Egy HVG cikk margójára
Bevallom, meglehetősen vegyes érzelmekkel olvastam Papp László Tamás ’56-os tabuk és fétisek című írását (2005. október 27. 09:18 ) a HVG-ben. Két dolog érződik ki belőle:
1. Mindenáron „vissza akar vágni” a mai jobboldalnak, és annak vezető erejének, pártjának, a Fidesz-nek.
2. A szerző csak könyvekből ismeri a témát, nem élte meg, ill. át, sok mindent összekever, kiforgat, idézetekkel manipulál.
Két mondatot, ill. idézetet ragadnék ki:
„…..Maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói. ..”
„…..('56) résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust….”
Aki nem csak könyvekből ismeri azokat a napokat, az tudja, hogy egy folyamattal állunk, álltunk szemben, melyet három történelmi tény, esemény határozott meg leginkább.
1945 – a szovjet érdekszférába kerülés.
1953 – Sztálin halála, és ennek következtében a „béketáboron” belül és kívül megváltozott politikai helyzet.
1955 – osztrák államszerződés, azaz a megszálló hatalmak távozása Ausztriából, így a szovjet csapatok is. Ezzel (papíron) megszűnt a Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok jogalapja, hiszen a párizsi békeszerződés szerint a szövetségesek által megszállt Ausztria felé Magyarország köteles volt biztosítani a szovjet utánpótlási vonalakat.
1956-ra eldőlt a Sztálin halálát követő belső hatalmi harc a Szovjetunióban, amelynek eredményeként Hruscsov „feltárta” a sztálinizmus hibáit. Ennek következtében érte el a változás szele Magyarországot, amelynek kézzel fogható jele volt Rajk és társainak újratemetése. Az azt követő két és fél hét bebizonyította, hogy itt (Magyarországon) alapvetően "lázadás" tört ki a szovjetrendszer ellen. Egyszerűen mindenkinek elege volt! Senki sem akarta azt a hazug, keleti, barbár terrort, amit a cárizmusba beleszületett muzsik (még) elviselt, és 1917 óta a szovjet propagandának elhitte, hogy ennél jobb nincs. Kelet-Európa népei a Habsburgok idején – különösen a Kiegyezés után - mást éltek meg, mint a szerencsétlen oroszok a cár atyuskák alatt. Még a magyar(országi) kommunisták is másképp képzelték azt, ami szovjet „irányítás” (fegyverek) alatt itt 1945 után bekövetkezett. 1956 őszén szállóige volt, hogy Rákosiék több kommunistát börtönöztek be és végeztek ki, mint az egész Horthy korszak 25 éve alatt.
Mindenki változást akart, és gyakorlatilag 24 óra alatt összeomlott a megdönthetetlennek hitt rendszer. A munkás-paraszt fiatalokból toborzott rendőrség és katonaság, honvédség nem mozdult, így számottevő ellenállás sem alakult ki az addigi elnyomó rendszer oldalán. Nem igaz, hogy „….maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói….” November elsejére béke köszöntött az országra. A harcok elültek (pl. Rádió, Kilián laktanya, Köztársaság téri pártház ostroma), a sortűzek (pl. Mosonmagyaróvár, Parlement előtti) és a lincselések megszűntek, a pártok alakulóban voltak, a szovjet csapatok (látszólag) kifelé igyekeztek az országból. Úgy volt, hogy november 05-én, hétfőn, újra indul a munka a gyárakban, üzemekben. Visszatér a normális mindennapi élet az országba.
