9/11 és a kormányfői emlékezet

„……A kormányfő szerint a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az akkori kormány elkövetett egy oktalan hibát, amikor nem utasította vissza a MIÉP azon megállapítását, hogy Amerika rászolgált sorsára. (…..) Az Egyesült Államok nem értette, miként történhet meg, hogy a magyarok ilyesmit mondanak. Hiszen a New York és Washington elleni támadásokban meghalt több ezer amerikai, s Magyarország nemcsak csendben maradt, hanem a magyar kormány mintegy tudomásul is vett ilyen kijelentést…....”

Gyurcsány Ferenc, interjú, MTI 2005. október 9. 10:56

.

.

Kívülről szemlélve a hazai politikai életet és annak megnyilvánulásait, az embernek az az érzése, hogy Magyarországon nem ugyanazt jelenti a bal- ill. jobboldal, mint a nyugat-európai, de különösen a tengerentúli demokráciákban.

A II. világháborút követő mintegy 45 év szovjet típusú diktatúrája alatt a "baloldal" ill. "jobboldal" fogalma a hazai köztudatban teljesen elvesztette eredeti értelmét. Mára a szó puszta kiejtése is pejoratív érzelmi töltést gerjeszt. Ha valakire ma Magyarországon azt mondják, hogy jobboldali, azt könnyen "nyilas"-nak, de legalábbis antiszemitának tekintik, - akire pedig a baloldali jelzőt sütik rá, az egyszerűen "lekommunistázva" vagy "lezsidózva" érezheti magát. Ellentétben a nyugati értelmezéssel, ahol mindkét "oldal" jogos büszkeséggel viseli nevét, mert hagyományai, politikai és parlamentáris értékei vannak, - hiszen mindkét "oldal" az ország, a haza jövőjéért, gyarapodásáért, boldogulásáért küzd egy demokratikus államrendben. Az ellenzék, a mindenkori ellenzék, feladata - természetesen - a bírálat, a hatalmon lévők bizonyos kontrollja, és az esetleges túlkapások észrevétele ill. megakadályozása. De, talán, ami a legfontosabb: az ellenzéknek a puszta kritikán és bírálaton túl alternatív megoldást is fel kell tudnia mutatni, javasolni, mert különben az ellenzékiség csak a divatos "betartás" szintjéig jut el, ami aztán - az ország jövőjét illetően – sehova sem vezet.

Úgy tűnik, a hazai gondolkozásban - különösen a média irányítói és munkásai fejében - az elmúlt több mint tíz demokratikus esztendő ellenére a mai napig nem tisztult le a bal- ill. jobboldal valódi, klasszikus fogalma. A nyugati demokráciákban eltöltött éveim alapján "sarkosítva" a jobboldalt "vállalkozó párti"-nak jellemezném, vagyis olyan politikai erőnek, amely elsősorban a munkaadók érdekeit képviseli. Azaz, ha a "kapitalistának" jól megy, és ennek fejében különféle engedményt (adókedvezményt) adnak neki, akkor ezen felbuzdulva feleslegét (profitját), újból beforgatja vállalkozásába, - tehát, fejleszt, és ezáltal új munkahelyeket teremt. Ez, pedig csökkenti a munkanélküliséget és élénkíti a gazdaságot, ami által gyarapodik, gazdagodik az ország. A haladó, modern jobboldal eközben a szociális háló kiépítéséről sem feledkezik meg - lásd Adenauer és Erhardt nyugatnémet gazdasági csodáját.

A legnagyobb baj, hogy ilyen (nyugati) értelemben vett erős jobboldal egyelőre nincs Magyarországon. Kialakulását gátolja a 20-30-as évek európai(skandináv, brit, holland vagy csehszlovák) polgári demokráciáihoz hasonló történelmi hagyomány hiánya. A Horthy-korszakként (is) emlegetett Magyar Királyság épp úgy távol állt az alkotmányos monarchiától, mint a polgári köztársaságtól. Ezért van nehéz helyzetben a jogfolytonosságra hivatkozó jelenlegi magyar jobboldal, amikor időnként példaképnek hozza fel azt a két világháború közti korszakot, amelynek eszmevilágából nem hiányzott a fasizmus, az irredentizmus és az antiszemitizmus. Igaz, így 60 -70 esztendő távlatából könnyebb megítélni az eseményeket, mint annak idején benne élve. Mégis, időnként az az ember érzése, mintha a Monarchiából kiszakadt és függetlenné vált, háborút és területet vesztett Magyarország még ma is keresné a helyét Európában. Ellentétben az osztrákokkal, akik sikeresen túltették magukat ezen a traumán, és a II. világháborút követően a modern, "vállalkozó párti" jobboldal hamar felismerte, hogy faji és vallási hovatartozás nélkül mindenki számára vonzóvá kell tennie magát. Ez a tendencia a nyugati világban mindenhol elfogadott. Például a mai német jobboldal élcsapatának tekintett CDU/CSU-nak is számos zsidó származású tagja, támogatója ill. szavazója van, és ugyanez elmondható, a brit konzervatívokról, az amerikai republikánusokról vagy az ausztrál liberálisokról is. Nevük, elnevezésük ugyan különböző, de mind a jobboldali értékeket és értékrendet képviselő párt.

