Gáza ürügyén

Nehéz napokat élnek át a Közel-Kelet népei. A média, pedig nem segíti a tisztánlátást, a kialakult helyzet tárgyilagos megértését, megértetését. Noha köztudott, hogy mindenegyes arab-izraeli konfliktus akaratlanul is hozzájárul az antiszemitizmus világméretű felerősödéséhez. És ez nem jobb- és baloldal kérdése, mint ahogy ezt Magyarországon megpróbálják beállítani. A hazai gondolkodásmód megértéséhez érdemes (lenne) megvizsgálni, vajon milyen érzelmeket vált ki egyesekben a Dávid-csillag puszta látványa, vagy maga a „zsidó” szó hallata.

A magyar érzelemvilágot jelentősen befolyásolja a feldolgozatlan történelmi múlt, „a múlttal való szembenézés” hiánya. A II. világháborút követően ugyanis az antifasizmus jelszava mögé mindenkit be lehetett sorolni, aki náciellenes volt. A dédszülőkig visszavezetendő származás miatti („nemzetidegen”) üldöztetés gyakorlatilag az emberek százezreit, ha nem millióit tette antifasisztává, anélkül, hogy erről az érintett tudott volna, vagy bármiféle politikai előképzésben részesült volna. Hasonló elvek alapján, ugyancsak a származásra visszavezethető („osztályidegen”) megbélyegzés tette a lakosság egy részét hivatalból antikommunistává az 50-es években. Az 1956-os forradalmat követő kádári konszolidáció (az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elv) idejétől a szocialista egyenlőség elve alapján, a származás fitogtatása háttérbeszorult. Az 1967-es arab-izraeli háború kapcsán azonban újra előjött. Az egykori üldözöttek hirtelen felfedezték azt az országot, aminek hiánya vezetett a Holocaust-hoz, mondván, ha a 30-as, 40-es években létezett volna Izrael állam, akkor másképp alakul az európai zsidóság sorsa: lett volna hova menni, menekülni. Ezt az utólagos, tudatalatti biztonságérzetet látták veszélyben 1967 nyarán sokan Magyarországon.

Ezzel egy időben, a magyar nép soha nem látott szimpátiát tanúsított a „zsidók” iránt. Tíz és fél évvel az 56-os forradalom után, az országban olymérvű volt a szovjetellenesség, hogy még a legádázabb antiszemiták is kitörő örömmel fogadták a „zsidó” győzelmekről érkező és igen visszafogottan közölt (magyar) híreket. A mozikban szinte örömujjongás tört ki a nézőtéren, amikor a híradóban egy pillanatra mutatták a lelőtt, égő és zuhanó (egyiptomi) MÍG gépeket, vagy a sivatagi csatákban az Afrika Korps-ra emlékezető páncélosok tornyában kinn ülő bátor (izraeli) katonákat, harckocsi parancsnokokat.

A hivatalos magyar média és propaganda a náci Blitzkrieg-hez hasonlította Izrael katonai akcióját, mi több "agresszió"-ját. Ekkor jelent meg (újra) a „cionista” szó, jelző, fogalom a hazai nyomtatott sajtóban, mely a Holocaust túlélőket a 30-as évek Magyarországára emlékeztette, amikor „Palesztinába” küldték, kívánták a "szalonzsidózók" másfelekezetű honfitársaikat. Közben az „izraeli agresszió” pártját fogták, és a preventív háború jogosságát hangsúlyozták egyesek a csehszlovák kommunista pártban is, mondván a fejlett hadiiparral rendelkező Csehszlovákia 1938-ban megelőző csapást mérhetett volna náci Németországra.

A véletlenek furcsa összejátszása, hogy épp a Kiegyezés 100. évfordulóján jelentkezett a hazai zsidóság körében ez az „Izraellel vagy nélküle” jellegű identitáskeresési dilemma. Ugyanis az 1867-ben elfogadott polgári egyenjogúsági törvény kimondta:

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.

(1867, XVII. törvénycikk.)

Ez a császári és királyi rendelet, törvény nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legjobban asszimilált izraelita közösségét eredményezte a következő ötven évben, azaz az első világháború idejéig. Érdemes megemlíteni, hogy 1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.
Az első világháborút megelőző 50 évben („aranykor”) a polgári egyenjogúságban részesültek nemcsak szülőföldjüknek, de hazájuknak is tekintették Magyarországot, és úgy tűnt, hogy az állam mellett, a magyar nép is a nemzet testének, részének tekintette izraelita vallású honfitársait.

Az első világháború kitörésekor, 1914-ben az asszimilált magyar zsidóság tömegesen és önként jelentkezett a hazavédelmére, és hősiesen harcolt a frontokon. A vesztett háborút követően a közhangulat mégis ellenük fordult, amiben nagy szerepet játszott a társadalmi igazságtalanságokat radikálisan és gyorsan megváltoztatni akaró vörös (kommunista) forradalom, diktatúra. A Tanácsköztársaság 28 minisztere (népbiztosa) közül 18 volt vallását nem gyakorló zsidó származású. A kommün bukását követő, önmagát ellenforradalomnak nevező megtorlás - a fehérterror - azonban valójában pogrom volt. A bolsevik mozgalom és a zsidó nemzetiség, származás közé egyenlőségjelet tévő szélsőséges, antiszemita elemek leegyszerűsítették a dolgukat: ahelyett, hogy a vidéket járva a kommunistákat szedték volna össze, és bíróság elé állították volna, a zsidókat verték agyon, illetve akasztották fel minden tárgyalás nélkül.

