Bomlasztás és bomlás az Angolkertben II.

A bomlasztás I. rész (kattints rá!)

.

.

A bomlás

A „Mókusok az Angolkertben” zárszavával és Kasza Levente végkövetkeztetésével (229. - 230. oldal) szemben, mely szerint a Magyarországról irányított ügynökök tevékenysége vezetett a SZER Magyar Osztályának (relatív) időelőtti bezáráshoz, néhány tény.

A háború utáni első napoktól Európa-szerte némi anyagi előnyt jelentett, a helyi lakosság életkörülményéhez képest, a szövetségeseknek dolgozni, akárcsak WC-t pucolni is. Ugyanakkor a 1945 után Nyugaton maradt „mélymagyarok” körében megvetés járt annak, aki a szövetséges (amerikai, brit vagy francia) megszállók szolgálatába állt. Talán ez is befolyásolta a Rádiónál dolgozók első generációját, akik addigi kapcsolataikat megszakítva, szinte viszályok nélküli légkörben, jól fizetett, nyugodt körülmények között dolgozhattak az egyetlen és közös cél - a magyarországi kommunista diktatúra megszüntetése - érdekében. Ez valóban frontharc volt a hidegháború első percétől. A frontharcosokat, pedig meg kellett fizetni, pontosabban kompenzálni a hátrányos helyzetért, hiszen szülőföldjükön elsőszámú közellenségnek, - a hazai törvények szerint - hazaárulóknak tekintették őket, sőt miattuk Magyarországon (maradt vagy) élő családtagjaikat, rokonaikat meghurcolták. Ugyanakkor az amerikai demokráciát jól jellemezte az a sokszínűség, ahogy a különféle múltú, származású és politikai beállítottságú embereket összeszedték és szerepeltették a műsorokban, a műsorszerkesztésben.

Az ország belpolitikai helyzete 1956 után jelentősen megváltozott, majd idővel nemzetközi szinten is. Moszkva és Budapest (no meg a Szabadvilág) kölcsönösen belátta: az addigi (sztálinista) szovjetrendszer nem tartható fenn (nemcsak Magyarországon, de a szovjet blokkban sem), ugyanakkor a Moszkvától való (békés) elszakadásnak még a reménye sem adatott meg a szovjet fegyverek árnyékában.

A forradalom után érkezett menekültek, nevezzük őket „második generáció”-nak, biztosították a Magyar Osztály számára a rákosista időket saját bőrén átélt, „friss” utánpótlást. Megjegyzem, közéjük tartozik a szerző maga is. A Prágai Tavaszt követően, a 70-es évektől, jelentek meg az állást és egzisztenciát, de legalábbis „fizetés kiegészítést” remélő szabadúszók, az önként jelentkező disszidensek. Ekkor tájt indítja a másként gondolkodóknak szóló műsorát a könyv szerzője, Kasza Levente, melytől legalább akkora sikert reméltek, mint Ekecs Géza (Cseke László) 1956 utáni Teenager Party-jától. A 68-as (magyar) nemzedéket a rock-beatzene önmagában már nem elégítette ki, új irányzatok születtek, amelyek az „emberarcú” (dubceki) szocializmus mellett egyre népszerűbbek lettek. (lásd hippy mozgalom vagy egyetemes háborúellenesség (Make Love, Not War), ami a vietnami háborúellenességből átcsapott atom- és hidegháború ellenessé.)

Ahogy enyhült a kelet-nyugati feszültség (pl. Brandt-féle „Ostpolitik”), úgy lazult fel a SZER-nél a belső ellenőrzés. A 80-as évekre emberhiány jellemezte a Magyar Osztályt. Az „első generáció” mind korát, mind eszmevilágát tekintve kiöregedett. Elvégre harminc évvel korábbi „élmények” alapján közelítették meg a hazai állapotokat. Hiányukat a „második generáció” nem tudta pótolni. Már csak azért sem, mert 1956 óta sok minden történt, változott Magyarországon, (a „legvidámabb barakk” lett), amit a több mint húsz éve emigrációban élők érzelmileg és gondolatilag már nem tudtak követni, átérezni. Akárcsak Nyugaton, Keleten is felnőtt a háború utáni első nemzedék, a diktatúra első nemzedéke, mely ugyancsak változást követelően lázadozott. Az emberhiányt elsősorban ebből a disszidens korosztályból lehetett pótolni. Nem volt könnyű dolog! Hiszen az ideális munkatárs (több nyelvet beszélő, a nyugati, kapitalista világot és a létező szocializmust egyformán jól ismerő, fiatal, rádiós múlttal, évtizedes gyakorlattal rendelkező újságíró) gyakorlatilag csak a rádióvezetés képzeletvilágában létezett.

