Február 13.
Számomra felejthetetlen dátum. Ezen a napon született drága Nagyanyám a 19. század utolsó évében. Ebből kifolyólag iskolai tanulmányaim során könnyen meg tudtam jegyezni Budapest ostromának utolsó napját.
A napokban ért el egy amolyan kör-e-mail, ami arról értekezett, hogy az elesett katonákról nem szabad megfeledkezni, azok emlékét őrizni kell. Szép humánus és emberi gondolatok, amik a KDNP keszthelyi szervezete honlapján, az Évfordulók rovatban, olvashatók. (kattints rá!)
Az első nekifutásra szép és nemes gondolatok között, mögött azonban meglehetősen kusza, és ellentmondásos tények és következtetések húzódnak meg.
Csak néhány idézet:
“.......Évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
“.......A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek,
“........a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott. Ugyanannyi, mint a mohácsi csatában 1526. augusztus 29-én,
“......nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.
“........meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit,
Tehát, ezek szerint a Várba beszorult alakulatok jobbnak látták a szinte biztos halál választását, mintsem a szovjet fogságot. Hogy a katonák többsége is így látta, nem tudjuk. Viszont mindenegy, hogy mit gondol a katona, ő parancsot teljesít, elvégre helyette gondolkoznak parancsnokai. Sőt, azt a képtelenséget is le merte írni a szerző, hogy “....egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.” Egy védőnek a halála előtt miért kell megmondani, hogy ki az ellenség? Addig nem tudta? Aztán azok a szerencsétlen egyetemisták vajon mit gondolhattak, miért harcolnak, amúgy önkéntesen?
Eme gondolataim késztettek, hogy utánnézzek a net-en: hogyan is történt Budapest ostroma?
Legelőször az érdekelt, hogy mi lett a két parancsnok Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer további sorsa? Hiszen az ő vezetésük és parancsnokságuk döntötte el, hogy a semmi jóval nem kecsegtető szovjet fogságba esés helyett kíséreljék meg a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal törjenek ki a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
Jelentem, mindketten túlélték ezt a bravúros rohamot. Mindketten “a semmi jóval nem kecsegtető” szovjet fogságba estek.
Karl Pfeffer-Wildenbruch a kitörés alatt súlyosan megsebesült és egy budai villában esett szovjet fogságba. 1949 augusztusában 25 év kényszermunkára ítélték, majd 1955-ben, amikor Adenauer kancellár moszkvai látogatása során Hruscsovnál és Bulganyinnál elérte, hogy az utolsó 10.000 német hadifoglyot is hazaengedjék, azoknak egyike volt Pfeffer-Wildenbruch is. Budapest ostromának egykori parancsnoka 1971 január végén autóbaleset áldozata lett. 82 éves volt.
Hindy Iván a kitörési kísérlet idején (február 11.) még altábornagy volt, Szálasiék csak február 15-én léptették elő vezérezredessé. Hogy pontosan mikor esett szovjet fogságba, nem sikerült kiderítenem. Egész további életútja homályos, nehezen követhető. A magyar wikipédia szerint
Hindy szovjet fogságba került. A magyar hatóságok 1945. június 19-én lefokozták és a honvédség hivatásos állományából elbocsátották. Mindezek ellenére a szovjet hadbíróság vizsgálata után visszaadták neki a kardját, majd két orosz ezredes kíséretében 1946. február 16-án átadták a magyar hatóságoknak. A Népbíróság kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A halálos ítéletet nem Budapest (sok áldozatot követelt és értelmetlen) védelméért kapta, hanem mert 1944. október 15-én saját parancsnoka (Aggteleky Béla tábornok) letartóztatásával megakadályozta a háborúból való kilépést, kiugrást.
A február 11-i kitörési kisérlet történetéhez elsősorban német forrásokat kutatgattam, mert azok pontosan és korrektül közlik a (szomorú) tényeket. Elvégre csak akkor és úgy lehet (a múltból) tanulni, ha a történéseket őszintén feltárjuk.
Tehát, a történelmi tények
1944 nyara már jelezte, hogy nemcsak a hadi szerencse fordult meg az európai frontokon, hanem a német/náci összeomlás is közeledik. Nyugaton megtörtént a szövetségesek partraszállása, Keleten pedig a Vörös Hadsereg szét zúzta a Finnországtól a Kaukázusig tartó 2.500 kilométeres front középső részét, eközben náci Németország szövetségesei sorra fegyverszünetet kötöttek a Szovjetunióval. Szeptemberre Olaszország, Finnország, majd Románia és Bulgária is oldalt cserélt. Három szövetséges maradt: Szlovákia, Magyarország és Horvátország.
