Vihar a CIA körül

Darázsfészekbe nyúlt a Washington Post nemzetbiztonsági szakújságírója Dana Priest, amikor azzal vádolta meg (áttételesen) a Bush kormányzatot, hogy titkos internáló táborokat tart fenn amerikai felségterületen kívül a világban. A cikk – véleményem szerint – “belföldi” használatra íródott, mivel az amerikai sajtó egyre többet foglalkozik a washingtoni kormányzat tervével: a CIA átszervezésével. Ennek aktualitását csak fokozza, fokozta egy belbiztonsági botrány, ami gyakorlatilag a Központi Hírszerző Ügynökségre irányította az ország (és világ) figyelmét. A szervezet megreformálására már rég sort kellett volna keríteni. Hiszen a komoly válság első jelei a Szovjetunió felbomlása, és a hidegháború befejezése után mutatkoztak. Az egy pólusúvá vált világ megzavarta az addig kiépített és működött rendszert. Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt: felesleges a hagyományos hírszerzés, a filmekből, könyvekből jól ismert fiktív és valós mesterügynökök, “James Bond”-ok, “Richard Sorge”-k stb., - és elég csak is a “technikára” (kémholdakra, radarokra) hagyatkozni.

Az első iraki háború bizonyította be ezt a tévedést, amikor Szaddam papírmasé tankjait és radarállomásait bombázta az amerikai légierő a műholdas képek alapján. A balkáni háborúban is bebizonyosodott, hogy a földi helyismeret nélkül nem sokat ér a légifelvételek tanulmányozása. Lásd a szerencsétlen baklövést, amikor régi térképek, információk alapján lebombázták a belgrádi kínai nagykövetséget. Hamarosan bebizonyosodott, nem lehet mindent a technikára bízni, ill. a technikában vakon bízni.

A terrorizmus ellen indított háborúban ismét az ember, a közvetlen kapcsolatteremtés került a hírszerzés, az elhárítás, a megelőzés középpontjába. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ameddig a hidegháború idején csak a cirilbetű lehetett az egyetlen komoly “kihívás”, addig napjainkban nem csak az arabírás, de a vallás, gondolkodás, a “kultúrkör” is nehezíti ezt a fajta munkát. Az afganisztáni, majd az iraki “szerepvállalás” jócskán megkavarta a hagyományos amerikai hadvezetést. Az iraki háborúnál jöttek elő azok a problémák, amikkel most küszködik és próbál megoldást találni az amerikai kormányzat. Az abu ghrab-i börtönben történtek hívták fel a figyelmet a hírszerzési módszerek alkalmazása, ill. a szervezeti felépítés ellentmondásaira, azaz a terrorizmus elleni harcban, háborúban a katonai hírszerzés vagy a nemzetvédelmi (polgári és nemzetközi) hírszerzés járjon élen. Ezenkívül a dolog jogi oldala is előtérbe került. Milyen módszerekkel juthatunk minél előbb és minél hatásosabban megbízható információ(k)hoz?

Mondhatni, az amerikai állami vezetés az “útkeresés” állapotában van. Hiszen az elfogott, ártalmatlanná tett terroristákat nem tekinti hadifoglyoknak, ezért ezekre a “harcosokra”(?), a Bush kormányzat szerint nem vonatkoznak a genfi konvenciók. Csak azt lehet hadifogolynak tekinteni, aki harcközben, ill. harcoló alakulat tagjaként adja meg magát. (kicsit elkalandozva, az 56-os forradalom idején elfogott fegyvereseket sem hadifogolyként kezelték a szovjetek, és a megtorlás idején sem katonai bíróság elé állították a pesti srácokat). A Nemzetközi Vöröskereszt és a humanitárius nemzetközi szervezetek, mint pl. az Amnesty International, szerint azonban ezeket az embereket is megilleti a hadifoglyokra vonatkozó bánásmód.

Az USA kormánya azonban hallani sem akar erről, miközben tudja, hogy álláspontján változtatni kell, ha a világ szemében továbbra is a demokrácia elsőszámú letéteményese akar maradni. A nyomás azonban nem csak kívülről éri Bush-ékat, hanem “belül”-ről is, azaz az ellenzékben lévő demokraták is feszegetik a terrorizmus elleni harc jelenlegi amerikai formáját. Washington erre a megoldást a hírszerzés átalakításában látja: különválasztani a katonait a “polgáritól”, és a nemzetközitől. Ez a “különválasztás” pedig a felelősség és a módszerek, hatáskörök újbóli meghatározását jelenti, figyelembe véve a hazai és a nemzetközi jog előírásait.

