Quo vadis Germania ?

Sajátosan reagált a magyar politika a németországi választásokra, ill. annak eredményére. A sajtó mintha a magyarországi pártok szempontjából értékelte volna a történteket. A Fidesz azonnal gratulált Merkel-nek a győzelemhez. A „baloldal” a patthelyzetet emelte ki. A bulvár felkapta a „színeket”, mint valami újdonságot, érdekességet. Különösen a „jamaica-i koalíció” kifejezés lett népszerű. Aztán a nehezen megfogalmazható, körülírható „szélsőbal”(?) (rossz szó! - félreérthető, de mindjárt kiderül, mire is gondolok e szó használatakor), elkezdte ostorozni az egész magyar médiát, hogy az megfeledkezett az új baloldali formációról, a (német) Balpárt-ról, és annak sikeréről, hiszen a néhány hónapja alakult párt bekerült a parlamentbe, ráadásul megelőzte a Zöldeket! Majd megszületett az újabb teória: egész Németország balra tolódott. (lásd nol). Ez lehet, hogy megnyugtatja, vagy éppenséggel felvillanyozza a hazai politikai és ideológiai életet, - már amit a média közvetít, de, véleményem szerint, távol áll a valóságtól, a német választási eredmény és helyzet jelentőségétől.

A világpolitikában már évek óta téma Európa lemaradása az USA és Japán, ill. Ázsia mögött. Még az EU15 létrejötte (Maastricht) előtt kérdéses volt ennek a gazdasági közösségnek a további fejlődése, sorsa, egységes (kül)politika nélkül. Nagyon sok bírálat érte az EU bürokráciát, mely nehezíti, lassítja a gazdasági fejlődést. Amíg Amerikában jóléti társadalom van, és sokkal több marad a fizetésből, mert alacsonyabbak az adóterhek, ugyanakkor a felmondási idő szinte minimális (két hét), addig (Nyugat-)Európában a jóléti állam, pl.sokkal többet von el a bérekből, és sokkal többet fizet ki egy-egy elbocsátáskor. A nagyon erős szociális háló miatt, pl. a felmondási idő legalább fél év, és a munkaadónak teljes fizetés mellett az egyéb járulékokat is fizetnie kell. Így a leépítések, átállások, profilváltások stb. igen nehézkesen történnek meg. Tony Blair volt az, aki hamar felismerte, hogy a szociáldemokráciának meg kell újulnia, hogy megfeleljen a 21. századi kihívásoknak. Bebizonyosodott, hogy a marxi és engelsi alapokon álló baloldal válságba került. Mind a kommunisták által alkalmazott tervgazdálkodás, mind a szociáldemokraták által favorizált és felépített jóléti állam a gazdaság, a fejlődés kerékkötőjévé vált. Ezért hirdette meg Blair a „harmadik utat”, az „új Munkáspárt”-ot, mely a jóléti állam helyett, a jóléti társadalmat tűzte ki céljául, ami - amerikai mintára - az állami „gondoskodás” csökkentését jelenti. Ezért volt vicces, de mindenképpen érthetetlen – a hazai füleknek - a magyar miniszterelnök bejelentése az egyik Blair találkozóról hazatérve, miszerint „a jóléti államnak vége”. Mindezt egy olyan oszágban jelentette ki, ahol még csak hallomásból is, alig volt ismerős a "jóléti állam" fogalma.

A jót könnyen megszokja az ember, a rosszat, pedig nehezebben viseli el, ha már belekóstolt a jóba. Örök igazság? Úgy tűnik. A jóléti állam adta bőség és kényelem a németeknek mára már csak szép emlék (erős márka, olcsó külföldi utazások, szociális biztonság, a munkalehetőségek közti válogatások, a rosszul fizetett állások kerülése és külföldiekkel való betöltése stb.). Mintha csak most kezdene felocsúdni a német lakosság, hogy mit is hozott nekik a Fal lebontása, és az EU bővítés. Ezért nem hiszek a „balratolódás”-ban! Itt egyszerűen az eddig megszerzett javak, „kiváltságok”, azaz a jólét veszélybekerülését kezdte/kezdi igen komolyan érezni a nép. A két nagy párt, illetve a „munkaadó-, vállalkozóbarát” jobboldal és a „munkavállaló-barát” baloldal nem tudott elfogadható és megnyugtató programot adni a választóknak arra, hogy életük, életkörülményük nem fog rosszabbodni. Ennek tudható be a Balpárt hihetetlen rövid idő alatti jelentős előretörése. Hiszen ez a politikai formáció ellenzi egyértelműen az állami szociális juttatások kurtítását.

A volt NDK-sok már az újraegyesítés után „panaszkodtak” és „visszasírták” azt a létbiztonságot, amit a „szocializmus” adott, nyújtott számukra több mint negyven éven át. A 90-es évek elején végzett közvélemény-kutatások szerint a keletnémet lakosság (már akkor!) „visszasírta” a közbiztonságot, az államilag garantált munkahelyeket, az ingyen óvodákat, bölcsődéket, napköziket, a vállalati üdülőket, üdültetéseket, a létbiztonságot, a „tervezhető jövőt”. Érdekes, most a választások előtt is nem egy angol nyelvű riport szólt az „új tartományok”-ról (NDK), ahol egyes városokban, körzetekben a munkanélküliség eléri a 20 %-ot is, és a megkérdezettek azt mondták, jobb volt a „szocializmusban”: akkor volt létbiztonság és egy külföldi nyaralásnak a Balaton is megfelelt. Ma is megelégednének akkori (anyagi) helyzetükkel.

