Sydney-ben megjelenő Magyar Élet hetilap főszerkesztője, cikk sorozatában nyolc „zsidó” szemtanú vallomásáról is említést tesz, ami azt jelenti, hogy a laktanyába több („zsidó”) civil fogva tartott is tartózkodott. Ezen civileknek a laktanya területére történt beengedéséről – a háborús időkre való tekintettel – kizárt, hogy csak a szadista Máder százados és helyettese Nagy hadnagy tudott. Arról nem szólnak a hírek, hogy a nyolc "zsidó" (szem)tanúval hogyan bántak? Őket is verték? Ha igen, akkor annak lettek-e maradandó nyomai? Mikor, hogyan és milyen indokkal engedték el őket? Ezen kérdések megválaszolása sokat segítene annak (utólagos) megállapításában, hogy "túlkapás" vagy szándékos gyilkosság történt.

Ugyanakkor mellékvágány Cs. Szabó és Csapó beszélgetésében a tiszti járőrszolgálat működésének ismertetése, hiszen a periratok szerint Zentai a villamoson ismerte fel Balázs Pétert. Tehát nem igazoltatásról volt szó! Nem hamis vagy hamisított okmányok miatt bukott le a fiatalember, hanem, mert valaki, aki régről ismerte, felismerte. Annak igazolása, hogy Zentai a gyilkosság idején (már) nem volt Budapesten, még nem cáfolja az áldozat apjának feltételezését, hogy fiát Zentai juttatta a gyilkosok kezére! Hiszen, ha elfogadjuk, hogy Zentai alakulatával már délelőtt elhagyta a laktanyát, a gyilkosság pedig délután, sötétedéskor történt, azért még Balázs Pétert Zentai vihette be a laktanyába. A mindenkori előírások szerint a kapuügyeletesnek tudnia kell, hogy ki lép be a laktanya területére. Sőt, erről naplót köteles vezetni. Sokat segítene, ha ez előkerülne.

Az egykori bajtársak segítőkészségén kívül egy sokkal lényegesebb lehetőség van a kiadatás megtagadására, különös tekintettel az állampolgárság szentségére. Hiszen saját állampolgárt nem szokás kiadni, azt hazájában kell bíróság elé állítani, és felelősségre vonni tetteiért. Nem tudom mennyire ismert a Sheinbein-ügy, ami 1999-ben nagy port vert fel az Egyesült Államokban és Izraelben egyaránt, - és amiről az ugyancsak amerikai-izraeli kettős állampolgár Efraim Zuroff-nak is illene tudnia. No meg az ausztrál igazságszolgáltatásnak sem ártana.

.

A Sheinbein ügy

1997-ben két amerikai teenager, a 17 éves Samuel Sheinbein és a vele egykorú Aaron Needle, Maryland szövetségi államban brutális módon meggyilkolták (feldarabolták és megpróbálták elégetni) valami nő ügy miatt a 19 éves ugyancsak amerikai Alfredo Enriquo Tello-t. A gyilkosság után Sheinbein a New York-ban szabadalmi ügyvédként dolgozó édesapja segítségével Izraelbe szökött. Később apja is követte. Az apa, Sol Sheinbein, 1944-ben az akkori brit mandátumú Palesztinában született, ezért Izrael állam elismerte állampolgárának, azaz amerikai-izraeli kettős állampolgárnak. Az USA-ban született fiát az Egyesült Államokban körözték, majd kiadatását kérték Izraeltől. A kiadatásra váró fiatalember a börtönben apja után megkapta az izraeli állampolgárságot, annak ellenére, hogy addig még sohasem járt Izrael állam területén. Közben az Egyesült Államok és Izrael megállapodott a teenager kiadatásában, akire csak azért nem várt halálbüntetés Maryland államban, mert tette elkövetésekor 17 éves volt, és ezért fiatalkorúnak számított. Ugyanakkor a második legsúlyosabb büntetést, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést kívánták rá kiszabni. Az ügyvéd apa ezért az ügyet az izraeli Legfelsőbb Bíróság elé vitte, ahol a bírák 3:2 arányban a kiadatás ellen döntöttek. Ezzel egy időben törvénymódosítást eszközöltek, hogy a gyilkos börtönbüntetését Izraelben töltse le. Ehhez a „vádalku” (plea bargain) egy sajátos formáját alkalmazták. A főleg Amerikában ismert eljárás lényege: a vádlott elismeri bűnösségét, és ezért cserébe a vádat enyhítik. Nem az ítéletet, hanem a vádat! Például, valakit szándékos emberöléssel vádolnak, amit tagad, viszont az erős felindultságban elkövetett gyilkosságot elismeri, „bevallja”. Így Samuel Sheinbein elismerte, hogy ő darabolta fel egy körfűrésszel Tello-t, majd a holttest elégetéséhez is segédkezett, viszont magát a gyilkosságot barátja, Aaron Needle, követte el. Ellentétben az amerikai, marylandi tényleges életfogytiglanival, az izraeli bíróság 24 év börtönre ítélte Samuel Sheinbeint, azaz jó viselete esetén - harmadolást kérve - akár 33 éves korában, 2023-ban, szabadulhat.

- . -

Zentai esetében a mostani felülvizsgálati tárgyaláson derült ki, hogy az ausztrál nyomózó hatóságok már rég jelezték az ügyészségnek, hogy mivel a tanúvallomástévők közül senki sem él, így nem lehet kideríteni, hogy a vallomások igazak és hitelesek-e, azaz kényszer alatt vagy anélkül születtek. Ezért ausztrál bíróság elé eleve nem kerülhet az ügy. Nincs az az ausztrál bíró és bíróság, amely "fair" tárgyalást tudna levezetni csak (vitatható eredetű) jegyzőkönyvek alapján.

De! Ha Zentait kiadják, akkor Magyarországon, mint magyar állampolgárt állítják (had)bíróság elé, és ismerve a hazai igazságszolgáltatást, ott már nem ellenőrzik, hogy a tanúvallomások hogyan születtek! Ezért Zentai (és családja) jogosan aggódik a kiadatás következményei miatt. Hiszen a hazai gyakorlatban azt is rákenhetik, amit el sem követett - lásd Kaiser Ede, a Móron nem járt móri gyilkos esetét, aki bevallott jó néhány bankrablást, csak pont a mórit nem. A magyar bírót, és bíróságot ez az „apróság” nem érdekelte!

Viszont, ha az állampolgárság intézménye Ausztráliában is oly erős, mint a fentebbi példa szerint Izraelben, akkor egy törvénymódosítással Zentai kiadatását is meg lehetne tagadni. Igaz, akkor a „vádalku” miatt, - amit egyébként Victoria szövetségi államban alkalmaznak! - Zentai elismeri bűnösségét, és elfogadja az ausztrál bíróság ítéletét, mely bármi lehet, csak (bizonyíték hiánya miatti) felmentés nem. Hiszen – ez esetben - eleve bűnösnek vallotta magát. Vajon ez az eljárás elfogadható lenne mindkét állam számára, és vajon a két család (Zentai és Balázs) is megnyugvással fogadná a döntést?

.

A Zentai story (kronológia)

.