Gyurcsány, a szövetségi kapitány

Olvasgatom a választás utáni megszólalásokat, elemzéseket, profikat és amatőröket egyaránt. A média szinte csak Orbánnal foglalkozik, no meg a Fidesszel. Mint egy meccs után, amikor mindenki a vesztes csapatról beszél, vitatják meg a vereség okát, még a győztes drukkerei is! - a győztesről, pedig alig-alig esik szó. Az ország azonban nem két futballcsapat drukkereiből áll, - habár sokszor úgy néz ki -, hanem a többség döntött, hogy melyik edzőgárda készítse fel az országot az elkövetkező világversenyekre. A követendő edzési módszerekről azonban senki sem beszél. Még találgatások sincsenek, hogy Gyurcsány szövetségi kapitány hogyan is lát majd munkához, mit tesz majd a megbízás sikeréért. Jó tanácsok már vannak, hogy mit kellene tenni, például a nagytőkések, meg a bankárok szerint, de elemzések nincsenek. Ezt igyekszem pótolni.

Gyurcsány hatalomra jutása óta (2004) nem sokat tett a gazdaság rendbetételéért. Azt, amit az EU, a bankok, a befektetők, stb. elvártak volna az euró határidős bevezetése érdekében. Persze ez az euró-val való fenyegetés jót tesz, jót tehet, hiszen valójában az ország mielőbbi gazdasági felzárkózását segít(het)i elő. Elvégre a maastricht-i kritériumoknak megfelelni nem más, mint a fejlett “nyugat”-európai országokhoz való felzárkózás alapvető (számtani?) elemeinek elérése. A régi tagállamok ugyan már feszegetik, hogy ez a négy kritérium nem a valódi gazdasági fejlődés alapja. Sőt, visszahúzó erő! Hiszen az euró-övezet egyes tagországainak teljesen más a gazdasági berendezkedése és fejlődése. A központi bank (ECB) kamat-politikája sem kedvez mindenkinek. Mivel az infláció mértéke, valamint a gazdaság fejlődése és fejlettsége más és más, az egyes nép- vagy nemzetgazdaságok másként élik meg a központi irányadó “kritériumokat”. Az EU sok szempontból – épp ezért – le van maradva az USA mögött, különösen a gazdasági fejlődés terén. Míg ez a fejlődés, növekedés az EU-ban éves szinten nem éri el a 2 %-ot sem, addig a tengerentúlon ez 4 % felett van. Megjegyzem, a magyar gazdaság is le fog lassulni, ha eléri az euró-zónába való felvétel kritériumait.

Az euró bevezetése – időponttól függetlenül – azért fontos, hogy az ország legalább a modern nyugati gazdasági modell alapszintét érje el. Erre most két évet adott magának a Gyurcsány-kormány, mivel a bevezetés előtt két évvel – 2008-ra – teljesíteni kell a kritériumokat, és véglegesíteni a HUF – EUR árfolyamot, hogy később (2010) már ne lehessen az árfolyammal spekulálni, és egyúttal (be)bizonyítani, hogy a gazdaság folyamatosan stabil, teljesítőképes.

Tehát, a cél megvan. Az időpont megvan. Most már csak be kell tartani, el kell érni, hogy szűk két éven belül megfeleljünk az EU elvárásainak. A pesszimisták és az ellenzékbe került “kárörvendők” mindent megragadnak, - már most is -, hogy különféle (hazai és nemzetközi) számítások alapján hirdessék: ez lehetetlen. A (túl)optimisták pedig már napjainkban azt bizonygatják, hogy ez menni fog.

Az eddigi (nyugati) elemzések mind megszorításokról szólnak, mint az államháztartási hiány (drasztikus) csökkentésének egyetlen lehetséges módjáról. A ritka és meglehetősen szűkszavú megnyilatkozásokból (köztük Gyurcsány tollából is), azt veszem ki, hogy itt – egy ügyes trükkel(?) – úgy végzik majd el a kurtítást, hogy azt a nagyközönség, a nép (a saját bőrén) ne érezze. Mint már jelezték “átszervezéssel”, minisztériumok megszüntetésével, a bürokrácia leépítésével szeretnék az adóság halmazt, ill. a hiányt lefaragni. Ha tényleg ez következik be, akkor a nép, az istenadta nép, valóban nem fog belőle semmit érezni. Hiszen ettől a tej, a kenyér stb. ára nem fog változni. Legfeljebb még 10-20 ezer ember lesz munkanélküli, akiket a közbeszéd amúgy is “naplopó, lógós, semmirekellő, felesleges” bürokratáknak tart. Nagy felháborodás ezért nem igazán lesz. Az EU kritériumai pedig amúgy sem szólnak a munkanélküliekről, annak arányáról. Aztán a pillanatnyi egyéni tragédiák (állásvesztés) is idővel a többségnél el fog múlni, orvosolva lesznek. Ha a kísérlet sikerül és az ország el tudja viselni ezt az érvágást, akkor a Gyurcsány-reform bekerül a történelemkönyvekbe, Széchenyi és Deák mellé, de legalábbis Baross Gábor vagy Bárczy István nevével azonosul. Ha nem, akkor talán az elkövetkező négy évet sem fogja megélni.

Gyurcsányt most istenit a baloldal, pártja “Megváltót” lát benne, aki a vesztésre álló csapatot irányítása alatt másfél év alatt győzelemre vitte. Ehhez persze az kellett, hogy “mindenki fogja be a száját”, tegye félre a belviszályokat, ne nyilatkozzék (egymás ellen), és hagyja a jó beszélőkével megáldott “Mester”-t érvényesülni. A taktika bevált, az eredmény ismeretes. Hogy ez a látszólagos egység meddig tarható fenn a párton belül, nem tudni. Elképzelhető, hogy a siker mámorában tovább fog tartani ez a pártbeli némaság, bólogatás az ország és az euró érdekében. Pedig a párt átalakításán is előbb-utóbb dolgoznia kellene Gyurcsánynak, ha valójában egy blair-i szocdem munkáspártot kíván létrehozni, ezzel a garnitúrával. Hiszen elég furcsa olyan funkcionáriusokat látni nap, mint nap, akik már az MSZMP-ben is vezető tisztséget (nem csak tagságot!) töltöttek be, ma pedig a Szocialista Párt színeiben úgy nyilatkoznak, hogy “mi szociáldemokraták”. Ezekre, az amúgy jó káderekre, valószínűleg szüksége van a pártnak és Gyurcsánynak is, de első vonalbeli (köz)szerepeltetésük sokat ront a jövő pártja, a Blair-féle “harmadik utas”, brit típusú szocdem párt megítélésén a nagyközönség szemében.

Egy biztos. Gyurcsánynak nem lesz könnyű dolga. Már most sincs.