60 éve született a szellemi légihíd

Német nyelvű levelet kaptam a müncheni magyar főkonzultól, melyben szívélyesen meghívott a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása elindításának 60. évfordulójára rendezendő megemlékezésre. A magyar kormány részéről Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes üdvözli majd a meghívottakat, aki egyúttal a külföldi magyarok (Auslandsungarn) ügyében is illetékes, és így a bajorországi és müncheni magyar emigránsok kapcsolattartója is. A Szabad Európa Rádió szerepéről pedig Werner Weidenfeld professzor tart tudományos ünnepi előadást – állt a levélben.

Kicsit furcsa volt, hogy a meghívó német nyelven íródott, mivel a Magyar Osztály munkatársainak anyanyelvi szinten kellett tudni magyarul. Ezenkivül az USA által fenntartott Rádiónál az angol volt a hivatalos, közös nyelv. Csak a műszaki személyzetet és az intézmény biztonságát adták ugyancsak angolul értő, ill. beszélő németek. Idén tavasszal volt már egy megemlélkezés, azt a csehek szervezték a Csehszlovák Osztály 60 évvel ezelőtti megindítása emlékére. Ez egy három napos konferencia volt, ahova az egykori amerikai vezetők, valamint a testvérosztályok, így a magyar osztály tagjai is hivatalosak voltak. Az április végi konferencia színhelye a müncheni egyetem volt.

Mindezeket az egykori munkatársak egymás közt is kitárgyalták, és izgatottan várták a főkonzulátuson tartandó ünnepi megemlékezést. Az izgalmat csak fokozta, hogy nem október hatodikára, a magyar adás megindításának napjára időzítették, hanem egy nappal későbbre. Egyes pletykák szerint volt, aki jelezte, hogy inkább nem jön, mert Semjén miatt botrányt csinálna. Az egyik női munkatárs pedig távolmaradását azzal magyarázta, hogy azt szeretné, ha húsz évvel ezelőtti kinézete, megjelenése maradna meg a kollégák emlékezetében. Sőt, olyan pletyka is járta, hogy valaki kilátásba helyezte egykori kollégája nyilvános felpofozását a Rádió megszűnése óta eltelt időben Magyarországon publikált írásai miatt. Ezek a példák is jól mutatják, mennyire mások vagyunk, és mennyire különböző vérmérsékletűek, gondolkozásúak alkották a Magyar Osztályt. Ugyanakkor ezekből a személyes ellentétekből soha, semmi sem jutott el a hallgatókhoz. A diktatúra, a szovjetrendszer titkosszolgálata is csak az adatgyűjtésre, a “káderlap"-ok összeállítására volt képes. A Rádió hitelességét mindvégig megtartotta, és ezzel küldetését teljesítette. Erre lehet igazán büszke valamennyi munkatárs és a hazai hallgatóság, no meg az azóta felnőtt újabb generáció(k).

A müncheni megemlékezés a “Szól a kakas már” kezdetű dal Timár Sára népdalénekes fantasztikus előadásában vette kezdetét. Ez a zenei motívum volt a Rádió első szünetjele. Itt érdemes megjegyezni, hogy a nóta szövege igen jól kifejezte az akkori (1951) hidegháborús időket, azt a (szellemi) sötétséget, amit a szovjetrendszer hozott az országra, és azt a reményt, amit a “kakas” (SZER) jelképezett a dal folytatásában: “majd felvirrad már”. Megjegyzem a dal eredetét a nagykállói Taub rabbihoz kapcsolják, oly annyira, hogy manapság a budapesti Zsidó Nyári Fesztivál szignálja.

A kezdeteket felidéző dal után Mydlo Tamás főkonzul üdvözölte a megjelenteket, méghozzá egyedülálló módon, szinte mondatonként váltott magyarról németre és vissza. Kevesen képesek erre a bravúrra. Köszöntőjében egyértelmű választ adott a fentebb jelzett (munkatársi) felvetésre, miszerint ez az összejövetel kizárólag a Magyar Osztály munkatársainak szól, azok tiszteletére rendezték. Ellentétben az április végi három napos konferenciával, ahova az (egykori) amerikai vezetés és a testvérorsztályok is hivatalosak voltak. Ráadásul a Rádió épületét jelenleg tatarozzák, így az eredeti elképzelésekkel ellentétben ezt a mostani megemlékezést ott nem lehetett megtartani. Majd átadta a szót Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek.

