Zentai, Demjanjuk és a sztárcsinálók
A magyar média, mint mindig, most is csak a szenzációra számító részleteket közli, az események lényegét, esetleges összefüggéseit nem tarja oly fontosnak. Pedig nagyon tanulságos lenne a müncheni Demjanjuk-pert kissé részletesebben ismertetni, mert miközben a világ szeme Münchenre figyel, úgy tűnik egy hasonló, méghozzá magyar vonatkozású, perre lehet számítani a közeli jövőben. Ez pedig a Zentai-ügy.
Mint az események követője, figyelője (és krónikása), úgy látom, Ausztrália enged a nemzetközi nyomásnak és elengedi állampolgárát, hogy a világ másik végén – választott hazájától 20.000 km-re – álljon bíróság elé, és ott tisztázza az ellen felhozott vádat. Kínos ügy. Vagy inkább felettébb komplikált. Hiszen - jogi értelemben - egy makulálatlan életű, tisztességes ausztrál állampolgárról van szó, aki választott hazájában a légynek sem ártott. A bűnt, amivel vádolják, nem mint ausztrál követte el. Különben emiatt került érdeklődésem középpontjába, különös tekintettel a kettős állampolgárság magyarországi vitájára. Hiszen szinte a kettős állampolgárságról szóló népszavazással egy időben került a világsajtó első oldalára Zentai, ill. a Zentai ügy.
Ellentétben a hazai média és közbeszéd hamis, hazug sugallatával, miszerint „..... A jogi eljárást a háborús bűnökkel vádolt férfi pénztárcája határozza majd meg: jó ügyvédekkel még Magyarországon is hosszúra nyúlhat az ítélkezés,.....“ (teljes szöveg index.hu), az elmúlt közel öt év az ausztrál igazságszolgáltatás erényeit mutatja. Azt, ahogy az egyszerű állampolgár, a „kisember“ számtalan jogi (állampolgári) lehetőséggel élhet, amíg ügyében a végleges döntést meghozzák. A pénz közel sem játszik akkora szerepet, mint azt a magyar média (és közgondolkodás) képzeli. Nincs trükközés, megvesztegetés, "lefizetés" stb. Zentai csakis a jogállamiságból fakadó lehetőségeit használta ki. Hogy valószínűleg ez sem menti meg a kiadatástól, az elsősorban az ausztrál kormányra nehezedő nemzetközi nyomásnak köszönhető. No meg a bevándorlási törvénynek. Ugyanis, ellentétben az USA-val, - ahol ha valaki a bevándorlási kérvényében valótlanságo(ka)t állít, akkor, ha ez kiderül, az USA állampolgárságától azonnal meg lehet fosztani, és egyúttal az országból kiutasítani -, Ausztráliában ha valaki az állampolgárság megszerzése után tíz évig „jól viselkedik“, akkor már semmilyen körülmény között nem lehet állampolgárságától megfosztani, és élete végéig élvezi a befogadó ország állampolgáraira vonatkozó jogokat és kötelességeket. Ez talán a legnagyobb problémája Ausztráliának, ill. bevándorlási politikájának, mivel nem ellenőrzi elég alaposan (és előrelátóan) az újonnan érkezőket, mindenekelőtt a háborús területekről menekülőket.
Zentait ezért, amolyan pilátusi kézmosással kívánják az ausztrál illetékesek a magyar hatóságoknak átadni. Brendan O'Connor ausztál belügyminiszter állandóan hangoztatja, hogy kormánya csak a két ország közötti jogegyezménynek megfelelő kiadatási kérelem formai és tartalmi jogszerűségét hivatott elbírálni, ill. helybenhagyni. Állampolgáruk bűnösségének vagy ártatlaságának megállapítását a magyar félre bízzák. Ezzel Ausztrália a világ előtt tisztára mosta magát, többé nem lehet (dehogy nem lehet) vádolni, hogy II. világháborús bűnösöknek ad(ott) menedéket.
