Aki nem lép egyszerre .......
Magyarország: A média díszlépésben (Medien im Gleichschritt) – ezzel a címmel rendezett pódiumbeszélgetést a Bajor Újságíró Szövetség (BJV) a müncheni Presse Club-ban péntek (24.02.) este. A cím (Gleichschritt = díszlépés) az “aki nem lép egyszerre” magyar (köz)mondásra utal, és a magyarországi média helyzetéről kívánt tájékoztatni, méghozzá budapesti meghívottak közreműködésével. A meghívó szerint így elsőkézből tudhatják meg az érdeklődők az Orbán-kormány által tavaly január elsejével bevezetett (új) médiatörvény hatásait.
A meghívón szereplő magyar vendégek és titulusai:
Váradi Júlia – a kormánykritikus Klubrádió alkalmazottja
Benda László – a magyar állami televizió egykori külpolitikai főnöke(?)
Rényi Pál Dániel - aki a sajtószabadság témában megjelent kritikus írásai miatt elnyerte a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet 2011-es Sajtószabadság díj-át.
Német (bajor) részről a beszélgetésben részt vett:
Rolf-Dieter Krause – az ARD (német állami televizió) brüsszeli tudósítója
Michael Frank – a Süddeutsche Zeitung (volt) bécsi tudósítója
valamint a Bajor Újságíró Szövetséget képviselő
Dr. Wolfgang Stöckel elnök
Dr. Hilde Stadler elnökhelyettes (egyben a Bajor Rádió és Televizió (BR) szerkesztője)
Bevallom, voltak fenntartásaim, vagy inkább némi előítéletem a meghívó olvasásakor. Hiszen a tavaly januárban hatályba lépett médiatörvény, valamint az azt felügyelő Médiahatóság azonkivül, hogy rengeteg bírálatot kapott (és kap), eddig még egyetlenegy olyan elmarasztaló ítéletet, főleg egzisztenciális veszélyt okozó pénzbírságot, nem hozott, amitől a törvény kritikusai a hatályba lépés óta tartottak. Ergo, van egy sokat szídott törvény, amit eddig a hatalom látványosan nem használt. Igaz, már a hatálybalépés pillanatában jelezték, hogy azt csak egy félév múlva (azaz Orbán Viktor EU elnöksége lejártát követően) lép majd életbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga a törvény, ill. annak jogi háttere megfelelne az európai vagy nemzetközi normáknak. Ezen vitakozni lehet, de ameddig nincs konkrét (precendens értékű) eset, addig csak elméleti az egész problémafelvetés.
Ezenkivül az újságírók egzisztenciális problémái a köznépet nem igazán érdekli. Az érintettek iránti szolidarítást még szakmán belül sem lehet igazán érezni. Legfeljebb bizonyos szimpátiát, sajnálatot. Esetleg egy-egy kedvelt cikk vagy rovat elmaradása, hiánya jelzi, jelezheti némelyeknek az egyéni sors(ok) másképp alakulását. Cenzúráért hiába kiáltanak az érintettek, az elbocsátottak, azt a lakosság nem érzi, nem érzékeli. Ha egy cikkből megjelenés előtt kihúznak néhány sort, arról az olvasó nem tud, nem tudhat. Ha pedig egy egész cikk nem jelenik meg, akkor arról sem tud az olvasó. Honnan is tudna? Ergo, a cenzúra, (pláne az öncenzúra), mint olyan nagyon nehezen követhető (és bizonyítható) a jelenlegi Magyarországon. Majd csak ott és akkor lesz ennek látható és sokak által érzékelhető hatása, foganatja, ahol és amikor az ellenvélemények hiánya kezd majd az olvasónak, nézőnek, hallgatónak feltűnni.
Mindezek tudatában, úgy gondoltam és éreztem, hogy a meghívottak, “sértett”, de legalábbis “érintett” emberek. Ezért valamiféle “panasz-est” elé nézünk. A közvetlen előjelek bizonyos “feszültséget” sejtettek. Két középkorú hölgy röplapot kezdett osztani, pontosabban a székekre letenni. A berlini filmfesztivál jutott az eszembe, ahol nemrég Fliegauf Bence filmjének sajtótájékoztatója előtt szórták meg az üléseket. A mostani müncheni akció nem hazulról, és nem "államilag" irányított volt, hanem helyi magyar kezdeményezés. Az egyoldalas német nyelvű szöveg a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége nevében íródott, és a hazai kormánypolitikát vette védelmébe. A rendezők a két hölgyet megkérték, hogy fejezzék be tevékenységüket, a röplapokat pedig összeszedték.
