Grúzia: Szerbia hasonmása
map from csmonitor Meglehetősen szőrmentén tájékoztat a magyar média Grúzia ügyében. Ez valószínűleg annak (is) köszönhető, hogy nincs kialakult magyar álláspont. Igaz, az EU is tétova, az USA pedig – úgy tűnik – öngólt lőtt a szabadság, függetlenség, testvériség(?) jelszava és elve alatt.
A grúz helyzet vészesen hasonlít a koszovóihoz. Sőt, mi több, az egész balkáni háborúhoz, annak is utolsó szakaszához: Szerbia „felosztáshoz”, amiben a „civilizált” Nyugat – élén az USA-val – játszott főszerepet. A hazai tájékoztatásból nem lehet megtudni, hogy kinek is kell(ene) drukkolnunk. Kinek az oldalán állunk? A Népszabadság is épp úgy ködösít, mint a kormány, azaz a hivatalos magyar (kül)politika. Aczél Endre „helyzetelemzése” magát a grúz elnököt állítja be a hivatalos rossznak, aki „nyugat-barátságával” haragította magára és országára Oroszországot. Ugyanebben a lapban Orbán Viktor, pedig 56 említésével és párhuzamával az „örök gonosz” képében látatja Oroszországot. Mindkettő tipikus. Aczél, a baloldali „szovjet-szimpatizáns”, Orbán, pedig a (még) mindig mindenben a szovjetet látó, sejtő (új és magyar) jobboldali, aki nem tud szabadulni ettől a „mumus”-tól. Ami, számomra legfájóbb: egyetlen cikk vagy kommentár sem ismerteti (térkép segítségével) a valós helyzetet.
A grúz helyzet vészesen hasonlít a koszovóihoz. Sőt, mi több, az egész balkáni háborúhoz, annak is utolsó szakaszához: Szerbia „felosztáshoz”, amiben a „civilizált” Nyugat – élén az USA-val – játszott főszerepet. A hazai tájékoztatásból nem lehet megtudni, hogy kinek is kell(ene) drukkolnunk. Kinek az oldalán állunk? A Népszabadság is épp úgy ködösít, mint a kormány, azaz a hivatalos magyar (kül)politika. Aczél Endre „helyzetelemzése” magát a grúz elnököt állítja be a hivatalos rossznak, aki „nyugat-barátságával” haragította magára és országára Oroszországot. Ugyanebben a lapban Orbán Viktor, pedig 56 említésével és párhuzamával az „örök gonosz” képében látatja Oroszországot. Mindkettő tipikus. Aczél, a baloldali „szovjet-szimpatizáns”, Orbán, pedig a (még) mindig mindenben a szovjetet látó, sejtő (új és magyar) jobboldali, aki nem tud szabadulni ettől a „mumus”-tól. Ami, számomra legfájóbb: egyetlen cikk vagy kommentár sem ismerteti (térkép segítségével) a valós helyzetet.
Grúzia tökéletes mása Kis Jugoszláviának, mely (nemrég még) állt egy szerb és egy montenegroi államszövetségből valamint két autonóm tartományból: Vajdaság és Koszovó. Koszovó függetlenségét elsősorban az USA erőltette, annak ellenére, hogy az rossz példával szolgálhat Európa több országában, ahol felerősödhetnek a kisebbségek elszakadási törekvései.
Grúziában szinte megismétlődött, megismétlődik a balkáni tragédia. Vészesen hasonló a történelmi, politikai és kisebbségi helyzet. Abházia jogi viszonya hasonló Montenegroéhez, annak leválása, elszakadása akár békés úton is megtörténhet. Dél-Oszétia viszont – akárcsak Szerbiának Koszovó - Grúzia része, és épp úgy, mint Koszovóban az albánok, Dél-Oszétiában is „egy kisebbség van többségben”.
Az Amerikai-barát Saakashvili államelnök – úgy tűnik – elérkezettnek látta az időt, hogy felszámolja országa területén az oszét szeparatista mozgalmat, a Dél-Oszétia függetlenségéért küzdőket. Az idő és a politikai helyzet is sürgethette, hiszen egy amerikai „balra tolódás” (a demokrata Obama hatalomra kerülése) nem biztos, hogy Grúzia, és benne az elnök, politikáját, törekvéseit továbbra is támogatja. A forgatókönyv szinte megegyezik Milosevics elképzelésével, aki mindenáron meg akarta tartani a többségében albánok lakta tartományt. Milosevics egyedül Oroszországot érezhette maga mögött, elsősorban, mint a szlávok és ortodoxok támogatóját, mely emellett mindenfajta elszakadási törekvéseket ellenez. Ez, pedig a több évszázados cári Oroszország történetébe gyökeredző szovjet terjeszkedési politika része.
