A végzetes nap
A 60-as évek elején Krakkóban a „Jaszczury” (klub) fogalom volt a magyar autóstopposok körében. Innen indultunk felfedezni Báthory és Piłsudski örök nyughelyének városát. A villamoson hangoskodtunk, ahogy az külföldön szokás, elvégre úgy sem érti senki, amit beszélünk. Egyszer csak magyarul megszólított egy pap és az otthoni dolgok iránt érdeklődött. Majd kérdésünkre elmondta, hogy a háború alatt Magyarországon volt, és nagyon jó emlékei vannak a magyarokról. Még azon az őszön nyugat-magyarországi osztálykirándulásra mentünk külön engedéllyel, a határsávon belül. Brennbergbányán megnéztünk egy csodálatos fatemplomot, amit idegenvezetőnk szerint lengyel hadifoglyok építettek a második világháború idején, hálából a jó bánásmódért. Évekkel később egy lengyel srác azzal fordult hozzám a melbourne-i nyelviskolában, hogy „végzetes nap a mai”. Nem értettem. „Szeptember 17.” - mondta, „ezen a napon támadott meg minket a Szovjetunió 1939-ben. A végzetes nap (fatal day)” - magyarázta Kazsi (Kazimierz), aki Londonból jött. Összebarátkoztunk, és Kazsi sok érdekes, izgalmas részletet mesélt, amit az egykori ideiglenes kormány még élő tagjaitól hallott. Az évek folyamán aztán lassan összeállt a kép, hogy mi is történt 1939. szeptember 17-én és az azt követő mintegy hat esztendőben, amiről Magyarországon nem igazán beszéltek a kommunista hatalomátvételtől, szinte napjainkig.
Az ötvenes évektől úgy vonult be a hazai köztudatba, hogy Hitler agressziót követett el Lengyelország ellen, Sztálin, pedig bölcs stratégiai előrelátással egy időre (1939-1941) megállította a náci támadást. Hogy ezt a lengyelek valójában hogyan élték át, arra csak a későbbi személyes elbeszélések alapján tudtam következtetni. Egy biztos, 1939. szeptember 17-én, a Vörös Hadsereg nem bölcs stratégiai előrelátásból szállta meg az akkor már ezer sebből vérző Lengyelország keleti felét. Hiszen, mint utóbb kiderült, szisztematikusan legyilkolták a hadifoglyokat (Katyn), a katonai szolgálatra behívott értelmiséget, a lengyel társadalom színe-javát (20 ezer embert!). Lengyel barátaim szerint csak azoknak a rokonoknak volt esélyük az életben maradásra, akik német fennhatóság alá kerültek. Náci kényszermunkásként nagyobb sanszuk volt a túlélésre, és a háború utáni családegyesítésre, mint a Szibériába száműzötteknek, elhurcoltaknak. Ez a családi legenda összecseng azzal a magyar szájhagyománnyal, miszerint 1944-45-ben a megszálló németek „úriemberek” voltak, ellentétben a felszabadító szovjet katonákkal.
A polgári lakosság szenvedéseiről vajmi keveset tudunk. Pedig a hadseregek, közigazgatások váltakozása kegyetlenül megviseli az egyszerű, ártatlan embert, családokat, egy falu, egy város lakóit. Az egyéni történeteket hallgatva borzalmas szenvedéseken ment keresztül a lengyel nép. Gondoljunk csak bele.
1939. szeptember 1. Hitler megtámadja Lengyelországot.
1939. szeptember 17. Sztálin megtámadja (Kelet-)Lengyelországot.
Az új náci-szovjet államhatár mindkét oldalán felszámolják a helyi ellenállást, azok tagjait (köztük sok papot) megölik vagy koncentrációs táborba, szovjet oldalon Szibériába viszik.
A szovjet közigazgatás bevezetése magával hozta az addigi vezetés leváltását. Az „imperialista”, „kapitalista” rend egykori képviselőit, a polgármestereket, papokat, kulákokat, rendőröket, stb. „eltávolítják”, rossz esetben megölik. Helyükbe – ugyanabból a közösségből - „elvhű”, megbízható embereket neveznek ki.
1941. június 22. Hitler lerohanja a szovjet által „védett” (megszállt) lengyel területeket.
Az addigi szovjet közigazgatás tagjait helyben likvidálják. Mivel a volt szovjetbarát lakosság között sok a „zsidó”, azokat a többiek beárulják, majd elkezdődnek az SS tömeggyilkosságok.