Majd újabb “konfliktus” adódott, amikor egy müncheni kollegina jelezte, hogy a HírTv megbízásából videóra kívánja venni a beszélgetést. Váradi Júlia először ellenezte, majd Hilde Stadler levezető elnök a megjelentek hozzájárulását kérte, ami ellen senkinek sem volt kifogása. Ebből érezhető volt, hogy a “hazai feszültség” a müncheni Presse Club-ban is jelen van.
Mindhárom magyar meghívott kiválóan beszélt németül, így az est tolmács nélkül zajlott. Hilde Stadler levezető elnök a meghívottaktól szerette volna megtudni a magyar média helyzetét, és példaként Schmitt Pál plágium ügyét hozta fel, - utalva evvel a tavalyi hasonló német esetre, amely a müncheni születésű védelmi miniszter (Karl Theodor zu Guttenberg) lemondásához vezetett. A meghívottak erre a Schmitt ügyre érdemben nem tudtak válaszolni. Pontosabban csak azt tudták alátámasztani, hogy valamennyi orgánum beszámolt a puszta tényről, a más művéből szórul szóra lefordított diplomamunkáról. A magyar média(kultúra?) nincs hatással az eseményekre, azokat nem igazán tudja (és/vagy akarja) befolyásolni. Schmitt nem nyilatkozik. Az elkövetkező hónapokban várjuk előbb a felülvizsgáló bizottság, majd azt követően az államelnök döntését. A budapestiek hasonlóan vélekedtek a Klubrádióról, ill. annak jövőjéről is.
A hazai média helyzetét sokkal élesebben bírálta a meghívott két német újságíró. A brüsszeli tudósító Rolf-Dieter Krause általános áttekintést próbált adni arról, hogyan látják az EU-ban az Orbán-kormány tevékenységét. A Süddeutsche Zeitung volt bécsi tudósítója (Michael Frank) ennél is mélyebben (és keményebb szavakkal) feszegette az Orbán-kormány politikáját. Ebből viszont kiviláglott, hogy a beszélgetés résztvevői nemcsak kritikusan, de elítélően is látják a jelenlegi magyar vezetés tevékenységét.
Német részről visszatérő téma volt, “miért hagytuk, hogy ez bekövetkezzék?” természetesen a “mi”, a többesszám első személy alatt az EU-t értették. A jogi problémákkal kapcsolatban elsősorban a pluralizmus (orbáni) “szűkítése” miatt aggódtak. Krause szerint ez nem jobb- és baloldal kérdése az EU-ban, hanem a személyi, polgári szabadság (Bürgerliche Freiheit) alapja. Igaz, most az euró került az előtérbe, melynek stabilitása bizonyos gazdasági és pénzügyi szabályozásokat (korlátokat, “harmonizálást”) követel, de az európai alapértékek, a polgárok egyéni szabadsága, a “bürgerliche Freiheit”, nem csorbulhat. Itt látnak aggályokat az orbáni vezetés módszereiben. Hogy ez ellen miért nem lépett fel időben az EU? Miért vártak napjainkig a különféle szankciókkal? Arra azt a magyarázatot adták, hogy az orbáni vezetés problémái nem újkeletűek, de affölött (eddig) mindenki elnézett. Különösen tavaly január volt egy ilyen kritikus pont, ill. pillanat, amikor Magyarország az EU elnökségi posztját vette át egy fél évre. Ez idő tájt Orbán és kormánya mindent háttérbe szorított az elkövetkező hat hónap sikeréért. A nyugati újságírók pedig a médiatörvénnyel voltak elfoglalva, ahelyett, hogy már akkor az orbáni módszerek hibáira és hiányosságaira hívták volna fel a figyelmet.
Gyakorlatilag a budapesti vezetés elmarasztalása kizárólag e két német újságíró szájából hangzott el a péntek esti fórumon. A három magyar meghívott szinte cáfolta, de legalábbis jelentősen tompította a német fél bírálatait. Megkérdezték mindhárom meghívottól, hogy hétköznapi életükben, saját bőrükön hogyan tapasztalják a médiatörvény hátrányait.
Váradi Júlia a jövőjéért aggódott, hogy nem lesz állása.