Ami pedig a jövőt illeti, nem igaz az a megállapítás, hogy „…..('56) résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust….” Igenis a többség, sőt a nagy többség a többpártrendszerű parlamentáris államot és szabadpiaci gazdaságot, azaz „kapitalizmust” akart, olyat, amilyent Ausztria szerzett vissza egy évvel korábban diplomáciai úton. A „gyárat vissza nem adunk” és a Kéthly-féle szocializmus, legalább olyan kapitalista alapokon állt volna, mint a svédországi, ahol a szocdemek évtizedeken át voltak hatalmon.* Mindszenty szavai is (részben) hasonló nézetet tükröztek, amikor “osztály nélküli társadalomról”, “korlátozott magántulajdonról” beszélt. A mai nyugati, fejlett kapitalista országokban is érvényesek a hercegprímás szavai, azé az emberré, akit mindkét diktatúra (nyilas és szovjet) bebörtönzött. 1956-ban az elképzelés valami hasonló volt, - mint az államosítás kezdetén – azaz csak a 100 főnél több munkást foglalkoztató céget, vállalatot nem adják vissza az eredeti tulajdonosnak (tőkésnek), hanem ezek a munkástanácsok vezetésével (amolyan részvénytársaság szerűen) az ott dolgozók tulajdonába mennének át, ill. maradnának. Itt téved, és mossa, keveri össze a dolgokat a dúsfantáziájú szerző, hiszen a nyugati világban (pl. USA-ban vagy Németországban) is a gyárak, üzemek részvényesei az ott dolgozók, munkások, akik így még inkább érdekeltek a termelésben!
1956 a diktatúra, a hazug, keleti, barbár terror ellen szól(t): egy kegyetlen rendszer ellen való lázadás, népfelkelés, amely – most már tudjuk - eleve bukásra volt ítélve, hiszen az akkori kétpólusú világban csak jelzésértéke lehetett ennek a hősi tettnek. Örök mementó lett belőle a világ számára a huszadik század hidegháborús éveiből.
.
.
.
*A másik „balos” irányzat, a jugoszláv mintájú vállalati közösség volt, aminek nyomait aztán a rövid idejű 68-as „új gazdasági mechanizmus”-ban (is) felfedezhető.
1. Mindenáron „vissza akar vágni” a mai jobboldalnak, és annak vezető erejének, pártjának, a Fidesz-nek.
2. A szerző csak könyvekből ismeri a témát, nem élte meg, ill. át, sok mindent összekever, kiforgat, idézetekkel manipulál.
Két mondatot, ill. idézetet ragadnék ki:
„…..Maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói. ..”
„…..('56) résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust….”
Aki nem csak könyvekből ismeri azokat a napokat, az tudja, hogy egy folyamattal állunk, álltunk szemben, melyet három történelmi tény, esemény határozott meg leginkább.
1945 – a szovjet érdekszférába kerülés.
1953 – Sztálin halála, és ennek következtében a „béketáboron” belül és kívül megváltozott politikai helyzet.
1955 – osztrák államszerződés, azaz a megszálló hatalmak távozása Ausztriából, így a szovjet csapatok is. Ezzel (papíron) megszűnt a Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok jogalapja, hiszen a párizsi békeszerződés szerint a szövetségesek által megszállt Ausztria felé Magyarország köteles volt biztosítani a szovjet utánpótlási vonalakat.
1956-ra eldőlt a Sztálin halálát követő belső hatalmi harc a Szovjetunióban, amelynek eredményeként Hruscsov „feltárta” a sztálinizmus hibáit. Ennek következtében érte el a változás szele Magyarországot, amelynek kézzel fogható jele volt Rajk és társainak újratemetése. Az azt követő két és fél hét bebizonyította, hogy itt (Magyarországon) alapvetően "lázadás" tört ki a szovjetrendszer ellen. Egyszerűen mindenkinek elege volt! Senki sem akarta azt a hazug, keleti, barbár terrort, amit a cárizmusba beleszületett muzsik (még) elviselt, és 1917 óta a szovjet propagandának elhitte, hogy ennél jobb nincs. Kelet-Európa népei a Habsburgok idején – különösen a Kiegyezés után - mást éltek meg, mint a szerencsétlen oroszok a cár atyuskák alatt. Még a magyar(országi) kommunisták is másképp képzelték azt, ami szovjet „irányítás” (fegyverek) alatt itt 1945 után bekövetkezett. 1956 őszén szállóige volt, hogy Rákosiék több kommunistát börtönöztek be és végeztek ki, mint az egész Horthy korszak 25 éve alatt.
