Sorsok, áldozatok, belemagyarázások

Az elmúlt napokban a hazai média vezető híre lett a szlovák államfő egyik megjegyzése, ami egy kis példányszámú szlovák antifasiszta lapban jelent meg. Ráadásul szövegkörnyezetből kiragadva idézték, hiszen csak helytelenítette Esterházy János Kassán, magánterületen, felállított szobrát. Ugyanebben az interjúban Ivan Gašparovič államfő a Tiso korszak másik szlovák politikusának (Ferdinand Ďurčanský) állított szobrot is bírálta. Gašparovič mindkét politikust az első Szlovák Köztársasággal, a fasiszta (nácibarát) állammal azonosította. Érdekes, ez a Ďurčanský, akárcsak Esterházy, ugyancsak “kilógott a sorból”, hiszen a nácibarát hatalomnak akkor gyűlt meg vele a baja, amikor mint belügyminiszter 1940 februárjában Pozsonyban megakadályozta, a Hlinka-gárda - SA mintára - szervezett zsidóellenes akcióját, a falakra zsidóellenes plakátok, az üzletek, kávézók látogatásának bojkottálására felszólitó feliratok kiragasztását. Majd, mint külügyminiszter az angolszászokkal keresett kapcsolatot, azt ígérve nekik, hogy Szlovákia elismerése fejében meggyőzi Hitlert országa semlegességéről. Ez a levél végül Berlinben landolt, és Ďurčanský azonnal repült. Ennek ellenére, a háború után Csehszlovákiában, mint “zsidóüldözőt” távollétében halálra ítélték, pedig a deportálások idején már nem is volt hivatalban.

De térjünk vissza Esterházy Jánoshoz, aki kétségtelenül a (szlovákiai) magyarság védelmezője volt. Elhivatottságot és elkötezettséget érzett e kisebbség érdekében. Erre utal, hogy amikor választás elé került, az 1938-as új határ szlovák oldalán maradt. Már ez maga vitathatatlan nemes tett és cselekedet. Mégis, mai (hazai) védelmezői elsősorban és (szinte) állandóan élete azon pillanatát emelik ki, hogy 1942-ben ő volt az egyetlen, aki a pozsonyi parlamentben a zsidók deportálása ellen szavazott.

Ami viszont ebből a már-már unalomig ismételt magyarázatból logikusan következik, és amiről mélyen hallgatnak a nyilatkozó felelős magyar vezetők, Esterházy gyakorlatilag a „hitleri bábállam”-ban vállalt felelős posztot (népe érdekében). A Tiso-féle első Szlovák Köztársaság megalakulásának (náci részről) egyik feltétele volt, hogy parlamentjében a német és magyar kisebbség képviselve legyen. Tehát, Esterházy – divatos hazai kifejezéssel - felvállalta, hogy a szlovákiai magyarságot képviselje, és ezért minden valószínűség szerint felvette a szlovák állampolgárságot és felesküdött a Tiso-féle államra, hiszen enélkül nehezen elképzelhető, hogy parlamenti képviselő lehetett volna.

A deportálás elleni tiltakozásakor valószínűleg attól tartott, hogy ha a deportálást, (az országból való kiutasítást, elűzést) alkotmányos törvénybe iktatják, akkor a következő áldozat – talán épp - a szlovákiai magyarság lehet. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy a szlovákiai zsidók életét megnehezítő, mi több megkeserítő törvényeket mind megszavazta. (pl. a korlátozott tulajdonjogot, a vegyesházasság megtiltását, valamint a sárga karszalag (1939 ótai) viselését) A szlovák állampolgárok csoportos kitoloncolását, kitelepítését, azaz a deportálást lehetővé tevő törvényt Esterházy tiltakozása ellenére a szlovák parlament megszavazta. Itt érdemes megjegyezni, hogy ellenszavazata miatt (1942-ben) semmiféle bántódása nem lett, semmiféle retorzió nem érte a hatalom részéről. Ez is nagymértékben hozzájárulhatott, hogy az első (náci) Szlovák Köztársaság megszűnése után, mint kollaboránst, háborús bűnösnek minősítették és ítélték el. Ezért nem valószínű, hogy Izraelben (Yad Vashem) valaha is a „zsidómentők” közzé emelik. Ő volna az első „zsidómentő háborús bűnös”. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és megérteni, hogy a történelem és a politika mily fonák helyzeteket szül, teremt, és mily bonyolult a mindennapi életünk.

