Menekültválság 2015

Ezt az írásomat 2015. szeptemberében követtem el, a Bécsi Napló felkérésére. A lap (jogosan) túl hosszúnak találta, ezért a  megjelenésre szánt cikket rendesen meg kellett rövidítenem. Most (2019. március) találtam rá az eredeti (tényleg hosszú) írásomra, ami ma is megállja a helyét, aktualitásából alig vesztett. Sőt, remek háttérnek tűnik a mai európai folyamatok jobb megértéséhez.

 

 

Menekültválság. Nem.  Ez Európa, pontosabban az  EU válsága. Most jöttek elő működési rendszerének hiányosságai. A  gazdag nyugati és a szegény keleti tagállamok közti különbség, valamint a szervezeti egység hiányai. Az EU nem egy államszövetség, mint  például  az USA, Kanada, India, Ausztrália, Brazília, vagy Európában az NSZK és Ausztria.  A szövetségi államrendszerben központi feladat a honvédelem, a  határőrizet,  a bűnüldözés, stb.  Az országhatár védelméért  a központi (szövetségi)  kormány felel, nem pedig a határmenti  tartomány, vagy tagállam.

Be kell látni, az EU ma is az a gazdasági közösség, amelynek alapját  Nyugat-Európa  a hidegháború idején tette le  a győztes  (nyugati) szövetségesek oltalma alatt. Ennek történelmi háttere a múlt század 20-as éveire, a Versailles-i békediktátum utáni időkre vezethető vissza, amikor Köln polgármestere  (dr. Adenauer)  elképzelte, ha  kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú (német és francia) lakossága  hasonló  gazdasági szinten él, akkor eltűnik az irigység,  egymás gyűlölete, és nem lesz többé háború (Nyugat-) Európában.

Az atomtöltetű rakéták árnyékában reményteljes gazdasági fejlődésnek indult Nyugat-Európa. Az EGK (Európai Gazdasági Közösség) szigorú feltételek alapján vette fel tagjait, azok csak bizonyos gazdasági szint elérése után csatlakozhattak. A nemzetközi és politikai helyzet 1989-re gyökeresen megváltozott. A „falak”, a határzárak felszámolása új helyzetet  teremtett. Félő volt, hogy a szovjet által (legalább) 40 éve elnyomott, a nyugatinál lényegesen rosszabb körülmények között élők egyszer csak tömegesen elindulnak a jobb élet reményében.  Ezért gyorsan kellett cselekedni. A legjobb megoldásnak a „kétsebességű” Európa tűnt. Ezt kimondatlanul is az euró bevezetése  (2002)  jelezte. Az 1993-ban (Maastrich-i szerződés) EU-nak átkeresztelt laza politikai szövetség hosszú tárgyalások után 2004-ben (látszólag) keblére ölelte a volt szoc. országokat, miközben a „teljesjogú tagsághoz” bizonyos gazdasági szint elérését tűzte ki. Ezt a célt az euró-övezethez való csatlakozás jelentette.  A nyugati „önvédő” mechanizmus  akkor vált jól láthatóvá, mikor az új tagok (a volt szoc. országok) 2004-es tömeges csatlakozását 1995-ben megelőzte a (gazdag, de) semleges országok (Svédország, Ausztria, Finnország)  felvétele.  A szabadság európai szellemét kívánta erősíteni az állampolgárok szabad mozgását biztosító Schengen-i egyezmény is. Igaz, ez a mozgásszabadság közel sem biztosított olyan lehetőséget, mint az az államszövetségekre jellemző. Az EU-n belül csak három hónapig lehet egy másik tagországban tartózkodni, anélkül, hogy a (nem szociális juttatásokon alapuló) megélhetést, munkavállalást és betegbiztosítást igazolni kelljen. Sőt, az új tagállamokból érkezők hét évig (2011) egyáltalán nem kaphattak munkavállalási engedélyt.  A  szociálisan fejlett Németországban például a szakszervezetek bizalmát élvező szociáldemokraták ezzel a moratóriummal  próbálták védeni a hazai munkahelyeket.  A gazdaság közben virult, mivel a túltermelés miatt  eladhatatlan áruknak Kelet-Európa, az egykori szoc. országok, 100 milliós lakossága jó felvevő piacnak bizonyult.  Megemlíthetnénk még a tőke Nyugatról Keletre tartó szabad áramlását, amit sokan a „haza kiárusításának” neveztek, neveznek. Pedig, ebben ludas a magyar közgondolkodás is, hiszen az „adás-vétel”-hez  két fél kell. Sajnos, az eladók meglehetősen szűklátókörű, saját, egyéni érdekeiket szem előtt tartók voltak. Például egy gyár, üzem eladásakor nem kötötték ki, az ott dolgozók (100 %-os) átvételét,  és nem kértek garanciát további foglalkoztatásuk  időtartamára. ’56 szelleme szertefoszlott, hiszen a munkástanácsok megalakulása akkoriban épp az állami tulajdont kívánta felváltani és megakadályozni a gyárosok („kapitalisták”)  visszatérését.  A jól működő mezőgazdasági nagyüzemek (tsz) felszámolása helyett  úgyszintén a (kapitalista) részvénytársaságokká átalakítását kellett volna szorgalmazni.  Közben az  EU-n belül egyre jobban láthatóvá vált, hogy Kelet-Európa nemcsak felvevő piac, de Nyugat-Európa beszállítója lett, különösen az alacsony bérek (és életszínvonal)  miatt.