Ebbe az “útkeresés”-be lépett bele, mint elefánt a porcelánboltba, a Washington Post szakújságírója, aki eddig elsősorban katonai ügyekkel foglalkozott, az volt a “szakterülete”. Ez az írása viszont a hírszerzők sajátos világára próbálta felhívni a figyelmet, – a benne rejlő ellentétekkel, problémákkal együtt, amikről bárki tudhat, aki figyelemmel kíséri az amerikai belpolitika mindennapjait. Az egyedüli újdonság Kelet-Európa sokat sejtető, rejtelmes megemlítése volt.

Mint valami nagy népi játék, már meg is indultak a találgatások, miközben szinte valamennyi földrajzilag “érintett” ország erélyesen tiltakozik. Vajon mi mást tehetnének? Egy “titkot” elismerni nem lehet! Hiszen, akkor már nem titok. Eleve egy “titokkal” előhuzakodni badarság. Azt úgyis cáfolni fogják, vagy jobb esetben figyelmen kívül hagyják, hiszen bármilyen kommentár csak ront a helyzeten, hiszen az gyakorlatilag elismeri (pro vagy kontra) a “titok” létét, létezését. Tessék megfigyelni, hogy kizárólag “volt” (former) ügynökök nyilatkoznak (még a dokumentumfilmekben, műsorokban is!), azaz, akik már nem “aktívak”. Hogy “aktivításuk” miért szűnt meg, nem tudni. Valószínűleg nem voltak jó ügynökök – ezért kellett távozniuk. Ha pedig egy “nyugdíjas” ügynök szólal meg, akkor az csak 10-20 éve történt vagy még régebbi dolgokról, ügyekről fog, és tud beszéli (büntetlenül). Ezért fenntartással fogadom Dana Priest cikkét, mely az én olvasatomban elsősorban belpolitikai “színezetű”, és az ellenzékben lévő demokraták politikai nyomását próbálja erősíteni – nemzetközi szinten is.

Mindenesetre, érdekes, és figyelemreméltó egy new york-i emberi jogi szervezet (Human Rights Watch) jelentése. Eszerint megfigyelték a CIA egyik utasszállító repülőgépét. (vicces!) A szervezet állítja, hogy a N313P számú Boeing 757-es gépet a CIA üzemelteti egy Massachusetts (szövetségi) államban bejegyzett cégen keresztül. Állítólag ezzel a géppel szállítják a terrorista gyanús elfogott embereket. A gép üzemnaplójából következtetnek erre, ill. az útirányokból.

A Human Rights Watch az üzemnaplóra hivatkozva állítja, hogy ez a gép 2003 szeptemberében Kabulból indulva egyenesen a lengyelországi Szymany repülőterén landolt. Ebben az észak-keleti lengyel kisvárosban található a lengyel hírszerzés kiképző központja. Innen a Boeing tovább repült a román fekete-tengeri Constanta közelében lévő Mihail Kogalniceanu légi bázisra. 2004-ben többször is megfordult itt a CIA-nak tulajdonított Boeing, miközben a Pentagon tárgyalásokat folytatott a román kormánnyal egy amerikai támaszpont kiépítésére. Az USA 3 millió dollárt költött a támaszpont fejlesztésére, ahol egy időben több mint 3500 US. katona tartózkodott észak-iraki bevetésre várva. Tavaly októberben ide látogatott Rumsfeld védelmi miniszter, aki látogatása során román vezetőkel is találkozott.

A Human Rights Watch nevű new york-i emberjogi szervezet által közölt tények, azonban nem bizonyítják, hogy a CIA titkos internáló táborokat tartana fenn akár Lengyelországban, akár Romániában. Ezek épp olyan találgatások, mintha a taszári támaszpont létezéséből arra következtetnénk, hogy ott (is) esetleg ilyen terrorista kihallgató központ lett volna. Az emberi fantázia és összefüggés gyártási képzelet határtalan. Ezért ezek a felsorolt tények “titokfejtésre” nem alkalmasak, legfeljebb valamiféle összeesküvés elméletre, amire viszont nem hiszem, hogy a Washington Post szakújságírójának szüksége lett volna, hiszen nem ez (volt) a célja.