A magyar kapzsiság döntötte le a berlini Falat
A Vasfüggöny megszűntetéséhez, ill. a keletnémetek kiengedéséhez vezető magyarországi eseményeket, fejleményeket – véleményem szerint – a kapzsiság, a mohóság vezérelte. Vagy, ha úgy tetszik, az addigi életszínvonal fenntartásához szükséges pénz megszerzése. Mindenáron.
Ehhez nagyban hozzájárultak a romániai események: Ceausescu falurombolása, a lakosság (el)menekülése. 1988-ban a Romániát elhagyók számát százezres nagyságra becsülték. A magyar kormány, állam és párt erre nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett, amikor a „béketábor” országai között ismeretlen fogalom volt a menekülés, a tiltott határátlépés. Arról nem is szólva, hogy államközi szerződések is biztosították a határsértők (azonnali) visszaadását. A romániai helyzet miatt azonban ennek a kötelezettségének a magyar állam és párt (MSZMP) nem tett eleget, és több okból is úgy döntött: a zöldhatáron érkezőket nem küldi vissza. Sőt, 1988. június 27-én Budapesten, a Hősök terén, közel százezres tömeg tüntetett a romániai falurombolás ellen. A szimpátiatüntetést az az MSZMP (és hatalom) engedélyezte, amely 10 nappal korábban, június 16-án, rendőrkordonnal zárta el ugyanezt a teret a Nagy Imre és társai kivégzésre emlékező néhány száz ember elől.
Út az ENSZ Menekültügyi Konvenció aláírásához
A demokratikus ellenzék már régóta figyelte és szorgalmazta a menekültek helyzetének rendezését. A Beszélő Interneten fellelhető kronológiája szerint 1988. január 28-án a romániai menekültek magyarországi segítésére megalakul a Menedék Bizottság. Nem sokkal később, február 25-én a kormány tárcaközi bizottságot hoz létre, a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére. Majd júliusban hivatalosan közlik: az első félévben 6178 román állampolgár kért letelepedési engedélyt a magyar hatóságoktól. Támogatásukra a kormány alapot létesít. (érdemes megfigyelni a szóhasználatot: nem menedéket, hanem letelepedést(!) kértek)
A helyzet fokozatosan romlott, és egyre többen érkeztek a határon túlról, ami abból is érzékelhető volt, hogy félévvel később, 1989. jan. 21-én Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes bejelentette: Budapesten, továbbá 3 kelet-magyarországi településen állítanak föl menekülttáborokat a Romániából érkezők számára. (a szóhasználat megváltozott: nem befogadóállomásokat, hanem menekülttáborokat(!) állítanak fel)
1989. február 17-én a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival Szófiából Bécsbe repül, majd onnan Magyarországra érkezik az a 12 erdélyi, akik 1988 szeptemberében menekültek a szófiai magyar nagykövetségre.
1989. február 28-án, pedig már Horn Gyula külügyi államtitkár a Romániában élő magyar nemzetiségek súlyos helyzetére hívta fel a figyelmet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának genfi ülésén.
Tíz nap múlva, 1989. március 10-én nyilvánosságra hozzák az MSZMP KB cselekvési programját. A dokumentumban a párt elhatárolja magát a korábbi vezetés hibáitól, és állást foglal a jogállam, az alkotmányos többpártrendszer, a szabad választások és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett.
Majd egy szűkszavú bejegyzés a Beszélő Krónikájából:
1989. márc. 17. Magyarország csatlakozik az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához.
A demokratikus ellenzék krónikása majd csak július végén jegyez le menekültügyi eseményt, de ez már a keletnémetekről szól.
Érdekes, a hazai történetírás, történészek, krónikások, egykori ellenzékiek és rendszerváltók kifelejtenek, vagy tán – ki tudja miért? - szándékosan elhallgatnak néhány lényeges dolgot, eseményt, ami talán megvilágítaná Horn Gyula és az akkori párt- és államvezetés valódi szerepét a Vasfüggöny megnyitásában.