Ezzel az ausztrál állásponttal és döntéssel az a bizonyos labda átkerült Magyarországra, ahol a média még most sem foglalkozik igazán azzal, hogy mi lesz az egykori katonatiszt sorsa, mi vár Zentaira? Az sem világos, hogy vajon Magyarországon kit tekintenek háborús bűnösnek? Szemlátomást, a magyar agyakban csak a II. világhháború idején elkövetett bűnöket tekintik annak, azon belül is csak a „zsidók“, a zsidóság elleni bűnök számítanak háborús bűntettnek. Arról mélyen hallgat a hazai média, történetírás és közvélemény, hogy nem egy megtorlást (háborús bűnt) követtek el magyarok, magyar katonák a szomszédos országok lakossága ellen. Az Ukrajnában és a Szovjetunió területén a partizán támadások megtorlásairól nem is beszélve. Aztán ott van a balkáni háború, az abban részt vett magyar állampolgárok (pl. Rózsa-Flores) cselekedetei a helyi, polgári lakossággal szemben.
Figyelve a hazai médiát (beleértve az Internetet is!), mintha az egész ügy le lenne szűkítve és egyszerűsítve. Az egyik oldalon a „zsidópárti“-ak, akik a brutális náci-nyilas vadállat Zentai fejét követelik. A másik oldalon pedig az „eset elkenői“, akik szerint rég volt, nem is biztos, hogy úgy volt. Különben is annyi gyilkosság és gyilkolás volt akkoriban, mit csesztetik ezt a vénembert. A legsúlyosabb bűntett, a gyilkosság, elévületlenségéről azonban kevés szó esik, arról meg végképp semmi, hogy az egész világ Magyarországra fog figyelni. Talán a legnagyobb és leghatásosabb „országimázs“ lesz Zentai pere.
Demjanjuk müncheni tárgyalására 300 azaz háromszáz újságíró jelezte részvételét! Többeknek a tárgyalótermen kivül kellett maradni. A bírósági szóvívőnő, meg is jegyezte, hogy ilyet még nem látott, erre nem voltak felkészülve. A magyar média felháborodtan számolt be a védelem taktikájáról, miszerint Demjanjuk csak egy porszem volt a náci halálgépezetben, egy kegyetlen őr a sok közül. Ráadásul egykori hadifogoly, a Vörös Hadsereg volt katonája, aki gyerekfejjel élte meg és át az ukrajnai éhínséget, és a hadifogságban rá váró biztos halál elkerüléséért, a túlélésért önként vállalta a náci őrszolgálati kiképzést. A védők arra is felhívták a figyelmet, hogy a (Nyugat-)Németországban lezajlott haláltábori perekben általában a külföldi (szláv) származású őröket ítélték el, a német parancsnokok pedig a „parancsra tettem“ jelszava mögé bújva megúszták a súlyos felelősségre vonást. Mindez igaz. Csak arról hallgat a hazai média, hogy Demjanjuk védőit nem maga a háborús bűnös fogadta fel és pénzeli, hanem mind, egytől egyig, (hivatalból) kirendelt védőügyvédek (Pflichtanwalt), akik jól ismerik a német igazságszolgáltatás (múltbeli) hiányosságait, no meg a náci halálgépezetet.
És, ha már Demjanjuk. Ezt az embert az USA egyszer már kiadta Izraelnek, ahol ügyét – ugyancsak nagy sajtóérdeklődés mellett – tárgyalták, majd bűnösnek találták, és halálra ítélék, végül azonban elengedték. Ez a döntés bibliai (salamoni) bölcsességre utal. Hiszen, az izraeliek dokumentálhatták nemcsak Demjanjuk cselekedeteit, de a haláltáborok müködését is. Aztán a „delikvens“ megtapasztalhatta a síralomházat, a halál közelségét, majd a zsidó lélek mélységét: megszégyenítő módon életben hagyták. Persze emögött ott lehetett az, amire a müncheni védőügyvédek is hívatkoznak: ellentétben a Holocaust megszervezésében jeleskedő Eichmann-nal szemben, Demjanjuk valóban csak egy porszem volt.