Ugyancsak elgondolkoztató, mi több egyenesen kínos Schmitt Pál köztársasági elnök Gašparovič államfőnek írt tiltakozó levele, melyben a "szlovák parlament egykori képviselőjé”-re hívatkozik. Arra a szlovák parlamentre, amelynek létezését is legszívesebben letagadná az utókor. Az első Szlovák Köztársaság ugyanis náci bábállam volt. Ebben képviselőnek lenni bizony (manapság) nem dicsőség. Erre hivatkozni, pedig borzasztóan kínos, hiszen egyértelmű történelmi ismerethiányra utal.

Hasonló a helyzet a miniszterelnök-helyettes Semjén Zsolt megnyilatkozásaival, “tiltakozásaival” is. Tőle, mint kereszténydemokrata politikustól még kínosabb hallani és olvasni, hogy "….Esterházy János emlékének támadása (...) nem csak a magyar nemzet, hanem a katolikus egyház és az egyetemes emberi jogok megsértését is jelenti" . Majd megjegyzi: “.......mindvégig elkötelezett volt a katolikus egyház tanítása iránt, ezért nem véletlen, hogy boldoggá avatása folyamatban van....”

Ez a boldoggá avatási folyamat is legalább annyira el fog húzódni, mint a Yad Vashem elismerése, hogy Esterházyt a “Világ Igazai” közé emeljék. Esterházy János ugyanis egy olyan ország parlamentjének volt a képviselője, melynek miniszterelnöke, majd államfője, dr. Msgr. Jozef Tiso, (Hitlerhez hasonlóan) Vezérnek (Vodca) neveztette magát, és a második világhború idején az egyetlen katolikus pap volt, aki ilyen magas világi pozicíót töltött be. Mindvégig használta a Msgr. (Monsignor) rangot és megszólítást, és államelnöki tevékenysége mellett haláláig (1924-1945) Bán (település) (Bánovce nad Bebravou) gyakorló papja volt. Sőt, Josef Tiso kivégzésekor is papi reverendában állt a bítófa alá. Ezek ismeretében, Esterházy mély és igaz keresztény vallásossága ellenére egy kereszténység ellenes államot, ill. államvezetést szolgált, ezért boldoggá avatását valószínűleg a szlovák katolikus egyház nem fogja támogatni.

Egy kis történelmi áttekintés talán nem ártana a hazai közvélemény számára, különös tekintettel a jelenlegi vezetők, az ugynevezett “politikai elit” tagjai részére, akik épp hasonló történelmi hiányosságok miatt marasztalják el szlovák kollegáikat.

Ennek pótlására álljon itt néhány történelmi tény.

Az 1871-es francia-porosz háborútól számítják a XX. századon átívelő, és még napjainkban is Európát, ill. annak jövőjét meghatározó geopolitikai viszonyt, a “kontinentális” Európa békéjének kulcsát. 1871-ben nemcsak megsemmisítő vereség érte a franciákat, hanem a Párizs melletti Versailles-ban kiáltották ki német császárnak az akkori porosz királyt (I. Vilmos), és ezzel egyúttal létrejött az egységes Német Birodalom. Miközben a poroszok által körbevett, és kiéheztetésre ítélt Párizsban munkásfelkelés tört ki, ami “párizsi kommün” néven vonult be a történelembe.