Tehát, Magyarország 1989-ben, a szovjetblokk, az un. szocialista országok közül elsőként csatlakozott az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához. Az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet szerint ez március 14-én történt, de a törvény csak június 12-én lépett hatályba!
Sehol sem találtam (a net-en) elfogadható magyarázatot, esetleg dokumentumot, hogy vajon mi előzte meg az aláírást. Mi késztette az MSZMP-t ennek a lépésnek a megtételére? Konkrét információk és dokumentumok hiányában csak megfigyeléseimre és hírszerkesztői tapasztalatomra, gyakorlatomra, „ráérzésem”-re támaszkodhatok. De meggyőződésem, hogy nem állok messze az igazságtól.
A magyar kapzsiság története
A 80-as évek második felére a pártállami kormány nehéz gazdasági helyzetbe került. Az egész Kádár-rendszerre jellemző volt a „keményvaluta” hajkurászása. Már az 1968-ban meghirdetett (új) gazdasági mechanizmusban is fontos szerepet kapott, hogy a vállalatok „keményvalutát” termeljenek. Méghozzá egy US dollárt hatvan forinttal számoltatták el, amikor annak hivatalos árfolyama 13,00 Ft körül volt. Később kitalálták a „dolláros boltokat”, és szemet hunytak a keményvalutával (jól) fizető disszidensek hazalátogatása felett is. Ez úgy történt, hogy a hontalan vagy menekült (Asyl) útlevéllel rendelkezőket is beengedték, ill. számukra külön lapon adtak beutazási vízumot. Így a (politikai) menekült útlevéléből nem tudhatta meg a befogadó ország hatósága, hogy az illető visszatért üldöztetése színhelyére. Persze akárkit így sem engedtek be 1990. október 23. előtt.
Az állam tehát minden lehetőséget megragadott keményvaluta készletének növeléséhez. A magyar bankokban elhelyezett, ill. lekötött keményvaluták után is magasabb kamatot fizetettek, mint a Szabadvilágban. A kétes alakok (maffiozók, terroristák, fedőszervezetek stb.) is biztonságban érezhették "keményvalutáikat" a rubel elszámolásos időkben, azaz jóval a forint konvertibilitása előtt. Majd elérkezett 1987-88, és megjelentek a romániai menekültek.
Politikailag kínos helyzet alakult ki. Magyarországot, mint a többi szovjet szatellit államot, kétoldalú szerződések kötelezték a határsértők visszadobására. Viszont Romániával egyre feszültebbé vált a helyzet. Húsz évvel korábban, 1968-ban, Ceausescu még a Nyugat kedvence volt, amikor Moszkvának ellent mert mondani, ill. állni, és nem vett részt a Prágai Tavasz fegyveres elnyomásában. Ugyancsak szimpatikusak voltak a Szabadvilág számára azok a fricskák, amiket Románia adott pl. a magyar kormánynak. A Kriterion kiadónál sorra jelentek meg magyarul a Magyarországon betiltott kommunista írók, így pl. Lukács György művei. A „különutas” Caeusescu azonban kegyvesztett lett Nyugaton, amikor a kisebbségek üldözésébe kezdett. A gazdag (és tekintélyes) Nyugat-Németország azonnal cselekedett, és szinte „kivásárolta” az erdélyi szászokat. A sokkal nagyobb lélekszámú magyar kisebbségért még ha akart volna se tudott (keményvalutás) anyagi áldozatot hozni a budapesti vezetés. Egyet tehetett: befogadni a menekülőket. Természetesen nem volt lehetősége szelektálni, hiszen az diszkrimináció lett volna, nem csak nyugati, de „szocialista” értelemben is.