Ugyanakkor a magyar állambiztonság megalakulása óta ugyanazt a feladatot látta el: az állam biztonságát biztosította, és továbbra is a rákosista idők ellenség képzeletvilágában élt. Az sem volt rá hatással, hogy a 80-as évekre a hazai párt és államvezetésről az a hír járta, hogy ugyancsak a SZER adásaiból szerzik megbízható információikat!

Kasza Levente a Rádió időelőtti bezárását az ügynökökre, azaz a magyar állambiztonság számlájára írja, de legalábbis azzal próbálja összefüggésbe hozni.

„…….Az ügynököknek nem a nem-létező kémkedési törekvéseket kellett kipuhatolni. Új, konkrét feladatot kaptak: bomlasztani a szerkesztőségben…….” (K. L. - 229. oldal)
(…)
„……Így az ügynökök tevékenységének vesztesei voltak természetesen a szerkesztőség munkatársai, akik egyik napról a másikra utcára kerültek……” (K. L. – 230. oldal)

Kár, ezért a megállapításért (is), mert ez azt sejteti, hogy végül is eredményes volt a Rádió elleni aknamunka. A munkatársak utcára kerülésével, pedig azért butaság előhozakodni, mert velük együtt az ügynökök is elveszítették állásukat, hiszen a budapesti központ is megszűnt. Az igazsághoz közelebb állna, ha a szerző beismerné: a kelet-európai folyamatok, események felgyorsulásának higgadt, átgondolt és megfontolt kezelésének hiánya vezetett az időelőtti, csúfos véghez. Emlékeztetőül: a magyar adás elhallgatásakor a Magyar Osztály igazgatóhelyettese Kasza Levente volt.

A Rádió felépítését, szerkezetét, működését ismerve, a szerkesztőségeket (tehát nemcsak a magyart! – hiszen több nyelvi, nemzetiségi osztály volt!), az azokban folyó munkát, az ott készülő műsorokat nem lehetett „kívülről”, ügynökök által befolyásolni. Legfeljebb egy-két műsorszám elkerülhette az „ellenőrző osztály” (BAD) figyelmét, ami igen ritka volt. A nyelvi osztályokon, a szerkesztőségen, belüli légkör, hangulat, a munkatársak egymáshoz való viszonya, talán rövid időre („kívülről irányítva”) befolyásolható, de ha jó a vezetés, akkor ez nem uralkodhat el! A „munkaügyi problémák” észlelése, felismerése, valamint a „válságkezelés” egyértelműen a vezetőség alapfeladata, és felelőssége.

A bomlasztásra különben számtalan jel mutatott. Ilyen volt például a Hegedűs-interjú, ami semmi újat, a Kádár-rendszerre kompromittálót, nem tartalmazott. Ezért létrejöttének sajátságos körülménye igencsak elgondolkoztató.

A Hegedűs-interjút megelőzően a Rádió csak külföldön élőkkel készített ’56-ról vagy azzal kapcsolatban politikai, „állam- és Kádár-ellenes” interjút, ismertetett visszaemlékezéseket, például az akkor már Kanadában élő Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány kéziratát, aki a Nagy Imre perben épphogy elkerülte a bitót '56-os szerepvállalása miatt.

Hegedűs András ugyancsak kulcsfigurája az 1956-os forradalomnak, hiszen, mint az utolsó rákosista, sztálinista miniszterelnök, ő hívta be hivatalosan a szovjet csapatokat, majd Moszkvába menekült. 1958-ban tért vissza Magyarországra. ’56-os szerepvállalását - ugyancsak hivatalosan - sohasem kérték számon. Hegedűs András későbbi tudományos munkásságát ismerve, és elismerve, mégis csak furcsa, hogy az "ellenség ellenséges központjához" interjúkészítés céljából állambiztonsági engedéllyel (és valószínűleg egyeztetéssel) kiengedik (a semleges) Bécsbe, a disszidens és SZER munkatárs Zsille Zoltánhoz, majd minden következmény (bántódás) nélkül, hazatérhet. Ráadásul az interjúból könyv** is lett (Nyugaton).