Mindenki változást akart, és gyakorlatilag 24 óra alatt összeomlott a megdönthetetlennek hitt rendszer. A munkás-paraszt fiatalokból toborzott rendőrség és katonaság, honvédség nem mozdult, így számottevő ellenállás sem alakult ki az addigi elnyomó rendszer oldalán. Nem igaz, hogy „….maguk a forradalmárok legalább annyifelé húztak – és gyakran annyira utálták egymást – mint napjaink belpolitikájának irányítói….” November elsejére béke köszöntött az országra. A harcok elültek (pl. Rádió, Kilián laktanya, Köztársaság téri pártház ostroma), a sortűzek (pl. Mosonmagyaróvár, Parlement előtti) és a lincselések megszűntek, a pártok alakulóban voltak, a szovjet csapatok (látszólag) kifelé igyekeztek az országból. Úgy volt, hogy november 05-én, hétfőn, újra indul a munka a gyárakban, üzemekben. Visszatér a normális mindennapi élet az országba.
Ami pedig a jövőt illeti, nem igaz az a megállapítás, hogy „…..('56) résztvevőinek többsége nem többpártrendszerű parlamentáris jogállamot, szabadpiaci gazdaságot akart, inkább valamiféle utópikus, harmadikutas közösségi szocializmust….” Igenis a többség, sőt a nagy többség a többpártrendszerű parlamentáris államot és szabadpiaci gazdaságot, azaz „kapitalizmust” akart, olyat, amilyent Ausztria szerzett vissza egy évvel korábban diplomáciai úton. A „gyárat vissza nem adunk” és a Kéthly-féle szocializmus, legalább olyan kapitalista alapokon állt volna, mint a svédországi, ahol a szocdemek évtizedeken át voltak hatalmon.* Mindszenty szavai is (részben) hasonló nézetet tükröztek, amikor “osztály nélküli társadalomról”, “korlátozott magántulajdonról” beszélt. A mai nyugati, fejlett kapitalista országokban is érvényesek a hercegprímás szavai, azé az emberré, akit mindkét diktatúra (nyilas és szovjet) bebörtönzött. 1956-ban az elképzelés valami hasonló volt, - mint az államosítás kezdetén – azaz csak a 100 főnél több munkást foglalkoztató céget, vállalatot nem adják vissza az eredeti tulajdonosnak (tőkésnek), hanem ezek a munkástanácsok vezetésével (amolyan részvénytársaság szerűen) az ott dolgozók tulajdonába mennének át, ill. maradnának. Itt téved, és mossa, keveri össze a dolgokat a dúsfantáziájú szerző, hiszen a nyugati világban (pl. USA-ban vagy Németországban) is a gyárak, üzemek részvényesei az ott dolgozók, munkások, akik így még inkább érdekeltek a termelésben!
1956 a diktatúra, a hazug, keleti, barbár terror ellen szól(t): egy kegyetlen rendszer ellen való lázadás, népfelkelés, amely – most már tudjuk - eleve bukásra volt ítélve, hiszen az akkori kétpólusú világban csak jelzésértéke lehetett ennek a hősi tettnek. Örök mementó lett belőle a világ számára a huszadik század hidegháborús éveiből.
.
.
.
*A másik „balos” irányzat, a jugoszláv mintájú vállalati közösség volt, aminek nyomait aztán a rövid idejű 68-as „új gazdasági mechanizmus”-ban (is) felfedezhető.
posted by Pocakos at 9:35 PM
4 Comments:
"tt téved, és mossa, keveri össze a dolgokat a dúsfantáziájú szerző, hiszen a nyugati világban (pl. USA-ban vagy Németországban) is a gyárak, üzemek részvényesei az ott dolgozók, munkások, akik így még inkább érdekeltek a termelésben! "
Ebben igazad van elvileg. Nekem is volt ilyen részvényem. Kb 20.000 ft a 10 milliárdból. szerinted ez motiváló erővel bir?
