Miből lesz a cserebogár?

A hírt nehezen fogadta el a magyar média, épp úgy, mint a hazai közvélemény, amely ahhoz van szokva, hogy magyarjaink a nagyvilágban csakis öregbítik az ország hírnevét. Ehhez persze hozzájárul a tények időnkénti elhallgatása, amennyiben az rosszfényben tűnteti fel honfitársainkat és ezen keresztül a „nemzeti öntudatot”. Pedig az Internet korában a híranyagokat böngészve nem múlik el olyan hét, hogy valamelyik külföldi helyi újság (bűnügyi rovata) ne számolna be magyarok által elkövetett bűncselekményekről. A németnyelvű sajtóban heti rendszerességgel olvasható Ausztriában lebukott magyar (állampolgárságú) nemesfém-tolvajokról vagy Németországban balesetet okozott kamionosról. De volt olyan vicces hír is, hogy Berlinben az egyik irodaház elakadt liftjéből éjjel kért segítséget mobilján egy honfitársunk, akiről hamarosan kiderült, hogy a nála lévő laptop egy felsőbb emeleti irodából származik.

Az effajta elhallgatás miatt még megdöbbentőbb volt az a Bolíviából érkezett jelentés, miszerint egy Magyarországon közismert és közkedvelt(?) személyt politikai indítatással lőttek le a helyi hatóságok.

Bevallom, eddig nem igazán foglalkoztam Eduardo Rózsa Flores életével, munkásságával. Tudomásul vettem, hogy van egy furcsa nevű magyar, akiről időnként beszámol a hazai média. Neve valamikor a 90-es évek elején, Jugoszlávia felbomlása, azaz a balkáni háborúk idején vált ismerté Magyarországon (és a világban). A halálával kapcsolatos vélemények jól mutatják vitatott életútját, személyét. Ez késztetett az Interneten egy kis kutakodásra. Kiindulópontom: mitől lesz valaki „híres”? Hogyan kerül be a hírvilágba? Mi a „népszerűség” titka? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok vezettek e cikk megírásához.

Eduardo életrajzát olvasva néhány dolog hiányzott személyisége valós megismeréséhez, megítéléséhez. Például, érthetetlen volt számomra, hogy egy bolíviai állampolgár papa miért (és hogyan) kerül Chiléből politikai menekültként Svédországba, majd onnan magyar állampolgárként szülőföldjére, Magyarországra? A vele érkező tizenéves fia, pedig később magyar-bolíviai-horvát állampolgárként járja a világot és kap halálos lövést szülővárosa egyik szállodájában. Eduardo családja tehát a 70-es években érkezett Magyarországra. Ismerve az akkori (hidegháborús) viszonyokat, szinte egyértelmű számomra, hogy „munkásmozgalmi” múltja, „kommunista” kapcsolatai tették lehetővé az egykori emigráns (1956 óta hivatalosan „disszidens”) férfi és családja hazatérését. Csak az nem volt világos, hogy egy bolíviainak (egy külföldi állampolgárnak) mi baja lehetett Chilében a Pinochet féle hatalomátvétel után, ill. hogyan tudott a chilei politikai menekültek között Svédországba érkeznie? Arról nem is beszélve, hogy akkoriban Magyarország is befogadta a jobboldali katonai puccs elől menekült chileieket. A választ „rás” (kattints rá!) nevű blogger-társam adta meg.

Az apa, Rózsa György, történetéből azonban másra is lehet következtetni: a papa (rádiós és politikai) kapcsolatai biztos nagy szerepet játszottak fia életének, „karrierjének” alakulásában, alakításában. Talán nem véletlen, hogy haditudósító lehetett a BBC World Service spanyol nyelvű adásánál. Gondolom (a „semleges” és távoli) bolíviai útlevele is segített a job megszerzése mellett a háborús Jugoszláviába való beutazásánál. A Carlos-szal való homályos kapcsolata mögött is apját vélem felfedezni, hiszen nem valószínű, hogy egy nemrég érettségizett nyeretlen két évest szemelne ki a magyar titkosszolgálat egy ilyen kaliberű személy mellé tolmácsnak. Ha egyáltalán igaz a hír, hiszen meglehetősen ellentmondásosak Eduardo megnyilvánulásai a 70-es évek elsőszámú terroristájával kapcsolatban. Van, ahol azt nyilatkozta, hogy mint sorköteles határőr (tök véletlenül?) beszélt vele többszöris Ferihegyen. ( „…spanyol anyanyelvűként, kizárólag a szolgálati helyemen – határőr voltam Ferihegyen –, parancsot teljesítve tényleg többször találkoztam vele…..” (Forrás: Lelkiismeret 88 (kattints rá!) - 2007) Máshol (és máskor) pedig nosztalgiázva emlékszik vissza ezekre a beszélgetéseikre. Két évvel ezelőtti szudáni látogatása során is megemlékezett Carlos-ról a blogjában. („….Régi ismerősöm is itt esett szerelembe (….) Carlos Ilich Ramirez-ről van szó….” - Szudáni utam (kattints rá!) 2007 június )