A nyugatnémetek is hasonlóan gondolkoznak, ők is épp úgy visszasírják azokat az időket. Igaz, más szempontból. A munkanélküliség (réme) őket is sújtja. A munkaadók jelenlegi zsarolásának nem tudnak ellenállni. Ha nem hajlandók elfogadni, pl. ugyanazért a bérért, fizetésért a hosszabb munkaidőt (a heti 35 óráról visszaállni 40 órára), akkor elvesztik állásukat, és a cég áttelepül, mondjuk Magyarországra. A szociális juttatások kurtítása, szigorítása, a rászorulók körének szűkítése, ill. a hozzájárulások emelése, hogy a jóléti állam „gondoskodásán” ne essék csorba, igen nehéz helyzetbe hozza, hozta nemcsak az ország vezetőit, pártjait, de a lakosságot is pártállástól függetlenül!

Az emberek, a német választók, akiket megkérdeztek, valójában nem a politikáról beszéltek, hanem a hasukról: a mindennapi megélhetési gondjaikról. Jellemző módon a választási harcban és programokban nem kapott szerepet, pl. Törökország, ill. annak EU-tagsága, vagy a nukleáris energia (ami a Zöldek vesszőparipája). A politika, az ideológia, a meg- és belemagyarázás, a hangulatkeltő média, pedig elméleteket gyártott és gyárt a (magyar) lakosság szórakoztatására.

Németország, és ezzel az EU válságban van, függetlenül a politikai pártok, kormányok színezetétől. És, ez egy folyamat újabb állomása, amely a II. világháború befejezte óta prosperáló Nyugat-Európa részére a Vasfüggöny eltűnésével kezdődött. Európa gazdasági motorja (Németország) politikai megfontolásból hatalmas anyagi terhet vett a nyakába az újraegyesítéssel. A „jobboldali” Kohl kancellár (CDU) új egyesült Európáról beszélt, de valójából az új egyesült Németországra gondolt. Az őt követő Schröder (SPD) és Fischer (Grünen) „baloldali páros” azonban már jelét adta, hogy a nemzeti érdek előrébb való, mint az „európaiság”. A szocdem vezette Németország volt az első, amely az új EU-tagok szabad munkavállalását, és ezzel az szabadköltözködés évszázados európai álmát, vágyát és jogát akadályozta meg, miközben a nagyobb profitot, és olcsóbb munkaerőt remélő német cégek elvándorlását (Kelet felé) nem akadályozta meg. Érdemes megemlíteni, hogy Kohl idejében még különféle büntetésekkel, adókkal, szankciókkal kényszeríttették a nyugatnémet nagyvállalatokat, hogy „Keletre menjenek”, azok ugyanis a közös márka bevezetése után inkább a többi szocialista országban próbáltak szerencsét.

Az EU politikai elkötelezettsége mellett, - hiszen a keleti, volt szocialista országok gazdasági szintje meg sem közelítette a Közös Piac felvételi előírásait, kritériumait -, az új felvevő piacok reménye is hajtotta a gazdag Nyugat-Európát, köztük annak motorját is a bővítés szorgalmazásában. Az első komoly belviszályt a US iraki fellépése okozta. Ez mutatta meg igazán, hogy a két szárazföldi gazdasági óriás (Németország és Franciaország) szeretné irányítani az EU-nak nevezett inkább gazdasági, mintsem politikai (pláne katonai!) közösséget. A harmadik utas elképzelését hangozató Tony Blair hirtelen egyedül maradt, de hamar támogatókra talált a volt szoc. országokban. Először Irak ügyében, majd az alkotmány leszavazása után, pedig az új költségvetési vitában érezhette Blair, hogy még sincs egyedül. Nem véletlenül ígérte meg, hogy a brit EU elnökség kiáll az új tagok anyagi támogatása mellett. A következő EU csúcs októberben lesz, és a most mélyen hallgató Tony Blair szeretné, ha addigra működőképes kormánya lenne Németországnak.

A magyar sajtó ugyanis arról sem számolt be, hogy London eddig még nem kommentálta a német választási eredményeket. „Várjuk ki a végét” – gondolják a bölcs britek. Miközben az a paradox helyzet állt elő, hogy a szocdem Blair elképzeléseinek jobban megfelelne a konzervatív Merkel és politikája, mint a „balos” Schröderé, aki az elmúlt nyolc évben képtelen volt azokat a reformokat – akárcsak részben - megvalósítani, amit a harmadik út szellemében, együtt határoztak el.

A választók egyértelműen a változás mellett tették le voksukat. Igaz, úgy tűnik, maguk sem tudják a megoldást, de a pártok által felkínált alternatívák, programok nem igazán nyerték el tetszésüket. A jólétről nem akarnak lemondani, biztos és konkrét célok hiányában áldozatot nem kívánnak hozni. Ugyanakkor a nyugdíjak csökkentését, a munkanélküliség jelenlegi szintjét épp úgy ellenzik és elvetik, mint az egészségügyi juttatások kurtítását. Ez nem bal- és jobboldal kérdése, ez maga az emberi gyarlóság: a jóról nem mondunk le (szívesen), amíg egy hasonló alternatívát nem mutat fel valaki. Csak nehogy késő legyen!

.

.

.

.

.

Saturday, September 24, 2005