Milosevicset a „civilzált” Nyugat-Európa kiáltotta ki agresszornak, és NATO elkötelezettségre hivatkozva rávette az Egyesült Államokat (Clinton elnököt), hogy az ENSZ-et megkerülve bombázzák Kis Jugoszláviát. Ebben a balkáni kalandban Magyarország is kivette részét. Épp Orbán Viktor miniszterelnöksége idején, hiszen hazánk, mint friss NATO tagállam, minden feltétel nélkül átengedte légiterét és reptereit az amerikai légierőnek. Annak ellenére, hogy a bombázások magyarlakta területek ellen is irányultak, és lehetősége lett volna megtagadni a katonai együttműködést. Lásd az ugyancsak NATO-tag, (és többségében ortodox) Görögország. Ezért meglehetősen képmutató, populista okfejtés és párhuzam az 56-os forradalom felemlegetése a volt miniszterelnök részéről.
Saakashvili augusztus elejei akcióját, a dél-oszét főváros (Tskhinval) elleni katonai fellépését, támadását el lehet, sőt, el kell ítélni! Mint minden erőszakos cselekedetet, ami a polgári lakosság körében szedheti áldozatát. Csakhogy, akárcsak Milosevics, Saakashvili Grúzia határain belül cselekedett, az országhatáron belül követte el „bűnét”, azaz nem sértette senki (szomszédai) szuverenitását, ahogy a westfáliai béke óta Európában bevett szokás. Ezt a több évszázados „szokásjogot” sértette meg először – 1999-ben - az EU, majd most Oroszország, amikor a béke bajnokaként bevonult Dél-Oszétiába, és azt „felszabadította”. Ha Saakashvilli provokátor, akkor a Medvegyev és Putyin vezette Oroszország – egyértelműen – agresszor. Oroszország ugyanis átlépte Grúzia államhatárát, és mélyen behatolt egy független államba, elfoglalta annak mintegy egyharmadát. Különösen fonák, vagy tán jelzésértékű, hogy Dél-Oszétia (tartomány) határától délre, mélyen grúz területen, Sztálin (Dzsugasvili) szülővárosát, Gori-t is bevette az orosz hadsereg.
Moszkva érvelése tökéletes mása a Jugoszlávia elleni NATO bombázás jogosságát magyarázó európai (és amerikai) indoklásnak: a „beavatkozás humanitárius alapon és érdekből történt”. Csak, miután Saakashvili „nyugat-barát”, ezért nem biztos, hogy Milosevics sorsára fog jutni, pedig pont az történik most Grúziában, mint ami Szerbiában történt. Az oroszok nagyon ügyesen vágtak vissza Szerbia és Koszovó miatt Európának és az USA-nak.
Grúziában szinte megismétlődött, megismétlődik a balkáni tragédia. Vészesen hasonló a történelmi, politikai és kisebbségi helyzet. Abházia jogi viszonya hasonló Montenegroéhez, annak leválása, elszakadása akár békés úton is megtörténhet. Dél-Oszétia viszont – akárcsak Szerbiának Koszovó - Grúzia része, és épp úgy, mint Koszovóban az albánok, Dél-Oszétiában is „egy kisebbség van többségben”.
Az Amerikai-barát Saakashvili államelnök – úgy tűnik – elérkezettnek látta az időt, hogy felszámolja országa területén az oszét szeparatista mozgalmat, a Dél-Oszétia függetlenségéért küzdőket. Az idő és a politikai helyzet is sürgethette, hiszen egy amerikai „balra tolódás” (a demokrata Obama hatalomra kerülése) nem biztos, hogy Grúzia, és benne az elnök, politikáját, törekvéseit továbbra is támogatja. A forgatókönyv szinte megegyezik Milosevics elképzelésével, aki mindenáron meg akarta tartani a többségében albánok lakta tartományt. Milosevics egyedül Oroszországot érezhette maga mögött, elsősorban, mint a szlávok és ortodoxok támogatóját, mely emellett mindenfajta elszakadási törekvéseket ellenez. Ez, pedig a több évszázados cári Oroszország történetébe gyökeredző szovjet terjeszkedési politika része.
Milosevicset a „civilzált” Nyugat-Európa kiáltotta ki agresszornak, és NATO elkötelezettségre hivatkozva rávette az Egyesült Államokat (Clinton elnököt), hogy az ENSZ-et megkerülve bombázzák Kis Jugoszláviát. Ebben a balkáni kalandban Magyarország is kivette részét. Épp Orbán Viktor miniszterelnöksége idején, hiszen hazánk, mint friss NATO tagállam, minden feltétel nélkül átengedte légiterét és reptereit az amerikai légierőnek. Annak ellenére, hogy a bombázások magyarlakta területek ellen is irányultak, és lehetősége lett volna megtagadni a katonai együttműködést. Lásd az ugyancsak NATO-tag, (és többségében ortodox) Görögország. Ezért meglehetősen képmutató, populista okfejtés és párhuzam az 56-os forradalom felemlegetése a volt miniszterelnök részéről.