Ugyancsak megkérdőjelezhető romantikus hős szerepe a balkáni háborúban. A spanyol polgárháború idején Moszkva által életre hívott és pénzelt Nemzetközi Brigádra emlékeztet a Horvátországban Eduardo és még két társa (egy amerikai és egy helybéli (Szentlászló) magyar) által alapított Nemzetközi Brigád. Az alakulat pozitív szerepét és tevékenységét ma is vitatják. A „Riporterek határok nélkül” nevű szervezet egyenesen háborús bűnökkel vádolja/vádolta Rózsa-Flores-t, mivel egyes jelentések szerint két újságíró (egy svájci és egy brit) meggyilkolására adott utasítást, parancsot. (Forrás: “Politika”, (kattints rá!) Belgrade, January 4, 1996. )

Kiváló szervezőképességére vall, hogy rövid idő alatt közel 400 külföldi önkéntes parancsnoka lett, és elsősorban Szentlászló védelmében (más források szerint több hónapos megszállásában) vette ki részét. Később ezért horvát állampolgárságot kapott Tudjman elnöktől. Kissé szokatlan bátorságért állampolgárságot adni, kapni, persze volt már rá példa a világtörténelemben. Például a francia Idegen Légió, a náci Waffen-SS vagy épp az Egyesült Államok hadserege, ahol a még nem állampolgár bevándorló hazaszeretetéről tehet tanúbizonyságot (lásd vietnami háború magyar származású katonái). Tudjman elnök az állampolgárság adományozásával egyúttal legitimizálta a Jugoszláviából kivált horvát hadsereg oldalán harcolt külföldi önkénteseket, hiszen az országok általában állampolgársághoz kötik a katonai (honvédelmi) szolgálatot. Vannak olyan vélemények is, hogy a horvát államelnököt csak halála mentette meg, hogy Hágában bíróság elé állítsák. Különösen egyik megjegyzése miatt neheztelnek rá ellenfelei. Tudjman egyszer a horvát-jugoszláv helyzetet (a „népek keveredését”) elemezve büszkén jelentette ki, hogy (szerencsére) az ő felesége se nem zsidó, se nem szerb……..

Eduardo egyik blogbejegyzése szerint nem katonatípus („….Valószínűleg gyerekkoromtól benne van a nevelésemben, azért mentem el katonai főiskolára. (…) De rájöttem, a katonaság nem nekem való. Abbahagytam, elmentem egyetemre…..” (Atyám, öltem (kattints rá!) -2006. dec. 06.) Ha valóban így van, akkor a magyarlakta szlavóniai falvak védelmében nyújtott bátorsága, önkéntessége csak fokozza az olvasó szimpátiáját és képzeletvilágát. Ugyanakkor nem tiltakozott azon felvetés ellen, miszerint a Szovjetunióban kapott (KGB) kiképzést. („…Meglepve olvastam, hogy a magyarországi katonai iskolában eltöltött idõ után, a Szovjetunióba küldték katonai szolgálatra a Dzerzsinszki akadémiára, ahol csalódottan szemlélte a valódi szocializmust, azt, amirõl apjával és nagybátyjával, Jorgéval beszélgettek. Miért? ....” interjú (kattints rá!) 2008-ból) Viszont a határőrségnél (Ferihegyen! – nem valahol az Isten háta mögött, vidéken) eltöltött katonai ideje is arra utal, hogy bizonyos hadászati ismeretei voltak. Talán nem véletlen, hogy ezzel a múlttal – az utóbbi időben - felkeltette szülőhazája radikális ellenzékének figyelmét. Persze elképzelhető, hogy ő maga ajánlotta fel katonai ismereteit, szervezőképességét a fennálló (bolíviai) államrend erőszakos megdöntésére. Mindenesetre a balkáni (horvát) háborús tapasztalatok, valamint annak (állami szintű és nemzetközi) elismerése nagyban hozzájárulhatott, hogy felhívja magára a bolíviai hatóságok figyelmét is. Egyes források szerint a kommandósok bejelentés és megfigyelés alapján léptek akcióba.