A náci hadvezetés a keleti front tartására törekedett, de közben tartalékosait kivonta Szlovákiából és Magyarországról, hogy felkészüljön az utolsó nagy nyugati ellentámadásra az “Ardennek-i csatára”. A meggyengült keleti front csak a híres debreceni tankcsatánál tudta egy ideig feltartóztatni az előretörő Vörös Hadsereget, majd azok szinte ellenállás nélkül jutottak a Dráva mentén a Dunántúl déli részére a Balaton-Székesfehérvár vonalig.
Október közepén a nácik tudomására jutott, hogy Horthy le akarja fegyverezni a német csapatokat és külön fegyverszünetet kíván kötni a Szovjetunióval. Ezt sikerült megakadályozni és egy szélsőségesen antiszemita kispártnak átjátszani a hatalmat, mely november elsejétől ismét Németország szövetségesévé tette Magyarországot. A magyar királyi hadsereg megtartotta lojalitását, de a nyilas terror gyengítette a polgári lakosság ellenállását. A román olajmezők elvesztése miatt a magyarországi kutak kulcsfontosságúakká váltak. A magyar főváros szovjet körbezárása 1944 november 29-én kezdődött és Karácsonyra, december 24-45-re fejeződött be. Hitler 1944 december elején “Erőd”-dé (Festung) nyilvánította Budapestet.
Német források szerint 1944 december 24-én a körbezárt Budapesten 800.000 polgári lakos maradt, valamint 33.000 német és 37.000 magyar katona.
Ezzel szemben az ostromgyűrűt 156.000 szovjet katona biztosította, többségük a Malinovszkij marsall vezette 2. ukrán front, majd még a támadás előtt csatlakozott hozzájuk a Tolbuchin vezette 3. ukrán front, a román hadsereg, valamint a magyar (vörös) önkéntesezredek.
1945 januárja folyamán német részről több kisérlet is történt a körbezárt egységek megsegítésére, de ez nem sikerült. Január 20-án Moszkvában a szövetségesek által is elismert Magyarország (köztük a kiugrási kísérletben is részt vett katonatisztek) fegyverszünetet kötött (nemcsak) a Szovjetunióval, és kijelentette, hogy háborút visel a Német Birodalom ellen.
1945. február 11-én a Várban rekedt 17.000 katona kétségbeesett kitörési kísérlete katasztrófába torkollott. A német állásokat elértek számát 300-800 közöttire becsülik. Az utolsó egységek február 13-án adták meg magukat. A Budapestért folyó harcokban csak a Wehrmacht-nak 100.000 katonája esett el, aminek fejében a Vörös Hadsereg 20 hadosztályát és 1.000 harcigépét kötötte le 51 napon át Budapest védelme a keleti fronton a Bécshez vezető úton.
Az 51 napig tartó ostrom és iszonyatos pusztítás összes halálos áldozatának számát (legalább) 150 ezerre becsülik. Német források szerint ebből csak 5.000 katonát tudtak azonosítani. A többség ma is ismeretlen helyen azonosítlanul nyugszik. Ezrek tettemét vitte el a Duna, tízezreket ástak el parkokban, erdőkben, a budai-hegyekben.
Erről kéne írni a Budai Vár 1945 februári eseményeivel kapcsolatban és róluk megemlékezni.
Hiszen, Budapest ostroma szinte feledésbe merült. Maga a kitörés híre és ténye sem került be a nemzetközi köztudatba, ennek oka lehet, hogy szinte ezzel a tragikus eseménnyel egy időben (1945. február 13. éjszaka, valamint 14 és 15 egész nap) tette a földdel egyenlővé Drezdát a brit (és amerikai) légierő.
PS.
Ja, nekem meg ez jut eszembe Mohácsról a 70-es évekből:
Mi különbség van a szovjet és a török között?
?
A törökök nem kívánták meg, hogy megünnepeljük a mohácsi vészt.
Az első nekifutásra szép és nemes gondolatok között, mögött azonban meglehetősen kusza, és ellentmondásos tények és következtetések húzódnak meg.
Csak néhány idézet:
“.......Évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
“.......A magyar és német parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer, akik összességében 40-45 ezer ember – nagyjából fele-fele arányban magyar és német katonák – felett rendelkeztek,
“........a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott. Ugyanannyi, mint a mohácsi csatában 1526. augusztus 29-én,
“......nem azt boncolgatni, hogy az elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.