A 2009-es gazdasági világválság ugyancsak nem egyformán érintette az EU-t, különösen Németországot kerülte el. A jól szervezett  (és a korrupciót szigorúan ellenőrző)  német  gazdaságban  pl. nem voltak lakáshitel bedőlések, a munkanélküliség sem emelkedett. Sőt, az euró-övezet válsága miatt ingatlanvásárlási láz tört ki. Az alacsony kamatláb, valamint az euró elértéktelenedése miatti félelmükben sokan az ingatlan vásárlásban látták megtakarításuk értékmegőrzését.

Ebből is látszik, hogy az EU nem egységes, a tagállamok maguk kezelik a problémájukat, nem pedig központilag. Ha komoly probléma (belső válság) lép fel, akkor mindig a két történelmi „örökellenség” Franciaország és Németország,  ill. vezetői döntik el a számukra kedvező irányba.  A jelenleg 28 tagállamot számláló Unió gyakorlatilag kezelhetetlenné vált. A szabályozás egyetlen hatásos fegyvere jelenleg a támogatások megvonása, vagy éppen (fejlesztésre való) átcsoportosítása.  Minden más a tagállamok  (helyi) kormányaira, hatóságaira van bízva, melyek a saját nemzeti (nacionalista?) érdekeik szerint járnak el. A volt szoc. országok egyenesen EU-ellenesek,  Moszkvát látják Brüsszelben, miközben tisztában vannak azzal, hogy gazdaságuk az Unió nélkül életképtelen.

Az euró-övezet válsága, Görögország eladósodása és az államcsődtől való megmentésére tett kísérlet már jelezte, hogy a tagállamok „önállósága” könnyen az egész EU felbomlásához vezethet. Minél előbb egy olyan gazdasági (és politikai) mechanizmust kell kidolgozni (és bevezetni), mely az ilyen, vagy ehhez hasonló „kilengéseket” nem engedi meg.

A napjainkra kialakult (áldatlan állapot  és ) helyzet legkirívóbb szervezeti problémája a menekült státusz egységes elbírálásának hiánya. Jelenleg minden tagállam a saját hatáskörében, egyedi törvényei alapján dönti el, kit tekint menekültnek, ill. bevándorlónak. Az EU külső határán kopogtató nem ugyanazt az elbírálást kapja a határmenti országokban, az humanitárius alapellátás minőségéről  nem is beszélve. Pedig, teljesen egyformának,  a nemzetközi előírásoknak, törvényeknek megfelelőnek kellene lennie. Sajnos, a gyakorlatban ez nem működik. Brüsszel, pedig még most sem tudta elérni, hogy az egyes tagállamok egységesen kezeljék a külső határoknál jelentkezőket. Elsősorban  emiatt van Magyarországnak is oly rossz megítélése a nemzetközi sajtóban.