Kicsit furcsa, hogy Eduardo szülővárosában, ahol rokonai élnek (köztük lánytestvére is), miért egy négy csillagos szállodában szállt meg? Az már csak hab a tortán, hogy az öt állítólagos összeesküvő közül (az ír fiatalembert leszámítva) négy kettősállampolgár volt. Egy boliviai-magyar (és horvát), egy bolíviai-horvát, és két magyar-román. Ebből a két bolíviai születésű (Eduardo és Tadic) aktívan részt vett a balkáni háborúban. Az erdélyiek, pedig elsősorban a nyelvismeret miatt jöhettek számításba, hiszen az anyanyelvi szintű román nyelv ismerete nagy előny a spanyol nyelv elsajátításánál. Gondoljunk csak a mintegy 2 millió spanyolországi román (állampolgárságú) vendégmunkásra. A santa cruz-i kiruccanáson való részvételre valószínűleg a pénzszerzés is inspirálta az erdélyi fiatalokat, mert mint a zenész Magyarosi egyik interjújában mondta: nő- és pénzhiányban szenved. Részlet a Passzio.hu-nak 2007-ben adott interjúból:

".....- Történt-e veled olyan esemény mostanában, ami mélyen érintett, függetlenül attól, hogy ez pozitív történés, vagy esetleg kellemetlen volt?

- Történt. Az édesanyám lassan leveszi rólam kezét, és hát ez mélyen érint, de normális, előbb-utóbb a saját lábamon kell állnom... Na, ez valóban mélyen érint, de túlélő vagyok, hiszen székelynek születtem! Ami még megérint, az a pénztelenség inkább! ......" (passzio.hu - kattints rá!)

Az írek meglepetéssel értesültek, hogy egy állampolgáruk (is) belekeveredett ebbe az ügybe. Michael Dwyer ügyében azonnal lépett az ír külügyminisztérium, miközben a bolíviai hatóságok az Interpol segítségét kérték a lelőtt és elfogott személyek azonosításához, mindenekelőtt az útlevelek eredetiségére vonatkozóan valamint, ha kell, a DNS vizsgálatok beszerzése és elvégzése végett. Magyar részről ilyen jellegű és irányú érdeklődés tudomásom szerint nem hangzott el (legalábbis a médiában nem). Abból lehetett „egy kis bonyodalom” a külügyben, hogy a két erdélyi kettősállampolgárt vajon miként kezeljék: magyarnak vagy románnak? Mivel az agylőtt Magyarosinál a jelentések szerint – feltételezhetően - román útlevél volt, így az ő ügyével valószínűleg a román hatóságok foglalkoznak. Róla ma már említést sem tesznek a magyar médiában. Az akciót túlélő és letartóztatott Tóásó Előd sorsáról, pedig szemlátomást vitázhattak a külügyben, vagy tán a belügyben is, erre utal az a néhány napi késéssel megjelent furcsa fogalmazású közlemény, miszerint a „magyar útlevéllel rendelkező” Tóásónak – ha azt kéri(?) - teljeskörű konzuli segédletet biztosít Magyarország. Pedig ennek spontánnak és természetesnek kellene lennie, hogy egy bajba került állampolgárát országa megvédi, ill. mindent megtesz az érdekében. Eduardo esete azonban más! Ő otthon van/volt, mint bolíviai állampolgár reá egyértelműen a bolíviai törvények érvényesek. Kiadatás, konzuli védelem az ő esetében szóba se jöhetett volna, amennyiben túléli a kommandós akciót.