** A Hegedűs-interjú könyvformában először Zsille magánkiadásában jelent meg 1985-ben. Bécsben. A könyvet így jegyzi a Beszélő:
Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában. Zsille Zoltán és Kasza Levente (László) interjúi a Szabad Európa Rádióban. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1989, és ua. Zsille Zoltán kiadásában: Wien, 1985.

Ügynököktől függetlenül, a Magyar Osztály érezhető és látható megosztását a budapesti iroda megnyitásának ötlete (1989 nyara), a „menni vagy nem menni” – már-már hamleti dilemmája, okozta. Az ellenzők attól tartottak, hogy a magyarországi megjelenéssel a SZER elveszti addigi „semlegességét”, „területen kívüliségét”. Ebben persze sok minden benne volt, még a hazatéréstől való félelem is. Ugyanakkor a Kasza vezette csoport az iroda megnyitása, új, külsőmunkatársak felvétele mellett kardoskodott. Ezt is fenntartással fogadták az ellenzők, mert a munkahelyek féltése mellett, a műsorok felhígulásának veszélyét látták benne, mivel az addigi tapasztalatok alapján, a hazai kollegákból hiányzott az affinitás a „nyugati”, (jelzők nélküli) újságíráshoz. Az események innentől kezdve felgyorsultak, és a szovjet típusú világrend összeomlása nem váratott sokáig magára. (A közép- és kelet-európai szocialista országokban 1989-90, Szovjetunió 1991)

Sorra jöttek a különféle hírek, ötletek, „megoldások”, mint például az egész osztály Magyarországra költöztetése. Erről – állítólag – tárgyalások is folytak. Arról viszont nem esett szó, hogy a Rádió fenntartását ki fogja finanszírozni. Aztán jött a frekvencia-moratórium, ami – ugyancsak állítólag – minden ilyen törekvésnek a törvényi akadálya lett. A több évtizedes napi 18 órás adásidő 1991 áprilisától napi 6 órára csökkent, azaz délután hattól éjfélig sugárzott már csak magyar nyelven a SZER. A következő év -1992 – tavaszán nevezték ki Kasza Leventét igazgatóhelyettesnek, aki új (egyéni) vezetési stílusával csak tovább mérgesítette a munkatársak közötti amúgy is megosztó, elkeseredett hangulatot.

Az volt az ember érzése, hogy az igazgatóhelyettesi kinevezés valójában felszámoló biztosi feladattal ruházta fel. Hiszen ekkor már amerikai részről is jelezték, hogy „nagy leépítések lesznek”. A kb. 1.700 fős müncheni apparátust, párszázra csökkentik, és a SZER központját - anyagi (meg munkaszerződési) okokból - Prágába helyzik át. A beosztottakkal szembeni igazgatóhelyettesi viselkedésből arra lehetett következtetni, Kasza az osztály tagjait önkéntes távozásra akarja kényszeríteni, hogy ezzel saját helyzetét erősítse az amerikai vezetés felé. Ha azoknak mégis csak lennének további terveik a magyar osztállyal, ill. a Kasza által vezetett („megtisztított” és már) kiválasztott csoporttal.

Nem tudok rájönni, mi volt a könyv megírásának igazi célja. Az egykori munkatársaknak ezen keresztül üzenni, hogy a kollegák közül kik nehezítették meg az életünket? Mint a műből is kiderül, a magyar állambiztonság gyakorlatilag a munkatársak elleni megfélemlítési, zsarolási, és hazacsábítási kísérleteken kívül semmit sem tett. A Rádió küldetését, munkáját, az adások elnémítását, nem sikerült elérniük. Még a szavahihetőségen sem tudtak csorbát ejteni!

Ezért abszolút értelmetlen a szerző azon megállapítása, miszerint „…..az eredmény alig volt több, mintha bekapcsolták volna a 19, 25, 31, 41, 49 méteres rövidhullámot…” (230.oldal) Aki ilyet állít, annak nincs fogalma, sem a Rádió küldetéséről, sem az állambiztonság feladatáról. Hiszen a Rádió adásainak megzavarására, mi több elnémítására tett, szervezett kísérletekre a műsorokban nem kaphattak tanácsokat. Ennek még a feltételezése is őrültség!

.

Bomlasztás és bomlás az Angolkertben I. (kattints rá!)

(A bomlasztás I. rész)

.

Kapcsolódó anyagok

Az ürügy neve: Anna - jelentés az utolsó jelentésről. ......Thursday, November 05, 2009

Elmélkedés és vallomás ...........Sunday, March 25, 2007

.