Benda László, mint (korai) nyugdíjas sajnálta, hogy szakmai tudására, élettapasztalatára már nincs szükség, de azért örömmel vette tudomásul, hogy mint “ázsia szakértő”-nek a véleményét a fiatalok szívesen kérték ki a közelmúlt északi-koreai történéseivel kapcsolatban.
Rényi Pál Dániel ugyancsak szerencsésnek érzi magát, hogy írásaiba eddig még senki sem szólt bele. Mint mondta a Magyar Narancs-nál főnökei ilyet tőle még nem kértek. Ergo, (a szó szoros és klasszikus értelmében) Magyarországon nincs cenzúra.
Váradi Júlia két megjegyzésére néztek össze a hallgatóság magyar (származású) tagjai. Váradi egyszer azt mondta, hogy a “független” Népszabadság (a hátsó sorokban többen felkacagtak), máskor meg azt, hogy az MTI nem számol be a Magyarországról külföldön megjelenő cikkekről. Ez a megjegyzése különben tényleg meglepő és érthetetlen, hiszen a populista hazai vezetés minden nyugati “bírálatot” azonnal (és örömmel) közöl, hogy a lakosság is érezze az “országot érő támadásokat”.
Váradinak volt még egy fura kijelentése. Amikor a Klubrádióval kapcsolatban azt mondta, hogy már hónapok óta fizetés nélkül dolgozik, majd arról beszélt, hogy a Rádió megszünése egzisztenciális problémákat okozna számára.
Szó volt még az Orbán Viktor által hangoztatott EU-n kivüli életről, azaz a kilépésről. (ugyancsak Váradi hozta szóba). Rolf-Dieter Krause szerint a lisszaboni szerződés lehetőséget ad az EU-ból való kilépésre, de ennek sok értelmét nem látta. Ahogy Kohl kancellárra hívatkozva fogalmazott “az EU egy sorsközösség” (“Europa ist eine Schicksalsgemeinschaft”). Egyúttal reményét fejezte ki, hogy az EP Néppártnak sikerül majd meggyőznie Orbánt, hogy térjen vissza a helyes (és demokratikus) útra. Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy nem lehet (és nem szabad) a magyar helyzetet a többi EU-s országgal összehasonlítani, különösen azoknak üzent ezzel, akik “kettős mércé”-t említenek. A többi tagország gazdasági problémái megoldásához nem változtatta meg alkotmányát és jogállami struktúráját. - emlékeztetett Krause, hozzátéve, hogy a gazdasági nehézségek ellenére az EU-t nem a pénz, hanem a jog vezérli.
A kb. 40 fős hallgatóság nagy többségét kitevő magyarok mind 50 éven felüliek voltak, akik legalább 30-40 éve hagyták el Magyarországot. A hazai politikai élethez való viszonyukat ez a tény határozza meg. Szemükben a jelenlegi magyarországi “baloldal” a kádári pártállam követőiből került ki, megfeledkezve arról, hogy a magát önkényesen “jobboldalnak” nevező Fidesz-KDNP tagjai között is szép számmal találhatók egykori MSZMP tagok, sőt, magasrangú funkcionáriusok is. A megjelentek azonban láthatólag nem a budapesti vendégek ellen kívántak fellépni, hanem sokkal inkább a tekintélyes müncheni (bajor) napilap, a Süddeutsche Zeitung, azon belül is Michael Frank ellen, akinek magyarországi tudósításai rendszeresen rossz fényben tűntetik fel az Orbán-kormányt. Az oly hosszú ideje Bajorországban élő magyarok ezért úgy érzik szülőföldjük elleni “lejárató hadjárat” folyik. Ezt támasztja alá a puszta tény is, hogy a pódiumbeszélgetés után a hallgatóság kérdéseiket kivétel nélkül Frank és Krause uraknak szegezték. Az egyik hozzászóló azt állította, hogy legalább 10 emberről tud, akik Michael Frank budapesti tudósításai miatt mondták le a Süddeutsche Zeitung előfizetését.
A pódiumbeszélgetés talán legnagyobb hiányossága volt, hogy a magyar médiatörvény és a médiahatóság kritizáláskor nem hasonlították össze a hasonló bajor törvényekkel és működési struktúrával. Ez sokat segíthetett volna a két ország demokratikus rendszere közti különbség megismeréséhez, és megértéséhez. Mert, ha már jobboldalról, és jobboldali (Európa)politikáról van szó, akkor egy F.J. Strauss féle Bajorország (vagy egy adenauer-i, ill. merkel-i NSZK) sokkal demokratikusabb és európaibb, mint egy Orbán féle Magyarország.