Legkézenfekvőbbnek, a demokratikus ellenzék által is javasolt, csatlakozás az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához tűnt. Itt jegyzem meg, a genfi székhely ellenére, ez nem a „Genfi Konvenció”! Nem azonos a köztudatban ismert kifejezéssel, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozza. Az ENSZ menekültügyi konvencióját a szovjet tömb nem írta alá, mert szellemisége nem felelt meg. A menekültstátuszt, az üldöztetést vitatták, hiszen, ha elfogadják, akkor azzal elismerik, hogy a szocialista országokban is lehet/van üldöztetés. Különben sem volt jellemző, hogy az emberek tömegesen menekültek volna a Szabadvilágból a munkásparadicsomba, vagy annak bármely szatellit államába. Kivételt csak a Nyugaton betiltott pártok magas rangú funkcionáriusai, ill. kémek jelentették. Viszont az ENSZ anyagi támogatásba részesítette a menekülteket (nagyszámban) befogadó országokat.
Egyes vélemények szerint azért vannak még ma is palesztin menekülttáborok az Izraelt körülvevő országokban, mert az jó bevétel a befogadó államnak. Sőt, az egyik tanulmány szerint, ezekben a táborokban „hiányos” a nyilvántartás: csak az újszülötteket jegyzik be, az elhunytakat viszont nem törlik. Így aztán 1948 óta jelentős számú menekült után fizet fejkvótát az ENSZ. Valószínűleg ez a tanulmány is ismert volt a magyar vezetés előtt, ami a „két legyet egy csapásra” elv alapján, nem csak a menekülteken segített, de dollármilliókat is hozhatott az államkonyhára. Ne feledjük, a létszámtól függő dollársegélyt forintos alapon bontották le fejadagra.
Meggyőződésem, hogy a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás érvei között ez a (hátsó)gondolat is szerepet játszott. A magyar kormány- és pártvezetők elégedetten hátradőlhettek: politikailag és gazdaságilag egyaránt megoldódott a (romániai) menekültkérdés.
Az ENSZ menekültügyi konvencióval járó kötelességek
A következményekről – így utólag, úgy tűnik – akkoriban nem igazán gondolkoztak el a budapesti Fehérházban, hogy a magyar állam mekkora feladatot és kötelezettséget vállalt fel a konvenció aláírásával. A (politikai) menekültstátusz elismerését kérelmező idegen befogadása, az üldöztetést elszenvedett országba vissza nem küldése, valamint legalább ügye tisztázásáig a róla való gondoskodás, mind-mind a magyar állam kötelessége lett.
Az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál 1989. évi március hó 14. napján letétbe helyezett csatlakozási okirattal kapcsolatban az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet kimondja: „….Az egyezmény a Magyar Népköztársaság tekintetében az 1989. évi június hó 12. napján (…) hatályba lépett. ….” . Ugyanis az aláírástól számított 90 napnak kellett eltelnie.
A Beszélő krónikájában 1989. július 26-án olvasható az NDK-állampolgárokkal kapcsolatos első bejegyzés, miszerint az SZDSZ követeli, hogy a magyar határőrök ne üssenek speciális pecsétet azon NDK-állampolgárok útlevelébe, akiket tetten érnek, amikor át akarnak szökni Magyarországról Ausztriába.
Ebből, pedig arra lehet következtetni, hogy az egykori szamizdatosok, a szovjet tömb demokratikus ellenzéke, szoros kapcsolatban álltak egymással, illetve árgus szemekkel figyelték, mi történik a táboron belül. Így utólag teljesen logikus és jogos, hogy a keletnémetek felfedezték a kiskaput: Magyarországon június 12. után menekültstátuszt lehet kérelmezni, és a (frissen aláírt) nemzetközi szerződésnek és jognak megfelelően, a kérelmezőt nem lehet hazájába (ahol üldöztetésnek van kitéve) visszaküldeni. A dolgot tovább komplikálta az a tény, hogy a nyugatnémet alkotmány szerint, minden (bizonyíthatóan) német jogosult az NSZK állampolgárságra.