1944-ben a visszavonuló németek nyomában ismét megjelennek a szovjetek, akik a helyi vezetőket, mint náci kollaboránsokat ölik meg.
Közben a náci birodalom bukását látva újraéledezik a lengyel nemzeti ellenállás. Napról-napra nő a Londonból irányított Honi Hadsereg létszáma. A varsói felkelés idején (1944. augusztus 1. – október 3.) létszámukat már félmillióra becsülik. A ”Lengyel Földalatti Állam”-nak is nevezett szervezkedést a sztálini Szovjetunió potenciális ellenségnek tekinti, ezért a Vörös Hadsereg - sorainak rendezésére hivatkozva - szeptember 16-án megáll a Visztula partján, és hagyja, hogy a nácik felszámolják a varsói felkelést.
A háború végnapjait és a közvetlen utána kialakult bonyolult (politikai) helyzetet remekül mutatja be Andrzej Wajda filmtrilógiája „A mi nemzedékünk” (1955), „A csatorna” (1956), és a felejthetetlen (Zbigniew) Cybulski-val a „Hamu és gyémánt” (1958).
Ez a végzetes nap a magyar történelemre is hatással volt, amiről a háború utáni hazai történetírás kínosan hallgat. Az ok egyszerű: a kor hőse egy antiszemita miniszterelnök. Az angolbarát, főcserkész Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően, az évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva bátran visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Köztük egész katonai egységeket, felszereléseikkel együtt, amit aztán a későbbiekben a magyar honvédség használt. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában kiemelkedő szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.
Lengyelország megszállása (1939. szeptember 1. – október 6.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben, hála Telekinek, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Rákosi Mátyás kiengedése, ill. a Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amit a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Szintén az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkortájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.
Mindez egy 70 évvel ezelőtti nap következménye, amit lengyel barátom, Kazsi, tömören csak úgy jellemzett: a végzetes nap.
Az ötvenes évektől úgy vonult be a hazai köztudatba, hogy Hitler agressziót követett el Lengyelország ellen, Sztálin, pedig bölcs stratégiai előrelátással egy időre (1939-1941) megállította a náci támadást. Hogy ezt a lengyelek valójában hogyan élték át, arra csak a későbbi személyes elbeszélések alapján tudtam következtetni. Egy biztos, 1939. szeptember 17-én, a Vörös Hadsereg nem bölcs stratégiai előrelátásból szállta meg az akkor már ezer sebből vérző Lengyelország keleti felét. Hiszen, mint utóbb kiderült, szisztematikusan legyilkolták a hadifoglyokat (Katyn), a katonai szolgálatra behívott értelmiséget, a lengyel társadalom színe-javát (20 ezer embert!). Lengyel barátaim szerint csak azoknak a rokonoknak volt esélyük az életben maradásra, akik német fennhatóság alá kerültek. Náci kényszermunkásként nagyobb sanszuk volt a túlélésre, és a háború utáni családegyesítésre, mint a Szibériába száműzötteknek, elhurcoltaknak. Ez a családi legenda összecseng azzal a magyar szájhagyománnyal, miszerint 1944-45-ben a megszálló németek „úriemberek” voltak, ellentétben a felszabadító szovjet katonákkal.
A polgári lakosság szenvedéseiről vajmi keveset tudunk. Pedig a hadseregek, közigazgatások váltakozása kegyetlenül megviseli az egyszerű, ártatlan embert, családokat, egy falu, egy város lakóit. Az egyéni történeteket hallgatva borzalmas szenvedéseken ment keresztül a lengyel nép. Gondoljunk csak bele.
1939. szeptember 1. Hitler megtámadja Lengyelországot.
1939. szeptember 17. Sztálin megtámadja (Kelet-)Lengyelországot.
Az új náci-szovjet államhatár mindkét oldalán felszámolják a helyi ellenállást, azok tagjait (köztük sok papot) megölik vagy koncentrációs táborba, szovjet oldalon Szibériába viszik.
A szovjet közigazgatás bevezetése magával hozta az addigi vezetés leváltását. Az „imperialista”, „kapitalista” rend egykori képviselőit, a polgármestereket, papokat, kulákokat, rendőröket, stb. „eltávolítják”, rossz esetben megölik. Helyükbe – ugyanabból a közösségből - „elvhű”, megbízható embereket neveznek ki.