Vajon, a magyar közvélemény és igazságszolgáltatás hogyan fogja megítélni Zentait és tettét, aki „csak“ segédkezett két (baj)társának egy ártatlan teenager brutális agyonverésében? Zentai nem volt sem nyilas, sem náci (párttag), a haláltáborokhoz sem volt köze, megtorlásban sem vett részt. Végülis „csak“ egy túlbuzgó antiszemita (volt), aki visszaélt vagy tán kihasználta(?) pillanatnyi helyzetét. Erre a "túlkapás"-elméletre utal Radnótiné 1943-as naplóbejegyzése is (kattints rá!). Mindettől függetlenül a gyilkosság, gyilkosság és a bűntett sohasem évül el! Lásd a keletnémet Stasi egyik alapítójának, Erich Mielke, esetét. 1931-ben, mint fiatal és lelkes kommunista társával megölt két berlini rendőrt, majd a felelősségre vonás elől a Szovjetunióba szökött. Tettéért 1989 után német bíróság előtt kellett felelnie. 62 év elteltével, 1993-ban hat év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, majd idős korára való tekintettel 1995-ben szabadlábra helyezték. 2000-ben, 93 éves korában egy idősek otthonában hunyt el.
Ezek ismeretében: mi vár Zentaira? Márcsak azért is, mert a magyar média ugyancsak hallgat Ernie Steiner, Zentai fia, azon bejelentéséről, miszerint ha apja mégis csak Budapesten áll bíróság elé, és ellentétben a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatója, Efraim Zuroff, állításával, úgy látja majd, hogy a magyar igazságszolgáltatás mégsem „európai“ (és demokratikus), akkor a Zentai család az összes fellebbezési lehetőséget ki fogja használni. Ha kell, elmennek az Emberi Jogok Európai Bíróságához is, azaz Strassburgba.
Mint az események követője, figyelője (és krónikása), úgy látom, Ausztrália enged a nemzetközi nyomásnak és elengedi állampolgárát, hogy a világ másik végén – választott hazájától 20.000 km-re – álljon bíróság elé, és ott tisztázza az ellen felhozott vádat. Kínos ügy. Vagy inkább felettébb komplikált. Hiszen - jogi értelemben - egy makulálatlan életű, tisztességes ausztrál állampolgárról van szó, aki választott hazájában a légynek sem ártott. A bűnt, amivel vádolják, nem mint ausztrál követte el. Különben emiatt került érdeklődésem középpontjába, különös tekintettel a kettős állampolgárság magyarországi vitájára. Hiszen szinte a kettős állampolgárságról szóló népszavazással egy időben került a világsajtó első oldalára Zentai, ill. a Zentai ügy.
Ellentétben a hazai média és közbeszéd hamis, hazug sugallatával, miszerint „..... A jogi eljárást a háborús bűnökkel vádolt férfi pénztárcája határozza majd meg: jó ügyvédekkel még Magyarországon is hosszúra nyúlhat az ítélkezés,.....“ (teljes szöveg index.hu), az elmúlt közel öt év az ausztrál igazságszolgáltatás erényeit mutatja. Azt, ahogy az egyszerű állampolgár, a „kisember“ számtalan jogi (állampolgári) lehetőséggel élhet, amíg ügyében a végleges döntést meghozzák. A pénz közel sem játszik akkora szerepet, mint azt a magyar média (és közgondolkodás) képzeli. Nincs trükközés, megvesztegetés, "lefizetés" stb. Zentai csakis a jogállamiságból fakadó lehetőségeit használta ki. Hogy valószínűleg ez sem menti meg a kiadatástól, az elsősorban az ausztrál kormányra nehezedő nemzetközi nyomásnak köszönhető. No meg a bevándorlási törvénynek. Ugyanis, ellentétben az USA-val, - ahol ha valaki a bevándorlási kérvényében valótlanságo(ka)t állít, akkor, ha ez kiderül, az USA állampolgárságától azonnal meg lehet fosztani, és egyúttal az országból kiutasítani -, Ausztráliában ha valaki az állampolgárság megszerzése után tíz évig „jól viselkedik“, akkor már semmilyen körülmény között nem lehet állampolgárságától megfosztani, és élete végéig élvezi a befogadó ország állampolgáraira vonatkozó jogokat és kötelességeket. Ez talán a legnagyobb problémája Ausztráliának, ill. bevándorlási politikájának, mivel nem ellenőrzi elég alaposan (és előrelátóan) az újonnan érkezőket, mindenekelőtt a háborús területekről menekülőket.