A magyarországi fejleményeket Kelet-Berlin is szinte percről percre figyelte. Az Interneten fellelhető Stasi dokumentumokból is jól követhető meggyőződésem: az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához való magyar csatlakozás vezetett a szovjet tömb összeomlásához. És, igenis ebben jelentős szerepe volt Horn Gyulának, valamint Mihail Gorbacsovnak. A későbbi miniszterelnök 75. születésnapján mondott beszédében Gorbacsov valós tényeket ismételt meg, amikor azt állította, „….Nem kellett hozzá tőlünk engedély….”
A titkos Stasi jelentések
Az 1989-es évről szóló Stasi-kronológiában, júniusban tűnnek fel a magyarvonatkozású „aggodalmak” „az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül” címmel. Itt olvasható a Stasi eredeti, géppel írott beszámolója pl.. Nagy Imre és társai újratemetéséről, amelyen a jelentés szerint kétszázötvenezren vettek részt. A tudósítás kitér Orbán Viktor beszédére és az abban elhangzott szavakra, jelzőkre. Majd az NDK vezetés megállapítja: „Egy fontos társnak (Magyarország) többé nem érdeke az erősödő Nyugat-felé fordulást a blokkszolidaritásnak alárendelni.” Ennek következménye a nyugati határ megnyitása.
Ugyancsak június hónapnál jegyzi meg a Stasi dokumentumkrónika, hogy június 12-16 között Gorbacsov az NSZK-ba látogatott, ahol különösen szívélyesen fogadták. Majd a Szovjetunió első embere 1989. július 06-án nagyjelentőségű beszédet mondott Strassburg-ban, az Európa Tanácsban, ahol egyértelművé tette: a Szovjetunió többé nem tart igényt arra, hogy jóváhagyja a kis kelet-európai országok politikai rendszerét. A strassburgi beszéd, ezen részére még csak utalást sem találtam a magyar internetes oldalakon. Pedig ez a nagy nyilvánosság előtt, nemzetközi fórumon elhangzott Gorbacsov beszéd teszi egyértelművé, hogy az akkori magyar vezetés döntései és cselekvései önállóak voltak, azokhoz nem kellett Moszkva beleegyezése.
Véleményem szerint már a romániai menekültkérdés megoldásánál, a menekültügyi konvenció aláírása (1989 márciusa) előtt, szabadkezet kapott a magyar vezetés Moszkvától. A Stasi aktákból az is kiderül, hogy a magyar elvtársak már márciusban értesítették a keletnémet titkosszolgálatot a várható „(határ)változás”-ról, és egyúttal azzal nyugtatták NDK-s kollegáikat, hogy a szögesdrót (és műszaki határzár) eltávolításával egyidejűleg megerősítik a határsáv ellenőrzését. És valóban, a menekültügyi konvenció aláírása és életbe lépése közötti időben (1989. március 14 – június 12) a magyar hatóságok nem ismerték el menekültnek a keletnémeteket. Csak a haza-, ill. visszatoloncolásukat tagadták meg, a konvenció szellemében. A Stasi-jelentés szerint erről óriási vita (harc) folyt akkoriban a magyar külügyminisztérium (ahol 1989. május 11. óta Horn Gyula a miniszter) és a belügyminisztérium (1987-től Horváth István a miniszter) között, melynek eredményeként augusztustól Magyarország elismerte a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek menekültstátuszát.
Német információk szerint ez Budapesten dokumentálva van.
Ezzel kapcsolatban a Beszélő krónikása csak ezt jegyzi le:
1989. aug. 24.
Az NSZK budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott keletnémet állampolgárok első csoportja Ausztriába távozik.
Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni.
.