Mindazontál igazad van.
1./ Mindegy, hogyan értékeljük, de tény: egy nappal az osztrák államszerződés aláírása előtt a Varsói Szerződés aláírásával a szovjetek nemzetközi jogi alapot teremtettek arra, hogy csapataik maradjanak.
2./ Nem ismerek olyan '56-os jelszót, követelést, amely arról szólt volna, hogy vissza a gyárakat magántulajdonba. A munkástanácsok mintha másról szóltak volna.
3./ A 68-as újgazdmech a vállalati önállóságról, a menedzsment tényleges döntési helyzetbe hozásáról szólt és nem vállalati közösségről, vagyis valamifajta "önigazgatói szocialzmusról", ahogy a jugoszlávok nevezték.
4./ A HVG-cikk igazi célpontja egyébként nem is a Fidesz volt, hanem az 56-os "nemzeti egység" mítosza, amely kb. 23-án este 8-ig tartott, amíg a Rádiónál el nem dördültek az első lövések.
anonymous:
De azért nem (volt) rossz érzés „tulajdonos”-nak lenni? ;-)
Őszintén, nem is ennek ecsetelése volt eredeti szándékom, inkább csak az első reakcióim arra a képtelen állításra, miszerint a szocdemek és a komcsik ugyanazt értették (volna) „szocializmus” alatt. Ez egy borzasztó nagy csúsztatás! És a történelmi ismeretek totális hiánya. A kettő közti különbséget, legjobban a németeknél lehet(ett) érzékelni (habár a 1917-es februári és októberi orosz forradalom közti időszakra is jellemző!). Míg a (német) szocdemek a parlamentáris rendszer hívei voltak, és a magántulajdon szentségét vallották, addig a komcsik a tanácsrendszert (proletárdiktatúra) és a teljes (közös) állami tulajdon mellett kardoskodtak. Ezen az „elvi” ellentéten alapszik a későbbi sztálini melléfogás (Komintern), amikor a náciknál is nagyobb ellenségnek kiáltották ki „elvi síkon” a szocdemeket. A gyűlölet (vagy félelem?) oly nagy volt, hogy 1932-ben inkább a nácikat támogatta Moszkva a Reichstag választásokon, mint sem, hogy hívei együtt indultak volna a szocdemekkel. Pedig a közös listával, ill. koalícióval elkerülhető lett volna Hitler hatalomrajutása. – demokratikus úton.
rás:
1. elfogadom. ;-)
2. Ezt a szerzőnél reklamáld „……Kéthly Anna, a szociáldemokraták nagyasszonya is úgy nyilatkozott a forradalom napjaiban, hogy “vigyázzunk a gyárakra,……”
3. Azért azt ugye nem vonod kétségbe, hogy ebben a 68-as kezdeményezésben volt valami, ami 56-ra utalt?
4. No, ezt vitatom!
A „nemzeti egység” végig megvolt, egészen november 04.-ig. Egy hét alatt (okt. 23. – nov. 01.) lezajlott a rendszer szétesése a velejáró „atrocitások”-kal, „incidensek”-kel együtt. November első napjaiban már visszatért az élet a rendes kerékvágásba. A Budapest elleni (nov. 04.) szovjet támadás bontotta meg ezt az egységet. A védekezni, ellenállni, vagy elfogadni a szomorú, de puszta tényt: ekkora túlerővel szemben nincs mit tenni (fizikailag). Ez volt a nagy kérdés, amely valóban megzavarta (és megosztotta) az embereket, majd a menekülni (elmenni) vagy maradni volt a második. A most folyó „viták” is kissé a „Görgey effektus”-ra emlékeztetnek, mert a fegyverletétel, majd a túlélési ösztönön alapuló „megalkuvás” sok ellenségeskedést és még több szájhőst teremt(ett). Abban a 11 napban (okt. 23 – nov. 04. hajnala) igenis megvolt a „nemzeti egység” valami új kezdetre.
Post a Comment
<< Home