1871-et a franciák sohasem tudták megbocsátani. A visszavágás (a revans) éltette vezetőiket, amely az elkövetkező században két Versailles-i (béke)szerződést is eredményezett. Az első (1919-20) egyértelműen francia geopolitikai diktátum volt. A győztes franciák kedvükre rajzolták át Európa addigi térképét. Az alapkoncepció: Németország sohatöbbé ne tudjon háborút indítani Franciaország ellen. Ezért szét kellett verni a másik közép-európai birodalmat, az Osztrák-Magyar Monarchiát, valamint Keleten sok kis országot létrehozni Németország és (szovjet-)Oroszország között, melyek megakadályozhatnak egy valamikori (esetleges) német-orosz összefogást, amely ugyancsak veszélyes lehet(ne) Franciaországra.

Ennek a koncepciónak (és diktátumnak) nyertesei lettek a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő népek, hiszen önálló államok sorát hozta létre ez a “világbékét” remélő francia stratégia. Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, mind az első világháború után alakult. Az angolszászok, elsősorban az amerikaiak, is támogatták ezt a kezdeményezést, hiszen (elvben) a népek önrendelkezési jogáról szólt. A vesztesek, köztük leginkább a magyarok, azonban nem népekben, és azok önrendelkezési jogában gondolkodtak, hanem (elsősorban) területben, “ősi földben”.

A versailles-i diktátum tarthatatlanságát lassan felismerték a győztesek is, különösen a britek és amerikaiak, mindenekelőtt a Weimari Köztásaságban kialakult gazdasági helyzet miatt, amit a gazdasági világválság csak tovább rontott, sújtott. A hitleri Németország első sikerét 1935-ben érte el, amikor a Népszövetséghez felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melynek eredményeként a franciák által megszállt Saar-vidéken népszavazást rendezhettek. A versailles-i (béke)szerződés szerint erre csak 15 év után kerülhetett sor. A népszavazás elsöprő német győzelemet hozott, így a Saar-vidék visszakerült náci Németországhoz.

Ahogy 15-20 évvel az első világháború után a nemzetközi közvéleményben egyre növekedett a Versailles-, ill. háborúellenes hangulat, amibe a gazdasági világválság is közrejátszott, úgy a vesztesek reviziós törekvése is egyre erősödni kezdett. Mindenekelőtt a két világháború közti legsikeresebb állam, Csehszlovákia, megszünése, megszüntetése került az európai reviziós politika középpontjába.

A szociáldemokrata Edvard Beneš vezette Csehszlovákia a Kelet Svájca kívánt lenni. Jólét és prosperitás jellemezte fennállásának 20 évét. Sőt, Európa egyik legerősebb és technikailag jól felszerelt hadseregével rendelkezett. Modern állam benyomását keltette, ahol minden művészeti és politikai irányzat szabadon tevékenykedhetett. Volt időszak, amikor a Magyarországon szétvert és betiltott Kommunisták Magyarországi Pártja is Prágában székelt.

Csehszlovákia három nagy közigazgatási területből állt: Cseh-Morvaország, Szlovákia és Ruszinföld, azaz Kárpátalja. A nemzetiségek, kisebbségek megoszlását nem igazán vették figyelembe. Olyannyira nem, hogy népszámláláskor a cseheket és szlovákokat egynek, csehszlovákoknak tekintették, így statisztikailag a legnagyobb számú lakosság lett, miközben a németajkúak száma a valóságban több volt, mint a szlovákoké! Beneš már Csehszlovákia megalakulás előtt jó kapcsolatokat alakított ki és tartott fenn a franciákkal, ezenkívül jelentős befolyással bírt az ENSZ elődjében, a párizsi békeszerződések után létrehozott Népszövetségben. A Saar-vidék békés úton, népszavazással (1935) történt visszaszerzése után, náci-német részről logikusnak tűnt az ugyancsak francia támogatással létrejött Csehszlovákia megszűntetése. A bátorítást ehhez 1938 tavaszán Ausztria náci Németországhoz csatolásának (Anschluss) nemzetközi jóváhagyása adta. Gyakorlatilag ennek következménye lett a “németajkúak” visszatérésének követelése a Harmadik Birodalomhoz. Arra persze senki sem akart emlékezni, hogy területileg a Szudétaföld évszázadok óta a Habsburg birodalomhoz tartozott. Viszont ha már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia német nyelvű része (Ausztria) a hitleri Németország közigazgatása alá került, akkor a Szudétavidék hovatartozása felől sem lehettek kétségek.