Semjén (nagyon helyesen) mellőzte az aktuálpolitikát és nagyon ügyesen kapcsolta össze bajorországi látogatásának célját a SZER magyar adása beindításának évfordulójával, valamint a két nép több mint ezeréves kapcsolatával. Emlékeztetett, hogy Bajorország nem csak a Rádiónak adott helyet, hanem 1956 után a (nyugat-)német tartományok közül a legtöbb menekültet is itt fogadták be. A Rádió jelentőségét egy Márai idézettel illusztrálta. A neves magyar író a berlini blokádnál (1948. jun. 24. - 1949. máj. 12.) alkalmazott légihídhoz hasonlította a SZER működését és feladatát, mely egyfajta “szellemi légihíd” szerepét töltötte be a hírektől, a szabad tájékoztatástól elzárt országok, így Magyarország felé is. Majd a Rádióhoz, ill. annak hallgatásához fűződő személyes emlékeit is felelevenítette. Ezek láthatólag nem voltak a hivatalos beszéd részei, mert a kiváló szinkrontolmács (Vida Ákos) az előre megírt (és általa lefordított) szöveg felolvasását megszakítva “papír nélkül” interpretálta a miniszterelnök-helyettes személyes emlékeit a bajor vendégeknek.

A Rádió kapcsán a hidegháború éveiről tartott ünnepi előadást Dr. Werner Weidenfeld, a müncheni Ludwig Maximillian Egyetem professzora, aki egyben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is. Igen élvezetes előadása, mintha egy picit célt tévesztett volna. Hiszen a hallgatóság nagy többsége nem mai fiatalokból, egyetemistákból állt, akik csak tankönyvekből, vagy családi elbeszélésekből ismerik e korszakot, hanem olyanokból, akik az akkori események, történések szemtanúi, részt vevői, sőt elszenvedői voltak. Ezért a meghívottak egy része kételkedve fogadta a diktatúrára utaló azon példálózását, hogy akár egy szaxofon birtoklásáért is börtön járt, mert a rendszer annyira üldözte a jazzt, mint a nyugati életforma szimbólumát. Ennek ellenére a kellemes hangú és modorú professzor előadását nagy tapssal jutalmazta a hallgatóság.

Majd levetítették Hanák Gábor 2006-ban, az 56-os forradalom 50. évfordulójára készített dokumentumfilmjét, benne jó néhány utalással a Szabad Európa Rádió-ra. Végül ismét a fantasztikus hangú Timár Sára előadásában hallhattunk néhány szívhez szóló, de inkább szívbe markoló népdalt.

Csak felsőfokon lehet szólni a főkonzulátus igyekezetéről, hogy méltón emlékezzenek meg a magyar adás elindtásának 60. évfordulójáról. Külön dicséret illeti a szervezőket, hogy az egész rendezvény abszolút mellőzte az aktuálpolitikát, különösen a hazait. Gondolom ebben Mydlo Tamás főkonzul magas fokú diplomáciai érzéke is közrejátszott, aki valóban a külföldi magyarság összetartásán és az Óhazával való kapcsolattartáson fáradozik, látható sikerrel. Tamás munkásságának és igyekezetének jobb megértéséhez néhány szubjektív (magán)megjegyzés.

Az egykori munkatársak közül senki sem szólalt fel, akár a múltat felidézni, akár az ünnepséget megköszönni. Különös tekintettel, hogy a megjelenteknek sikerült félretenniük az aktuálpolitikát, és valóban “csak a szépre emlékeztek”. Aki ismeri, ismerte a Magyar Osztály mindennapjait, az tudja, hogy sok nézeteltérés volt a munkatársak között, hol politikai, hol világnézeti, hol egyszerűen személyes antipátia miatt. Mindez a műsorokban, a hallgatók felé, nem volt érezhető. Az egyéni vélemények a kantinban, fehérasztal mellett hangzottak el. A magyar szerkesztőség olyan volt, mint egy szinházi társulat, ahol a szereplők magánvéleménye háttérbe szorul(t) az előadás, a produkció sikere érdekében. A SZER-nél is a “végtermék”, az adás, a műsor volt a lényeg. Ez a felfogás, hozzáállás a Rádió megszűnésével, a munkatársak elbocsátásával véget ért. Később voltak egyéni próbálkozások a hazai pályán, de az már nem volt az igazi, mivel megszünt a közös nagy ellenség, a szovjetrendszer, elleni összefogás, összetartás. A frissen kapott (nem szerzett!) szabadság az otthon élőkben más elvárásokat hozott és jelentett, mint az évtizedek óta “Nyugaton” élőkben.