Az egységes elbírálás helyett a menekülő tömegek elhelyezése, tagállamonkénti elosztása  a jelenlegi vita fő témája és tárgya. Az egyes tagállamokban a fogadtatás is azért oly szembetűnően eltér egymástól, mert mutatni próbálják, hogy ők jobbak, különbek a nacionalista, vallásellenes  szólamokat hangoztatóknál, akik megnyilatkozásaikban bizony sokszor gyűlöletkeltőek. A buta állami propagandáról nem is beszélve, amikor a helyi lakossághoz fordulva az ország hivatalos államnyelvén közvetítenek abszolút logikátlan, bárgyú szólamokat,  pl. „be kell tartanod a törvényeinket”. Őszintén, az őshonosok közül hányan tartják be maradéktalanul az ország törvényeit, például az adózási törvényeket, előírásokat?

Németország  az  EU motorja. A földrész legerősebb és legbiztonságosabb gazdasága. Vezető szerepe a kontinentális Európában megkérdőjelezhetetlen. Az emberiség ellen a múlt században elkövetett bűnök miatti bűntudat  még mindig elevenen él. Az elesettek, az üldözöttek és menekülők iránti szimpátia igen erős. Különösen napjainkban, amikor - úgy tűnik - az EU tagországai cserben hagyják a merkeli példamutatást, a szírek befogadását.

Hogyan is jutottunk el idáig? Néhány éve Olaszország legdélibb partjainál jelentek meg az éjfekete menekültek. Néhány újsághír jelezte, hogy az olaszok segítséget kérnek az EU-tól a Líbia felől hajókon érkező tömegek ellátására. A történésekre akkor kezdtek felfigyelni, amikor a világsajtó első oldalára került, hogy többszáz lélek lelte halálát  a Földközi-tenger hullámsírjában. Nem sokkal később Németországban is kezdtek felfigyelni a menekült problémára, miután a nyugat-balkáni népek útra keltek és egyre többen kértek menedék-státuszt. Az ötletet Kanada, ill. a magyar romák által már megtapasztalt „joghézag” adta. Beadni a menekült kérelmet, majd annak elbírálási ideje alatt kihasználni a törvény adta lehetőséget, mely szerint a menekültkérőket pénzbeli segély(nyújtás) is megilleti. Németországban az elbírálás (fellebbezéssel együtt) legalább kilenc hónapot vesz igénybe. Az ezalatt euróban folyósított segélyből több mint  egy teljes évi nyugat-balkáni fizetésnek megfelelő pénzt lehet megspórolni. Ráadásul ezekből az országokból vízummentesen lehet eljutni az EU-ba. Ezt a fonákságot a bajorok (CSU) kezdték feszegetni, és a központi (berlini) kormánynál elérni, hogy ezt a térséget (Albánia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Montenegro és Szerbia) a jövőben ne tekintsék háborús övezetnek, hiszen a vízummentességgel eleve „baráti” országok. Ma már a visszaküldés szinte mindennapos. A bajor állam, pedig nyugat-balkáni beruházásokkal segíti a helybeli munkahely teremtést.

Közben elindult a menekültáradat a törökországi táborokból a Balkánon át az EU felé. Itt érdemes egy pillanatra megállni. Görögország az egyetlen EU-s tagállam a térségben, mely egyben a schengeni övezet tagja. Ráadásul az euró övezet tagja is, tehát elvben a „keménymaghoz” tartozik. Ezért logikusnak tűnik, hogy területére lépve a menekült már biztonságban érezheti magát: elérte, sőt bent van az EU-ban. Törökországtól (Bodrum-félsziget) alig néhány kilométerre fekszik az első görög sziget: Kos. A tengeren (vízen) való átjutás rövid, és szinte kockázatmentes. A menekülők azonban nem állnak meg a biztonságos EU-s országban, hanem tovább állnak, azaz kilépnek az EU-ból és a schengeni övezetből, majd alig ezer kilométerrel odább ismét  bebocsátást kérnek. A közbeeső balkáni országok szinte szó nélkül tovább engedik őket, hiszen tudják, hogy a menekülők célja a gazdag és szociálisan nagyvonalú nyugat- és észak-európai országok. A média által közvetített hírek alapján nem világos: menedéket keresnek, hogy aztán (egyszer majd) visszatérjenek hazájukba, vagy letelepedési szándékkal jönnek.