Forrás: Kronológia 1989 (Beszélő) Palesztin menekültkérdés (1948-49) és napjainkban (Wikipedia) (angolul) ENSZ Menekültügyi Konvenció (1951) (angolul) Az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül (Stasi anyag 1989 július németül)
Ehhez nagyban hozzájárultak a romániai események: Ceausescu falurombolása, a lakosság (el)menekülése. 1988-ban a Romániát elhagyók számát százezres nagyságra becsülték. A magyar kormány, állam és párt erre nem volt felkészülve. Hogyan is lehetett, amikor a „béketábor” országai között ismeretlen fogalom volt a menekülés, a tiltott határátlépés. Arról nem is szólva, hogy államközi szerződések is biztosították a határsértők (azonnali) visszaadását. A romániai helyzet miatt azonban ennek a kötelezettségének a magyar állam és párt (MSZMP) nem tett eleget, és több okból is úgy döntött: a zöldhatáron érkezőket nem küldi vissza. Sőt, 1988. június 27-én Budapesten, a Hősök terén, közel százezres tömeg tüntetett a romániai falurombolás ellen. A szimpátiatüntetést az az MSZMP (és hatalom) engedélyezte, amely 10 nappal korábban, június 16-án, rendőrkordonnal zárta el ugyanezt a teret a Nagy Imre és társai kivégzésre emlékező néhány száz ember elől.
Út az ENSZ Menekültügyi Konvenció aláírásához
A demokratikus ellenzék már régóta figyelte és szorgalmazta a menekültek helyzetének rendezését. A Beszélő Interneten fellelhető kronológiája szerint 1988. január 28-án a romániai menekültek magyarországi segítésére megalakul a Menedék Bizottság. Nem sokkal később, február 25-én a kormány tárcaközi bizottságot hoz létre, a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére. Majd júliusban hivatalosan közlik: az első félévben 6178 román állampolgár kért letelepedési engedélyt a magyar hatóságoktól. Támogatásukra a kormány alapot létesít. (érdemes megfigyelni a szóhasználatot: nem menedéket, hanem letelepedést(!) kértek)
A helyzet fokozatosan romlott, és egyre többen érkeztek a határon túlról, ami abból is érzékelhető volt, hogy félévvel később, 1989. jan. 21-én Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes bejelentette: Budapesten, továbbá 3 kelet-magyarországi településen állítanak föl menekülttáborokat a Romániából érkezők számára. (a szóhasználat megváltozott: nem befogadóállomásokat, hanem menekülttáborokat(!) állítanak fel)
1989. február 17-én a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival Szófiából Bécsbe repül, majd onnan Magyarországra érkezik az a 12 erdélyi, akik 1988 szeptemberében menekültek a szófiai magyar nagykövetségre.
1989. február 28-án, pedig már Horn Gyula külügyi államtitkár a Romániában élő magyar nemzetiségek súlyos helyzetére hívta fel a figyelmet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának genfi ülésén.
Tíz nap múlva, 1989. március 10-én nyilvánosságra hozzák az MSZMP KB cselekvési programját. A dokumentumban a párt elhatárolja magát a korábbi vezetés hibáitól, és állást foglal a jogállam, az alkotmányos többpártrendszer, a szabad választások és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett.
Majd egy szűkszavú bejegyzés a Beszélő Krónikájából:
1989. márc. 17. Magyarország csatlakozik az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához.
A demokratikus ellenzék krónikása majd csak július végén jegyez le menekültügyi eseményt, de ez már a keletnémetekről szól.
Érdekes, a hazai történetírás, történészek, krónikások, egykori ellenzékiek és rendszerváltók kifelejtenek, vagy tán – ki tudja miért? - szándékosan elhallgatnak néhány lényeges dolgot, eseményt, ami talán megvilágítaná Horn Gyula és az akkori párt- és államvezetés valódi szerepét a Vasfüggöny megnyitásában.
Tehát, Magyarország 1989-ben, a szovjetblokk, az un. szocialista országok közül elsőként csatlakozott az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához. Az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet szerint ez március 14-én történt, de a törvény csak június 12-én lépett hatályba!
Sehol sem találtam (a net-en) elfogadható magyarázatot, esetleg dokumentumot, hogy vajon mi előzte meg az aláírást. Mi késztette az MSZMP-t ennek a lépésnek a megtételére? Konkrét információk és dokumentumok hiányában csak megfigyeléseimre és hírszerkesztői tapasztalatomra, gyakorlatomra, „ráérzésem”-re támaszkodhatok. De meggyőződésem, hogy nem állok messze az igazságtól.