Az ország jelentős területvesztése (Trianon) továbbfokozta az antiszemitizmust, és azt lassan állami szintre emelte. Ennek első jele a trianoni békeszerződés után néhány hónappal elfogadott törvénycikk, a numerus clausus volt. A sokk-sorozat (vörös terror, területvesztés) okozta antiszemita közhangulatot, csak súlyosbította a genetikának, mint tudománynak, az egyre nagyobb térhódítása. Ennek sajátos vadhajtása: a fajvédelem, elsősorban Magyarországon és Németországban lett honos. Gömbös Gyula pártot is alapított, melynek tagja lett Bajcsy Zsilinszky Endre is, akit németellenessége vitt ebbe a táborba.

1938-ra már híre sem maradt az 1867-es polgári egyenjogúságnak, és ekkor már „zsidó”-nak hívják hivatalosan is az izraelitákat. A vallás, a felekezet szerinti megkülönböztetést felváltotta a származásigazolás, bizonyítás, azaz a faji hovatartozás, és ezzel állami szintre emelkedett az antiszemitizmus. A háborút országától mindenáron távol tartani akaró (amúgy antiszemita) miniszterelnök, Teleki öngyilkossága minimalizálta azt a reményt, hogy az országgal és népével együtt a magyar zsidóság is túlélheti az Európára ránehezedő újkori középkort.

1944-re Magyarország egy olyan hely lett, ahol a hazáját (és népét) annyira szerető költőt(Radnóti), - aki vallását is feladta, feláldozta (kikeresztelkedett) magyarsága bizonyításáért, - törvényi segédlettel képesek voltak lelőni, mint egy kutyát, és ugyanezen törvény alapján, képesek voltak lemondásra kényszeríteni egy miniszterelnököt (Imrédy) egyik dédnagyanyjának származása miatt.

1945-ben a Holocaust túlélőinek személyes tapasztalataik alapján újraértékelniük kellett addigi sorsukat és el kellett dönteniük: hogyan tovább? Ha a “sérelmek” megbocsáthatatlanok, akkor el kell innen menni. A szülőföldnek hátat fordító két lehetőség között választhatott: vagy bárhova, csak innen (és Európából) el, vagy vissza az ősi földre, ahonnan az elődöket még az ókorba elüldözték, most viszont az Európában “csalódottak” egy új, modern (saját) államot hozhatnak létre. Az utóbbit választók egyúttal csatlakoztak a cionista mozgalomhoz, amit a budapesti születésű Theodor Herzl (Tivadar) indított el a XIX. század vége felé, érezve, látva annak veszélyét, hogy az antiszemitizmus Európában állami szintre emelkedhet. Mozgalma a zsidóság összefogását és Európán kívüli letelepítését, államalapítását szorgalmazta. A jeruzsálemi Sion (Zion) hegyről elnevezett mozgalmat, a Vészkorszakot megelőzően, a magyar zsidóság nagytöbbsége elutasította, vagy csak elvben fogadta el, hiszen az 1867-es polgári egyenjogúsági törvény nyújtotta (lét)biztonság önkéntes feladását egy ismeretlen újrakezdésre kevesen vállalták. Aki, pedig úgy gondolta, hogy a történtek ellenére Magyarország a hazája, hiszen itt született, ez az anyanyelve, minden ideköti, annak továbbra is el kellett fogadnia az 1867-es törvényt, miszerint ő nem „zsidó”, hanem magyar (állampolgár), és (csak) a vallása izraelita. Természetesen ezt a törvényt a befogadó nemzet minden tagjának is be kell tartania, de legalábbis tiszteletben kell tartania, hogy soha többé ne következzék be, hogy egy állampolgárt saját hazájában származása vagy vallása miatt bántódás érje, mi több megöljék.
A szovjet típusú újrend ki is használta ezeket a „sérült” embereket. Hiszen eleve „antifasiszták”, náci-ellenesek voltak, de bizonyára volt közöttük olyan is, akit a bosszú hajtott. Többségük ateista lett, mondván, ha van (vagy lenne) Isten, akkor, az nem engedte volna meg, hogy a Holocaust megtörténjék. Aki pedig megtartotta vallását, vallásosságát, azt ismét izraelitának nevezték. Mivel egy jobb világ megteremtése reményében az újrakezdés mellett döntöttek, ezért a változás, egy igazságosabb társadalmi berendezkedés, lelkes hívei lettek. Csak később jöttek rá, hogy becsapták őket. De ekkorra már a lakosság körében ismét felütötte fejét a suttogó antiszemitizmus. Nem volt véletlen az a „rémhír”, miszerint „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”. Ennek valóságalapja valószínűleg abból ered, hogy 1945 előtt a megbízhatatlannak nyilvánított zsidóság tagjai nem lehettek, pl. a fegyveres erők tagjai vagy állami tisztviselők. A háború után viszont megnyíltak ezek a pályák is, amelyekre örömmel jelentkeztek az addigi kiközösítettek. Az újrend is szívesen alkalmazta a számukra megbízható egykori üldözötteket, miközben a hétköznapok világában ez úgy jelent meg, hogy „mindenhol zsidók vannak”.