A meghívón szereplő magyar vendégek és titulusai:
Váradi Júlia – a kormánykritikus Klubrádió alkalmazottja
Benda László – a magyar állami televizió egykori külpolitikai főnöke(?)
Rényi Pál Dániel - aki a sajtószabadság témában megjelent kritikus írásai miatt elnyerte a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet 2011-es Sajtószabadság díj-át.
Német (bajor) részről a beszélgetésben részt vett:
Rolf-Dieter Krause – az ARD (német állami televizió) brüsszeli tudósítója
Michael Frank – a Süddeutsche Zeitung (volt) bécsi tudósítója
valamint a Bajor Újságíró Szövetséget képviselő
Dr. Wolfgang Stöckel elnök
Dr. Hilde Stadler elnökhelyettes (egyben a Bajor Rádió és Televizió (BR) szerkesztője)
Bevallom, voltak fenntartásaim, vagy inkább némi előítéletem a meghívó olvasásakor. Hiszen a tavaly januárban hatályba lépett médiatörvény, valamint az azt felügyelő Médiahatóság azonkivül, hogy rengeteg bírálatot kapott (és kap), eddig még egyetlenegy olyan elmarasztaló ítéletet, főleg egzisztenciális veszélyt okozó pénzbírságot, nem hozott, amitől a törvény kritikusai a hatályba lépés óta tartottak. Ergo, van egy sokat szídott törvény, amit eddig a hatalom látványosan nem használt. Igaz, már a hatálybalépés pillanatában jelezték, hogy azt csak egy félév múlva (azaz Orbán Viktor EU elnöksége lejártát követően) lép majd életbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga a törvény, ill. annak jogi háttere megfelelne az európai vagy nemzetközi normáknak. Ezen vitakozni lehet, de ameddig nincs konkrét (precendens értékű) eset, addig csak elméleti az egész problémafelvetés.
Ezenkivül az újságírók egzisztenciális problémái a köznépet nem igazán érdekli. Az érintettek iránti szolidarítást még szakmán belül sem lehet igazán érezni. Legfeljebb bizonyos szimpátiát, sajnálatot. Esetleg egy-egy kedvelt cikk vagy rovat elmaradása, hiánya jelzi, jelezheti némelyeknek az egyéni sors(ok) másképp alakulását. Cenzúráért hiába kiáltanak az érintettek, az elbocsátottak, azt a lakosság nem érzi, nem érzékeli. Ha egy cikkből megjelenés előtt kihúznak néhány sort, arról az olvasó nem tud, nem tudhat. Ha pedig egy egész cikk nem jelenik meg, akkor arról sem tud az olvasó. Honnan is tudna? Ergo, a cenzúra, (pláne az öncenzúra), mint olyan nagyon nehezen követhető (és bizonyítható) a jelenlegi Magyarországon. Majd csak ott és akkor lesz ennek látható és sokak által érzékelhető hatása, foganatja, ahol és amikor az ellenvélemények hiánya kezd majd az olvasónak, nézőnek, hallgatónak feltűnni.
Mindezek tudatában, úgy gondoltam és éreztem, hogy a meghívottak, “sértett”, de legalábbis “érintett” emberek. Ezért valamiféle “panasz-est” elé nézünk. A közvetlen előjelek bizonyos “feszültséget” sejtettek. Két középkorú hölgy röplapot kezdett osztani, pontosabban a székekre letenni. A berlini filmfesztivál jutott az eszembe, ahol nemrég Fliegauf Bence filmjének sajtótájékoztatója előtt szórták meg az üléseket. A mostani müncheni akció nem hazulról, és nem "államilag" irányított volt, hanem helyi magyar kezdeményezés. Az egyoldalas német nyelvű szöveg a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége nevében íródott, és a hazai kormánypolitikát vette védelmébe. A rendezők a két hölgyet megkérték, hogy fejezzék be tevékenységüket, a röplapokat pedig összeszedték.
Majd újabb “konfliktus” adódott, amikor egy müncheni kollegina jelezte, hogy a HírTv megbízásából videóra kívánja venni a beszélgetést. Váradi Júlia először ellenezte, majd Hilde Stadler levezető elnök a megjelentek hozzájárulását kérte, ami ellen senkinek sem volt kifogása. Ebből érezhető volt, hogy a “hazai feszültség” a müncheni Presse Club-ban is jelen van.