A magyar kapzsiság története
A 80-as évek második felére a pártállami kormány nehéz gazdasági helyzetbe került. Az egész Kádár-rendszerre jellemző volt a „keményvaluta” hajkurászása. Már az 1968-ban meghirdetett (új) gazdasági mechanizmusban is fontos szerepet kapott, hogy a vállalatok „keményvalutát” termeljenek. Méghozzá egy US dollárt hatvan forinttal számoltatták el, amikor annak hivatalos árfolyama 13,00 Ft körül volt. Később kitalálták a „dolláros boltokat”, és szemet hunytak a keményvalutával (jól) fizető disszidensek hazalátogatása felett is. Ez úgy történt, hogy a hontalan vagy menekült (Asyl) útlevéllel rendelkezőket is beengedték, ill. számukra külön lapon adtak beutazási vízumot. Így a (politikai) menekült útlevéléből nem tudhatta meg a befogadó ország hatósága, hogy az illető visszatért üldöztetése színhelyére. Persze akárkit így sem engedtek be 1990. október 23. előtt.
Az állam tehát minden lehetőséget megragadott keményvaluta készletének növeléséhez. A magyar bankokban elhelyezett, ill. lekötött keményvaluták után is magasabb kamatot fizetettek, mint a Szabadvilágban. A kétes alakok (maffiozók, terroristák, fedőszervezetek stb.) is biztonságban érezhették "keményvalutáikat" a rubel elszámolásos időkben, azaz jóval a forint konvertibilitása előtt. Majd elérkezett 1987-88, és megjelentek a romániai menekültek.
Politikailag kínos helyzet alakult ki. Magyarországot, mint a többi szovjet szatellit államot, kétoldalú szerződések kötelezték a határsértők visszadobására. Viszont Romániával egyre feszültebbé vált a helyzet. Húsz évvel korábban, 1968-ban, Ceausescu még a Nyugat kedvence volt, amikor Moszkvának ellent mert mondani, ill. állni, és nem vett részt a Prágai Tavasz fegyveres elnyomásában. Ugyancsak szimpatikusak voltak a Szabadvilág számára azok a fricskák, amiket Románia adott pl. a magyar kormánynak. A Kriterion kiadónál sorra jelentek meg magyarul a Magyarországon betiltott kommunista írók, így pl. Lukács György művei. A „különutas” Caeusescu azonban kegyvesztett lett Nyugaton, amikor a kisebbségek üldözésébe kezdett. A gazdag (és tekintélyes) Nyugat-Németország azonnal cselekedett, és szinte „kivásárolta” az erdélyi szászokat. A sokkal nagyobb lélekszámú magyar kisebbségért még ha akart volna se tudott (keményvalutás) anyagi áldozatot hozni a budapesti vezetés. Egyet tehetett: befogadni a menekülőket. Természetesen nem volt lehetősége szelektálni, hiszen az diszkrimináció lett volna, nem csak nyugati, de „szocialista” értelemben is.
Legkézenfekvőbbnek, a demokratikus ellenzék által is javasolt, csatlakozás az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához tűnt. Itt jegyzem meg, a genfi székhely ellenére, ez nem a „Genfi Konvenció”! Nem azonos a köztudatban ismert kifejezéssel, ami a hadifoglyokkal szembeni bánásmódot szabályozza. Az ENSZ menekültügyi konvencióját a szovjet tömb nem írta alá, mert szellemisége nem felelt meg. A menekültstátuszt, az üldöztetést vitatták, hiszen, ha elfogadják, akkor azzal elismerik, hogy a szocialista országokban is lehet/van üldöztetés. Különben sem volt jellemző, hogy az emberek tömegesen menekültek volna a Szabadvilágból a munkásparadicsomba, vagy annak bármely szatellit államába. Kivételt csak a Nyugaton betiltott pártok magas rangú funkcionáriusai, ill. kémek jelentették. Viszont az ENSZ anyagi támogatásba részesítette a menekülteket (nagyszámban) befogadó országokat.