A náci terv geopolitikailag teljesen logikus volt. Csehszlovákia megszűnése kártyavárként dönti össze a versailles-i szerződések lényegét képező francia stratégiát, miszerint Németország és (szovjet)Oroszország között létrehozott (nemzet)államokkal kell biztosítani (Nyugat-)Európa békéjét. Végülis 1939 augusztusára állt össze ennek a visszarendeződésnek a végleges menetrendje, amikor a Molotov-Ribbentrop paktum (titokban) az 1914 előtti birodalmi Németország és cári Oroszország területi fennhatóságában állapodott meg. Ebben a geopolitikai játszmában érdekelt volt Magyarország is, habár a magyar vezetés sokkal szűklátókörűbb volt, és jobbára csak a Kárpát-medence feletti uralom visszaszerzése lebegett a szemük előtt.

Ezt használta ki, ill. fel Hitler, amikor 1939 márciusában (a már Szudétavidék nélküli) Csonka-Csehország bekebelezését úgy kívánta nemzetközileg elfogadtatni, mintha a független Szlovákia megalakulása miatt lett volna kénytelen Cseh-Morvaországot “védelme “ alá venni (Reichsprotektorat Böhmen und Mähren – Cseh-Morva Protektorátus) Ugyanebből a megfontolásból, és a világ megtévesztése érdekében hozta létre a szlovák bábállamot.

Az 1938-as müncheni egyezmény után (október 06.) Csehszlovákiát Cseh-Szlovák Köztársaságnak hívták, amely három autonóm területből állt: Cseh-Morvaország, Szlovákia és Ruszinföld (Kárpátalja). Az autonóm szlovák kormány elnöke Jozef Tiso volt, és mint a csehszlovák delegáció vezetője már a müncheni egyezményt (1938. szeptember 30.) követően tárgyalt a magyar külügy képviselőivel (Kánya Kálmán, Teleki Pál) Révkomáromban a területátadásokról (első bécsi döntés 1938. november 02.) 1939. március 09-én cseh csapatok megszállták Szlovákiát és leváltották az autonóm kormány elnökét, Tisot. Az egyre türelmetlenebb Hitler 1939. március 13-ára Berlinbe hívatta a leváltott Tisot, és (náci “védelem” alatt) a független (első) Szlovák Köztársaság azonnali kikiáltását követelte. Ellenkező esetben engedélyt ad Magyarországnak Szlovákia bekebelezésére. A Führer hamisított jelentéseket mutatott, miszerint a titokban mozgosító magyarok a Felvidék teljes visszaszerzését készitik elő. Tiso másnap kikiáltotta a független Szlovákiát, amit elsők között ismert el Magyarország. Különben a náci védelmet élvező Szlovákiát 25 állam ismerte el, köztük a Szovjetunió és a Vatikán is. Néhány nappal később kitört a (magyar-szlovák) “kis háború” (malá vojna). A magyarok kihasználták azt a stratégiai vákumot, amikor még szlovák hadsereg nem volt, ill. a szlovák függetlenség kikiáltásával egy időben Hitler bevonult Prágába, így a Szlovákia területén még állomásozó cseh(-szlovák) alakulatokat hazarendelték. Ebben a helyzetben indult el a magyar hadsereg és szállta meg egész Ruszinföldet (Kárpátalját) és ismét lett közös lengyel-magyar határszakasz. A magyarok a náciknál azzal magyarázták tettüket, hogy Kárpátalján soha sem volt szlovák többség, azt csak (Beneš-i nyomásra) a versailles-i szerződés csatolta Csehszlovákiához.