1941. június 22. Hitler lerohanja a szovjet által „védett” (megszállt) lengyel területeket.
Az addigi szovjet közigazgatás tagjait helyben likvidálják. Mivel a volt szovjetbarát lakosság között sok a „zsidó”, azokat a többiek beárulják, majd elkezdődnek az SS tömeggyilkosságok.
1944-ben a visszavonuló németek nyomában ismét megjelennek a szovjetek, akik a helyi vezetőket, mint náci kollaboránsokat ölik meg.
Közben a náci birodalom bukását látva újraéledezik a lengyel nemzeti ellenállás. Napról-napra nő a Londonból irányított Honi Hadsereg létszáma. A varsói felkelés idején (1944. augusztus 1. – október 3.) létszámukat már félmillióra becsülik. A ”Lengyel Földalatti Állam”-nak is nevezett szervezkedést a sztálini Szovjetunió potenciális ellenségnek tekinti, ezért a Vörös Hadsereg - sorainak rendezésére hivatkozva - szeptember 16-án megáll a Visztula partján, és hagyja, hogy a nácik felszámolják a varsói felkelést.
A háború végnapjait és a közvetlen utána kialakult bonyolult (politikai) helyzetet remekül mutatja be Andrzej Wajda filmtrilógiája „A mi nemzedékünk” (1955), „A csatorna” (1956), és a felejthetetlen (Zbigniew) Cybulski-val a „Hamu és gyémánt” (1958).
Ez a végzetes nap a magyar történelemre is hatással volt, amiről a háború utáni hazai történetírás kínosan hallgat. Az ok egyszerű: a kor hőse egy antiszemita miniszterelnök. Az angolbarát, főcserkész Teleki Pál pacifista beállítottságának köszönhetően, az évszázados lengyel-magyar barátságra hivatkozva bátran visszautasította Berlin kérését, hogy a német csapatok Magyarországon keresztül (is) támadhassák a lengyeleket. Tette ezt annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés (Trianon) következtében elcsatolt területek egy része a hitleri Németország segítsége nélkül nem kerülhetett volna vissza Magyarországhoz. Sőt, nemcsak megtagadta a Lengyelország elleni hadviselést, de még a megtámadott ország segítségére is sietett. 1939. szeptember 18-án megnyitotta az időközben (1939. márc. 18.) létrejött közös lengyel-magyar határt a nácik és szovjetek elől menekülők előtt, azokat befogadta. Köztük egész katonai egységeket, felszereléseikkel együtt, amit aztán a későbbiekben a magyar honvédség használt. A Magyarországra érkezők elhelyezésében, befogadásában kiemelkedő szerepet játszott az 1989-es rendszerváltás első miniszterelnökének édesapja id. Antall József.
Lengyelország megszállása (1939. szeptember 1. – október 6.) és a Szovjetunió elleni náci orvtámadás (1941. június 22.) közötti közel két esztendőben, hála Telekinek, Magyarország a béke szigete volt Európa közepén. Ez a béke a Szovjetunióval szimpatizálók felé is éreztette hatását, melynek látható jelei voltak. Például, az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Rákosi Mátyás kiengedése, ill. a Szovjetunióba távozásának engedélyezése, amiért cserében Moszkva visszaadott 56 darab 1848-as honvédzászlót, amit a cári csapatok vittek magukkal a világosi fegyverletétel után. Szintén az enyhülés jele volt 1940-ben a BNV-n önálló pavilonnal először bemutatkozó Szovjetunió. Ekkortájt szerveződött újjá a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) is, melynek taglétszáma jelentősen megnőtt a visszacsatolt területek kommunistáival (Felvidék, Dél-Szlovákia 1.000 fő, Észak-Erdély 800 fő). Mindebben valószínűleg jelentős szerepet játszott Lengyelország és vele együtt a lengyel-magyar határ eltűnése a térképről, amit ugyanakkor – a történelemben először – felváltott a szovjet-magyar határ.
Mindez egy 70 évvel ezelőtti nap következménye, amit lengyel barátom, Kazsi, tömören csak úgy jellemzett: a végzetes nap.
.
Megjegyzés
Bővebben a Lengyelország elleni 1939. szeptember 17.-i szovjet orvtámadásról és annak hátteréről Elhallgatott történelem 1939 - 1941 címmel írtam (hatrészes) tanulmányt.
posted by Pocakos at 8:36 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home