Zentait ezért, amolyan pilátusi kézmosással kívánják az ausztrál illetékesek a magyar hatóságoknak átadni. Brendan O'Connor ausztál belügyminiszter állandóan hangoztatja, hogy kormánya csak a két ország közötti jogegyezménynek megfelelő kiadatási kérelem formai és tartalmi jogszerűségét hivatott elbírálni, ill. helybenhagyni. Állampolgáruk bűnösségének vagy ártatlaságának megállapítását a magyar félre bízzák. Ezzel Ausztrália a világ előtt tisztára mosta magát, többé nem lehet (dehogy nem lehet) vádolni, hogy II. világháborús bűnösöknek ad(ott) menedéket.
Ezzel az ausztrál állásponttal és döntéssel az a bizonyos labda átkerült Magyarországra, ahol a média még most sem foglalkozik igazán azzal, hogy mi lesz az egykori katonatiszt sorsa, mi vár Zentaira? Az sem világos, hogy vajon Magyarországon kit tekintenek háborús bűnösnek? Szemlátomást, a magyar agyakban csak a II. világhháború idején elkövetett bűnöket tekintik annak, azon belül is csak a „zsidók“, a zsidóság elleni bűnök számítanak háborús bűntettnek. Arról mélyen hallgat a hazai média, történetírás és közvélemény, hogy nem egy megtorlást (háborús bűnt) követtek el magyarok, magyar katonák a szomszédos országok lakossága ellen. Az Ukrajnában és a Szovjetunió területén a partizán támadások megtorlásairól nem is beszélve. Aztán ott van a balkáni háború, az abban részt vett magyar állampolgárok (pl. Rózsa-Flores) cselekedetei a helyi, polgári lakossággal szemben.
Figyelve a hazai médiát (beleértve az Internetet is!), mintha az egész ügy le lenne szűkítve és egyszerűsítve. Az egyik oldalon a „zsidópárti“-ak, akik a brutális náci-nyilas vadállat Zentai fejét követelik. A másik oldalon pedig az „eset elkenői“, akik szerint rég volt, nem is biztos, hogy úgy volt. Különben is annyi gyilkosság és gyilkolás volt akkoriban, mit csesztetik ezt a vénembert. A legsúlyosabb bűntett, a gyilkosság, elévületlenségéről azonban kevés szó esik, arról meg végképp semmi, hogy az egész világ Magyarországra fog figyelni. Talán a legnagyobb és leghatásosabb „országimázs“ lesz Zentai pere.
Demjanjuk müncheni tárgyalására 300 azaz háromszáz újságíró jelezte részvételét! Többeknek a tárgyalótermen kivül kellett maradni. A bírósági szóvívőnő, meg is jegyezte, hogy ilyet még nem látott, erre nem voltak felkészülve. A magyar média felháborodtan számolt be a védelem taktikájáról, miszerint Demjanjuk csak egy porszem volt a náci halálgépezetben, egy kegyetlen őr a sok közül. Ráadásul egykori hadifogoly, a Vörös Hadsereg volt katonája, aki gyerekfejjel élte meg és át az ukrajnai éhínséget, és a hadifogságban rá váró biztos halál elkerüléséért, a túlélésért önként vállalta a náci őrszolgálati kiképzést. A védők arra is felhívták a figyelmet, hogy a (Nyugat-)Németországban lezajlott haláltábori perekben általában a külföldi (szláv) származású őröket ítélték el, a német parancsnokok pedig a „parancsra tettem“ jelszava mögé bújva megúszták a súlyos felelősségre vonást. Mindez igaz. Csak arról hallgat a hazai média, hogy Demjanjuk védőit nem maga a háborús bűnös fogadta fel és pénzeli, hanem mind, egytől egyig, (hivatalból) kirendelt védőügyvédek (Pflichtanwalt), akik jól ismerik a német igazságszolgáltatás (múltbeli) hiányosságait, no meg a náci halálgépezetet.