Az alig egyhetes “kis háború” szlovák vesztesége 22 katona és 36 polgári halott volt, valamint kb. 600 szlovák és cseh-morva származású katona került magyar hadifogságba. A magyarok embervesztesége 8 katona és 15 civil volt, azaz összesen 23 halott.

A bécsi döntést követően Esterházy János még Kassán üdvözölte (1938. november 10-11) a bevonuló Horthy Miklós kormányzót, majd úgy döntött, hogy Szlovákiában marad, mint a 70.000 lélekszámú szlovákiai magyarság hivatalos és jogi képviselője. Új pártot alapított Szlovenszkói Magyar Párt néven, és mint országgyűlési képviselő a legmagasabb fórumon, a szlovák parlamentben hallatta szavát. Esterházy 1939. március 14.-én Pozsonyban rádióbeszédben üdvözölte a független Szlovákia kikiáltását.

Ezekről a dolgokról hallgatnak a mai hazai vezetők. Ugyancsak elfeledkeznek egy igen fontos tényről: az az állam, amelyben Esterházy János a magyarságot, a szlovákiai kisebbséget védte, jogutód nélkül megszűnt, mivel azt náci Németország hozta létre. Ugyanis a II. világháború után a győztes hatalmak semmisnek tekintették mind a Müncheni Egyezményt, mind a két bécsi döntést, és azok következményeit, Ergo, az 1993-ban megalakult és kikiáltott (mai) Szlovákia, Szlovák Köztársaság sem tekinti magát a Tiso féle (náci) bábállam jogutódjának. Ezeket a történelmi tényeket ismernie kellene a hazai vezetésnek, politikusainknak, Schmitt Pál köztársasági elnöknek és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek is, amikor Esterházyra, mint szlovák parlamenti képviselőre és e tisztségében betöltött szerepére hivatkoznak.

Esterházy János megítélése valóban vitatható. Kétségtelen, jó ügyet kívánt szolgálni: az elesetteket, a rászorulókat óvni és védeni. Annak megítélése, hogy ezt milyen módszerrel és eszközökkel érte el, ill. hajtotta végre, elsősorban az érintettek feladata. Esterházy nemzetközi elismerését nagymértékben megnehezíti, hogy hazájában, - igen, hazájában – Szlovákiában háborús bűnösként van számon tartva. Hogy ezen hivatalosan, jogilag változtatni lehessen, a szlovák jog szerint alaposan meg kellene vizsgálni, és definiálni a “háborús bűnös” fogalmát. Az egyetemes emberi jog szerint fegyveres konfliktusok idején a törvények megsértése és az egyéni felelősség megállapítása a mérvadó. Ilyen esetek pl. a megszállt, elfoglalt területeken a polgári lakosság elhurcolása, táborba zárása, kényszermunkára fogása, megkínzása, legyilkolása. Ez vonatkozik a hadifoglyokkal szembeni bánásmódra is.

Esterházy nem tartozik ebbe a kategóriába

Megjegyzés

Ha el fogadjuk Gašparovič államfő véleményét, miszerint Esterházy János "Hitler és a fasizmus híve volt", akkor ebből még nem következik, hogy "háborús bűnös" ! Ezt kellene megérteni és megértetni nem csak Gašparovič államfővel, hanem valamennyi megszólalóval a határ mindkét oldalán. Itt a "háborús bűnös" megbélyegzésen van a szó és a hangsúly, nem pedig egy (megvetendő) eszméhez tartozáson. Hiszen, a szlovák államfőnek még akár igaza is lehet. Ennek azonban semmi köze ahhoz a vádhoz, amely Esterházy Jánost a tömeggyilkos, "háborús bűnösök" közé sorolja. Amíg ezt képtelenek felfogni az Esterházy ügyében nyilatkozók, és szlovák részről képtelenek ezt a vádat semmissé nyilvánítani, addig nem lesz megbékélés sem a politikában, sem a lelkekben.