Mindhárom magyar meghívott kiválóan beszélt németül, így az est tolmács nélkül zajlott. Hilde Stadler levezető elnök a meghívottaktól szerette volna megtudni a magyar média helyzetét, és példaként Schmitt Pál plágium ügyét hozta fel, - utalva evvel a tavalyi hasonló német esetre, amely a müncheni születésű védelmi miniszter (Karl Theodor zu Guttenberg) lemondásához vezetett. A meghívottak erre a Schmitt ügyre érdemben nem tudtak válaszolni. Pontosabban csak azt tudták alátámasztani, hogy valamennyi orgánum beszámolt a puszta tényről, a más művéből szórul szóra lefordított diplomamunkáról. A magyar média(kultúra?) nincs hatással az eseményekre, azokat nem igazán tudja (és/vagy akarja) befolyásolni. Schmitt nem nyilatkozik. Az elkövetkező hónapokban várjuk előbb a felülvizsgáló bizottság, majd azt követően az államelnök döntését. A budapestiek hasonlóan vélekedtek a Klubrádióról, ill. annak jövőjéről is.
A hazai média helyzetét sokkal élesebben bírálta a meghívott két német újságíró. A brüsszeli tudósító Rolf-Dieter Krause általános áttekintést próbált adni arról, hogyan látják az EU-ban az Orbán-kormány tevékenységét. A Süddeutsche Zeitung volt bécsi tudósítója (Michael Frank) ennél is mélyebben (és keményebb szavakkal) feszegette az Orbán-kormány politikáját. Ebből viszont kiviláglott, hogy a beszélgetés résztvevői nemcsak kritikusan, de elítélően is látják a jelenlegi magyar vezetés tevékenységét.
Német részről visszatérő téma volt, “miért hagytuk, hogy ez bekövetkezzék?” természetesen a “mi”, a többesszám első személy alatt az EU-t értették. A jogi problémákkal kapcsolatban elsősorban a pluralizmus (orbáni) “szűkítése” miatt aggódtak. Krause szerint ez nem jobb- és baloldal kérdése az EU-ban, hanem a személyi, polgári szabadság (Bürgerliche Freiheit) alapja. Igaz, most az euró került az előtérbe, melynek stabilitása bizonyos gazdasági és pénzügyi szabályozásokat (korlátokat, “harmonizálást”) követel, de az európai alapértékek, a polgárok egyéni szabadsága, a “bürgerliche Freiheit”, nem csorbulhat. Itt látnak aggályokat az orbáni vezetés módszereiben. Hogy ez ellen miért nem lépett fel időben az EU? Miért vártak napjainkig a különféle szankciókkal? Arra azt a magyarázatot adták, hogy az orbáni vezetés problémái nem újkeletűek, de affölött (eddig) mindenki elnézett. Különösen tavaly január volt egy ilyen kritikus pont, ill. pillanat, amikor Magyarország az EU elnökségi posztját vette át egy fél évre. Ez idő tájt Orbán és kormánya mindent háttérbe szorított az elkövetkező hat hónap sikeréért. A nyugati újságírók pedig a médiatörvénnyel voltak elfoglalva, ahelyett, hogy már akkor az orbáni módszerek hibáira és hiányosságaira hívták volna fel a figyelmet.
Gyakorlatilag a budapesti vezetés elmarasztalása kizárólag e két német újságíró szájából hangzott el a péntek esti fórumon. A három magyar meghívott szinte cáfolta, de legalábbis jelentősen tompította a német fél bírálatait. Megkérdezték mindhárom meghívottól, hogy hétköznapi életükben, saját bőrükön hogyan tapasztalják a médiatörvény hátrányait.
Váradi Júlia a jövőjéért aggódott, hogy nem lesz állása.
Benda László, mint (korai) nyugdíjas sajnálta, hogy szakmai tudására, élettapasztalatára már nincs szükség, de azért örömmel vette tudomásul, hogy mint “ázsia szakértő”-nek a véleményét a fiatalok szívesen kérték ki a közelmúlt északi-koreai történéseivel kapcsolatban.
Rényi Pál Dániel ugyancsak szerencsésnek érzi magát, hogy írásaiba eddig még senki sem szólt bele. Mint mondta a Magyar Narancs-nál főnökei ilyet tőle még nem kértek. Ergo, (a szó szoros és klasszikus értelmében) Magyarországon nincs cenzúra.