Érdemes még egy picit elidőzni ennél az ominózus „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek” szólásnál. Már ott csúsztatás van benne, hogy „elmentek”. Mintha önként és dalolva hagyták volna el lakhelyüket, mi több, az országot ezek az emberek. De ennél is fájóbb az a tudatalatti megkülönböztetés, hogy a deportálásból vagy a frontról, a munkaszolgálatból hazatért „zsidókra” mai napig azt mondjuk, hogy „visszajöttek”, ugyanakkor a háborút megjárt (magyar, keresztény) katonákra pedig, hogy „hazajöttek”. Ez a nüánsznyi (haza vs. vissza) különbség 65 év távlatából sem bántja Magyarországon az emberek fülét. Az 1867 óta fennálló „zsidó” (nép) és „izraelita” (vallás) szó, kifejezés és fogalomkör 1948-ban - Izrael állam megalakulásával - az „izraeli” szóval, fogalommal bővült. Gyakorlatilag származástól és vallástól függetlenül mindenkit „izraeli”-nek nevezünk, aki izraeli állampolgár. A lakosság háromnegyede (75.5 %) zsidó származású, akiknek 68 %-a izraeli születésű. A fiatal országnak nincs alkotmány csak alaptörvényei. Az egyik kimondja, hogy mindenki izraeli állampolgárságot kaphat, aki bizonyítani tudja zsidó származását. Ezért Izrael állam fennmaradása, létezése már csak pszichológiailag is nagy jelentőségű, hiszen puszta létének tudata is biztonságot ébreszt az antiszemitizmus minden formája ellen.

Izrael kül- és belpolitikáját bizonyára más szempontból figyelik és értékelik azok, akiknek semmilyen érzelmi kapcsolatuk nincs ezzel az országgal és népével. Habár a keresztényvilág nem lehet közömbös Izraellel szemben, elvégre, mint II. János Pál is kinyilatkozta, 1986-ban, a római nagyzsinagógában: „Önök a mi drága szeretett testvéreink és – bizonyos módon - azt lehet mondani, hogy Önök a mi idősebb testvéreink.“

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik.

.

Az 1989-es rendszerváltás egyféle „coming out”-ot jelentett a háború után szülöttek körében. Felszabadultan kezdték kimondani és használni az egykori szitokszót, a „zsidó”-t, miközben észre sem vették, hogy ugyanúgy „zsidóznak”, mint a két háború közti antiszemiták. Sőt, az 1867-es törvény szerint egyértelműen a vallásra utaló „izraelita” szó, kifejezés nemcsak a közbeszédből, de az intézmények (hitközségek, temetők stb.) nevéből is eltűnt. Mintha a múlt, a történelem, ismeretének hiánya miatt valamiféle identitászavar állt volna be, különösen a generációváltásra készülő fiatalok körében. Ehhez valószínűleg hozzájárul(t) Izrael állam léte. Hiszen az 1867-es törvény nemcsak a törvény előtti egyenlőséget, hanem a magyar nemzethez, államhoz való tartozást is szentesítette. Ezért csak a vallást ismerte el. Ezt a szövetséget és nagyvonalú gesztust rúgta fel később az állami szintre emelt antiszemitizmus. Ha a szavak értelmét vizsgáljuk, akkor az „izraelita” a vallásra, a „zsidó”, pedig a bibliai népre utal, (és lett pejoratív, megbélyegző szitokszó a múltszázad első felétől kezdve). Kívánatos lenne mindenki számára világossá tenni (és tudatosítani), hogy aki magyarnak vallja magát, azt – ha nagyon kell - csakis vallási alapon lehet, mi több, szabad megkülönböztetni. Ennek szellemében éltek és munkálkodtak a nemzet kiválóságai, mint pl. Szerb Antal, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Petschauer Attila, vagy a magyarságát soha meg nem tagadó Teller Ede.

Ezt a zsidó-izraelita szó és fogalom közti különbséget jól szemlélteti a Münchenben nemrég létesült vallási központ, épület-komplexum: zsinagóga, Zsidó Múzeum és Izraelita Kultuszközösség (hitközség).

.

.

Kapcsoldó anyagok

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 1. (Monday, December 05, 2005)

Vallás vagy nemzetiség: a végtelen asszimiláció 2. (Monday, December 05, 2005)

Hatvan év dióhéjban (Monday, February 18, 2008)

Teleki (Saturday, September 03, 2005)

.