Külön tanulmány a hazai média reakciója, mely szinte kizárólag Eduardo személyére koncentrál. Ha nincs Eduardo, akkor az elbulvárosodott magyar sajtó csak mellékes lábjegyzetként említené a két erdélyi fiatal sorsát. A szélsőjobb természetesen felkap minden olyan eseményt (és figurát), amely (aki) nacionalista, antiszemita és kommunistaellenes megnyilvánulással hozható összefüggésbe, és csak a végkifejletre koncentrál, nem nézve a személy életútját. A baloldal (élén a Népszabadsággal) pedig nem tudja (vagy nem akarja?) egyértelműen elítélni a (Bolíviában) fennálló államrend ellen erőszakosan fellépni kívánó „idegeneket”. Pedig bárhogyan is csűrjük-csavarjuk: Eduardo és társai mellett Bolíviában egyik oldal sem áll ki. A belpolitikai machinációktól függetlenül, az átlag bolíviai szemében az Eduardo vezette csoport a balkáni háborút importálni akaró „zavaros fejű társaság”. A magyar baloldal szemében, pedig Rózsa-Flores még mindig a Kádár-korszaki Pinochet ellenes dél-amerikai „szabadsághős” romantikus figurája, aki most „talán a rossz oldalra állt”. Meglepő (vagy mégsem?) a Bächer Iván írta nekrológ (kattints rá!), amiből kiderül, hogy azért fogadták oly szeretettel új szomszédjukat, mert azok Pinochet elől menekültek. Vajon hol lakott Bächer azokban a telefonnélküli, lakásínséges időkben, ahova „már várták” a Rózsa-Flores családot, akiknek semmijük sem volt? Pedig Svédországból jöttek! Aztán, gondolt-e a szerző Eduardo fegyvertartási engedélyére, amikor annak Kalasnyikovát a lakásán Bächer tisztogatta?

Eduardo megítélését az olvasóra bízom. Számomra története azért érdekes, mert az általa befutott (élet)pályát átlag (magyar) ember nem lett volna képes megvalósítani. Ehhez kellett egy meggyőződéses kommunista papa, aki kapcsolatai révén hazatalált a kádári Magyarországon, és aki a háttérből egyengette fia útját. Aztán a rendszerváltást követően a fiú felfedezte és kihasználta kivételes lehetőségeit: nyelvtudását és a kettősállampolgárságból adódó előnyöket. Miközben a nagy élettapasztalattal rendelkező apa hamar rájött, hogy itt (Mo.-on) bizony szellemi „visszarendeződés” és gazdasági „újraelosztás” van kialakulóban. Nem véletlen, hogy fogta a sátorfáját és (családostul) visszatért választott hazájába: Bolíviába. Fia, pedig tovább élvezte azokat az ölébe hullott lehetőségeket, amik csak igen keveseknek adatott meg: a felszabadult „pörgés”, a „társadalmi, de inkább társasági élet, ismeretség”, a nyelvtudás és az útlevelek adta kiváltságok. Rózsa-Flores története remekül tükrözi a hazai viszonyokat, a diktatúrából a demokráciába való átmenetet, annak egyéni tragédiáját.

Volt egy elkötelezett apa, aki gyermekeiért mindent megtett. Volt egy fiú, aki gyerekkora óta maga mögött érez(het)te és tud(hat)ta az „elkötelezettség” előnyeit (és kiváltságait). Majd szembetalálta magát a véres valósággal, a háború alapszabályával: „vagy én lövöm le, vagy ő lő le engem”. A közerkölcs szerint reguláris hadsereg és katona esetében ez bocsánatos bűn. Más militarista szerveződések hasonló cselekedeteit megvetik, állami szinten üldözik. Ezt nem akarta (vagy nem tudta) megérteni és feldolgozni Eduardo, de úgy tűnik a magyar társadalom sem, hiszen sehol a világon nem csináltak volna belőle nemzeti hőst, akinek (vitatott) halála után külön műsorokkal, mi több műsorváltozásokkal emlékezne meg a helyi média. Az új magyar külügyminiszter is megpróbálja mellékvágányra terelni az ügyet (lásd index.hu - kattints rá!), amikor nem a Rózsa-Flores csoport létezését vitatja, hanem a bolíviai elnök elleni merényletre való készülés vádját vonja kétségbe (különben jogosan!). Ezzel viszont azt a benyomást kelti Balázs Péter, mintha a „mozgalmi” apa emlékét kívánná menteni, ill. erősíteni, miközben a külügy (és ezzel a magyar állam) nem firtatja a csoport létezését, tevékenységét, céljait és ahhoz anyagi háttért biztosítók kilétét, esetleges kapcsolatrendszerét.

.

.

Kapcsolódó anyagok

Bolíviában van halálbüntetés ! (Friday, April 24, 2009)

Dwyer már otthon van (Saturday, April 25, 2009)

Megvan a magyar láncszem ! (?) (Saturday, April 25, 2009)

Rózsa-Flores az angol nyelvű sajtóban (Monday, April 27, 2009)