Saakashvili augusztus elejei akcióját, a dél-oszét főváros (Tskhinval) elleni katonai fellépését, támadását el lehet, sőt, el kell ítélni! Mint minden erőszakos cselekedetet, ami a polgári lakosság körében szedheti áldozatát. Csakhogy, akárcsak Milosevics, Saakashvili Grúzia határain belül cselekedett, az országhatáron belül követte el „bűnét”, azaz nem sértette senki (szomszédai) szuverenitását, ahogy a westfáliai béke óta Európában bevett szokás. Ezt a több évszázados „szokásjogot” sértette meg először – 1999-ben - az EU, majd most Oroszország, amikor a béke bajnokaként bevonult Dél-Oszétiába, és azt „felszabadította”. Ha Saakashvilli provokátor, akkor a Medvegyev és Putyin vezette Oroszország – egyértelműen – agresszor. Oroszország ugyanis átlépte Grúzia államhatárát, és mélyen behatolt egy független államba, elfoglalta annak mintegy egyharmadát. Különösen fonák, vagy tán jelzésértékű, hogy Dél-Oszétia (tartomány) határától délre, mélyen grúz területen, Sztálin (Dzsugasvili) szülővárosát, Gori-t is bevette az orosz hadsereg.
Moszkva érvelése tökéletes mása a Jugoszlávia elleni NATO bombázás jogosságát magyarázó európai (és amerikai) indoklásnak: a „beavatkozás humanitárius alapon és érdekből történt”. Csak, miután Saakashvili „nyugat-barát”, ezért nem biztos, hogy Milosevics sorsára fog jutni, pedig pont az történik most Grúziában, mint ami Szerbiában történt. Az oroszok nagyon ügyesen vágtak vissza Szerbia és Koszovó miatt Európának és az USA-nak.
Ami az egész konfliktusban a legszembetűnőbb: Európa és az EU sehol sincs. Ez (ismét) Washington és Moszkva „vitája” kezd lenni. Mintha semmi sem változott volna az elmúlt 20 évben. Hiába tűnt el a Vasfüggöny, továbbra is mindenhol a „régi beidegződések”.
map from The Economist
Fejlemény
map from The EconomistFejlemény
A hidegháború visszatér (?) (Tuesday, August 26, 2008)
.
.
posted by Pocakos at 3:17 PM
5 Comments:
Hát igen :-) Üdv!
És a szétválláskor véletlen ott felejtett szovjet/orosz fegyverek?
És mennyire valódi nemzetről van itt szó, annyira mint Monaco esetében? És miért Oroszország része akar lenni, miért nem független? Mert előbbi lenne arrafelé az EU? (És egyáltalán D-Oszétia megfelel a vlagyivosztoki kritériumoknak? :)
Na jó tudjuk, jászék nemzet, de akkor csak közigazgatási okokból állt külön Észak-Oszétiától?
És az oszétok is olyan szaporák, mint az albánok?
urbangeri: húúú de sok kérdést tettél fel? ;-) Talán mostani írásom erre is választ ad.
Szerintem felületes, és lehet, hogy téves az analógia Koszovóval - ezt inkább csak az orosz hatalmi érdek láttatja.
Jugoszlávia felbomlásában a döntő szerep két erős, nemzeti államisági hagyományokkal rendelkező ország, Horvátország és Szerbia álltak egymással szemben.
A koszovói népirtási kísérlet és az azt követő NATO bombázások óta valójában sem a szerbek, sem az albánok nem kívánnak közös államban élni. Szerbiában senki nem kívánja, hogy a koszovóiak éljenek állampolgári jogaikkal, és képviselőket küldjenek a Parlamentbe.
Koszovó egy etnikailag majdnem homogén politikai egység, amely csak azért nem az anyaországhoz csatlakozik, mert ezt a hatalmak nem engedik.
Az sem igaz, hogy Koszovó függetlenségében elsősorban amerikai érdek lett volna. Ezt a konfliktust Európa nem tudta megoldani.
Kedves Dániel,
ez a blog-bejegyzésem egy héttel a „konfliktus” kitörése után készült. Okát már az első mondatokban jeleztem: ".....Meglehetősen szőrmentén tájékoztat a magyar média Grúzia ügyében. Ez valószínűleg annak (is) köszönhető, hogy nincs kialakult magyar álláspont....." (megjegyzem, azóta sincs még igazán)
Gondolataimnak háttért biztosított Dmitri Trenin négy nappal korábban (aug. 11.) az RFE/RL internetes oldalán megjelent írása. A nyugati világ, sajtó, elemzők, kommentárok stb. továbbra is (élénken) foglalkoznak az "összehasonlítás"-sal, és próbálják magyarázni a különbséget, pl. CSMonitor.
Utolsó két mondatodat nem tudom szó nélkül hagyni. Abban egyetértünk, hogy Európa (EU) mind politikailag, mind katonailag tehetetlen. Ezért kérték az Egyesült Államok (Clinton) segítségét, hogy a NATO égisze alatt bombázzanak. Szégyen, és kész röhej, hogy az „öreg” Európa képtelen a saját háza táján „rendet tartani”. Elképzelhető lenne – szerinted - , hogy az USA az EU-t kérné fel (a NATO keretében) „egy kis bombázásra” – mondjuk Dél- vagy Közép-Amerikában? ;-) Igenis, az USA erőltette a koszovói helyzet rendezését. Erről igen sokat olvashatsz a világsajtóban, éppen most Grúzia kapcsán. (lásd a fentebb említett CSMonitor cikket.)
Post a Comment
<< Home