A nemzetközi jog szerint minden menekültnek oltalmat  kell biztosítani szállás, élelem és higiéniai, tisztálkodási lehetőség formájában, valamint alapos orvosi ellenőrzésnek kell alávetni. Ez igen fontos, hiszen nem csak az elsősegély nyújtásról van szó, hanem a fertőző betegek kiszűréséről is!  A bevándorlók  esete más. Ők csak az adott ország gazdasági helyzetétől függően kaphatnak bebocsátást, aminek elengedhetetlen előfeltétele az alapos orvosi vizsgálat. Sok helyen a szakszervezetek véleményét is kikérik a munkaerőpiac pillanatnyi állásáról.

„az adott ország” – már eleve kérdéses az EU-val kapcsolatban. Hiszen ha államszövetség lenne, akkor egyetlen országnak kellene tekinteni, nem pedig az egyes tagállamok gazdasági helyzetének (és igényének) függvényében eldönteni a bevándorlást. Ez vonatkozik a menekült státusz elismerésénél is!

A magyar kormány sajátos módon reagált a szokatlan kihívásra. Félretéve a keresztényi kéznyújtást, az elesettek oltalmát, ellenségnek állította be (és kezeli) a valójában Nyugat- és Észak-Európába igyekvőket. Az orbáni politika célja, elvenni az emberáradat kedvét a Magyarországon való áthaladástól. E koncepció része a befogadó állomásokon és a pályaudvarokon uralkodó állapotok.

Az embertelen körülmények  láttán, Merkel kancellár humanitárius vészhelyzetet észlelt, ezért úgy döntött Németországnak azonnal cselekednie kell. Ekkor jelentette be, hogy valamennyi szír menekültet (papírokkal és papírok – vízum – nélkül) befogad. Ezzel a döntéssel Merkel és Németország példát akart mutatni a világnak, de mindenek előtt az EU tagállamainak.  Bölcs döntése világszerte ismét szimpatikussá tette a „gonosz németeket”. Különösen az arabvilágban, és ezzel kihúzta a sötét középkorra emlékeztető („európai”) keresztény-iszlám ellenes gondolkodás méregfogát.  Ezzel egy idejűleg a figyelem középpontjába helyezte a Szíriában folyó háborút. Vajon elgondolkozott már valaki is Magyarországon, hogy a menekültekkel szembeni (embertelen) fellépésnek milyen következménnyel járhatnak? Például megjelenhetnek az öngyilkos merényletek, amit a szögesdrót-kerítés nem tud megakadályozni, sőt épp elő tud segíteni. Ráadásul még muszlimnak sem kell lennie az elkövetőnek, elég ha csak szimpatizáns. Úgy, ahogy az IS-ben harcoló európai önkéntesek.

Az ilyen németországi merénylet lehetőségét Merkel asszony szinte nullára redukálta. Amúgyis az összlakosság  5 százalékát kitevő, mintegy 4 millió németországi muszlim nagy többsége török-kurd származású, akik vendégmunkásként érkeztek az 50-es években, majd a 70-es évektől mint üldözött kurdok leltek menedéket és illeszkedtek be a német társadalomba. Ma már többen közülük az államigazgatás és a politikai élet megbecsült tagjai. Különben Törökország szinte a kezdetek óta ott volt az EKG megalakulásánál, és máig társult tag különféle európai szervezetekben.  Az EKG-be, majd az EU-ba való teljes jogú tagságát azonban egyes tagállamok ellenzik.