Egyes vélemények szerint azért vannak még ma is palesztin menekülttáborok az Izraelt körülvevő országokban, mert az jó bevétel a befogadó államnak. Sőt, az egyik tanulmány szerint, ezekben a táborokban „hiányos” a nyilvántartás: csak az újszülötteket jegyzik be, az elhunytakat viszont nem törlik. Így aztán 1948 óta jelentős számú menekült után fizet fejkvótát az ENSZ. Valószínűleg ez a tanulmány is ismert volt a magyar vezetés előtt, ami a „két legyet egy csapásra” elv alapján, nem csak a menekülteken segített, de dollármilliókat is hozhatott az államkonyhára. Ne feledjük, a létszámtól függő dollársegélyt forintos alapon bontották le fejadagra.
Meggyőződésem, hogy a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás érvei között ez a (hátsó)gondolat is szerepet játszott. A magyar kormány- és pártvezetők elégedetten hátradőlhettek: politikailag és gazdaságilag egyaránt megoldódott a (romániai) menekültkérdés.
Az ENSZ menekültügyi konvencióval járó kötelességek
A következményekről – így utólag, úgy tűnik – akkoriban nem igazán gondolkoztak el a budapesti Fehérházban, hogy a magyar állam mekkora feladatot és kötelezettséget vállalt fel a konvenció aláírásával. A (politikai) menekültstátusz elismerését kérelmező idegen befogadása, az üldöztetést elszenvedett országba vissza nem küldése, valamint legalább ügye tisztázásáig a róla való gondoskodás, mind-mind a magyar állam kötelessége lett.
Az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál 1989. évi március hó 14. napján letétbe helyezett csatlakozási okirattal kapcsolatban az 1989. évi 15. törvényerejű rendelet kimondja: „….Az egyezmény a Magyar Népköztársaság tekintetében az 1989. évi június hó 12. napján (…) hatályba lépett. ….” . Ugyanis az aláírástól számított 90 napnak kellett eltelnie.
A Beszélő krónikájában 1989. július 26-án olvasható az NDK-állampolgárokkal kapcsolatos első bejegyzés, miszerint az SZDSZ követeli, hogy a magyar határőrök ne üssenek speciális pecsétet azon NDK-állampolgárok útlevelébe, akiket tetten érnek, amikor át akarnak szökni Magyarországról Ausztriába.
Ebből, pedig arra lehet következtetni, hogy az egykori szamizdatosok, a szovjet tömb demokratikus ellenzéke, szoros kapcsolatban álltak egymással, illetve árgus szemekkel figyelték, mi történik a táboron belül. Így utólag teljesen logikus és jogos, hogy a keletnémetek felfedezték a kiskaput: Magyarországon június 12. után menekültstátuszt lehet kérelmezni, és a (frissen aláírt) nemzetközi szerződésnek és jognak megfelelően, a kérelmezőt nem lehet hazájába (ahol üldöztetésnek van kitéve) visszaküldeni. A dolgot tovább komplikálta az a tény, hogy a nyugatnémet alkotmány szerint, minden (bizonyíthatóan) német jogosult az NSZK állampolgárságra.
A magyarországi fejleményeket Kelet-Berlin is szinte percről percre figyelte. Az Interneten fellelhető Stasi dokumentumokból is jól követhető meggyőződésem: az ENSZ Menekültügyi Konvenciójához való magyar csatlakozás vezetett a szovjet tömb összeomlásához. És, igenis ebben jelentős szerepe volt Horn Gyulának, valamint Mihail Gorbacsovnak. A későbbi miniszterelnök 75. születésnapján mondott beszédében Gorbacsov valós tényeket ismételt meg, amikor azt állította, „….Nem kellett hozzá tőlünk engedély….”