“........meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit,
Tehát, ezek szerint a Várba beszorult alakulatok jobbnak látták a szinte biztos halál választását, mintsem a szovjet fogságot. Hogy a katonák többsége is így látta, nem tudjuk. Viszont mindenegy, hogy mit gondol a katona, ő parancsot teljesít, elvégre helyette gondolkoznak parancsnokai. Sőt, azt a képtelenséget is le merte írni a szerző, hogy “....egy katona számára a felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt.” Egy védőnek a halála előtt miért kell megmondani, hogy ki az ellenség? Addig nem tudta? Aztán azok a szerencsétlen egyetemisták vajon mit gondolhattak, miért harcolnak, amúgy önkéntesen?
Eme gondolataim késztettek, hogy utánnézzek a net-en: hogyan is történt Budapest ostroma?
Legelőször az érdekelt, hogy mi lett a két parancsnok Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer további sorsa? Hiszen az ő vezetésük és parancsnokságuk döntötte el, hogy a semmi jóval nem kecsegtető szovjet fogságba esés helyett kíséreljék meg a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal törjenek ki a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.
Jelentem, mindketten túlélték ezt a bravúros rohamot. Mindketten “a semmi jóval nem kecsegtető” szovjet fogságba estek.
Karl Pfeffer-Wildenbruch a kitörés alatt súlyosan megsebesült és egy budai villában esett szovjet fogságba. 1949 augusztusában 25 év kényszermunkára ítélték, majd 1955-ben, amikor Adenauer kancellár moszkvai látogatása során Hruscsovnál és Bulganyinnál elérte, hogy az utolsó 10.000 német hadifoglyot is hazaengedjék, azoknak egyike volt Pfeffer-Wildenbruch is. Budapest ostromának egykori parancsnoka 1971 január végén autóbaleset áldozata lett. 82 éves volt.
Hindy Iván a kitörési kísérlet idején (február 11.) még altábornagy volt, Szálasiék csak február 15-én léptették elő vezérezredessé. Hogy pontosan mikor esett szovjet fogságba, nem sikerült kiderítenem. Egész további életútja homályos, nehezen követhető. A magyar wikipédia szerint
Hindy szovjet fogságba került. A magyar hatóságok 1945. június 19-én lefokozták és a honvédség hivatásos állományából elbocsátották. Mindezek ellenére a szovjet hadbíróság vizsgálata után visszaadták neki a kardját, majd két orosz ezredes kíséretében 1946. február 16-án átadták a magyar hatóságoknak. A Népbíróság kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A halálos ítéletet nem Budapest (sok áldozatot követelt és értelmetlen) védelméért kapta, hanem mert 1944. október 15-én saját parancsnoka (Aggteleky Béla tábornok) letartóztatásával megakadályozta a háborúból való kilépést, kiugrást.
A február 11-i kitörési kisérlet történetéhez elsősorban német forrásokat kutatgattam, mert azok pontosan és korrektül közlik a (szomorú) tényeket. Elvégre csak akkor és úgy lehet (a múltból) tanulni, ha a történéseket őszintén feltárjuk.
Tehát, a történelmi tények
1944 nyara már jelezte, hogy nemcsak a hadi szerencse fordult meg az európai frontokon, hanem a német/náci összeomlás is közeledik. Nyugaton megtörtént a szövetségesek partraszállása, Keleten pedig a Vörös Hadsereg szét zúzta a Finnországtól a Kaukázusig tartó 2.500 kilométeres front középső részét, eközben náci Németország szövetségesei sorra fegyverszünetet kötöttek a Szovjetunióval. Szeptemberre Olaszország, Finnország, majd Románia és Bulgária is oldalt cserélt. Három szövetséges maradt: Szlovákia, Magyarország és Horvátország.
A náci hadvezetés a keleti front tartására törekedett, de közben tartalékosait kivonta Szlovákiából és Magyarországról, hogy felkészüljön az utolsó nagy nyugati ellentámadásra az “Ardennek-i csatára”. A meggyengült keleti front csak a híres debreceni tankcsatánál tudta egy ideig feltartóztatni az előretörő Vörös Hadsereget, majd azok szinte ellenállás nélkül jutottak a Dráva mentén a Dunántúl déli részére a Balaton-Székesfehérvár vonalig.
Október közepén a nácik tudomására jutott, hogy Horthy le akarja fegyverezni a német csapatokat és külön fegyverszünetet kíván kötni a Szovjetunióval. Ezt sikerült megakadályozni és egy szélsőségesen antiszemita kispártnak átjátszani a hatalmat, mely november elsejétől ismét Németország szövetségesévé tette Magyarországot. A magyar királyi hadsereg megtartotta lojalitását, de a nyilas terror gyengítette a polgári lakosság ellenállását. A román olajmezők elvesztése miatt a magyarországi kutak kulcsfontosságúakká váltak. A magyar főváros szovjet körbezárása 1944 november 29-én kezdődött és Karácsonyra, december 24-45-re fejeződött be. Hitler 1944 december elején “Erőd”-dé (Festung) nyilvánította Budapestet.