És, ha már Demjanjuk. Ezt az embert az USA egyszer már kiadta Izraelnek, ahol ügyét – ugyancsak nagy sajtóérdeklődés mellett – tárgyalták, majd bűnösnek találták, és halálra ítélék, végül azonban elengedték. Ez a döntés bibliai (salamoni) bölcsességre utal. Hiszen, az izraeliek dokumentálhatták nemcsak Demjanjuk cselekedeteit, de a haláltáborok müködését is. Aztán a „delikvens“ megtapasztalhatta a síralomházat, a halál közelségét, majd a zsidó lélek mélységét: megszégyenítő módon életben hagyták. Persze emögött ott lehetett az, amire a müncheni védőügyvédek is hívatkoznak: ellentétben a Holocaust megszervezésében jeleskedő Eichmann-nal szemben, Demjanjuk valóban csak egy porszem volt.
Vajon, a magyar közvélemény és igazságszolgáltatás hogyan fogja megítélni Zentait és tettét, aki „csak“ segédkezett két (baj)társának egy ártatlan teenager brutális agyonverésében? Zentai nem volt sem nyilas, sem náci (párttag), a haláltáborokhoz sem volt köze, megtorlásban sem vett részt. Végülis „csak“ egy túlbuzgó antiszemita (volt), aki visszaélt vagy tán kihasználta(?) pillanatnyi helyzetét. Erre a "túlkapás"-elméletre utal Radnótiné 1943-as naplóbejegyzése is (kattints rá!). Mindettől függetlenül a gyilkosság, gyilkosság és a bűntett sohasem évül el! Lásd a keletnémet Stasi egyik alapítójának, Erich Mielke, esetét. 1931-ben, mint fiatal és lelkes kommunista társával megölt két berlini rendőrt, majd a felelősségre vonás elől a Szovjetunióba szökött. Tettéért 1989 után német bíróság előtt kellett felelnie. 62 év elteltével, 1993-ban hat év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, majd idős korára való tekintettel 1995-ben szabadlábra helyezték. 2000-ben, 93 éves korában egy idősek otthonában hunyt el.
Ezek ismeretében: mi vár Zentaira? Márcsak azért is, mert a magyar média ugyancsak hallgat Ernie Steiner, Zentai fia, azon bejelentéséről, miszerint ha apja mégis csak Budapesten áll bíróság elé, és ellentétben a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatója, Efraim Zuroff, állításával, úgy látja majd, hogy a magyar igazságszolgáltatás mégsem „európai“ (és demokratikus), akkor a Zentai család az összes fellebbezési lehetőséget ki fogja használni. Ha kell, elmennek az Emberi Jogok Európai Bíróságához is, azaz Strassburgba.
Bármennyire is viccesnek, mosolyfakasztónak tűnik Ernie Steiner eltökéltsége, a magyar állam elmarasztalásának esélye - szinte - boritékolható. Hiszen a világon mindenütt "polgári" bíróság dönt a háborús bűnökkel vádoltak felett, és nem katonai, azaz hadbíróság, ami elé Zentait akarják állítani. Ezenkívül, Magyarországon háborítatlanul él a Simon Wiesenthal Központ náci háborús bűnösök "top-listájának második helyezetje": Képíró Sándor.
Mindezek ismeretében, Magyarország mindenképpen az érdeklődés középpontjába kerül(t), és vizsgázni fog a világ előtt, ha valóban megtörténik Charles Zentai (Steiner) Károly kiadatása. De, akár kiadják, akár nem, Zentai neve ma már fogalom. Bejárta a világot. Történelmi figura lett. Nevét az egész világ megismerte! - miközben áldozatát csak úgy említik, emlegetik, hogy az a "zsidó fiú / teenager, aki nem viselt sárga csillagot".
C'est la vie. Hála a médiának.
.
Fejlemény: A barrister (Wednesday, January 13, 2010)
.
.
Kapcsolódó anyagok
Zentai pechje vagy szerencséje (Wednesday, May 20, 2009)
Csak "zsidót" gyilkolni háborús bűn? (Saturday, October 03, 2009)
Charles Zentai (Steiner) Károlyra várva (Sunday, June 15, 2008)
Ki a háborús bűnös? (Wednesday, March 08, 2006)
A kettősállampolgárságról másként (Saturday, September 03, 2005)
.
posted by Pocakos at 8:50 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home