Hasonlóan nehezen találja valódi helyét és szerepét a magyar baloldal is. A klasszikus értelemben vett (nyugati) baloldal szociálisan igen érzékeny.Ugyancsak "sarkosítva": alapelvük, hogy a "kapitalisták", a vállalkozók már eleget "harácsoltak" össze, ezért "társadalmi hozzájárulásukat" (adójukat) növelni kell! Ugyanakkor a munkavállalók adóterheit mérsékelni, a juttatások, szociális ellátások skáláját, pedig bővíteni kell. A modern (nyugati) baloldal épp úgy elveti a proletárdiktatúrát és a kapitalista rendszer megdöntésének elvét, mint a modern jobboldal a fasizmust és az antiszemitizmust. A nyugat-európai munkáspártok (brit Labour, német SPD -szociáldemokraták) napjainkban is állandó harcot folytatnak a bérből és fizetésből élők jobb életkörülményéért, azaz a klasszikus értelemben vett marxi elveket vallják, - csak időközben rájöttek, hogy korunk (nyugati) proletárjai már nem csak a láncaikat veszthetik el.

Az USA-ban más a helyzet. Ott az európai gyakorlattal ellentétben, a szociálisan érzékeny baloldalt a törvényhozásban (parlamentben) a marxi elveket tagadó demokraták képviselik. Ezért az amerikai Demokrata Párt nem az a bal- vagy jobboldal, ahogy azt a hazai média egyes csoportjai sugallni próbálják. A magát baloldalinak nevező magyar sajtó is szereti összekeverni a tényeket, és "haladó amerikai baloldal"-nak titulálni az amerikai társadalom azon bírálóit, akik igencsak messze állnak a parlamentáris amerikai baloldaltól, azaz a Demokrata Párttól. Susan Sontag, Norman Miller vagy Noah Chomsky nézetei, gondolatai érdekesek, provokatívak, elgondolkoztatóak, de semmiképpen sem képviselik az amerikai Demokrata Párt mögött felsorakozó szavazók millióit, akik Clinton, Kennedy vagy Roosevelt kezébe adták az ország vezetését. És hiába ítéli el a legújabbkori magyar történetírás a "hidegháborús" Trumant vagy a "vietnami háborús" Johnsont, ők is demokrata pártiak voltak!

A magyar baloldali sajtó legnagyobb hibája, hogy olyan "baloldali amerikaiak" nevét hozza fel - például a mostani new york-i tragédia kapcsán -, akiknek személye és munkássága már a kádári időkben is ismert volt Magyarországon, - azaz az amerikai társadalomról már akkor tájt is kritikusan nyilatkoztak, és ezért, mint "baloldali amerikaiak"-at, az akkori (szovjet) hatalom saját érdekében igen ügyesen fel- ill. kihasznált. Ergo, nevük bekerült a hazai köztudatba, így ma is régi ismerősként hangzanak. A napjainkban ismét előszedett szerzők valódi helye és betöltött szerepe az amerikai társadalomban azonban még ma sem tisztázott Magyarországon, különösen a baloldaliságot hangsúlyozó magyar értelmiség körében nem.

Szomorúan tapasztaltam, hogy a magyar média meglehetősen színes és széles palettáján ezekben a válságos napokban nem akadt egyetlenegy párt, lap vagy cikk sem, mely egyértelműen kiállt volna Amerika mellett. Nem olvastam, hallottam olyan megnyilatkozást, amely Bush elnök politikáját dicsérte volna, - vagy legalábbis elismeréssel szólt volna róla, - vagy a részvétnyilvánításon és együttérzésen túl helyeselte volna az USA fellépését, válságkezelését, a visszacsapás szükségességét, a bűnösök felkutatását és példás megbüntetését.

Figyelve a magyar médiát és az utca emberének reakcióját - voltak, akik már harmadik világháborúról regéltek(!) - az volt az érzésem: ez az ország "amerikaellenes". Az egyetlen ember (és párt), aki ezt nyíltan ki merte mondani, az Csurka volt. Ellentétben a többi politikai erővel, akik "sumákoltak" és nem álltak ki olyan egyértelműen a terrorizmus elleni harc mellett, mint azt ellenkező előjellel a MIÉP tette. A kormánypártok a kötelező szolidaritási szólamokon kívül csak a (NATO) kötelezettségekről nyilatkoztak, hangsúlyozva, hogy "magyar katonák nem vesznek részt az akcióban". A baloldali ellenzék ugyancsak a szolidaritás szép szólamain túl a jól ismert "elvtársak a dolgokat közelebbről is meg kell néznünk és vizsgálnunk" jelszót szedte elő és bújt a már említett "amerikai excentrikus baloldali értelmiségiek"-hez hasonló "kritikus" szellemiség mögé.

Ennek tükrében Csurka "merészsége" nagyon is elgondolkoztató, és csak alátámasztja azt a feltevést, hogy Magyarországon valóban létezik egy hivatalosan ki-nem-mondott, különféle színezetben és tónusban kifejtett vélemény, miszerint "Amerika megérdemelte". Ezért a vezető pártok és a média részéről az egyetemes szabadságot (és a vele járó gazdagságot) jelképező Egyesült Államok melletti egyértelmű kiállás hiánya bűnös mulasztás, mely bizonyos cinkos összekacsintást sejtet ezzel a suttogó közhangulattal. És ez felettébb elszomorító. Hiszen - úgy tűnik - az amerikai politika helyeslését a hazai közélet beérte Csurka "ledorombitásával", miközben az országban nem akadt egyetlenegy ellensúlyozó erő, de még hang sem, amely tartalmában a brit Tony Blair-hez, a német Gerhard Schröderhez vagy az ausztrál John Howard-hoz hasonló lett volna! Ez, pedig a Szabadvilág előtt igen rossz fényt vet fiatal demokráciánkra.

.

Thursday, 25 Oct 2001

.
Ezt az írásomat a jelzett napon megküldtem Szále Lászlónak, a Magyar Hírlap akkori (publicisztika) rovatvezetőjének. Még válaszra sem tartott érdemesnek.