Német források szerint 1944 december 24-én a körbezárt Budapesten 800.000 polgári lakos maradt, valamint 33.000 német és 37.000 magyar katona.
Ezzel szemben az ostromgyűrűt 156.000 szovjet katona biztosította, többségük a Malinovszkij marsall vezette 2. ukrán front, majd még a támadás előtt csatlakozott hozzájuk a Tolbuchin vezette 3. ukrán front, a román hadsereg, valamint a magyar (vörös) önkéntesezredek.
1945 januárja folyamán német részről több kisérlet is történt a körbezárt egységek megsegítésére, de ez nem sikerült. Január 20-án Moszkvában a szövetségesek által is elismert Magyarország (köztük a kiugrási kísérletben is részt vett katonatisztek) fegyverszünetet kötött (nemcsak) a Szovjetunióval, és kijelentette, hogy háborút visel a Német Birodalom ellen.
1945. február 11-én a Várban rekedt 17.000 katona kétségbeesett kitörési kísérlete katasztrófába torkollott. A német állásokat elértek számát 300-800 közöttire becsülik. Az utolsó egységek február 13-án adták meg magukat. A Budapestért folyó harcokban csak a Wehrmacht-nak 100.000 katonája esett el, aminek fejében a Vörös Hadsereg 20 hadosztályát és 1.000 harcigépét kötötte le 51 napon át Budapest védelme a keleti fronton a Bécshez vezető úton.
Az 51 napig tartó ostrom és iszonyatos pusztítás összes halálos áldozatának számát (legalább) 150 ezerre becsülik. Német források szerint ebből csak 5.000 katonát tudtak azonosítani. A többség ma is ismeretlen helyen azonosítlanul nyugszik. Ezrek tettemét vitte el a Duna, tízezreket ástak el parkokban, erdőkben, a budai-hegyekben.
Erről kéne írni a Budai Vár 1945 februári eseményeivel kapcsolatban és róluk megemlékezni.
Hiszen, Budapest ostroma szinte feledésbe merült. Maga a kitörés híre és ténye sem került be a nemzetközi köztudatba, ennek oka lehet, hogy szinte ezzel a tragikus eseménnyel egy időben (1945. február 13. éjszaka, valamint 14 és 15 egész nap) tette a földdel egyenlővé Drezdát a brit (és amerikai) légierő.
PS.
Ja, nekem meg ez jut eszembe Mohácsról a 70-es évekből:
Mi különbség van a szovjet és a török között?
?
A törökök nem kívánták meg, hogy megünnepeljük a mohácsi vészt.
posted by Pocakos at 8:34 PM
6 Comments:
Teljesen igazad van, és köszönet az alapos, korrekt összefoglalóért. Egy ponton azonban vitatkoznom kell. Ezt írod: "Január 20-án Moszkvában a hivatalos Magyarország (a kiugrási kísérletben részt vevők katonatisztek egy csoportja) fegyverszünetet kötött." Nos, lehet azon vitatkozni, hogy mit/kit tekintünk "hivatalos Magyarországnak", a Horthy kormányzó által kinevezett miniszterelnököt - Szálasit - vagy a december végén Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlést és Ideiglenes Kormányt. De ha az utóbbit, akkor azt semmiképpen nem minősíthetjük "katonatisztek egy csoportjának", mert az ötpárti Ideiglenes Nemzetgyűlés és Kormány megbízásából írta alá - Vörös János tábornok, honvédelmi miniszter mellett a kisgazda Gyöngyösi János külügyminiszter és Balogh István miniszterelnökségi államtitkár.
rás: kösz, javítottam.
Egyúttal, kérlek, ne légy ennyire elfogult! Te is jól tudod, hogy Horthy kényszer alatt cselekedett, zsarolták (fiát elrabolták!). Ha hinni lehet a történetírásnak, a kronológiának, akkor előbb lemondott államfői (kormányzói) tisztjéről, menesztette a (Lakatos) kormányfőt, és végül aláírta Szálasi kinevezését. Mindezt 76 éves korában.
Ugyanakkor érdekes témát vetsz fel: vajon hány állam, ill. kormány ismerte el Szálasi kormányát és Magyarországát? Ugyanez (a kérdés) vonatkozik (1945 január 20 előtt) a debreceni ideiglenes kormányra is !