Váradi Júlia két megjegyzésére néztek össze a hallgatóság magyar (származású) tagjai. Váradi egyszer azt mondta, hogy a “független” Népszabadság (a hátsó sorokban többen felkacagtak), máskor meg azt, hogy az MTI nem számol be a Magyarországról külföldön megjelenő cikkekről. Ez a megjegyzése különben tényleg meglepő és érthetetlen, hiszen a populista hazai vezetés minden nyugati “bírálatot” azonnal (és örömmel) közöl, hogy a lakosság is érezze az “országot érő támadásokat”.
Váradinak volt még egy fura kijelentése. Amikor a Klubrádióval kapcsolatban azt mondta, hogy már hónapok óta fizetés nélkül dolgozik, majd arról beszélt, hogy a Rádió megszünése egzisztenciális problémákat okozna számára.
Szó volt még az Orbán Viktor által hangoztatott EU-n kivüli életről, azaz a kilépésről. (ugyancsak Váradi hozta szóba). Rolf-Dieter Krause szerint a lisszaboni szerződés lehetőséget ad az EU-ból való kilépésre, de ennek sok értelmét nem látta. Ahogy Kohl kancellárra hívatkozva fogalmazott “az EU egy sorsközösség” (“Europa ist eine Schicksalsgemeinschaft”). Egyúttal reményét fejezte ki, hogy az EP Néppártnak sikerül majd meggyőznie Orbánt, hogy térjen vissza a helyes (és demokratikus) útra. Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy nem lehet (és nem szabad) a magyar helyzetet a többi EU-s országgal összehasonlítani, különösen azoknak üzent ezzel, akik “kettős mércé”-t említenek. A többi tagország gazdasági problémái megoldásához nem változtatta meg alkotmányát és jogállami struktúráját. - emlékeztetett Krause, hozzátéve, hogy a gazdasági nehézségek ellenére az EU-t nem a pénz, hanem a jog vezérli.
A kb. 40 fős hallgatóság nagy többségét kitevő magyarok mind 50 éven felüliek voltak, akik legalább 30-40 éve hagyták el Magyarországot. A hazai politikai élethez való viszonyukat ez a tény határozza meg. Szemükben a jelenlegi magyarországi “baloldal” a kádári pártállam követőiből került ki, megfeledkezve arról, hogy a magát önkényesen “jobboldalnak” nevező Fidesz-KDNP tagjai között is szép számmal találhatók egykori MSZMP tagok, sőt, magasrangú funkcionáriusok is. A megjelentek azonban láthatólag nem a budapesti vendégek ellen kívántak fellépni, hanem sokkal inkább a tekintélyes müncheni (bajor) napilap, a Süddeutsche Zeitung, azon belül is Michael Frank ellen, akinek magyarországi tudósításai rendszeresen rossz fényben tűntetik fel az Orbán-kormányt. Az oly hosszú ideje Bajorországban élő magyarok ezért úgy érzik szülőföldjük elleni “lejárató hadjárat” folyik. Ezt támasztja alá a puszta tény is, hogy a pódiumbeszélgetés után a hallgatóság kérdéseiket kivétel nélkül Frank és Krause uraknak szegezték. Az egyik hozzászóló azt állította, hogy legalább 10 emberről tud, akik Michael Frank budapesti tudósításai miatt mondták le a Süddeutsche Zeitung előfizetését.
A pódiumbeszélgetés talán legnagyobb hiányossága volt, hogy a magyar médiatörvény és a médiahatóság kritizáláskor nem hasonlították össze a hasonló bajor törvényekkel és működési struktúrával. Ez sokat segíthetett volna a két ország demokratikus rendszere közti különbség megismeréséhez, és megértéséhez. Mert, ha már jobboldalról, és jobboldali (Európa)politikáról van szó, akkor egy F.J. Strauss féle Bajorország (vagy egy adenauer-i, ill. merkel-i NSZK) sokkal demokratikusabb és európaibb, mint egy Orbán féle Magyarország.
Fejlemény
Merre tart Magyarország? ...... ....Saturday, March 03, 2012
(a következő pódiumbeszélgetés március 01-én)
Kapcsolódó anyagok
Médiatörvény - À la carte (?) .............Wednesday, January 26, 2011
A média a demokrácia lakmusz-papírja .....Tuesday, December 28, 2010
Sound of silence .........................Tuesday, December 21, 2010
Médiatörvény - À la carte (?) .............Wednesday, January 26, 2011
A média a demokrácia lakmusz-papírja .....Tuesday, December 28, 2010
Sound of silence .........................Tuesday, December 21, 2010
posted by Pocakos at 10:16 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home