Merkel azonban naivnak bizonyult, mert nem számolt a tagállamok, különösen  az egykori „szocialista” országok érzéketlenségével, ellenállásával. Igen, be kellett látnia, hogy jó példáját nem követik. Sőt, még országon belül, a szövetségi tartományok sem hajlandók megsegíteni a legtöbb menekültet befogadó Bajorországot. A lakosság többsége szimpatizál a menekült kérdéssel, már csak azért is, hogy kifejezze ellenszenvét  az orbáni magyar úttal szemben. Münchenben (és Bécsben)  tüntetőleg kedvesen fogadták a főpályaudvarra özönlő embertömeget. A szociáldemokrata városvezetés nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A tartományi politikai többség (CSU) is megoldást követelt az egyre elviselhetetlenebb állapotok miatt. Mivel, Bajorország bármennyire is önálló, független tartomány, a határvédelem központi (Berlin) feladat. A bajor kormány nem állíthatott fel szögesdrót kerítést, nem változtathatta meg a (tartományi) törvényeket, hogy a nemzetközi joggal ellentétesen statáriális úton néhány nap alatt (pro forma) embereket ítéljen el, és azokat a végzés lefordítása és fellebbezés nélkül kiutasítsa az országból.

A CSU változást akart, ezért bevetették a már lassan szokásos CDU (Merkel) elleni fricskát: az Orbánnal való szimpatizálást. A kancellárasszony melletti szolidaritás érezhetően fogyott, ezt különösen a menekültek szállásai elleni neonáci támadások jelezték. A lakosság is kezdett belefáradni a szűnni nem akaró embertömeg ellátásába, legalábbis, ami a közhangulatot illeti. Végül Merkel belátta, hogy az ország belső békéje érdekében be kell vezetni a határellenőrzést. Figyelem! Nem határzár, nem szögesdrót kerítés, hanem (szigorú) határellenőrzés, ami abból áll, hogy mindenkinek fel kell mutatnia úti okmányát, és a közúti ellenőrzésnél kinyitni a csomagtartóját. Ez természetesen lelassítja a beutazást (Dél-) Németországba, de határzárról nem lehet beszélni. Az igazoltatás során fennakadt személyeket regisztrálják, majd egy közeli menekült befogadóállomásra viszik, ahol emberhez méltó körülményeket között szállást és ellátást biztosítanak számukra.

Merkel mindenképpen nyertese a kialakult helyzetnek. Sikerült elnyernie nemcsak az arabvilág, de az elesettekkel szimpatizáló egész civilizált világ tetszését. Azt se feledjük, hogy Németországban nagy koalíció kormányoz, tehát  minden cselekedetét ideológiai ellenfelével, a szociáldemokratákkal (SPD) is egyeztetnie kell.  Az utóbbi idők kudarcai, mindenekelőtt az euró válság, majd a jelenlegi humanitárius katasztrófa arra készteti Németországot, hogy továbbra is élenjárjon a példamutatásban, és gyökeres változásokat terjesszen be az EU szervezeti átalakítására.

A nagyvonalú német befogadás mögött gazdasági megfontolások is állnak. Az elöregedő lakosság miatt  apadó nyugdíj befizetések ellensúlyozására  jó alkalom az újrakezdésre és beilleszkedésre eltökélt  fiatal munkaerő megjelenése.  Már szervezik az ingyenes nyelvtanfolyamokat, mely a beilleszkedés első (és alap) feltétele. A kimutatások szerint az újonnan érkezők fele szakképzett, a másik fele pedig betanított munkásként tud szinte azonnal munkába állni. Különösen az autógyárak üdvözölik (és alkalmazzák) ezeket  a fiatalokat, akik az európai átlagnál magasabb német életszínvonal láttán a mielőbbi beilleszkedést fogják választani. Ráadásul az 50-es évek „török inváziója” megtanította a német hatóságokat az idegen „kultúrákból” érkezők kezelésére. Az iszlám nem lehet  akadály.

Összegezve: nem a menekültáradat kiváltó okán kellene töprengeni, hanem a probléma megoldásán kellene (végre) egyezségre jutni. A megoldás pedig az EU szervezeti rendszerének megreformálásán múlik. Ehhez viszont szemléletváltásra van szükség, amire épp  ez a válság hívta fel a figyelmet.  Veszélybe került a II. világháború óta felépített európai álom: egy jobb, békés és jólétet biztosító egységes  társadalom megteremtése, ahol a polgárok szabadon közlekednek, vállalnak munkát és ott telepednek le, ahol kedvük tartja, mint a világ többi államszövetségében. Sajnos ettől még Európa, és ezen belül,  az EU, nagyon meszze van.

 

München, 2015. szeptember