A titkos Stasi jelentések
Az 1989-es évről szóló Stasi-kronológiában, júniusban tűnnek fel a magyarvonatkozású „aggodalmak” „az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül” címmel. Itt olvasható a Stasi eredeti, géppel írott beszámolója pl.. Nagy Imre és társai újratemetéséről, amelyen a jelentés szerint kétszázötvenezren vettek részt. A tudósítás kitér Orbán Viktor beszédére és az abban elhangzott szavakra, jelzőkre. Majd az NDK vezetés megállapítja: „Egy fontos társnak (Magyarország) többé nem érdeke az erősödő Nyugat-felé fordulást a blokkszolidaritásnak alárendelni.” Ennek következménye a nyugati határ megnyitása.
Ugyancsak június hónapnál jegyzi meg a Stasi dokumentumkrónika, hogy június 12-16 között Gorbacsov az NSZK-ba látogatott, ahol különösen szívélyesen fogadták. Majd a Szovjetunió első embere 1989. július 06-án nagyjelentőségű beszédet mondott Strassburg-ban, az Európa Tanácsban, ahol egyértelművé tette: a Szovjetunió többé nem tart igényt arra, hogy jóváhagyja a kis kelet-európai országok politikai rendszerét. A strassburgi beszéd, ezen részére még csak utalást sem találtam a magyar internetes oldalakon. Pedig ez a nagy nyilvánosság előtt, nemzetközi fórumon elhangzott Gorbacsov beszéd teszi egyértelművé, hogy az akkori magyar vezetés döntései és cselekvései önállóak voltak, azokhoz nem kellett Moszkva beleegyezése.
Véleményem szerint már a romániai menekültkérdés megoldásánál, a menekültügyi konvenció aláírása (1989 márciusa) előtt, szabadkezet kapott a magyar vezetés Moszkvától. A Stasi aktákból az is kiderül, hogy a magyar elvtársak már márciusban értesítették a keletnémet titkosszolgálatot a várható „(határ)változás”-ról, és egyúttal azzal nyugtatták NDK-s kollegáikat, hogy a szögesdrót (és műszaki határzár) eltávolításával egyidejűleg megerősítik a határsáv ellenőrzését. És valóban, a menekültügyi konvenció aláírása és életbe lépése közötti időben (1989. március 14 – június 12) a magyar hatóságok nem ismerték el menekültnek a keletnémeteket. Csak a haza-, ill. visszatoloncolásukat tagadták meg, a konvenció szellemében. A Stasi-jelentés szerint erről óriási vita (harc) folyt akkoriban a magyar külügyminisztérium (ahol 1989. május 11. óta Horn Gyula a miniszter) és a belügyminisztérium (1987-től Horváth István a miniszter) között, melynek eredményeként augusztustól Magyarország elismerte a hazájukba visszatérni nem kívánó keletnémetek menekültstátuszát.
Német információk szerint ez Budapesten dokumentálva van.
Ezzel kapcsolatban a Beszélő krónikása csak ezt jegyzi le:
1989. aug. 24.
Az NSZK budapesti nagykövetségén menedékjogot kapott keletnémet állampolgárok első csoportja Ausztriába távozik.
Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelenti be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni.
.
Forrás: Kronológia 1989 (Beszélő) Palesztin menekültkérdés (1948-49) és napjainkban (Wikipedia) (angolul) ENSZ Menekültügyi Konvenció (1951) (angolul) Az NDK elszigetelődése a szocialista táboron belül (Stasi anyag 1989 július németül)
.
posted by Pocakos at 5:08 PM
3 Comments:
Ha magyarok csinálják akkor kapzsiság?
Ha nem magyarok végzik, akkor élelmesség?
Kedves névtelenség mögé bújó hazafi. Felhívom figyelmét, hogy a címben a "magyar" jelző, - ha tudja mi ez a nyelvtani meghatározás. Ha ezt a jelzőt "kommunista"-ra cseréli, biztos megnyugszik.
Így is, úgy is hülyeség a cím. Miféle kapzsiság? Meg kellett oldaniuk egy helyzetet, így tudták megcsinálni, elég türhető megoldás lett.
Post a Comment
<< Home