Egy nagyon fontos dolgot ez az ünnepség, ill. megemlékezés sem emelt ki eléggé: a Rádió különleges helyzetének hangsúlyozását. A Szabad Európa Rádió (SZER) ugyanis nem a magyar nyelven külföldről sugárzó rádióállomások (pl. BBC, Amerika Hangja, stb.) egyike volt, amelyek általában napi egy órában adtak híreket, és mutatták be országuk mindennapi életét, épp úgy, mint a budapesti Rádió „Szülőföldünk” című több nyelven külföldnek szóló (propaganda) adása. Ezekkel a nyugati adókkal ellentétben a SZER napi 18-19 órán keresztül sugárzott, méghozzá erősen a magyar belpolitikára koncentrálva, amit a (proletár)diktatúra és annak tájékoztatási monopóliuma nem tudott elfogadni, elviselni. Azt is illene az otthoniak felé tudatosítani, hogy a SZER nem az emigráns magyarok rádióállomása volt, hanem a hidegháború egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb (amerikai) fegyvere a zsarnokság és az alapvető emberi jogok elnyomása ellen. Az egyetemes szabadság közvetítője, a(z amerikai tipusú) demokrácia szimbóluma a (szovjet tipusú) diktatúrával szemben.

Ez a munkatársakat összetartó közös cél a szovjetrendszer felbomlásával megszűnt, vagy nevezhetném divatos otthoni kifejezéssel: “okafogyottá vált”. Az, ami 1993 október végéig a SZER kantinjában folyt, mármint a magánvélemények “megvitatása”, az a “hazatelepülők” révén a nagy nyilvánosság, mondhatni az egész ország, előtt folytatódott tovább, és még ma is folyik. A hatvanéves évfordulóra készülődéskor is már előjött, hogy ki, kivel hajlandó egy asztalhoz ülni, és közösen emlékezni egy olyan eseményre, azaz a kezdetre, aminek élő tanúi egyre kevesebben vannak. Meglepő volt hallani (és olvasni), hogy a nevezetes napon, október hatodikán, Bécsben tartottak megemlékezést két egykori munkatárs részvételével. Sokunk számára érthetetlen volt, hogy miért éppen Bécsben, amikor a studiók Münchenben, az egykori amerikai zónában, voltak? Bécsben, ill. Ausztriában nem is lehettek, mert az négyhatalmi megszállt terület volt, 1955-től pedig semleges.

A bécsi megemlékezésről kiadott MTI jelentés így fejeződik be:

“.........A magyar osztály első vezetője Dessewffy Gyula egykori kisgazdapárti újságíró volt. A szerkesztőség munkatársa volt mások mellett Márai Sándor író, Mikes Imre (Gallicus) és Ekecs Géza (Cseke László). ….....”

Valóban, a hallgatók körében elsősorban Gallicus és Cseke neve forrt össze a Rádióval. Pedig volt ott még néhány közkedvelt név és munkatárs, pl. Bálint gazda, Vadász János, Juhász László, Bányász Kató, vagy az egykori szamizdatos ellenzék “összekötője” Kasza László, akinek a mai vezetők is sokat köszönhetnek. Ha jól tudom, Orbán Viktor és Deutsch Tamás a választási kampány idején Kasza kocsijával járták az országot. Ezenkivül a jelenlegi miniszterelnök Soros-ösztöndíjasként úton Anglia felé néhány hetet Münchenben töltött, élvezve Kasza vendéglátását. Igaz, mindez ma már történelem, hiszen a "szellemi légihíd", a SZER magyar adása, 18 esztendeje hallgatott el - épp ezekben a napokban.

Hazafelé el is gondolkoztam azon, hogy az egykori munkatársak, akiknek politikai felfogása, világnézete olyannyira különbözött egymástól, a közös ellenség, a (szovjet) diktatúra, ellen mégis egységesen tudtak fellépni és összefogni. Most viszont, a közös cél, a demokrácia érdekében, a szellemi utódok képtelenek együttműködni. Ez lenne a szabadság ára? A szellemi légihíd vége? Vagy kudarca?



Általános megjegyzésem és megfigyelésem

A SZER-ről szóló megemlékezések valahogy mindig (túl) komolyak, szomorúak, szomorkásak, fekete-fehér filmek, képkockák 56-ról és a Vasfüggönyről. Pedig a Rádió feladata az optimizmus táplálása és a remény fenntartása (is) volt. Cseke műsorai, lemezei, zenéi a hazai fiatalságot örömre, bulizásra serkentette. Divatok, divatirányzatok jutottak el a Rádión keresztül a fiatalok millióihoz. A Forgószinpad ugyancsak a könnyed hangvétel (a “bulvárosodás”) jegyében született, és vidámságot, jókedvet, kikapcsolódást igyekezett közvetíteni. Ezeket a pozitív életérzéseket valahogy a megemlékezések (soha) nem adják vissza.