Feladtad a leckét! A megválaszolásban segíthetnél. ;-)
Máskülönben, mint fentebb jelzem: német forrásokat kerestem, ott szerepel ez a szó, jelző (“hivatalos” = offizielle)
„.....Am 20. Januar schloss das offizielle Ungarn mit der Sowjetunion einen Waffenstillstand und trat in den Krieg gegen das Deutsche Reich ein. ...“
Ebből is láthatod, hogy katonai (de főleg emberi) oldalról próbáltam bemutatni ezt a tragédiát, és nem (az unalomig hajtogatott, egyoldalú) politikai szempontokból.
A kommentem első mondatában igyekeztem kifejezni, hogy méltányolom a bejegyzésedet. Egyetlen - nem egészen lényegtelen - részletkérdés volt, amit vitattam. És elnézésedet kérem, de időhiány miatt most nem vállalkozom a kért kutatómunkára.
rás: én is jeleztem, jelzem, hogy nagyon örülök az "új feladat"-nak ;-) (komolyan!) Időközben kutakodtam. Eszerint a Szálasi kormányt egyetlenegy semleges ország sem ismerte el. Ez az info a Vöröskereszt magyarországi tevékenységével foglalkozó könyvből származik.
Vajon mi a helyzet a debreceni kormánnyal?
Akik aláírták vele a fegyverszüneti megállapodást, majd a SZEB tagjaiként együttműködtek vele, nyilvánvalóan Magyarország legitim képviselőjének tekintették, vagyis elismerték.
Ami viszont a Szálasi-kormány elismerését illeti, miért kéne minden kormányváltáskor elismerést deklarálnia a partnereknek? A kérdés legfeljebb az lehet, hogy megszakította-e valamely ország a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal Szálasi hatalomra jutása után. Azt a zsidómentő akciókból tudjuk, hogy a semleges országok - Spanyolország, Svédország, Svájc, a Vatikán - követségei végig működtek Budapesten
rás: bocsi, de Te feszegetted ezt a témát, mint lényeges vitapontot, hogy ki, mi volt a “hivatalos” (Mo.)? Én meg remek ötletnek találtam ennek pontosítását. Béke időben is előfordul, hogy egy új kormányt a nemzetközi közösség nem ismer el. Háborús időben ez még gyakoribb. Lásd az elmenekült kormányok (csehszlovák, lengyel, holland stb.) sorsát, helyzetét, szerepét. Ebbe a kategóriába (sajnos) Mo. nem tartozott. A semleges országok elsősorban humanitárius alapon (Vöröskereszt) tartották a kapcsolatot a külvilág felé. Azt a német történetírás is elismeri, hogy Horthy kiugrási kísérletével Mo. elvben átállt, és a hitleri Németország csak egy “extrém antiszemita kispárt” segítségével tudott valamiféle “diplomáciai, meg legitim” pofát adni az amúgy is vesztesre álló helyzetben.
Hasonló volt a helyzet a “túloldali” (ideiglenes) kormánnyal is. Annak csak az volt a szerencséje, hogy háromhatalmi egyezménynek megfelelően a SZU-val kötött bármilyen megállapodást a britek és a yankee-k is (SZEB) elismerték. Ezt használta ki Sztálin, amikor parancsára szinte lasszóval szedték a front mögötti területen az embereket, hogy összehozzanak egy (ideiglenes) "nemzetgyűlés" nevű formációt. A lakosságnak fogalma sem volt, hogy mire megy ki a játék, ezért párt alapon szervezték. 40 % kommunista, 20 % szodcem, azaz mintegy 60 % baloldali párttag volt. Hogy mennyire szovjet befolyás alatt működtek, jellemző, hogy az első (és utolsó?) ülést december 21-én (azaz Sztálin hivatalos születésnapján) tartották. Megjegyzem, úgy tűnik ez a debreceni “nemzetgyűlés” formáció és ideiglenes kormány volt a hamarosan (dec.31.) Lublinban – ugyancsak - ideiglenes "nemzeti" lengyel kormány megalakításának főpróbája.
Még egy érdekesség: a Budai Vár-bóli kitörés napján (február 11.) fejeződött be a Jaltai Konferencia. Amivel inkább foglalkozott a világsajtó, mint az értelmetlen budai ellenállással. Hiszen, a Várban rekedtek valójában semmit sem védtek. A Szálasi féle államvezetés már 1944. december 11-én elhagyta a fővárost.
Különben, Jaltában szóba került az ideiglenes lengyel kormány, a magyar viszont nem.
Post a Comment
<< Home